Maradj velem

Leiner Laura Maradj velem A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve. Copyright © Leiner Laura, 2018 © L&L Kiadó, 2018 Minden jog fenntartva. Kiadja a L&L Kiadó Kft., 2018 ISBN: 9786155653438 e-mail: [email protected] www.llkiado.hu Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Ferenczy Zsófia A borítót Müller Péter tervezte

„Will you stay? Will you stay away forever?” Avenged Sevenfold – So far away – – Jönnek! Jönnek vissza a csapatok! – pattant fel elsőként Bernadett, én pedig visszafojtott lélegzettel álltam fel az asztaltól, hogy kimenjek eléjük. Mindannyian kirohantunk az étkezőből, és a szakadó esőben állva meredtünk a kétszárnyú kapura, amit a főszervező kinyitott, és megláttuk az első sáros versenyzőt visszaérni. Mellettem Lóri és Zsombi frusztráltan figyelték az eseményeket, és bár védettként nem fenyegetett minket a kiesés veszélye, valamennyiünk aggódva meredt a kapura, arra várva, hogy megérkezzenek a versenyzők a feladatról. Mind a négyen más okból kifolyólag, és főként más miatt izgultunk. Bernadett feszülten nézte, hogy kikkel maradunk versenyben, és a szája szélét rágva latolgatta a további esélyeinket. Lóri, aki a csapatunk leghaverkodósabb tagja, a visszatérőket várva azon tűnődött, vajon melyik „spanját" veszítette el a feladaton, amiben mi nem vettünk részt. Zsombi és én pedig egy-egy konkrét személyre koncentráltunk. Ő arra, hogy az egyik kiessen, én pedig arra, hogy a másik bent maradjon. A fülemben zakatoló, zúgó hang kíséretében, üveges tekintettel bámultam a dupla szárnyú kaput, amin sorban megérkeztek az elázott, sáros versenyzők. A türkiz, a szürke, a világosbarna, végül pedig a sötétzöld csapat tagja is visszajött, ami azt jelentette, hogy már csak egy továbbjutó léphet be a kapun. A döbbenettől szinte lebénulva álltam az esőben, és képtelen voltam felfogni, hogy ez hogyan történhetett. Semmit sem értettem. Csenge a szája elé tett kézzel, pislogás nélkül meredt a tábor bejáratára, és folyamatosan a fejét rázta, a fekete csapat másik két tagja pedig idegesen állt mellette, miközben a visszaérkező Karesz a sötétzöldektől mocskosan és megázva beszélt pár szót a csapattársaival, aztán a tekintetével megkeresett minket, és megindult felénk. – És most? – suttogta Zsombi kiszáradt torokkal, és feszülten megnyalta kicserepesedett ajkát.

– Mindjárt megtudjuk, hogy mi történt – feleltem erőtlen hangon, várva, hogy Karesz odaérjen hozzánk. – De valamelyikük kiesik – tettem hozzá a sírógörccsel küszködve, majd visszafordítottam a fejem a kapu irányába, és a könnyeimen át nézve az esőn keresztül, meghallottam a lépteket. Csak azt nem tudtam, hogy ki érkezik utolsó bentmaradóként. A sárga, vagy a fekete csapat. Máté, vagy Kornél.

1. Anyuval álmodtam. Az egész teljesen értelmetlen volt, és tökéletesen zavaros, de ahhoz éppen elég valóságosnak tűnt, hogy hajnalok hajnalán, amikor még mindenki az igazak álmát alussza, én izzadtan és kifulladva riadjak fel. A sötétben körbenézve először azt sem tudtam hirtelen, hogy hol vagyok, mert az álmom a lakásunkban, otthon játszódott, ezért beletelt pár pillanatba, hogy felfogjam, egyáltalán nem otthon vagyok, hanem valahol a Bükkben, egy faházban, az Iskolák Országos Versenyének hatodik napja hajnalán. A sötétben ülve az ágyamon kisimítottam az arcomból a hajtincseimet, amelyek rátapadtak az izzadt homlokomra, és ahogy kitisztult a fejem, a saját szapora légzésemen kívül meghallottam a helyiségben lévő két személy egyenletes szuszogását is. Anyu álomképe egyre homályosabb lett, és miközben félreraktam a könnyáztatta párnámat, amit valószínűleg álmomban sírtam tele, körbenéztem, hogy felkeltettem-e valakit az ébredésemmel. A csapatunkhoz tartozó Bernadett, és a fekete csapattag, Csenge mélyen aludtak, a faházban lévő negyedik ágy pedig üresen, bevetve állt. Ott már nem aludt senki, Zsanett az egész barna csapattal együtt kiesett tegnap. Hunyorogva bámultam a helyére, amit csupán a Bernadett éjjeliszekrényén lévő digitális képkeret váltakozó, gyér fényei világítottak meg. Gyűlöltem látni azt az üres ágyat, mert a versenyen eddig eltöltött rövid idő alatt kifejezetten megkedveltem Zsanettet, és egészen az ő kieséséig nem éreztem az igazi súlyát annak, amiről ez a verseny szól. Magam mellett tapogatózva megkerestem a telefonomat, és megnéztem rajta az időt. Még napkelte sem volt. Tudtam, hogy nem fogok visszaaludni, azonban képtelen lettem volna a síri csöndben, mozdulatlanul, a gondolataim fogságában várni a reggelt, ezért a lehető leghalkabban felkászálódtam az ágyból. Némán, elnyelve a fájdalmas nyögésemet, felhúztam az edzőcipőmet, és felállva megpróbáltam ráállni a megrándult bokámra, ami a tegnapi feladaton sérült meg. Összeszorított fogakkal, a másik lábamra nehezedve megvártam, hogy enyhüljön a lüktető fájdalom, majd amikor már csak tompán hasogatott, eloszlattam a súlyomat úgy, hogy a legkevésbé erőltessem a megrándult

bokámat, és halkan a faházhoz tartozó apró fürdőszobába mentem. Miután behúztam magam mögött az ajtót, felkattintottam a lámpát, és komótosan fogat mostam. A lámpafény megvilágította a sarokban lévő pókhálókat, amik a legkisebb huzatra is himbálózni kezdtek, a széleiken összekuporodva várakozó pókokkal együtt. Amikor végeztem, halkan átmentem Csenge és Bernadett ágyai között, és óvatosan kisurranva a házból, kiléptem a sötétbe. A kora hajnali levegő csípős volt, és azonnal kitisztította a fejem, az álmom pedig, amiből felriadtam, és ami még vissza-visszatérve kísértett, ködként oszlott szét a szemem előtt, ahogy elindultam a medence felé. Mindig ugyanaz a visszatérő álom már több mint egy éve, ilyen-olyan rendszerességgel. Néha hónapokig elkerül, néha pedig hetente akár többször is meglátogat. Ilyenkor álmomban anyu ott van, velem van, beszélgetünk, vagy csak csinálunk valamit, teljesen hétköznapi dolgokat, és jól van, nem látszik rajta semmi, nem beteg, nincs kórház, nincs kezelés, nincs semmi más, csak mi. Mint régen. Aztán mindig, minden alkalommal, amikor vele álmodok, a tudatom jelez, még álmomban is ráébreszt arra, hogy ez nem stimmel, ő nem lehet itt, mert már nincs többé, és megkérdezem tőle, hogy ez hogy lehetséges, mire megváltozik az arckifejezése, mintha megijedne, vagy nem is tudom, összezavarodna a hallottaktól, aztán egyszerűen felriadok. Ennyi. Egy álom, amiben keveredik a legnagyobb vágyam a kegyetlen valósággal. És olyankor már nem tudok visszaaludni, túl zaklatott leszek tőle. Vagy csak félek. Ki tudja. A szél halkan rázta a lombokat a fejem felett, a tábor körül elterülő erdőből érkező neszek pedig egyáltalán nem ijesztettek meg, hanem inkább megnyugtatóan hatottak. Mert élet volt benne. Nekem pedig csak ez számított. A gondolataimba merülve bicegtem a medence felé, miközben körülöttem az egész tábor aludt, sehol nem volt senki rajtam kívül. Sötétek voltak a faházak, ahogyan az étkező épülete is. Egy lámpa sem égett, és egy mobil kijelzője sem világított odabentről. A pingpongasztalok és szabadtéri kondigépek üresen álltak, ahogyan a tábor melletti focipálya is. Csupán a dupla szárnyú főkapu melletti bódéból látszódtak távolról villódzó fények. Valószínűleg filmet nézett a táborozok biztonságára és álmára vigyázó őr. Ezek szerint ketten voltunk ébren, senki más. De ahogyan én sem, valószínűleg ő sem vágyott társaságra, ezért hogy nehogy kizökkentsem a monotonitásból a neszezésemmel, nem mentem el arra, hanem az eredeti célomnak megfelelően a medence felé fordultam, és a pulcsim cipzárját felhúzva, magam előtt összefont karral megborzongtam a csípős júniusi

hajnalon. Leültem a kivilágított medence szélére, átkulcsoltam a karommal a felhúzott térdemet, bedugtam a fülembe a fülhallgatómat, elindítottam egy random lejátszási listát, olyat, amiben egyetlen számot sem ismerek, és csak úgy ültem ott, a vizet bámulva, aminek felszínén fodrokat képezett az enyhe szél. A gondolataim egymást váltották, összevissza csapongtak, de egyiknél sem ragadtam meg, csak hagytam, hogy villámként cikázzanak át az agyamon. Átpörgött a fejemben az elmúlt napok összes eseménye, azóta, hogy eljöttünk a versenyre. A feladatok, a csapatok, a bentmaradtak és a kiesettek. A barna csapat tegnapi távozásáig talán fel sem fogtam, hogy az ártatlannak tűnő verseny valójában milyen mély érzelmeket vált majd ki belőlem. Zsanett kiesése azonban felnyitotta a szemem arra, hogy mint az életben minden, ami jó, végül veszteséggel zárul majd. Én pedig nem vagyok túl jó a veszteségek feldolgozásában. A fülem mögé tűrve egy hajtincsemet sóhajtva megráztam a fejem, és a csapatunkon, a versenyen és annak alakulásán gondolkodtam. Főként a tegnapi feladaton és a visszaérkezésünket követő eseményeken, amelyek csapaton belül egyfajta konfliktuscunamit indítottak el. Kocsis igazgató előtt megjátszhattuk magunkat, és eltitkolhattuk a részleteket, hogy kíméljük. Úgy voltunk vele, hogy nem kell mindenről tudnia, mert az csak kiborítaná. így aztán el sem mondtuk neki, hogy a legutóbbi feladatnál Zsombi mennyire használhatatlan volt, és egyáltalán nem vált a segítségemre, ezért egyedül csináltam végig. Vagyis majdnem egyedül... Kocsis azért küldött minket, hogy megszerezzük neki és a Szirtes giminek a kupát egy olyan versenyen, amiről szinte még soha, senki sem hallott. Nyerni küldött minket, és hisz bennünk, ezért aztán azt, hogy a csapaton belül problémák vannak, valahogy egyikünk sem szándékozott elmondani neki. Nem tudom, hogy azért hallgattuk-e el, mert valóban kímélni szeretnénk, vagy azért, mert mi magunk is szégyelltük, hogy az egyetlen gyengeségünk felütötte a fejét, és mint valami elfertőződött seb, mélyről terjed. Kezelgethetjük a felszínét, mindhiába, ha valójában belülről rohad. Mert hiába vagyunk négyen kiválóak valamiben, mind-mind a saját területünkön, ha közösen, csapatként nem tudunk jól működni. És ezt a tényt igyekeztünk mindenki elől eltitkolni. Talán még saját magunk elől is. Nem szándékoztam részletekbe bocsátkozni a kincsesláda feladaton történtekről, eredetileg az volt a tervem, hogy hallgatok az egészről, a lényeg úgyis az, hogy végül bent maradtunk, de aztán minden kibukott. Mert miután Zsombival visszatértünk a feladatról, Bernadett-tel és Lórival kiegészülve elvonultunk.

Tulajdonképpen csak egy beszámoló lett volna arról, hogy milyen volt a verseny, de a feszültség köztünk a kilencedikessel szinte tapintható volt, így Lóri és Bernadett követelték, hogy részletesen fejtsük ki, pontosan mi is történt a közös feladatunkon. És ekkor már nem volt nagyon lehetőség szépíteni, elmondtam úgy, ahogy volt. Ez Zsombit elég rosszul érintette, és talán a korkülönbség miatt, de kifejezetten sértődötten reagált, vagyis úgy tűnt, mintha még haragudna is azért, amiért elmondtam, hogy leblokkolt, és nem segített a kettőnkre osztott feladaton, amit végül egyedül, illetve egy másik csapat tagjának segítségével tudtam megoldani. És mielőtt Bernadett vagy Lóri tévesen Máténak adta volna a képzeletbeli „milyen jó fej, hogy segített" titulust, gyorsan hozzátettem, hogy a segítségem nem a sárga csapatból érkezett, akikkel elvileg olyan nagyon jóban vagyunk. Kornélnak köszönhető a bent maradásunk, a fekete csapat kajakos fiújának, aki nélkül már valamennyien otthon lennénk, hála Zsombi lehetetlen viselkedésének, és Máténak, aki megmutatta az igazi arcát. Ha pedig már itt tartottunk, beavattam a kissé értetlenül hallgató többieket abba is, hogy Máté miként viselkedett velem a feladaton, amire Zsombi teljesen elfogult és infantilis módon a védelmébe vette a barátját, aminek következtében kirobbant a Szirtes-csapatban az első komolyabb vita. Igazából mindannyian Zsombival veszekedtünk, és minden idegszálunkkal próbáltuk jobb belátásra bírni, de semmi eredménye nem volt, mert a kilencedikes azt tette, amit minden sarokba szorított ember tesz, ha fenyegetve érzi magát. Visszatámadott. Hiába próbáltuk meggyőzni arról, hogy lazítania kellene Mátéval a kapcsolatát, mert ez egy verseny, ahol mi csapatként az összes többi versenyző ellen vagyunk, Zsombi azonnal rávágta, hogy akkor nekem is el kellene távolodnom a fekete csapat egyik tagjától, akivel egészen szoros kapcsolatom alakult ki néhány nap alatt. Szorosabb, mint azt bárki gondolná. Hiába próbáltam észérveket felsorakoztatni amellett, hogy Kornél nem veszélyezteti a versenyünket, sőt, a jelenlegi bent maradásunkat egyenesen neki köszönhetjük, elvéreztem ezzel az érvvel, mert bárhogy is szépítettem, a tény az tény maradt. Kornél is ellenfél ebben a versenyben, a többiek pedig nyomatékosan felhívták erre a figyelmemet. És ebből óriási veszekedés keletkezett. Bernadett azt fújta, hogy nem barátkozni jöttünk ide, hanem azért, hogy csapatként, együtt megnyerjük a versenyt. Én folyamatosan azt ismételgettem, hogy Kornél segítette a bent maradásunkat, miközben Máté otthagyott a bajban. Lóri azért neheztelt Zsombira, mert leblokkolt a versenyen, és hagyta, hogy egyedül hajtsam végre a kétfős feladatot,

