Sylvia Day - Rabul _ejtve (Crossfire 4.)

leszek, és segítek, ha nem érzi jól magát.
Vigasztalóan megsimogattam a karját.
– Ez remek, Cary. Te vagy a legjobb.
Szárazon elmosolyodott, és az ajkához emelte a

bögréjét.
– Mi mást tehetnék? Nem hányhatok helyette, és

dolgoznia kell, ameddig csak lehet.
– Ugye szólsz, ha segíthetek?
– Oké – vonta meg a vállát.
Gideon a hátamat simogatta, és szavak nélkül

támogatott.
– Cary, ha lesz időd, szeretném, ha ott lennél, amikor

jön a tervező, aki az Ötödik sugárúti lakást felújítja.
– Igen, gondoltam rá. – Cary a pultnak támasztotta a

csípőjét. – Még nem igazán rendeztem a dolgokat Tattel,
de valószínűleg összebútorozunk valamikor. Nem
hiányzik nektek egy üvöltő poronty a szomszédban. Ha
meg majd hiányzik, akkor lesz sajátotok, nem kell az
enyémet hallgatnotok.

– Cary… – Legjobb barátom nem arról volt híres, hogy
negyedóránál távolabbra gondolkodjon előre. Most, hogy
ilyen megbízhatóan elkezdett tervezni, csak még jobban
szerettem.

– A penthouse mindkét része teljesen hangszigetelt –
mondta Gideon azon a határozott, parancsoló hangon,
ami megnyugtatott mindenkit, aki hallotta. – Bármi
megoldható, Cary. Csak mondd, mire gondolsz, és
megbeszéljük.

Cary a bögréjébe bámult, szép arca hirtelen
megviseltnek és fáradtnak tűnt.

– Köszi. Majd szólok Tatnek. Nehéz ez az egész… Ő nem
akar a jövőre gondolni, én meg másra sem tudok. Lesz egy
kis ember, aki teljesen tőlünk függ, és erre fel kell
készülnünk… Valahogy.

Hátraléptem; Gideon elengedett. Nehéz volt látni,
hogy Cary küszködik. És ijesztő. Nem reagált jól a
kihívásokra, és nagyon féltem, nehogy valami önpusztító
stratégiát válasszon. Ez mindkettőnket napi szinten
fenyegetett. Engem olyan emberek vettek körül, akik
segítettek két lábbal a földön maradnom. Cary mellett
azonban csak én álltam.

– Erre való a család, Cary – mosolyogtam rá. – Hogy
megőrjítsék, és terapeuták rendelőibe kergessék egymást.

Horkantva nevetett, és a bögréje mögé rejtette az
arcát. Aggasztott, hogy nem süt el valami poént válaszul.
Mélységes csend ereszkedett ránk.

Adtunk neki egy percet, és közben mi is megittuk a
reggeli koffeinadagot. Nem beszélgettünk, még csak össze
sem néztünk, nem akartuk kihagyni Caryt; mégis
éreztem, mennyire összhangban vagyunk. Ez nagyon
sokat jelentett nekem. Még sosem volt az életem része egy
igazi partner, egy olyan szerető, akivel többet adtunk
egymásnak, mint egy kis szórakozást.

Gideon sok szempontból igazi csoda volt.
Belém villant, hogy alkalmazkodnom kellene, és kicsit
kompromisszumkészebbnek kellene lennem abban a
kérdésben, hogy Gideonnal dolgozzak. Nem kellene úgy
gondolnom a Cross-csapatra, hogy az kizárólag az övé. Az
enyém is kellett hogy legyen, máskülönben nem tudtam
volna elfogadni, hogy megosztja velem.
– Jövő héten lesz időm. – Cary végre rám nézett, aztán
Gideonra.
A férjem bólintott.
– Akkor tervezzük szerdára. Úgy kicsit össze tudjuk
szedni magunkat a hétvége után.
Cary elnevette magát.
– Szóval olyan buli lesz.
Visszamosolyogtam.

– Miért, van másmilyen?

– Hogy vagy? – kérdeztem Megumit, amikor csütörtök
kora délután leültünk ebédelni.

Jobb színben volt, mint hétfőn, de a nyári melegben
még mindig túl volt öltözve, ezért inkább elvitelre
rendeltem a salátákat, és a társalgóban telepedtünk le a
kinti fülledt meleg helyett.

Halványan elmosolyodott.
– Jobban.
– Lacey tudja, mi történt? – Nem tudtam, mennyire
bizalmas a kapcsolata Meguminak a lakótársával, de arra
még emlékeztem, hogy először Lacey randizgatott
Michaellel.
– Nem mondtam el neki mindent. – Megumi a műanyag
villájával piszkálta a salátát. – Annyira hülyének érzem
magam.
– Mindig magunkat vádoljuk, pedig ha nemet
mondunk, az nemet jelent. Nem a te hibád volt!
– Tudom, de mégis…
Pontosan tudtam, mit érez.
– Gondoltál arra, hogy beszélsz valakivel?
Rám pillantott, és a füle mögé simította a haját.
– Mármint terapeutával, vagy ilyesmi?
– Igen.
– Nem igazán. Egyáltalán, hogy lehet terapeutát
találni?
– Az egészségbiztosításunk kiterjed rá. Hívd fel a
biztosítótól kapott kártyádon a telefonszámot. Adni
fognak egy listát, és választhatsz.
– Csak úgy… találomra?
– Majd segítek.
Ha összeszedném magam, más, hozzánk hasonló
nőknek is segíthetnék. Kell hogy legyen valami pozitív

következménye annak, ami velünk történt. Megvolt a
motivációm és a hátterem. Csak a módot kellett
megtalálni.

Megumi szeme könnybe lábadt.
– Olyan jó barát vagy, Eva. Köszönöm, hogy mellettem
vagy.
Odahajoltam, és átöleltem.
– Mostanában nem kaptam tőle sms-t – mondta. –
Rettegek, hogy írni fog, de valahányszor eltelik nélküle
néhány óra, egyre jobban érzem magam.
Visszaültem a székemre, és magamban hálát rebegtem
Clancynek.
– Az jó.

Ötkor eljöttem a munkahelyemről, és felmentem a lifttel a
Cross Industries irodáihoz. Reméltem, hogy lesz egy kis
időm kettesben Gideonnal, mielőtt elindulunk dr.
Petersenhez. Egész nap rá gondoltam és a közös jövőnkre.
Szerettem volna, hogy tartsa tiszteletben az
egyéniségemet és a határaimat, de azt is akartam, hogy
nyíljon meg nekem egy kicsit. Több olyan pillanatot
szerettem volna, mit reggel Caryvel. Akkor Gideon és én
együtt, egyként kezeltünk egy helyzetet. Nem várhattam
el tőle olyasmit, amiért én magam nem akartam
ugyanannyi erőfeszítést tenni.

A Cross Industries vörös hajú recepciósa beengedett.
Hűvös mosolya nem tükröződött a szemében.

– Segíthetek?
– Nem, köszönöm – feleltem, és ellibbentem mellette.
Milyen jó lenne, ha Gideon minden alkalmazottja olyan
kellemes természetű lenne, mint Scott… De a
recepciósnak valami baja volt velem, én pedig mostanra
elfogadtam a helyzetet.
Gideon irodája felé vettem az irányt, és láttam, hogy

Scott nincs a helyén. Az üvegen át megpillantottam a
férjemet, ahogy egy tárgyalást vezet laza
magabiztossággal. Az íróasztala előtt állt, keresztbe vetett
lábbal támaszkodva a bútornak. Rajta volt a zakója, és
vele szemben két öltönyös úr, meg egy csodás Louboutin
cipőt viselő hölgy ült. Scott is jelen volt, oldalt foglalt
helyet, és jegyzetelt a táblagépén. Leültem Scott
asztalánál az egyik székre, és olyan figyelmesen
hallgattam Gideont, ahogy az irodájában ülők. Mindig
lenyűgözött a magabiztossága, ami ellentmondott
huszonnyolc évének. A tárgyalópartnerei kétszer olyan
idősek voltak, de a testbeszédük és a figyelmük éreztette,
hogy tisztelik a férjemet, és komolyan veszik a
mondanivalóját.

Na igen, a pénz beszél (jó hangosan), és Gideonnak
bőven volt pénze. De finoman éreztette másokkal a
fölényét és a hatalmát is. Ezt jól láttam, miután anyám
első férjével, Nathan apjával elég sokáig éltem egy fedél
alatt, és ő úgy használta a hatalmát, mint valami
furkósbotot.

Gideon tudta, hogyan legyen vezér anélkül, hogy a
mellét verné. Nem hiszem, hogy a környezet számított;
valaki másnak az irodájában ugyanilyen tiszteletet
parancsoló lett volna.

Felém fordult, és találkozott a tekintetünk. Ragyogó
kék szemében nem láttam meglepetést. Tudta, hogy ott
vagyok. Megérezte, ahogy én is gyakran megéreztem a
közelségét anélkül, hogy láttam volna, hogy jön. Volt
köztünk valami olyan szintű kapcsolat, amit nem tudtam
megmagyarázni. Előfordult, hogy épp nem volt mellettem,
csak vágytam a közelségére, és még így is éreztem.
Elmosolyodtam, aztán a táskámból előkotortam a
telefonomat. Nem akartam, hogy Gideon azt higgye, csak
itt ülök és várok rá; nem mintha ettől úgy érezné, hogy

nyomás nehezedik rá.
Anyámtól több tucat e-mail várt, esküvői ruhák,

virágok és helyszínek fotóival. Erről eszembe jutott, hogy
meg kell mondanom neki, apa szeretné fizetni az esküvőt.
Egész héten halogattam ezt a beszélgetést, próbáltam
felkészülni a reakciójára. Brett-től is jött még egy üzenet,
hogy beszélnünk kell… Méghozzá sürgősen.

Felálltam, és egy csendes sarkot kerestem, ahonnan
felhívhatnám. Ekkor megláttam az idősebbik Christopher
Vidalt, aki épp befelé tartott.

Gideon mostohaapja szokásához híven drapp nadrágot
és papucscipőt viselt, világoskék ingének felső gombját
kigombolta, ingujját könyékig feltűrte. A fia, Christopher
tőle örökölte sötét rézszínű haját. Frizurája gondosan volt
vágva a nyakánál és a fülénél, szürke szeme haragosnak
látszott régimódi, drótkeretes szemüvege mögött.

– Eva. – Chris lelassított, amikor odaért hozzám. – Hogy
van?

– Köszönöm, jól. És ön?
Bólintott, és a vállam fölött Gideon irodája felé
pillantott.
– Megvagyok, nem panaszkodhatom. Van egy perce?
Szeretnék valamiről beszélni önnel.
– Hát persze. – Mögöttem kinyílt az ajtó, és amikor
megfordultam, láttam, hogy Scott jön ki.
– Mr. Vidal – köszönt, és felénk indult. – Miss Tramell.
Mr. Cross tárgyalása még körülbelül negyedóráig fog
tartani. Hozhatok valamit inni addig?
Chris megrázta a fejét.
– Köszönöm, nekem nem. De ha lenne egy helyiség,
ahol négyszemközt beszélhetnék Evával, annak örülnék.
– Természetesen. – Scott rám nézett.
– Én sem kérek semmit, köszönöm – feleltem.
Scott az asztalán hagyta a táblagépet, és egy

konferenciaterembe vezetett minket, ahonnan pazar
kilátás nyílt a városra. A mennyezeti lámpák fényében
csillogott a hosszú, fényes fa tárgyalóasztal. Az egyik fal
mellett hozzá illő szekrény állt, a másikat egy hatalmas
képernyő uralta.

