Sylvia Day - Rabul _ejtve (Crossfire 4.)

– Angus és én új protokollt dolgozunk ki az események
biztosítására.

Megfordultam, és leakasztottam a zakómat a fogasról.
– Ha több emberre van szüksége, csak szóljon.
– Természetesen. – Raúl összeszedte a fotókat, és
hozzám lépett. – Anne Lucas ma a rendelőjében van –
mondta, jól sejtve a szándékomat. – Amikor feljöttem
beszélni önnel, még ott volt.
– Remek. Induljunk.

– Elnézést. – A kicsi, barna hajú recepciós hölgy felpattant,
amikor elmentem mellette. – Oda nem mehet be. Dr.
Lucas éppen pácienst fogad.

Meg sem álltam, csak megragadtam a kilincset,
kinyitottam az ajtót, és besétáltam Anne rendelőjébe.

Anne felkapta a fejét, zöld szeme elkerekedett, piros
szája elégedett mosolyra húzódott. Mögötte a kanapén egy
nő ült, és zavartan pislogott rám. Valamit épp mondani
akart, de nem tette.

– Nagyon sajnálom, dr. Lucas – szabadkozott a
recepciós. – Megpróbáltam megállítani.

Anne riszálva felállt, le sem vette rólam a szemét.
– A lehetetlennel próbálkozott, Michelle. Ne aggódjon.
Elmehet.
Michelle kihátrált, Anne a páciensére pillantott.
– Sajnos félbe kell hagynunk a mai terápiát. Elnézést
kérek, amiért ilyen hihetetlenül tapintatlanul
félbeszakítottak minket. – Anne rám villantotta a szemét.
– Természetesen ezt az alkalmat nem kell kifizetnie.
Legyen kedves, kérjen új időpontot Michelle-től.
A nyitott ajtóban állva megvártam, hogy a zavart
páciens összeszedje a holmiját, és odébb léptem, amikor
kiment.
– Hívhattam volna a biztonságiakat – mondta Anne,

összefont karral az íróasztalának támaszkodva.
– Miután annyira megpróbáltál idecsalogatni? Úgysem

tetted volna.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Mindenesetre örülök,

hogy látlak. – Leeresztette a karját, szándékosan
provokatív pózban megmarkolta az íróasztala szélét, és
kivillantotta a combját kék, átkötős ruhájából.

– Én már kevésbé – mondtam.
Arcára fagyott a mosoly.
– Összetöröd a játékaidat, aztán eldobod őket. Eva
tudja már, hogy a napjai meg vannak számlálva?
– Na és a tieid?
Csillogó szemében nyugtalanság villant, és a mosolya
elhalványult.
– Fenyegetsz, Gideon?
– Azt csak szeretnéd. – Közelebb léptem, és láttam, hogy
a pupillája kitágul. Kezdett felizgulni, és ettől ugyanúgy
viszolyogtam, mint a parfümje illatától. – Érdekesebb
lenne tőle a játékod.
Felegyenesedett, és elindult felém. Ringott a csípője,
vörös talpú, fekete tűsarkúja a puha szőnyegbe süppedt.
– Te is szeretsz játszani, drágaságom – dorombolta. –
Mondd csak, kikötözted már a szép kis menyasszonyodat?
Felkorbácsoltad-e már a vágyait, szó szerint, korbáccsal?
Seggbe dugtad-e már valamelyikkel a változatos
dildógyűjteményedből, miközben órákon át kefélted?
Ismer téged annyira, amennyire én, Gideon?
– Több száz nő ismer engem úgy, ahogy te, Anne. Azt
hiszed, különleges voltál? Az egyetlen, ami különlegessé
tesz téged, az a férjed, mert nem bírja magát túltenni
rajta, hogy megdöntöttelek.
Anne keze meglendült, hogy pofon vágjon. Nem
állítottam meg; szemrebbenés nélkül fogadtam az ütést.
Örültem volna, ha igaz lett volna, amit mondtam, de

valójában különlegesen elvetemült voltam vele. A bátyja
kísértetét láttam a mosolyában, a gesztusaiban…

Amikor meg akarta fogni a farkam, elkaptam a kezét.
– Hagyd békén Evát! Nem figyelmeztetlek többször.
– Ő az Achilles-sarkad, te szívtelen szarházi. Jég folyik
az ereidben, ő viszont sebezhető.
– Fenyegetsz, Anne? – kérdeztem nyugodtan.
– Pontosan. – Kirántotta a kezét a szorításomból. – Ideje
megfizetned mindenért, és ehhez nem lesz elég a
vagyonod.
– Képes lennél hadat üzenni nekem? Hát ennyire
ostoba vagy? Vagy nem is érdekel, mibe kerülhet ez
neked? A karrieredbe… A házasságodba… Mindenbe!
Az ajtó felé indultam. Nyugodt lépteim nem árulták el,
micsoda harag ég bennem. Ezt én hoztam Evára. Meg kell
oldanom.
– Majd meglátod, Gideon! – kiáltott utánam Anne. –
Majd meglátod!
– Ahogy óhajtod – álltam meg a kilincsre tett kézzel. –
Te kezdted, de hidd csak el, hogy az utolsó lépés az enyém
lesz.

– Voltak rémálmai a legutóbbi találkozásunk óta? –
kérdezte dr. Petersen nyugodt, érdeklődő hangon, ölében
elmaradhatatlan táblagépével.

– Nem.
– Milyen gyakran fordulnak elő?
Ugyanolyan nyugodtan ültem, mint a nyájas doktor, de
belül nagyon feszült voltam. Rengeteg dolgom volt, nem
akartam elpazarolni egy órát.
– Mostanában egyszer egy héten. Néha kicsit
ritkábban.
– Mit ért azon, hogy mostanában?
– Amióta Evát ismerem.

Valamit lejegyzett a gépén.
– A munkahelyén és Evával való kapcsolatában
ismeretlen helyzetekkel és nyomással néz szembe, de a
rémálmai gyakorisága csökken… Legalábbis jelenleg. Van
valami elképzelése, hogy miért?
– Azt hittem, ezt ön fogja megmagyarázni nekem.
Dr. Petersen elmosolyodott.
– Nincs varázspálcám, ami megtalálja az összes jó
választ, Gideon. Csak segíthetek, hogy ön rájuk
bukkanjon.
Legszívesebben vártam volna, hogy folytassa, hogy
inkább ő beszéljen. De aztán Evára gondoltam, és arra,
hogy ő mennyire bízik a terápiában, és elhatároztam,
hogy beszélni fogok. Megígértem, hogy megpróbálom,
tehát megteszem. Egy bizonyos határon belül.
– Kezdenek sínre kerülni a dolgok. Egyre gyakrabban
érzem az összhangot kettőnk között.
– Úgy érzi, jobban kommunikálnak egymással?
– Azt hiszem, egyre jobban tudjuk megítélni, mi
motiválta a másik cselekedeteit. Jobban megértjük
egymást.
– A kapcsolatuk nagyon gyorsan haladt. Ön nem
impulzív ember, mégis sokan azt mondanák, hogy
rendkívül impulzív lépés feleségül vennie egy hölgyet,
akit még csak ilyen rövid ideje ismer, és akit ön, saját
elmondása szerint, még jobban szeretne megismerni.
– Ez kérdés volt?
– Inkább meglátás. – Várt egy pillanatot, de mivel nem
mondtam semmit, folytatta. – Néha nehéz helyzetbe
kerülnek az Evához hasonló személyek házastársai.
Mindkettejükön sokat segít, hogy Eva ennyire eltökélten
jár terápiára, de valószínű, hogy a személyisége még
változni fog olyan irányba, amire ön talán nem számít. Ez
stresszes lesz.

– Jómagam sem vagyok egyszerű eset – mondtam
szárazon.

– Ön más okból nem egyszerű eset. Érezte úgy valaha,
hogy a rémálmait súlyosbítja a stressz?

Bosszantott a kérdés.
– Mit számít? Vannak rémálmaim, és kész.
– Nem érzi úgy, hogy lehetne olyan változásokat
eszközölni, amik enyhítik a rémálmokat?
– Nemrég nősültem. Ez elég nagy változás, nem
gondolja, doktor úr? Azt hiszem, egyelőre ennyi elég is.
– Miért kellene határokat szabni? Ön fiatal, Gideon.
Számos lehetőség áll ön előtt. A változást nem kell kerülni.
Mi baj lehetne abból, ha valami újat próbálna ki? Ha nem
jön be, akkor visszatérhet a már bevált dolgokhoz.
Ezt kissé ironikusnak éreztem.
– Néha nincs visszaút.
– Próbálkozzunk meg most egy egyszerű változással. –
Dr. Petersen letette a táblagépet. – Menjünk sétálni.
Önkéntelenül felálltam, amikor felállt, mert nem
akartam ülve maradni, hogy fölém tornyosuljon. Szemtől
szemben álltunk, köztünk a dohányzóasztallal.
– Miért?
– Miért ne? – Az ajtó felé intett. – Talán nem a
rendelőm a legalkalmasabb hely a beszélgetésünkhöz. Ön
ahhoz van szokva, hogy irányít. Itt én irányítok.
Egyenlítsünk, menjünk ki egy kicsit. Az előtér ugyan
nyilvános hely, de a legtöbben, akik itt dolgoznak, már
hazamentek.
Kiléptem a rendelőből dr. Petersen előtt, és néztem,
ahogy bezárja a külső és a belső ajtót, mielőtt csatlakozik
hozzám.
– Nos, valóban egészen más – mondta, és kissé
elmosolyodott. – Egy kicsit visszavesz a lendületemből.
Vállat vontam, és elindultam.

– Mik a tervei az este további részére? – kérdezte, és
elindult mellettem.

– Egy óra a személyi edzőmmel. – Aztán folytattam. –
Később átjön a mostohaapám.

– Hogy egy kis időt töltsön önnel és Evával? Közel áll
önökhöz?

– Mindkét kérdésre nem a válasz. – Mereven
előrebámultam. – Valami baj van. Csakis olyankor hív.

Éreztem a pszichológus tekintetét az arcomon.
– És ön szeretné, hogy ez másként legyen?
– Nem.
– Nem kedveli őt?
– Nincs vele semmi bajom. – Ezzel le is zártam volna, de
aztán újra Evára gondoltam. – Nem igazán ismerjük
egymást.
– Ezen tudna változtatni.
Felnevettem.
– Ön aztán tényleg nem tágít ma.
– Mondtam, hogy nincs mit erőltetnem. – Megállt, és én
is kénytelen voltam megállni.
Dr. Petersen felfelé fordította az arcát, a plafont
fürkészte, és eltűnődött. – Amikor ön új beruházást tervez
vagy új üzleti lehetőségeket tanulmányoz, tanácsadókat
kér fel, ugye? Szakértőket az adott területen? –
Mosolyogva ismét rám nézett. – Rám is gondolhat
ugyanígy. Szakértő tanácsadóként.
– Milyen területen?
– A múltját illetőleg – indult el megint. – Ebben segítek,
és az élete többi részét ön meg tudja oldani.

– Cross, szedd már össze magad!
Összehúztam a szememet. A tatami túloldalán James Cho
állt mezítláb, és provokált. Gonoszul vigyorgott, jól tudva,
hogy a kihívás ösztönözni fog. Bár tizenöt centivel

alacsonyabb volt nálam és vagy tíz kilóval könnyebb is,
régebben MMA-bajnokságokat nyert, és halálos
fürgeségét a harcművészet bajnoki öve is bizonyította.

Hátrahúztam a vállamat, és beálltam. Felemeltem az
öklöm, és ezzel megakadályoztam, hogy megint eltalálja a
felsőtestem.