miközben a társamnak kellett volna lennie. Erre Bernadett felvetette, hogy mi van, ha a kilencedikes direkt csinálta, és egyszerűen a kiesésünket akarta ezzel elérni, ki tudja, talán azért, hogy mentse Mátéékat. Zsombit teljesen kikészítette a feltételezés, és tőlem várta a segítséget, hogy mondjam el az igazat, hiszen én vagyok a csapatból az egyetlen rajta kívül, aki valójában ott volt, és pontosan tudja, hogy mi történt. Igen, én valóban ott voltam. De nem mondhattam mást, mint ami valójában történt. Hogy Zsombi mindenfajta indoklás nélkül feladta, így rám hagyta a feladat megoldását, ezzel a vállamra téve a bent maradás, vagy éppen a kiesés terhét. Hozzá kellett tennem, még egyszer nyomatékosítva, hogy ha ez mind nem lett volna elég, Máté szó nélkül otthagyott a bajban, pedig semeddig sem tartott volna segítenie. Ezt az információt Bernadett és Lóri azonnal elraktározta, amolyan „jó tudni, hogy milyen is valójában" stílusban, Zsombi azonban nem értette, hogy mi ezzel a probléma, mondván, miért segített volna Máté, amikor külön csapatban vagyunk. Én erre azt feleltem, hogy azért kellett volna Máténak segítenie, mert nem veszélyeztettem a bent maradásukat, tekintve, hogy sérülten mindenképpen utánuk végeztem volna, és ha egyszer ők biztos továbbjutók, akkor neki mindegy lett volna, hogy egy másodpercet rám szánva segít levenni a kulcsot, vagy otthagy a fenébe. És ő otthagyott a fenébe. így döntött, elfogadom, akkor is, ha nem értek vele egyet, de arra azért képtelen voltam, hogy védjem az álláspontját. Lóri és Bernadett is velem értett egyet, Zsombi azonban hajthatatlan volt. Azt állította, Máté helyében ő maga sem cselekedett volna másképpen. Ebből következett Lóri kérdése, hogy ha ekkora a szája, és ennyire tudja, hogy más helyében mit cselekedett volna, akkor a saját helyzetében miért nem cselekedett AKÁRHOGY, ahelyett, hogy csak állt ott. Erre Zsombi nem tudott mit reagálni, ezért visszatért arra, hogy a sárga csapat ugyanolyan ellenfél nekünk, mint a feketék, és ha ő nem haverkodhat Mátéval, akkor Lóri se bandázzon mindenkivel a szabadtéri edzőpadoknál, és én se töltsék annyi időt Kornéllal... Ezt újra kikértem magamnak, de ekkor a többiek már Zsombinak adtak igazat, ezzel megváltoztatva a felállást. így telt a délutánunk, veszekedtünk, aztán inkább szétszéledtünk, mindenki különvonult, de jött a vacsora, ahol újra egy asztalnál ültünk, és ez elég volt ahhoz, hogy ismét vitatkozni kezdjünk, így ezzel töltöttük az estét is. Amikor Kocsis FaceTime-on hívott minket, összecsődültünk a kamera előtt, és vigyorogva mutattuk a „Szirtes-erőt" az igazgatónak, ami pont annyira volt igaz, mint egy szétfilterezett, beállított Insta-kép. Csak látszat, semmi több. De Kocsis bevette, büszkén buzdított

minket a következő feladatra, minden másodpercben eszünkbe juttatva, hogy mennyire fontos neki a kupa, és mennyire jó lenne, ha megnyernénk a Szirtesnek. Még azt is megmutatta, hogy hol csinált helyet a polcán a trófeának. Valóban ott volt az igazgatói polcán egy üres rés, ahová a kupát várta. Erre egyszerűen nem mondhattuk azt, hogy éppen kudarcot vallunk csapatként, így biztosítottuk az igazgatót arról, hogy a továbbiakban is maximálisan helytállunk, majd leraktuk a telefont, és vitatkoztunk tovább. Nem volt segítségünk. Az egyetlen ember, akit beavathattunk volna, az a kísérő tanárnőnk, Titanilla. Elvileg egyébként is az ő feladata lenne a verseny ideje alatt, hogy támogasson minket, kezelje a konfliktusainkat, és felnőttként iránymutatást adjon a különböző szituációkban, és elviekben ő ezért érkezett velünk a versenyre. Igen, elviekben, de sajnos a tanárnő egészen sajátosan értelmezte a részvételét, konkrétan egy potya nyaralásként az élménytáborban, és azon kívül, hogy napozott a medencénél, vagy kellette magát a többi kísérő tanár előtt, semmi mást nem csinált, így nem sok hasznát vettük. Titanilla és Kocsis kizárásával viszont magunknak kell megoldanunk mindent, és közel sem biztos, hogy képesek vagyunk rá. Ettől a felismeréstől pedig görcsbe rándult a gyomrom. Mert bármennyire is szerettem volna letudni az egészet egy vállrándítással, hogy ez csak egy hülye verseny, a hatodik nap reggelén már nem annak láttam. Sokkal többről volt szó a kiesésnél, vagy bent maradásnál. Kívülről nézve, Kocsis egy-egy posztja alapján talán továbbra is egy buta iskolai versenynek tűnt az Iskolák Országos Versenye. Résztvevőként azonban, távol az otthonunktól, távol a szeretteinktől, barátoktól, távol a nettől és a neten zajló dolgoktól, távol a hétköznapoktól, a hétköznapi problémáinktól, és főként, távol a realitástól ez már korántsem egy sima verseny volt. Sokkal mélyebb dolgokat hozott elő belőlünk, és sokkal több jelentéssel bírt. Voltak, akik azért akartak minél tovább maradni, mert hajtotta őket a versenyszellem. Voltak, akiket a megfelelési kényszer. Mások bizonyítani akartak valakinek. Megint mások csak maguknak. És ott voltam én, aki érzelmileg teljesen összezavarodva, egy holtsávban rekedtem, a menekülés és maradni akarás között őrlődve. És ha mindez nem lenne elég, a barna csapat kiesésével megváltozott a verseny hangulata, mert őket valóban mindenki megkedvelte, és az esti vacsoránál nélkülük először érződött az, hogy csökken a létszám. Ez pedig rányomta bélyegét a versenyzők kedvére és viselkedésére, mert a csapatok fogyásának tudatában hirtelen mindenki ráébredt arra, hogy sokkal többet kell kibírni ebben a két hétben, mint a néhány kreatív vagy sportos feladat

teljesítését. Az egész kezdett megdőlni, és úgy tűnt, a logikai és fizikai teljesítmény háttérbe szorul, helyettük pedig előtérbe kerülnek az érzelmek. És ahol az érzelmek dominálnak, ott mindig nagyon sok a sebesült. A fejem feletti égbolt épphogy csak kezdett világosodni, én pedig a kivilágított medence szélén ülve, az államat a térdemen pihentetve bámultam a vizet, majd hirtelen kizökkenve a gondolataimból összerezzentem, mert a fülemben halkan szóló zenén túl meghallottam valamit a hátam mögül. Nem az erdő megnyugtató neszei voltak azok, hanem egy hirtelen, éles hang. Határozottan egy faág vagy gally reccsenése volt, pont olyan, mint amikor valaki rálép, és kettétörik a talpa alatt. Elakadó lélegzettel azonnal a telefonomért nyúltam és kinyomtam a zenét, miközben még mindig feszülten előrefelé bámulva, összeszorított szemmel agyaltam azon, hogy mi lehet az. Erdőben vagyunk, gyerünk Hanna, mit tudsz az erdőről? Madár. Róka... Vaddisznó. Jézusom, csak ne vaddisznó legyen! A térképes feladatnál már felmerült a vaddisznógyanú, ez azonnal eszembe jutott, ezért latolgatni kezdtem, hogy mit tegyek. Nem tudok lefutni egy vaddisznót sérült bokával. Mondjuk ép bokával sem. Oké, akkor nincs mese, beugróm a medencébe. Tud úszni egy vaddisznó? És miért gondolkodom ezen, ahelyett, hogy cselekednék? Elkerekedett szemmel, visszatartott lélegzettel számítgattam az esélyeimet, miközben tudtam, hogy lassan meg kell fordulnom, hogy szembenézzek a hátam mögötti veszedelemmel, mielőtt a vaddisznó felöklel a... szarvával. Van szarva, nem? Istenem, sokra megyek a matekversenyeken elért eredményeimmel, amikor a számokon túli, valódi helyzetekben konkrétan életképtelen vagyok. A telefonomat megmarkolva egy pillanat alatt feltápászkodtam, és úgy döntöttem, hogy szembenézek a veszéllyel, bármi is legyen az, így összeszorított fogakkal megfordultam, és... És hirtelen szemben találtam magam Kornéllal, aki minden bizonnyal odasétált mögém, amíg én mindenféle vaddisznókon gondolkodtam. A célja nyilván az volt, hogy ne ijedjek meg, de ennek pont az ellenkezője történt, mert szó szerint frászt kaptam, és miközben egy halk sikolyt hallattam, ösztönösen hátraléptem, ahol azonban nem volt már szilárd talaj, csak a medence vize... Az esésem pillanatában még láttam Kornél arcán a megilletődöttséget, és azt, ahogyan utánam kap, de már nem ért el, aztán összezáródtak a fejem felett a hullámok, és elmerültem a vízben, ami annyira hideg volt a hajnali órában, hogy egy

pillanatra minden izmom megmerevedett, majd ösztönösen levegő után kapkodtam, de sajnos akkor még a víz alatt voltam, így miközben nyeltem egy adagot, felrúgtam magam a felszínre, és köhögve csapkodtam a víz felszínét. Amikor kinyitottam a szemem, prüszkölve néztem Kornélra, aki teljesen nyugodtan állt a medence szélén, és mosolyogva, a fejét csóválva figyelt. – Oké, először is... Jól vagy? – kérdezte, amikor úgy ítélte meg, hogy már befejeztem a fuldoklást. – Megvagyok – köhögtem. – Az jó hír. Gyere, add a kezed, Újvári Hanna, kiszedlek onnan – nyúlt felém, mire odaúsztam a medence széléhez, és megragadtam a karját. Kornél kihúzott a vízből, én pedig teljesen elázott ruhában, az arcomba lógó vizes hajjal álltam előtte, majd néhány másodperc múlva, amikor nagyjából feldolgoztuk a történteket, mindketten elnevettük magunkat. A faházunkból kihozott pokrócot magam köré tekerve, a száraz, váltás piros melegítőmben, de még mindig vizes hajjal ültem az étkező egyik asztalánál. Velem szemben Kornél foglalt helyet, és szórakozottan fürkészett. – Szóval vaddisznó – ismételte meg a hallottakat. – Azt hitted, hogy egy vaddisznó. – Igen – ismertem be a kezemben tartott bögre forró teával, amit a konyhába belógva készítettünk el nekem. – És mégis hogy jönne át a kerítésen a tábor területére egy vaddisznó? – kérdezte elfojtott nevetéssel. – Nem tudom. Talán bekopogott a főbejáraton, igazolta magát a kamerába nézve, és beengedték – vonogattam a vállam. – Oké – röhögte el magát Kornél. – És... Pontosan mit csináltál hajnali négykor a medencénél? Azon kívül, hogy összecsapásra készültél egy vaddisznóval. – Én csak... – ráztam meg a fejem nevetve, aztán elkomorodtam. – Nem tudtam aludni. És kimentem sétálni... – Értem – biccentett. – Fázol még? – Már nem annyira. És ezt visszaadom, köszönöm – bújtam ki a pokrócból, ami alatt Kornél fekete pulcsija volt rajtam, a piros felsőmre rávéve. – Hagyd csak – legyintett. – Rendben – takartam magam vissza a pokrócba, és fogvacogva ittam bele a teámba, Kornél pedig csendben ült velem szemben, és figyelt.

– Szóval nem tudtál aludni... – gondolkodott. – Nem – ismertem be. – És te? Mit csináltál négykor a medencénél? – kérdeztem vissza. – Csak a szokásos. Kimentem, hátha megijesztek valakit vaddisznónak álcázva magam – felelte, én pedig halványan elmosolyodva bólintottam, miközben tudatosult bennem, hogy a kimaradt esti beszélgetésünk, vagy nevezzük bárminek a megszokott rituálénkat a medencénél, kifejezetten hiányzott neki. És ez a tudat egyszerre csalt mosolyt az arcomra, és hozta rám a frászt. – Egyébként tegnap este ki akartam jönni a medencéhez, de nem tudtam, mert a többiekkel volt egy kis... dolog, és jobbnak láttam, ha nem feszítem túl a húrt azzal, hogy veled vagyok – köszörültem meg a torkomat, így tudatva Kornéllal, hogy amennyiben esetleg várt tegnap a szokásos helyen, nem azért nem voltam ott, mert nem akartam, hanem azért, mert nem lehettem ott. – Nem gond – rázta meg a fejét. – Sajnálom. – Tényleg nem történt semmi – legyintett. – Nem voltam ott sokat. Úgy fél kilenctől éjjel egyig – tette hozzá. A vallomásától elkerekedett a szemem, és hirtelen szörnyen éreztem magam, amiért nem tudtam jelezni neki, hogy ne várjon rám. – Én... Tényleg nagyon sajnálom – ingattam a fejem szomorúan. – Nem kell, igazából nem rád vártam, csak edzettem... – mentette magát. – Persze, tudom – bólogattam. – Akkor azt sajnálom, hogy ilyen sokat edzettéi, hiába... – javítottam ki magam. – Előfordul – vonta meg a vállát. – Mi volt a gáz a többiekkel? A vacsoránál nagyon úgy tűnt, hogy balhéztok. – Mert balhéztunk is – ismertem be kelletlenül. – De mindegy, majd lesz valahogy – vonogattam a vállam. – A feladat miatt? Hogy Zsombi leblokkolt? – Az indította el, de sokkal nagyobb veszekedés lett belőle. Máté miatt, miattad, hogy ez egy verseny, ahol mindenki az ellenfelünk, mégis sokkal inkább vagyunk más csapatok tagjaival, mint együtt... – ismertem be. – Minden szemrehányás kibukott mindenkiből, és kiderült, hogy viszonylag keveset kommunikálunk egymással, ezért felszínre tört sok elfojtott sérelem. Azt hiszem, nem vagyunk elég erősek. Csapatként. – Ez nem igaz – szólt közbe a fejét rázva. – De, tényleg így van. Mostanra kiütköztek a problémák.