– Ha kérnek valamit, csak szóljanak, és intézkedem –
mondta Scott. – A szekrényben találnak kávét és vizet.

Chris bólintott.
– Köszönjük a figyelmességét, Scott.
A titkár kiment. Chris intett, hogy üljek le, aztán a
tőlem jobbra álló székre telepedett, és szembefordult
velem.
– Először is hadd gratuláljak az eljegyzéshez –
mosolygott. – Ireland csak úgy áradozik önről, és tudom,
ön sokat tett azért, hogy Gideon és a húga közel
kerüljenek egymáshoz. Ezért nagyon hálás vagyok.
– Nem tettem sokat, de azért köszönöm.
Kinyújtotta a kezét. A bal kezem az asztalon pihent, és
Chris szomorkás mosollyal megsimogatta az eljegyzési
gyűrűmet.
Vajon arra gondolt, hogy ezt Geoffrey Cross választotta
Elizabeth számára?
– Csodaszép gyűrű – mondta végül. – Biztosan sokat
jelent Gideon számára, hogy önnek adta.
Nem tudtam, mit felelhetnék erre. Sokat jelentett a
férjemnek, mert a szülei egymás iránt érzett szeretetét
jelképezte.
Chris elengedte a kezem.
– Elizabethnek nagyon nehéz ez a helyzet. Gondolom,
egy anya fejében sok minden kavarog, amikor a
legidősebb gyermeke házasságra készül, főleg, ha
fiúgyermek. Anyám mindig azt mondta, hogy egy
fiúgyermek csak addig fiú, amíg meg nem nősül; onnantól
kezdve férj… De egy lánygyermek élete végéig

lánygyermek marad.
Engesztelő magyarázkodása csak felbosszantott.

Kedves próbált lenni, de nekem elegem volt a
magyarázkodásból, főleg ami Elizabeth Vidalt illeti. A
színjátéknak véget kellett vetni, különben Gideon
fájdalmának sosem lesz vége.

Márpedig azt akartam, hogy vége legyen. Ahányszor
zokogva ébredt, én mindig egy kicsit összetörtem. El sem
tudtam képzelni, őt mennyire összetöri dolog.

Mégis azon gondolkodtam, hogy nem hozom fel a
témát. Veszekedhettem és háboroghattam, amennyit
akartam, de Gideon feladata volt kikövetelni a válaszokat,
és meghallgatni őket.

Hagyd. Amikor eljön az ideje, úgyis sor kerül rá.
De azon kaptam magam, hogy előrehajolok, és
megtöröm a csendet, amit Gideon oly sokáig őrzött.
– Legyünk őszinték – mondtam halkan. – Gideon
édesanyja nem így reagált a fia eljegyzésére Corinne-nal.
– Ezt ugyan nem tudtam bizonyosan, de valószínűnek
tartottam, miután láttam Elizabethet Corinne szüleivel a
kórházban.
Chris zavart mosolya is megerősítette ezt.
– Azt hiszem, az azért volt más, mert Gideon és Corinne
már egy ideje együtt voltak, és ismertük őt. Ön és Gideon
nem olyan régóta ismerik egymást. Nem szeretném, hogy
úgy érezze, mindez az ön személye ellen szól, Eva.
A mosolya is felzaklatott, de a szavaitól betelt nálam a
pohár. Feltört belőlem a neheztelés, hiába próbáltam
vasmarokkal uralkodni rajta.
Chris sem volt ártatlan. Biztosan nagyon nehéz volt az
otthonába fogadni egy gyászoló, zavart fiút; főként, mert
már volt saját gyermeke, az ifjabb Christopher, és Ireland
is hamarosan megérkezett. De azzal, hogy feleségül vette
Elizabethet, elfogadta a nevelőapa szerepét. Felelősség

terhelte őt is, hogy a bántalmazott, kihasznált gyerekért
kiálljon, és igazságszolgáltatást követeljen. A francba,
hiszen egy vadidegennek is kötelessége ilyen esetben
feljelentést tenni.

Előrébb hajoltam, hogy lássa, mennyire fel vagyok
háborodva.

– Nagyon is személyes a dolog, Mr. Vidal. Elizabeth
fenyegetve érzi magát, mert én nem vagyok hajlandó
tovább tűrni ezt a szarságot. Mindketten bocsánatkéréssel
tartoznak Gideonnak, és Elizabethnek el kell ismernie a
bántalmazást. Nyomást fogok gyakorolni rá, hogy
jóvátegye, erre mérget vehet.

Chris egészen megdermedt.
– Miről beszél?!
Undorodva felhorkantam.
– Most komolyan?
– Elizabeth sosem bántalmazná a gyermekeit –
jelentette ki sértetten, mert nem feleltem. – Csodálatos,
odaadó anya.
Pislogtam, aztán csak bámultam rá. Tényleg annyira el
van tévedve, mint a felesége? Hogy tehetnek úgy
mindketten, mintha nem tudnák?!
– Magyarázza meg, Eva! De azonnal.
Döbbenten hanyatlottam hátra a széken. Ha ezt most
csak színlelte, hát kibaszottul Oscar-díjat érdemelne.
Chris előredőlt, de nem állt fel. Sütött róla a harag.
– Beszéljen! Most!
Halkan, szinte alig hallhatóan szólaltam meg.
– Gideont megerőszakolták. A pszichológusa tette.
Chris mozdulatlanná dermedt. Egy percig még levegőt
sem vett.
– Elmondta Elizabethnek, de ő nem hitt neki. Tudja,
hogy a fia igazat mondott, valami elcseszett okból mégis
tagadta.

Chris felegyenesedett, és erőteljesen rázta a fejét.
– Nem!
Ez az egy szó elég volt, hogy talpra ugorjak.
– Maga is tagadja?! Mégis, ki hazudna ilyesmiről?
Felfogja egyáltalán, mennyire nehéz volt Gideonnak
beszélnie arról, ami történt? Felfogja, mennyire
összezavarhatta őt, hogy a férfi, akiben bízott, ilyet tesz
vele?!
Chris rám bámult.
– Elizabeth sosem tagadna le… Ilyesmit. Félreértés
történt. Maga össze van zavarodva.
Láttam, hogy a pupillája egészen kitágult, és a szája
elfehéredett, de nem tudtam sajnálni.
– Elizabeth annyit tett, amennyit muszáj volt. Semmi
többet. Mindenki más pártját fogta a gyereke ellenében.
– Maga nem tudja, mit beszél.
Felkaptam a táskám, és a vállamra vetettem. Aztán
egészen közel hajolva Chris szemébe néztem.
– Gideont megerőszakolták. És maga meg a felesége
egy nap a szemébe fog nézni, ahogy most én nézek a maga
szemébe, és be fogják ismerni, hogy ez történt. És
bocsánatot fognak kérni tőle, hogy hosszú éveken át
egyedül kellett ezt elviselnie.
– Eva.
Gideon hangja éles volt, összerezzentem tőle. Gyorsan
kihúztam magam, és megbotlottam, ahogy odafordultam
felé.
A nyitott ajtóban állt, és olyan erősen markolta a
kilincset, hogy az majdnem letört. Arckifejezése kemény
volt, tartása merev, a tekintete valami másfajta
forrósággal égetett.
Haraggal. Még sosem láttam ilyen dühösnek.
Chris felpattant.
– Gideon! Mi folyik itt? Miről beszél Eva?!

Gideon megragadta a karomat, és olyan erővel
rángatott ki az előtérbe, hogy felnyüszítettem. Még akkor
is éreztem a szorítását, amikor már elengedett.

A tenyerét a hátamra tette, és durván kivezetett a
maratott üveg biztonsági ajtókon át a lifthez.

Hallottam, hogy Chris utánakiabál. Láttam, amint
felénk szalad, de aztán a liftajtó kizárta.

9. fejezet

Ahogy kivezettem Evát a Crossfire-épületből, Angus egy
pillantást vetett az arcomra, és lefagyott a mosolya.
Kinyitotta a Bentley hátsó ajtaját, félreállt, és nézte, hogy
betessékelem a feleségem a hátsó ülésre.

A feje fölött összenéztünk, miközben beült. Kiolvastam
Angus szeméből a figyelmeztetést. Bánjon vele finoman.

Fogalma sem volt, milyen nehezemre esett egyáltalán
ennyi önuralmat magamra erőltetni. Éreztem, hogy a
homlokomon kidagadva lüktet egy ér, amelynek
visszhangjaként a farkamban is lüktetést éreztem.

Majdnem megállítottam a liftet félúton, hogy a falnak
döntve, állatiasan, vadul megbasszam Evát. Csak azért
nem tettem, mert a liftben biztonsági kamera működött,
amit állandóan figyelt az őr.

Meg akartam kötözni. A vállába akartam mélyeszteni
a fogamat, le akartam szorítani. Uralkodni akartam rajta.
Nőstény tigris volt, aki mindenkire fújt, mindenkit
karmolt, aki szerinte engem bántani merészelt; le kellett
gyűrnöm. El kellett érnem, hogy alávesse magát nekem.

– A picsába! – sziszegtem. Hátul megkerültem a kocsit,
és a másik oldalról szálltam be. Eva kiszámíthatatlan volt.
Nem tudtam irányítani.

Lerogytam az ülésre, és bevágtam az ajtót.
Kibámultam az ablakon. Nem mertem ránézni, féltem,
hogy mit tennék, ha találkozna a pillantásunk. Eva olyan
fontos volt nekem, mint a levegő; de most nehezemre esett
lélegezni.

A combomra tette a kezét.
– Gideon…
Elkaptam a gyűrűmet viselő, karcsú kezet, és a lábam
közé rántottam. A markába nyomtam sajgó farkamat.
– Ha még egyszer kinyitod a szádat, ezt dugom bele.
Elakadt a lélegzete.
Angus beült a vezetőülésbe, és indított. Éreztem Eva
tekintetét az arcomon. Elhúzta a kezét, és én majdnem
felnyögtem az érintése hiányától. Aztán fészkelődött, és
hozzám bújt. Másik kezét a combjaim közé csúsztatta, és
birtoklón megmarkolta a farkamat. Az ajkát az
állkapcsomra tapasztotta.
Átkaroltam. Mélyet sóhajtva magamba szívtam az
illatát.
A Bentley elindult a járda mellől, és beleolvadtunk a
belvárosi forgalomba.

Csak akkor jutott eszembe az időpontunk dr. Petersennel,
amikor megálltunk a rendelőjének az épülete előtt. Pedig
már számoltam a perceket, hogy hazaérjünk, és úgy
tehessem magamévá Evát, ahogy most akartam:
gyorsan… vadul… keményen.

Amikor Angus kiszállt, Eva is felült. Szorosabban
fogtam magamhoz.