– Adj rá okot, Cho – vágtam vissza, mert irritált, hogy
igaza van. Még mindig dr. Petersen rendelőjében voltam
gondolatban. Valami nagy változás történt, és én nem
tudtam pontosan, mi az, és mit jelent.

James és én köröztünk, támadásokat színleltünk,
ütöttünk, de egyikünk sem talált. Mint mindig, most is
csak ketten voltunk a dozsóban. A háttérben, a
mennyezetig érő bambuszlambéria mögötti hangfalakból
taiko dobok vertek ütemesen.

– Még mindig visszafogod magad – mondta James. – A
szerelemtől talán beszari lettél?

– Azt csak szeretnéd. Máshogy úgysem győznél le.
James nevetett, és felugorva rúgást küldött felém.
Elhajoltam, kirúgtam alóla a lábát, és sikerült
leterítenem. Villámgyorsan ollózott a lábával, így én is a
földre kerültem vele együtt.
Felugrottunk, és kezdtük elölről.
– Csak az időmet pazarolod – csattant fel, és ütött.
Féloldalt vetődtem, és gyors balegyenest vittem be.
Sikerült elérnem az oldalát, de ő is jól bordán vert.
– Ma senki nem húzott fel? – Nekem rohant, és nem
hagyott más választást, mint hogy megvédjem magam.
Felmordultam. Forrt bennem az elnyomott harag, amit
eltemettem, amíg nem lesz időm foglalkozni vele.
– Aha, látom a tüzet a szemedben, Cross. Engedd ki,
haver. Hadd jöjjön!
Ő az Achilles-sarkad…
Balról és jobbról is ütve támadást indítottam, egy

lépéssel hátrébb kényszerítve Jamest.
– Hát csak ennyi telik tőled? – nevetett ki.
A levegőbe rúgtam, aztán egy ütéssel állon vágtam.
– Hű, bazdmeg! – nyögte, és befeszítette a karját egy

támadáshoz. – Na végre!
Eva sebezhető…
Vicsorogva rávetettem magam.

A zuhanytól felfrissültem, és alig volt időm egy pólót
magamra rángatni, amikor az okostelefonom megszólalt.
Felemeltem az ágyról, ahová korábban ledobtam, és
fogadtam a hívást.

– Van még néhány dolog – mondta Raúl, miután
üdvözölt. A háttérzaj, a tömeg és a zene gyorsan elhalkult,
majd eltűnt. – Észrevettem, hogy Benjamin Clancy még
mindig figyelemmel kíséri Mrs. Crosst. Nem állandóan, de
gyakran.

– Valóban? – kérdeztem halkan.
– Ez nem zavarja önt? Vagy beszéljek vele?
– Majd én. – Ideje volt beszélnem Clancyvel. Már
régebben kellett volna, de most majd megteszem.
– Emellett… Ön már bizonyára tudja, de Mrs. Cross
Ryan Landonnal és néhány üzletvezetőjével ebédelt ma.
Szörnyű csend ereszkedett rám. Landon. A picsába!
Nem figyeltem, és betette a lábát.
– Köszönöm, Raúl. Szükségem van Eva főnökének,
Mark Garritynek a magántelefonszámára.
– Amint meglesz, elküldöm üzenetben.
A hívás végeztével a zsebembe csúsztattam a telefont,
bár tulajdonképpen legszívesebben a falhoz vágtam
volna.
Arash figyelmeztetett Landonra, és én lepattintottam.
Amíg én a magánéletemmel és a feleségemmel törődtem,
Landon elsősorban velem foglalkozott, hiába volt családos

ember.
A vonalas telefon csörgése riasztott fel. Felvettem az

éjjeliszekrényen álló készülék kagylóját, és türelmetlenül
beleszóltam.

– Cross.
– Mr. Cross, Edwin vagyok a portaszolgálatról. Mr.
Vidal jött önhöz.
Jézusom! Szorosabban markoltam a kagylót.
– Küldje fel.
– Igenis, uram.
Felkaptam egy pár zoknit és egy cipőt a nappaliban.
Úgy terveztem, hogy ha Chris elmegy, máris hazaindulok
Evához. Szerettem volna kibontani egy üveg bort, betenni
valami régi filmet, amit már kívülről tud, és hallgatni,
ahogy felmondja az ömlengős párbeszédeket. Senki nem
tudott úgy megnevettetni, mint ő.
Hallottam, hogy megérkezik a lift, és felpattantam. A
kezemmel megigazgattam vizes hajamat. Feszült voltam,
és lenéztem magam a gyengeségemért.
– Gideon! – Chris megállt a küszöbön. Fáradtnak és
kimerültnek látszott, ami ritkaság volt, és mindig az öcsém
volt az oka. – Eva itt van?
– A saját lakásában van. Én is oda készülök mindjárt.
Gépiesen bólintott, és szóra nyitotta a száját, de nem
jött ki hang a torkán.
– Gyere be – mondtam, és a dohányzóasztal mellett álló
fotel felé intettem. – Megkínálhatlak egy itallal?
Nekem is jól jött volna egy ital egy ilyen nap után.
Chris csüggedten belépett a nappalimba.
– Valami erőset légy szíves.
– Jól hangzik. – A konyhába mentem, és
mindkettőnknek töltöttem egy pohár Armagnacot. Amikor
letettem az üveget, a zsebemben megrezdült a telefonom.
Elővettem, és láttam, hogy Eva üzent.

Fotót küldött a fürdőkád szélére támasztott,
vízcseppektől csillogó lábáról, gyertyákkal a háttérben.

NEM JÖSSZ?
Eltettem a telefont, és megfordultam. Chris már ott állt
mellettem a konyhaszigetnél. Odacsúsztattam neki egy
poharat, és belekortyoltam a sajátomba.
– Mi a probléma, Chris?
Felsóhajtott, és két kézre fogta a poharat.
– Újra felvesszük az „Aranylány” videoklipjét.
– Tényleg? – Ez nagy költséggel járt feleslegesen, és
Chris az ilyesmit mindig igyekezett kerülni.
– Hallottam tegnap az irodában, hogy Kline és
Christopher vitatkozik – felelte nyersen. – Felfogtam, miről
van szó. Kline új videót akar, és én beleegyeztem.
– Gondolom, Christopher nem akarja. – A
munkalapnak dőltem, és összeszorítottam a fogamat. Ezek
szerint Kline komoly érzelmeket táplál Eva iránt. Ennek
nem örültem. Egy cseppet sem.
– Az öcséd majd túlteszi magát rajta.
Ebben kételkedtem, de nem akartam ellentmondani.
Chris azonban olvasott a gondolataimban, és csak
bólintott.
– Tudom, hogy a videó felzaklatott téged és Evát is.
Jobban kellett volna figyelnem.
– Értékelem, hogy ilyen rugalmasan kezeled ezt a
dolgot.
Belebámult a poharába, nagyot kortyolt, majdnem
kiitta az egész konyakot.
– Elhagytam édesanyádat.
Kapkodva, mélyeket lélegeztem. Megértettem, hogy a
látogatásának semmi köze a munkához. – Ireland
említette, hogy összevesztetek.
– Igen. Sajnálom, hogy Ireland is tanúja volt. – Rám
nézett, és a szemében ülő iszonyatból tudtam, hogy tudja.

– Gideon, én tényleg nem tudtam. Istenemre esküszöm,
nem tudtam.

A szívem összeszorult, aztán hevesen dobogni kezdett.
A szám kiszáradt.

– Izé… elmentem Terrence Lucashoz – folytatta Chris
rekedten. – Berontottam az irodájába. Letagadta a hazug
disznó, de láttam az arcán.

A brandyt lötyköltem a poharamban. Óvatosan
letettem, és éreztem, hogy imbolyog a padló a lábam alatt.
Eva számon kérte Lucast, de hogy Chris…?

– Nekimentem és leütöttem, de… istenem… A
legszívesebben megragadtam volna az egyik kupát a
polcon, és agyonütöttem volna vele!

– Elég. – Alig tudtam kinyögni a szót.
– És az a szarházi, aki ezt tette veled… Már megdöglött.
Már nem bánthatom. A picsába! – Chris kezéből kiesett a
pohár, és darabokra tört a grániton, de engem a feltörő
zokogása készített ki még jobban. – A picsába, Gideon! Az
lett volna a dolgom, hogy megvédjelek. És elbuktam.
– Elég! – Ökölbe szorított kézzel léptem kicsit odébb. – A
kurva életbe, ne nézz rám így!
Chris megremegett, de nem hátrált.
– El kellett mondanom…
Az ingénél fogva megragadtam, és felemeltem.
– Elég már! Ne beszélj róla!
Egy könnycsepp folyt végig az arcán.
– Téged mindig is úgy szerettelek, mintha a saját fiam
lennél.
Eltaszítottam. Hátat fordítottam neki, ő pedig a falnak
tántorodott. Meg sem fordultam, csak vakon átrohantam
a nappalin.
– Nem várom el, hogy megbocsáss nekem – szólt
utánam könnyek között. – Nem érdemlem meg. De tudnod
kell, hogy ha tudtam volna róla, puszta kézzel belezem ki.

Visszafordultam, és hányingerrel küszködve
üvöltöttem:

– Mi a faszt akarsz?!
Chris kihúzta magát. Vörös volt a szeme, és nedves az
arca. Remegett, de nem volt annyi esze, hogy
megfutamodjon.
– Azt akarom, hogy tudd, nem vagy egyedül.
Egyedül. Igen. Távol a szánalomtól, a bűntudattól és a
fájdalomtól, ami a könnyein át sütött a szeméből.
– Menj innen.
Bólintott, és az előtér felé indult. Én csak álltam
dermedten, ziháltam, égett a szemem. Szavak tolultak fel
a torkomból, a kezemet teljes erőből, fájdalmasan ökölbe
szorítottam.
Chris kifelé menet még megállt, és szembefordult
velem.
– Örülök, hogy el tudtad mondani Evának.
– Ne beszélj róla! – Nem akartam Evára gondolni. Most
nem, hiszen úgy éreztem, mindjárt megőrülök.
Chris elment.
Ólmos súlyok zuhantak a vállamra, az egész nap rám
nehezedett. Térdre hullottam.
Összeroppantam.

14. fejezet

Éppen egy gyönyörű tengerpartról és Gideon meztelen
testéről álmodtam, amikor a telefonom csörgése
felriasztott. Az oldalamra fordultam, és a sötétben
tapogatóztam az éjjeliszekrényen, hogy elérjem. Végre
sikerült kitapogatnom a telefont, és felültem, hogy
felvegyem.

Ireland arca volt a kijelzőn. Összeráncoltam a
homlokom, és az üres ágyra néztem magam mellett.
Gideon nem volt itthon. Persze az is lehet, hogy látta, hogy
alszom, és átment a szomszédba lefeküdni…

– Halló! – szóltam bele, és közben láttam, hogy a
kábeltévés dobozon az óra szerint már elmúlt tizenegy.

– Eva. Itt Chris Vidal. Ne haragudjon, hogy ilyen későn
háborgatom, de aggódom Gideon miatt. Minden rendben?

