Maradj velem

tekintetem közömbös, és az egész testemre a görcsös testtartás volt jellemző, felhúzott vállakkal, összeszorított állkapoccsal. Leengedtem magam mellé a kezemben tartott telefont, és érdeklődve néztem a tükörbe. Valaki más nézett vissza rám. Az arcom az erdei levegőtől és a napsütéstől sokkal frissebb volt, a szürkés, fakó tónust felváltotta az egészséges, rózsaszínes alapszín, ráadásul az orrom kissé le is égett. A tekintetem újra érdeklődő volt, valahogy eltűnt róla az a ködös homály, amitől olyan tompának tűnt minden, és tompának tűntem én is. A leharcolt állapotom ellenére, ami a csípésekből, karcolásokból és sérülésekből fakadt, ezerszer inkább éltem, mint az elmúlt időkben bármikor. Nem a meggyötört önmagam voltam, hanem újra az a lány, aki versenyekre járt, elébe állt a kihívásoknak, és tudott küzdeni, ha kellett, akkor a végsőkig. Újra ott voltam én, az a Hanna, aki régen voltam, még azelőtt, hogy anyu beteg lett. Óriásit sóhajtva bámultam magamra, vagyis arra, amivé váltam, majd a telefonomat visszaemelve a háttérképre néztem. Úgy láttam, anyu örül a változásnak, mert a mosolya olyan volt, mint amikor elkísért a matekversenyre, és a „megcsinálod" arckifejezéssel ölelt meg, mielőtt beléptem az ajtón. Vagy a franc tudja, talán csak megint belebeszélem ezt egy régen készült fotóba, mert a valóságban már nem láthatom a reakcióját. A fürdőszobában állva teljesen belemerültem a gondolataimba, amikor odakintről, a faházból valami zajt hallottam. Azonnal összerezzentem, és hátráltam egy lépést, így az apró helyiségben nekiütközött a hátam a zuhanynak. Egy újabb kék folt, aminek a keletkezésére nem emlékszem majd. – Bernadett? Csenge? – kiáltottam ki, mert kettejükön kívül más nem tartózkodhatott a házunkban. De nem jött válasz. Istenem, akkor ez nem lehet más, csak a mutáns szarvasbogár. Nyilván neki nem kiabáltam ki, mert bár a többiek a méretéről egészen extrém infókat osztottak meg, azt azért kizárt dolognak tartottam, hogy válaszolni tud. Legalábbis bíztam benne. A fürdőszobában állva némán füleltem, aztán meghallottam, hogy egy szekrény becsukódik. Azonnal feltéptem a fürdőszoba ajtaját, és vizes hajjal kirontottam, hogy tetten érjem az illetéktelen behatolót. Egyértelműen Mátéékra gondoltam, valahogy ösztönösen a „szemet szemért" elv ugrott be, vagyis ha én kutakodtam náluk, akkor ők is fognak nálam. De nem ők voltak ott, hanem Csenge, aki nekem háttal, bedugott füllel, zenét hallgatva állt a szekrénye előtt, és a bikinijét vette ki éppen a ruhái közül. Nem akartam megijeszteni, ezért óvatosan megkocogtattam a vállát,

amivel éppen az ellenkezőjét értem el, mert óriásit sikoltva ugrott egyet, miközben kikapta a füléből a fülhallgatóját. – Jézusom, Hanna! A frászt hoztad rám! – kiabálta hisztérikusan. – Azt hittem, a bogár az! – Mi? – nevettem fel akaratlanul, aztán azonnal megbántam, hogy kinevettem, mert pár perccel azelőtt, a neszezést hallva én is a szarvasbogárra tippeltem első körben. Egészen nyilvánvalóvá vált, hogy a mutáns szarvasbogár esete pszichésen megviseli a faházunk lakóit. – Bocs, nem akartalak megijeszteni, a fürdőszobában voltam, és hallottam, hogy van itt valaki. Kikiabáltam, de hiába... – Igen, a füles – mutatta fel a fülhallgatót, amiből még mindig szólt a zene. – Mit csinálsz amúgy? – érdeklődtem. – Átöltözöm a medencés bulihoz – indult be a fürdőszobába a bikinijével, és behúzta maga mögött az ajtót. Én az ágyra lehuppanva vártam, hogy elkészüljön. – Te nem jössz? – kiáltotta ki. – Nem, az nem igazán az én világom – feleltem szűkszavúan. – Hát jó – lépett ki a fürdőszobából, két karját a bikinifelsője elé szorítva, majd megfordult előttem. – Segítenél bekötni? – Persze – nyúltam a pánthoz, és először csomóra kötöttem, hogy biztosan ne oldódjon ki, majd második körben masnira. – Kész vagy. – Köszi – lépett az ágyához, és felkapta róla a fekete melegítőfelsőjét. – Maradsz? – Nem, igazából én nem tudom, hogy... – akadtam el, mire Csenge elmosolyodott. – Szerintem a medencénél van – segített ki, elárulva, hogy merre keressem Kornélt. – Köszönöm – vigyorodtam el hálásan. – Gyere, nézzük meg – indult az ajtó felé. – Rendben. A kivilágított medencéhez sétálva a legnagyobb meglepetésemre sokkal nagyobb buli volt, mint amire számítottam. Máté invitálására, tekintettel arra, hogy hivatalosan is ő volt a „jó fej, mindenki haverja" srác a versenyen, a csapattagok több mint fele ott lógott a spontán buliján. A medence szélén egy dokkolóból üvöltött valami Spotify-lista, előkerültek a neonszínű gumiállatok, amik a víz felszínén lebegve arra szolgáltak, hogy a bulizok beléjük kapaszkodjanak. Minden irányból ugráltak a versenyzők a vízbe,