Tudod, nálunk ez máshogy volt, mint a többi csapatnál. Mi nem ismerjük jól egymást, nem vagyunk barátok, minket csak összeraktak erre a versenyre. Lóri az osztálytársam, mégsem tudnék róla semmit mondani. Zsombi túl fiatal hozzánk képest, kilencedikesként teljesen máshogy látja a dolgokat, mint mi, borzasztóan naiv és sértődékeny, nem nagyon tudjuk meggyőzni. És igazából Bernadettet sem ismerem szinte semennyire, még te is többet tudsz róla, mert van közös ismerősötök, miközben nekem meg az évfolyamtársam... – sóhajtottam. – Azért vagyunk még itt, mert valamennyiünkben van egy egészséges versenyszellem, de ennyi. Ha jobban megnézed, kiderül, hogy csak a logikai vagy erőnléti feladatokban teljesítettünk jól. Ott, ahol számítanunk kell a másikra, rögtön elvérzünk. Lóri és Bernadett párosa még csak-csak működik, bár soha nem fog kiderülni, hogy a biciklis feladaton azért várta be Bernadett Lórit, mert egyedül nem juttathatott volna minket tovább, vagy egyébként is megtette volna... – gondolkodtam. – De velük sem tudom, mi lenne egy nem erőnléti feladaton... Valószínűleg az, ami velünk Zsombival – ismertem be. – Szóval ez az egész valahol kisiklott, már az is csoda, hogy a hatodik napon még itt vagyunk, különben ezt részben neked köszönhetjük... – magyaráztam. Kornél lazán legyintett, amolyan „semmiség” stílusban, mire magam elé bámulva, a gondolataimba merülve megráztam a fejem. – Közben pedig az a vicces – túrtam a fülem mögé egy félig vizes hajtincsemet –, hogy pont akkor esünk szét csapatként, amikor ezt az egész hülyeséget már én sem akarom elveszíteni – ráztam meg kínosan a fejem. – Mármint? – pillantott rám Kornél érdeklődve. – A versenyt – feleltem. – Nyerni akarsz? – Nem – ráztam meg a fejem. – Nem feltétlenül nyerni akarok. Csak maradni. Amíg lehet – mondtam ki halkan. – És hidd el, mindenre számítottam az induláskor, csak erre nem. Hogy így fogok érezni. Eljöttem, mert apu végre lelkes volt valami miatt, és szerettem volna örömet okozni neki. Eljöttem, mert az igazgatónk nagyon bízott bennem, és úgy éreztem, meg kell hálálnom neki, amiért hisz a képességeimben, akkor is, ha az elmúlt időkben nem remekeltem kifejezetten. Eljöttem, mert kellett egy negyedik tag a csapatba – suttogtam, a kezemben forgatott bögrében lötykölődő teát bámulva. – Aztán valamikor már magam miatt kezdtem el akarni, hogy itt maradjak – fejeztem be, és Kornél szemébe néztem. – Értem. És... van valami konkrét oka, hogy ez ennyire megváltozott

benned? – kérdezte, folyamatosan fürkészve engem. – Hát... Egész jó a kaja – feleltem bujkáló mosollyal. – Igen, tényleg jó – biccentett. – És a feladatok is ötletesek – tettem hozzá. – Eléggé – értett egyet. – A hely is tetszik, szép a környezet meg ilyesmi – pillantottam körbe. – Valóban kellemes – fojtotta el a nevetését Kornél. – Mondjuk sok a rovar meg az egyéb állat. – Hát igen. Gigantikus méretű mutáns szarvasbogár, képzeletbeli vaddisznó, ami besétál a kapun... – sorolta. – Aha... És az is eléggé jó, hogy te itt vagy – mondtam ki végül. Kornél kisöpörte a tincseit a szeméből, és széles mosolyra húzta a száját. – Miattam akarsz maradni? – kérdezte megilletődve. – És a kaja miatt – tettem hozzá gyorsan. – Persze, az egyértelmű – bólogatott szórakozottan. – De igen, főként miattad – ismertem be. – Van ennek értelme? – néztem a szemébe a fejemet ingatva. – Remélem, mert én is ilyesmikre gondolok – vonta meg a vállát. – Oké – vigyorodtam el. – És szerinted ez mennyire okos dolog, figyelembe véve, hogy egy kieséses versenyen veszünk részt, tulajdonképpen ellenfelekként? – dörzsöltem meg a homlokomat. – Ez egy teljesen hétköznapi szituáció – biztosított, mire akaratlanul is felnevettem. – Gondolod? – kérdeztem. – Persze. És addig, amíg kiejtenénk egymást, nincs gond – vonta meg a vállát hanyagul. Jó. Én kiejtenélek – mondtam a lehető legmeggyőzőbben. – Én is téged – vágta rá gondolkodás nélkül. – Rendben – bólintottam, de nem hittem neki. Ahogyan magamnak sem. – Egyébként a tegnapelőtti dolgot... nem kellene megbeszélnünk? – tereltem másra a szót. – Melyiket? – kérdezte, aztán mintha csak beugrott volna neki, hogy megcsókolt, bólintva nézett rám. – Ja, hogy azt. – Igen, azt – tártam szét a karomat nevetve. – Mit mondjak erre? – Nagyjából bármit – segítettem ki. – Az egy pánikreakció volt – próbálta tisztára mosni magát.

– Pánikreakció? – húztam össze a szemem, miközben megpróbáltam komolynak tűnni, és nem nevetni azon, hogy mennyire édesen próbálja megmagyarázni a tettét, ami ellen egyébként nem volt különösebb kifogásom, de erről nem feltétlenül kellett tudnia. – Igen. Pánikreakció volt – bizonygatta. – Féltem, hogy kiesel, a kiesésed gondolatától bepánikoltam, és... Tulajdonképpen jól tettem, amit tettem, mert... – Mert megelőzted a rohamot – segítettem ki. – Pontosan! – csapott az asztalra. – Szörnyű roham lett volna. – Gondolom – bólogattam mosolyogva. – Ezért is szeretném jelezni, hogy tudj róla, ha bármi hasonló előfordul, az kizárólag azért van, mert... – Mert meg kell előzni a pánikot – fejeztem be helyette. – Igen. Ha jobban belegondolok, ez mindkettőnk érdeke. – Sejtettem – mosolyodtam el. – És mondd csak, nagyjából hány ilyen... roham várható? – Őszinte leszek, Újvári Hanna – nézett mélyen a szemembe. – Nagyon sok – mondta ki olyan arckifejezéssel, mintha valóban valami nagyon komoly dolgot beszélnénk meg, nem pedig azt, hogy a jelek szerint sűrűn szándékában áll megcsókolni. A kijelentésére ösztönösen felnevettem, a nevetésem hosszasan visszhangzott az üres étkezőben. Kornél felállt, elvette előlem a kiürült bögrét, és bement a konyharészbe, én pedig letörölhetetlen vigyorral az arcomon bekapcsoltam az időközben megszáradt telefonomat, ami ismét túlélte a medencézést, mert még működött. A kijelzőn megjelenő háttérképre nézve a mosolyom azonnal megváltozott, és a mellkasomban kialakult szorító érzés felkúszott a nyakamig, ahogyan anyu fotóját néztem. Ujjaimmal végigsimítottam rajta, majd amikor Kornél visszajött egy újabb teával, gyorsan lezártam a kijelzőt, és felé fordultam. – Minden oké? – érdeklődött, mintha csak megérezte volna, hogy megváltozott a hangulatom, és kérdőn nézett a telefonomra, mert azt hihette, hogy azzal van a gond. – Működik? – Mi? Ja, igen, persze – bólintottam összezavarodva, és látva Kornél tanácstalan tekintetét, rájöttem, hogy ezt nem tehetem vele. Nem zárhatom ki egyik pillanatról a másikra, és nem eshet áldozatául a hangulatingadozásaimnak, főleg nem úgy, hogy nem tudja a valódi okát, és esetleg magában keresi a hibát. Mert benne nem volt. Bennem viszont annál

több. – Érezted már rosszul magad azért, mert jól érzed magad? – kérdeztem halkan. Kornél nem vágta rá azonnal a választ, hanem átgondolta a kérdésemet, végül megrázta a fejét. – Azt hiszem, nem – mondta ki, én pedig szomorú mosolyra húztam a szám. – Köszönöm. – Mit? – Hogy őszinte vagy – feleltem. – Hogy nem teszel úgy, mintha megértenél, nem hitegetsz hamis együttérzéssel, és nem kérdezel feleslegesen, hanem csak meghallgatsz. Azt hiszem, ez sokkal több, mint amit bárkitől kaptam az elmúlt másfél évben – szóltam halkan. Kornél csendben figyelt, és nem mondott semmit, csak kinyújtotta a kezét az asztalon keresztül, mire kihúztam a karom a pokróc alól, és felé nyúlva rákulcsoltam az ujjaim a kezére. – Kornél... – Igen? – Azt hiszem, hazudtam. Nem tudnálak kiejteni – ismertem be. – Oké, mert igazából én sem téged – felelte egyszerűen. A kijelentésére sóhajtva elmosolyodtam, majd mindketten az ajtó irányába kaptuk a fejünket, miközben villámgyorsan elengedtük egymás kezét, és kérdőn néztünk az étkezőbe belépő arany csapattagra. – Hát te? – szaladt ki a számon csodálkozva. Veronika, miközben leült az egyik asztalhoz, flegmán felénk fordult. – Tíz perc múlva reggeli – felelte a szemét forgatva, és a kezébe vette a telefonját. Kornéllal értetlenül összenéztünk, és szó nélkül mindketten ugyanarra gondoltunk. Hogy hirtelen reggel hat óra lett, ami azt jelenti, hogy teljesen elveszítettük az időérzékünket egymás társaságában, és nem vettük észre, hogy közben megvirradt. – Addig pedig – folytatta Veronika felszegett állal, felmutatva a telefonját – válaszolok a rajongóimnak – közölte. – Rajongóinak? – ráncolta a homlokát Kornél, kérdőn nézve rám. – Sok követője van az Instán és a musical.ly-n – segítettem ki. Kornél pislogás nélkül meredt rám, várva, hogy közöljem vele, csak vicceltem. De sajnos nem vicceltem. – Aha, mindent értek – bólintott furán. – Sajnálom, hogy ennyi energiád megy rá gyerekkorodtól kezdve a kajakozásra, a folyamatos edzésekre, a versenyekre és az olimpiára való felkészülésre – magyaráztam. – Mert igazából tátoghatnál is zenére.

Kevesebb meló, nagyobb siker – tettem hozzá, Kornél pedig elfojtott röhögéssel bólintott. – És gondolom, akkor ritkábban kellene hajnalban kelnem – gondolkodott. – Valószínű. Ráérnél délben is – mondtam. Mindketten visszatartott nevetéssel néztünk egymásra, nagyjából ugyanarra gondolva, Veronika pedig, aki végighallgatta a gúnyolódásunkat, fújtatva felénk fordult. – Bármennyire is hihetetlen számotokra, ez művészet, és az önkifejezés igen magas foka – mutatta fel a telefonját dühösen. Mindketten egy „hogyne, értjük" pillantással ajándékoztuk meg, amitől még idegesebb lett. – Én egy rossz szót sem szóltam – közölte Kornél szórakozottan. – De jót sem – tettem hozzá halkan, mire elröhögte magát, így sikerült Veronikát reggel hatra kellően felidegesítenünk. – Igen? Láttatok már ennyi lájkot? – pattant fel, és hozzánk lépve felváltva az orrunk alá nyomta a telefonját. – Én még soha – közölte Kornél a lehető legkomolyabban. – Én még ekkora számot sem láttam – ironizáltam. – Jó, mindent értek – fújtatott Veronika a kettősünkre nézve. – Találtál magadnak egy hasonló flegma barátot, gratulálok hozzá – intézte hozzám a szavait sértődötten, és összehúzott szemmel, felváltva nézett ránk. – Ez aranyos – mosolygott. – Egy kicsit déjà vu érzésem van. Mintha láttam volna már ilyet. De hol is? – tettetett gondolkodást. – Ja, igen. A tavalyi versenyen. Merthogy a mi csapatunk a tavalyi nyertes... – Tudjuk. Mindenki tudja. Naponta elmondjátok, akár kérdezi valaki, akár nem. Ti nyertetek tavaly, van megszokott helyetek, mert ugyanannál az asztalnál ültetek egy ehhez hasonló étkezőben a balatoni táborban, nem érhet titeket meglepetés, mindent tudtok, fantasztikusak vagytok – hadartam kelletlenül. – Ezt nem lehet elégszer elmondani – vigyorgott ránk. – De mit is akartam mesélni? Igen, megvan. Tavaly volt egy hasonló eset, egy srác meg egy lány, pont mint ti. Külön csapatban voltak, de valahogy összegabalyodtak. Borzasztóan aranyosak voltak, mindenki odavolt értük – mosolygott, de közben szikrát szórt a szeme, ezért éreztem, hogy a története itt még nem ér véget. – Annyira sajnáltuk őket, amikor végül jött a feladat, amire mindketten mentek, utolsóként végeztek, és végül nekik kettejüknek kellett egymás ellen harcolni a bent maradásért... Volt nagy sírás. De mindegy is, az tavaly volt, nyilván nem ismétlődik meg a szituáció. Nyilván... – fordult meg, és visszasétálva leült az asztalához, majd belemerült a telefonjába.

Kornéllal idegesen összenéztünk, és a fejemet csóválva Veronika felé fordultam. – Értem, amit mondasz, de... Mi van akkor, ha szándékosan nem megyünk mindketten ugyanarra a feladatra? – érdeklődtem. – Ó, igen, a trükközés. Ők is ebben bíztak... – És? – kérdezte Kornél. – Ja, hogy ti újak vagytok az idei versenyen... Persze, mindig elfelejtem – játszotta az agyát, ismételten a tudomásunkra hozva, hogy ő már részt vett a tavalyi IOV-on. Sőt, meg is nyerte. – Mondd már – forgattam a szemem türelmetlenül. – Mi van akkor, ha van olyan feladat, amire nem ti választhattok csapattagot? Hanem a szervezők? – kérdezte, én pedig végiggondoltam a hallottakat, majd kínosan felröhögtem. – Tavaly volt ilyen? – Talán – titokzatoskodott. – Nem hiszek neked, ezt most találtad ki – ráztam meg a fejem mérgesen. – Ahogy gondolod. De én ott voltam a tavalyi versenyen. És talán volt ilyen, talán nem. Talán a szervezők figyelik a kialakult barátságokat és kapcsolatokat, és a drámai hatás kedvéért belenyúlnak a versenybe. Talán előfordulhat ilyen is... Mindegy, mindenesetre látnotok kellene az arcotokat. Mint akik kísértetet látnak – vihogta erőltetettem letörölve az arcáról képzeletbeli könnycseppjeit, mutatva, hogy mennyire remekül szórakozik. – Igazi seggfej vagy – sziszegtem dühösen, mire Kornél megragadta a karomat. – Gyere, menjünk – suttogta a fülembe, és az ajtó felé indult, én pedig követtem. Veronika azonban még nem fejezte be, mert röhögve utánunk kiáltott. – Ne feledjétek. Ez egy verseny, és nem ti irányítjátok! Bármi előfordulhat idén is... Az ordítozását figyelmen kívül hagyva kiléptünk az étkezőből, és a reggeli napsütésben hunyorogva levettem a vállamról a pokrócot, majd összegyűrve a mellkasomhoz szorítottam, miközben a faházsorok felé indultunk. Mindketten a gondolatainkba merülve sétáltunk egymás mellett, miközben a tábor ébredezni kezdett. Amikor megérkeztünk a faházhoz, megálltunk egymással szemben, és néhány másodpercig szótlanul a hallottakon kattogtunk, majd én törtem meg a csendet. – Szerinted igazat mondott? Tényleg kaphatunk olyan feladatot, ahol a