– Ma nem – mondtam mogorván.
– Oké – suttogta, és újra megcsókolta az arcomat.
Angus kinyitotta az ajtót. Eva elhúzódott a karomból,
és kiszállt. Átsietett a forgóajtón, én pedig csak bámultam
utána.
– Jézusom!
Angus lehajolt, és rám sandított.
– A párterápia azt jelenti, hogy mindketten mennek.
– Ne örüljön ennyire a műsornak – förmedtem rá.
A szeme huncut csillogása mellett most már a szája is

vigyorgott.
– Szereti magát, fiam, ha tetszik, ha nem.
– Persze hogy tetszik – motyogtam, és a vállam fölött

megnéztem, nem jön-e autó, majd kiszálltam.
Megkerültem a kocsi hátulját. – De attól még
kiszámíthatatlan, veszélyes némber.

Angus becsukta az ajtót. Enyhe nyári fuvallat borzolta
össze a sofőrsapka alól kilógó, őszülő, vörös tincseket. – A
férfi néha vezet, néha követ. Gondolom, amikor követni
kénytelen, akkor egy darabig még morog.

Haragosan felhördültem.
– De beszélt Chrisszel!
Angus bólintott, de közben meglepetten felvonta a
szemöldökét.
– Láttam őt bemenni.
– Miért nem tudja Eva hanyagolni ezt a dolgot? – A
járdára léptem, helyrerángattam a mellényemet, és arra
vágytam, hogy a gondolataimat is ugyanilyen könnyedén
helyretegyem. – Nem tudja megváltoztatni a múltat.
– Nem a múltra gondol. – Angus egy pillanatra a
vállamra tette a kezét. – Hanem a jövőre.

Amikor beléptem, Eva élénken gesztikulálva fel-alá
járkált dr. Petersen rendelőjében. A doktor úr a szokásos
székén ült, és elmélyülten jegyzetelt a táblagépén.

– Annyira dühös vagyok az egész ügy miatt – fortyogott
Eva. Aztán meglátott engem az ajtóban, és megtorpant.

– Gideon! – Gyönyörű arcára bájos mosoly ült ki.
Bármit megtennék, hogy ilyen boldognak lássam. Ez a
mosoly, csak azért, mert meglátott…
– Eva. Doktor úr. – Leültem a kanapéra. Vajon mennyit
mondott el neki?
Dr. Petersen rám emelte a tekintetét.
– Jó estét, Gideon! Örülök, hogy mégis eljött.

Megveregettem a kanapé párnáját magam mellett, és
vártam, hogy Eva leüljön.

– Azt tervezzük, hogy visszaköltözünk az Ötödik
sugárúti penthouse lakásba Caryvel – mondtam
nyugodtan, miután Eva elhelyezkedett mellettem.
Átirányítottam a beszélgetést egy olyan témára, amit
szívesebben boncolgattam. – Gondolom, ez kezdetben
mindhármunknak nehéz lesz.

Eva eltátotta a száját.
Dr. Petersen letette a jegyzeteit.
– Eva épp az ön mostohaapjának látogatásáról beszélt.
Szeretném, ha még egy kicsit ennél a témánál
maradnánk, mielőtt másról beszélgetünk.
Ujjaimat Eva ujjai közé fontam.
– Nem, ezen nincs mit megvitatni.
A feleségem rám bámult. Felé fordultam, és a szemébe
néztem. Fájdalmasan felsóhajtottam.
Az arckifejezésétől valami egészen más sajgás jött rám.
Még csak most kezdődött a terápia, de alig vártam,
hogy végre véget érjen.

Angusnak azt mondtam, vigyen minket haza… a
penthouse lakásba.

Eva nyilván el volt merülve a gondolataiban, mert
meglepődött, amikor az inas kinyitotta neki az ajtót. Az
épület alatti teremgarázsban voltunk.

Rám pillantott.
– Majd elmagyarázom – mondtam. Belekaroltam, és a
lifthez kísértem.
Felfelé menet hallgattunk. Amikor az ajtó kinyílt a
privát előtérben, éreztem, hogy Eva feszült. Közel egy
hónapja nem voltunk a penthouse-ban együtt. Utoljára
akkor jártunk itt, az előtérben, amikor Nathan haláláról
beszéltünk.

Akkor is féltem. Rettegtem, hogy olyat tettem, amit
sosem fog megbocsátani.

Rengeteg robbanékony pillanatunk volt itt. A
penthouse nem volt tanúja annyi örömnek és olyan
szerelemnek köztünk, mint a titkos lakás az Upper West
Side-on. De ezen változtathatunk. Egy nap majd
visszaemlékszünk mindazokra a jó és rossz lépésekre a
közös utunkon, amik ide kötődnek. Hinnem kellett, hogy
így lesz.

Kinyitottam az ajtót, és előreengedtem. Eva egy fotelba
tette a táskáját, és kibújt a cipőjéből. Levettem a zakómat,
és a konyhában az egyik bárszék támlájára akasztottam,
aztán elővettem a bortartóból egy palack shirazt.

– Csalódtál bennem – szólaltam meg, és kibontottam a
bort.

Eva a boltív alatt megállt, és a nyers kőnek dőlt.
– Nem. Nem benned.
Elővettem egy dekantert és két poharat; közben a
válaszomat fontolgattam. Nehéz volt érvelni a
feleségemmel szemben. Bármi más vitánál mindegy volt
számomra, hogyan alakul, semmi olyan egyezségem nem
volt, amiből nem vonhattam ki magamat.
Kivéve, ha valami olyasmiről volt szó, ami miatt Eva
kicsúszna a markomból.
Mellém állt, ahogy a palackból a dekanterbe töltöttem
a bort.
A vállamon pihentette a kezét.
– Gideon, még nem régóta vagyunk együtt, és te már
annyit léptél előre… Nem akarlak kényszeríteni, hogy túl
hamar tegyél túl nagy lépéseket. Ehhez idő kell.
Hagytam, hadd levegőzzön a bor. Evához fordultam, és
magamhoz húztam. Az ajkához ért a szám, de nem tettem
többet, azt akartam, hogy ő kezdeményezzen. Szükségem
volt rá.

Felnyögtem, ahogy a nyelve megsimogatta az ajkamat.
Megnyugtatott az ujjai érintése hátul, a hajam tövénél.
Puha csókja bocsánatkérő volt, halk nyögése teli
szerelemmel és megadással.

Felkaptam, a lába felemelkedett a padlóról. Szédültem
a megkönnyebbüléstől, hogy akar engem.

– Eva… ne haragudj.
– Sss, bébi, semmi baj. – Hátrébb hajolt, és a két
tenyerébe fogta az arcom. – Nem kell bocsánatot kérned
tőlem.
Gombócot éreztem a torkomban. A konyhapultra
ültettem, és széttárt combjai közé álltam. A szoknyája
felcsúszott, kilátszott a harisnyatartója. Kívántam.
Őrületesen.
Összeért a homlokunk.
– Bánt téged, hogy nem akartam Chrisről beszélni.
– Csak arról van szó, hogy nem számítottam rá, hogy
ennyire kerülöd. – Megcsókolta a szemöldököm, és
elsimította az arcomba hulló tincseket. – Pedig
gondolhattam volna, hiszen amikor eljöttünk az irodából,
nagyon dühös voltál.
– Nem rád haragudtam.
– Chrisre?
– A helyzetre. – Nagyot fújtam. – Azt várod, hogy az
emberek majd megváltoznak, de nem fognak. Ezzel
viszont bajt keversz, pedig bajunk már így is van elég.
Csak szeretnék egy kis nyugalmat veled, Eva. Néhány
napot, amikor boldogan kettesben lehetünk, mindenféle
baromság nélkül.
– És éjszakákat, amikor egy másik ágyban alszol? Egy
másik szobában?
Szorosan lehunytam a szemem.
– Hát erről van szó?
– Nem egészen, de részben igen. Gideon, én veled

akarok ébredni, és veled akarok aludni is.
– Értem, de…
– Azt mondod, békességre vágysz. Napközben úgy

teszel, mintha meg is találtad volna, éjjel pedig szenvedsz
a hiányától. Belül felőröl téged, és pedig belehalok, hogy
ezt látom. Nem akarom, hogy egész életedben így legyen.
Nem akarom, hogy az egész közös életünkben így legyen.

Ránéztem, és ő a lelkembe látott a gyönyörűséges,
szürke szemével, amelynek pillantása elől nem rejthettem
el semmit. Sugárzott a tekintetéből a szerelem. Szerelem,
aggodalom, csalódás és remény. A konyhasziget fölött
függő lámpa fényében megcsillant a szőke haja. Belém
hasított, milyen fontos ő nekem. Egy ajándék, amire nem
is számítottam.

– Eva… Szoktam beszélni a rémálmokról dr.
Petersennel.

– De arról nem, ami okozza őket.
– Feltételezed, hogy Hugh a probléma – mondtam
nyugodtan, de belül égetett a gyűlölet és a megaláztatás. –
Az apámról beszéltünk.
Eva hátrahúzódott.
– Nagyfiú… Nem tudom, mit látsz azokban a
rémálmokban, de kétféle reakcióval ébredsz: vagy
verekedni akarsz, vagy szívet tépően zokogsz. Amikor
csapkodva ébredsz, olyanokat mondasz, hogy szinte biztos
vagyok benne, Hugh-val küzdesz.
Gyorsan mély levegőt vettem. Feldühített, hogy régi
pszichológusom (aki molesztált) most a sírból is képes volt
ártani Evának rajtam keresztül.
– Figyelj rám! – Eva a csípőm köré fonta a lábát. – Azt
mondtam, nem akarlak kényszeríteni semmire, és ezt
komolyan is gondolom. Talán ha már két éve járnánk,
cirkuszolnék egy kicsit. De még csak pár hónap van
mögöttünk, Gideon. Nekem most az is elég, hogy terápiára

jársz, és tudsz beszélni az édesapádról.
– Tényleg?
– Tényleg. De kísértenek téged olyan dolgok is, amikről

sosem beszélhetünk. Dr. Petersen emiatt is hátránnyal
indul. Minél többet titkolsz előle, annál kevesebbet tud
segíteni.

Nathan. Ki sem kellett mondania.
– Teszem, ami tőlem telik, Eva.
– Tudom. – Végigsimította a vállamat, aztán a
mellényem gombjai után nyúlt. – Csak annyit ígérj meg,
hogy nem fogod örökké kerülni a témát. Mondd, hogy
csak erőt gyűjtesz hozzá.
Felgyorsult a szívverésem. Szorosan megragadtam a
csuklóját, és magamhoz szorítottam. Sarokba szorítva
éreztem magamat, vergődtem Eva kívánsága és a saját
szükségleteim között. Most úgy tűnt, ég és föld a kettő.
A szorításomtól elnyílt az ajka, melle megemelkedett,
ahogy pihegett. A szorító érintés, a forró tekintet, a
hangom… Eva úgy reagált kimondatlan követeléseimre,
mintha a gondolataimban olvasna.
– Megteszem, ami csak tőlem telik – ismételtem.
– Ez nem válasz.
– Ennél többet most nem ígérhetek, Eva.
Nyelt egyet, gondolatai szétszóródtak, ahogy a teste
ébredezett.
– Játszol velem – mondta halkan. – Manipulálsz.
– Nem. Az igazat mondom, még akkor is, ha nem ezt
akarod hallani. Azt mondtad, nem kényszerítesz.
Komolyan mondtad?
Megnyalta az alsó ajkát, aztán felnézett rám, és
bólintott.
– Igen.
– Akkor jó. Igyunk egy kis bort, és vacsorázzunk.
Utána, ha tényleg játszani szeretnél, csak szólnod kell.