óriási volt a röhögés és a lárma. A világoskék csapat távozása már feledésbe merült. Mintha ott sem jártak volna. A spontán bulin több tanár is részt vett, főként azért, hogy felügyeljék a tivornyát. Minden kézben telefon rögzítette a szórakozást, de voltak, akik GoPróval ugráltak a vízbe, hogy majd megvágva, hatásos aláfestő zenével egy jót vlogoljanak róla. Akiket egyáltalán nem láttam ott Bernadetten, Lórin és Zsombin kívül, azok az arany csapat tagjai voltak, a sötétzöld infós srácok, akik valószínűleg szokásukhoz híven az étkezőben maradtak netezni, és a gyúrósok. Ők valószínűleg még mindig a kondiparkban növesztették az izmaikat. Továbbá nem láttam a fekete csapat két tagját, Kornélt és Bencét sem. – Megkérdezem Zolit, hogy hol vannak Kornélék – lépett el mellőlem Csenge, és a pingpongos csapattársához ment, aki éppen a vízben labdázott. A medence széléhez hajolva Csenge odahívta magához, és váltottak néhány szót, amíg én tisztes távolságból néztem a bulit és a tanárokat, akiknek a verseny során először volt komolyabb feladatuk a kísért diákokkal kapcsolatban. Több szervező is megjelent a helyszínen, ők a tanárokkal ellentétben a verseny házirendjét tartatták be. Az IOV szigorú szabályzatában benne van, hogy tilos alkoholt behozni az élménytáborba, mert azonnali kizárással jár, ezt pedig többször is random ellenőrizték a szervezők. A kizárás lehetősége miatt ezt amúgy senki nem kockáztatta volna, de ott, ahol több gimnazista medencés bulit tart, fokozott ellenőrzésre van szükség, így a narancssárga ruhások meg-megszagolgatták az üdítőspalackok tartalmát, és gyanakodva méregették a versenyzőket. Felesleges volt, színjózanul bulizott mindenki. – Fiam, gyere ki a vízből azzal az üdítővel! – próbált rendet tenni a feketék irodalomtanára, de reménytelennek tűnt a próbálkozása. – Vagy legalább tedd ki a szélére – variálta, de így sem hallgattak rá. – Akkor legalább vigyázzál, le ne nyeld az egész palackot – hagyta rá végül. A medence közepén Titanilla tanárnő lebegett egy flamingón, és nevetgélve tette-vette magát a férfi szervezők és kísérő tanárok legnagyobb örömére. Csenge, miután beszélt Zolival, felállt a guggolásból, és visszajött hozzám. – A focipályánál van – közölte vidáman. – Köszi – nevettem el magam hálásan. – Vigyázz! Beugróm a vízbe – tolt egy kicsit félre, de mielőtt nekifutott volna, megragadtam a karját, és visszahúztam. – Mi az? – kérdezte szórakozottan.

– Figyelj csak... – dörzsöltem meg az arcomat, és anélkül, hogy végiggondoltam volna, már adtam is a tanácsot. – Okosan, jó? – néztem a szemébe. – A saját csapatodon kívül ne bízz meg senkiben – suttogtam, Csenge arcáról pedig lehervadt a mosoly, és összehúzta a szemöldökét. – Valami konkrét? – kapcsolt azonnal. – Csak... Csak figyelj oda – motyogtam, bízva abban, hogy ezzel semmit sem árulok el. – Nem mondhatod el – értette meg azonnal. – Nem – ráztam meg a fejem. – Van ennek köze ahhoz, ami a vacsoránál történt? – reagálta le gyorsan a sárgákkal történt összezörrenésünket, mire szó nélkül néztem a szemébe. – Eltaláltam, ugye? Csak ezt sem mondhatod el – olvasott az arcomról. – Jó szórakozást – indultam el válasz nélkül hagyva. – Hanna! – szólt utánam, mire megfordultam. – Köszi! Mosolyogva biccentettem, aztán néztem, ahogyan Csenge nekifut, és beugrik a vízbe, majd röhögve felbukik a hullámok közül. Máté, aki a medencében volt, azonnal Csenge után kapott, és nevetve megpróbálta visszanyomni a víz alá, mire Csenge hűvösen eltolta magától, és kiúszott a peremhez, ahol megkapaszkodva a halvány rózsaszín csapat lánytagjaival kezdett beszélgetni. Máté értetlenül nézett utána, aztán elkapta a tekintetét róla, és körbenézett. Egészen hamar észrevett, és a vízben állva nézett fel rám a szája szélét rágva, miközben a fodrozódó hullámok az állát csapkodták. Elszakítottam róla a tekintetem, és már indultam volna, amikor megérkezett a sárgák kísérője, a hobbiornitológus énektanár, Béla. – Már elnézést, de nem lehetne ezt egy kicsit halkabban? – kérdezte a vízben tombolóktól. – Nem! – kiáltották vissza egyszerre a versenyzők, az üvöltő zenét is túlharsogva. – Még ilyet! – ingatta a fejét Béla bácsi, és mivel én álltam mellette, úgy érezte, a szavait ezentúl nekem kell intéznie, hogy ne nézzen ki hülyén. – Mondtam, hogy nem működik egy szabályok nélküli táborhely. Igenis szükség van takarodóra és lámpaoltásra, mert aztán ez a vége! – mérgelődött a medencére mutatva. – És mikor fejezik ezt be egyáltalán? Miért nem fáradtak? Hát nem igaz, hogy az ember nyugodtan akarja hallgatni a Strix aluco hangját, erre ez az elviselhetetlen lárma ellehetetleníti. – Mi az a Strix aluco? – érdeklődtem. – Jó, is, hogy kérdezed – kapott az alkalmon. – Tulajdonképpen a