szervezők választják ki a résztvevőket? – töprengtem. – Lehet – tárta szét a karját Kornél. – Nagyszerű – biccentettem a szám szélét rágva, és a fejemet rázva megpróbáltam elhessegetni a rémképeket arról, hogy egymás ellen megyünk a bent maradásért. – És akkor... – próbálkoztam, de megakadtam. – Nem tudom – ingatta a fejét. – Akkor nem tudom. – Én sem – ismertem be. – De hé, nyugi. Az is lehet, hogy blöffölt. – Ötven százalék esély van rá – motyogtam. – Az egész jó arány. – Az rémes arány – vágtam rá kapásból. – Pesszimista vagy – mosolygott rám kedvesen. – Még mindig realista – javítottam ki sóhajtva. – Figyelj rám – fogta meg a kezem, figyelmen kívül hagyva, hogy körülöttünk jöttek-mentek a versenyzők a feléledt táborban. – Ha úgy kell lennie, akkor úgy lesz. Megoldjuk – nyugtatott. – Gondolod? – Nincs más választásunk – vonta meg a vállát. – Addig viszont... – Igen? – Veled maradok, te pedig maradj velem. Mit szólsz ehhez? – kérdezte a szemembe nézve. – Hogy... – kezdtem, és Kornél nyaka köré kulcsoltam a karomat. – Hogy most én félek attól, hogy kiesel – suttogtam mosolyogva. – Igazán? – nevette el magát fölém hajolva. – Aha. Szinte pánikolok a gondolattól – feleltem vigyorogva. – Azt nem akarom – közölte szórakozottan, majd a derekamat megragadva magához húzott, és hosszasan megcsókolt. Félig nevetve viszonoztam a csókját, és a kézfejemig lógó pulcsija ujjával megsimítottam az arcát. Kornél ellépett tőlem, és visszaindult a házsorok között, én pedig levakarhatatlan vigyorral az arcomon összefontam magam előtt a karomat, amikor észrevettem, hogy a pulcsija még mindig rajtam van. – Kornél! – kiáltottam utána. – A pulcsi. Itt felejtetted! Kornél hátrafordult, végignézett rajtam, és megrázta a fejét. – Már mondtam, jól áll a fekete, Újvári Hanna! Maradjon csak nálad – mosolygott. Egészen addig néztem, amíg be nem fordult az utolsó faháznál, majd bementem az ajtón. Csenge és Bernadett is mélyen aludtak, így halkan,

nehogy felébresszem őket, levettem magamról Kornél fekete pulcsiját, és összehajtva a párnám alá rejtettem, hogy senki ne lássa meg. Újra a saját csapatom színében, a piros felsőmben ültem le az ágyamra, és a telefonomon sudokuzni készültem, de mielőtt megnyitottam volna az alkalmazást, anyu fotójára néztem, és a fejemet csóválva suttogtam a háttérképnek. – Azt hiszem, szerelmes vagyok. Mit szólsz ehhez? – kérdeztem, majd a felismeréstől, hogy egy fénykép soha nem fog válaszolni nekem, ahogyan már anyu sem, fájdalmassá vált az arckifejezésem. A csuklómmal idegesen letöröltem az arcomról egy könnycseppet, és kavargó érzelmekkel, amik egyszerre emeltek a fellegekbe, és taszítottak le a mélybe, megnyitottam a játékot a telefonomon. Halkan nyomkodtam a kijelzőt, és vártam, hogy a többiek felébredjenek. Majdnem fél órája sudokuztam megállás nélkül, felváltva hallgatva Csenge egyenletes szuszogását és Bernadett rinocéroszhanghoz hasonló horkolását, amikor a lányok szinte egyszerre felébredtek. – Jó reggelt – nyöszörögte Csenge, szőke feje alig látszott ki a takarója alól. – Jó reggelt! – köszöntem vissza, felnézve a telefonomból. Bernadett a szemét dörzsölgetve hanyatt feküdt, és a faház gerendás mennyezetét bámulta. – Danival álmodtam. Megcsalt azzal a ribanc Dorkával – motyogta idegesen a nyakát tekergetve, hogy lássa a digitális képkeretét, amin róla és a birkózó barátjáról készült közös fényképek váltogatták egymást. – Tényleg? Én azt hittem, a Jurassic Parkban voltál álmodban – forgatta a szemét Csenge kiadatlanul. – Mi? Megint horkoltam? – kérdezte Bernadett csodálkozva. – Ha te ezt annak nevezed – ásította Csenge. – Nagyjából ezerszer ébredtem fel. – Bocs – nyújtózkodott Bernadett. – Fel kell hívnom Danit. Nem szoktam csak úgy álmodni. Ha kiderül valami, én megölöm – tápászkodott fel, és bár nem igazán tudtuk, hogy miről beszél, ráhagytuk. – Te hol voltál, Hanna? – kérdezte hirtelen Csenge. – Mi? Mikor? – kerekedett el a szemem. – Hajnalban. Felriadtam Bernadettre, de nem voltál itt... – magyarázta. Erre Bernadett csodálkozva fordult felém, és a szemöldökét felvonva várta a válaszomat. – Nem tudtam aludni, és kimentem sétálni – hebegtem zavartan.

– Esett? – pillantott Bernadett a vizes ruhámra, amit az éjjeli gyors átöltözésemkor a sötétben hanyagul levágtam a sarokba, és reggelre egy hatalmas tócsát képezett maga körül. – Nem, én... Beleestem a medencébe – vallottam be. Erre mindkét lány kérdőn nézett, további magyarázatra várva. – Megijedtem, és beleestem – tettem hozzá. Úgy tűnt, ez még mindig nem elég, mert Bernadett és Csenge is pislogás nélkül bámult rám. – Azt hittem, hogy egy vaddisznó, nem tudom, miért, de hallottam azt a reccsenést, mintha ágra lépett volna valami, és megijedtem, beestem a vízbe... Ennyi – legyintettem, újra felemelve a telefonomat, jelezve, hogy befejeztem a mesélést. – És mi volt az? Amitől megijedtél. Tényleg egy vaddisznó? – kérdezte Csenge riadtan. Úgy tűnt, a szőke lány idegei kezdik felmondani a szolgálatot a bükki állatvilág miatt. Először a szarvasbogár, aztán egy vaddisznó. Az arcán megjelenő rettegést látva ösztönösen megpróbáltam megnyugtatni. – Nem, nem vaddisznó volt. – Hanem? – kérdezte. – Semmi. Csak a szél – legyintettem, mire Bernadett összehúzott szemmel nézett az ágyamra. – A szél, fekete pulcsiban – közölte, azonnal kiszúrva a párnám alá gyűrt ruhadarabot, aminek kilógott az egyik ujja. A számat elhúzva tűrtem vissza a párnám alá Kornél felsőjét, és Bernadettre néztem. – Nem tudtam, hogy ott lesz, a tegnapi balhé után direkt nem mentem ki este, hajnalban pedig tényleg csak összefutottunk. – Jó. Figyelj, nekem nincs bajom Kornéllal, teljesen más a helyzet vele, mint Mátéval. Tegnap azért nem álltam ki melletted, mert Zsombor nem értette volna meg, hogy mi a különbség a két szituáció között. Túl kölyök hozzá, és idegesítően makacs – sóhajtotta. – Tudom, hogy jóban vagytok Kornéllal. Azt is, hogy segített a bent maradásban. Jó srác, nincs vele gond, szóval felőlem lógjatok együtt – vonta meg a vállát. – De azt elvárom, hogy egy adott szituációban a csapat érdekeit helyezd előtérbe – tette hozzá. – Értem – bólintottam. – Á, szóval valami alakul – vigyorgott rám Csenge, és amolyan „avass be mindenbe!" pillantással fürkészett. Mivel nekem ez a barátnős dolog elég régóta kimaradt, tekintve, hogy az elmúlt másfél évben szinte a saját létezésemet sem fogtam fel igazán, csak zombiként lézengtem egyik napról a másikra, tanácstalanul néztem a fekete csapattagra. A faház ajtaja éppen jókor nyílt ki, mert fogalmam sem volt, hogy mit

mondjak, és főként, hogy miért. Valamennyien odakaptuk a fejünket, és értetlenül néztük Lórit, aki szorosan lehunyt szemmel dugta be a fejét a házba. – Csajok, mindenkin van ruha? – Miért ne lenne? – kérdezte Bernadett, kezében a telefonjával. – Hidd el, ez egy jogos kérdés – jegyeztem meg mellékesen, és Lórihoz szóltam. – Igen, mindannyian ruhában vagyunk. – Ja, jó, oké – nyitotta ki a szemét Lóri. – Éppen edzettem, gyúrtam lábra odakint – kezdte mesélni a reggeli rituáléját. – Kicsit be is durrant – gondolkodott el. – A lényeget, Lóri, a lényeget – forgatta a szemét Bernadett. – Mennem kell telefonálni. Miért nincs itt térerő? – tartotta a magasba a készüléket eredménytelenül. A táborban az étkezőn és a kerítés melletti területen kívül teljesen blokkolva vannak a telefonok. – Ja, igen, hol is tartottam? – törte a fejét Lóri. – Lábra gyúrtál, be is durrant – segítettem ki. – Na, igen. Nézzétek – fordult meg a sortra vágott piros melegítőjében, hogy megmutassa izmos vádliját. Mindhárman türelmesen vártuk, ahogyan kettőt-hármat ráfeszít, hogy megbizonyosodhassunk róla, valóban bedurrant. – Lóri. Miért jöttél? – zökkentette ki Bernadett a bemutatóból. – Ja, tényleg – kapott Lóránt a fejéhez, majd megfordult, és izgatottan nézett ránk. – Feladat van, Zsombi az étkezőben vár minket – mondta, mire összeszorult a torkom. – Milyen feladat? Egyéni? Kinyitottátok a borítékot? – kérdeztem szapora pulzussal. – Nem boríték jött – ingatta a fejét Lóri. – Csapatfeladat van, és egy tabletet kaptunk hozzá. Zsombinál van, az étkezőben vár – magyarázta. – Jó, mindjárt megyek, csak telefonálnom kell egyet Daninak! – közölte Bernadett. – Nincs rá idő. Egy csomó csapat már elkezdte a feladatot. Sietnünk kell. Hannával mi van? – kérdezte Lóri, miközben én megkönnyebbülve eldőltem az ágyon, és a párnába temettem az arcomat. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy nem egyéni, hanem csapatfeladatot kaptunk, és ha igaz, amit Veronika mondott, akkor a legrosszabb még elkerül minket Kornéllal. – Akkor menjünk, majd később felhívom Danit. De ajánlom neki, hogy ne legyen igaz az álmom! – törtetett ki az ajtón Bernadett.

– Gyere, Hanna, siessünk – szólt rám Lóri, mire feltápászkodtam az ágyamból. – Tudsz jönni? Nem fáj a bokád? Vigyelek? – kérdezte kedvesen. – Tudok jönni, de köszönöm – mosolyogtam rá, és elfogadva a kezét hagytam, hogy felsegítsen az ágyból. – Te, az ott egy fekete pulcsi? – nézett át csodálkozva a vállam felett, a párnám irányába.

2. Az étkezőasztalnál ülve mind a négyen a kapott tabletet bámultuk, amit középre helyeztünk el úgy, hogy mindenki lássa. – Na jó – kért szót Bernadett az indítás előtt. – Mindenki tegye félre az egóját és a sérelmeit, hagyjuk, hogy mi történt eddig, felejtsük el az elmúlt feladat komplikációit – pillantott szúrós szemmel Zsombira. – Koncentráljunk arra, hogy most csapatként kell működnünk. Jó? – Jó – biccentettem. – Én is vágom – jelezte Lóri is, hogy felfogta a hallottakat. Mindannyian Zsombira néztünk, várva, hogy a kilencedikes csapattagunk is mondjon valamit. – Menni fog, Zsombor? – kérdezte Bernadett szigorúan. – Felőlem – sziszegte sértetten. – Ez a beszéd! – csapott a vállára Lóri. – Akkor indíthatom a felvételt? – kérdezte Bernadett. Magam előtt összefont karral néztem körbe az étkezőben, mielőtt elindult volna a videó. Csupán néhány csapat ült az asztaloknál, akik egy-egy tabletet bámulva próbálták értelmezni a feladatot, a többiek már kiviharzottak az épületből. Az arany csapatot már nem láttam, ők valószínűleg elsőként kezdték el a feladatot, ahogyan a lila csapatból a négy szinkronúszó lány, és a sötétzöld infósok sem voltak az étkezőben. Kornélékhoz akkor ült le Csenge, és indították el a felvételt, a citromsárgák pedig éppen befejezték, és sietősen felálltak. Ahogy elhaladtak mellettünk, Máté vigyorogva odaszólt hozzánk. – Sok sikert nektek – mondta őszintének tűnő kedvességgel. – Köszi, haver – nyújtotta Zsombi pacsira a kezét, Máté pedig belecsapott, és szórakozottan nézett körbe a társaságunkon, további haverkodást várva. Azt azonban nem kapta meg. – Mi az, baj van? – érdeklődött megilletődve. – Nincs, csak indítanánk a felvételt, és feltartasz – felelte Bernadett. – Hú, de rossz a hangulatotok ma reggel – csodálkozott Máté. – Nekem semmi bajom – védte magát Zsombi. – Nekem bedurrant a vádlim – felelte Lóri közömbösen.

– Én rosszat álmodtam a pasimmal – köszörülte meg a torkát Bernadett. Máté gyanakodva méregette a társaságunkat, végül megállapodott a tekintete rajtam. – Nekem pedig fáj a bokám – jegyeztem meg rezzenéstelen arccal. Máté, mint aki mindent ért, lassan bólintott. – Szóval még mindig be vagy rágva a tegnap miatt... Elmondtad a többieknek, és persze én vagyok a gyökér – ismerte fel azonnal a szituációt. – Miért, szerinted gyökér vagy? – kérdezte Lóri széttárt karral. – Ne már, senki nem mondott ilyet, és senki nem gyökér – szólt Zsombi, megpróbálva békíteni a feleket. – Nézőpont kérdése. Na, indíthatom végre a felvételt? – türelmetlenkedett Bernadett. – Hát jó, ti tudjátok – fröcsögte Máté a fejét rázva, mint aki nem is érti, hogy miért haragszunk rá, aztán sietve a csapattársai után ment, hogy elkezdhessék a feladatot. – Na végre. Indítom – nyúlt Bernadett a tablethez. – Most ezt muszáj volt? – csapott az asztalra Zsombi idegesen. – Mit? – kérdeztem. – Azért vagytok bunkók valakivel egy versenyen, mert nem segített? Egy versenyen? Egy ellenfél??? – akadt ki. – Nyugi, haver, nyugi. Feladat van – próbálta Lóránt csitítani a kilencedikest, aki úgy tűnt, megint elveszítette az eszét. – Ez nem fair. Tök normálisan idejött, sok sikert kívánt, ti meg akkora seggfejként viselkedtetek! – Vigyázz a szádra, kölyök – szólt rá Bernadett szúrós pillantással. – Jó, persze, megint én vagyok a kölyök, meg a naiv, meg az, akit lehet csesztetni. – Zsombi, ne most, feladatot kaptunk! – kérleltem, de teljesen eredménytelenül. – Csináljátok. Én kiszálltam – állt fel az asztaltól. – Nem szállhatsz ki, te hülye, akkor kiesünk, ez csapatfeladat! – förmedt rá Bernadett. – Na ülj szépen vissza a seggedre, vagy te mondod meg Kocsisnak, hogy miért is estünk ki – ragadta meg Lóri Zsombor vállát, és visszanyomta a székre. – Indíthatom végre az átkozott felvételt? Már csak néhány csapat van itt – fordult körbe Bernadett idegesen.