Összeszorult a gyomrom.
– Hogyhogy? Történt valami Gideonnal?
Egy pillanatra csend lett.
– Még nem beszéltek ma este?
Kibújtam az ágyból, és felgyújtottam a lámpát.
– Nem. Elaludtam. Mi történt?
Chris úgy elkezdett káromkodni, hogy égnek állt tőle a
hajam.
– Találkoztam vele, és beszéltünk… Arról, amit ön
mondott nekem. Nem sült el valami jól.
– Úristen! – Pánikszerűen kapkodni kezdtem. Valami
ruhát kerestem. Valamit, amit gyorsan a kihívó body fölé
kaphatok, amit azért vettem fel, hogy Gideont

elcsábítsam.
– Meg kell találnia, Eva. Azonnal szüksége van magára

– mondta kapkodva Chris.
– Máris megyek. – Az ágyra dobtam a telefonom, és egy

gyapjúkabátkát rángattam ki a szekrényemből, aztán
kirohantam a szobából. Előhalásztam a táskámból a
szomszéd lakás kulcsát, és végigfutottam az előszobán.
Hosszan babráltam a retesszel, mire sikerült kinyitnom az
ajtót.

A lakás üres volt, sötét és csendes, mint egy kripta.
– Hol vagy? – kiabáltam a sötétbe, és éreztem, hogy
fojtogat a pánik és a sírás.
Végül visszamentem a saját lakásomba, és remegő
kézzel megnyitottam a telefonomon a nyomkövető
alkalmazást, amivel Gideon telefonját követtem.
Nem sült el valami jól.
Úristen! Hát persze hogy nem. Már az sem sült el jól,
amikor én beszéltem a dologról Chrisnek. Gideon
irtózatosan dühös lett. Agresszív. És borzasztó rémálma
volt.
A térképen ott villogott a piros pötty, ahol reméltem.
– A penthouse!
Papucsba bújtam, és visszasiettem a retikülömért.
– Mi a fene ez a ruha? – ijesztett rám a konyhából Cary.
– Jézusom, a frászt hoztad rám!
Cary a reggelizősarokhoz sétált Grey Isles
bokszeralsójában, a mellkasán és a nyakán veríték
csillogott. Mivel a légkondi működött, és Trey nálunk
aludt, sejtettem, mitől lehet melege Carynek.
– Kész mázli, mert így nem mehetsz ki az utcára –
dörmögött.
– Dehogynem! – Felkaptam a táskámat, és már
indultam is.
– Különc kislány! – kiáltotta utánam. – De én ilyennek

szeretlek.

Gideon portásának a szeme sem rebbent, amikor
kikászálódtam a taxiból az épület előtt. Persze ő már látott
engem rosszabb formában is. A gondnok úgyszintén. Most
a nevemen szólítva üdvözölt, mintha nem úgy néznék ki,
mint valami őrült hajléktalan… Burberry kabátban.

Olyan szaporán lépkedtem, ahogy csak papucsban
lehetett. Odasiettem a penthouse magánliftjéhez,
megvártam, hogy leérjen, aztán beütöttem a kódot. Csak
pár pillanatig tartott felérni, mégis végtelenül hosszúnak
tűnt. Legszívesebben fel-alá járkáltam volna, de az
elegáns fülke kicsi volt ehhez. A makulátlan tükrökből
saját aggódó arcom nézett vissza rám.

Gideon nem telefonált. A flörtölős üzenet volt az utolsó,
a fürdőkádas éjszakáról. Nem is jött haza, még csak a
szomszédban sem aludt. Pedig nem szeretett távol lenni
tőlem.

Csak ha valami fájt neki. Vagy ha szégyent érzett.
A liftajtó kinyílt, és ordító heavy metal ütötte meg a
fülemet. Megborzongtam, és befogtam a fülem, mert a
mennyezeti hangszórókból olyan hangerővel jött, hogy az
már fájt.
Kín. Düh. A zene őrjöngése elsöpört. Mélyen belém
hasított a fájdalom. Tudtam. Értettem. A dal kivetítette,
hogy mit érzett, mit fojtott magába Gideon.
Túlságosan uralkodott magán. Túl zárkózott volt.
Pórázon tartotta az emlékeit és az érzelmeit.
A retikülömbe nyúltam a telefonomért, és elejtettem a
táskát. Minden kiborult a lift padlójára és az előtér pepita
kövére. Semmit nem vettem fel, csak az okostelefonomat,
amin gyorsan megkerestem a hangfalak távirányítóját.
Lágyabb zenét állítottam be, és levettem a hangerőt.
A penthouse egy hosszú pillanatra csendbe borult,

aztán felcsendült Howie Daytől a Collide.
Megéreztem, hogy Gideon közeledik, mielőtt

megláttam volna. A levegő vibrált a közelgő nyári vihar
erőszakos energiájától. A hálószobákba vezető folyosó
felől jött. Elállt a lélegzetem.

Csupasz volt a felsőteste és mezítláb volt, a haja
fésületlenül verdeste a vállát. A csípőjén egészen
lecsúszott a fekete melegítőnadrág, kirajzolódott kockás
hasa. A bordáján és a vállán harcra utaló véraláfutások
sötétlettek, amitől csak még nyilvánvalóbbá vált az
elfojtott harag és vadság.

A zene, amit választottam, éles ellentétben állt
mindezzel. Az én gyönyörű, vad, elegáns harcosom.
Életem szerelme. Forró könnyek öntötték el az arcomat,
amikor láttam, mennyire szenved.

Amikor meglátott, megtorpant. A keze ökölbe szorult,
majd ellazult, a szeme vad volt, az orrlyukai kitágultak.

A telefon kicsúszott a kezemből, és a padlóra esett.
– Gideon!
A hangomtól elakadt a lélegzete. Megváltozott. Néztem
ezt a változást, mintha egy ajtó csapódott volna be. Az
egyik pillanatban még sütöttek róla az érzelmek, a
másikban már fagyos volt, hűvös, sima.
– Mit keresel itt? – kérdezte veszélyesen nyugodt
hangon.
– Téged. – Mert tényleg meg kellett keresnem.
– Most nem vagyok alkalmas társasági életre.
– Engem nem zavar.
Teljesen dermedt volt, mintha félne megmozdulni.
– Menned kellene. Nem biztonságos, hogy itt legyél.
A pulzusom felgyorsult. Az érzékeim kiélesedtek. Még
ilyen távolból is éreztem a Gideonból áradó forróságot. A
vágyat. A követelést. Hirtelen majdnem elolvadtam a
kabátomban.

– Melletted nagyobb biztonságban vagyok, mint bárhol
máshol a világon. – Mély levegőt vettem, hogy
összeszedjem magam. – Chris hisz neked?

Hátravetette a fejét.
– Honnan tudsz róla?
– Felhívott. Aggódik érted. Aggódom érted.
– Semmi bajom nem lesz – csattant fel, ami számomra
azt jelentette, hogy most viszont van.
Felé indultam, éreztem, hogy éget a pillantása, ahogy
végigmér.
– Hát persze hogy nem lesz semmi baj. A feleséged
vagyok.
– Eva, most menj.
Megráztam a fejem.
– Ugye, szinte rosszabb, amikor hisznek neked? Akkor
azon gondolkodsz, miért nem szóltál előbb. Talán
hamarabb véget vethettél volna neki, ha a megfelelő
személynek mondod el.
– Fogd be.
– Mindig van egy kis belső hang, ami azt suttogja, hogy
mi vagyunk a hibásak azért, ami velünk történt.
Szorosan lehunyta a szemét, és ökölbe szorult a keze.
– Ne.
Odaléptem hozzá.
– Mit ne?
– Ne legyél tökéletes menedék. Most ne.
– Miért?
Hirtelen kinyitotta tüzes kék szemét, és úgy nézett
rám, hogy megtorpantam.
– Alig bírok uralkodni magamon, Eva.
– Nem kell uralkodnod magadon – nyújtottam felé a
kezem. – Engedd el magad. Majd én foglak.
– Ne – rázta meg a fejét. – Nem tudok… Nem tudnék
gyengéd lenni.

– Meg akarsz érinteni.
Megfeszült az állkapcsa.
– Meg akarlak baszni. Keményen.
Éreztem, hogy felforrósodik az arcom. Tudtam,
mennyire vágyik rám, ha még ebben a nevetséges
öltözékben is kívánatosnak lát.
– Benne vagyok. Bármikor.
A kabátom gallérját babráltam. A taxiban néhány
gombot begomboltam, mert nem akartam véletlenül
villantani. Most viszont majd megsültem, a bőröm nyirkos
volt az izzadságtól.
Gideon odaugrott, megragadta a csuklómat, és nagyon
erősen szorított.
– Ne.
– Azt gondolod, hogy nem boldogulnék veled? Azok
után, amin együtt keresztülmentünk? Amikor már annyi
mindenről beszéltünk, annyi mindent terveztünk?
Te jó ég! Az egész teste pattanásig feszült, minden izma
kemény volt. És a szeme… Szinte világított napbarnított
arcában, de elkínzott volt a tekintete. Sötét, veszélyes, és
az enyém.
Megragadta a könyökömet, és elindult.
– Mi a… – botladoztam.
A lift felé vonszolt.
– Menned kell.
– Nem! – Küzdöttem, lerúgtam a papucsomat, és
megvetettem a lábam a padlón.
– A francba! – Elém került, felemelt, és farkasszemet
néztünk. – Nem tudom megígérni, hogy leállnék. Ha túl
messzire megyek, és te kimondod a biztonsági jelszót, nem
biztos, hogy leállnék, és ez… Ami köztünk van… Ennek
vége lesz!
– Gideon, a fenébe már, ne ijedj meg attól, hogy
túlságosan akarsz engem!

– Büntetni akarlak – vicsorgott, és megragadta az
arcomat. – Ennek te vagy az oka! Te idézted elő!
Kényszerítettél… Engem. Nézd csak, mi lett belőle!

Éreztem a leheletén, hogy ivott. Valami aromás, drága
italt. Még sosem láttam őt részegen. Túlságosan fontos volt
neki, hogy minden helyzetnek ura legyen, ezért sosem
tompította el az érzékeit teljesen, de most részeg volt.

Most már aggódtam egy kicsit.
– Igen – szóltam remegve. – Az én hibám. Mert
túlságosan szeretlek. Megbüntetsz érte?
– Istenem… – Gideon lehunyta a szemét. Forró, izzadt
homlokát a homlokomnak támasztotta, hozzám dörzsölte
az arcát. A verejtéke a bőrömre kenődött, és rajtam
hagyta jellegzetes, csodálatosan férfias illatát.
Éreztem, hogy ellágyul, és egy egészen kicsit ellazul.
Elfordítottam a fejemet, és lázas arcát csókoltam.
Megdermedt.
– Ne.
A lift felé húzott, berángatott az előtérbe, és
félrerugdosta a táskámból kiömlött holmimat.
– Hagyd abba! – kiabáltam, és megpróbáltam
kiszabadítani a karomat.
De nem hallgatott rám. Megnyomta a hívógombot. A
liftajtó azonnal kinyílt; a privát lift mindig itt állt
készenlétben, hogy levigye. Belökött, és én a falnak
tántorodtam.
Kétségbeesve rángattam a kabátom övét, erőt merítve
a sürgősség érzéséből. Letéptem a gombokat, amik
szanaszét szóródtak. Az ajtók már csukódtak, amikor
szembefordultam Gideonnal, és szétnyitottam a kabátot,
hogy lássa, mi van rajtam alatta.
Villámgyorsan előrenyúlt, és megállította az ajtót, majd
kinyitotta. Egy vérvörös bodyt viseltem, ami szinte teljesen
átlátszó volt. A vérvörös a mi színünk volt. A mellemen és

a combjaim között áttetsző csipke takart, oldalt a
derekánál pedig fűzőszerű volt a fehérnemű.

– Szuka! – sziszegte, és belépett a szűk liftbe, szinte
elfoglalva a helyet. – Nem hagyod abba.