macskabagoly latin neve. Nos, a macskabagolyról azt kell tudni... – kezdte, és anélkül, hogy szerettem volna, nagyjából két perc alatt mindent megtudtam a macskabagolyról. A sárgák tanára szenvedélyesen mesélt erről a számomra teljesen szenvedélymentes témáról, én pedig türelmesen vártam, hogy befejezze. Gondoltam rá, hogy félbeszakítom, de amikor éppen a bagoly hangját imitálta úgy, hogy a szája elé rakva tölcsért is formált a kezéből, nem volt szívem megszakítani az előadását. – Esetleg van valami kérdésed a témával kapcsolatban? – kérdezte, amikor végre befejezte. – Azt hiszem, soha többé, semmivel kapcsolatban nincs kérdésem – feleltem őszintén, kissé lezsibbasztott aggyal. – Rendben van – közölte, aztán végre úgy nézett rám, hogy fel is fogta, hogy eddig beszélt valakihez, és összeráncolt homlokkal bámult a szemembe. – Egyébként te ki is vagy? – Újvári Hanna. A pirosaktól – feleltem fáradtan. – Ó, tényleg. Az ornitológiái túrára is jöttél – kutakodott az emlékei közt. – Így van. Most viszont mennem kell, ha nem haragszik – szóltam, megpróbálva a legkevésbé bunkó módon lelépni. – Menj csak. Az ornitológiái appot letöltötted már? – Nem, de első dolgom lesz, ha net közelébe kerülök – ígértem, és hátrálva elköszöntem Bélától, a madármániájától és a medencés bulitól, ahonnan Máté gyakran pillantgatott rám, aztán megfordultam, és a focipálya felé indultam. Ahogyan egyre távolodtam a medencétől, úgy halkult a zene is, és mire a focipályához értem, már teljesen magam mögött hagytam az őrületet, csupán tompán hallatszott a basszus, és néhány hangosabb sikoly vagy röhögés. A pálya teljesen sötét volt, csak a passzolgatás egyenletes hangjából lehetett arra következtetni, hogy valakik vannak ott. A telefonomon bekapcsoltam az elemlámpa funkciót, és odasétáltam a focizókhoz. Kornél és Bence voltak ott, az érkezésemre pedig Bence megállította a labdát a cipője talpával, és mindketten felém fordultak. – Hanna! – üdvözölt Bence. – Beszállsz? – Nem, dehogy – nevettem el magam. – De folytassátok csak... – Már úgyis menni készültem – hajolt le Bence a labdáért, és a kezébe vette. – Mi van a medencénél? – kérdezte. – Ereszd el a hajam – feleltem. – Jól hangzik. Léptem – indult el, otthagyva minket kettesben. – Nem kellett volna elmennie miattam – néztem utána. – Dehogynem – felelte Kornél spontán, mire akaratlanul is felnevettem, és

hagytam, hogy a sötétben magához húzzon. Fölém hajolt, az államat az egyik kezébe fogta és megcsókolt, másik karját pedig a derekam köré fonva szorosan átölelt. Az egész testemet elöntötte a melegség, ahogyan Kornél egymás után többször megcsókolt, és tudva, hogy ennek a kimenetele minden szempontból katasztrófa, mosolyogva, vadul dobogó szívvel viszonoztam a csókjait, miközben valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag tökéletes biztonságban éreztem magam a karjaiban. – Jól vagy? – kérdezte suttogva, homlokát a homlokomnak támasztva. – Igen – feleltem. – Veled igen. Kornél mosolyogva újra megcsókolt, majd megfogta a kezem, és mindketten leültünk a fűre. Szótlanul ültünk egymás mellett, és a sötét focipálya másik oldalán lévő sűrű fákat bámultuk, ahogyan feketén kirajzolódnak a csillagos égbolt alatt. Nem kérdezett semmit, én pedig nem mondtam semmit, csak ültünk egymás mellett szótlanul, tökéletesen kiélvezve egymás társaságát, anélkül hogy feleslegesen beszéltünk volna bármiről. Kornél egy idő után hátradőlt a füvön, én pedig követve a példáját, hanyatt feküdtem mellette, és a csillagokat néztem. – Látod azt ott? – szólaltam meg halkan, az ég felé mutatva. – Aha – felelte. – Az a tiéd. A Skorpió jegy – mondtam csak úgy mellékesen. – Honnan tudod? – fordította felém a fejét csodálkozva. – Valamennyire otthon vagyok az asztronómiában. Apuval régen rengeteget... – Nem, nem azt – szakított félbe. – Honnan tudod, hogy Skorpió vagyok? – A születésnapodból – feleltem egyszerűen. – Amit onnan tudsz, hogy... – akadt meg teljesen. – A neved! – nevettem fel őszintén. – Az Instán. Krnll 111. Az november tizenegy. Ami Skorpió. Ami pedig ott van, nézd – mutattam fel újra. – Most mondjam, hogy minden egyes alkalommal egyre jobban lenyűgözöl? – kérdezte meglepetten. – Ez csak egy egyszerű következtetés volt – vonogattam a vállam zavartan. – Szóval ott van. Látod? – Látom – mosolyodott el. – De nem baj, ha más sokkal jobban érdekel? – nézett rám, kisimítva egy hajtincset az arcomból. – Nem – köszörültem meg a torkom. – De azért ott van – tettem hozzá újra, a magasba mutatva.

– Oké – röhögött fel Kornél. – Gondolom, ott lesz még egy darabig. – Bízzunk benne, mert ha nem, akkor gáz van – gondolkodtam el. Kornél hangosan felnevetett, és odahajolva hozzám újra megcsókolt. – Izgulsz a feladat miatt? – váltott témát, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat. – Igen – ismertem be. – A nyeremény lehetőségétől eléggé feszült lettem. Nem merem beleélni magam, igyekszem nem gondolni rá – sóhajtottam. – De folyton ez jár a fejemben. Nem is mondtam apunak, jobb, ha nem tud róla, hogy ez a tét. Mert ha beleéli magát, és nem nyerünk... – csuklott el a hangom. – Persze, értem – bólintott, velem szemben fekve az oldalán, miközben folyamatosan az arcomat simogatta. – Bernadetten múlik, innentől én nem tehetek mást, csak drukkolok. Borzasztóan szeretném látni aput, és tudom, hogy mit jelentene neki egy kicsit kimozdulni. – Biztos vagyok benne, hogy Bernadett mindent megtesz a győzelemért – nyugtatott Kornél. – Igen, tudom. Ahogyan mindenki más is – mosolyodtam el. – Nem hinném, hogy abból is versenyt kellene csinálni, hogy kinek hiányoznak jobban a hozzátartozói. Mindenkinek. És bárki nyer, jó lesz neki – mondtam halkan, Kornél pedig mosolyogva bólintott egyet. – Hozzád ki jön, ha ti nyeritek? – érdeklődtem. – Abban az esetben, ha mi nyerünk, egészen biztos, hogy az öcsém jön – felelte. – Mesélsz róla valamit? – kértem. – Persze. Várj, mit kell tudnod róla... – gondolkodott el. – Az öcsém, tehát fiatalabb, mint én. Kiskoromban sokszor megvertem. Aztán megnőtt, úszó lett, és már ő is meg tudott verni engem. így ütöttük mi egymást egy darabig, aztán nyilván ez elmúlt. – És már nem ütitek egymást – konstatáltam. – Nem sűrűn – javította ki magát, én pedig sokadszorra is felnevettem. – Tudod, ez olyan, hogy szívatjuk egymást, meg széttrollkodjuk a dolgokat, de azért... Ha kinézek a pálya szélére a versenyen, ő biztos, hogy ott van a közönség soraiban. És ha ő kinéz a medencéből úszás közben, én ott ülök a lelátón. – Talán ennél több nem is kell – suttogtam. – Nem, szerintem sem – biccentett.

