J. Kenner - Stark 3. - Örök rabság

azután kiárad belőle, lassú, buja hullámokban.
– Nem szeretem, amikor nemet mondasz nekem – közli

Damien.
– Ha ez a büntetésem, akkor azt hiszem, gyakrabban kell

mondanom.
– Ühüm. – Nem is szó, mégis mindenféle ígéretet – és

büntetést – tartogat. Amikor megérzem síkosítóval vastagon
bekent kezét a farpofáim között, akaratlanul beleremegek az
izgalomba és a vágyba.

– Damien – mondom – mit csinálsz?
– Megbaszlak – mondja, miközben izgatja bekrémezett
kezével a csókra csücsörödő végbélnyílásomat. Még jobban
szétfeszít, és magasabbra állítja a hüvelyembe dugott vibrátor
érzéki rezgésszámát. Érzem a makkja nyomását, azután azt a
feszítő, kéjes fájdalmat, amellyel belém nyomja magát. Vár,
hagyja, hogy a testem alkalmazkodjon a vastagságához,
tökéletes, gyönyörűséges bőségéhez. Most teljesen ki vagyok
szolgáltatva neki, mindenemet használja, és megőrülök érte.
Lassan döfködni kezd a vibrálás ütemére. Egyre mélyebbre
préseli belém magát. Egyik kezével a csiklómat dörgöli
mozgás közben, a másikkal erősen magához szorít.
– Olyan forró vagy – mondja. – Olyan síkos. Kurvára tudsz
szorítani.
– Keményebben – mondom, mert azt akarom, hogy még
jobban izgasson fel. Juttasson el a végsőkig. – Még.
Hallom mély, állatias nyögésén, hogy őt még nálam is
jobban felkorbácsolták a szavak.
Ezek után lerázom magamról az értelem hatalmát. Damien
dönget, az ágynemű olyan erősen horzsolja a vállamat, hogy
az már szinte fáj. Nem bírok megkapaszkodni, nem bírok úgy
helyezkedni, hogy elférjen bennem a gyönyör. Damiené
vagyok, hogy használhasson, ahogy akar, és ez az egyetlen
gondolat tölti be a koponyámat, amikor megragadja a

201

csípőmet, és egyetlen hatalmas döféssel belém élvez.
Reszketése átcsap rajtam, és ettől végre kielégülök.

Összecsap bennem a kéj, a kín, a vágy meg az éhség, és
Damien nevével az ajkamon szállok el az űrbe.

Amikor a reszketés abbamarad, szelíden eloldoz, azután
megsimogatja a testemet, ellazítja a görcsös izmokat, ismét
tűzbe borítja a bőrömet. Valahogyan hanyatt fordultam,
Damien rajtam fekszik, ujjai a bőrömmel játszanak. Az arca
kimondhatatlanul gyöngéd.

Szinte harapni tudnám az erejét és a fölényét. Szeretnek,
vigyáznak rám ebben a jó melegben. A világ nem férhet
hozzánk. Semmi sem árthat nekünk.

Még a levegőben lebeg ez a gondolatom, amikor
üvegcsörömpölés töri meg az éjszakát. Utána egy
mérhetetlenül felháborodott macska vernyákol dühösen.

202

15

A követ, amely betörte a bejárat melletti, függönyös
ablakot, feketére festették. Csak öt, sablonnal rajzolt betű
fehérlik a sima felületen:

KURVA
Állok félméternyire ettől a dologtól, strandpapucsosan,
egész testemben reszketve. Ez már nem csak egy darab papír.
Ez több. Ez átlépett egy határt. A tenyerembe vájom a
körmeimet, és rádöbbenek, mennyire satnya volt a fölényem.
A kő mintha noszogatna a padlóról, de nem nyúlok hozzá.
Nemcsak azért, mert tudom, hogy a rendőrség ellenőrizni
akarja majd az ujjlenyomatokat, de valamilyen babonás
balsejtelem is visszatart. Mintha egy érintéssel rám
ragaszthatna valami borzalmasat. Mintha fertőző anyag lenne,
amelynek valahogyan sikerült bejutnia a világomba, és a
legjobb, amit tehetek, ha menekülök tőle.
Persze nem ezt kell tennem, hanem verekednem kell.
De hogy a fenébe verekedjünk azzal, akit nem látunk?
Damien, mintha a kérdésemre válaszolna, meglazítja
ökölbe szorított kezemet, és összekulcsolja ujjait az
enyéimmel. Belekapaszkodom, hogy az érintése lecsillapítson.
Ütést, követ, pletykát, minden kibírok, ha ő ott van mellettem.
Most éppen telefonon beszél a biztonsági főnökével. A
rendőrséget már értesítették, de nincs az az isten, hogy
Damien ezt az ügyet teljesen rájuk bízza. Befejezi a
beszélgetést, bontja a vonalat, és rám szegezi lézertekintetét.
Felemeli összefont kezünket.
– Minden oké?
– Igen – felelem, majd a nyomaték kedvéért megismétlem:
– Igen. Semmi bajom. Most már nincs. – Fürkészőn néz rám,

203

mintha a szavaim mögött rejtőző igazságot keresné. Egy
pillanatig nem értem, mi zavarja. Aztán látom, hogy az
üvegcseréppel borított szőnyegen állok. Behunyom a szemem.
Korábban csak a követ érzékeltem. Azután Damien megfogta
a kezem. De ha nem fogta volna meg, tudom, kiújult volna a
rögeszmém, és ebben a törmelékben nem láttam volna mást,
csak a csillogó-villogó kísértést.

– Jól vagyok – ismétlem határozottan, és megszorítom az
ujjait. – Itt vagy nekem te.

– Itt vagyok – erősíti meg. Bár a tekintete gyengéd, a
hangja száraz. – Megengedem, hogy válassz Malibu és a
belváros között, de amíg el nem kapjuk azt, aki ezeket
csinálja, velem fogsz maradni, és erről nem nyitok vitát.

Bólintok, miután nem vagyok hülye. Komolyan gondoltam,
amit korábban mondtam, de azóta átkerültünk a
veszélyzónába, és nem kockáztatom a bőrömet önérzetből.

– Inkább laknék Malibuban – ismerem el. – Bár ott nincs
bútor. – A ház épp csak elkészült, mielőtt elutaztunk
Németországba. Gondolom, hogy a bútorokat, amelyeket
Damien a fogadáshoz bérelt – akkor, amikor leleplezték a
portrémat –, már visszaküldték a raktárba.

Az ágy felé bólint.
– Azt visszavitetem – mondja –, de szólok Sylviának, hogy
béreljen annyi bútort, amennyi lakhatóvá teszi a házat. –
Közelebb húz magához, puha csókot lehel az ajkamra. – Szép
fokozatosan berendezkedünk, és ha találunk olyan bútorokat,
amik tetszenek, kivágjuk a béreltet a francba.
A szememet forgatom, ugyanakkor mosolyognom kell.
Nem voltam magamnál, amikor Damien azt mondta, hogy
velem együtt akarja berendezni a malibui házat. Ezt nem
akarom elveszíteni csak azért, mert valami hülye kővel dobál.
Damien persze tudja, anélkül, hogy meg kellene mondanom
neki.

204

– Mi lesz Jamie-vel? – kérdezi. – Velünk marad, vagy
bedugjuk egy hotelbe?

A karjaiba simulok. Hirtelen olyan mérhetetlen hála és
szerelem tölt el ez iránt az ember iránt, hogy attól félek, nem
bírnék megállni a lábamon.

– Köszönöm – suttogom. – Ha jól ismerem Jamie-t, akkor a
malibui házban szeretne lakni.

– Szólok Sylviának, hogy küldesse el neki a kulcsot meg a
biztonsági kódot Arrowheadbe, továbbá küldjön ide valakit,
aki összecsomagolja pár holmiját. Ahogy visszatér, rögtön
indulhat is Malibuba.

– Köszönöm – ismétlem.
– Mi másra van még szükséged?
Kibontakozom a karjaiból, leülök a díványomra.
– Nem tudnád megszervezni, hogy ennek az egésznek vége
legyen?
– Bár meg tudnám! – mondja, és lerogy mellém.
Igazság szerint félek, de nem akarom mutatni, mert tudom,
hogy Damien felelősnek érezné magát érte. Holott nem miatta
van minden így. Ez a dicsőség azt a pszichopata ribancot illeti
– mert biztosra veszem, hogy nő –, aki úgy döntött, hogy
céltáblát rajzol a százas körméretű seggemre.
– Talán Carmela – vélem.
– Nem az ő stílusa – mondja Damien. – Egyébként már
ráállítottam az ügyre az embereimet.
– Nekem meg nem szóltál. – Nem vádaskodom, tényt
közlök. Őszintén szólva nem is akartam ezzel foglalkozni. De
most már nem választ el a valóságtól az Atlanti-óceán,
Nyugat-Európa és a Kempinski teljes személyzetének
kipárnázott védőfala. Most viszont tudom, hogy a zaklató nem
fog leszállni rólam, és ha nem foglalkozom vele – ha nem
találgatok, nem töprengek, és nem vigyázok magamra –,
akkor nem vagyok különb a filmbeli hülye csajoknál, akik

205

felmennek a lépcsőn a rémes házakban, holott biztosan tudják,
hogy a gyilkos ott várja őket.

Ez a valóság, gondolom, és akár tetszik, akár nem,
betolakodik az életünkbe.

– Fölöslegesnek tartottam, hogy belerángassalak ebbe a
szarba, amíg meg nem tudunk valamit.

Fölszegem az államat.
– Már megint védelmezel?
– Igen – mondja. – És mint hitem szerint már el is
magyaráztam, mélyrehatóan alapos részletességgel, nem is
óhajtom abbahagyni. Van valami kifogása, Ms. Fairchild?
– Csak az ellen, hogy nem tájékoztatsz – mondom. – Tehát
mit nem mondtál el nekem?
– Nem sokat – feleli bosszúsan.
– Kezdjük a festménnyel. Tudod már, ki szivárogtatta ki,
hogy én vagyok a modell? Vagy hogy milyen sokat fizettél
érte nekem? Mert az első levél körülbelül akkor jött, tehát
szerintem nem túlzás feltételezni, hogy egyazon személyről
van szó.
– Történetesen egyetértek veled – mondja. – A rövid válasz
az, hogy még nem.
– És a hosszabb?
– Várnunk kell. – A betört üvegre mutat, és a két férfira,
akik most mennek el az ablak előtt. – Az embereim.
Az ajtóban találkozunk, de Damien emberei inkább nem
jönnek be, amíg ki nem száll a rendőrség, inkább hátra
mennek terepszemlét tartani, és kiszedik a kazettát a frissen
felszerelt kamerákból, vagy mit tudom én, mit kell csinálniuk
ilyenkor a biztonságiaknak.
– Tehát a hosszabb válasz? – sürgetem Damient, mihelyt az
emberek elmentek.
– Van néhány támpontunk. Arnold, a nyomozó, akit
felfogadtam, nemrég kapott másolatokat egy térfigyelő

206

kamera felvételeiből a Fairfaxen.
Értetlenül rázom a fejem.
– Az a kamera történetesen épp szemben van egy bizonyos

kávézóval, ahol rettenthetetlen riporterünk szokott találkozni a
forrásaival.

– Tyű! – mondom lenyűgözve. Damien azonosította a
riportert, aki annak idején kikürtölte a sztorit, de az nem volt
hajlandó elárulni a forrását.

– Ez beletelik egy időbe. A kamera egy meghatározott
területre van fókuszálva, ám Arnold úgy véli, áttolhatja a
fókuszt a háttérre.

– Valóban időbe telik – helyeselek. – Főleg miután nem
tudjuk, hogy a riporter melyik napon találkozott a forrásával.

– Sajnos, igazad van – mondja Damien. – Viszont
nagyjából megvan az időkeret. Arnold a legrosszabb esetben
készíthet nyomatokat, és továbbadhatja őket nekem. Ha
szerencsém van, lesz valaki, akit felismerek.