– A te szukád vagyok – vágtam vissza, és éreztem, hogy
kicsordul a könnyem. Nagyon fájt a haragja, bár
megértettem. Ki kellett adnia a dühét, és én
felkínálkoztam céltáblának. Figyelmeztetett… megpróbált
megvédeni…

– Elfogadok tőled bármit, Gideon Cross. Bármit, amit
adsz.

Olyan erősen szorított a lift falának, hogy egészen
kinyomta belőlem a szuszt. A szája a számra tapadt, a
nyelve mélyen kutakodott. Keményen markolta a
mellemet, a térde a lábam közé furakodott.

Nekidőltem, és megpróbáltam lerázni magamról a
kabátot. Melegem volt, a hátamon és a hasamon folyt a
veríték. Gideon letépte rólam a ruhadarabot, és
elhajította, egy pillanatra sem engedve el a számat.
Hálásan felnyögtem, és megkönnyebbülten öleltem
magamhoz. A hajába túrtam, egészen szorosan fogtam,
szinte felmásztam rá.

Gideon elhúzódott, és lefejtette a kezemet.
– Ne érj hozzám.
– A picsába! – csattantam fel, mert ezzel nagyon
megbántott. Juszt is kiszabadítottam a kezem, és
végigsimítottam kőkemény vállát, bicepszét.
Hátratolt, és a mellkasom közepére tette a kezét, úgy
szorított a falhoz. Hiába lökdöstem és karmoltam acélos
karját, nem tudtam megmozdítani. Csak néztem, ahogy
kioldja a melegítőnadrágja madzagját.
Küzdött bennem a vágy és a nyugtalanság.
– Gideon…?
Tekintete sötéten, kísértetiesen fúródott az enyémbe.

– Kibírod, hogy ne érj hozzám?
– Nem. Nem akarom.
Bólintott és elengedett, de csak azért, hogy
megfordítson, hogy a lift hátulja felé nézzek. Sarokba
szorított, nem volt helyem manőverezni.
– Ne küzdj ellenem – suttogta halkan, parancsolón a
fülembe.
A korláthoz kötözte a csuklómat.
Megdermedtem. Sokkolt, hogy kikötöz. A döbbenettől
alig ellenkeztem, el sem tudtam hinni, ami történik. Csak
akkor jöttem rá, hogy komolyan gondolja, amikor láttam,
hogy megcsomózza a vékony zsinórt.
Megragadta a csípőmet, félresöpörte a hajamat a
nyakamról, és a vállamba mélyesztette a fogát.
– Majd én eldöntöm, mikor.
Elakadt a lélegzetem, és rángatni kezdtem a kezem.
– Mit csinálsz?!
Nem felelt.
Egyszerűen itt hagyott.
Hátratekeredtem, amennyire tudtam, és láttam, hogy
besétál a nappaliba, aztán becsukódott a liftajtó.
– Úristen! – suttogtam elhűlve. – Ugye nem…
Képtelen voltam elhinni, hogy leküld így… Kikötözve a
liftben, egy szál fehérneműben. Elég zűrös pasi volt, ezt
tudtam, de azt nem tudtam elképzelni, hogy vadul
féltékeny férjem képes lenne kitenni így engem az
emberek pillantásának, csak hogy megszabaduljon tőlem.
– Gideon! Az isten verje meg! Ne merészelj így
itthagyni! Hallasz?! Azonnal gyere vissza!
Megrángattam a zsinórt a csuklómon, de szorosan meg
volt kötve.
Teltek a percek. A lift nem mozdult, és én már rekedtre
ordibáltam magam, mire felfogtam, hogy nem is fog
elindulni. Gombnyomásra várt, Gideon parancsára.

Akárcsak én.
Ha kiszabadulok, szétrúgom a seggét, a kurva életbe!
Sosem voltam még ennyire dühös.
– Gideon!
Meggörnyedve hátráltam néhány lépést, aztán a
lábamat nyújtóztattam, hogy elérjem az ajtót nyitó
dombot. Sikerült megnyomnom a nagylábujjammal. Az
ajtó kinyílt, én pedig nagy levegőt vettem, hogy sikítsak…
… de meg is akadt bennem az a levegő.
Gideon a nappaliból az előtér felé sietett… Anyaszült
meztelenül. A farka olyan kemény volt, hogy a köldökéig
meredt. Hátravetette a fejét, és ásványvizet vedelt.
Könnyed, ruganyos léptekkel közeledett, egy ragadozó
járásával.
Ahogy közelebb ért, kihúztam magam. Lihegtem a
felkorbácsolt érzelmektől és az éhes vágytól. Hiába volt
seggfej, őrületesen kívántam, nem tudtam ellenállni neki.
Bonyolult volt és szexi, törött és tökéletes.
– Tessék. – Az ajkamhoz emelt egy kristálypoharat,
amit addig észre sem vettem, mert a csodálatos testét
bámultam. A pohár majdnem tele volt, a vörösesen
aranyló ital az ajkamra löttyent, ahogy Gideon tartotta.
Ösztönösen kinyitottam a számat, és ő beleöntötte az
italt. Erős volt, égette a nyelvemet és a torkomat.
Köhögtem, ő pedig félig lehunyt szemmel várt. Tiszta, üde
illata volt, most zuhanyozhatott.
– Idd ki.
– Túl erős! – tiltakoztam.
Gideon újabb kortyot öntött a számba.
Felé rúgtam, és szitkozódtam, mert neki meg se
kottyant, nekem viszont megfájdult a lábam. – Hagyd
abba!
Gideon ledobta az üres vizesüveget, és a tenyerébe
fogta az arcom. A hüvelykujjával lesimogatta az államról

az italt.
– Engedd, hogy lehiggadjak, és lazulj el. Ha így

folytatjuk, széttépjük egymást.
Egy árulkodó könnycsepp gördült le a szemem

sarkából.
Gideon felnyögött, és fölém hajolt. Végignyalta az

arcomat, ahol lefolyt a könnycsepp.
– Össze vagyok törve, és te ütlegelsz. Nem bírom ki, Eva.
– Én meg azt nem bírom ki, hogy kizársz – suttogtam, és

az átkozott zsinórt rángattam. Az alkohol tüzesen cikázott
az ereimben. Éreztem, hogy kezd megszédíteni.

Gideon a kezemre tette a kezét, elsimítva nyugtalan
mozdulataimat.

– Hagyd abba. Megsérülhetsz.
– Oldozz el.
– Ha hozzám érsz, elveszítem a fejem. Alig bírok
magammal – ismételte újra kétségbeesetten. – Nem
őrjönghetek. Veled nem.
– És valaki mással? – A hangom élesen csengett. –
Valaki más kell neked?
Én sem bírtam uralkodni magamon. Gideon volt a
szilárd talaj a kapcsolatunkban. Azt hittem, én is az
lehetek a számára. A menedéke, a biztonságos kikötője
akartam lenni. De Gideonnak nem kellett menedék a
vihar elől; ő maga volt a vihar. És én nem voltam elég
erős, hogy ezt a súlyt elbírjam.
– Dehogy! – Szenvedélyesen megcsókolt. – Neked arra
van szükséged, hogy én irányítsak. És nekem is erre van
szükségem, ha veled vagyok.
Éreztem a kezdődő pánikot. Tudta. Tudta, hogy nem
vagyok elég.
– Másokkal más voltál. Nem fogtad vissza magad…
– A picsába! – Gideon elfordult, és ököllel a
távirányítóra csapott. Az ajtó kinyílt, és Sarah McLachlan

a birtokló vágyról kezdett énekelni. Gideon a falhoz vágta
a poharat.

– Igen, más voltam. Te tettél másmilyenné.
– És gyűlölsz érte. – Zokogni kezdtem, és a falnak
hanyatlottam.
– Nem! – Magához húzott, a víztől hűvös teste a
hátamhoz simult. Hozzám dörzsölte az arcát, és úgy
szorított, hogy alig jutottam levegőhöz. – Szeretlek. A
feleségem vagy. Az egész istenverte életem értelme. A
mindenem.
– Csak segíteni akarok – zokogtam. – Melletted akarok
lenni, de te nem engeded.
– Istenem, Eva! – A keze elindult rajtam, simogatott,
cirógatott, nyugtatgatott. – Nem tudlak megállítani.
Túlságosan szükségem van rád.
Mindkét kezemmel megragadtam a kapaszkodót, az
arcom a hideg tükörre simult. Az ital hatni kezdett. Forró
bódulat lett úrrá rajtam, elűzte a haragot, és már nem
akartam küzdeni, csak szomorú voltam, és
kétségbeesetten, rettenetesen szerelmes.
Gideon keze a lábam közt kutatott, masszírozott.
Erőteljes rántással elszakította a szalagokat, amik
összetartották a bodyt. Felnyögtem, ahogy hirtelen eltűnt
a nyomás. Ügyes érintésétől duzzadt voltam és nedves,
amint arra gondoltam, ahogy meztelenül felém sétált.
A fejemet hátradöntöttem a vállára, és láttam a
tükörképét. A szemét lehunyta, ajka elnyílt.
Összeomlottam a gyönyörű arcán tükröződő sebzettségtől.
Micsoda fájdalmat élt át! Nem bírtam elviselni.
– Mondd meg, mit tegyek – suttogtam. – Mondd meg,
hogyan segíthetnék.
– Sss! – A nyelve körbefutott a fülemen. – Engedd, hogy
lehiggadjak.
Megőrjített, ahogy a hüvelykujjával a mellbimbómat

simogatta a csipkén keresztül. Remegtem, ahogy az ujja
nedves szeméremajkaim közé siklott. Tudta, hol és hogyan
érintsen meg.

Felkiáltottam, amikor két ujját belém csúsztatta. A
lábam megfeszült, lábujjhegyre ágaskodtam. Elgyengült a
térdem, remegett a lábam. A liftben forró és párás volt a
levegő a vibráló vágytól.

– Ó, istenem! – nyögött fel, amikor a puncim
megszorította, a csípőjével nekem nyomult, erekcióját a
fenekemhez dörzsölte. – Fel fogom sérteni az édes kis
puncidat, Eva… Nem bírok magammal.

Átfogta a derekam, és felemelt, hátrahúzott, a karom
egyenesen nyújtva volt, és előrehajoltam. A térdével
szétnyitotta a combjaimat, nedves ujjait kihúzta belőlem.
Éreztem, hogy megfogja a csípőmet, aztán végighúzta
széles makkját a fenekemen, és a szeméremajkaim közé
dugta.

Visszafojtottam a lélegzetem, és vonaglottam a finom
nyomástól. Egész nap vágytam rá, egész nap magamban
akartam érezni a nagy farkát, el akartam élvezni.

– Várj! – mordult fel, és türelmetlenül megfogta a
derekamat és a vállamat. – Engedj…

Belül lüktettem, megszorítottam a makkját.
Gideon felnyögött és benyomult, egyetlen lökéssel tövig
bent volt. Felkiáltottam a fájdalmas gyönyörtől,
elhajoltam a merevségtől, ami kitöltött, éreztem, ahogy
égnek, nyúlnak a legbelső izmaim és gyenge szöveteim.
– Igen – sziszegte, és magára rántott, hogy egészen a
vastag tövéig magamba zárjam a péniszét. Körözött a
csípőjével, a heréi rányomódtak duzzadt csiklómra. –
Kurvára szűk…
Nyögdécselve kapaszkodtam a korlátba, a testem előre-
hátra dőlt, ahogy dugott. Leírhatatlan érzés volt, hogy
egészen kitöltött, aztán visszahúzódott belőlem. A térdem

teljesen elgyengült, belül összerándultam a kéjtől, ő pedig
vad szenvedéllyel mozgott bennem. Belém vert minden
visszafojtott érzelmet, a farka szüntelen mozgása minden
érzékeny idegszálamat ingerelte.