– Ő készítette a felvételeket a versenyeidről? Amik a YouTube-on vannak? – érdeklődtem, a kérdésemmel pedig sikerült kellőképpen meglepnem Kornélt. – Megnézted a versenyeimet? – Talán – nevettem el magam zavartan, miközben rájöttem, hogy elárultam magam. Kornél röhögve bólintott egyet. – Igen, az öcsém szokta lefilmezni a versenyeimet – válaszolt a kérdésemre. – Örülni fog, hogy valaki nézi ezeket a videókat... Majd mondom neki, hogy már legalább egy ember látta. – Azért van ott nézettség – mondtam mosolyogva. – Az mind a családom. Újra és újra megnézik – legyintett, amitől megint felnevettem, mert ez nálunk is mindig így megy. Vagyis így ment. – Egyébként várja már, hogy megismerjen téged. Mármint az öcsém. – Tud rólam? – kérdeztem döbbenten, aztán rögtön beugrott a feltöltött Insta-képünk. – Persze, hogy tud, látta a fotót – javítottam ki magam. – Aha. Meg persze átböngészte a profilodat is. Követ is, azt hiszem. – Követ az öcséd Instán? – meredtem Kornélra pislogás nélkül. – Jogos lenne a meglepettséged, ha engem nem követne többek között a nagyid – emlékeztetett, mire hangosan felnevettem, és két tenyérrel eltakartam az arcomat. – Oké, hivatalosan is mindenki pszcihopata a környezetünkben – jegyeztem meg. – De visszakövetem az öcsédet, hogy ne lógjak ki a sorból – közöltem. – Szóval meg akar ismerni engem? – Aha – biccentett Kornél. – Mondtam neki, hogy a verseny után sort kerítünk rá, ha te is benne vagy. – Persze... De ha ti nyeritek a következő feladatot, akkor már előbb is – mondtam. – Igen, akkor előbb is – biccentett mosolyogva. – És nálatok? – váltott témát. – Ha nyertek a feladaton, akkor ki jön hozzád? Apukád és a nagyid? – A nagyi nem, az kizárt dolog – röhögtem fel akaratlanul is. – Szerintem ő elvan a FaceTime-mal, nem fog eljönni az erdőbe, az valahogy nem az ő stílusa. De apu nagyon odalenne érte, ha jöhetne. Nem is tudom, mikor volt utoljára valahol... Van vagy két éve. Akkor nyaraltunk utoljára. Csak akkor még együtt, hárman... Anyu is – mondtam, megköszörülve a torkomat. – Ezért van bennem ez a borzasztó kettősség, mert miközben engem egyre jobban beszippant ez a verseny, és minden, ami itt történik, valahol messze

van egy valóság is, amiben apu ott ragadt, és amiben ott kellene lennem vele – meséltem, Kornél pedig csendben hallgatott. – Azt hiszem, mostanra apu megélte már a gyász szakaszait, tudod, megvolt minden, a tagadás, a harag, az alkudozás, a depresszió, és végül az elfogadás – soroltam. – Túl van mindegyiken papírforma szerint, és amikor az elfogadás is megtörtént nála, akkor nem tudtam, mi fog történi, de már látom, hogy egyszerűen csak üres lett. Ezért lenne nagyon fontos neki, hogy kiszakadjon egy kicsit otthonról... – Értem – szólt halkan. – És te hol vagy, Hanna? Hol vagy a szakaszokon belül? – kérdezte hirtelen Kornél, és a szavait hosszú csend követte. – Nem tudom – ismertem be végül. – Fogalmam sincs – ráztam a fejem. – Nálam mintha borult volna a papírforma, elakadtam, és azóta csapongók összevissza. Annyi szakirodalmat olvastam, és annyira sok okosságon vagyok túl, hogy mit milyen folyamat követ majd és hová jutok el, miközben úgy érzem, pont, hogy sehova nem tartok. Életemben először érzem azt, hogy a következetesen és logikusan levezetett leírás semmit nem ér, mert nem egy egyenlet vagyok, aminek ez a vége, ez a megoldása és pont, hanem egy ember vagyok, aki elveszítette az anyukáját egy éve, és erre nincsen képlet. Rám nincsen. Néha haragszom, néha tagadom, néha elfogadom, aztán újra tagadom, aztán csak szomorú vagyok, aztán nem vagyok, aztán alkudozom, aztán utálom az egészet, ami történt, és újra dühös leszek, amit megint a tehetetlen szomorúság érzése követ... Nem tudom, hol vagyok ebben az egészben, hogy bele lehet-e egyáltalán helyezni egy embert egy modellbe, hogy most éppen itt van, és innen mindenféleképpen ide tart. Ez egyéni, mindenkinél más, én pedig úgy érzem, nem tartok sehová – mondtam. Kornél csendben hallgatott, és nem mondott semmi meggondolatlant vagy feleslegeset, csupán rákulcsolta az ujjait az enyémekre, és támogatóan megszorította a kezem. – Hallod ezt? – kérdezte hirtelen. – Mit? – kapkodtam a fejem. – Ezt a hangot – forgolódott. – Tudod, mi ez? – Nem – ismertem be, és az erdő neszeit hallgattam. – Ez bizony egy Strix aluco – közölte, mire pár pillanatig elkerekedett szemmel néztem rá, majd kitört belőlem a röhögés. – Honnan tudsz a macskabagolyról? Te is összefutottál a sárgák tanárával? – kérdeztem megállás nélkül nevetve. – Miért, te is? – kérdezett vissza. – Mielőtt idejöttem, a medencénél lefárasztott – ismertem be.