– Ne nézzem meg én is?
– Meg kellene – mondja –, viszont elég jó esély van rá,
hogy az, aki ezeket csinálja, engem próbál kikezdeni.
Megbíztam Ryan csapatát, hogy nézzen utána a partnereimnek
néhány különösen rázós üzletben.
– Mármint kiborítanak azzal, hogy zargatják a nődet, és
akkor talán kevésbé keménykedsz a tárgyalásokon?
– Ilyesmi.
– Lehet, hogy nem is üzlet – vélem. – Te lefeküdtél egy
csomó nővel, Damien. Ha nem is vetted komolyan őket, ez
nem jelenti azt, hogy ők nem vettek komolyan téged. És lehet
köztük egy féltékeny típus.
– Egyetértünk. Ezt a szálat is vizsgáljuk.
– Mi van a névtelen levéllel, amelyet a Stark Towerbe
küldtek? Vagy az SMS-sel, amelyet Münchenben kaptam?
– Egyelőre semmi – válaszolja. – De nem adtuk fel. – Az

207

órájára pillant, azután előhúzza a mobilját, és telefonál. – Van
valami? – Hallgatja, mit mondanak a vonal másik végén, és
elkomorodik. – Jó gondolat – mondja. – Épp csak nálunk nem
válhat be.

– Ryan volt – magyarázza, miután bontotta a vonalat. – A
bejárati és a hátsó kamerák felvették a tettest. Magas, cingár.
Fekete, kapucnis pulóver és napszemüveg, vagyis semmi sem
látszott belőle. A fejét lehajtotta, de Ethan azt mondja, hogy a
járásából ítélve férfi lehet, nagy valószínűséggel tizenéves.

– Tizenéves? De…
– Valaki nyilván felfogadta. Elkövetőnk leparkol a
vegyesboltnál, és megkérdi a srácoktól, nem akarnak-e keresni
pár dollárt.
– Ó! – Logikus.
– Hála istennek, az üzletsorokon vannak kamerák.
Bólintok. Stabil terv, de nem valami lélegzetelállító.
– Kirendelem melléd az egyik biztonsági emberemet.
Felkapom a fejem.
– Egy nagy túrót! Nem fogok felügyelet alatt élni!
– Szükség van rá.
– Téged sem követnek titkosszolgálatosok! – Egy dolog
Damiennel lakni, ésszerű óvintézkedéseket tenni, de egész
más hirtelen átkerülni egy akváriumba, mint a politikusok
vagy a celebek!
– Van egy csapatom szükség esetére, de semmi sem jelzi,
hogy veszélyben forognék.
Kezdeném mondani, hogy itt sincs veszély, de mivel épp
most egyeztem bele, hogy Damienhez költözöm a kődobálás
miatt, már nem táncolhatok vissza. Nem szeretném, ha valami
fekete öltönyös, fülhallgatós pacák figyelné minden
lépésemet, de ugyanúgy nem szeretném elbagatellizálni sem
ezt a dolgot.
– Nikki – mondja szelíden – szerinted túlélném, ha bajod

208

esne?
Mély lélegzetet veszek, mert pontosan tudom, mit érez. Ha

Damiennel történne valami, én elfonnyadnék és meghalnék.
– Na jó – mondom. – De ne olyasvalakit, aki a nyakamon

lóg, és mindenki látja. Viszont ha oda akarsz küldeni valakit
az irodához, már ha egyáltalán kibérelem, az ellen nincs
kifogásom. Gondolom, már rácsatlakoztál arra a
nyomkövetőre, amit beszereltünk a kocsiba.

– Rá tudok – mondja –, de elég nehézkes. Inkább olyasmit
telepítenék, amit nyíltan követhetek.

– Megegyeztünk – válaszolom.
– És a telefonodra is – mondja.
Elkomorodom.
– Mi van a telefonommal?
– Követni akarlak vele. Vannak alkalmazások, amelyek
lehetővé teszik. Telepítek egyet.
– Csak így? Semmi „szabad, anyu?”
– Semmi – mondja, és nyújtja a kezét.
Beleteszem a telefont.
Letölti az alkalmazást, babrál valamit a beállításokkal, és
visszaadja a készüléket.
Azután kiveszi a saját telefonját a farzsebéből, és
megismétli a folyamatot. A következő pillanatban berreg a
telefonom. Ránézek, megnyitom az új alkalmazást, és
meglátom a piros pontot, amely azt jelzi, hogy Damien a
lakásomban tartózkodik.
– Csak hogy sose tévessz szem elől – mondja.
– Ó! – Szorítom a telefonomat, amely még mindig meleg a
kezétől, és szóhoz sem jutok. Talán a stressz teszi, talán a
hormonok, de valamilyen okból el sem tudnék képzelni
romantikusabb gesztust annál, hogy telepített egy
nyomkövetőt a mobilomra. – Köszönöm – suttogom.
– Sosem engedlek el, Nikki – mondja. Kézen fog, magához

209

húz.
– Sosem bocsátanám meg, ha ezt tennéd.

Másnap reggel döbbenten állok a kicsi irodában. Lisa
széttárja a karját.

– Na? – kérdezi. Lisa filigrán teremtés, de olyan határozott
fellépésű, hogy betölti a helyiséget. – Mit szólsz hozzá?

– Imádom! – felelem. A bérletben benne van a berendezés.
Úgy látom, a Granite Investment Strategies tulajdonosának
remek ízlése van. Az asztal akkora, hogy több tervet is ki lehet
teregetni rajta, ráadásul csillogó és modern. Az összbenyomás
eléggé fantáziadús, hogy mulatságos legyen, de nem annyira,
hogy az a profizmus rovására menjen. A falak csupaszok, de
azt könnyen lehet orvosolni.

A kétszemélyes kanapé külön gyönyör. A szoba olyan
kicsi, hogy épp elég a két fröccsöntött műanyag szék az
ügyfelek számára. Ám az eredeti bérlő ügyesen gazdálkodott a
térrel, és a kicsi pamlag a túlsó falnál nem zsúfolttá, hanem
szervezetté teszi a helyiséget.

– Máris kiadó – mondja Lisa. – Az ügyfelemnek nagyon
sürgős.

Végighúzom ujjamat az asztallapon. Nagy a kísértés.
Sokáig bizonytalankodtam, hogy béreljek-e magamnak irodát,
de most, hogy csakugyan itt állok egyben, amelynek az
ajtajára kiírhatnám a nevemet, be kell vallanom, hogy
részegítő élmény.

A zsebembe dugom a kezem, és végighúzom az ujjam az
egyik névjegyen, amellyel Damien ajándékozott meg ma
reggel. Nikki L. Fairchild igazgató, Fairchild Development.
Nevettem, amikor kinyitottam a dobozt, de a torkomat
könnyek szorították össze. Nem azért, mert végre belevágtam,
hanem a büszkeségtől, amit Damien tekintetében láttam.

Eszembe jut, hogy neki is így kellett kezdenie, végül is

210

aligha kifejlett állapotban pattant elő Zeusz fejéből, egyik
kezében teniszütővel, a másikban a Stark Towerrel. Nem, ő is
kicsiben kezdte, és fáradságos munkával verekedte föl magát
a milliárdosságig. Elmosolyodom, mert ez a gondolat
sajátosan megnyugtató.

– Rendkívüli alkalom – unszol Lisa.
– Tudom – felelem őszintén. A körülmények miatt
csakugyan kivételes feltételekkel juthatnék hozzá a bérlethez.
Azonkívül az épületnek kiváló biztonsági rendszere van,
amiről Damien tegnap este győződött meg, miután telefonált
párat a rendőrség távozása után. A bérlők kártyával léphetnek
be, az ügyfeleknek be kell jelentkezniük a recepciósnál, aki a
kapus szerepét játssza a külvilág és a tizenkét bérlő között.
Ráadásul innen gyalog is elérhető a Sherman Oaks pláza.
Ha rossz napom van a munkában, bármikor vigasztalódhatom
azzal, hogy vásárolni megyek. Ha pedig jó napom lesz a
munkában, ünnepelhetek azzal, hogy vásárolni megyek.
Egy kicsit rugózom, és dönteni próbálok. Nem, ez nem
igaz. Kell nekem ez az iroda. De akkor is olyan rémítő, mint
ernyő nélkül kiugrani egy repülőgépből. Csakhogy nekem van
ernyőm: a neve Damien, és tudom, hogy mindig elkap.
– Dolgozhatnék otthon is – mondom siralmasan.
– Természetesen – válaszolja Lisa. – Sok ügyfelem csinálja
így. A legtöbb újonc otthon kezdi.
Csodálkozva bámulok rá. Nem számítottam erre a
szolidaritásra.
– Viszont mi lesz a lakótársaddal? – kérdezi. – Jamie a
neve, ugye? Mint mondtad, színésznő. Van állandó munkája
valamelyik műsorban?
– Nem, de mi… Ó, persze! – Jamie feltétlenül támogat,
viszont a legjobb barátnőm és nagy dumás. Ha dolgozni
próbálok, ő viszont locsogni akar a férfiakról vagy a
ruhatáráról, vagy hogy tetováltassa-e a seggét, akkor nehéz

211

lesz a munkára összpontosítanom. És ennek az irodának a
bérleti díja igazán alacsony.

– Összeállítottam neked egy tervet – mondja Lisa, és
elővesz egy bőrmappát az aktatáskájából. A mappán a
monogramom, az NLF. Lisa odaáll mellém, amikor kinyitom.
Csak bámulok, hogy mennyit dolgozott értem.

A mappában van egy hálózatépítési terv, amely a műszaki
ágazatokban és a szórakoztatóiparban dolgozó nőkre
összpontosít.

– A városban legalább két tucat szervezet foglalkozik a
műszaki területen dolgozó nőkkel – magyarázza Lisa. – Jobb
módját el sem képzelheted az ismerkedésnek a leendő
üzlettársakkal vagy ügyfelekkel. Ami a szórakoztatóipart
illeti, az egy kicsit nehezebb, de most már úgyis benne vagy a
köztudatban, ha tetszik, ha nem. Akár ki is használhatod.

Nem tudom, akarok-e pénzt csinálni nemszeretem celeb
státuszomból, ám Lisa értékelésével egyet kell értenem.

Rálapoz a dossziéban a nyereségek és veszteségek
megközelítő becslésére, amelyeket figyelembe kell venni a
bérleti díjhoz, és az alkalmazások piacának elemzésén alapuló
jövedelmi projekcióra. Örömmel állapítom meg, hogy az
átlagosnál kelendőbb az a néhány alkalmazásom, amelyet
eddig piacra dobtam.

– Óvatos becslés – mondja Lisa –, de mint látod, arra
számítok, hogy hat hónapon belül masszívan nyereséges
leszel, és a vállalkozásod teljes mértékben behozza az
indulótőkét, amelyet a spórolt pénzedből kellett lecsípned.

Megilletődötten lapozok tovább.
– Lisa, ez óriási! Borzasztó sokáig tarthatott, amíg
összeállítottad, és én…
Habozok. Azt akarom mondani, hogy nem is vagyok
ügyfél, de ez egy kicsit nyersen hangzana.
Lisának értenie kell, mire akarok kilyukadni, mert felnevet.

212

– Boldogan segítek a barátaimnak – mondja. – Még annak
is, akit alig ismerek, mert olyan bolond körülmények között
találkoztunk.

Akaratlanul elvigyorodom. Lisának igaza van. Lényegében
alig ismerjük egymást. Csakhogy azok közé tartozik, akikkel
kijövök, és hálás vagyok neki, mert ő kezdte el az
ismerkedést, amikor még Bruce-nál dolgoztam. Az sem
ijesztette el tőlem, hogy a lesifotósok kiborították a bilit.

– Nem kizárólag önzetlenségből csinálom – teszi hozzá
felcsillanó szemmel. – Príma referenciákat várok! – Cseng a
telefonja. Fölemeli az ujját, a kijelzőre pillant. – Ezt
fogadnom kell – mondja. – Egy perc türelmedet kérem. Addig
nézd át a többit.