Elélveztem, mielőtt magamhoz tértem volna; a nevét
ziháltam, és a testem rángott a mámortól.

A karomra hanyatlott a fejem, minden izmom
elgyengült. Gideon tartott talpon a karjával és az
erekciójával. Használta a testemet. A magáévá tette.
Ahányszor teljesen bennem volt, primitív ösztönnel
felnyögött.

– Olyan mélyen… olyan jó… – morogta.
A szemem sarkából mozgást láttam, kábult tekintetem
most a tükörképünkre fókuszált. Mélyről jövő
nyöszörgéssel újra az orgazmushoz közeledtem, vagy
talán még az előzőt sem fejeztem be. Gideonnál
erotikusabb látványban még sosem volt részem…
Hatalmas bicepszével megtartotta a súlyomat, combja
duzzadt az erőtől, a feneke minden lökéssel megfeszült, a
hasizmait befeszítette, ahogy minden mozdulatnál
körözött a csípője.
Szexre teremtették, és ő mesterien értette a dolgát,
csodálatos testének minden porcikájával képes volt rabul
ejteni a nőket. Ez valahogy ösztönösen a természetében
volt. Még így, részegen és félőrülten is tökéletes volt a
ritmusa és a figyelme.
Minden mozdulatával mélyen belém hatolt, és újra
meg újra a legérzékenyebb pontokat ingerelte, amíg
végül már nem tudtam visszatartani az extázist. Újra a
csúcsra jutottam, magasra repítettek a gyönyör hullámai.
– Igen! – nyögte Gideon. – Szorongasd a farkam,
angyalka! Istenem… Mindjárt elélvezek tőled.
Éreztem, hogy még jobban megduzzad a farka.
Bizsergett a bőröm, levegőért kapkodtam.

Gideon hátravetette a fejét, állatiasan felüvöltött, és
forrón kilövellt. Megragadta a csípőmet, és ejakuláló
farkára szorított. Hosszan, erősen élvezett, és úgy
telepumpált, hogy a spermája kicsordult belőlem, és
végigfolyt a combomon.

Lassított, zihált, és előrehajolt, hogy a fejét a vállamra
hajtsa.

Lassan összecsuklottam.
– Gideon…
Felemelt.
– Még nem végeztem – mordult rám. Ugyanolyan
kemény volt bennem, mint addig.
Folytatta tovább.

Arra ébredtem, hogy a haja a vállamat csiklandozza, és az
ajka melegét érzem a bőrömön. Fáradtan megpróbáltam
odébb gördülni, de átkarolta a derekam, és visszahúzott.

– Eva – suttogta rekedten. A tenyerébe fogta a
mellemet, és játszani kezdett a bimbómmal.

Sötét volt, az ágyunkban feküdtünk, bár alig
emlékeztem, hogy odavitt. Levetkőztetett, lemosdatott egy
nedves szivaccsal, és összevissza csókolta az arcomat, a
csuklómat. Bekrémezett ott, ahol kidörzsölt a zsinór, és
óvatosan bekötözte a kezemet.

Felizgatott a gyengéd simogatás a kidörzsölt bőrömön,
a kéj és a fájdalom elegye. Észre is vette.

A szemében vágy lobbant, széttárta a combjaimat, és
olyan mohón nyalt, hogy nem tudtam sem mozdulni, sem
gondolkodni. Végtelenül sokáig kényeztetett, nyalogatott
és szívott, már nem is számoltam, hányszor repített a
csúcsra az ügyes nyelvével.

– Gideon… – A vállam fölött ránéztem. A karjára
támaszkodva feküdt, a szeme csillogott a hold halvány
fényében. – Velem maradtál?

Talán felelőtlenség volt abban reménykedni, hogy
mellettem marad, amíg alszom, de imádtam megosztani
vele az ágyamat. Vágytam rá.

Bólintott.
– Nem tudtam elszakadni tőled.
– Ennek örülök.
Megfordított, magához húzott, és gyengéden
megcsókolt. Nyelve játékától megint megbizseregtem és
felnyögtem.
– Nem bírom ki, hogy ne érintselek meg – suttogta.
Megfogta a tarkómat, hogy tartsa a fejem, és elmélyítette
a csókot, finoman harapdálta az ajkamat. – Amikor
megérintelek, semmi másra nem gondolok.
Gyengéd szerelem öntötte el a szívemet.
– Én is megérinthetlek téged?
Lehunyta a szemét, úgy kért:
– Igen, érints meg.
Hozzásimultam, a hajába túrtam, szorosan tartottuk
egymást. A nyelvem a nyelvét cirógatta, szánk forró volt és
nedves. Lábaink egymásba gabalyodtak, a testem
megfeszült, hogy kemény testéhez simulhassak.
Halkan, dorombolva lelassított, megfordított, és az
ágyhoz szorított. Abbahagyta a csókot egy pillanatra,
aztán harapdált, szívott, a nyelve hegyével cirógatta az
ajkamat.
Tiltakozva nyöszörögtem, mélyebben, vadabbul
akartam. De ő ráérősen nyalogatott, simogatta a
szájpadlásomat, az arcomat belülről. A lábammal
megszorítottam, magamhoz húztam. Előrenyomta a
csípőjét, erekciója a combomat bökdöste.
Addig csókolt, amíg egészen megduzzadt az ajkam, és
felkelt a nap. Addig csókolt, amíg elélvezett a bőrömön.
Kétszer is.
Éreztem, ahogy rám ömlik, és közben halkan

nyögdécsel a gyönyörtől, tudtam, hogy pusztán a
csókommal juttattam a csúcsra… Nedvesen a combjához
dörgölőztem, és addig vonaglottam, amíg elélveztem én is.

Ahogy megvirradt, Gideon újra közel hozott minket
egymástól, helyére került a távolság, amit a liftben
közénk helyezett. Ez most nem szex volt, hanem
szeretkezés. Bizonyította odaadását, és azt, hogy neki én
vagyok a világ közepe. Az ágyunkon kívül megszűnt a
világ. Csak mi ketten léteztünk, és a szerelem, ami
lecsupaszított, ugyanakkor kiteljesített minket.

Amikor újra felébredtem, láttam, hogy ott alszik
mellettem. Ajka ugyanolyan duzzadt volt a csókoktól, mint
az enyém. Arca ellágyult alvás közben, de szemöldökét
összevonta egy kicsit, és ebből sejtettem, hogy nem pihen
olyan nyugodtan, ahogy szeretném. Az oldalán feküdt,
kecses teste végignyújtózott a matracon, a takaró
összegabalyodott a lábán.

Későre járt, mindjárt kilenc óra volt, de nem akartam
felébreszteni, sem felkelni mellőle. Még nem dolgoztam
régóta a munkahelyemen, és nem akartam kihagyni egy
napot, mégis úgy döntöttem, megteszem.

A karrierem tekintetében a saját szükségleteimet
helyeztem előtérbe, és esélyes volt, hogy ez egy nap
közénk állhat. Tudtam, semmi baj nem volt azzal, hogy
ragaszkodom a függetlenségemhez, de abban a
pillanatban mégsem éreztem helyesnek.

Pólóba és fiús rövidnadrágba bújtam, és kiosontam a
hálószobából, át az előszobán Gideon dolgozószobájába,
ahol az okostelefonja rikácsolt, mert nem kapcsolta ki az
ébresztőt. Kikapcsoltam, és a konyhába mentem.

Végiggondoltam a teendőimet. Felhívtam Markot, és
üzenetet hagytam, hogy sürgős családi okok miatt aznap
nem megyek dolgozni. Telefonáltam Scottnak a

recepcióra, és neki is hagytam egy üzenetet, hogy Gideon
nem fog beérni kilencre, sőt lehet, hogy be sem megy.
Megkértem, hogy hívjon később, és egyeztessünk.

Reméltem, hogy otthon tarthatom Gideont egész nap,
bár kételkedtem benne, hogy hagyná. Időre volt
szükségünk kettesben. Időre, hogy gyógyulhassunk.

Összeszedtem az okostelefonomat az előtérből, és
felhívtam Angust. Azonnal felvette.

– Jó reggelt, Mrs. Cross! Mr. Cross-szal készen állnak az
indulásra?

– Nem, Angus, egyelőre itthon maradunk. Nem vagyok
biztos benne, hogy ma egyáltalán elmegyünk bárhová.
Nem tudja esetleg, honnan szerzi Gideon a másnaposság
ellen azokat az üvegcséket?

– Természetesen tudom. Szükség volna rá?
– Gideonnak talán nem ártana, amikor felébred. Ha
lehet, szeretném, hogy legyen kéznél egy.
Kis csend a vonal végén, aztán felhangzott Angus erős
skót tájszólása.
– Ha bátorkodhatok megkérdezni, van ennek valami
köze Mr. Vidal tegnap esti látogatásához?
Megdörzsöltem a homlokom, éreztem, hogy meg fog
fájdulni a fejem.
– Igen, pontosan.
– Chris hisz neki? – kérdezte Angus halkan.
– Igen.
Felsóhajtott.
– No, hát akkor azért. A fiatalúr erre nem számított.
Csak a tagadást ismeri, csak azt tudja kezelni.
– Nagyon nehezen viseli.
– Hát azt el is hiszem. Szerencsés, hogy itt van neki
magácska, Eva. Jót tesz vele, bár neki talán ezt időbe telik
felismernie. Megyek, és hozom azt az üvegcsét.
– Köszönöm.

Ezzel meg is voltam. Ideje volt rendbe szedni a lakást.
Először elmosogattam a konyhaszigeten álló üres
dekantert és poharat, aztán egy seprűvel és lapáttal
kimentem az előtérbe összesöpörni az üvegszilánkokat.
Amikor Scott felhívott, beszéltem vele, közben
felszedegettem a retikülömből szanaszét szóródott
cuccokat. Amikor letettem a telefont, lesikáltam a falról és
a padlóról a rászáradt brandyt.

Gideon azt mondta, hogy előző éjjel úgy érezte,
szétesett. Nem akartam, hogy amikor felébred, még
mindig ennek a nyomait lássa a lakásán.

A közös lakásunkon, javítottam ki magam. El kellett
kezdenem így gondolkodni. És Gideonnak is. El fogok vele
beszélgetni arról, hogy csak úgy el akart küldeni. Ha én
erőfeszítéseket tettem, hogy jobban összefonódjon az
életünk, akkor neki is meg kellett tennie ugyanezt.

Jólesett volna beszélni erről valakivel. Egy baráttal, aki
meghallgat, és tanácsot ad. Cary vagy Shawna. Vagy akár
Steven, akinek olyan jó természete volt, hogy a
kezdetektől fogva bíztam benne. Persze ott volt dr.
Petersen, de az mégsem ugyanaz.

Egyelőre voltak Gideonnal olyan titkaink, amiket
csakis egymással osztottunk meg, és emiatt kölcsönösen
függtünk egymástól. Bántalmazóink nemcsak az
ártatlanságunktól fosztottak meg minket, hanem a
szabadságunktól is. Még amikor a bántalmazásnak már
rég vége szakadt, akkor is kalitkába zárt minket a
színlelés. És egy másféle kalitkába zártak a hazugságok.

Épp végeztem a tükör letakarításával a liftben, amikor
elindult velem lefelé. Csak egy póló és fehérnemű volt
rajtam.