– Ahová innen ment – tette hozzá. – Bencével vagy fél óráig hallgattuk az előadását a bagolyról. Itt fociztunk, amikor kibotorkált az erdőből, mint valami béna zombifilm szereplője, azt ismételgetve, hogy Strix aluco – mesélte, én pedig folyamatosan röhögve hallgattam. Kornél felém-felém fordulva figyelte, ahogyan nem bírom abbahagyni a nevetést, majd megsimította az arcomat, és a szemembe nézett. – Gyönyörű vagy, amikor nevetsz – mondta őszintén, nekem pedig fokozatosan eltűnt a mosoly az arcomról, majd odahajolva megcsókoltam, miközben mellette feküdtem a fekete pulcsijában, a focipálya füvén. – A feladattal kapcsolatban... – szólalt meg kis idő múlva. – Nekünk a bent maradásunk a cél, de nektek őszintén drukkolok, hogy nyerjétek meg – mondta, teljes mértékben ellentmondva a versenynek. – Köszönöm – suttogtam hálásan. – De nem valószínű, hogy menni fog, akadnak, akik kifejezetten arra mennek majd rá, hogy ne mi kapjuk a látogatást. – A sárgák? – találta ki azonnal, mire bólintottam. – Ezért balhéztatok össze a vacsora végén? – Nem, de ez lett a végeredménye – fogalmaztam homályosan. – Sajnálom. Ha kell segítség, szóljatok – ajánlotta fel azonnal. – Szerintem nem lenne okos dolog ebbe belekeverni titeket is – ingattam a fejem. – Mondj egy okos dolgot, ami köztünk történt, amióta itt vagyunk – vágta rá azonnal. – Jogos. De egyelőre megoldjuk egyedül is – hárítottam el, Kornél pedig nem erőltette tovább, egyszerűen csak felajánlotta a segítségét, és nyitva hagyta a lehetőséget, hogy bármikor éljünk vele. – Egyébként... – jutott hirtelen eszembe egy nem elhanyagolható kérdés. – Tőletek ki megy a feladatra? – Ja, hogy arra? Én megyek – mosolyodott el.

10. Bernadett és Zsombi szinte hajnalig készültek arra az eshetőségre, ha a vízilabdásunk nem erőnléti feladatot kap. Valamikor hajnalban fejezték be a felkészülést egy esetleges logikai versenyszámra, de mindhiába. Mert végül, ahogyan arra az összes versenyző készült, erőnléti feladat következett. Reggelinél, amíg a csapatok ásítozva ettek és fáradtan bámultak maguk elé az éjszakába nyúló medencés bulinak köszönhetően, a szervezők megérkeztek a feladatra jelentkezett versenyzőkért. Éppen apuval FaceTimeoltam, de gyorsan elköszöntem tőle és letettem a telefont, azzal búcsúzva, hogy elengedjük Bernadettet a megmérettetésre, és pár perc múlva visszahívom. Csakhogy a verseny eddigi feladataitól eltérve, ezúttal teljesen más történt. – Azok a csapattagok, akik részt vesznek a megmérettetésen, fél órát kapnak, hogy nyugodtan befejezzék a reggelit, mindenki más pedig most azonnal feláll, és velünk jön – közölte Róbert, nem kis meglepetést okozva a bejelentésével. A versenyen eddig mindig a jelentkezők hagyták el a helyszínt, eddig még soha nem fordult elő, hogy a többiekért jöttek volna. Értetlen duruzsolás közepette felálltak a versenyzők az asztaloktól, és az ajtó felé indultak. – Sok sikert – ölelte meg Lóri gyorsan Bernadettet. – Ügyesen – mosolygott rá Zsombi. – Drukkolunk – hajoltam oda én is, és egy gyors öleléssel búcsúztam el Bernadett-től. – Jövök utánatok, fél perc – szóltam Zsombinak és Lórinak, akik már elindultak a kijárat felé, és az ajtó felé igyekvő versenyzőket kerülgetve visszaaraszoltam a feketék asztalához, ahol már csak Kornél ült. – Sok sikert a feladathoz – hajoltam oda hozzá, és egy gyors puszit adtam a szájára. – Köszi – mosolygott rám. – Ki ne ess! – tettem hozzá hevesen dobogó szívvel. – Visszajövök hozzád – ígérte, mire hálásan bólintottam, és odahajolva