– Játszani? Mármint hogyan?
– Vettem nekem egy selyemszalagot.
Tágra nyílt a szeme.
– Selyemszalagot?
– Természetesen vöröset. – Elengedtem, és
hátraléptem, hogy gondolkodhasson, miközben töltök
neki egy pohár bort. – Amikor készen állsz rá, szeretnélek
kikötözni. Ha nem ma éjjel, akkor majd valamikor
máskor. De én sem akarlak kényszeríteni.
Mindketten olyan irányba vezettük egymást, ami
kényelmetlen volt. Eva szerint egy külső szakértő volt a
válasz. Szerintem a válaszok nagy részét magunktól is
megtalálhatjuk, ketten, a legintimebb kapcsolatban.
Szexuális gyógyulás. Mi lenne tökéletesebb egy olyan
párnak, mint Eva és én, ezzel a múlttal?
Eva elfogadta a bort.
– Mikor vetted?
– Egy hete. Talán két hete. Nem szándékoztam ilyen
hamar kipróbálni, de ma kedvet csináltál hozzá. –
Kortyoltam egyet, és ízlelgettem a shirazt. – De azzal is
tökéletesen megelégednék, ha csak keményen
megdughatnálak.
Eva kicsit megkeringette a bort a poharában, majd az
ajkához emelte. Felhajtotta, csak néhány csepp maradt az
alján. – Mert haragszol rám, amiért beszéltem Chrisszel.
– Mondtam már, hogy nem.
– Dühöngtél, amikor eljöttünk.
– Fel voltam ajzva – mosolyogtam szárazon. – Nem
tudom megmagyarázni, hiszen magam sem értem.
– Próbáld meg.
A hüvelykujjammal megcirógattam a száját.
– Láttam, hogy haragos vagy, szenvedélyes, harcra
kész, és magam alá akarom gyűrni ezt az erőt. Arra
sarkallsz, hogy lefogjalak, miközben te karmolsz és

sikoltozol, és a puncid lüktetve feji a farkamat, ahogy
beléd verem. Az enyém vagy. Csak az enyém.

– Gideon! – Eva letette a poharát, és megragadott. Vad,
mohó éhséggel csókolt; reméltem, hogy sosem múlik el ez
a szenvedély.

– Hogyhogy sosem mondtad el Chrisnek, ami Hugh-val
történt?

Kurvára nem számítottam erre a kínos kérdésre.
Megállt a falat a számban; a pizza hirtelen már nem is
ízlett. A szelet maradékát visszapottyantottam a
tányéromra, és megtöröltem a számat egy szalvétába.

– Miért beszélünk megint erről?
Eva a földön ült mellettem a dohányzóasztal és a
kanapé között a nappaliban, és összevonta a szemöldökét.
– Nem beszéltünk róla.
– Nem? Mindegy, nem is számít. Anyám elmondta neki.
Eva egyre gondterheltebben nézett. Megkereste a tévé
távirányítóját, és lejjebb vette a hangot. A képernyőn
elhallgattak a New York-i detektívek.
– Szerintem nem.
Felpattantam, és megragadtam a tányérom.
– De igen, Eva!
– Biztos vagy benne? – Eva követett a konyhába.
– Igen.
– Hogyhogy?
– Egyik este erről beszéltek vacsoránál. Én viszont nem
fogok.
– Úgy tűnt, hogy Chris nem tudta. – Eva a
konyhapultnak támaszkodott, és pedig kidobtam a
maradék ételt. – Úgy láttam, hogy tényleg elszörnyedt és
összezavarodott.
– Akkor ugyanolyan korlátolt, mint az anyám. Nem lep
meg.

– De mi van, ha tényleg nem tudta?
– Mégis mi lenne? – A tányért a mosogatóba tettem, a
gyomrom felkavarodott az ételmaradék szagától. – Mi a
faszt számít ez még? Megtörtént, Eva. Vége. Engedd el.
– Miért vagy ilyen dühös?
– Mert csendes estét szerettem volna a feleségemmel.
Vacsorát, bort, egy kis tévézést, pár óra szeretkezést… Egy
hosszú, nehéz nap után. – Kimentem a konyhából. –
Felejtsd el. Reggel találkozunk.
– Várj, Gideon! – Eva elkapta a karomat. – Ne menj
dühösen aludni. Kérlek. Ne haragudj. Sajnálom.
Megálltam, és lefejtettem magamról a kezét.
– Én is.

– Kezdd lassan – suttogja a férfi, az ajka egészen közel van a
fülemhez.

Érzem, hogy felizgult. Átnyúl a csípőm mellett. A
péniszemet simogatom, és ő megfogja a kezemet. Gyorsan,
kapkodva zihál. Erekciója a fenekemhez ér.

Felkavarodik a gyomrom. Izzadok. Nem marad meg a
merevedésem, hiába jár fel-le a beolajozott kezem, amit ő
irányít.

– Túl sokat jár az agyad – mondja. – Arra koncentrálj,
milyen jó érzés. Nézd azt a nőt ott előtted. Azt akarja, hogy
megdugd. Képzeld el, milyen lenne beledugni a farkadat.
Puha. Forró. Nedves. Szoros. – A keze keményebben
markolja az enyémet. – Nagyon szoros.

Nézem a vécétartályra kitett képet. Sötét hajú, kék
szemű, hosszú lábú nő. Hugh mindig ilyen nőkről hoz
képeket.

A fülembe liheg, és megint rosszul vagyok. Ez beteges.
Beteges vagyok. Ez a dolog beteges. Mohóságától
mocskosnak érzem magam. Rossznak. Rossz gyerek vagyok,
anya is azt mondja. Kiabál velem, és sír, apa miatt

haragszik rám.
A férfi zihál, és nyögést hallok. Én nyögtem. Jó érzés,

pedig nem akarom.
Nehezen kapok levegőt, nem tudok gondolkodni, nem

tudok küzdeni…
– Ez az – biztat. Másik keze a fenekemnél matat.
Megpróbálok elhúzódni, de csapdába ejtett. Nagyobb és

erősebb, mint én. Hiába küszködök, nem tudom lerázni.
– Ne! – szólok rá, és fészkelődöm.
– Szereted ezt – mordul fel. A keze gyorsabban pumpál. –

Mindig úgy kilövellsz, mint egy gejzír. Ne félj. Természetes,
hogy jó érzés. Ha elélveztél, jobban fogod érezni magadat.
Nem fogsz annyit veszekedni az édesanyáddal…

– Nem! Ne! Ó, istenem…
Két síkos ujját belém dugja. Felkiáltok, vonaglok,
próbálok elhúzódni, de nem hagyja abba. Dörzsöl és belém
nyúl, oda, ahol a legérzékenyebb, és már semmit nem
akarok úgy, mint elélvezni. A gyönyör egyre erősebb, de
közben könnyek égetik a szemem.
A fejem előrecsuklik a mellkasomra. Zihálok. Mindjárt.
Nem tudom megakadályozni…
Hirtelen mintha fentről látnám a jelenetet. A kezem
nagyobb, a karom vastagabb, ereim kidagadnak.
Mellkasomat és karomat sötét szőrzet pihézi, hasizmaim
megfeszülnek, ahogy küzdök az akaratlan orgazmus ellen.
Már nem vagyok gyerek. Már nem bánthat.
A nő képén egy kés fekszik, megcsillan rajta a mögöttem
álló fésülködőasztali tükör fénye. Felkapom a kést, és
kiszabadulok a belém dugott ujjak fogságából.
Megfordulok, és a mellkasába vágom a pengét.
– Ne nyúljon hozzám! – üvöltök. Megragadom a vállát,
és tövig belerántom a késbe.
Hugh szeme elszörnyedve kimered. Szája hangtalan
sikolyra nyílik.

Az arca átváltozik Nathan arcává. A gyerekkori
fürdőszobám vibrálva átalakul. Egy kísértetiesen ismerős
hotelszobában vagyunk.

Hevesebben ver a szívem. Nem lehetek itt! Nem
találhatnak itt. A nyomomat sem szabadna itt találniuk. El
kell tűnnöm!

Elbotorkálok. A kés vértől síkosan kicsúszik. Nathan
szeme élettelenné fakul. Szürke. Szürke szempár. Gyönyörű,
imádott, szürke szempár. Eva szeme, ahogy elhomályosul…

Eva vérbe fagyva fekszik előttem. Haldoklik a szemem
láttára. Megöltem. Istenem…

Angyalka!
Nem tudok megmozdulni. Nem tudom elérni őt.
Összerogyva a padlóra hullik, viharszürke szeme fakó és
vak…

Elfúló lélegzettel felültem, a légkondi hűvös levegőt fújt
leizzadt bőrömre. Nem kaptam levegőt, fojtogatott a pánik
és a rettegés. Leráztam a lábamra tekeredett lepedőt, és a
rémülettől vakon kikecmeregtem az ágyból. A gyomrom
kavargott. Berohantam a fürdőszobába, és alig értem el a
vécéhez, máris elhánytam magam.

Lezuhanyoztam. Lemostam magamról a ragacsos
verítéket.

A gyászt és a kétségbeesést nem volt ilyen egyszerű
lemosni. Megtörölköztem, de ezek az érzések továbbra is
fojtogatóan nehezedtek rám. Eva arcának emléke, a
halála, az árulásom kísértett. Nem tudtam kiverni a
fejemből.

Kapkodva lehúztam az ágyneműt, és tiszta lepedőt
tettem a matracra.

– Gideon!
Felegyenesedtem, és megfordultam Eva hangjára. A

hálószobám ajtajában állt, és a pólója szegélyét
csavargatta. Belém hasított a megbánás. Egyedül kellett
aludnia a szobában, amit pontosan úgy rendeztettem be,
mint az Upper West Side-i hálószobáját.

– Szia – mondta halkan. Tétován egyik lábáról a
másikra állt, láttam rajta, mennyire feszeng. Mennyire
aggódik. – Jól vagy?

A fürdőszobából kiszűrődő fényben látszott, hogy a
szeme vörös és karikás. Álomba sírta magát.

Én tehettem róla. Miattam érezte magát feleslegesnek,
eltaszítottnak, miattam érezte, hogy az ő gondolatai és
érzései kevésbé fontosak az enyémeknél. Hagytam, hogy
közénk álljon a múltam.

– Nem, angyalka. Nem vagyok jól.
Egy lépéssel közelebb jött, de megállt.
Kitártam a karomat.
– Bocsáss meg, Eva – mondtam rekedten.
Hozzám rohant, a teste lágy volt és meleg. Túl erősen
szorítottam magamhoz, de nem tiltakozott. A feje
búbjához szorítottam az arcom, és magamba szívtam az
illatát. Bármivel szembe tudtam nézni, mindennel szembe
akartam nézni… Csak maradjon mellettem.
– Félek – suttogtam végtelenül halkan, de meghallotta.
Az ujjai a hátizmaimba vájtak, ahogy magához húzott.
– Ne félj. Itt vagyok.
– Több erőfeszítést fogok tenni – ígértem. – Ne mondj le
rólam.
– Gideon – Eva felsóhajtott, a lélegzete lágyan súrolta a
mellkasomat. – Annyira szeretlek! Csak azt akarom, hogy
boldog légy. Bocsáss meg, hogy megpróbáltalak
kényszeríteni, pedig megígértem, hogy nem teszem.
– Az én hibám volt. Elbasztam. Ne haragudj, Eva.
Annyira sajnálom.
– Sss. Nem kell bocsánatot kérned.