– Most komolyan? – dohogtam, és lerángattam a
gumikesztyűt, hogy legalább a hajamat elrendezzem.
Egész éjjel Gideonnal hemperegtem, így hát elég zilált

voltam.
Kinyílt az ajtó, és Angus lépett a liftbe. Megtorpant,

amikor meglátott. Kicsit fészkelődtem, hátha sikerül
elrejtenem a korláthoz kötözött zsinórt, ami még mindig
ott lógott mögöttem. Gideon ollóval vágta le rólam,
úgyhogy én ugyan kiszabadultam, a kompromittáló zsinór
viszont még a helyén volt.

– Izé… üdv… – feszengtem rémesen zavartan. Nem
igazán tudtam volna rendes magyarázatot adni, hogy mit
kerestem hiányos öltözékben, sárga gumikesztyűvel a
liftben, amikor Angus lehívta. Ráadásul a szám még
mindig olyan duzzadt volt Gideon csókjaitól, hogy nem is
tagadhattam volna, hogyan telt az éjszaka.

Angus világoskék szeme kajánul megcsillant.
– Szép jó reggelt, Mrs. Cross!
– Jó reggelt, Angus! – feleltem, némi méltóságot
erőltetve magamra.
Felém nyújtott egy üveget a másnaposság elleni
szerből, ami szerintem alkoholba kevert, nagy dózisú
vitaminkoktél lehetett.
– Parancsoljon.
– Köszönöm. – Tényleg hálás voltam, azért pedig külön
is, hogy nem faggatott.
– Hívjon, ha szükség lesz bármire. Itt leszek a közelben.
– Maga a legjobb, Angus – mondtam, és visszalifteztem
a penthouse-ba. Amikor kinyílt az ajtó, hallottam, hogy
csörög a telefon.
Odaszaladtam, és mezítláb becsúsztam a konyhába,
hogy felkapjam. Reméltem, hogy nem ébresztette fel
Gideont.
– Halló!
– Eva, itt Arash. Cross ott van?
– Igen, de még alszik. Legalábbis azt hiszem.
Megnézem. – Végigsiettem az előszobán.

– Ugye nem beteg? Sosem szokott beteg lenni.
– Akkor ez az első eset. – Bekukucskáltam a
hálószobába. A férjem gyönyörűen kinyújtózva aludt,
átölelte a párnámat, és belefúrta a fejét. Odaosontam, és
az üvegcsét az éjjeliszekrényre tettem, aztán kiosontam,
és becsuktam az ajtót.
– Még mindig ki van dőlve – suttogtam.
– Hűha! Na jó, akkor változik a terv. Van néhány
papír, amit mindkettőtöknek alá kellene írnia még
délután négy előtt. Futárral átküldöm. Hívjatok, ha
megvan, és érte küldök valakit.
– Nekem is alá kell írni? Micsodát?
– Nem mondta Cross? – Arash felnevetett. – Nem
akarom elrontani a meglepetést. Majd meglátod. Ha
kérdés van, hívj.
– Rendben. Köszi – mondtam halkan.
A telefonbeszélgetés után összehúzott szemmel
bámultam a hálószoba felé. Miben sántikált Gideon?
Megőrültem tőle, hogy a megkérdezésem nélkül kezdett
bele a dolgokba.
A konyhában megszólalt az okostelefonom. Átfutottam
a nappalin, és a kijelzőre pillantottam. Nem volt ismerős a
szám, de New York-i volt, az biztos.
– Te jó ég! – dünnyögtem. Úgy éreztem, egész nap
rohangáltam, pedig még csak fél tizenegy volt. Hogy bírta
Gideon, hogy ennyifelé rángatják? – Halló!
– Eva, itt ismét Chris. Remélem, nem haragszik, hogy
elkértem a számát Irelandtől.
– Nem probléma. Elnézést, hogy korábban nem hívtam
vissza. Nem akartam, hogy aggódjon.
– Gideonnal minden rendben?
Letelepedtem az egyik bárszékre.
– Nem. Nehéz éjszaka volt.
– Felhívtam az irodáját, de azt mondták, ma reggel

nem lesz bent.
– Itthon vagyunk. Még alszik.
– Akkor tényleg nincs jól – mondta Chris.
Ismerte a férjemet. Gideon ragaszkodott a szokásaihoz,

az életét rendszer szerint élte, beosztotta az idejét. Mivel
annyira ritkán tért el a megszokottól, aggodalomra adott
okot, ha mégis megtette.

– Nem lesz semmi baja – nyugtattam meg Christ. –
Vigyázok rá. Csak időre van szüksége.

– Segíthetek valamiben?
– Ha igen, szólni fogok.
– Köszönöm. – Chris hangja fáradt volt és aggodalmas. –
Köszönöm, hogy szólt nekem, és hogy ott van Gideon
mellett. Bárcsak én is ott lettem volna, amikor ez történt!
Életem végéig furdalni fog a lelkiismeret, hogy nem
voltam ott.
– Mindenkit furdal a lelkiismeret. Nem a maga hibája,
Chris. Tudom, hogy ettől nem lesz könnyebb, de akkor sem
hibáztathatja magát örökké. Azzal nem segít Gideonnak.
– Fiatal kora ellenére maga bölcs ember, Eva. Örülök,
hogy ön van Gideon mellett.
– Szerencsés nő vagyok – feleltem halkan. – Nagyon
szerencsés.
Amikor letettem a telefont, anyám jutott eszembe.
Látva, min megy keresztül Gideon, most még jobban
értékeltem anyát. Ő mindig mellettem állt, küzdött értem.
Őt is kínozta a bűntudat, és ezért őrületesen féltett, de az
ő szeretetének köszönhettem, hogy nem törtem úgy össze,
mint Gideon.
Felhívtam. Azonnal felvette.
– Eva. Miért kerültél ennyire? Hogy tervezhetem az
esküvődet nélküled? Annyi mindent kell megfontolni, és
ha rosszul választok, akkor te…
– Szia, anya, hogy vagy? – vágtam közbe.

– Stresszesen – válaszolta, és mindig pihegő hangja
most kissé vádló is volt. – Lehetnék másképp? Életed egyik
legfontosabb napját tervezem egyedül, és…

– Arra gondoltam, hogy szombaton összedughatnánk a
fejünket, és együtt ötletelhetnénk, ha van időd.

– Tényleg? – a hangja olyan reményteli és boldog volt,
hogy bűntudatom támadt.

– Hát persze! – A második esküvőről azt gondoltam,
hogy leginkább anyámnak fontos, de tévedtem.
Gideonnak és nekem is fontos volt; egy újabb lehetőség,
hogy megerősítsük elszakíthatatlan kötelékünket. Nem
azért, hogy a világ lássa, hanem kettőnkért.

Gideonnak meg kellett tanulnia, hogy ne taszítson el
azért, hogy megvédjen, nekem pedig meg kellett
tanulnom nem félni attól, hogy eltűnik a személyiségem,
ha Mrs. Gideon Cross leszek.

– Csodálatos lenne, Eva. Ebédelhetnénk az
esküvőszervezővel. Egész délután tervezgethetnénk.

– Valami szerényet szeretnék, anya. Bensőségeset. –
Mielőtt még anya ellenkezhetett volna, előhúztam Gideon
érvét: – Az esküvői vacsorát rád bízom, legyen olyan,
amilyet jónak látsz. De szeretném, ha az esküvői
szertartás családi körben zajlana.

– Eva, mindenki meg fog sértődni, ha csak a vacsorára
kap meghívót, és a szertartásra nem.

– Őszintén szólva nem érdekel. Nem a kedvükért
megyek férjhez, hanem azért, mert beleszerettem álmaim
férfijába, és együtt akarjuk leélni az életünket. Nem
akarom, hogy valami más szempont ennél fontosabb
legyen.

– Kicsim… – anya felsóhajtott, mintha csak egy butuska
kislány lennék. – Majd szombaton megbeszéljük.

– Rendben. De nem fogom meggondolni magam. –
Bizsergést éreztem a hátamon, és megfordultam.

Gideon állt a konyha küszöbén, és csak nézett rám. A
tegnapi melegítőnadrágját vette fel, a haja még kócos volt
az alvástól, a szeme álmos.

– Mennem kell – mondtam anyának. – Találkozunk a
hétvégén. Szeretlek.

– Én is téged, Eva. Csak a legjobbat akarom neked.
Végeztem a hívással, és a konyhaszigetre tettem a
telefont. Lecsusszantam a bárszékről, és Gideon felé
fordultam.
– Jó reggelt!
– Nem mentél dolgozni – mondta még a szokásosnál is
érdesebb, szexisebb hangon.
– Te sem.
– Bemész később?
– Nem. És te sem. – Odamentem hozzá, és átöleltem a
derekát. Még mindig ágymeleg volt. Az én édes, érzéki,
valóra vált álmom. – Ma itthon maradunk, nagyfiú. Csak
mi ketten, pizsamában lustálkodunk.
Átfogta a csípőmet, a másik kezével odébb simította a
hajamat az arcomból.
– Nem haragszol?
– Miért kellene? – Lábujjhegyre álltam, és
megcsókoltam az állát. – Te haragszol rám?
– Dehogy. – Megfogta a nyakam, és az arcát az
enyémhez szorította. – Örülök, hogy itt vagy.
– Mindig itt leszek. Míg a halál el nem választ.
– Az esküvőt szervezed.
– Hallottad, ugye? Ha van valami kérésed, szólj most,
vagy hallgass mindörökre.
Gideon sokáig hallgatott, úgyhogy gyanítottam, hogy
nincs hozzáfűznivalója.
Odafordítottam a fejem, és gyors, édes csókot nyomtam
a szájára.
– Láttad, mit tettem az ágy mellé?

– Igen. Köszönöm. – Halványan elmosolyodott.
Látszott rajta az esti dugás miatt érzett elégedettség, és
ez legyezgette női hiúságomat.
– Téged is kimentettelek az irodában, de Arash azt
mondta, hogy van valami papír, amit átküld nekünk. Nem
árulta el, hogy mi az.
– Akkor csak várj, és megtudod.
Az ujjam hegyével megcirógattam a szemöldökét.
– Hogy vagy?
Megvonta a vállát.
– Nem is tudom. Most éppen szarul.
– Akkor talán beszéljünk arról a tegnap elmaradt
fürdésről!
– Hmm, máris jobban érzem magam.
Egymásba fontuk az ujjainkat, és elindultam vele a
hálószobába.
– Álmaid férfija akarok lenni, angyalka. Ez a leghőbb
vágyam – mondta. Meglepett.
Ránéztem.
– Máris az vagy, tudod.

Csak bámultam az elém helyezett szerződést, és a szívem
őrülten dobogott a szerelemtől és az örömtől. Felnéztem a
dohányzóasztalról amikor Gideon belépett, a haja még
vizes volt a közös fürdéstől, hosszú lábán fekete selyem
pizsamanadrág.

– Megveszed az Outer Banks-házat? – kérdeztem, mert
hiába volt előttem a bizonyíték, nem hittem a szememnek.

Gideon szája szexis mosolyra húzódott.
– Megvesszük. Hiszen megbeszéltük.
– Beszéltünk róla. – Az ár, amit kértek, igen magas volt,
úgy sejtettem, nem volt könnyű meggyőzni a
tulajdonosokat. És Gideon megkérte őket, hogy az árban
legyen benne a Meztelenül a halálba című könyv, meg a

nagy hálószoba berendezése is. Mindig mindenre gondolt.
Mellém huppant a kanapéra.
– Akkor most cselekszünk is.
– Hampton közelebb lenne. Vagy Connecticut.
– Repülővel hamar ott lehetünk. – Az ujjával felemelte

az államat, és ajkát az ajkamra tapasztotta. – Ne aggódj a
logisztika miatt – suttogta. – Boldogok voltunk ott a
parton. Még mindig előttem van, ahogy sétálsz a
homokban. Ahogy megcsókollak a fedélzeten… Ahogy
végigfektetlek a nagy, fehér ágyon. Olyan voltál, mint egy
angyal, és az a hely a mennyország volt nekem.