Bólintok, és odaviszem a mappát a szoba egyetlen
ablakához. Nagy ablak, épp elég fényt enged be, hogy az iroda
kellemes és barátságos benyomást keltsen. A Ventura
Boulevard-ra nyílik. Annyira előrehajolok, hogy a fejem
majdnem érinti az üveget, de ebből a szögből nem látom a
plázát. Viszont látom a fekete kombit az épülettel szemben, az
utca másik oldalán. Ismerős. Egy másodperc múlva eszembe
jut, hol láttam korábban: a házam előtt, ma reggel.

Testőrök.
A védőburokra gondolok, amelybe olyan kétségbeesetten
kívánkozom, de tudom, hogy az már megrepedt. Vagy eleve
illúzió volt. Akárhogyan is, Damien és én most már a való
világban élünk. Őszintén megmondom, tegnap este óta csak
örülni tudok neki, ha valaki figyeli a hátamat.
Telefonom éles hangú csörgése kizökkent mélabús
gondolataimból. Kirántom a retikülömből, nézem, ki hívott, és
megdermedek. Giselle Reynard. Ó, öröm!
Fontolgatom, hogy hagyom átkapcsolni hangpostára.
Giselle nem szerepel a kedvenceim listáján. Nemcsak azért,
mert a közelmúltban felfedeztem, hogy évekkel korábban

213

randizott Damiennel, de azért sem, mert megtudtam, hogy ő
kotyogta ki a férjének, Bruce-nak – egyben a főnökömnek –,
hogy rólam készült az az erotikus festmény, amely Damien
malibui házának egyik falán trónol. De még így is sajnálom.
Tudom, hogy ő és Bruce nyakig ülnek egy ronda válásban.
Azt is tudom, hogy Giselle megbánta az indiszkrécióját. Mivel
galériatulajdonosként rendszeresen forgalmaz aktképeket,
meg sem fordult a fejében, hogy számomra fontos lehet a
titoktartás.

Mellesleg Damien az egyik legjobb ügyfele, tehát kétség
sem fér hozzá, hogy a jövőben is találkozni fogunk
társaságban.

Úgyhogy fogadom a hívást.
– Szia, Giselle – mondom hanyagul. – Mit tehetek érted?
– Tulajdonképpen azt reméltem, hogy én tehetek valamit
érted – feleli olyan trillázó derűvel, mintha koktél mellett
fecsegnénk.
– Ó! Oké. Vagyis?
Fölnevet.
– Elnézést. Kissé homályosan fogalmaztam, ugye? Ám
Evelyn épp most járt a galériában, és említette, hogy irodát
akarsz bérelni. Arra gondoltam, talán megnézhetném.
Adhatnék néhány ötletet, hogyan dobd fel. Talán
kölcsönözhetnék pár képet is, hogy színesebb legyen.
A homlokomat ráncolom, mert nem értem, miért akarná ezt
tenni.
– Ez hihetetlenül kedves tőled, de valószínűleg inkább
fehér táblákkal burkolom be a falamat.
– Ó! Értem.
A szoba túlsó végében Lisa befejezte a telefonálást. Oké,
mondja némán mozgó szájjal. Átrendezheted.
– Csak szerettem volna felajánlani. – Giselle pillanatnyi
szünetet tart. – Tudom, hogy sosem tehetem jóvá a hibámat,

214

de arra gondoltam, talán mégis megpróbálhatnám.
Na jó, nyazsgem.
– Nézd – mondja minden trilla nélkül, amitől sokkal

őszintébbnek tűnik –, tudom, hogy rosszul indult a
kapcsolatunk. Blaine jó barátom és ügyfelem, ő pedig
egyszerűen imád téged. És természetesen Damien is imád
téged. Borzasztóan bánt, hogy ostobaságomban
megsértettelek.

– Méltányolom – közlöm vele, majd pedig, mivel tényleg
nem ártana egy olyan fal, amelyet nem borítanak el a
jegyzetek és a kódok, rákérdezek: – Mit szólnál ma
délutánhoz? Esetleg négy körül?

Mohón helyesel. Miután bontom a vonalat, Lisára nézek,
akinek az arckifejezése valahol az önelégültség és a derű
között ingadozik. Pofát vágok.

– Na szóval! Máris kivehető, ugye?
Fölnevet.
– Sosem sikerült meginnunk azt a kávét. Gyere! Van a
sarkon egy Starbucks. Ott elintézhetjük a papírmunkát, és
tejeskávé mellett nyélbe üthetjük a kulcsátadást.
Hát így lett egy irodám. Még nem vagyok Damien Stark, de
már úton vagyok hozzá.

215

16

A Stark International vezérigazgatójának
A Fairchild Development vezérigazgatója találkozót
szeretne kérni öntől ma estére lehetséges egyesülés
végett.

Miközben Lisa kihozza a kávénkat, még egyszer átolvasom
a szöveget, azután elküldöm. Szinte azonnal jön a válasz:

A Fairchild Development vezérigazgatójának
Izgatottan várok minden lehetséges egyesülést.
U.i.: Gratulálok az irodához.

Vigyorgok, és éppen rá akarok kérdezni, honnan tudja,
hogy kiveszem az irodát, amikor nyílik a Starbucks ajtaja, és
bejön egy fülhallgatós, cingár hapsi, kezében vázával, a
vázában százszorszépek és mindenféle más vadvirág. Repes a
szívem, mert abszolúte, feltétlenül bizonyosra veszem, hogy
ez nekem szól. Nem tudom, honnan tudta meg Damien, hogy
kibéreltem az irodát, vagy hogy hol keressen, de hát ez ő:
mindenütt van szeme.

A kézbesítő végigpásztázza a helyiséget. Végül rajtam
állapodik meg a tekintete. Különben mindenki engem néz.
Elolvas egy cédulát, azután odariszál hozzám.

– Nikki Fairchild? – kérdezi kissé túl hangosan,
feltehetőleg azért, hogy hallja a saját hangját a fülébe
bömbölő zenében.

– Köszönöm – mondom.
Leteszi a virágot, elvonul, az üvöltő sláger ütemére rázva
magát. Körülöttem a vendégek összevigyorognak, azután ki-ki
visszatér a dolgához. Egy lány – pár évvel idősebb nálam,

216

pikáns arcocskája és mesés, göndör, bronzvörös haja van – azt
mondja hangtalanul mozgó szájjal: szép, majd visszamerül a
forgatókönyvbe, amely kinyitva hever előtte az asztalon.
Feltétel nélkül egyetértek.

– Tyű! – mondja Lisa, és visszaül a székére.
– Damien ért hozzá, hogy ámulatba ejtse az embert –
mondom széles mosollyal. Kiveszem a kísérőkártyát,
elolvasom, és még szélesebben mosolygok.
Ma este megmutatom, mennyire izgalmas egy olyan nő,
akinek saját vállalkozása van. Addig képzeld el, hogy
megérintelek. D.
– Miután a fél világgal közöltem, hogy irodám van, lássunk
neki a papírmunkának – javaslom. A következő órában
átnézzük a bérleti szerződést és a vállalkozás alapelveit,
amelyeket Lisa ismertetni szokott az ügyfeleivel. Ad néhány
ajánlást ügyvédekhez, akik elmagyarázhatják, hogyan kell
jogi személyt létesíteni, de megjegyzi, hogy fordulhatok
egyszerűen Damienhez.
– Nem akarok tolakodni, de a környék legjobb üzleti
tájékoztatójával fekszel le – mondja. – Használd ki.
– Ó, ki is akarom. – Épp csak annyi kéjelgést elegyítek a
hangomba, hogy mindkettőnket megnevettessen. Ja,
gondolom, Lisa és én jó barátok leszünk.
Mintha csak ezt akarná alátámasztani, megjegyzi, hogy a
közelben van egy étterem, ahol fantasztikus dolgokat lehet
kapni fél áron napi egy órában. – Nem akarod kipróbálni a
jövő héten? Beszámolhatnál első napjaidról a szabadúszók
világában. Vagy vonszold ide a lakótársadat is, és
dumálhatunk pasikról. Én ugyan menyasszony vagyok, de ez
még nem jelenti azt, hogy nem beszélhetem ki őket.
Fölnevetek.
– Megegyeztünk.
– Príma. – Feláll, vállára akasztja a táskáját. – Találkoznom

217

kell egy ügyféllel. Visszamész az irodába, vagy maradsz?
– Megiszom a kávét, és leírok pár ötletet, amíg frissek az

agyamban – mutatok a dossziéra. Azt nem árulom el, hogy
komolyan fontolgatok egy második kávét, mielőtt
visszamennék az irodába. Az éjszaka – úgy rossz, mint jó
okokból – nagyon keveset aludtam.

Amint Lisa elmegy, kicsivel beljebb húzom a székemet,
hogy távolabb legyek a szomszéd asztaltól. Közben összeakad
a tekintetem a bronzhajú lányéval, akire korábban
felfigyeltem. Megjelöl egy oldalt a papírjaiban, és közben
gátlástalanul bámul rám barna szemével. Kényelmetlenül
fészkelődöm, és elfordulok, a mappára próbálok
összpontosítani, amely kinyitva fekszik előttem.

A következő percben csikorog a velem szemben levő szék.
Felnézek, és látom, hogy a lány éppen letelepedik az
asztalomhoz.

– Igazán nem akarlak zavarni – mondja éles, pedáns
kiejtéssel, amitől az északkeleti partra és drága internátusokra
kell gondolnom. – De egyszerűen beleőrülök, hogy ismerlek,
csak azt nem tudom, honnan!

– Sajnálom, de azt hiszem, nem ismerjük egymást –
mondom. Nem teszem hozzá, hogy hányszor kellett már ezt
hallanom. Ez a velejárója annak, ha valaki a bulvárlapok
kedvence.

– Biztos? Olyan ismerősnek látszol. Egyébként Monica
vagyok. Monica Karts. – Reménykedve sandít rám, azután a
homlokát ráncolja. – Nem ismerős, ugye?

– Sajnos, nem. – Társasági Nikki-mosolyommal kezdem
összeszedni a holmimat. Anyám egyfolytában kínzott
úgyszólván egész gyerekkoromban, de a jó modort, azt belém
verte. – Valószínűleg csak gyakori az arctípusom. De azért
örültem a beszélgetésnek.

– Ó, a fene! – mondja. – Az ügynököm is mindig korhol,

218

hogy túl rámenős vagyok. – Hátratolja a székét, hogy
visszamenjen az asztalához. – Bocs, hogy cseszegettelek.
Attól még nem muszáj elmenned. Különben is folytatnom kell
ezt. Délután meghallgatás.

– Nem te kergetsz el – hazudom –, csak vissza kell
mennem az irodámba. – Már kimondani is izgalmas. Az
irodámba! Hát nem király? – Sok sikert a meghallgatáshoz –
teszem hozzá. Meglepő, de komolyan gondolom. Monica
virgonc egyénisége Jamie-re emlékeztet. Különben is nagyon
jó kedvemben vagyok.

Mivel egy egész virágkompozíciót kell vinnem, úgy
döntök, mellőzöm a második kávét. Majdnem az ajtónál járok,
amikor Monica utánam kiált:

– Jamie Archer!
Megfordulok.
– Te ismered Jamie-t?
– Nem vele voltál a Rooftop bárban kábé egy hónapja?
Garreth Todd egyik partiján?
– De igen – mondom.
– Mert én is ott voltam! – mondja azon az izgatott hangon,
ami akkor lenne természetes, ha ugyanahhoz a főiskolai
diákszövetséghez tartoztunk volna.
– Tehát Jamie egyik barátnője vagy?
Elutasítóan int.
– Alig ismerem. De egyszer együtt voltunk
meghallgatáson, és arra emlékszem, hogy láttam a bulin.
Ahogy téged is. Bár azt hiszem, rád elsősorban az újságokból
emlékszem.
– Pazar – mondom szárazon.
– Egy nagy rakás szar volt, amit összehordtak rólad –
mondja komolyan. – Kivéve a valóságshow-t. Ha ez igaz,
kapnod kellene az alkalmon. Annyi pénzt kellene keresned
vele, amennyit bírsz, azután közölhetnéd mindenkivel, hogy

219

menjen a pokolba.
Elnevetem magam, mert bármennyire nem akarok

valóságshow-ban szerepelni, az király lenne, ha mindenkit
elküldhetnék a francba.