hozzá egy hosszabb csókkal búcsúztam el, majd összeszorult mellkassal indultam az ajtó irányába, amin már szinte mindenki kiment, aki nem vett részt a feladaton. A vállam mögött még visszanéztem, és a tíz ott maradt csapattagra pillantottam, akik közül néhányan ráérősen folytatták a reggelit. Legnagyobb örömömre Bernadett hozzászokott a versenyekhez, így ő tovább evett, mintha mi sem történt volna, nyugodtan kanalazta a szájába a tojásrántottát, elképesztő lélekjelenlétről tanúskodva. A másik asztalnál Kornél is folytatta az evést, a telefonját nyomkodva reggelizés közben, így kissé megkönnyebbülten bólintottam. Sportemberek, ez az ő különleges képességük, totál higgadtak percekkel egy megmérettetés előtt is. Már éppen kiléptem a reggeli napsütésbe az étkezőből, amikor a szemem sarkából aggódva vettem észre Petit a sötétzöld infósoktól. Na, rajta nagyon nem látszott a hidegvér. Sőt, semmilyen vér, mivel holtsápadtan ült a csapattagjai nélkül, egyedül a négyfős asztalánál. Előtte a tányérján szinte érintetlenül hevert az étel. Tisztán látszott rajta, hogy leblokkolt és pánikol, pedig a szervezők nem véletlenül hagytak plusz fél órát a reggelizésre a versenyzőknek. Ekkor már biztos voltam benne, hogy erőnlétire mennek, amihez szükségük van az energiára. A fenébe. Kareszék a sötétzöldektől már kimentek az étkező épületéből, így nem tudták támogatni kétségbeesett társukat, sőt, valószínűleg azt sem tudták, hogy sokkot kapott. Gondolkodás nélkül visszaléptem az ajtótól, és odamentem az asztalához, ahol egyedül, halálra vált arccal üldögélt. – Aki nem a feladaton vesz részt, kimegy a teremből! – szólt rám élesen az egyik szervező, és az étkezőben maradtak közül többen kérdőn figyelték, hogy mi a szándékom. – Egy pillanat, csak valamit elfelejtettem – füllentettem, és lehajoltam Peti mellé. – Hé – szóltam, mire kábán felnézett rám. – Figyelj csak – suttogtam úgy, hogy más ne hallja, amit mondok –, tudom, hogy izgulsz és ideges vagy, de edd meg a reggelidet. – Hanna, egy falat sem megy le a torkomon, totál berezeltem – motyogta, szinte megbénulva a lámpaláztól. Láttam már ilyet, nem is egyszer, legutóbb pont Zsombinál. A kis kocka srác a sötétzöldektől egyáltalán nem állt készen arra, hogy egyedül menjen a feladatra, főleg nem úgy, hogy körbenézve csak sportolókat látott maga körül ott maradni. Esélytelenül ült ott, elesett volt és szerencsétlen, én pedig azt nem akadályozhattam meg, hogy kiessen, de azt igen, hogy feladja, mielőtt megpróbálná. És valamiért úgy éreztem, hogy

kötelességem átbillenteni a holtpontján. – Tudom, tudom – bólogattam. – De muszáj. Próbáld meg, jó? – simítottam meg a vállát. – Kiesünk miattam, és különben is, nem mozog a kezem, hívj orvost – kérte, és úgy tűnt, teljesen eluralkodott rajta a frász. – Csak pánikolsz, nyugi már. Lebénított az izgalom – mosolyogtam rá, igyekezve meggyőzni az igazamról. – Figyelj. Hahó! – integettem a szeme előtt. – Ha most feladod, akkor örökre bánni fogod, hogy nem próbáltad meg. Gondolj bele, itt vagytok a legjobb tízben, négy gamer srác, akiknek semmi közük a fizikai feladatokhoz. Mégis megcsináltátok eddig. Tegnap a többiek megoldották az akasztófát, gondolj bele, hogy az mennyire nehéz volt. De kibírták. – Ez igaz – dünnyögte. – De ők nem remegtek így – mutatta fel a kezét, bizonyítva, hogy mennyire nem tudja egyenesen tartani. – Dehogynem. Mindenki remegett – nevettem fel. – És csak hogy tudd, tőlünk például én lógtam a fán. Én – mutattam magamra. – Úgyhogy nyugi. Ha kiestek, akkor is emelt fővel távoztok, mert túlteljesítettétek magatokat, de ahhoz meg kell próbálnod. Na, egyél, mert szükséged lesz az energiára, nem véletlenül adtak a szervezők plusz fél órát a reggelire. Hol a telefonod? – kérdeztem. – Itt van – nyúlt a zsebébe reszkető kézzel, és átadta nekem. A készülék nedves volt az izzadt tenyerétől, de nem foglalkoztam vele, úgy csináltam, mint aki észre sem veszi. – Ki a kedvenc videósod? – kérdeztem, mire megmondta, én pedig megnyitottam a YouTube-ot, és kikerestem a csatornát a feliratkozások közül. Elindítottam egy félórás vlog videót a kedvencétől, és letettem elé az asztalra. – Tessék, van huszonnyolc perced, nézd ezt, és addig egyél, mintha nem is várna rád feladat. Zárj ki mindent a fejedből, és koncentrálj a videósra. – Oké – motyogta. – Utoljára szólok, aki nem a feladaton vesz részt, azonnal hagyja el az étkezőt! – üvöltötte el magát Róbert, én pedig összerezzentem, mert tudtam, hogy ez a végső figyelmeztetésem. – Már megyek is – húztam ki magam, és még egyszer megsimítottam Peti vállát, akinek viszonylag visszajött a színe, és éppen belemerült a videó nézésébe. Futólépésben az ajtóhoz mentem, ahonnan még egyszer visszanéztem. Szinte mindenki a villájával lapátolta a szájába az ételt, miközben szabad