A fekete csapat akkor lépett ki az ajtón. Kornél visszafordulva kérdőn felénk nézett, és találkozott a tekintetünk. Csak széttártam a karomat, jelezve, hogy nem tudom, mi történik, majd elfordítottam a fejem a tablet irányába. – Indítsd – mondtam. Amiatt nem izgultam, hogy utolsóként indítjuk el a videót, mert a verseny eddigi feladatai alapján tudtam, hogy ott, ahol nem egyszerre kell kezdeniük a csapatoknak a feladatot, az eredményeket összevetve az egyéni idő dönt majd. Az sokkal inkább aggodalommal töltött el, hogy a mi csapatunk addig is nehezen jutott el, hogy egyáltalán megismerje a feladatot. Bernadett végre elindította a videót, mi pedig a tányérok felett meredtünk a tablet kijelzőjére, amin megjelent az irodájában ülő Kocsis igazgató arca. – Üdv, Szirtes-csapat! – köszöntött minket. – Jó reggelt, igazgató úr! – köszönt vissza Lóri boldogan. – Ez egy felvétel, nem élő – súgtam neki, jelezve, hogy az igazgató nem lát és nem hall minket, mert előre rögzített anyagot kaptunk. Lóri leengedte a kezét, és feszülten figyelte a felvételt, ahol az igazgató folytatta. – Sajnálatos módon engem elraboltak, a feladatotok pedig, hogy kiszabadítsatok – mondta az igazgató. – Mi a... – kerekedett el Lóri szeme. – Na persze a dolog nem komoly, nem kell megijedni, ahogy látjátok, valójában biztonságban vagyok – mutatott maga mögé az igazgató, ahol jól felismerhetően látszott az irodája, amit valamennyien ismertünk. – Azonnal ismertetem a feladatot – köszörülte meg a torkát. – Hogy ez milyen izgalmas, végre én is részt vehetek a játékban! – kalandozott el egy kicsit. – Ki is posztolom, egy pillanat. Csinálok egy szelfit, várjatok – kérte, majd felvette a telefonját az asztaláról, és vigyorogva elkészítette a képet. Addig mi vártuk, hogy folytassa az instrukciókat. – Na, meg is vagyok – nézett újra a kamerába. – Szóval. Szirtescsapat, most felolvasom a szövegemet, amit az Iskolák Országos Versenye küldött nekem. Remélem, valami személyre szabott, az olyat annyira kedvelem. Lássuk. Egy pillanat, kell hozzá az olvasószemüvegem – matatott a zakója zsebében. Közben az étkezőben már rajtunk kívül minden csapat végzett a videója megnézésével, és kiviharzott a helyiségből, csupán a mi igazgatónk szórakozott annyit, hogy utolsóként ültünk az asztalunknál, várva, hogy mondjon már valamit. – Mi lesz már? – kérdezte Bernadett türelmetlenül. – Nem lehet beletekerni? – kérdezte Lóri.

– Nem, itt nincs semmi, csak a leállítás és az indítás gomb. De fura – nyomkodta a kijelzőt Bernadett összevissza. – Aham, itt azt írják, a videó legyen rövid – olvasott bele Kocsis végre a levélbe. – Hát, erről már lecsúsztál, bátya – dünnyögte Lóri az igazgatónak. – Pszt! – szóltam rá. – És ne hívd így Kocsist – tettem hozzá a szememet forgatva. – Ó, igen, itt kezdődik a felolvasandó szöveg. Nem is tudtam, hogy színészkedni is kell. Összeszedem magam, jónak kell lennem – magyarázta az igazgató a kamerába. – Olvassa már fel azt az átkozott levelet! – üvöltött a tabletre Bernadett teljesen eredménytelenül, mert az igazgató nem hallott minket. – „Segítség, segítség!" – kezdte el felolvasni, a drámai hatás kedvéért üvöltve, és egészen természetellenesen magas hangon. – Most ezt miért csinálja? – tette szét a kezét Bernadett értetlenül. – Mert eljátssza, hogy elrabolták – feleltem. – „Szirtes-csapat, segítsetek nekem! Egy órátok van, mostantól ketyeg" – olvasta tovább a levelet, én pedig azonnal felkaptam a telefonomat, és elindítottam rajta a stoppert. – „Ha az öt rejtvényt megoldjátok, igazgatótokat megtaláljátok" – folytatta Kocsis. – Most végig rímbe szedi majd, amit vakéról? – vakarta meg a fejét Lóri, én pedig a videót bámulva feszülten figyeltem. – Öt feladatot kapunk egy óra alatt, ami a videó elindításától számít – értelmeztem. – „Most elmondom, hogy mit tehetsz, a hozzám vezető úthoz először egy kulcs vezet" – vigyorgott Kocsis, aztán eszébe jutott, hogy őt éppen „elrabolták", ezért baljósan összehúzta a szemöldökét, és közelebb hajolt a kamerához. – Kulcsot keresünk. Oké. De hol a kulcs? – suttogtam pislogás nélkül meredve a kijelzőre, az igazgató pedig folytatta: – „A kulcsot könnyen megtaláljátok, ha mindig tiszta a ruhátok." – Mi a szar? – dőlt hátra Lóri. – Nem értem – rázta a fejét Bernadett. – Fejtörő – mondtam. – Ezek fejtörők lesznek! – Milyen fejtörő? – kérdezte Lóri, de az igazgató nem hagyta abba. – Na, ez könnyen ment – vigyorgott Kocsis a kamerába. – „A második

jelet elrejtve keresd..." – Most mi baja van? Mi ment könnyen? Miért folytatja? – értetlenkedett Lóri. – Várjatok! Bernadett azt mondta, hogy nincs tekerés, csak leállítás és indítás – szóltam. – Állítsd le, állítsd le, túlment a feladaton, amit még nem oldottunk meg! Már a másodikat mondja! – kiáltottam. Bernadett azonnal leállította a felvételt, amin beszéd közben kimerevedett az igazgató képe. – Mit mondott pontosan? Milyen kulcs? – kérdezte Lóri, majd Bernadetttel együtt felém fordultak, hogy idézzem vissza pontosan. – „A kulcsot könnyen megtaláljátok, ha mindig tiszta a ruhátok” – ismételtem. – Kulcs. Kell keresnünk egy kulcsot. Tiszta ruha... Oké – mondtam, aztán felpattantam. – Gyerünk a mosókonyhába! – indultam el. – Ááá, szóval arra utal a tiszta ruha. Értem már – vigyorgott Lóri, de nem hagytunk neki sok időt, hogy megünnepelje a felfedezését, hanem a karját megragadva indultunk az ajtó felé. Mielőtt kiléptem volna, megtorpantam, és visszafordultam. Zsombi továbbra is az asztalnál ült, és maga előtt összefont karral bámult, meg sem mozdulva. – Zsombor! Gyerünk! – ordítottam rá. – Jövök már – kászálódott fel komótosan, mire idegesen megráztam a fejem. – Mintha élnél, jó? – Jó – zsörtölődött. – Komolyan, Zsombor, értjük, hogy megsértődtél és megmakacsoltad magad, de ha már nem vagy hajlandó segíteni, akkor legalább ne hátráltass minket! – kértem, olyan szépen, ahogyan csak tudtam, bízva abban, hogy a szavaim hatásosak lesznek. Ez nem derült ki, mert Lóri visszalépett mellém az ajtóba, és elordította magát. – Haver, két másodperced van, vagy kiváglak a kerítésen – közölte dühösen. Erre Zsombi felpattant, és valamit dünnyögve futólépésben odasietett hozzánk, majd kiment előttünk az ajtón. Amikor mindannyian kiértünk, Lóri megragadta a kilencedikes karját, és erősen rászorított, hogy maga mellett tudja. – Siessetek, keressétek a kulcsot, jövök, ahogy tudok – szóltam, és megpróbáltam ránehezedni a fájó bokámra. Már sokkal jobbnak éreztem az állapotát, de a futásra még képtelen lettem volna. Lóri és Bernadett megtorpanva néztek rám, mellettük Zsombi pedig unott arckifejezéssel meredt maga elé.

– Biztos? – kérdezte Bernadett. – Menjetek! Jövök én is – biccentettem. Bernadett és Lóri rohanni kezdtek, magukkal rángatva a passzívvá vált Zsombit, én pedig sietve, ahogyan csak tudtam, utánuk indultam. – Jó reggelt, gyerekek! – sétált feléjük Titanilla tanárnő napszemüvegben, strandtörülközőt cipelve a hóna alatt. – El az útból! – üvöltött rá Lóri rohanás közben, mire a tanárnő félreállt, nehogy elsodorják magukkal, és felháborodva emelte meg a napszemüvegét. – Mi történik? – kérdezte tőlem megilletődve, amikor odaértem hozzá. – Feladatot kaptunk – bicegtem el mellette. – Mi van a lábaddal? – tárta szét a karját. – Megsérültem tegnap. De mindegy – legyintettem, és otthagyva a tanárnőt, a lüktető bokámat erőltetve igyekeztem a többiek után. A tábor teljesen felpezsdült, a különböző színű csapatok tablettel a kezükben rohangáltak fel-alá. A sárga melegítősöket a focipálya irányában láttam, a világoskékek az egyik faház körül kerestek valamit, a velem szemben rohanó szürke csapat pedig valami olyasmit ordított, hogy „a kapu körül nézzék meg!" Ebből azonnal rájöttem, hogy a fejtörőket minden csapat egyénileg kapta, tehát nem mindenkinek ugyanott kell keresnie, és valószínűleg nem is ugyanazokat az elrejtett tárgyakat. Nyilván azért, hogy a csapatok ne követhessék egymást, és ne leshessék le a megoldásokat a másikról. Mindenki külön feladatot kapott, éppen ezért nézett ki úgy a tábor, mint a felbolydult hangyaboly. A szervezők leleményességét látva gondolatban elismerően bólintottam egyet, majd beléptem a mosókonyha apró épületébe, ahol a többiek még nem találták meg a kulcsot. Bernadett az egyik szárítót rángatta, hogy benézzen mögé, Lóri derékig bemászott az egyik mosógépbe, Zsombi pedig unottan ácsorgóit a fal mellett. – Nincs meg? – kérdeztem a fejemet fogva. – Sehol semmi, már mindent átnéztünk Bernadett-tel – felelte Lóri a mosógép belsejéből, amitől tompán hallatszott a hangja. – Biztos, hogy ezt jelenti a rejtvény? – pillantott rám Bernadett, kifulladva a gép rángatásától. – Nem tudom, nem igazán lehet más – kattogott az agyam, és kétségbeesve néztem körbe. – Mindent megnéztetek? – Mindent – mászott ki Lóri a mosógépből. – „Ha mindig tiszta a ruhátok..." – motyogtam. – „Ha mindig tiszta a ruhátok." Mi kell ahhoz? Mosógép, mosópor... – szóltam. Lórival és

Bernadett-tel egyszerre néztünk össze, majd az ablakpárkányon lévő dobozra. – Mosópor! – kiáltottam, mire Bernadett, aki a legközelebb volt hozzá, odaugorva lekapta az ablakból, feltépte a legalább ötkilós doboz tetejét, és elkezdte kiszórni a földre a tartalmát, amitől sűrű mosóporfelhő szállt fel az apró helységben. A szánk elé kaptuk a kezünket, majd meghallottuk a fémes, koppanó hangot a földön, ahogyan a kulcs leesett. – Megvan! Megvan a kulcs – kapta fel Lóri ünnepélyesen. – Húzzunk ki innen, mert megfulladok – tette hozzá, ezzel pedig mind egyetértettünk, és az ajtót kivágva kimentünk a levegőre. – Gyerünk, indítsd el, ott hagytuk abba, hogy „a második jelet elrejtve keresd" – szóltam Bernadettnek, aki a kezében tartott tabletet felénk fordítva benyomta a videót. A leállított felvételen az igazgató újra megmozdult, és folytatta a félbehagyott mondatot. – „... ott, ahol madarakat etetsz" – mondta. – „Madarakat etetsz" – bólintottam izgatottan. – Oké... Madáretetőt keresünk, tudom is, hogy hol – hadartam. – Hol? – kérdezte Bernadett. – Az erdőben, amikor ornitológiái túrára mentünk, elhaladtunk egy csomó madáretető mellett. Nincs messze, induljunk – mondtam. – De hogy jutunk ki az erdőbe? – kérdezte Lóri a fejét vakarva. – Át a kiskapun, hátul. A kulccsal – raktam össze fejben egy pillanat alatt a feladat megoldását. – Állítsd le, nehogy tovább mondja Kocsis – kértem Bernadettet, aki kinyomta a felvételt, amin az igazgató éppen beszélni kezdett volna, ezért nyitott szájjal merevedett meg a kijelzőn. Mind a négyen elindultunk az élménytábor hátsó kapujához, és bár siettem, ahogy tudtam, így is nehezen bírtam tartani a tempót a többiekkel. A kapuhoz érve, amíg Lóri a kulcsot próbálgatta, fájdalmas arccal támaszkodtam neki a kerítésnek, és megpróbáltam megmozgatni a bokámat, de a körkörös mozdulattól nyilalló fájdalom hasított belé. – Megvan! – kiáltotta Lóri, amikor kinyílt a kapu. – Mutasd az utat, Hanna! – Oké – sziszegtem, és bicegve elindultam, mire Lóri és Bernadett összenéztek. – Ez így nem lesz jó – ingatta a fejét Bernadett idegesen. – Maradj, és megkeressük nélküled – ajánlotta fel. – Nem, nem akarom, hogy eltévedjetek. Tudok jönni – erőltettem meg

magam. – A fenébe már, mi másért pattintottam volna ki a lábaim, ha nem azért, hogy bírjam a pluszterhet? – nézett rám Lóri. – Na, ugorj a hátamra – fordult meg előttem, két karját maga mellé tartva, arra várva, hogy ráugorjak a hátára. – Kösz, de... inkább nem – ingattam a fejem ösztönösen. – Gyerünk már! – kérlelt Lóri, én pedig tanácstalanul Bernadettre néztem. – Csináld – biccentett. – Csináld, vagy kiesünk! – ijesztett rám. – Hát jó – nevettem el magam kínosan, és felmásztam Lóri hátára, átkulcsoltam a karomat a nyaka körül, mire rászorított a lábaimra. – Megvagy? – kérdezte, felnézve rám a válla felett. – Ühüm – sziszegtem zavartan. – Na. Nem véletlenül mondom, hogy soha ne hagyja ki senki a lábnapot. Meg sem érzem Hanna súlyát. Ez a vádli, ez aztán bírja a terhet – büszkélkedett Lóri, a hátán velem. – Indulhatunk? – Igen – feleltem, amikor meghallottam a fényképezés jellegzetes hangját, mire Bernadett felé kaptam a fejem, aki a mobiljával lefotózott minket. – Ne! Mit csinálsz? – Dokumentálok Kocsisnak. Nagyon kérte – felelte. – Jó, de ne ezt! – ráztam meg a fejem elképedve. – Miért? Nem is rossz. Nézd csak meg – mutatta felém a telefonját, aminek a kijelzőjén megpillantottam magunkat. – Jézusom, mint egy rossz Twilight-paródia – meredtem a képre elrettenve. – Muti – nyújtogatta a nyakát Lóri is, aztán lelkesen bólogatni kezdett. – Beszarás, tényleg olyan. Én vagyok a csillogó csávó, Hanna meg a csaj a hátán az erdőben. Ezt küldd majd át, Berni, megosztom majd fészen, a spanok a teremben szét fogják röhögni magukat – tervezte el. – Jó, átküldőm – ígérte Bernadett. – De most nyomás a második tárgyért. Zsombor, menj előttem, hogy szem előtt legyél, Hanna, te pedig mondd az utat Lórinak – vette át az irányítást Bernadett, és valamennyien elindultunk. – Mondhat bárki bármit, én bírom azt a filmet – magyarázta Lóri a kitaposott erdei ösvényen haladva, miközben néhány lépésenként rántott egyet rajtam, hogy le ne csússzak a hátáról. – Sokan szarozzák, de szerintem van benne minden, ami kell. Csávó, csaj, akció, vámpírok, nagy kutya, minden. – Az egy farkas – jegyezte meg Bernadett. – Hol? – torpant meg Lóri velem együtt.