Megszólal a telefonom. A bárpultnak támasztom a
virágokat, hogy kivehessem a mobilt a retikülömből.

Monica megkopogtatja ujjával a forgatókönyvet.
– Jobb lesz, ha ezzel foglalkozom. De akkor is úgy örülök,
hogy rájöttem! Talán még látjuk egymást. Sokat járok ide.
– Persze – mondom, és fogadom a hívást.
– Na, Texas! Szóval büszke üzlettulajdonos vagy?
– Evelyn! Várj egy pillanatot! – Búcsút intek Monicának,
az állam alá ékelem a mobilt, és fölveszem a virágokat. A
csípőmmel kilököm az ajtót, majd elindulok a széles járdán az
irodám felé. – Mit szólsz? – kérdezem. – Egész felnőttnek
érzem magam!
– Büszke vagyok rád, és ezt nem leereszkedésből mondom.
– Ebben az esetben köszönöm. – Sőt, egy kicsit még fel is
fújom magam a dicsérettől. Első látásra beleszerettem Evelyn
Dodge-ba. Vagány, közvetlen, szókimondó. Elhatároztam,
hogy én is ilyen leszek, ha nagy leszek.
– Akkor mesélj az irodáról!
Részletesen leírom neki, majd megemlítem, hogy később
Giselle jön hozzám, művészetről beszélgetni.
– Ezért valószínűleg bocsánatkéréssel tartozom neked –
mondja Evelyn. – Tudom, hogy mostanában nem vagy odáig
érte, de láthatólag nagyon igyekezett jóvátenni.
– Nem, nem! – tiltakozom. – Nincs semmi baj!
Leküzdöttem a féltékenységemet, és tudom, hogy bántja, ami
történt. – Őszintén szólva megfordult a fejemben, hogy
Giselle szólta el magát valaki előtt a képemről, aki persze
rohant az infóval egy újságíróhoz. De nem hozom szóba az
elméletemet Evelynnek, mert attól félek, meglebegtetné a

220

lehetőséget Giselle-nek. És ha igaz, mi értelme lenne tovább
erősíteni a lelkifurdalását?

– Tehát mikor láthatom? – kérdezi Evelyn.
– Mit? Az irodát?
– Hát most nem ott vagy?
– Most megyek vissza a Starbucksból.
– Helyes. Add meg a címet. A közelben vagyok. Mindjárt
ott leszek.
Nem egészen húsz perc múlva beront az irodámba, miután
a szigorú recepciós bejelentette.
– Nem rossz – állapítja meg, ahogy körülnéz. – Egyáltalán
nem rossz.
– Tudod, milyen átlátszó vagy? – kérdezem. – Olyan nincs,
hogy te itt legyél a közelben! Sherman Oaks? Bocs, de ezt
nem veszem be.
– Lebuktam – vigyorog. – Nem, igazság szerint egy
rendező barátommal találkoztam, aki egész nap forgat az
Universalnél. De mindenképpen eljöttem volna hozzád.
Üzletről kell beszélnünk, Texas, és biztosan nem engedem át
másnak a dicsőséget, hogy én lehessek nálad az első ügyfél.
– Ebben az esetben – foglalok helyet az asztalomnál –,
húzz ki magadnak egy széket, és beszéljük meg!
Végül egy delikáteszben kötünk ki, ami itt van rögtön az
utcában, ahol délutánig két teljes órát töltünk el evéssel,
fecsegéssel és – legalábbis Evelyn – ivással.
– Ma beszéltem Charlie-val – mondja, miközben beledöfi
villáját a sajttortába, hogy megfelezze. – Azt nem szedhettem
ki belőle, hogy miért van még mindig Münchenben, de
említette, hogy Sofia ismét elszabadult. – Bosszúsan csóválja
a fejét. – Őszintén szólva nem értem, hogyhogy nem hajszolta
már réges-rég az őrületbe Damient!
– Tehát mindig ilyen volt?
– Ja. Vág az esze, mint a beretva. Sok tekintetben rád

221

emlékeztet. Csakhogy belőle hiányzik a te gerinced. Sosem
tanulta meg, hogyan kell állni a sarat, és elmenekül ahelyett,
hogy harcolna.

Lassan csóválom a fejem. Gerinc? Állni a sarat? Nem
téveszt össze valakivel?

– Ne játszd meg magad. – Mindentudó pillantást vet rám. –
Te túlélő vagy, Texas. Mindketten tudjuk. Sosem süketeltem
az ügyfeleimnek, és bizonyosan nem csinálok ilyet a
barátaimmal. Egyébként marha jó, hogy túlélő vagy, mert
senki más nem bírna ki akár egy hetet is a mi fiunkkal.

Ettől vigyorognom kell. Minél többet gondolkodom Evelyn
szavain, annál inkább belátom, hogy igaza van. Igen, voltak
pocsék problémáim, de megbirkóztam velük. Úrrá lettem
rajtuk.

– Megmondom én neked, mi lesz, ha Sofia előkerül.
Damien átmegy Londonba megnézni, hogy egyben van-e,
aztán bedugja egy másik klinikára. A sajtó meg spekulálni
fog, hogy Damien ejti-e Sofiát miattad. Vagy fordítva.

– Ejti? De hiszen nincsenek együtt! Damien maga mondta,
hogy az még kölyökkorukban volt.

– Mikor zavarta a sajtót az igazság? Ahányszor készül
róluk egy közös fotó, a londoni újságok gyakorlatilag
összeboronálják őket. Bár most, hogy te is képben vagy,
érdekesebb lesz a sztori.

– Én nem az „érdekes” szót használnám – közlöm szárazon.
– Ha nem tudod leállítani őket, legalább hagyd, hogy
szórakoztassanak – mondja Evelyn. Elismerem, ez jó tanács.
– Ha már a spekulálásnál tartunk – folytatja –, az a hír járja,
hogy visszatérek az ügynökösködéshez.
– És visszatérsz?
– Lófaszt – mondja, és olyan hangot ad, ami valahol félúton
van a horkantás és a röhögés között. – De a régi cégem teljes
pályás letámadásban próbál visszaültetni a telefonos

222

asztalhoz. Egyébként ki tudja? Akár még rá is állhatok, ha
kellően megcukrozzák az ajánlatot. Egyelőre azzal
szórakozom, hogy figyelem őket, ahogy prezentálják nekem a
lehetséges terveiket. Akárcsak neked – teszi hozzá kaján
vigyorral.

– Nekem? Mi van velem?
– Válogathatsz, Texas. Vannak producerek, akik majd
elfolynak, csak beszervezhessenek a valóságshow-jukba.
Továbbá legalább fél tucat társaság szeretne alkalmazni
reklámcélra. Akarsz arc lenni egy kozmetikai cégnél? Ennyibe
kerül megszerveznem – mondja, és csettint az ujjával.
Csak rázom a fejem.
– Még egy ilyen bolond várost!
Evelyn horkant.
– Az hát, sültbolond.
– Ha csak arc kell, szólj nekik, hogy keressék meg Jamie-t.
Én jobban nézek ki a valóságban, mint a filmeken, de Jamie
kamerára termett.
– Egy pont oda, Texas.
Csak viccelek, de nem tudom, hogy Evelyn tisztában van-e
vele.

Még mindig zsongok a cukortól és a dumálástól, amikor
Evelyn visszaindul Malibuba, én meg az irodámba.
Áttanulmányozom Blaine portfólióját, amelyet nálam hagyott,
és készítek néhány jegyzetet az alkalmazáshoz, amelyet
Evelyn meg akar terveztetni velem. Valami rendhagyót
akarok, ami funkcionálisabb egy közönséges hordozható
vitrinnél, és annyira belemerülök az ötletelésbe, hogy
megszűnik számomra az idő, amíg meg nem szólal az
asztalomon a telefon, és bele nem szól a recepciós, hogy egy
bizonyos Ms. Reynard van az előtérben.

– Ja, igen! Küldje be! – Nem állok fel, amikor Giselle belép

223

– elvégre én vagyok a főnök –, és a Társasági Nikki-
mosolyommal üdvözlöm. Borzalmas gyerekkorom újabb
mellékes haszna, hogy nagyon értek hozzá, miként rejtsem el
az érzelmeimet a szépségversenyeken begyakorolt mosolyok
széles változatossága mögé. Giselle-nek fogalma sem lehet
róla, hogy változatlanul gyanakszom rá, hogy a féltékenység
pici magja továbbra is a felszín alatt lappang, és azonnal kész
kihajtani, mihelyt Giselle egy rossz szót mond, vagy a
legcsekélyebb érzelemről árulkodó pillantást vet Damienre.

Igazság szerint viszolygok a rosszhiszeműségtől és a
féltékenységtől. Nem szeretem magam olyankor, amikor
gyanakszom és féltékenykedem. De nem öblíthetem ki
magamból az egyszerű igazságot, hogy Giselle valóban
randizott Damiennel, márpedig Damiennél a randizás a
legnagyobb valószínűség szerint kúrást is jelent.

– Nikki! – trillázza Giselle, ahogy belép az ajtómon. Erőt
kell vennem magamon, hogy ragyogóbbra kapcsolhassam a
mosolyomat. Giselle – a haja, az alakja, a tartása – Audrey
Hepburnre emlékeztet. Általában nem szoktam feszengeni
más nőktől, de az ő közelében otrombának érzem magam,
annak ellenére, hogy tudom: ez súlyos hiba.

Ha észre is veszi az elbizonytalanodásomat, van olyan
kedves, hogy ne hozza szóba. Az irodával foglalkozik,
tekintete végigjárja az üres falakat, a bútorokat, mielőtt
megállapodna rajtam. – Remek hely – mondja. – Kicsi, de
levegős, és arányos. Ez a bézs fal iszonyú, úgyhogy elsőnek
ezen fogunk változtatni. Azután ki fogunk akasztani néhány
képet. Nem sokat. Egy nagyot, hogy középpontot adjon a
szobának, és pár kisebbet, ellensúlynak. Tudok is festőket,
legközelebb hozok portfóliót. És kellenek majd színminták.
Valamilyen élénk árnyalat lenne jó, talán halványsárga –
tűnődik.

Körülnézek, megpróbálom sárgának elképzelni a falakat. El

224

kell ismernem, csinos lenne.
Giselle mintha észbe kapott volna, hogy belegázolt a

magánszférámba, amit tízezer megawattos mosollyal próbál
jóvátenni.

– Még egyszer köszönöm, amiért engeded, hogy
beleszóljak.

– Persze – mondom. – Mindazonáltal őszinte leszek
hozzád. Az iroda bérleti díja nem rossz, de több annál, amit
terveztem. Az első évben ki sem tehetem a lábam az ajtón.
Nem tudom, hogy megengedhetnék-e magamnak dekorációs
kiadásokat is.

Kecsesen helyet foglal az egyik fröccsöntött műanyag
székben.

– Nem, nem, félreértettél. Ez az én ajándékom. Nos, az első
évre. Azután, ha meg akarod tartani a képeket, vagy
megvásárolod őket, vagy megbeszélhetjük a kölcsönzést. Ami
a festést illeti, ez az iroda, már megbocsáss, egy lyuk, és
éppen van is hozzá nálam raktáron megfelelő mennyiség egy
tökéletes árnyalatú festékből.