Felemeltem, és a karjaimban vittem az ágyhoz.
Óvatosan letettem, és odabújtam hozzá, körülöleltem, a
fejemet a hasára hajtottam. Simogatta a hajam,
masszírozgatta a fejem, a nyakam, a hátam. Minden
hibámmal együtt elfogadott.

Pamutpólója átnedvesedett a könnyeimtől, és én
szégyenkezve még szorosabban bújtam hozzá.

– Szeretlek – suttogta. – Örökké.

– Gideon!
Eva hangjára ébredtem, aztán arra, hogy simogatja a
mellkasom. Kinyitottam fáradt, égő szemem, és láttam,
hogy fölém hajol. A szobába halványan beszűrődött a
közelgő hajnal, a haja csillogott a félhomályban.

– Angyalka?
Mocorgott, és az egyik lábát átvetette rajtam.
Lovaglóülésben felült.
– Tegyünk róla, hogy a mai legyen életünk legjobb
napja.
Nagyot nyeltem. – Remek terv.
A mosolya levett a lábamról. Valamit felvett a
párnáról, és egy pillanat múlva szívbe markoló zene
szólalt meg halkan a mennyezeti hangfalakból.
Hamar felismertem.
– Ave Maria.
Megérintette az arcom, az ujja hegyével megcirógatta
a szemöldökömet.
– Jól vagy?
Válaszolni akartam, de gombóc volt a torkomban. Csak
bólintottam. Hogy is fogalmazhattam volna meg, hogy
álomszerűnek éreztem az egészet, egy lélegzetelállító
mennyországnak, amit meg sem érdemlek?
Maga mögé nyúlt, hogy eltolja az útból a paplant.
Keresztbe tett karokkal lefejtette magáról a pólót, és

félredobta.
Lenyűgözve próbáltam megszólalni.
– Istenem… de gyönyörű vagy – suttogtam rekedten.
Felemeltem a kezem, és végigsimítottam kívánatos

testének lágy domborulatait és völgyeit. Felültem, és a
sarkamat az ágynak támasztva feljebb csúsztam, hogy az
ágyvégnek dőlhessek. A hajába túrtam, a nyakát
simogattam. Napokig simogathatnám, mégsem tudnék
betelni vele.

– Szeretlek – mondta, és félrehajtotta a fejét. Mohón,
szomjasan megcsókolt.

Átadtam magam neki, megnyíltam előtte. Eva mélyen
nyalogatott, cirógatott a nyelvével, ajka lágy és nedves
volt a számon.

– Mondd, mire vágysz – suttogtam a halk zenébe
merülve, Evába feledkezve.

– Rád. Semmi másra.
– A tiéd vagyok – feleltem. – Csak a tiéd.

– Sajnálattal közlöm, Cross, hogy már nem vagy olyan
pengeéles, mint régen. Eva megszelídített – mondta Arash
az ujjaival az íróasztalom előtt álló szék karfáján dobolva.

Felpillantottam a monitorról. Miután reggel két órán
át szeretkeztem a feleségemmel, valóban el kellett
ismernem, hogy nem voltam agresszív hangulatban.
Inkább ellazult és kielégült voltam. De azért…

– Attól még figyelek, hogy azt mondom, a LanCorp cég
PhazeOne játéka nem jelent veszélyt a GenTenre.

– Tudomásod van róla. De ez nem azt jelenti, hogy
figyelsz – javított ki. – És garantálom, hogy Ryan Landon is
észrevette. Eddig minden héten, vagy legalább kéthetente
piszkáltad valamivel, és az legalább lefoglalta.

– De hát nem múlt héten ütöttük nyélbe a PosIT-
üzletet?

– Az csak reakció volt, Cross. Olyat kell lépned, amit
nem ő kényszerít ki.

Az irodai telefon csörögni kezdett az okostelefonommal
összehangolva. Ireland jelent meg a kijelzőn. A telefonért
nyúltam. – Ezt fel kell vennem.

– Hát persze – dünnyögte Arash.
Összehúzott szemmel rásandítottam, aztán beleszóltam
a telefonba.
– Ireland! Hogy s mint?
A húgom nem szokott hívogatni. Általában üzeneteket
váltottunk, mindketten szívesebben kommunikáltunk így.
Nem voltak kínos csendek, sem tettetett vidámság vagy
könnyedség.
– Bocs, hogy munka közben hívlak. – A hangja
zaklatott volt.
Aggódva ráncoltam a homlokom.
– Mi a baj?
Ireland egy pillanatra elhallgatott.
– Talán mégsem most kellene elmondanom.
Hangtalanul átkozódtam. Eva ugyanígy reagált, ha túl
nyers voltam. Örültem volna, ha szeretteim egy kicsit
kíméletesebben bánnak velem. Még sokat kellett
tanulnom a kommunikációról.
– Zaklatott a hangod.
– A tied is – vágott vissza.
– Felhívhatod Evát, és panaszkodhatsz rám. Együtt fog
érezni veled. Mondd már meg, mi a baj!
Ireland felsóhajtott.
– Anya és apa egész éjjel veszekedtek. Nem tudom, mi
miatt, de apa ordibált. Tudod, hogy sosem ordibál. A
legnyugisabb pasas a világon. Semmi sem idegesíti fel. És
anya utál veszekedni. Kerüli a konfliktust.
Megdöbbentett és lenyűgözött a pontos megfigyelése.
– Sajnálom, hogy végig kellett hallgatnod.

– Apa ma korán elment, anya meg azóta sír. Nem
tudod, mi folyik itt? Amiatt van, hogy Evával
összeházasodtok?

Furcsa, mégis ismerős nyugalom lett úrrá rajtam. Nem
tudtam, mit mondhatnék a húgomnak, és nem akartam
elhamarkodott következtetésre jutni.

– Valószínűleg annak is köze van a dologhoz.
Azt azonban biztosan tudtam, hogy nem akartam,
hogy Irelandnek a szülei veszekedését kelljen hallgatnia.
Emlékeztem, milyen volt hallani a marakodást, miután
apa üzleti csalásaira fény derült. Még mindig éreztem a
pánik és a félelem visszhangját.
– Nem tudnád valamelyik barátodnál tölteni a
hétvégét?
– Nálad.
Ez nyugtalanító volt.
– Nálam akarsz víkendezni?
– Miért ne? Még sosem láttam a lakásodat.
Arashra pillantottam. Előredőlt, könyökét a térdének
támasztva engem figyelt.
Nem tudtam, hogyan mondhatnék nemet, de nem
akartam beleegyezni. Az egyetlen ember, aki a
közelemben töltötte az éjszakát, Eva volt, és hát az sem
sült el túl jól.
– Mindegy, hagyjuk – mondta Ireland.
– Ne, várj! – A fenébe. – Csak az a baj, hogy Evával úgy
terveztük, hogy a barátainkkal megyünk szórakozni ma
este. Kis időre van szükségem, hogy átszervezzem a
dolgokat.
– Ja, értem – Ireland hangja megnyugodott. – Nem
akarom elcseszni a terveiteket. Vannak barátaim, majd
felhívom valamelyiket, ne aggódj.
– Miattad aggódom. Evával át tudjuk szervezni a
programunkat, semmi gond.

– Nem vagyok kisgyerek, Gideon – mondta ingerülten a
húgom. – Nem akarok nálad lógni úgy, hogy tudom, hogy
ti ketten legszívesebben szórakozni mennétek. Az baromi
szar lenne, szóval köszi, de inkább ne. Majd lógok a
barátaimmal.

Megkönnyebbültem
– És ha helyette velünk vacsoráznál szombaton?
– Tényleg? Oké! És nálatok is maradhatok éjszakára?
Fogalmam sem volt, hogy fog ez alakulni. Bíztam
benne, hogy majd Eva tudja, mit csináljon. – Megoldjuk.
Addig rendben leszel?
– Na, nézzenek oda! – Ireland felnevetett. – Ez úgy
hangzott, mintha egy testvér mondta volna. Rendben
leszek. Csak fura volt hallani, ahogy, izé, ahogy
veszekedtek. Kiakasztott. Nyilván vannak, akik
megszokták, hogy a szüleik balhéznak, de én nem.
– Megoldják. Előbb vagy utóbb minden pár veszekszik –
mondtam, de közben aggódtam is, és a kíváncsiság is
kínzott.
Talán Evának igaza van, és Chris nem tudta. Ezt
azonban nehezen hittem el.

Épp felhajtottam a fekete ingem ujját, amikor Eva is a
tükör elé lépett. Dermedten bámultam.

Aprócska rövidnadrág volt rajta, áttetsző, ujjatlan blúz
és magas sarkú szandál. A haját szokás szerint lófarokba
fogta, de csinált vele valamit, amitől vad és kócos lett. A
szemét erősen kisminkelte, ajkát halvány rúzzsal festette
ki. Nagy arany karika fülbevalót viselt és néhány
karkötőt.

Egy angyallal ébredtem, de egy egészen más nővel
fogok ágyba bújni.

Elismerően füttyentettem, és hátat fordítottam a
tükörnek, hogy a valóságban is megszemléljem.

– Nagyon rossz kislánynak látszol így.
Megriszálta a fenekét, és felszegte a fejét.
– Az is vagyok.
– Gyere ide.
Végigmért.
– Na ne! Mennünk kell, neked meg a szemed se áll jól,
olyan kanosnak tűnsz.
– Nem lesz baj, ha késünk egy kicsit. Mit kell tennem,
hogy ezt a nadrágocskát csakis nekem vedd fel?
Azt akartam, hogy mások is kívánják őt, de tudják,
hogy csakis az enyém. Ugyanakkor el is akartam rejteni,
hogy csak az enyém legyen.
Számító pillantás költözött a szemébe.
– Újratárgyalhatjuk a kézimunkát.
Visszagondoltam az egyezségünkre: egy gyors menet,
cserébe egy kézimunkáért, felöltözve. Rájöttem, hogy a
rövidnadrág eléggé megnehezítené az előbbit. De az
utóbbival kapcsolatban azért kitalálhatunk valamit.
Beleegyezően bólintottam.
– Bújj szoknyába, angyalka, és kezdődjön a buli –
mondtam.

– A te ötleted volt? – kérdezte Arash, amikor a Starlight
Lounge földszinti bejárata előtt találkoztunk.

Az előtér üvegén át figyeltem, ahogy a kidobóember
felügyel egy csapat szórakozni vágyót, akik a lifttel a
tetőre igyekeztek. Két másik kidobó állt a külső ajtónál,
hogy visszatartsák a tömeget, amelynek tagjai remélték,
hogy az öltözékük, a külsejük vagy elbűvölő modoruk
miatt előbb bejuthatnak.