– A filmben – tette hozzá Bernadett szórakozottan. – A filmben azok farkasok, nem kutyák – mondta. – Ja, jó, nem vágtam, azt hittem, most van itt egy farkas – könnyebbült meg Lóri. – Itt jobbra megyünk – szóltam a feje mellett, ahogyan az ösvény elágazáshoz ért. Lóri velem együtt jobbra fordult, utánunk pedig Zsombi és Bernadett is tartották az irányt. Ahogyan Lóri hátán kapaszkodva zötykölődtem, oldalra fordítottam a fejem, és a sűrű fák között átnézve megpillantottam az egyik szervezőt, aki velünk lépést tartva haladt, nagyjából tizenöt-húsz méterre tőlünk a fák között. A másik irányba fordulva egy másik szervezőt is észrevettem, ahogyan a csapatunkat kíséri tisztes távolságból. Pont annyira voltak észrevehetőek, hogy ne zavarják a játékunkat, mégis tudjuk, hogy vigyáznak ránk a verseny alatt, és nem engednek ki négy diákot a Bükkbe egyedül. – Ott! Ott vannak a madáretetők! – kiáltottam el magam, és Lóri feje felett előremutattam. – Szép volt, Hanna – dicsért meg Bernadett, majd amikor odaértünk, Lóri lerakott a hátáról, és a fejét vakargatva nézett fel a faágakról lelógó madáretetőkre. – Ezek szerint valakinek fel kell másznia – következtetettem. – Majd én – vetette le és kötötte a dereka köré Bernadett a piros pulcsiját, majd megragadta a fa törzsét, és fogalmam sincs, hogyan, de mászni kezdett rajta. Reálosként, úgy, hogy nem sok közöm van a sportokhoz, tátott szájjal néztem, ahogyan pillanatok alatt felér, és a vízilabdázástól izmos karjával kinyúl a faágra aggatott madáretető felé. – Találtam valamit! – kiáltott le. A kezemet a homlokom fölé tartottam, hogy a fákon átszűrődő napsütés ne vakítson el, és aggódva néztem a fán lógó Bernadettet, aki a madáretőben nyúlkált. – De nem kulcs! – tette hozzá. – Ha egy fióka, akkor azt tedd vissza, az nem a versenyhez tartozik – tanácsolta Lóri. – Ez egy etető, nem fészek – szóltam rá visszatartott mosollyal. – Megvan. A miénk – mutatott felénk Bernadett egy piros kártyát. – Lejövök! – mondta, majd a foga közé szorította a kártyát, és újra két kézzel ragadta meg a fatörzset. – Óvatosan – kértem lélegzet-visszafojtva, és amíg le nem ért, minden izmom megfeszült, annyira tartottam attól, hogy a szemem láttára zuhan le a fáról.

– Na, megvagyok – ugrott le, amikor már csak úgy fél méter magasságban volt, és tenyerét összedörzsölte, majd kivette a fogai közül a kártyát. – Ezt találtam – adta át a kártyát, amin négy szám szerepelt. 9-2-4-3. – Ez mi lehet? – csodálkozott el Lóri. – Valaminek a kódja – tippeltem. – Nézzük, hátha a videóból kiderül. Bernadett felkapta a földre rakott tabletet, és benyomta Kocsis felvételét, amin az igazgató az irodájában, éppen „elrabolva" adta ki a további instrukciókat. – „Gyerünk tovább, Szirtes-csapat, hagyjátok hátra a madarakat. A kódot használjátok ott, ahol őrzik az álmot" – mosolygott Kocsis a kamerába. – Állítsd le – mondtam Bernadettnek, és sóhajtva beletúrtam a hajamba. – „A kódot használjátok ott, ahol őrzik az álmot" – ismételtem meg a feladatot. – Ez mit jelenthet? – kérdezte Bernadett. – Gondolkodom – kértem egy kis időt, és Zsombira néztem, aki az egyik fa mellett ácsorgóit. – Nincs kedved segíteni? – Passz, én sem tudom, hogy ez mit jelenthet – vonogatta a vállát. – Pedig nagyon próbálkozol, látom – sziszegtem. – Ne legyél már ekkora segg, Zsombor! Te vágod ezeket a fejtörős izéket – tárta szét a karját Lóri. – Mondom, hogy nem tudom, mit jelent – duzzogott tovább. – Csak hogy tudd, ahogy ezen túl leszünk, kérni fogom a csapattagcserét! – fenyegette Bernadett. – Tedd azt – sétált arrébb Zsombi. – Úgyis azt mondtad, hogy direkt akartam a kiesésünket, tessék, most tényleg direkt akarom. – Szóval ez a bajod? – förmedt rá Bernadett. – Hogy szóvá mertem tenni, hogy nem mozdultál meg, és Hannának egyedül kellett rohangálnia az erdőben a bent maradásunkért? – Nem azt tetted szóvá – kérte ki magának Zsombi. – Azt mondtad, talán direkt csináltam! Hogy gondolhatsz ilyet? Hogy feltételezheted??? – akadt ki a kilencedikes. – Ne most! Ne most essünk megint egymásnak, erre ráérünk később is. Feladat van! – emlékeztettem őket arra, hogy éppen az erdőben ácsorgunk egy feladvánnyal, amit egyelőre nem tudtunk megfejteni. – „...ahol őrzik az álmot" – dörzsöltem meg két kézzel a halántékomat. – Talán ez valami éjszakai feladat, nem? Sötétben... – töprengett Lóri. – Egy óránk van kiszabadítani Kocsist, és reggel van, nincs idő megvárni a

sötétedést. Ez valami más lesz – közöltem. – Vágom, ez tényleg tré ötlet volt – szomorodott el Lóri. – Legalább megpróbáltad – mosolyogtam rá kedvesen, majd szúrós tekintettel pillantottam Zsombi felé. – És most? Itt agyalunk, amíg le nem telik az idő, és ki nem esünk? Vagy bízzunk abban, hogy mások elakadtak az első rejtvénnyel, és ők esnek ki? – túrt a hajába Bernadett idegesen. – Pillanat – kértem még egy kis időt, hogy átgondolhassam. – Én ezt nem bírom – fakadt ki a vízilabdázó. – Nem ehhez szoktam hozzá. Nem tudok várni a kiesésre, tennem kell valamit, muszáj megpróbálni, természetellenes érzés, hogy nem cselekedhetek! – magyarázta, és megértettem az érveit, hiszen sportember, csak éppen a jelen helyzetben ezzel a kirohanásával nem sokat segített. – Álom. Álom... Éjszaka alszunk... Ez nem stimmel, nappal van! – magyaráztam magamnak idegesen, aztán elkerekedett a szemem. – „...őrzik az álmot!" Nem az álom a lényeg! Hanem hogy őrzik! Őr! ŐR!!! – kiáltottam fel, és dühösen a homlokomra csaptam, amiért ennyi ideig tartott, hogy rájöjjek. Bernadett és Lóri továbbra is értetlenül néztek rám. – Az őrbódéba kell mennünk! Ott kell használnunk ezt a kódot. Talán egy lakat van az ajtón, aminek 9-2-4-3 a kódja! – magyaráztam, mire egy „jaaa!" bólintás kíséretében mindkettejüknek leesett a megoldás, én pedig mérgesen Zsombi felé fordultam. – Tudtad? Tudtad, mielőtt kitaláltam? – Nem, tényleg nem – tette fel mindkét kezét védekezően. Fürkészve néztem a kilencedikes arcát, majd sóhajtva biccentettem. – Rendben van, hiszek neked – mondtam, majd Lóri felé fordultam, aki várta, hogy a hátára másszak, és már siettünk is vissza a táborba, egyenesen az őrbódé irányába. Útközben találkoztunk más csapatokkal, voltak, akik éppen a kiskapun léptek ki, másokkal már a tábor területén futottunk össze, ahol összevissza kapkodva rohangáltak. Lóri nyakába kapaszkodva, és ezzel kissé fojtogatva szegényt, fél kézzel előszedtem a zsebemből a telefonomat, és rápillantottam a stopperre. Huszonkét perce kezdődött a versenyszám, és már túl voltunk két feladaton. Azonban még három hátra volt. Ha már nem kell messzire mennünk, mint például a madáretetős keresésnél, akkor van esélyünk az eredményes feladatmegoldáshoz, de... Akárhogy számoltam, húzósnak

ítéltem meg, főként mert én sérültként hátráltattam a többieket, amiért cipelni kellett, és Zsombi infantilis viselkedése sem vált előnyünkre, továbbá az sem, hogy Bernadettre és Lórira kizárólag erőnléti próbán számíthattunk, másban nem igazán tudtak segíteni. Az őrbódéhoz érve Lóri lerakott a hátáról, és az ajtóhoz lépett, majd tanácstalanul megrázta a fejét. – Itt nincs lakat – szólt, miközben lenyomta a kilincset. – És nyitva van – fordult hátra felénk meglepetten. – Akkor menjünk be – tanácsolta Bernadett, mire mind a négyen beléptünk a kis bódéba. A reggeli nap pont a kis faházra sütött, emiatt a helyiségben forróság volt, a klíma pedig valamiért nem volt bekapcsolva. Nyitva hagytam magam mögött az ajtót, hátha kialakul egy kis huzat, vagy csak kicserélődik az állott levegő. Az ablakon besütő napsugarak vékony csíkban világították meg a felszálló port. – Tuti ez a megoldás, Hanna? Ide kellett jönnünk? – kérdezte Lóri. – Mert ha nem, akkor nagy bajban vagyunk. Itt az őrnek vannak a személyes cuccai – mutatott körbe az apró szobában. – Biztos, hogy ide kellett jönnünk – erősködtem, valamilyen szinten magamat is megpróbálva nyugtatni, mert engem is váratlanul ért, hogy nincs lakat az ajtón, mivel a számkombinációból arra következtettem. És nem jött be a tippem. – Miért lett volna nyitva az ajtó, ha nem jöhetünk be? – kérdeztem, bízva abban, hogy logikus az érvelésem, és nem éppen betörtünk a tábor őrbódéjába. – Négy számjegyünk van, keressetek bármit, amire használhatjuk – mondtam, aztán hozzátettem. – Lehetőleg gyorsan. Mind a négyen körbefordultunk, de a szoba annyira kicsi volt, hogy meg sem kellett mozdulnunk ahhoz, hogy körbenézzünk. Kezemmel letöröltem a gyöngyöző homlokomat, és az állott levegőben szaporán lélegezve mértem fel a helyiséget. Egy rumlis asztal, rajta hanyagul ledobott papírokkal, egy megbámult almacsutkával, néhány tollal, és két monitorral, ami váltakozva mutatta a tábor környékét, a kapubeállót, a hátsó kiskaput és a kerítés különböző pontjait. Egy gurulós szék, egy kis hűtő, ami berregő hangot hallatott, és tovább fűtötte az egyébként is túlmelegedett bódét. Egy szekrény, rajta lakattal. – Ott! – mutattam Zsombi mögé. – Ott egy lakat. A kilencedikes komótosan odanyúlt, és megrázta a fejét. – Kulccsal nyílik – felelte. – A francba! – mérgelődtem.

– Akkor mégis rossz helyen vagyunk? Betörtünk? – riadt meg Lóri. – Én nem akarok sittre menni! – közölte hisztérikusan. – Nyugi – ráztam meg a fejem. – Itt lesz, amit keresünk – próbálkoztam, de kezdtem bizonytalanná válni. Idegesen forgolódva ösztönösen a csuklómhoz nyúltam, keresve a karkötőmet, aztán eszembe jutott, hogy leszakadt, ezért lehunytam a szemem, és a kétségbeesés szélén állva már a feladás gondolata is megfogalmazódott bennem, amikor... Amikor bevillant egy másodpercekkel korábbi kép az asztalról, és kinyitottam a szemem. Ott volt, amit kerestünk, ott volt az orrunk előtt, és azért emlékeztem rá, azért ragadt meg a fejemben, mert túlságosan görcsösen próbálták elrejteni előlünk. Az egész bódéban rend volt, kivéve az asztalt, ahol direkt kaotikusan hevertek a papírok. – Szerintem megvagyunk! – léptem oda, és a papírhalmok alól kilógó mobilt látva elmosolyodtam. Felemeltem a készüléket, és benyomtam, mire azonnal kérte a jelzár feloldásához tartozó kódot. Visszatartott lélegzettel ütöttem be a piros papíron szereplő számokat, a telefon pedig rögtön elfogadta, és kioldódott. – Kész! – fordultam a többiek felé megkönnyebbülten. – De menjünk ki innen, mert megfulladok – kértem. – Meg azért is, mert betörtünk – tette hozzá Lóri. Az őrbódéból kilépve, túl a harmadik megoldáson újra ellenőriztem az időt, és örömmel konstatáltam, hogy kifejezetten jól állunk. – Indíthatod a videót – mondtam Bernadettnek. – Indítanám, de nincs tovább – meredt a tabletre pislogás nélkül. – Mi? – csodálkoztam. – Hogy érted? – vettem ki a kezéből, és megpróbáltam én is, de hiába nyomkodtam volna, nem volt ott az indítás gomb. – Elromlott? – csodálkozott Lóri. – Nem hinném, mitől? – kérdezte Bernadett. – Nem tudom, összevissza nyomkodtuk, biztos beszart. Most mit csináljunk? – sétált előttünk idegesen. – Nem, ez nem elromlott – ingattam a fejem. – Volt egy tabletünk, amit... kiváltott a telefon – agyaltam. – A telefonnal kell továbbmennünk – értelmeztem a helyzetet. – És hová? Mit kell csinálni? Honnan tudjuk, hogy mi a feladat? – kérdezte Bernadett türelmetlenül. – Nem... Nem tudom, biztos, hogy van benne valami. Át kell nézni. – A francba már ezekkel a rejtvényekkel meg fejtörőkkel, húsz méterről ledobok a fenébe akárkit, adjanak már valami értelmes feladatot! – akadt ki

Bernadett. – Türelem. Csak... Türelem – kértem, és félrefordítottam a fejem. – Zsombor, hajlandó vagy segíteni? – Persze – sóhajtotta maga előtt összefont karral. – Köszönöm – biccentettem. – Adjatok nekünk néhány percet – kértem Lórit és Bernadettet, majd az őrbódé árnyékában leültünk a kilencedikessel egymással szemben, kettőnk közé rakva a telefont. – Akkor keressünk valamit – fújtattam egy hatalmasat, Zsombi pedig egy elsebesedett szúnyogcsípést vakargatva a karján bólintott.