Félrehajtom a fejem, próbálom feldolgozni a hallottakat.
– Giselle, tudom, hogy nem engem akartál cikizni, amikor
szóltál Bruce-nak a festményről. Ha tartozol nekem bármivel
is, az a bocsánatkérés, és azt már megtetted. – Nem említem
Damient, sem a féltékenység apró csíráját. Azonkívül, hogy
valaha együtt jártak, Giselle igazán nem tett semmit, amivel
felébressze a zöld szemű szörnyet.
– Hálás vagyok érte, őszintén. De meg akarom csinálni ezt.
Tudom, mennyit zaklatott a sajtó, és akaratlanul is arra kell
gondolnom, hogy talán én is hibás vagyok érte.
Kihúzom magam a székben.
– Hogy érted ezt?
– Nos, nyilvánvalóan meggondolatlan voltam. Mi van, ha
Bruce mondott valamit? Vagy én beszéltem valaki mással,

225

csak már nem emlékszem rá? Vagy kihallgatták a
beszélgetésünket?

Szavai mintha a gondolataimat visszhangoznák.
– Még ha ez is történt, nem kell felfújni. Komolyan nem
akarom beleütni az orromat a dolgaidba, Giselle, de valóban
megengedheted magadnak, hogy ingyen dolgozz nekem?
Arcán először halványul el a rég-elveszettnek-hitt-barátnő
tiszteletére fölkent fénymáz. Ezek szerint az elevenébe
találtam. De nem voltam-e tapintatlan? Már éppen
mentegetőzni akarok, hogy ehhez semmi közöm, és ha ingyen
akar dolgozni, hát csak tessék, de ő megelőz.
– Igazság szerint nem elég a megélhetésemre a galéria.
Tudom, hogy Damien és Evelyn nem pletykálnak rólam, de az
emberek akkor is beszélnek, és bizonyára hallottál róla, hogy
a válásom, nos, nem kellemes.
Szünetet tart. Én mosolygok, és elmormolom a kellően
együttérző szavakat.
– Légy óvatos a férfiakkal – int sötéten. – Feküdj le velük,
de ne bízz bennük. Egyben sem. – Szúrósan néz rám. – Ezt a
leckét meg kellett volna tanulnom, mielőtt feleségül mentem
Bruce-hoz. Ugyanez érvényes a többi férfira is Bruce előtt.
Mindegyikre – teszi hozzá.
– Én nem bírnék így élni – mondom hidegen.
Nem tudom, piszkoskodni akar-e, vagy ez afféle mi-
lányok-tartsunk-össze-dolog, de nem is érdekel. Gondolni sem
akarok rá, hogy randizott Damiennel, pláne megbeszélni. Azt
pedig egészen biztos nem akarom hallani, hogy miért nem
lenne szabad megbíznom Damienben.
Giselle fúj egyet, a válla kissé megroskad. Már nem olyan,
mint L. A. egyik dísze, sokkal inkább hasonlít egy
meghajszolt ingázóhoz.
– Elnézést. Túlságosan keserű vagyok. A lényeg, hogy
növelni kell az üzleti forgalmamat, így visszatérek a

226

lakberendezéshez, és most jól jönne ez, mármint a te irodád
felújítása. Nem akarok otromba lenni, de nem fog ártani az
üzletmenetemnek, ha az ügyfeleim közé sorolhatom Damien
Stark barátnőjét.

Különös módon ettől jobban érzem magam. Nem nagyon
akarok barátkozni Giselle-lel, és megkönnyebbülök, hogy ő
sem bájologni jött ide. Az üzlet, az más. Ha azért akarja
kipofozni az irodámat, hogy reklámozhassa a tehetségét, azzal
mindketten jól járunk. Főleg mivel a munka nagyját akkor is
el tudja végezni, amikor nem vagyok az irodában.

– Jól van – mondom. – Azt hiszem, megegyeztünk.
– Mesés. – Ragyogó mosolya visszatér, elűzve a csüggedt
borút. – Majd összeállítok egy anyagot, és felhívlak. Addig is
– teszi hozzá, miközben feláll –, adj egy puszit Damiennek a
nevemben.
Kilibeg az irodámból. Megütközve bámulok utána, ám egy
perc múlva elintézem egy vállrándítással. Ha szórakozik, én
nem leszek vevő rá. Ha pedig elképzelnék dolgokat – nos,
akkor túl kell tennem magam rajtuk.
Még egy óra hosszat jegyzetelek Blaine applikációjához, de
utána tényleg nem bírom tovább. Ablakom előtt lemenőben a
nap, és még mindig nem hallottam semmit Damienről. Hívom
az irodáját, de Sylvia azt feleli, hogy tárgyal.
– Őrült nap volt – mondja. – Mivel csak nemrég jött vissza,
mindenki rávetette magát.
Akaratlanul elmosolyodom. Ezt meg tudom érteni.
– Bár hamarosan végeznie kell – mondja Sylvia. – Szóljak
neki, hogy hívja vissza önt?
Kérem, hogy ne fáradjon, azután megnyitom a telefonomon
az „üzenetek” alkalmazást, hogy küldjek Damiennek egy
üzenetet.

A Stark International vezérigazgatójának a Fairchild

227

Development vezérigazgatójától.
Tekintettel korábbi kérésemre, belefér még ez az este a
munkatervedbe?

Nem várok gyors választ, és meglepődöm, amikor szinte
azonnal pittyen egyet a telefonom.

Azt hiszem, még be tudlak szorítani.

Szó szerint összeakadnak az ujjaim, miközben a választ
gépelem.

Máris megyek.

Azonban rögtön jön az üzenet:

Nem, én megyek. Terveim vannak az új irodáddal.

Várakozóan mosolygok, és nem tudom, hogyan élem túl az
időt a megérkezésig.

Mivel nem bírok dolgozni abban a tudatban, hogy Damien
jönni fog, félbehagyom az applikációt, inkább átnézem és
kitakarítom a postafiókomat. Vagyok olyan hülye, hogy
megnyitottam az egyik levelet, amelyet az anyám küldött a
müncheni tartózkodásom idején. Ebben azt közli velem, hogy
igazán csiszolhatnék a modoromon, mert bárdolatlanság, hogy
nem veszek tudomást a hívásairól meg az e-mailjeiről, ő nem
ilyennek nevelt. Az írja:

Hallom, jelenlegi pasid megúszta a gyilkosságot.
Remélem, ezek után nem játszod mellette tovább a
Florence Nightingale-t. Egyszerűen időpocsékolás, és
annyi más partiképes férfi van. Komolyan, Nichole,
amint átléped a tízmillió dolláros határt, az egyik férfi
lényegében éppen olyan, mint a másik.
Gondolkozz azon, amit mondtam. És hívj fel.
Puszika, Anyád.

228

Törölni akarom. Ebben a percben semmit sem akarok
jobban, mint törölni az üzenetet. Ki akarom irtani a fejemből
ezt az asszonyt. Talán nem vagdosott késsel, de ugyanannyira
felelős a csípőmet és a combomat elcsúfító vadhúsokért, mint
én. Törölni akarom az e-mailt, be akarom bizonyítani
magamnak, hogy továbbléptem.

Akarom… de valahogy nem bírom.
A rohadt életbe!
Lecsapom a laptopom tetejét, nem is bajlódva azzal, hogy
bezárjam a programokat.
– Ilyen rossz volt az első nap?
Felnézek. Damien támaszkodik az ajtófélfának. Az irodai
ruháját viseli – méretre készült szürke öltönyt, fehér inget,
bordó nyakkendőt –, és kiköpött olyan, mint egy hosszú,
karcsú pohár a bűn italából.
– Már nem – mondom. – Hogy jutottál be?
– Recepciósotok láthatólag olvas újságot. Tudja, hogy
együtt vagyunk.
Hátradőlök a székben, szemügyre veszem.
– Együtt?
Belép az irodába, behúzza az ajtót, pillanatnyi szünet után
be is zárja.
– Igen.
– Hát, ezt jó tudni. – Felforrósodik közöttünk a levegő.
– Nagyon parancsoló jelenség annál az íróasztalnál, Ms.
Fairchild. – Körülnéz az apró irodában. – Tehát ez a
boszorkánykonyha?
Vigyorgok. Egy pillanat alatt elpárolog belőlem a sötét
hangulat, amelyet anyám e-mailje hagyott maga után.
– Dögös, mi?
– Csodálatos – mondja. – Olyan büszke vagyok rád. Mesélj
el mindent az első napodról!
Beszámolok a bérletről és Giselle-ről. Hallom, hogy

229

énekelve beszélek az új kaland lázában, és látom
boldogságom tükörképét Damien mosolyában.

– Már meg is kaptam az első megrendelést! – teszem hozzá,
és elmesélem, hogy Evelyn egy alkalmazást akar csináltatni
Blaine-nek.

– Döbbenetes vagy – mondja.
– Jó érzés. Igazad volt. Fejest ugrottam, és ez klassz.
– Tudtam, hogy az lesz. – Halkabban folytatja: – Sokat
gondoltam rád ma. – Beszéd közben elindul felém. Amilyen
kicsi a helyiség, nem tart sokáig, hogy odaérjen az
asztalomhoz. – Elképzeltelek, hogy milyen voltál tegnap
éjszaka.
– Ó! – Nyelek egyet. Még melegebb lesz körülöttem.
– Azután elképzeltelek ugyanolyannak itt. Meztelenül,
megkötözve, készségesen. Ahogy engem kívánsz. –
Egyfolytában engem nézve megkerüli az asztalt. Érzem az ér
lüktetését a nyakamon, és kissé nehezemre esik a lélegzés.
– Én… ó! Igen.
– Részegítő, ugye, tudod?
Kicsit fészkelődöm a székben. Számomra az ő hangja a
részegítő.
– Izé, micsoda?
Szeme ragyog a szenvedélytől és a jókedvtől, ahogy
előrehajol, és az asztalomra tenyerel.
– Tudni, hogy én letérdeltethetek egy olyan erős nőt, mint
te. Olyan nőt, akinek megvan a saját vállalata, a saját
birodalma. Tudni, hogy bezsongathatom a szavaimmal. Hogy
az én hangomra égnek áll a mellbimbója, és bizsereg a
csiklója. Hogy felgyűrhetem a szoknyáját, ráhasaltathatom a
tulajdon asztalára, és addig fenekelhetem, amíg ki nem gyúl
az a tökéletes fehér segge, és amikor már az asztal és a szoba
is szaglik az izgalmától, addig baszhatom, amíg akkorát nem
élvez, hogy kegyelemért sikít?

230

– Jaj, istenem, Damien…
A vérem lüktet, a testem reszket.
– Állj fel, Nikki. Indulj el az ablakhoz.
Engedelmeskedem, bár nem tudom, meg fog-e tartani a
lábam. Végigjáratja rajtam a tekintetét, megtekinti a magas
sarkú, piros körömcipőt, a méretre készült szoknyát, a könnyű
nyári blézert és alatta a selyemblúzt.
Egyfolytában engem nézve leül az egyik székre, amelyet a
vendégeknek tartok fent.
– Vedd le a blézert.
Leveszem és a székem karfájára dobom az íróasztal mögött.
– Most a szoknyát.
Kihívó a hangja. Tudom, azt várja, hogy tiltakozzam. Hogy
azt mondjam, ez az én irodám, és az ajtótól alig méternyire ott
ül kint a recepciós. Nem teszem. Én is pontosan ezt akarom.
Hátranyúlok, lehúzom a cipzáramat, a földre hullatom a
szoknyát, amely alatt piros tangát viselek.
Nem szól, de látom, hogy egyre forróbb a tekintete, és a
testem azonnal reagál, a csiklóm lüktet, a mellbimbóm
ágaskodik és kihegyesedik a melltartóm csipkéje alatt.
– Nos, Mr. Stark – mondom, míg lassan elindulok feléje –,
mit óhajt tőlem?
Mosolya olyan, akár egy lusta simogatás. A vágy úgy
fodrozódik bennem, mint a tenger tajtékja a homokparton.
– Állj – mondja, amikor másfél méternyire vagyok tőle.
Megállok. Szívem dübörög a várakozástól.
Felemeli az ujját, megforgatja. Egyet lépek, bemutatok egy
kifutóra illő fordulatot, azután megismétlem az eljárást,
háromszázhatvan fokos kört rajzolva a kedvéért. Csípőre
teszem a kezem, félrehajtom a fejem.
– Tetszik a látvány?
– Ó, igen! – mondja. Hátradől a széken. A testtartása
hanyag, ám a válla és az arca elárulja a feszültséget, a szája

231

egyetlen merev vonal. Rám villantja a szemét. Nyeldekelek,
mert kínos tudatossággal érzékelem testem reakcióit. Mindig
így reagálok ennek a férfinak a közelségére. Nem is csoda, ha
mindig azt mondja, hogy ragyogok. Damien olyan, mint egy
kapcsoló, és ő szokott engem felkapcsolni.