– Nekem is meglepetés, nem csak neked.
– El akartam mondani – szökdécselt Eva izgatottan. –
Shawna sok jót hallott erről a szórakozóhelyről, és
gondoltam, remek lesz.

– Kitűnő kritikákat kapott online – mondta Shawna. –
És néhány kliensem is áradozott róla.

Manuel a kötélkerítésen kívül nyüzsgő lelkes tömeget
figyelte, Megumi Kaba félénken álldogált Cary és Eva
között. Steven Ellison, Mark Garrity és Arnoldo hátrébb
álltak, utat engedve azoknak, akiknek rajta volt a neve a
VIP-listán.

Cary átkarolta Megumit.
– Maradj csak mellettem, csajszi – mondta, és
elvigyorodott. – Majd mi megmutatjuk nekik, hogy kell
bulizni.
Eva megragadta a karom.
– Itt a meglepetésed.
Követtem a pillantását, és láttam, hogy egy pár jön
felénk. Felvontam a szemöldököm, amikor felismertem
Magdalene Perezt. A mellette haladó férfi kezét fogta, és
rég nem láttam már ilyen vidáman csillogni sötét szemét.
– Maggie! – üdvözöltem. Megfogtam felém nyújtott
kezét, és puszit nyomtam az arcára. – De örülök, hogy
látlak!
És még jobban örültem, hogy Eva meghívta. Eleinte
nem jöttek ki jól egymással, és ez Maggie hibája volt.
Kettejük távolságtartása azóta is kihatott Maggie-vel való
barátságomra, és úgy gondoltam, jobb lesz elfogadnom,
hogy ez így is marad. Kellemes meglepetés volt, hogy
mégsem.
Maggie szélesen mosolygott.
– Gideon! Eva! Bemutatom nektek a barátomat, Gage
Flynnt.
A férfi kezet rázott Evával. Aztán velem is. Erőteljesen,
határozottan viszonozta a kézszorításomat. Végigmért, de
én is őt, mégpedig alaposan. Még mielőtt ez a hét véget ér,
mindent tudni fogok róla. Maggie-nek épp eléggé
meggyűlt a baja Christopherrel, nem akartam, hogy újra

csalódnia kelljen.
– Megjött Will és Natalie – mondta Eva, amikor

megérkezett a csoport utolsó két vendége.
Will Grangernek jól állt a retró beatnik külső.

Szorosan átölelte a mellette álló kicsi, kék hajú nőt, aki
ugyanúgy az ötvenes évek stílusában volt felöltözve, és
mindkét karja tele volt tetoválva.

Eva bemutatta egymásnak a társaság tagjait, én pedig
jeleztem a kidobónak, hogy mindenki megérkezett.
Megállította a sort, és kinyitotta előttünk az ajtót.

A feleségem gyanakvó pillantást vetett rám.
– Ne mondd már, hogy ez a hely a tiéd!
– Oké, nem mondom.
– Tehát a tied?
A kezem végigsiklott Eva hátán, és megpihent a
csípőjén. A rövidnadrág helyett szűk, hátul felhasított
szoknyát vett fel. Szinte bántam, hogy átöltözött. A
rövidnadrág megmutatta a lábát, a szoknya pedig a
gyönyörű seggét.
– Akkor most feleljek a kérdésedre, vagy ne? –
kérdeztem, ahogy beléptünk a szórakozóhelyre. A zene
hangos volt, a színpadon az amatőr énekes még
hangosabb. Az asztalokat és köztük a folyosókat
stratégikusan elhelyezett lámpák világították meg úgy,
hogy a közönséget azért lenyűgözhesse Manhattan
éjszakai látképe. A falból és a padlóból légkondicionáló
fújt hideg levegőt, hogy a kinti levegőt kellemesre hűtse.
– Van egyáltalán bármi New Yorkban, ami nem a tiéd?
Arash elnevette magát.
– A Harminchatodikon már nem az övé a D’Argos
Regal.
Eva megtorpant. Arash véletlenül beleütközött, és
meglökte. Haragos pillantást lövelltem az ügyvédre.
Eva a karomba kapaszkodva túlkiabálta a nyüzsgő

szórakozóhely zaját.
– Megszabadultál a hoteltől?
Ránéztem. A csodálkozás és a remény az arcán bőven

megérte az anyagi veszteséget. Bólintottam.
A karomba vetette magét, és átölelte a nyakamat.

Összevissza csókolta az arcomat, én pedig mosolyogva
összenéztem Arashsal.

– Na, hirtelen megvilágosodtam – mondta Arash.

10. fejezet

– Jaj, de édesek így ketten! – Shawna nézte, ahogy Will és
Natalie a színpadon az I Got You Babe-et énekli.

– Cukorbeteg leszek tőlük. – Manuel felállt, itallal a
kezében. – Bocsi, de látok valami érdekesebbet.

Gideon vidáman a fülembe suttogott.
– Köszönj el, angyalka. Őt sem látjuk ma már.
Követtem a tekintetét, és láttam, hogy egy csinos,
barna nő nyíltan szemez Manuellel.
– Csá, Manuel! – kiáltottam utána integetve. Aztán
Gideonnak dőltem, aki elterpeszkedett a drága
bőrfotelben. – Hogyhogy minden munkatársad ilyen
jóképű?
– Úgy gondolod, hogy azok? – dörmögte, és az orrát a
nyakamhoz meg a fülemhez dörzsölte. – Talán
hamarosan jobb lesz megválnom tőlük.
– Te jó ég! – néztem fel a csillagos égre. – Ősember vagy,
tudod?
Még szorosabban átfogta a csípőmet, és magához
húzott. Térdtől vállig összesimultunk. Szétáradt bennem
az öröm. Az előző nap sok nyűgje után olyan jó volt
élvezni egymás társaságát.
Megumi odahajolt a középen álló, alacsony
dohányzóasztal fölé. Egy négyszögletű teret foglalt el a
társaságunk a VIP-részlegben, két szekcionált kanapé
között.
– És te mikor mész a színpadra bolondot csinálni
magadból?

– Hát… soha.
Néhány italtól és Cary osztatlan figyelmétől Megumi
végre kezdte jól érezni magát. Legjobb barátom az Only
the Good Die Young remek feldolgozásával indított, aztán
felrángatta Megumit, és elénekelték az (I’ve Had) the Time
of My Life-ot. Megumi ragyogva tért vissza az
asztalunkhoz.
Nagyon hálás voltam Carynek, amiért gondoskodik
róla. És ami még jobb, úgy tűnt, hogy Carynek nem áll
szándékában faképnél hagyni minket, és hódító körútra
indulni. Büszke voltam rá.
– Ugyan már, Eva! – győzködött Steven. – Te
választottad ezt a helyet. Muszáj énekelned.
– A húgod választotta – vágtam vissza Shawnára
pillantva, de ő csak ártatlanul vonogatta a vállát.
– Ő már kétszer énekelt – ellenkezett Steven.
Hárítottam.
– Mark viszont még egyszer sem.
A főnököm megrázta a fejét.
– Ezzel mindenkinek csak szívességet teszek, hidd el.
– Ahogy én is. Rémes repedtfazék-hangom van.
Arnoldo felém tolta a táblagépet a dalmenüvel. Ez volt
egész este az első megnyilvánulása az irányomban, attól
eltekintve, hogy a bejáratnál köszönt. Egész este
Magdalene-nel és Gage-vel foglalkozott, én pedig
megpróbáltam ezt nem úgy értelmezni, hogy szándékosan
nem vesz rólam tudomást.
– Nem igazság – tiltakoztam. – Összefogtatok ellenem!
Gideon sem énekelt még.
A férjemre pillantottam. Megvonta a vállát.
– Én felmegyek, ha te is.
Elkerekedett a szemem a meglepetéstől. Még sosem
hallottam Gideont énekelni, el sem tudtam képzelni. Az
énekesek a hangjukkal kifejezik és kimutatják az

érzéseiket. Ezek szerint nagyon sok minden lapult a
nyugodt felszín alatt.

– Akkor most már muszáj lesz – mondta Cary, és
megbökte a menüt, ami találomra nyílt ki.

Kicsit összeszorult a gyomrom. Tehetetlenül bámultam
a dalok listáját. Feltűnt az egyik.

Nagy levegőt vettem, és felálltam.
– Na jó. De magatokra vessetek. És nem akarom utólag
hallgatni, hogy mekkora szopás volt.
Gideon is felállt, amikor én. Magához húzott, és a
fülembe súgta:
– Nekem semmi kifogásom egy kis szopás ellen,
angyalka.
Oldalba böktem. Hallottam mély hangú nevetését,
ahogy felmentem a színpadra. Imádtam ezt a hangot, és
imádtam, hogy vele tölthetem az időmet, hogy
megfeledkezhetünk a problémákról, hogy a barátainkkal
lehetünk, akik szeretnek minket. Házasok voltunk, de
még rengeteget kellett ismerkednünk egymással, és még
rengeteg, barátokkal töltött este várt ránk. Reméltem,
hogy a mai csak az első lesz a sok közül.
Már bántam, hogy a dallal, amit választottam, kockára
tettem a törékeny békét. Mégsem változtattam meg a
döntésemet.
Pacsit adtam Willnek, amikor Natalie-val elmentek
mellettem visszafelé az asztalunkhoz. A táblagépbe is
beírhattam volna a dalt, ahogy az ételt és az italokat
rendeltük, de nem akartam, hogy Gideon meglássa.
Meg az is feltűnt, hogy a többi társaságnak várnia
kellett a sorára, de a mi dalainkat gyorsan szólították.
Reméltem, ha személyesen adom le a választott dal címét,
azzal egy kis időt nyerek, hogy erőt gyűjtsek.
Tévedtem. Amikor jeleztem a hosztesznek a
választásomat, azonnal begépelte.

– Akkor máris jöhetsz. A tiéd lesz a következő.
– Ugye csak viccelsz? – Az asztalunk felé pillantottam.
Gideon rám kacsintott.
Ó, ezt még megkeserüli, de meg ám!
A csaj, aki a Diamond-ot énekelte, elhallgatott, és
tapsvihar tört ki. Egész jó volt, de az élő zenekar is
ügyesen elfedte a hibákat. Nagyon profik voltak.
Reméltem, hogy engem is kihúznak a pácból.
Reszkettem, amikor felmentem a lépcsőn a színpadra.
Az asztaltársaságunk füttyögni és ujjongani kezdett.
Zavarom ellenére elnevettem magam. Megfogtam az
állványon a mikrofont, és már kezdődött is. Ismerős dal,
amit szerettem, és ez erőt adott, hogy elénekeljem.
Gideonra néztem, amíg az elejét énekeltem; eldaloltam
neki, mennyire lenyűgöz. Még a zene mellett is hallottam,
hogy nevetnek a rémes hangomon. Csak a saját
asztaltársaságunk, de tőlük számítottam is erre.
A Brave-et választottam. Bátor. Bátornak is kellett
lennem, hogy előadjam… Vagy őrültnek.
Végig a férjemet néztem, aki nem nevetett, nem is
mosolygott. Csak nézett rám, ahogy Sara Bareilles
dalszövegével elmondtam neki, hogy azt akarom, valljon
színt, legyen bátor.
A fülbemászó dallam és a tehetséges zenekar hamar
bemelegítette a közönséget, és néhányan elkezdtek velem
együtt énekelni. A szívem megtámogatta a hangomat, és
erőt öntött a csakis Gideonnak szánt üzenetembe.
Véget kellett vetnie a csendnek. El kellett mondania a
családjának az igazságot. Nem értem, és nem is értük,
hanem önmagáért.
Amikor a dal véget ért, a barátaim talpra ugrottak, én
pedig felvillanyozva vigyorogtam. Szertartásosan
meghajoltam, és nevettem, amikor a színpad előtti
asztaloknál vadidegenek dicsérgettek, pedig nem

érdemeltem meg. Ismertem az erősségeimet, és az
énekhangom bizony nem volt a listán.