– Gideon… – A homlokomat a homlokához érintettem.
Annyira szeretem! – Hol kell aláírni?

Felegyenesedett, és elém tolta a szerződést, ahol
sárgával ki volt emelve: itt írja alá. Végigpillantott az
asztalon, és összevonta a szemöldökét.

– Hol a tollam?
Felálltam.
– Van egy toll a táskámban.
Megfogta a csuklómat, és visszahúzott.
– Nem. A saját tollam kellene. Hol a boríték, amiben a
szerződést hozták?
Ott volt a padlón, a kanapé és az asztal között, ahová
ejtettem, amikor rádöbbentem, mit küldött Arash.
Felvettem, és éreztem, hogy van benne valami.
Kiborítottam az asztalra. Egy töltőtoll és egy kis fénykép
hullott ki belőle.
– Így mindjárt más – mondta Gideon, és a tollal
lendületesen aláírta a nevét a pontozott vonalon. Amíg
áttanulmányozta a lapokat, felemeltem a fényképet, és
összeszorult a szívem.
Ő volt a fotón az édesapjával a tengerparton, amiről
mesélt, Észak-Karolinában. Talán négy- vagy ötéves
lehetett, arcán látszott, mennyire koncentrál, ahogy segít

homokvárat építeni az apjának. Geoffrey Cross a fiával
szemben ült, sötét haját összekócolta az óceáni fuvallat,
arca olyan jóképű volt, mit egy filmsztáré. Fürdőnadrágot
viselt, az alakja hasonlított ahhoz, amilyen Gideon volt
most.

– Hűha! – suttogtam. Azonnal eldöntöttem, hogy erről a
képről csináltatok néhány másolatot, és minden
otthonunkban lesz belőle egy bekeretezett példány. – Ez
csodálatos.

– Tessék. – Gideon elém tolta a szerződést és a tollat.
Letettem a fotót, és kézbe vettem a tollat,
Megfordítottam, és láttam, hogy GC van belegravírozva.
– Babonás vagy?
– Apám tolla.
– Ó… – Gideonra néztem.
– Mindent ezzel írt alá. Sosem ment sehová úgy, hogy
ne lett volna a zsebében. – Elsimította a haját az arcából. –
Ezzel a tollal taposta sárba a nevünket.
A kezemet a férjem combjára fektettem.
– Te pedig ugyanezzel a tollal mosod tisztára. Értem.
Megérintette az arcomat. A szeme ellágyultan
csillogott.
– Tudtam, hogy meg fogod érteni.

15. fejezet

– Klasszikus lakosztály, házaspárnak – mosolygott ránk
Blaire Ash, és a tolla csak úgy cikázott a táblához
csíptetett jegyzettömbön.

Felnézett, és végigmérte Eva hálószobáját a penthouse-
ban. Annak idején arra kértem, hogy pontosan olyanná
alakítsa, amilyen a feleségem hálószobája az Upper West
Side-i lakásában.

– Mennyire nagy változást szeretnének? – kérdezte az
építész. – Teljesen újat akarnak, vagy csak valami
egyszerűbb strukturális megoldást keresnek, ami egyesíti
a két szobát?

Hagytam, hadd válaszoljon Eva. Jómagam nehezen
mondtam volna bármit is, tudva, hogy egyikünk sem
igazán akarja ezt a változást. Otthonunk hamarosan
tükrözni fogja, milyen elcseszettek vagyunk, és hogy ez
mennyire kihat a házasságunkra. Az egész olyan volt,
mintha kést vágtak volna belém.

Eva rám pillantott, aztán feltette a kérdést.
– Hogy nézne ki az egyszerű megoldás?
Ash mosolya kivillantotta kicsit egyenetlen fogait.
Vonzó férfi volt, legalábbis Ireland azt mondta; szokása
szerint szakadt farmert, pólót és jól szabott zakót viselt.
Nem érdekelt a külseje, csakis a tehetsége, azzal viszont
meg voltam elégedve, így hát felkértem az irodám és az
otthonom átrendezésére. Az viszont cseppet sem tetszett,
ahogy a feleségemet bámulta.
– A nagy fürdőkád elhelyezésén változtathatunk, és

ezen a falon üthetnénk egy boltíves átjárót, ami a két
szobát a fürdőszobán át összekapcsolja.

– Nekünk ez pont megfelel – mondta Eva.
– Remek. Gyors és hatékony megoldás, és az építési
munkálatok sem lennének túlságosan zavaróak. Vagy
mutathatok néhány másik ötletet – tette hozzá.
– Pontosabban?
Ash Eva mellé lépett, de olyan szorosan, hogy összeért a
válluk. Majdnem ugyanolyan szőke volt, mint a feleségem.
Szemrevalóak voltak, ahogy így összedugták a fejüket.
– Ha együtt használjuk ki a három hálószoba és a nagy
fürdőszoba méretbeli adottságait, akkor egy mindkét
oldalon kiegyensúlyozottabb elosztású lakosztályt
tervezhetek – felelte; csakis Evának beszélt, mintha ott
sem lennék. – Mindkét hálószoba azonos méretű lenne,
mindkettőhöz lenne egy dolgozószoba… Vagy egy nappali,
ha az inkább megfelel.
– Ó… – Eva egy pillanatig az ajkát harapdálta. – El sem
hiszem, hogy ezt ilyen villámgyorsan felvázolta.
Az építész rákacsintott.
– Gyors és alapos, ez a mottóm. És az, hogy olyan
csodálatosan csinálom, hogy ha újra szükség lenne rá,
csakis engem akarna.
Összefont karral a falnak dőlve néztem őket. Úgy
látszik, Evának fel sem tűnt, milyen kétértelmű volt, amit
Ash mondott. Nekem bezzeg annál inkább.
Megcsörrent a kaputelefon, és Eva felkapta a fejét.
Rám pillantott.
– Szerintem megjött Cary.
– Engedd be, angyalka – mondtam. – Sőt, kísérd fel,
meséld el neki ezt az izgalmas projektet.
– Jó! – Eva kifelé menet megsimogatta a karomat.
Egészen belebizseregtem a futó érintésbe.
Kihúztam magam, és Ashhez fordultam.

– Maga flörtöl a feleségemmel.
A férfi megdermedt, a mosoly lefagyott az arcáról.
– Elnézést. Nem volt szándékos. Csak szeretném, ha
Mrs. Tramell jól érezné magát.
– Arról majd én gondoskodom. Maga arról
gondoskodjon, hogy nekem megfeleljen a munkája. – Nem
kételkedtem benne, hogy teljesen érthetetlen számára a
terv, ami miatt kerestük. Mindenki számára az lenne.
Melyik épeszű férfi akarna külön ágyban, sőt külön
szobában aludni, ha olyan nő a felesége, mint Eva?
Úgy éreztem, kést forgatnak a szívemben.
Ash sötét szeme elkomorodott.
– Úgy lesz, Mr. Cross.
– Akkor hadd lássam a vázlatot!

– Mit gondolsz? – kérdezte Eva bazsalikomos-pepperonis
pizzát falatozva. A konyhaszigetnek dőlt, egyik lábát
felhúzta, velem és Caryvel szemben állt.

Elgondolkodtam, mit válaszoljak.
– Szerintem a két egyforma szárnyból álló lakosztály
terve csodálatos – folytatta, és egy szalvétába törölte a
száját. – De az egyszerűbb megoldás sokkal gyorsabb is. És
azt a falat úgyis megint felhúznánk, ha majd valami
másra akarjuk használni a szobát.
– Például babaszobának – mondta Cary, és csilit szórt a
pizzájára.
Elment az étvágyam. A papírtányéromra ejtettem a
szeletet. Mostanában sosem sül el jól az otthoni pizzázás.
– Vagy vendégszobának – javította ki Eva. – Tetszettek
az ötleteid, amelyeket a lakásoddal kapcsolatban
felvetettél Blaire-nek.
Cary csúnyán nézett rá.
– Tereled a témát.
– Tudod, attól még, hogy neked babákon jár az eszed,

nekünk vannak még más dolgaink, amik egyelőre előnyt
élveznek.

Pontosan azt mondta, amit hallani akartam, de…
Vajon Evának ugyanazok a félelmei, mint nekem?
Talán hozzám jött feleségül, mert úgy alakult, de gyereket
azért mégsem akarna tőlem.
A kukához mentem, és kidobtam a papírtányéromat.
– El kell intéznem néhány telefonhívást. – Caryhez
fordultam. – Maradj még, tölts egy kis időt Evával.
Cary bólintott.
– Köszi.
Kimentem a konyhából, át a nappalin.
Mielőtt még hallótávolságon kívül értem, Cary
megszólalt.
– Kislány, az a helyes építész pasi odavan a pasidért.
– Ugyan már! – nevetett Eva. – Te bediliztél.
– Az meglehet, de Ash barátunk egész este rád sem
nézett, le nem vette a szemét Crossról.
Felhorkantam. Ash vette az adást, nem csalódtam az
intelligenciájában. Cary erről azt gondolt, amit akart.
– Hát, ha igazad van, akkor csodálom Ash remek
ízlését.
Végigmentem az előszobán az irodámba. A falon az
Eva fotóiból készült kollázsra pillantottam.
Ő volt az egyetlen, akiről sosem tudtam elterelni a
gondolataimat. Mindig az eszemben volt, mindent érte
tettem.
Leültem az íróasztalomhoz, és reméltem, be tudok
pótolni egy kis munkát, hogy ne zilálódjon össze teljesen a
heti tervem. Kis időbe telt, hogy az üzletre koncentráljak,
de amikor sikerült, megkönnyebbültem. Megnyugtatott,
hogy olyan problémákkal foglalkozhatom, amiknek
konkrét megoldása van.
Jól haladtam, de aztán mintha Eva kiabálását

hallottam volna a nappaliból. Hallgatózni kezdtem. Egy
pillanatra csend lett, aztán újra kiabálás, majd Cary
szólalt meg, szintén emelt hangon. Kinyitottam az ajtót.

– Nekem elmondhatod, Cary! – szólt a feleségem
haragosan. – Elmondhatod, mi történik.

– Kurvára jól tudod, mi történik! – vágott vissza Cary.
Éles hangjára elindultam kifelé a dolgozószobámból.