A tanga nyirkosan tapad az ölemhez. Érintésétől még
éhesebb leszek. De nem a tanga érintésére vágyom, hanem
Damienére. Ám ő konokul nem mozdul, csak ül azon a
kényelmetlen széken, kezét a karfán nyugtatva, és a tekintete a
parányi selyemháromszögön időzik.

– Tedd szét a lábad. Ez az, jó kislány. Most ne mozdulj egy
pillanatig.

Libabőrös leszek, mintha a testem várta volna az érintését,
és most tiltakozik, amiért Damien nem fog meg, és nem dugja
belém a farkát. A tekintete lejjebb csúszik. Nem mozdulok,
bár tudom, mit néz. A sebhelyeket. Nem is olyan régen
összegömbölyödtem volna a padlón és sírtam volna, ha valaki
ilyen áthatóan figyel. A fenébe, pontosan azt is csináltam,
amikor Damien megtette. Időnként ámulatba ejt, milyen
gyorsan megváltozott a világom, amióta belépett az életembe.
Nemcsak a világom, de én is. Damien az én horgonyom.
Valami, ami megtart, miközben leások magamba, és
felfedezem az erőt, amelynek létezéséről még csak nem is
tudtam.

Ám Damien valamiből mindig tudta, hogy ez megvan
bennem. Sőt, bízott abban, hogy én is rátalálok.

Mindig olyan sokat látott. Nemcsak a szépségkirálynőt
vagy a forradásokat. Egészben lát, és mindegy, mit viselek,
bugyit tűsarkúval vagy szalonban csináltatott nagyestélyit, én
mindig meztelenül fogok állni előtte.

Valamikor régen iszonyúnak találtam volna ezt a
gondolatot. Ma vigaszt merítek belőle.

De ez most nem a mélyenszántó gondolatok ideje, meg

232

nem is akarok sebekre gondolni, vagy a csaták hevességére,
amelyeket vívtunk. Én most csak Damient akarom. Méghozzá
azonnal.

Merészen teszek felé még egy lépést.
– Nem – mondja. – Állj!
– Álljak meg?
Felvonja a szemöldökét.
Kissé félrehajtom a fejem, jelezve, hogy megértettem,
azután én is felvonom a szemöldököm.
– Igen, uram.
– Jó kislány. Most tedd szét a lábad, csak egy kicsit. Ez az
– mondja, amikor szót fogadok. – Maradj így.
Körülbelül félméternyire állok tőle. Zihálok. A széken ül,
amitől a szeme épp egy szintben van a piros
csipkefoszlánnyal, amely alig takarja el az ölemet.
Lassan föltekint rám.
– Valóban akarok valamit – mondja.
Lökéshullámok szaladnak végig a testemen, mert én is
akarom. Azt akarom, hogy Damien bennem legyen. Hogy a
farka a számban, a pinámban legyen. Azt akarom, hogy
suttogjon nekem, hogy szavakban szeretkezzen velem, azon a
döbbenetes módon, ahogy csak ő tud. Azt akarom, hogy
megbasszon, keményen és alaposan, és feljajdulhassak attól a
kínnal egybeszőtt, különös és páratlan kéjtől.
Főleg pedig azt akarom, hogy érintsen meg.
Ismét lépnék egyet, ám ő egy fejmozdulattal megállít.
Csoda, hogy nem csordulnak ki a könnyeim a tehetetlen
csalódástól.
– Nem azt – mondja.
Nyelek egyet, hirtelen elbizonytalanodom.
– Akkor mit?
– Nézni akarom.
– Damien… – Máskor is nyúltam már magamhoz előtte, de

233

így még soha. Nem úgy, mintha bemutatót tartanék. Ismét
nyelek egyet. Kissé restelkedem, ugyanakkor tagadhatatlanul
izgat a dolog.

– Hunyd be a szemed – parancsolja.
– Miért?
– Mert én azt mondom.
Behunyom a szemem.
– Jó kislány. Most vedd le a blúzodat. Lassan. Fogd meg az
alját, és húzd át a fejeden. Így ni.
Teszem, amit mond, és igyekszem szabályosan lélegezni.
Lassan lehámozom magamról a selyemblúzt. Nem könnyű. A
bőröm borzong, amikor végigsiklanak rajta az ujjaim.
– Képzeld azt, hogy én vagyok – mondja. – Az én kezem
fejti le rólad a blúzt. Az én kezem fogja a melledet, én húzom
le rólad a melltartót, hogy kibuggyanj a kosárból. – Ez az –
mondja, amikor követem az utasítását, és úgy igazítom a
kosarakat, hogy kilátsszék a mellem. – Érzed az érintésemet?
Azt, ahogy húzogatom a mellbimbódat? Ahogy simogatom a
bimbóudvart?
A mellem telt és nehéz, a bimbóim ágaskodnak a vágytól.
Gyengéden húzogatom őket. Válaszul a csiklóm akkorát
nyilallik, hogy elakad a lélegzetem.
– Damien…
– Tudom. Érzed, ugye? Ahogy a csiklód lüktet. És hogy
milyen kemény.
– Igen.
– Csináltuk ezt már, emlékszel? Az első éjszakánkon. Te a
limuzinom hátsó ülésén, én mérföldekre tőled a telefonommal,
és olyan kemény voltam, hogy azt hittem, felrobbanok.
Bólintok. Az egyik legszínesebb emlékem. Részeg voltam
és mámoros a bujaságtól, de egyedül voltam, és áltathattam
magam azzal, hogy csak én ismerem a vágyam mértékét.
Most már nem titkolhatom, mennyire fel vagyok húzva.

234

Bár itt van Damien, aki a legparáznább, legmohóbb
alakomban látott, és mindig csak neki nyitottam meg magam
ennyire, most a saját érintésemre éhezem. A saját érintésemre,
és az ő szavaira, és jaj nekem, azt akarom, hogy vigyen föl a
csúcsra. Addig akarom ujjazni magam, amíg el nem megyek a
szeme láttára, és amikor elélvezek, ki akarom nyitni a
szemem, és látni akarom a szenvedélyem tükörképét az arcán.

– Akkor lemaradtam a gyönyörről, hogy végignézhesselek.
Most ki akarom élvezni.

– Igen. Igen. – Egyedül ez a szó jön ki a számon. Ez az
egyetlen szó tölti be a gondolataimat.

– Csúsztasd lejjebb a jobb kezedet. Ne kapkodj. Olyan
puha a bőröd. Azt akarom, hogy érezd. Hogy megérintsd.

Ismét engedelmeskedem. A bal kezemmel tovább
kapaszkodom a mellembe, szinte, mint egy horgonyba, a jobb
tenyerem végigcsúszik a hasamon, a vénuszdombomon,
azután az ujjaim bebújnak a tanga pántja alá. Felnyögök,
amikor súrolják a csiklómat, majd még mélyebbre merülnek a
síkos, lágy húsban.

– Nyisd ki a szemed – mondja Damien. – Nézz rám, és
nyúlj magadhoz.

– Én… – Ám szavaim elhalnak az ajkamon, amikor
kinyitom a szemem, és meglátom az arcát – tekintetének szilaj
tüzét, bőrének pírját. Olyan erősen markolja a szék karfáját,
hogy az ujjpercei kifehérednek, és a farka olyan merev, hogy
attól tartok, felszakítja a méretre készült öltöny nadrágjának a
varrását.

– Basszál meg – súgom. – Te is azt akarod.
– Mindennél jobban. – Tekintetünk találkozik, egymásba
kapcsolódik. Már ettől szikrák pattognak bennem. Lázban
égek, annyira várom az érintését. – De akkor sem. Ez most
rólad szól, azt akarom, hogy te is érezd.
– Mit?

235

– A gyönyört, amit a testedből merítek – mondja
egyszerűen. – Nézni akarlak. Bele akarok veszni a
látványodba. – Mintha a szavait akarná alátámasztani, lassan
végigjáratja rajtam a tekintetét. – Ne hagyd abba. Dugd
magadba az ujjaidat. Izgasd a csiklódat. Hadd lássam. Hadd
figyeljem, hogyan reszketsz, mielőtt elmész. Hadd lássak
minden pihegést, minden borzongást. Azt, ahogy harapdálod
az alsó ajkadat. A pírt az arcodon az orgazmus előtt, és utána
azt a jóllakottra baszott pillantásodat.

Iszonyú nedves vagyok és tüzes. Úgy teszek mindent,
ahogy mondta. Keményen ujjazom magam, aztán
leheletfinoman izgatom a csiklómat. Szédülök a kéjtől,
elengedem a mellemet, és megragadom a az íróasztalom
lapját, nehogy elessek.

– Ó, Nikki! Tudod, mennyire felizgat, hogy nézhetlek?
Tudod, milyen kanos leszek? Még csak most kezdem tanulni
az alkotórészeidet. Te vagy az én monomániám!

– Igen – suttogom. – Igen.
A telefonom csörömpöl. Ugrok egyet.
– Ne hagyd abba! – parancsolja Damien. – Ne törődj vele!
Így teszek. Ebben a buja ködben dehogyis törődöm egy
olyan szamársággal, mint a telefon! A csengés ütemére
riszálok, és akkor is folytatom, amikor a készülék már
elhallgatott. Hallom a hangpostát jelző csippanást, majd az
SMS döngését.
Sikerül fegyelmeznem magam, mielőtt kivágnám a
telefonomat az ablakon.
– Ne is gondolj rá. Csak erre. Csak ránk. Olyan közel jársz,
Nikki. Az istenit, látom az arcodon, azon, ahogy nyílik a szád.
Képzeld el a számat a pinádon, ahogy a nyelvem simogat,
kóstolgat. Olyan jóízű vagy.
Nyüszítek, mert tényleg közel járok, de még nem egészen
vagyok ott, és körözök a csípőmmel. Mindjárt, mindjárt, most

236

mindjárt…
– Ms. Fairchild! – szólal meg a hangszóróban a recepciós

hangja. Ugrok egyet, pőrén és bűntudatosan. Damien elharap
egy káromkodást.

– Ne törődj vele – morogja. Ám a hang folytatja, mivel
nem tudhatja, hogy miről beszéltünk.

– Mr. Stark titkárnője keresi telefonon – mondja. A rettegés
hideg ujjai futkosnak a gerincemen. – Egy bizonyos Ms.
Archer próbálta elérni önt. Sajnos baleset történt.

237

17

Elengedem Damien kezét, berontok Jamie apró szobájába a
San Bernardino kórház harmadik emeletén, és kimegy
belőlem a szusz a megkönnyebbüléstől, amikor látom, hogy ül
az ágyán, és a Spongya Bobot nézi a tévében. A jobb arcán
csúnya véraláfutás, a homlokán fehér kötés. Egyébként épnek
tűnik. Amióta Sylvia telefonált, először tudok normálisan
lélegezni.

– Sajnálom! – mondja, ahogy meglát minket. – Annyira, de
annyira sajnálom!

– De te jól vagy? – Hála Damien helikopterének, hamar
ideértünk, de egész úton mindenféle szörnyűséggel
rémítgettem magam. Most futok Jamie-hez. Az egyik karja
végig zúzódásos, a véraláfutás eltűnik a kórházi hálóing alatt.

– Tropára mentem, de meg fogok gyógyulni. Komolyan.
Viszont… a francba! – Damienre sandít. – Jaj, istenem,
Damien! A Ferrari totálkáros lett. Hazavágtam.