– Ez kurva jó volt! – lelkendezett Shawna, amikor
visszamentem az asztalunkhoz. Szorosan megölelt. – Ez a
te dalod volt, csajszi.

– Majd adok én neked – mondtam szárazon, és
éreztem, hogy ég az arcom, amikor a társaság többi tagja
is dicsérni kezdett. – Szégyellhetitek magatokat.

– Hű, kislány! – dörmögte Cary, és nevetett a szeme. –
Te sem lehetsz jó mindenben. Megnyugodtam; neked is
vannak hibáid, mint bárki másnak.

Nyelvet öltöttem rá, és felkaptam a vodkát áfonyalével,
ami már várt rám.

– Te jössz, Rómeó – cukkolta Arash vigyorogva Gideont.
A férjem bólintott, és rám nézett. Nem tudtam leolvasni
az arcáról a gondolatait, és aggódni kezdtem. Nem lágyult
el az ajka, sem a szeme; egyáltalán nem tudtam, mi jár a
fejében.
Aztán valami barom elkezdte az „Aranylány”-t.
Gideon tartása megmerevedett, állkapcsa megfeszült.
A keze után nyúltam, és megszorítottam. Kicsit
megkönnyebbültem, amikor viszonozta a szorítást.
Megcsókolta az arcom, és a színpad felé indult,
könnyedén keresztülvágva a tömegen. Néztem, és láttam,
hogy más nők is megfordulnak utána. Persze elfogult
voltam, de akkor is tudtam, hogy ő itt a legjobb pasi.
Tényleg büntetni kéne, ha valaki ilyen szexi.
Arnoldóra és Arashra néztem.
– Hallottátok már valaha énekelni?
Arnoldo megrázta a fejét.
Arash felnevetett.
– A fenét. Egy kis szerencsével úgy fog énekelni, mint
te. Cary szavaival élve ő sem lehet jó mindenben,
különben megutáljuk.

A színpadon éneklő srác befejezte. Gideon már fent is
volt. A szívem, ki tudja, miért, ugyanolyan vadul vert, mint
amikor én álltam a színpadon. Izzadt a tenyerem,
beletöröltem a szoknyámba.

Tartottam tőle, hogy milyen lesz Gideont odafent látni.
Bár nem akartam, de a fejembe fészkelte magát a
gondolat, hogy Brettnek ebben nehéz lesz a nyomába
érni. Most, hogy hallottam az „Aranylány”-t, még ha
olyasvalakitől is, akinek nem lett volna szabad mikrofont
adni a kezébe, a két világ súrolta egymást.

Gideon gyakorlott mozdulattal leakasztotta az
állványról a mikrofont, mintha már ezerszer csinálta
volna. A közönség soraiban megvadultak a nők, és
kiabáltak, hogy milyen szexi, meg kétértelmű
megjegyzéseket tettek, amelyeket Gideon elengedett a
füle mellett. A külseje is csábító volt, de a magabiztos,
lendületes kisugárzása még inkább.

Látszott rajta, hogy tudja, hogy kell eszméletvesztésig
dugni egy nőt. Ó, de még mennyire, hogy tudta.

– Ezt a dalt a feleségemnek küldöm – mondta.
Egy pillantással jelzett a zenekarnak, hogy kezdjék.
Felgyorsult a pulzusom az ismerős basszustól.
– Lifehouse! – tapsolt lelkendezve Shawna. – Imádom!
– Máris a feleségének nevez? – kiabálta Megumi felém
hajolva. – Te aztán nagy mázlista vagy!
Nem néztem rá. Nem tudtam elfordítani a tekintetemet
Gideonról. Egyenesen a szemembe nézve énekelte buján
rekedtes hangján, hogy változást akar, és szomjazik az
igazságra.
Válaszolt a dalomra.
Könnybe lábadt a szemem, és a szívem gyorsabban
dobogott. Hogy is gondolhattam őt érzéketlennek?
Istenem, egészen elolvadtam tőle. Kitárta nekem a lelkét a
hangja minden rezgésével.

– Aztakurva! – meredt Cary a színpadra. – Tud
énekelni a fickó.

Én is csüggtem a hangján, minden szaván, hallottam
az üzenetét, hogy szalad utánam, és egyre jobban
szerelembe esik. Fészkelődtem a széken, annyira
beindultam.

Gideon mindenki figyelmét magára vonta. A sok
énekhang közül, amiket végighallgattunk az este
folyamán, az övé volt a legprofibb. Ott állt a színpadot
megvilágító egyetlen fénysugárban, terpeszállásban,
elegánsan öltözve, és egy rockszámot énekelt, de olyan jól,
hogy más változatban már el sem tudtam képzelni. Nem
lehetett összehasonlítani Brettével sem a fellépését, sem
az én reakciómat.

Önkéntelenül felpattantam, és átvágtam a tömegen,
hogy odarohanjak hozzá. Gideon befejezte a dalt, és a
tömeg nyüzsgő üdvrivalgásba kezdett, elvágva az utamat.
Elvesztem a kavalkádban, túl alacsony voltam, hogy
átlássak a vállak fölött.

Megtalált, és átfurakodott a sokaságon, hogy a
karjaiba vegyen. A szája vadul a számra tapadt, amitől
megint fütyülés és kiáltozás tört ki. A háttérben hallottam,
hogy a zenekar új dalba kezd. Jóformán felmásztam
Gideonra, úgy lihegtem a fülébe:

– Most!
Nem kellett magyaráznom. Letett, megfogta a kezem,
keresztülvezetett a báron, hátra a konyhán át a
személyzeti lifthez. Rátapadtam, mielőtt még
becsukódhatott volna az ajtó, de ő elővette a telefonját, és
a füléhez emelte. Félrehajtotta a fejét, én pedig lázasan
csókoltam a nyakát.
– Hozza ide a limuzint – parancsolta gyorsan, aztán
zsebre vágta a telefont, és visszacsókolt. A csókjában
lángolt az eddig elfojtott szenvedély. Mohón faltam, az

alsó ajkát a fogaim között tartottam, és nyalogatva
kóstolgattam. Felnyögött, amikor a lift párnázott falának
löktem, és a kezem végigsiklott a mellkasán, majd a
kezembe vettem jókora erekcióját.

– Eva… Jézusom…
Megállt a lift, és Gideon gyorsan karon fogott,
türelmetlenül, sietve tolt maga előtt kifelé az ajtón.
Kimentünk egy személyzeti váróból az előtérbe,
átmanővereztünk a tömegen, míg végre kiléptünk a nyári
éjszakába. A limuzin már várt.
Angus kipattant, és gyorsan kinyitotta a hátsó ajtót.
Bemásztam, Gideon szorosan követett.
– Ne menjen messzire – mondta Angusnak.
Beültünk a hosszú ülésre, távol egymástól, és még
egymás pillantását is kerültük, amíg a helyére nem
emelkedett a sofőrt az utastértől elválasztó fal, és el nem
indult a kocsi.
Abban a pillanatban, hogy a helyére került a válaszfal,
hátradőltem az ülésen, felrántottam a szoknyámat, és
merészen letéptem magamról a ruhát, alig várva, hogy
Gideon rám vesse magát.
Letérdelt a kocsi padlójára, és lehúzta a cipzárt a
nadrágján.
Kibújtam a bugyimból, és a szandállal együtt lerúgtam.
– Angyalka! – A hangjától elöntött a várakozás.
– Nedves vagyok. Nedves vagyok – ismételgettem, mert
nem akartam előjátékot, nem akartam várni.
Azért letesztelte, megfogta a puncimat. Az ujja
simogatta a csiklómat, belém nyomult.
– Jézusom, Eva, szinte ázol!
– Hadd lovagoljalak meg! – kértem, és elhajoltam az
ülés támlájától. Diktálni akartam a tempót, a mélységet, a
ritmust.
Gideon térdig letolta a nadrágját és a bokszeralsóját,

aztán leült a hosszú ülésre, és elhúzta az útból az ingét. A
farka vastagon, hosszan emelkedett ki a combjai közül,
ugyanolyan vad és gyönyörű volt, mint minden porcikája.

A lábai közé térdeltem, és mindkét kezemmel
simogattam a péniszét. Forró volt, és selymesen sima. A
szám azonnal, ösztönösen rátapadt. Felszisszent,
hátrahanyatlott a feje, és megragadta a lófarokba kötött
hajamat.

Lehunyta a szemét.
– Igen.
Körbenyaltam a széles makkot, ízlelgettem, éreztem,
ahogy a vastag erek lüktetnek a markomban.
Megszorítottam az ajkammal, aztán elengedtem, majd
újra bekaptam.

Felnyögött, és felfelé feszült a teste, mélyebbre
nyomulva a számba.

– Kapd be mélyen.
Fészkelődve engedelmeskedtem, őrülten felizgatott a
gyönyöre. Kinyitotta a szemét, és lejjebb hajtotta a fejét,
hogy lásson.
– Gyere ide – mondta halkan, parancsolón.
Beleborzongtam.
Felkapaszkodtam a gyönyörű testére, az ölébe ültem,
és átkaroltam a vállát.
– Tűzforró vagy.
– Én? Hiszen te lángolsz, angyalka.
Fölé helyezkedtem a csípőmmel.
– Várj, amíg megérzed, milyen vagyok belül.
Átnyúlt mellettem, megfogta a farkát, és tartotta
nekem, ahogy lassan ráereszkedtem. Megremegett a
lábam, ahogy vaskos makkja belém hatolt és kitöltött.
– Gideon. – Sosem tudtam betelni az érzéssel, hogy a
magáévá tesz, hogy birtokol.

Szorosan fogta a csípőmet, és megtámasztott.
Mélyebben magamba fogadtam, néztem, ahogy félig
lehunyja a szemét. Morajló zaj vett körül minket, egyre
forróbb és nedvesebb lettem.

Akárhányszor is lett az enyém, mindig többet akartam.
Akartam, ahogy reagált rám, mintha mindig új lenne az
érzés, mintha valami olyat adtam volna neki, amit sehol
máshol nem kaphat meg.

Az ülés támláját fogtam, és köröztem a csípőmmel,
kicsit többet befogadva. Éreztem, milyen mélyen nyomul
belém, de nem tudtam egészen magamba zárni. Pedig
akartam. Az egészet akartam.

– Legelőször – suttogta rekedten, és le nem vette rólam
a szemét. – Itt lovagoltál meg. Megőrjítettél. Teljesen
elcsavartad a fejem.

– Annyira jó volt – ziháltam, veszélyesen közel az
orgazmushoz. Olyan vastag volt, és olyan kemény… – Ó,
istenem! Most még jobb!