– Nem tudtam, hogy megint vagdosod magad!
Végigmentem az előszobán. Eva és Cary a nappaliban
nézett farkasszemet, néhány méter távolságból gyilkos
pillantásokat lövellve egymás felé.
– Semmi közöd hozzá – mondta Cary, védekezőn
felvonva a vállát, és leszegve az állát. Rám pillantott. –
Neked sem.
– Ezzel egyetértek – feleltem, bár ez nem volt egészen
igaz. Cary önpusztításához valóban nem volt közöm,
ahhoz azonban igen, hogy ez miként érintette Evát.
– A francot! Ez baromság! – Eva rám nézett, és felém
fordult, hogy bevonjon a beszélgetésükbe. Aztán újra
Caryt figyelte. – Azt hittem, szoktál beszélni dr. Travisszel.
– Mégis mikor van rá időm? – ellenkezett Cary,
kisimítva a homlokába hulló tincseket. – Dolgozom,
lefoglal Tat, töröm magam, hogy Trey ne hagyjon el, még
aludni sincs időm!
Eva megrázta a fejét.
– Ez csak ürügy.
– Ne oktass ki, kislány, most kurvára nem hiányzik! –
csattant fel Cary.
– Istenem, miért van az, hogy a férfiak, akik fontosak
nekem, mindig kizárnak az életükből, amikor pont a
legnagyobb szükségük van rám?! – Eva hátravetette a
fejét, és a plafont bámulta.
– Cross esetében fogalmam sincs, de ami engem illet,
már nem érzem, hogy mellettem állsz. Próbálok túlélni,

ahogy tudok.
Eva feje lehanyatlott.
– Ez nem igazság! Szólj, ha szükséged van rám. Nem

vagyok gondolatolvasó!
Megfordultam, és magukra hagytam őket. Megvoltak a

saját problémáim. Úgy gondoltam, hogy amikor Eva
készen áll, majd hozzám fordul, én pedig óvatos leszek, és
nem okoskodom sokat.

Tudtam, hogy nem akarja hallani, hogy szerintem
jobban járna, ha nem törődne Caryvel.

A kora reggeli napsugarak megcsillantak Eva haján,
ahogy az ágyon aludt. Lágy, szőke fürtjei aranylón
tündököltek, mintha belülről áradna a fényük. A kezét
finoman a párnára tette, szépséges arca mellé, másik keze
a mellei között pihent. A csípőjétől a combjáig fedte a
fehér takaró, napbarnította lábai kilátszottak, mert
elalvás előtt egészen az ágyneműbe gabalyodtunk.

Nem voltam ábrándos természetű ember, de most
tényleg olyannak láttam a feleségemet, mint egy angyalt;
hiszen számomra az is volt. Ráfókuszáltam a
fényképezőgépet erre a látványra, hogy örökre
megragadjam a pillanatot.

Vaku villant, és Eva fészkelődni kezdett, ajka elnyílt.
Újabb fényképet csináltam; örültem, hogy vettem egy jó
fényképezőgépet, ami talán méltó hozzá.

Kinyitotta a szemét.
– Mit csinálsz, nagyfiú? – kérdezte, és a hangja
éppolyan füstös volt, mint az írisze.
A fényképezőgépet a komódra tettem, és mellébújtam
az ágyba.
– Gyönyörködöm benned.
Elmosolyodott.
– Hogy vagy ma?

– Jobban.
– Akkor jó. – Odébb gördült, és a leheletfrissítő
cukorkájáért nyúlt. Aztán fahéjillatúan visszafordult.
Fürkészőn nézte az arcomat. – Készen állsz, hogy
meghódítsd a világot, ugye?
– Inkább itthon maradnék veled.
Összehúzta a szemét.
– Ezt csak úgy mondod. De alig várod, hogy
világuralomra törhess.
Odahajoltam, és megpusziltam az orra hegyét.
– Nagyon jól ismersz.
Még mindig meglepett, hogy szinte olvas a
gondolataimban. Nyugtalan voltam, és kicsit ingatag.
Segítene, ha elfoglalhatnám magam a munkámmal, ha
konkrét haladást látnék bármelyik projektben, amit
személyesen felügyeltem.
– Délelőtt itthon dolgozhatnék, és a délutánt együtt
tölthetnénk – mondtam.
Megrázta a fejét.
– Ha beszélgetni szeretnél, itthon maradok. De ha nem,
akkor nekem is van munkahelyem.
– Ha velem dolgoznál, online is megoldhatnád.
– Akkor erre akarsz rábeszélni? Erről akarsz
győzködni, ugye?
A hátamra gördültem, és a szemem eltakartam a
karommal. Eva nem hozott fel nehéz témát tegnap, és
tudtam, hogy sem ma, sem holnap nem is fog. Türelmesen
vár, hogy megnyíljak, akárcsak dr. Petersen. De már az is
nyomást helyezett rám, hogy tudtam, csak erre vár.
– Nincs miről beszélni – motyogtam. – Megtörtént. Chris
most már tudja. Ezen nem változtat, ha beszélünk róla.
Éreztem, hogy felém fordul.
– Nem az számít, hogy beszélünk-e valamiről, ami már
megtörtént, hanem az, hogy mit érzel a történtekkel

kapcsolatban.
– Igazából semmit… Csak… Meglepett. Nem szeretem a

meglepetéseket. De már túl vagyok rajta.
– A francot! – Eva olyan gyorsan kelt fel, hogy nem

tudtam elkapni. – Ha úgysem mondasz igazat, inkább ne
mondj semmit.

Felültem. Néztem, ahogy megkerüli az ágy végét.
Gyönyörű volt még így haragosan is. Állandóan bizsergett
a vérem, úgy vágytam rá. Tüzes latin temperamentumától
nyugtalan sóvárgás kerített a hatalmába.

Hallottam másoktól, hogy a feleségem ugyanolyan
lélegzetelállító, mint az anyja; ezzel nem értettem egyet.
Monica Stanton hűvös szépség volt, aki mindig kissé
elérhetetlennek tűnt. Eváról sütött a forróság és az
érzékiség; nem volt elérhetetlen, de aki elérte, azt
megperzselte a szenvedélyével.

Kiugrottam az ágyból, és megfogtam, mielőtt
bemehetett volna a fürdőszobába. Megragadtam a karját.

– Nem akarok most vitázni veled – mondtam őszintén,
felkavart pillantásába mélyesztve a tekintetemet. – Ha
nincs köztünk összhang, nem bírom végigcsinálni a napot.

– Akkor ne mondd, hogy már túl vagy rajta, miközben
még mindig küzdesz.

Frusztráltan felmordultam.
– Nem tudom, mit kezdjek ezzel az egésszel. Nem
tudom, min változtat Chris.
Eva felemelte a fejét.
– Aggódik érted. Felhívod?
Elfordultam. Összeszorult a gyomrom a gondolatra,
hogy találkozzak a mostohaapámmal.
– Valamikor majd beszélek vele. Elvégre üzlettársak is
vagyunk.
– De inkább kerülnéd. Áruld el, hogy miért.
Elléptem mellőle.

– Nem leszünk hirtelen a legjobb barátok, Eva. Eddig
alig találkoztunk, és nem látom, miért kellene ezen
változtatni.

– Dühös vagy rá?
– Jézusom! Mi a faszért kellene nekem bármit tennem
azért, hogy ő jobban érezze magát? Elindultam
zuhanyozni.
Eva követett.
– Semmitől nem fogja jobban érezni magát, és
szerintem nem is vár ilyesmit tőled. Csak tudni akarja,
hogy rendben vagy.
Elkezdtem engedni a vizet.
Eva megérintette a hátam.
– Gideon… Nem zárhatod el az érzéseidet egy dobozba,
hacsak nem akarsz megint egy olyan kitörést, mint a
múltkori. Vagy újabb rémálmot.
Visszatérő rémálmaim említésére haragosan
szembefordultam vele.
– Az elmúlt két éjszaka teljesen rendben volt!
Eva nem hátrált meg a dühömtől, mint mások; ez csak
még jobban felbosszantott. És nem segített, hogy a
tükrökben a meztelen testét láttam ezerszer
visszatükröződni.
– Kedd este nem aludtál – ellenkezett. – Tegnap éjjel
pedig olyan kimerült voltál, hogy szerintem nem álmodtál
semmit.
Nem tudta, hogy az éjszaka egy részében a másik
hálószobában aludtam, ezt nem is akartam elárulni neki.
– Erre most mit mondjak? Mit akarsz?
– Ez nem rólam szól! Segítene, ha beszélnél róla,
Gideon. Az őszinteség rálátást adna.
– Rálátást? Kösz, az megvan. Chris arcán világosan
láttam a szánalmat. A tiéden is! A picsába, engem aztán
ne sajnálgasson senki! Nem érdekel senki kibaszott

bűntudata.
Eva felvonta a szemöldökét.
– Chris nevében nem beszélhetek, de az én arcomon

nem szánalmat láttál, Gideon! Talán együttérzést igen,
mert tudom, mit érzel. És bizonyosan fájdalmat is, mert a
szívem kötődik a tiédhez. Ami neked fáj, az nekem is fáj.
Meg kell tanulnod ezt elfogadni, mert szeretlek, és ez
sosem lesz másként.

Belém hasítottak a szavai. Kinyújtottam a kezem, és
megmarkoltam a zuhanyfülke üvegét.

Eva megenyhülve odajött, és hozzám bújt. Lehajtottam
a fejem, és magamba szívtam az illatát, a jelenlétét.
Átfogtam a csípőjét, és megmarkoltam gömbölyű fenekét.
Megváltoztam, amióta megismertem őt. Erősebb lettem, de
gyengébb is. A gyengeséggel küzdöttem. Régebben semmit
sem éreztem. De most…

– Ő nem lát gyengének – suttogta Eva, már megint a
gondolataimban olvasva. A fejét a szívem fölé hajtotta. –
Senki nem lát annak. Azok után, amiken
keresztülmentél… és mégis ilyen sokra vitted. Ez erő, bébi.
Engem lenyűgöz.

Megmarkoltam ruganyos testét.
– Te elfogult vagy – mondtam. – Mert szerelmes vagy
belém.
– Hát persze hogy az vagyok. Mi más lehetnék?
Csodálatos vagy, tökéletes…
Felmordultam.
– Tökéletes vagy nekem – javította ki magát. – És mivel
az enyém vagy, ez így van rendjén.
Magammal húztam a zuhanyfülkébe, az erős, meleg
vízsugár alá.
– Úgy érzem, ez megváltoztatott valamit – vallottam be.
– De nem tudom, hogyan.
– Majd együtt rájövünk. – Eva végigsimította a

vállamat és a karomat. – Csak ne taszíts el. Ne akarj
mindig megvédeni, és főleg saját magadtól ne!

– Nem akarlak bántani, angyalka. Nem akarok
kockáztatni.

– Na ne mondd. Elboldogulok veled, nagyfiú.
Ez megnyugtatott volna, ha igaz lett volna.
Témát váltottam, hogy elkerüljem a vitát, mert nem
akartam elrontani a napomat.
– Gondolkodtam a penthouse átalakítási tervein.
– Eltereled a témát.
– Kimerítettük a témát. Nem zártam le, csak halasztom,
amíg el nem jön az ideje áttekinteni az esetlegesen
felmerülő többi tényezőt – tettem hozzá.
Eva szeme tágra nyílt.
– Miért van az, hogy rögtön felizgulok, amikor ilyen
alfahím üzletember módra beszélsz?
– Ezzel ugye nem azt akarod mondani, hogy van olyan,
amikor nem izgulsz fel tőlem rögtön?
– Ugyan, azt csak szeretném! Akkor talán
produktívabb lennék.
Elsimítottam a homlokából egy nedves tincset.
– Gondolkodtál rajta, hogy mit szeretnél?
– Bármit, a lényeg, hogy a farkad bennem legyen.
– Jó tudni, de én a lakás átalakításáról beszéltem.
Kajánul villant a szeme, és megvonta a vállát.
– Akkor is.

Az a fajta kis, helyi étkezde volt, amit a turisták egyetlen
pillantásra sem szoktak méltatni. Kicsi, egyszerű hely volt,
a műanyag sátor nem tette sem egyénivé, sem vonzóvá.
Leveseket árultak, illetve az éhesebb vendégeknek
szendvicseket. Az ajtó melletti hűtőben néhány üveg üdítő
sorakozott, az ódon pénztárgépnél csak készpénzzel
lehetett fizetni.