– Nem esett nagy bajod – mondja Damien. Odajön mellém,
összefonja ujjait az enyémekkel, azután megfogja Jamie kezét.
– Ez a lényeg.

– A másik utassal mi történt? – kérdezem.
– Csak én voltam – mondja. Még sosem hallottam ilyen
kétségbeesettnek. – Olyan egy kibaszott lúzer vagyok!
Alig állom meg, hogy el ne sírjam magam.
– Nem vagy az, te is tudod. Baleset volt – jelentem ki, ám
Jamie a fejét rázza, és kerüli a tekintetemet.
Elkomorodva pillantok Damienre, aki legalább annyira
aggódik, mint én.
– Mondd el, mi történt – kérem szelíden. Az ágyra ülök,
Damien odahúz magának egy széket. Felteszem a lábam az

238

ülésre, ő megfogja a bokámat, épp a smaragdos platinalánc
alatt. Az érintésre összpontosítok, hálás vagyok az erejéért.
Irtó nagy megkönnyebbülés, hogy itt van velem.

Jamie szipogva megtörli a keze fejével az orrát.
– Lementem a hegyről egy helyre, megnézni, hogy tényleg
van-e árleszállítás – mondja. – Végül is ott volt ez a kurvára
klassz kocsi, akkor meg miért ne? És ott találkoztam ezzel a
hapsival, és ilyen dögös volt. – Damienre néz, restelkedve
megvonja a vállát.
– Akarod, hogy kimenjek?
Jamie szeme kerekre nyílik.
– Nem! Megérdemled, hogy tudjad, hogy vágtam haza a
kocsidat. A jó híremmel majd később foglalkozom.
Damien bölcsen hallgat.
– Folytasd – sürgetem.
– Szóval megvolt a vonzás, tudjátok? És senkivel sem
dugtam Raine óta, kivéve egyszer Douglasszel – mondja, a
szoknyapecér szomszédunkra célozva. – Esküszöm! – teszi
hozzá, és a levegőbe löki két ujját, mint egy kiscserkész. –
Gyakorlatilag apácaéletet éltem, miközben Németországban
voltatok. Na, szóval, hogy vigyem haza, én meg persze, miért
ne? És az a része óriási volt. És a következő része is – vág a
szemével Damien felé.
Felfogtam, mire céloz, sőt, biztos vagyok benne, hogy
Damien is. Jamie lefeküdt a pasival. Egy vadidegennel. De ez
most nem a szentenciák ideje. Magamba fojtom a korholást,
és csak annyit mondok:
– Folytasd.
– Szóval, fekszem ott, és aranyos. Mármint ő az aranyos.
Vagy legalábbis azt gondolom, hogy az. Amíg meg nem
szólal ez a vekker az ágy mellett. Akkor felül, és elkezdi
magára rángatni a ruháját.
Tekintetem összeakad Damienével. Nem tetszik az

239

elbeszélés iránya. Máris tudom, hogy rossz vége lesz.
– Kérdezem, miért öltözik, mire rám förmed, hogy siessek.

Mert mindjárt itthon lesz a felesége – az a kurva felesége –, és
addigra el kell húznom a bélést.

– Ó, Jamie…
– Tudom, tudom. Hidd el, tudom. De akkor csak pipa
voltam. És majréztam, mert azt mondta, hogy a felesége zsaru.
De komolyan, hát nem olyan, mint a heti kasszasiker a
moziban? – Mély lélegzetet vesz. – Szóval, kapkodok. Ő
pedig basztat, hogy gyorsabban, és totál átmegy seggfejbe.
Esküszöm, ha a felesége nem egy olyan asszony, aki
pisztollyal mászkál, ott maradok, és megmondom neki, hogy a
kurvapecér férje félrebaszik! De nem csipázom, ha lelőnek, és
amúgy is, a pasi gyakorlatilag már ordított velem.
– Ezek szerint valamilyen módon a feleség okozta a
balesetet?
Jamie a fejét rázza.
– Azonkívül, hogy útban volt hazafelé, és én meg fostam a
rémülettől? Nem. Szóval, elhúzok a háztól, teperek az utcán,
hogy minél előbb kijussak a főútra. Tiszta ideg vagyok,
tudom, hogy gyorsabban megyek a kelleténél, és – ó, Damien,
annyira, de annyira sajnálom! Olyan gyorsan megtörtént.
Pedig nem könnyelműsködtem, becsszó. De mikor
bekanyarodom, éppen kiáll az a kocsi. Akkor sem időzíthettek
volna jobban, ha akarják. Tisztára olyan volt, mintha csak arra
vártak volna, hogy jöjjek, ami persze butaság, de hát ilyen
napom volt. Úgyhogy kikerülöm, és kicsúszik a kezemből a
kormány, és feltekeredem arra a masszív kőkerítésre a telek
szélén. A légzsák felfújódik, de így is sikerül beverni a
fejemet. – A homlokára szorítja az ujjait. – Még azt se tudom,
mi talált el. – Olyan mély lélegzetet vesz, hogy belerázkódik a
válla. – Hát ez van. Az én hibám volt az egész. Berágtam, túl
gyorsan mentem, és azért volt az egész szar, mert széttettem a

240

lábamat egy rohadt idegennek, aki csak egy gyors numerát
akart, amíg a felesége odakint kergette a rosszfiúkat!

Tudom, hogy vigasztalást vár tőlem. Hogy azt mondjam
neki, nem ő a hibás. Igen, az ilyen baleset bárkivel
megtörténhet. Ám Jamie túl régóta kettyint mindenkivel
válogatás nélkül, holott én is, és mindenki más is megmondta,
hogy sírás lesz a vége. Nem óhajtom föltenni a kérdést, hogy
„nem megmondtam?”, de azzal sem vagyok hajlandó
elintézni, hogy nem ügy, bárkivel megeshetett volna.

– A frászt hoztad rám, James – szólalok meg végül, és
érzem, hogy ismét könnybe lábad a szemem. – És velem mi
lesz, ha valami történik veled?

De szerencséje volt, és végső soron ez a lényeg. Pár ujjnyi
eltérés a másik irányba, pár kilométerrel nagyobb sebesség,
egy picivel több olaj az úttesten, és sokkal, de sokkal
rosszabbul is végződhetett volna a történet.

Összeborzongok, riadtan, hogy ilyesmik járnak az
eszemben, mert tudom, hogy nem bírnám ki, ha elveszíteném
a barátnőmet, és biztos vagyok benne, hogy ha bekövetkezne
a legrosszabb, a késpengére éheznék, és ha Damien nem lenne
mellettem, ahhoz menekülnék.

Rémülten ökölbe szorítom a kezem, körmeim a tenyerembe
vájnak. Damien szorosabban fogja a bokámat.

Sóhajtok, élvezem az érzést. Pillanatnyilag ez elég.
Amikor bejön az ápolónő, hogy megvizsgálja Jamie-t,
Damien kimegy a folyosóra, hogy keressen valakit, akitől
párnát és takarókat kaphat. Van a szobában egy borzalmasan
kényelmetlen fotel, amely borzalmasan kényelmetlen
fotelággyá nyitható szét. Azon fogok aludni ma éjszaka,
összegömbölyödve Damien oldalán.
A kényelmetlen ágy és a nővérek vizitjei ellenére, akik
háromóránként fölvernek álmunkból, szinte felüdülve ébredek
másnap reggel az erős és kissé túlpörkölt kávé szagára.

241

– Az istenek nektárja – mondja Damien, és mohó kezembe
nyomja a műanyag poharat. Kortyolok, pofát vágok, majd
iszom még egy kiadós kortyot.

– Ma reggel nem túl válogatósak az istenek – állapítom
meg.

Csókot lehel a számra.
– Edward bizonyosan a legnagyobb örömmel megáll egy
kapucsínóra.
– Mit keres itt Edward? – ráncolom értetlenül a
szemöldökömet.
– Hazaküldelek téged és Jamie-t a limóval.
– Nem veled megyünk? – Hallom, hogy majdnem
nyüszítek, és azonnal megbánom, ami kicsúszott a szájamon.
Igen, szombat van, de Damiennek egy birodalmat kell
irányítania, és már így is túl sokat volt távol. – Bocs. Tudom,
hogy dolgoznod kell.
– Fontos dolgokat kell intéznem – mondja. Van a
hangjában valami, amire felfigyelek. – San Diegóba megyek –
teszi hozzá. Nyilván észrevette, hogy elkomorodom.
– Aha. – Az apja lakik San Diegóban. Tehát Damien most
vonja felelősségre a bíróságnak elküldött fotók miatt. Nem
irigylem ezért az útért. Az anyám megbukhatott a szülőség
első osztályában, de Jeremiah Stark még csak be sem
iratkozott az iskolába. – Siess vissza – mondom. Igazából
szeretném átölelni, és vigyázni rá, hogy senki se bánthassa.
Nem akarom, hogy még ennél is jobban megsebezzék.
Ugyanakkor némán ujjongok. Simán felelhette volna, hogy
üzleti megbeszélései vannak, de a bizalmába fogadott. –
Szeretlek – mondom.
A tenyerébe fogja az államat, és megcsókol. – Ne izgulj,
nem lesz semmi bajom.
Bólintok, és nagyon remélem, hogy igaza van.
Mivel a kórház malmai lassan őrölnek, két teljes óra telik

242

el, mire végre Jamie és én helyet foglalhatunk a limóban.
– Ha iszom egy mimózát, prédikálni fogsz? – kérdezi

Jamie.
– Egyáltalán nem prédikáltam! – méltatlankodom. – A

legkevésbé sem voltam prédikálós hangulatban. Egyébként
sem vagy alkoholbeteg, James.

– Igazad van. – Kever két mimózát, az egyiket odaadja
nekem. Tényleg nincs kedvem inni, de elfogadom. A legjobb
barátnők szolidaritása, meg minden. – Nem az alkohol az én
betegségem, hanem a baszás.

Egyetértek, de ezt bölcsen nem fejtem ki, csak iszom egy
kortyot a mimózámból. Mivel Jamie jó megfigyelő, és elég jól
ismer, nem kerüli el a figyelmét a hallgatásom. Vállat von.

– Tudom. Évek óta mondod.
– Csak nem szeretném, ha bajod esne. Most szerencséd
volt, James, de peched is lehetett volna.
Kerüli a tekintetemet. Nem vagyok meglepve. Jamie
időnként magába száll, bár nem kenyere a hosszas
elmélkedés. De legalább gondolkodik.
– Felhívtam Ollie-t – mondja. Pislogok, nem értem ezt az
átmenetet. – Fel akarom dolgozni a baszós problémámat –
magyarázza.
– Felhívtam, miután Raine kirúgatott a reklámtól.
– De Jamie! – kiáltom. – Megígérted! Egyébként Ollie is
megígérte nekem. Azt mondta, már semmi sincs kettőtök
között!
– Várj. Te beszéltél vele? Mikor?
– Ott volt Németországban – válaszolom. – A cég küldte,
hogy segítsen a perben. Nem is tudtad?
A fejét rázza.
– Nem láttam. Azóta nem, hogy átjött… jó, amióta átjött
azon az estén.
– Odahívtad. – Ez nem tényközlés. Ez vád. Sőt ítélet.

243

– Szükségem volt valakire, akivel beszélhetek, és ő a
legjobb haverom.

– És lefeküdtél vele? – Fel vagyok háborodva. Rettenetesen
fel vagyok háborodva! Azért is, amit csináltak, és azért is,
mert Ollie hazudott.

– Nem! Becsszó! – Újra tiszteleg, mint egy cserkész. –
Pedig megvolt a vonzás, tudod?