Erősen szorította a csípőmet.
– Most még jobban kívánlak.
Zihálva a homlokához érintettem a homlokom.
– Segíts.
– Kapaszkodj! – Lejjebb húzta a csípőmet, és felfelé
lökött, belém nyomult. – A tiéd, Eva. Mind a tiéd.
Felsikoltottam, és csúszkáltam rajta, ösztönösen
mozogva egészen magamba fogadtam.
– Igen… igen… – ziháltam, és fel-le mozogtam kemény
erekcióján.
Gideon arca eltorzult a vágytól, a sóvárgástól.
– Olyan keményen fogok beléd élvezni, hogy egész
éjszaka magadban érzel majd – ígérte sötéten.
A hangja… ahogy a színpadon állt… Még soha nem
voltam ennyire felizgulva. Nem csak ő fog hatalmasat
élvezni.

A feje hátrahanyatlott az ülésen, a mellkasa zihált, a
gyönyörtől érdesen felmordult. Elengedett, és az öklét az
üléshez szorította. Engedte, hogy úgy dugjunk, ahogy én
akarom, hogy úgy mozogjak, ahogy nekem jó.

Ívben megfeszült a testem, és felsikoltva elélveztem. Az
egész testem remegett, belül lüktetve megragadtam a
farkát. Lassult a ritmusom, elhomályosult a látásom.
Hosszan felnyögtem a szédítő megkönnyebbüléstől.

Megfordult a világ; a hátamon feküdtem, Gideon fölém
hajolt, a bal lábam alá nyúlt, és a vállára emelte. A lábát a
padlóra támasztotta, és egyre gyorsabban, egyre
mélyebben mozgott bennem. Nagyon mélyen.

Vonaglottam. Olyan jó volt, hogy szinte fájt.
Leszorított, védtelenül, kitárulkozva, és most ő
használt engem, ahogy én őt. Minden önuralma elszállt a
vágytól, hogy elélvezhessen. Én is majdnem a csúcson
jártam újra az erőteljes lökésektől, a vad szenvedélytől,
ahogy nedves, lágy belsőmbe nyomult a farka.
– Szeretlek – nyögtem, és feszülő combját simogattam.
A nevemet morogta, és elélvezett. Összeszorította a
fogát, a csípőjét a csípőmhöz nyomta, mélyen dugott.
Engem is magával ragadott, amikor éreztem, hogy belém
lövell.
– Olyan jó – nyögte, és együtt mozgott a lüktetésemmel.
Együtt ziháltunk és szorítottuk egymást.
A nyakamhoz fúrta az arcát.
– Szeretlek.
Könnybe lábadt a szemem. Nagyon ritkán mondta ki.
– Mondd újra – kérleltem, és magamhoz szorítottam.
A szája a számhoz ért.
– Szeretlek…

– Még! – követelőztem, és megnyaltam a szám.
Gideon a válla fölött rám pillantott. A serpenyőben

szalonna sercegett, és összefutott a nyál a számban még
egy szeletért.

– És én még azt gondoltam, hogy két csomag szalonna
elég lesz a hétvégére.

– Ivászat után tanácsos zsírosat enni – mondtam, és az
ujjammal feltöröltem a tányérról egy kis zsírt, majd
lenyaltam. – Már ha nem vagy másnapos.

– De az vagyok – lépett be a konyhába Cary egy szál
farmerben, amit be sem gombolt rendesen. – Van sör?

Gideon a villával a hűtő felé intett.
– Az alsó fiókban.
A fejemet ingatva néztem a legjobb barátomra.
– Kutyaharapást szőrével?
– Naná. Mindjárt szétmegy a fejem. – Cary elővett egy
sört, és mellém ült a konyhaszigetnél. Kinyitotta a sört, és
egyetlen korttyal felhajtotta a felét.
– Hogy aludtál? – kérdeztem, és reméltem a
legjobbakat.
Cary a szomszédos, egy hálószobás lakásban töltötte az
éjszakát, és reméltem, hogy tetszett neki. Ugyanolyan
békebeli, gyönyörű részletekkel volt kialakítva, mint
Gideon penthouse lakása, és a bútorok is hasonlóak
voltak. Tudtam, hogy Cary ízlése modernebb, de a Central
Parkra nyíló kilátás pazar kárpótlás volt. A többin lehetett
változtatni, csak szólnia kellett.
Letette a sörösüveget.
– Úgy aludtam, mint a bunda.
– Tetszik a lakás?
– Hát persze. Hogyne tetszene!
– Szeretnél itt lakni? – faggattam.
Cary féloldalasan elmosolyodott.
– Naná, kislány. Álomlakás. Köszi a szánalomkufircot,
Gideon.
A férjem hátrafordult a tűzhelytől egy tányér

szalonnával a kezében.
– Se szánalom, se kufirc nem szerepel az ajánlatban –

mondta szárazon. – De egyébként szívesen.
Tapsoltam.
– Hurrá! Nem is lehetnék lelkesebb.
Gideon bekapott egy falat szalonnát. Előrehajoltam, és

kitátottam a számat, ő pedig hagyta, hogy leharapjak egy
kicsit belőle.

– Ne már – morgott Cary. – Így is kavarog a gyomrom.
Finoman megböktem.
– Fogd be.
Elvigyorodott, és kiitta a sört.
– Muszáj titeket piszkálnom. Különben ki fogja
megakadályozni, hogy pár év múlva ti is az I Got You
Babe-et énekeljétek?
Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott Will és Natalie.
Még jobban megkedveltem Willt, és kiderült, hogy a
barátnője is nagyon szimpatikus.
– Hát nem imádnivalóak? Középiskolás koruk óta
együtt vannak.
– Épp erről beszélek – dörmögött Cary. – Ha elég hosszú
időt töltesz valakivel, vagy veszekedni kezdtek, vagy
visszavonhatatlanul giccsparádévá váltok.
– Mark és Steven is évek óta együtt vannak –
ellenkeztem. – És nem is veszekszenek, nem is
turbékolnak nyilvánosan.
– De ők melegek, Eva – meredt rám Cary. – Semmi
ösztrogén, ami drámát okozhat.
– Úristen, micsoda szexista disznó vagy! Ezt ugye nem
mondod komolyan?
Cary Gideonra pillantott.
– Tudod, hogy igazam van.
– Jobb lesz, ha megyek – jelentette be Gideon, és
felkapott három szelet szalonnát.

– Hé! – kiabáltam utána, ahogy kivonult a nappaliból.
Legjobb barátom nevetett.
– Ne aggódj. Ő már hozzád bilincselte magát.
Csúnyán néztem rá, és elmajszoltam egy kis darab
szalonnát.
– Ezt most elengedem a fülem mellett, mert hálás
vagyok a tegnap estéért.
– Jól éreztem magam. Megumi aranyos csaj. –
Elkomolyodott, és elsötétült az arca. – Sajnálom, hogy
ilyesmin megy keresztül.
– Én is.
– Kitaláltad már, hogyan segíthetnél a hasonló
eseteken?
A konyhaszigetre könyököltem.
– Beszélni fogok Gideonnal a lehetőségről, hogy a
Crossroads Alapítvánnyal dolgozzak.
– A fenébe! Erre hogyhogy nem gondoltál előbb?
– Azt hiszem… Azért, mert makacs vagyok. – A vállam
fölött a nappali felé pillantottam, és halkabban
folytattam. – Gideon többek közt azt szeretni bennem,
hogy nem teszek meg mindent csupán azért, mert ő úgy
akarja. Nem olyan, mint Stanton.
– Te meg nem akarsz olyan lenni, mint anyukád. Ez azt
jelenti, hogy megtartod a lánykori neved?
– Ki van zárva. Gideonnak sokat jelent, hogy Eva Cross
leszek. És tök menő a hangzása.
– Tényleg menő. – Cary megpöckölte az orrom hegyét. –
Ha szükséged van rám, mindig itt leszek melletted.
Lecsúsztam a bárszékről, és átöleltem.
– Kölcsönös.
– Akkor jó, mert kelleni fogsz – mondta, és nagyot
sóhajtott. – Hatalmas változások vannak az életemben,
kislány. Te sosem félsz?
Felnéztem rá, és éreztem a kötődést, ami annyi

nehézségen segített már át bennünket.
– Sokszor, csak keveset gondolok rá.
– Be kell szaladnom az irodába – szólt közbe Gideon.

Visszajött a konyhába, a fején Yankees-baseballsapkával.
Ugyanaz a szürke póló volt rajta, csak pizsamanadrág
helyett melegítőt vett fel. Egy kulcscsomót pörgetett az
ujján. – Nem leszek ott sokáig.

– Minden rendben? – kérdeztem, távolabb lépve
Carytől. A férjem pókerercából sejtettem, hogy máris az
jár a fejében, ami miatt el kell mennie itthonról.

– Minden rendben – felelte, és gyors puszit adott. – Pár
óra múlva itt leszek. Ireland csak hat után érkezik.

Elment, és pedig utánabámultam.
Mi lehetett olyan fontos, hogy hétvégén el kellett
mennie itthonról? Gideon elég sok tekintetben viselkedett
velem birtoklón, de az együtt töltött időt illetően főleg. Az
a kulcspörgetés is fura volt. Nem szokása az ilyesmi. Csak
akkor láttam fészkelődni, ha teljesen ellazult, vagy
amikor épp ellenkezőleg, ugrásra készen volt.
Nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy
titkol valamit. Már megint.
– Lezuhanyozom – mondta Cary, és kivett a hűtőből egy
ásványvizet. – Megnézünk egy filmet, ha kijöttem?
– Oké – mondtam szórakozottan. – Jó terv.
Megvártam, amíg visszamegy a szomszéd lakásba,
aztán megkerestem a telefonom.

11. fejezet

– Hol van Eva?
Megkerültem a Benz elejét, és a járdára léptem Brett
Kline orra előtt. Bár önkéntelenül majdnem kézfogásra
nyújtottam a kezem, megállítottam a mozdulatot. Az
énekes keze régen intim kapcsoltba került a
feleségemmel… Nem is olyan régen. Nem akartam kezet
rázni vele. Legszívesebben eltörtem volna az ujjait.

– Otthon, a lakásunkban – feleltem a Crossfire épülete
felé intve. – Menjünk fel az irodámba.

– Nem tudsz távol tartani tőle – mosolygott fagyosan
Kline.

– Te magad vagy az oka, hogy távol marad. – Feltűnt,
hogy egy kopott Pete’s póló van rajta, fekete farmer és
bőrcsizma. Az öltözékét kétségkívül nem véletlenül
választotta. Emlékeztetni akarta Evát a közös múltjukra,
sőt, talán engem is. Vajon Yimara adta az ötletet? Nem
lepett volna meg.

Igencsak rossz lépés volt a részükről.
Kline áthaladt előttem a forgóajtón. A biztonságiak
felvették az adatait, és látogatókártyát nyomtattak neki,
aztán átmentünk a beléptetőn a lifthez.
– Nem ijeszt meg a pénzed – mondta mogorván.
Beléptem a liftbe, és megnyomtam a legfelső gombot.
– A városban mindenhol látnak és hallanak minket. Az
irodámban legalább nem kell tettetnünk magunkat.
Undorodva elfintorodott.
– Neked csak a nyilvánosság számít, semmi több?