3. – Hogy álltok? – lépett oda hozzánk Bernadett indiszponált állapotban. – Még sehogy – ismertem be. Az őrbódéban talált telefont Zsombival együtt átnéztük, de nem találtunk semmi gyanúsat. A képek és videók között próbáltunk valamiféle nyomra bukkanni, ezzel ment el a legtöbb idő. Mindketten úgy gondoltuk, hogy az egyik felvételen lesz valami jel vagy instrukció a továbbiakhoz. De sehol semmi. A törölt képeknél sem jutottunk semmire, csak az idő ment vele. – A fenébe! – fogtam a fejem, és hátradőltem a fűben, szorosan lehunytam a szemem, folyamatosan agyalva azon, hogy miért akadhattunk el. – Itt nincs semmi, a telefon használhatatlan – ejtette ki a keze közül Zsombi a készüléket. – De. Ott kell lennie – motyogtam fáradt aggyal. – Nézzük újra – tápászkodtam fel. – Már ezerszer átnéztük a képeket. Semmi értelme, csak száz tucatfotó... – Tudom, hogy tucatfotó, én is ugyanannyiszor néztem át, mint te – forgattam a szemem, aztán mérgesen elvettem a telefont. – Talán pont azért van ennyi semmitmondó kép benne, hogy elterelje a figyelmünket. – Talán egészen mást kell keresnünk – nyomkodtam a telefont. – Például? – Például... – lépkedtem a menüben – Ezt nézd! – Mi az? – ült át mellém Zsombi, és érdeklődve nézett a kijelzőre. – Mi történik? – állt mögénk Bernadett és Lóri is. – Nézzétek a híváslistát. Kiütötték a nem fogadott hívásokat, hogy ne jelenjenek meg a kijelzőn, de a menüben ott maradtak. És mindegyik ugyanarról a számról érkezett, a mai napon. – És? Talán az őrt hívogatja valaki... Mi meg lenyúltuk a telefonját. Ez már betöréses rablás! – mondta Lóri félve. – Nem, nem. Ez Kocsis lesz – pattantam fel. – Vissza kell hívnunk – nyomtam be a hívást, majd a kihangosítást, és magamban imádkozva, hogy igazam legyen, a szám szélét rágva vártam, hogy mi történik.

– Ez nem jött be. Nem veszi fel senki – sóhajtotta Bernadett, amikor a hosszas kicsöngés átváltott üzenetrögzítőre. – Szirtes-csapat! – kiáltotta Kocsis. – Igeeen! – üvöltötte el magát Lóri boldogan. – Pszt! – szóltunk rá valamennyien, és feszülten hallgattuk a rögzítőre mondott szöveget. – „Szirtes-csapat, az óra ketyeg, az elrablóim kényszerítenek, hogy mozgásban legyek. Ahhoz, hogy megtaláljatok, maradjatok párban, és ne feledjétek, mindig kell pár nap..." – Lábnap! – ordította el magát Lóri, kiegészítve az igazgató szavait. – Lábnap! LÁBNAP! Ezt tudom! Ez az én dumám! Megfejtettem! A kondiparkhoz kell mennünk! – kiáltotta büszkén. – Jól van, nyugi, megyünk – bólogattam nevetve. – Beszarok! Én is kitaláltam valamit – ámult el Lóri a saját teljesítményén. – Ügyes voltál – veregettem meg a vállát. – Hogy állunk az idővel? – kérdezte Bernadett. – Rosszul. Tizenkét percünk van – pillantottam a telefonomon lévő stopperre. – Akkor futás – indult meg, majd eszébe jutott, hogy én nem tudom tartani a tempót, ezért megállt. – Menjetek! Jövök én is. Siessetek, keressetek valamit az edzőpadoknál – mondtam, mire előrerohantak, én pedig lüktető bokával igyekeztem utánuk olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. Már majdnem odaértem, amikor a fekete csapat rohant velem szemben. – Megvagytok? – kérdezte Csenge. – Mindjárt. Most lett meg a negyedik helyszín, oda rohannak a többiek. Húzós lesz, de hátha nem mi végzünk utolsóként... – feleltem – Ebben biztos lehetsz – biccentett Csenge. – Hogy érted? Ti hol tartotok? – Elakadtunk a harmadikkal – felelte. – Megtaláltuk a bőröndöt, de addig nem tudjuk kinyitni, amíg nem tudjuk a kódot – ismerte be. – A harmadikkal? A HARMADIKKAL? – kerekedett el a szemem, és rémülten néztem Kornélra. – Aha. Elcsesztük – biccentett. – Jézusom. Tíz percetek van – hüledeztem. – Tudjuk! – közölte Csenge hisztérikusan.

– Menj, siess a többiek után – szólt rám Kornél. – Mi? Nem! Nem! – ráztam meg a fejem határozottan. – Mi a feladatotok? – Hanna, menj, ti sem álltok jól, még nem végeztetek – meredt rám Kornél idegesen. – Mondjátok már, hogy mi a feladat! – akadékoskodtam, mire a fekete csapat tagjai összenéztek, majd Csenge széttárt karral sóhajtott. – Jó, ezt találtuk a másodiknál – adott át egy fekete borítékot, amit remegő kézzel kinyitottam, kivettem belőle a papírlapot, és villámgyorsan elolvastam a szöveget. – Fogalmunk sincs, hogy mi lehet az eredmény, próbálkoztunk... – ingatta a fejét Csenge. – Oké, nézzük – meredtem rá a szöveges feladatra. – Öten vannak, de négy fővel számolunk, mert egy kimarad, ketten osztoznak egyen, akkor mennyit fizetnek egy darabért... – motyogtam. – Mit csinál? – kérdezte Bence suttogva, feltehetőleg rám célozva, én azonban csak jobban összehúztam a szemem, és megráztam a fejem. – Háromszázkilencvenkettőbe kerül darabja – mondtam ki hirtelen. – 3-9-2 a megoldás. Futás! Siessetek – kiáltottam rájuk. A fekete csapat mind a négy tagja pislogás nélkül meredt rám. – Ez brutálisan para volt – motyogta Csenge. – Menjetek már! 3-9-2 – ismételtem meg könyörgő tekintettel, mire végre felocsúdtak a döbbenetből, és rohanni kezdtek. Futás közben Kornél még hátrafordult, és röhögve megrázta a fejét, jelezve, hogy ezt még fel kell dolgoznia, mire csak mosolyogva legyintettem, és a többiek után siettem. A csapatunk a szabadtéri kondiparknál várt, boldogan mutatva, hogy megvan az utolsó feladat is. – Eltaláltam, Hanna. A padoknál volt, ahogy sejtettem – lelkesedett Lóri. – Nagyszerű. Van még nyolc percünk. Mit kaptunk? – kérdeztem, az oldalamat fogva, amibe kellőképpen beszorult a levegő a nagy sietségben. – Egy vaktérképet – adta át Bernadett. – Vaktérkép? – húztam el a számat. – Miért nem kaphatunk mi is matekot? – ingattam a fejem. – Hogy érted? – csodálkozott el Zsombi. – Összefutottam a feketékkel, idefelé jövet. Ők matekot kaptak – tanulmányoztam a térképet. – Jó, ez nem tűnik nehéznek. – Honnan tudod? Megálltál velük dumálni? – firtatta tovább Zsombi. – Egy perc volt az egész. A harmadik feladatnál elakadtak, és... – És? – kérdezte a homlokát ráncolva.

– És segítettem nekik. – Marha jó. Még mi sem végeztünk, miért nekik segítesz? – Mondjuk már rég végeztünk volna, ha az elején esetleg részt veszel benne – vágtam vissza azonnal. – Hagyjátok abba. Ezt később ráérünk megbeszélni – förmedt ránk Bernadett, majd hozzátette. – Vagyis ezt is. – Mi van a térképen? – kérdezte Lóri. – Szerintem az egyik faház a megoldás – szakítottam el a tekintetem Zsombiról, és újra a térképre néztem. – Tudom is, hogy melyik – feleltem felszegett állal. – Akkor menjünk, alig maradt már időnk – indult meg Lóri. Az első faházsor második házánál megállva a kilincsen egy piros szalagot vettünk észre. – Ügyes vagy, tényleg ez volt az – biccentett Bernadett, és benyitott az ajtón. Valamiért szentül meg voltam győződve arról, hogy Kocsis bent lesz a szobában, de természetesen nem volt ott, csak túlzottan beleéltük magunkat az elrablásába és kiszabadításába. A helyiség azonban üres volt, csupán az egyik ágyon hevert egy papír, amit odalépve felvettem, és megköszörültem a torkom. – „Szirtes-csapat, gratulálok, igazgatótokat megtaláltátok – olvastam fel boldogan, aztán azonnal lehervadt a mosoly az arcomról, amikor folytattam. – A feladatot azonban még nem teljesítettétek, amíg nem bizonyosodtatok meg arról, hogy biztonságban és épségben vagyok." – Ne már, ez valami szívatás? Két percünk maradt – fogta a fejét Lóri. – Mit ír még? – rágta a szája szélét Bernadett. – „A feladat akkor ér véget, ha a kapcsolatot velem felvettétek. Ahhoz, hogy sikerrel járjatok, látnom kell a csapat összes tagját a kamerámon" – olvastam fel. – Videóhívás! Videóhívással kell Kocsisnál jelentkeznünk – mondta ki elsőként Bernadett. – Gyerünk az étkezőbe – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Másfél percünk van! – Akkor rohanás! – ordította Bernadett. – Menjetek, jövök utánatok! – szóltam a fájós lábamat húzva. – Miért akarsz lemaradni? Még segítenél kicsit a feketéknek, nehogy kiessenek? Mert mi sem állunk messze tőle – húzta össze a szemöldökét

Zsombi. – Nem, hanem azért, mert nem bírok ráállni a bokámra – sziszegtem mérgesen. – Gyerünk, együtt kell elindítani a videóhívást. Ugorj, Hanna – fordított hátat Lóri, mire felmásztam rá. – Kapaszkodj, mert Villámláb most megindul – közölte, én pedig szorosan átkulcsoltam a karom a nyaka körül, és rohanni kezdtünk. Szinte bezuhantunk az étkezőbe, és majdnem orra bukva érkeztünk, de nem foglalkoztunk vele, mert másodperceink voltak hátra. Több csapat nyugodtan, a feladatot már teljesítve ült az asztaloknál, és a kifejezetten hangos belépőnkre odakapták a fejünket. Nem nyújthattunk hétköznapi látványt, főként, hogy én Lóri hátán lógtam, aki az érkezéskor ledobott magáról, és már kapta is elő a telefonját. Kifulladva és lélegzet-visszafojtva vártuk, hogy Kocsis felvegye, miközben csapzottan, koszosan és izzadtan meredtünk a kamerába. – Hát ez aztán pont időben volt, Szirtes-csapat – szólt Kocsis végre, amikor fogadta a videóhívást. – Jézusom, elájulok – fújtam ki magam a megkönnyebbüléstől, és a többiek is egészen megviselten bámultak az igazgatóra. – Izgi volt, ugye? Egy órája várok itt, már tűkön ültem, de megcsináltátok! Szép volt, Szirtes gimi. Várjatok, csinálok egy screenshotot. Mosolyogjatok, ez nagy pillanat! – kérte, de képtelenek voltunk bármilyen reakcióra, teljesen kikészülve bámultunk magunk elé, és egy cseppet sem érdekelte egyikünket sem, hogy vajon milyen lett rólunk a kép. – Szörnyen mókás volt ez a feladat, és külön öröm, hogy részt vehettem benne. Az elrablásom is izgalmasra sikeredett, remélem, nem ijedtetek meg, tulajdonképpen nem is raboltak el igazából. Csak eljátszottam – nyugtatott meg minket. – Tényleg? – kérdezte Bernadett visszatartott nevetéssel. – Igen. Végig biztonságban voltam – bólogatott Kocsis feldobódva. – De nagyszerű volt, roppant mód élveztem. És a kis videóimat is szórakoztató volt előre rögzíteni. Micsoda rímek, micsoda leleményesség – áradozott. – Nem akartam túljátszani, nehogy megijesszelek benneteket, de néhol azért mégis megemeltem a hangomat, elvégre, ha csak elméletben is, de egy emberrablásról volt szó, kénytelen voltam kicsit színészkedni a hitelesség kedvéért – foglalkozott tovább önmagával, és miközben kábán hallgattam, körbenéztem az étkezőben, hogy megtudjam, kik végeztek már a feladattal. Vagy éppen kik nem. Átsiklott a tekintetem a csapatokon, köztük az arany

négyesen, akik elégedett fejjel ültek az asztaluknál, és a sárgákon, akik közül Mátéval kerültem a szemkontaktust, inkább gyorsan továbbfordultam, miközben a gyomromban egyre nagyobb görcsöt éreztem. Mert Kornélék még nem voltak ott. És ahogyan a nyíló ajtó felé fordultam a torkomban dobogó szívemmel, magamban némán fohászkodtam, hogy ők legyenek. De még mindig nem ők voltak. Rajtam pedig kezdett kissé eluralkodni a pánik, mert már nagyon kevés csapat hiányzott. Összesen három. És az nem túl jó arány. – Igaz ez, Hanna? – zökkentett ki a bambulásomból az igazgató, akivel még mindig videóhívásban voltunk. – Elnézést, nem figyeltem – ismertem be, idegesen a fülem mögé tűrve egy hajtincset. – Csak annyit kérdeztem, hogy valóban te oldottad meg ezt a feladatot? – kérdezte meg újra. Ezek szerint Bernadett és Lóri nekem tulajdonították a megoldást. Zsombiról nem feltételeztem. – Nem, nem – cáfoltam azonnal. – Közösen csináltuk meg, együtt, mindannyian – erősködtem, és fél szemmel Zsombira sandítottam, aki kínosan lesütötte a szemét, és harapdálni kezdte a száját. – Hát ez pompás! Egyszerűen pompás! Elmondhatatlanul büszke vagyok rátok! – meredt fátyolos tekintettel Kocsis a kamerába. – Ugyan – motyogtuk nagyjából egyszerre, mert nem szerettük volna, ha Kocsis többet képzel a csapatunkról, mint ami valójában volt. Pedig nagyon úgy tűnt, hogy már így is eléggé idealizálja a négyesünket, nem tudva arról, hogy milyen nehézségek árán tudunk egyáltalán kommunikálni egymással veszekedés nélkül. – Meséljetek el mindent! Izgalmas volt? – nézett fürkészve a kijelzőre. – Mi az, hogy! Öcsém, még betöréses rablásban is részt vettünk – kezdte Lóri. – Micsoda? – szaladt fel Kocsis szemöldöke. – A feladat része volt – tette hozzá azonnal Bernadett. Amíg a többiek a feszülten figyelő igazgatónak magyaráztak a feladatokról, én az ajtó irányába kaptam a fejem, mert valakik érkeztek. Visszatartott lélegzettel és szapora pulzussal vártam, hogy kik lépnek be, aztán megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor megpillantottam az étkezőbe bezuhanó Csengét, mögötte a három csapattársával. – Valaki! Segítsetek! – üvöltötte el magát Csenge. – Utolsók vagyunk?