kezével a telefonját nyomkodta. Már nem nagyon foglalkoztak velem, kivéve az arany csapatból Gergőt, aki a szemét forgatva jelezte, hogy szánalmasnak tart. És engem nézett még Kornél is, aki büszkén bólintott, amikor rájött, hogy miért szaladtam vissza a sötétzöld csapattaghoz. Bernadett már teljesen a versenyre készült, bedugott füllel a telefonjába merült, és átszellemülten figyelte a kijelzőt, így neki hiába intettem, már nem érzékelte a jelenlétemet. – Gyerünk, menj ki – sürgetett Róbert, mire kislisszantam az ajtón, ahol a többiek már vártak. A napsütésbe kilépve Lórihoz és Zsomborhoz sétáltam. – Hol voltál? – kérdezte Lóri. – Csak... – vakargattam meg a homlokomat. – Csak segítettem a sötétzöldeknek. Leblokkolt a versenyzőjük, és... nem akartam, hogy feladja, anélkül hogy megpróbálná – magyaráztam, majd Zsombira néztem, aki mosolyogva biccentett. – Hanna, a leblokkolt kockák védőszentje – mondta pacsira nyújtott kézzel, én pedig nevetve belecsaptam. – Egy kis figyelmet szeretnék kérni! – szólt az egyik narancssárga ruhát viselő szervező. – Mindenki jöjjön utánam! – kérte, és megindult. Értetlenül néztünk össze, mert a kapu helyett teljesen más irányba haladt. Egészen pontosan a focipálya felé. – Ez most mi? – csodálkozott Lóri. – Azt hiszem... – kattogott az agyam. – Azt hiszem, a pályán lesz a feladat. Mi pedig látni fogjuk – szóltam halkan. És igazam volt. Amíg közel voltunk az étkezőhöz, jelzett térerőt a telefonom, ezért gyorsan üzentem apunak, hogy ne várja feleslegesen a hívásomat, mert úgy tűnik, valamilyen módon részt vehetünk a feladatban, majd elraktam a készülékemet, és beálltam Lóri és Zsombi közé a sorba. A focipályához érve a szervező megkért minket, hogy foglaljunk helyet a fűben, mi pedig valamennyien leültünk a pálya szélén. A legtöbben árnyékot kerestek, de az nem volt sehol. A hajamra tolt napszemüvegemet lehúztam a szemem elé, és hunyorogva néztem a fák között kialakított focipályára, aminek közepén két hosszú pad állt egymás mellett, összetolva. Olyan tipikus vendéglátós pad volt, ami fesztiválokon és kerthelyiségekben szokott lenni az asztalok két oldalán. Most azonban nem volt asztal, csak a két pad állt a pályán egymás mellett. – Nem vágom, mi ez? – kérdezte Lóri. – Lehet, hogy rá kell ülniük? – tippelte Zsombi felhúzott térdei előtt összekulcsolt karral.

– Aha, tényleg! Vagy felemelni? Az a kitartás akkor? Mint a kinyomás? Ki kell nyomni a padot? – agyait Lóri, mire grimaszolva megráztam a fejem. – Nem hinném. – Jó, mer' azt irigyelném Bernadett-től. Arra mentem volna inkább én. Kinyomok bármit – erősködött. – Inkább tartsd vissza – motyogta Zsombi fojtott nevetéssel, és készített néhány fotót és videót, amit majd később elküldhet Kocsisnak. – Ideülhetünk hozzátok? – állt meg mellettünk Csenge Bencével és Zolival. – Persze – ültem arrébb a füvön, helyet csinálva nekik. A fekete csapat három tagja elhelyezkedett mellettünk, majd Kareszék a sötétzöldektől is a mi társaságunkhoz közel foglaltak helyet. A többi csapat tagjai mind Máté és a sárgák köré gyűltek, ők egy jó nagy színes kavalkádot alkottak. A medencés buli tagjai. Dőltek a röhögéstől, homlokuk elé rakott kézzel, hunyorogva bámulták a pályát, és egymást túllicitálva tippelgették a létező legnagyobb baromságokat, hogy szerintük mi várhat a versenyzőkre. Egyedül az arany csapat tagjai nem választottak oldalt, sem hozzánk közel, sem pedig Mátéék vonzáskörzetébe nem voltak hajlandóak leülni, így ők hárman különvonultak, és erősen koncentrálva meredtek az egyelőre üres pálya irányába, miközben arany egyenmelegítőjük csillogott a napfényben. Pár perc elteltével szinte mindenki levette a melegítőfelsőjét, mert kezdett dögmeleg lenni. Huszonöt perccel azután, hogy kiküldtek minket az étkezőből, megérkeztek a pálya szélére a kísérő tanárok, akik az árnyékban álltak meg, az egyik szervező pedig lerakott eléjük egy-egy hűtőtáskát. – Most komolyan, mi történik? – értetlenkedett Csenge. – Úgy tűnik, hogy a kísérő tanároknak is lesz szerepük a mai feladaton – mondtam összeráncolt homlokkal, és Titanilla tanárnőt néztem, aki unottan ácsorgóit egy fának dőlve, és a telefonját nyomkodta. Mivel térerő nem volt a pálya környékén, a mozdulatait látva arra a következtetésre jutottam, hogy minden bizonnyal valami játékot nyomkod. A következő pillanatban Róbert felvezetésével megérkeztek a feladatra jelentkezők. A tíz különböző színű melegítőt viselő versenyző libasorban bevonult a focipályára, majd megállt a két, hosszában összetolt pad előtt, és szembenézett a közönséggel, vagyis velünk. – Mit kell csinálniuk? – üvöltötte be valaki a türkiz csapatból. – Mindjárt kiderül – felelte Róbert, és a versenyzőkhöz fordult. –