Megkönnyebbülök, de nem vagyok nyugodt.
– Vőlegény, Jamie. Azonkívül maga alatt van.
– Az elsőről tudok. Ami a másodikat illeti, én is magam
alatt vagyok. Talán lelki társak vagyunk Ollie-val.
– Igen, barátok vagytok, de nem szeretők. – Már a
gondolattól is kiráz a hideg. Le tudom pergetni fejben a
kapcsolatuk filmjét. Kétségtelenül nem olyan, mint Evelyn
valamelyik romantikus vígjátéka.
– Tudom – mondja. – Igazán. De büszke lennél rám.
Semmi sem történt.
– Büszke, rád? – ismétlem, mert azt is meghallom, amit
gondosan nem közöl velem. – Ha Ollie-n múlt volna,
bizonyosan történik valami. Ezt a részt kihagyta.
– Nem látod a lényeget – mondja. – Nem feküdtem le
Ollie-val. Pedig akartam a reklám miatt, és mert a
bányászbéka segge alatt voltam, és minden. Mégsem tettem,
és arra gondoltam, hogy talán mégis kezdem összerántani
magamat. – Mélyen beszívja a levegőt. – Utána elmegyek
baszni egy barommal, és tönkrevágom Damien Ferrariját!
Én késsel vagdostam volna magam, hogy kibírjam. Jamie
férfiakat használ. A kívülállónak úgy tűnhet, hogy az a
veszélyesebb, amit én csinálok, de néha nem vagyok biztos
benne. Évekig néztem, hogyan rombolja magát Jamie az
alkalmi numerákkal. Most attól félek, hogy másfajta
veszélynek vagyok a tanúja.
– Na szóval, aggódom érted.

244

– Tudom – feleli egyszerűen. – Én is aggódom magamért.
Pár percig hallgatunk, már azt hiszem, lezártuk a témát. De
Jamie felhúzza és átfogja a térdét. – Fontolgatom, hogy
visszamegyek Texasba.
Leesik az állam, szóhoz sem jutok. Mindama dolgok
között, amelyeket mondhatott volna, erre számítottam a
legkevésbé.
– Nincs miből fenntartanom a kéglit, úgyhogy másik
lakótársat kell keresned. Hacsak össze nem költözöl
Damiennel. Ha megtennéd, eladhatnám. Most jobb az
ingatlanpiac, akár annyit is kaphatok érte, hogy vásárolhassak
egy lakást Dallasban, és még maradjon annyi kápém, hogy
legalább részben törleszthessek Damiennek a kárért, amit a
kocsijában tettem. Azt hiszem, a kéróm elég lenne egy
dísztárcsára, nem gondolod?
– Állj, állj! Miről beszélsz? Te utálod Dallast. Mindig is
utáltad.
– Nézz már rám, Nikk. Roncs vagyok. Hol filmcsillagokkal
baszok, hol idegenekkel kúrok. Bár leginkább magamat
kúrom el.
– Ezzel nem vitatkozom – mondom ki nyíltan. – De ha
Dallasba költözöl, az csak földrajzi változás lesz.
– Talán az is elég. Talán itt túl nagy a ricsaj. Túl sok a
kísértés.
Azt akarom mondani, hogy nincs igaza, de ebben nem
egészen vagyok biztos. Annyit tudok, hogy nem szeretném, ha
kétezer-négyszáz kilométerrel arrébb költözne. Ám hogy én
mit akarok és Jamie-nek mire van szüksége, az két különböző
dolog.
– Csak jól gondold meg, mielőtt elkövetnél valami
meggondolatlanságot – mondom végül.
Rám néz, és mindketten fölnevetünk, olyan ironikusan
hangzanak most a szavaim.

245

– Álmomban sem tennék ilyet! – bizonygatja, és ezen még
jobban nevetünk.

Ezzel le is zárjuk a komoly témát. Az út hátralevő részében
együtt énekelünk Taylor Swifttel, és vedeljük a mimózát, mert
C-vitaminból sosem elég.

– Láttad, hogy végre híresek lettünk? – kérdezi Jamie
nagyjából akkor, amikor a láthatáron feltűnnek L. A.
felhőkarcolói.

– Tessék?
– Vagy legalábbis én az lettem. Damien híres volt
világéletében, te is megkapod a kellő figyelmet a sajtótól.
Egyébként győződj meg róla magad. – Előkotorja a
retiküljéből a telefonját, és átnyújtja nekem. – Lefotóztam,
amit a neten találtam. Csak nézd meg a képeimet!
Megteszem, és látom, egy abszolút isteni pasi képeivel
vegyesen, a pillanatfelvételeket rólam és Damienről és Jamie-
ről a butikokban és az Arrowhead-tónál. Még egy olyan is
van, amelyiken Damien egyszerre karolja át mindkettőnk
derekát. Jamie átles a vállam fölött, és megkocogtatja a
kijelzőt.
– Ezzel van tele a Twitter. Nem tudom, azért-e, mert
Damien híres, vagy mert abszolút ennivaló, de a kép úgy
terjed, mint a dögvész.
– Talán miattad – vélem. A fotós akkor kapta le Jamie-t,
amikor éppen nevet. A szeme ragyog, a haja fényes. Én ezt a
gyönyörű, temperamentumos lányt ismerem, de attól félek,
Jamie annak látja magát, aki mellettem ül a limuzinban, annak
az összetört roncsnak, aki nem egészen tudja, mi lesz a
következő lépése.
Csak Malibuban néz ki az ablakon. Tenyerét az üvegre
nyomja, szemöldökét összehúzza, majd visszafordul hozzám.
– Ez nem Radio City – közli velem, mintha én zavarodtam
volna össze.

246

– Itt maradsz Damiennél, Malibuban.
Felvonja a szemöldökét, és kajánul mosolyog.
– Csak viccből mondtam a háromszöget, de ha Damiennek
fontos…
Befogom a fülemet.
– Úgysem hallom! – hajtogatom, amíg ki nem pukkan
belőle a nevetés.
– De igazán, miért maradok Malibuban? – kérdezi. – Mert
ha ez a büntetésem, amiért tönkrevágtam a Ferrarit, akkor
Damien mellélőtt.
– Nem büntetés – mondom. – Gyakorlati megfontolás. –
Elmagyarázom a feliratos követ.
A szeme kerekre nyílik, mire végzek.
– Hú! Legalább nem kell tárgyalnod tündibündi anyáddal.
Megköszönheted, hogy azt a terhet levettem a válladról.
– Te beszéltél az anyámmal? Hogyan? Miért? – Fogalmam
sincs, miről beszél, de mivel a leggonoszabb ellenségemre se
lőcsölném rá az anyámat, máris sajnálom Jamie-t.
– Kábé egy hete hívott fel, hamisítatlan Elizabeth Fairchild-
stílben, és azt mondta, hogy mivel a legjobb barátnőd vagyok,
legyek már olyan szíves átadni neked egy üzenetet. Téged
emocionálisan – ezt ő mondja, nem én – láthatólag teljesen
megzavart és lehengerelt a gazdag és erőszakos új barátod,
amit rajta élsz ki azzal, hogy ignorálod a hívásait és az e-
mailjeit.
– Picsába! – mondom. – Elnézést.
– Á, semmi baj. Amikor telefonált, éppen fújtam anyura
valami marhaság miatt, amire már nem emlékszem. Miután
beszéltem anyáddal, nem győztem örülni a családfámnak.
– Kösz – mondom szárazon. – Ettől sokkal jobban érzem
magam.
Jamie csak vigyorog.
– Gondolom, azon kapta fel a vizet, hogy elküldtél hozzá

247

valakit a régi képeidért, utána meg nem fogadtad a hívásait.
Én se fogadnám a hívásait, Nikk, de mi a csudáért küldtél oda
valakit a mamádhoz mindenféle ócska fotóért? Kit utálsz
ennyire, hogy odadobod neki?

– Én senkit sem küldtem. – Jeges ujjak szorítását érzem a
tarkómon, és megborzongok.

– Lehet, hogy semmi gáz. – Jamie-nek látnia kellett az
arcomon a szorongást. – Valószínűleg csak egy riporter.
Valaki most rittyenti össze a verhetetlen cikket a lányról, aki
megfogta Damien Starkot.

Valamiért ettől sem érzem jobban magam.
Jamie félrehajtja a fejét, és rám szegezi az ujját.
– Egyelőre belépünk a majrémentes övezetbe. Estig nincs
más program, csak homok, szörf és margarita! – Nyújtja a
kezét. – Megegyeztünk?
– Meg – mondom, mert nekem is állatira bejön ez a
program.

248

18

Margaritától fűtött álmom veszettül erotikus. Forró száj
tapad a mellemre. Erős kezek simogatják széttárt combomat,
édes elszántsággal haladnak fölfelé, amíg a két hüvelykujj
olyan közel férkőzik hozzám, hogy megcirógathatják a
duzzadt, mohó csiklómat. Kinyitom a szemem, de senkit sem
látok. Csak a kezét és az ajkát érzem, meg a – jaj nekem! –
kemény, hosszú farkát magamban.

Damienért kiáltok – az álomban hallhatatlan hangon –, de
nem jelenik meg. Nincs más, csak az érintés. A nyomás. A
testek súrlódása, a fokozódó hőség, az izgalom erősödő szaga.
Belesüllyedek, eltévedek az érzéki párában. Damien az –
mindig Damien –, de amikor nyúlnék utána, csak a levegőt
ölelem.

Ekkor kezek ragadják meg a mellemet, és egy forró,
kemény makkot érzek a lábam között. Felkiáltok, amikor
belém nyomja. Mozgása ütemes, de féktelen. Vadul dönget,
erőszakossága egyre magasabbra sodor. Szilaj tánc ez,
veszedelmes párzás. A szívem dübörög, a testem csodásan
sajog a használattól. Döfései olyan erősek, hogy nem is értem,
hogy nem ájulok el a veszett baszástól.

Az én testem is belereszket az orgazmusába. Utána kapok,
hogy magamhoz rántsam, ugyanakkor tudom, hogy ebben az
álomvilágban testetlen marad, és csak a levegőt markolhatom.

Tévedek, mert az ujjaim forró bőrt és feszes izmokat
tapintanak.

Damien!
Kinyitom a szemem, és látom, hogy fölöttem támaszkodik,
a farka épp most puhul meg bennem. Mereven néz,
mindketten zihálunk. Istenien eleven vagyok az imádattól és a

249

kiadós baszástól. Ugyanakkor látom a szemében a vihart, és
még valamit, ami veszedelmesen közel jár a megbánáshoz.

Szeretném lepofozni az arcáról.
– Használtalak – mondja. A hangja ugyanolyan kemény,
mint a mellizmai.
– Igen – mondom, és az egyik karommal átfogom a nyakát.
Feltámaszkodom, és olyan buja nyelves csókot adok neki,
hogy érzem, amint a farka megrándul bennem. Magamra
húzom, hogy hozzám tapadjon, szorosan átölelem. – Igen. –
Átkulcsolom a lábammal, hogy ne mehessen el. Forró testünk
még most is egybeforr.
Amikor a szemébe nézek, látom, hogy már elvonult a vihar.
Nem tudom, mi történt Damien és az apja között, de eleget
tudok ahhoz, hogy lássam, mennyire kikészítette, és ő hozzám
jött. Az én testem és érintésem segített legyőzni a démonait.
Szorosan magamhoz ölelem, és még mindig álmélkodom,
hogy ekkora hatalmunk van egymás fölött. Mi vagyunk a
balzsam egymás lelkére. Mély alázat tölt el. És igen, rettegek
is. Mert miként élhetnénk túl, ha elveszítenénk egymást?
A karjaiban alszom el, de amikor felébredek, egyedül
vagyok a szobában. Felülök, körülnézek. Noha sok időt
töltöttem már ebben a házban, ez az első alkalom, hogy a nagy
hálószobában aludtam. A vaságy, amelyen ülök, a harmadik
emeleten szokott lenni, de úgy látszik, Damien a
konzervatívabb elrendezés mellett döntött, miután
visszahozatta az ágyat a házába.
Egyelőre ez az egyetlen bútor. És Damien sehol.
Elkomorodva kikászálódom az ágyból. Sötét van.
Előkotrom a telefonomat a retikülömből, és bosszús nyögéssel
állapítom meg, hogy még hajnali öt sincs.
Fontolgatom, hogy visszaalszom, de ez nem lehetséges.
Szükségem van Damienre. És gondolom, neki is szüksége van
rám.

250