– Nem! – kiáltotta Lóri. – Telefonáljatok gyorsan! Hívjátok az igazgatótokat! – Mi történik? – érdeklődött Kocsis a telefonban, mire Bernadett elfordította a kamerát, hogy lássa. – Az egyik csapat most teljesíti éppen a feladatot – magyarázta Bernadett. – Ó, de izgalmas – lelkesedett Kocsis. A fekete csapat hívását azonnal fogadta az igazgatójuk, így már biztosak lehettek abban, hogy nem estek ki. Ahogy néztem őket, megkönnyebbülten kifújtam a levegőt, és leengedtem a stressztől túlságosan is felhúzott vállaimat. Miután a feketék kinyomták a hívást, összeölelkeztek afféle „megcsináltuk” stílusban, amit a mi négyesünk kissé irigykedve nézett. A mi kapcsolatunk az övék karikatúrája lehetett volna maximum. Amikor kiünnepelték magukat, elengedték egymást, és körbenéztek, hogy felmérjék, kik jutottak tovább. Találkozott a tekintetem Kornéléval, aki hálásan biccentett egyet, és tátogva mondott egy „köszönömöt", amire ösztönösen megráztam a fejem, azt sugallva, hogy semmiség. Ő is megtette volna értem. Sőt. Már meg is tette korábban. Miután Kocsis elköszönt tőlünk, mert sürgős posztolnivalója volt a verseny alakulásával kapcsolatban, Zsombi átment a sárgák asztalához, hogy ott Mátéval beszélgessen, Bernadett Danit próbálta elérni, akivel szemben továbbra is bizonytalan volt az álma óta, én pedig egyre sűrűbben pillantottam az ajtó irányába, mert két csapat továbbra sem ért még célba. És mindketten időn túl voltak már. Az étkezőben egyre fokozódott a hangulat, tekintettel arra, hogy mind a két kiesés szélén álló csapatnak voltak szimpatizánsai és drukkerei. – Kik nincsenek még itt? – forgatta a fejét Lóri mellettem állva. – A lilák és a sötétzöldek – feleltem kapásból. – A szinkronúszó gádzsik meg az infós csávók? – Igen. – Francba, az infós spanok ne essenek már ki – húzta el a száját. – Én is őket várom – biccentettem, mert az elmúlt napokban a feketéken kívül velük sikerült a legjobban összeismerkednem, és tudtam, hogy az ő kiesésük megviselne. – Gyerünk már, Karesz, hol vagytok? – motyogtam magam elé izgatottan, majd tágra nyílt szemmel néztem a kitáruló ajtót, amin berontott a sötétzöld csapat. – Ez az! – csaptam össze a kezem ünnepélyesen. A négy infós srác viharvert állapotban érkezett meg, alig kapva levegőt, zihálva álltak meg a rájuk bámuló csapatok előtt.

– Meg-va-gyunk? – lihegte az oldalát fogva Isti, nem tudva, hogy ők esteke ki, miközben ismételten nyílt az étkező ajtaja, mert érkezett a lila csapat. A döbbenetből én ocsúdtam fel először, és ordítottam el magam. – A telefon! Hívjátok az igazgatótokat! – kiáltottam, mire mellettem Lóri is üvölteni kezdett. – Siessetek már, mert kiestek! A fiúk összerezzenve kapkodni kezdtek, és előszedték a telefonjukat, miközben a négy szinkronúszó lány rájött, hogy másodperceken múlik a kiesésük, így azonnal kapcsoltak, és ahogy a sötétzöldek, ők is megpróbálták indítani a hívást. A sötétzöldek közül Karesz volt az, aki maguk elé tartotta a telefont, miközben elindították a videóhívást. A lányok is hasonlóan tettek, és szinte egyszerre csöngött ki a két hívás. Az étkezőben lévő összes csapat néma csendben, elkerekedett szemmel figyelte a történéseket, semmi mást nem lehetett hallani, csak a két videóhívás várakozó hangját, amit egyik igazgató sem vett fel ez idáig. A szám elé kapva a kezem, lélegzet-visszafojtva figyeltem valamelyikük kiesését. Azon múlt, hogy melyik igazgató szól bele hamarabb. A feszültség szinte tapintható volt a helyiségben, mindenki megmerevedett, és még levegőt is elfelejtett venni. – Hol van már? Vegye fel! – motyogta Isti idegesen. – VEGYE MÁR FEL! – üvöltötte idegbetegen, ahogyan a lila csapat lánytagjai is hisztérikusan magyaráztak a telefonnak. – Gyerünk már! Gyerünk, gyerünk! – toporzékoltak, amikor is a két feltartott készülék közül az egyik monoton kicsöngése megszakadt, és beleszólt egy hang. – Itt vagyok, sötétzöld csapat! – mondta az infósok igazgatója, mire a négy srác annyira megkönnyebbült, hogy szinte összecsuklottak. Idegesen röhögve néztek össze, és lepacsiztak egymással. Ezzel egy időben a lila csapatból a lányok felfogták a kiesésüket, és magukba roskadva, előreesett vállal, lehajtott fejjel vették tudomásul, hogy számukra véget ért az Iskolák Országos Versenye. Hiába vette fel két másodperccel később az igazgatónőjük a telefont és kiabált a videóhívásba, már nem számított. A sötétzöld csapat tagjai, amikor rádöbbentek, hogy az ő bent maradásukkal valakik kiestek, azonnal befejezték az örömünneplést, és sportszerűen odamentek az összetört lilákhoz. Borzasztóan megható jelenet volt, és mindenki néma csendben figyelte, amikor is a főszervező, Róbert a versenyt rendezők narancssárga színű

ruhájában belépett a terembe. – Gratulálok a bent maradt csapatoknak! – kért szót, és megköszörülte a torkát, miközben a lilákhoz fordult. – Számotokra véget ért az idei Iskolák Országos Versenye. Néhány percetek van elköszönni és összepakolni, a busz a kerítésen túl vár rátok – mondta ki érzelemmentesen, figyelmen kívül hagyva, hogy a lányok kivétel nélkül mindannyian elsírták magukat. A bent maradt csapatok közül mindenki odament a lányokhoz egy pár szavas búcsúra, így mi Lórival és Bernadett-tel is beálltunk a sorba, és a lehető leggyorsabban elköszöntünk tőlük. Nem azért nem mondtam többet egy „sajnálomnál", mert nem akartam, hanem mert gyűlölöm a búcsúzás minden formáját, és képtelen vagyok bármit is kezdeni azzal a tudattal, hogy veszteség ér. így aztán feltűnően gyorsan elköszöntem a szinkronúszó lányoktól, megpróbálva kerülni a szemkontaktust, mert nem bírtam nézni, ahogyan sírnak, és kimentem az étkező épületéből. A délelőtti napsütés melegen égette az arcomat, és egy pillanatra lehunytam a szemem, miközben azt érzékeltem, hogy mellettem sorra hagyják el a különböző csapattagok az étkezőt. – Na, elértem Danit – szólt Bernadett, mire kinyitottam a szemem, és felé néztem. – És minden rendben? – érdeklődtem. – Azt mondja... – forgatta a szemét. – Akkor biztosan – biccentettem. Időközben megérkezett Lóri is, és csatlakozott hozzánk. – Mi a pálya? – kérdezte. – Szerintem meg kellene beszélnünk a történteket – tanácsolta Bernadett. – Rendben – biccentettem. – Én ráérek. Déltől gyúrok, de addig szabad vagyok – avatott be minket Lóri a programjába. – Akkor várjuk meg Zsombit, és üljünk le valahová, ahol nyugi van – tervezgette Bernadett, miközben a sárga csapat, valamint Zsombi kilépett az étkezőből. – Megyünk medencézni. Jöttök? – érdeklődött Máté. – Nem – feleltük egyszerre. – Hát jó. Ha meggondolnátok magatokat, akkor ott leszünk – hagyta ránk, és megindult a medencék irányába, nyomában Zsombival. – Zsombi, te most ne menj el, légyszi! – kérte Bernadett, mire az egész társaság megállt.

– Van valami gond? – érdeklődött Máté, szinte érezve a kialakult feszültséget. – Nem, csak meg kell beszélnünk néhány dolgot – válaszolta Bernadett diplomatikusan. – Oké. Jöhetek? – kérdezte Máté jókedvűen. – Haver, ha nem gond, akkor ez most csapaton belüli téma – magyarázta Lóri. – Én is egy csapatban vagyok – vigyorgott Máté, direkt kiforgatva Lóri szavait. – Csak nem a miénkben – közöltem egyszerűen, mire Máté erőltetetten felröhögött, és megrázta a fejét. – Ti tudjátok – hagyta ránk, és Zsombihoz fordult. – Majd gyere, ha végeztetek a kis kupaktanáccsal – szólt lesajnálón, és otthagyva minket a többiek után sietett. – Na jó, most miért nem mehettem vele? – kérdezte Zsombi sértődötten Bernadett-től. – Mert meg kell beszélnünk a feladaton történteket... – felelte Bernadett. – Mégis mit? – csodálkozott Zsombi. – Például azt, hogy nem voltál hajlandó segíteni. – Ja, hogy azt? – bólintott a kilencedikes gúnyosan. – Azt hittem, arról lesz szó, amikor Hanna besegített a feketéknek, mielőtt még mi végeztünk volna. Mert szerintem az érdekesebb... – nézett rám szemrehányóan. – Most ez hogy jön ide? – kérdeztem. – Úgy, hogy az a nagyobb probléma, ha már csapatosat játszunk éppen. Mert nálad például nem egyértelmű, hogy milyen színben vagy, függetlenül attól, hogy piros a cuccod... – vágta a fejemhez. – Mert te nem úgy tűnsz, mint a sárga csapat kabalája... – forgattam a szemem. – Most megint veszekedni fogunk? – sóhajtotta Lóri fáradtan. – Nem, csak várjuk meg Hanna magyarázatát. Biztos van. Vagy nincs? – kérdezte a kilencedikes a homlokát ráncolva. – Veled ellentétben, én akkor sem hátráltattam a mi csapatunkat, amikor pár másodpercre segítettem Csengééknek – kértem ki magamnak. – Továbbjutók voltunk már akkor? – kérdezte Zsombi, és tudtam, hogy ezzel megfogott. Mert nem válaszolhattam mást, csak az igazat. – Nem – ismertem be. – Akkor köszönöm, nincs több kérdésem – vágott elégedett fejet a

kilencedikes, amivel igazán feldühített. – Most örülsz, ugye? Fogást találtál rajtam, gratulálok – ingattam a fejem csalódottan. – Ezzel lényegében a veled szemben felmerülő probléma meg is oldódott, nem? Az eddigi összes... – nevettem fel kínosan. – Tudod, mit? Segítettem. Igen. Hiba volt? Nem hinném. Abból a szempontból, hogy mi nem voltunk még biztos továbbjutók, talán meggondolatlanság volt tőlem. De hiba semmiképpen. És tudod, miért? Mert képtelen lettem volna otthagyni valakiket a bajban, akiket a barátaimnak gondolok. Nem én vagyok az ebben a versenyben, aki elsétál a másik mellett, odaböfögve egy „bocs, ez mégiscsak egy verseny" megjegyzést. Olyanokkal te barátkozol itt – vágtam a fejéhez. – Kornél akkor segített nekem, amikor ők még marhára nem voltak biztosak a továbbjutásukban. Nélküle egyikünk sem lenne most itt, és ezt nem felejtettem el neki. Te is tudnál róla, ha akkor megmozdulsz, és nem leblokkolsz, hagyva, hogy egyedül csináljam végig. És tudod, mit? Mindent megtettem a mai feladaton is, veled ellentétben minden erőmmel a továbbjutáson dolgoztam, és képzeld, ebbe még az is belefért, hogy segítettem a fekete csapatnak. Ha ettől vagyok szar ember, akkor büszkén vállalom. Menj medencézni, vagy ahová akarsz, én végeztem veled – mondtam mérgesen. – Haver, nekem ez már nem tetszik – ingatta a fejét Lóri. – Hogy érted? – kérdezte Bernadett. – Figyeljetek már. Én egy jókedvű gyerek vagyok, de kezd elegem lenni ebből az egészből. Nem szoktam hozzá ehhez a rengeteg veszekedéshez. Mi a franc folyik itt? De komolyan. Eljöttem erre a versenyre tök pozitívan, még akkor is, ha éppen nyári szünet van, és simán csapathatnám valahol máshol. De nem, én eljöttem, mert gondoltam, fain lesz. De ez minden, csak nem fain. – Jaj, ne kezd már te is! – fújtatott Bernadett mérgesen. – Tényleg én vagyok itt az egyetlen, aki képes a saját önzését félretéve egy egész csapat érdekét szem előtt tartani? – Szerintem én is bizonyítottam mint csapattag – mondtam. – Igen, több csapatnál is – fröcsögte Zsombi. – Zsombor, te meg majd akkor szólj, amikor bármi teljesítmény is van amögött, hogy itt vagy. Mert eddig a haverkodáson és medencézésen kívül semmit sem csináltál. Nagyjából annyira megyünk veled, mint Titanilla tanárnővel – oltotta le Bernadett a kilencedikest, aki erre érettségét remekül bemutatva grimaszolni kezdett. A veszekedésünknek többen is fültanúi voltak, ahogyan elhagyták az

étkező épületét, köztük a tőlünk nem messze direkt megpihenő arany csapat is, akik úgy tettek, mintha beszélgetnének, de közben egyértelműen minket hallgattak. – Haver, ez nem jó így. Hogy jutottunk ide? – vakargatta a homlokát Lóri. – Ezermillió spanom van, a teremben is ott vannak a bátyák, akikkel gyúrok, de soha semmi konfliktus nem volt köztünk. – Talán mert azokat az embereket te választottad. Minket pedig összeraktak – vontam meg a vállamat szomorúan. A megjegyzésemre mindenki csendben elgondolkodott. Erre semmit nem tudtak mondani. Mert nem is lehetett. – Hát jó. Ide segítség kell. Ha tetszik, ha nem – jelentette ki Lóri hirtelen. – Menjetek a kerítéshez, ahol nincs senki, és nem hallanak minket. Jövök mindjárt én is. – Lóri, most hová mész? – szólt utána Bernadett, de nem kapott választ. Időközben kilépett az étkezőből a fekete csapat is. Vidáman beszélgettek, majd amikor észrevették minket, Csenge odapattant hozzám, és a nyakamba ugrott. – Hanna, óriási voltál a feladaton! Nagyon kösz! – Semmiség – dünnyögtem kínosan. – Semmiség? Az egész életem kevés arra, hogy megértsem, hogy számoltad ki olyan gyorsan. És egyáltalán mit... – nevetgélt, aztán látva, hogy a mi társaságunk nem kifejezetten jókedvű, stílust váltott. – Na mindegy... Akkor mi megyünk is. Később találkozunk – hebegte, és feszengve a mellette álló Kornélra nézett, akivel találkozott a tekintetünk. Láttam rajta, hogy azonnal tudja, valami gáz van nálunk, és azt is láttam, hogy tudja, ezúttal a konfliktushoz neki is köze van. De nem volt alkalmas az időpont arra, hogy megbeszéljük. És ezt ő is érzékelte. Elkaptam róla a szemem, és a cipőm orrát bámultam, miközben a fekete csapat otthagyott minket. – Na jó, menjünk oda, ahová Lóri mondta – fújtatott Bernadett idegesen, állva a közelünkben lebzselő arany csapat kárörvendő pillantásait.