Készüljetek fel – szólt rájuk, miközben lehajolt, és a padoktól nagyjából harminc centire letett a földre egy kötelet, amit végighúzott előttük. – Oké, azon belül nem mehet senki – motyogtam magam elé. – Mit csinálnak ezek? Nem értek semmit – nyöszörgött Csenge. – Mindjárt mondják – nyugtatta Zsombi. – Bocs, Hanna, kicsit arrébb tudnál ülni jobbra, benne vagy a felvételben – szólt mögülem Isti a sötétzöldektől, aki éppen videózta a történéseket. Miközben félrecsúsztam egy kicsit, a napsütéstől még a szemüvegen át is hunyorogva néztem a tíz főt, és örömmel vettem észre, hogy a sötétzöldektől Peti is köztük van. Nem adta fel, eljött a feladatra. – Egy kis figyelmet szeretnék kérni! – kiáltotta Róbert, amikor úgy tűnt, mindent elrendezett a feladathoz. Mármint ha a két padot és az előttük lévő kötelet feladatnak lehet nevezni. – Pillanatokon belül kezdetét veszi a megmérettetés, amit végignézhettek, tekintettel arra, hogy az első helyezésnek igen komoly tétje van. Mint már korábban említettem, amelyik csapat nyer, hozzátartozói látogatást kap. Az elsőként kiesett pedig a csapatával együtt távozik az idei Iskolák Országos Versenyéről. A feladat a következő: a versenyzők felállnak a padokra. Öten erre, öten pedig arra – mutatott a két ülőalkalmatosságra. – És? – kérdezte Máté a közönségből, mire Róbert elmosolyodott. – És állnak. – Ennyi? – néztek többen értetlenül. – Igen – tárta szét a karját Róbert. – Aki elsőként leszáll a padról, a csapatával együtt kiesett. Értelemszerűen ez a feladat addig tart, amíg végül valaki egyedül áll a padon. Ő és a csapata nyeri a hozzátartozói látogatást. – Mi van? Most komolyan, állni kell a padon? Ez a feladat? – kerekedett el Máté szeme. – Igen – hangzott a válasz. – Jól van, akkor álljál, Timi, álljál sokáig! – kiáltotta a pad előtt álló sárga ruhás a csapattársára. A beszólására mindenki felröhögött, én azonban nem foglalkoztam vele, csak a napon álló Bernadettet figyeltem, aki levette a piros melegítőfelsőjét, és a derekára kötötte. Nem tetszett, amit látok. Nagyon nem. – Elnézést! – nyújtottam fel a kezem, Róbert pedig felszólított. – Meddig kell állniuk? Mennyi idő van a feladatra? – Nincs idő – vigyorgott a főszervező, aki örült, hogy végre megkapta ezt a kérdést. Úgy tűnt, már számított rá. – Állnak, amíg tudnak – mondta, és ekkor már sokkal kevesebben tartották viccesnek vagy poénosnak a dolgot,

Róbert pedig az általános értetlenkedésre reflektálva hozzátette: – A szabályok értelmében a padok előtt húzódó kötelet nem lépheti át senki, de a kötélig oda lehet menni buzdítani a csapattársakat. De senki nem mehet annál közelebb. A kísérő tanárok bármikor adhatnak inni a versenyzőknek, korlátlanul – mondta Róbert, mire Titanilla felnézett a mobiljából, és bosszúsan széttárta a karját. Egyértelműen nem tetszett neki, hogy a szerepe szerint ugráltatva lesz hideg vízért. – Csak a tanárok vihetnek vizet? – kérdezte Karesz. – Igen. Bármikor, amikor egy versenyző kér. De kizárólag a saját tanára adhat neki – tette hozzá szigorúan. – Na, Titanilla napja jól el lett szúrva – röhögött Lóri, a pad előtt álló Bernadett pedig a szemét forgatva csak abban bízhatott, hogy a töritanár nem unja meg, és hagyja ott szomjan halni a feladaton. – Ezenkívül – folytatta Róbert – a feladaton részt vevőknek harmincpercenként az egyik csapattársuk vihet valamit, amire szüksége van. De egyszerre csak egy dolgot. A következőt majd fél óra múlva, és így tovább – magyarázta Róbert. – Minden világos? – Igen – felelték a versenyzők. – A többieknek? – fordult a nézők felé. – Ha az, hogy drukkolnunk kell a csapattársunknak, ahogyan áll a padon, annak számít, akkor igen – vihogta Máté. – Várd ki a végét – tanácsolta neki Róbert, majd a versenyzőkre nézett. – Felkészülni! És... Álljatok fel a padra! – adta ki az utasítást, mire mind a tíz, eltérő színű melegítőt viselő versenyző felállt a keskeny deszkára, és... És nem történt semmi, csak ott álltak. A közönség egy emberként röhögött fel, kigúnyolva a látottakat, de én nem foglalkoztam velük, csak beindítottam a stoppert a telefonomon, és a gyöngyöző homlokomat letörölve a többiekhez fordultam. – Van baseballsapkátok? – kérdeztem Zsombit és Lórit. – Nekem van – biccentett Lóri. – Jó, hozd ide. Az lesz az első, amit odaadunk Bernadettnek. Tűzi a fejét a nap – mondtam. – Szomjas vagyok! – kiáltotta Tomi a szürke csapatból a padon állva. A kísérő tanára abban a pillanatban lehajolt a hűtőtáskához, és kivett belőle egy hűtött vizet, majd odaszaladt a pad elé, megállt a kötélnél, vigyázva, hogy át ne lépje, és felnyújtotta a versenyzőjének. Tomi kissé előrehajolva átvette, és a kupakot lecsavarva nagy kortyokban kezdte inni.

– Elnézést! – intettem Róbertnek, aki felszólított. – Szóval lehet kommunikálni a versenyzőkkel? – kérdeztem. – Lehet – felelte. – A kötélig odamehetsz – mutatott újra a jelzésig, amit tilos átlépni. Biccentettem, majd felálltam, és odasiettem a padokhoz. Megálltam Bernadett-tel szemben, aki a bal oldali pad legszélén állt, így csak az egyik oldalán volt más versenyző. Méghozzá Kornél. A szabályok értelmében csak a saját versenyzőnkkel kommunikálhattunk, de azt nem lehetett elkerülni, és nyilván nem is akartam, hogy más is hallja. Vagyis hogy Kornél hallja, amit Bernadettnek mondok. – Bernadett, van rajtad fürdőruhafelső? – kérdeztem. – Aha! – biccentett a padról Bernadett. – Akkor vedd le a pólódat, kérj egy vizet Titanilla tanárnőtől, öntsd le a pólót vele, és tekerd a fejedre. Fél óra múlva hozunk egy sapkát, és akkor majd visszaveheted a pólót, de addig vizesen tekerd a fejedre, hogy védd magad a napszúrástól – mondtam, és óvatosan Kornélra pillantottam, aki nem nézett rám, csak lehajtott fejjel állt a padon Bernadett mellett, de természetesen minden szavamat hallotta. – Rendben – biccentett Bernadett. – Tanárnő, kérnék egy vizet! – kiáltotta Titanillának. – Tanár úr, én is kérek egyet! – jelentkezett Kornél a saját tanárának intve. Elfojtott mosollyal bólintottam, és visszamentem a többiekhez, akik a fűben ültek. Titanilla unott higanymozgással vonult Bernadett felé egy palack hideg vízzel, úgy, hogy mindenki számára érthető legyen, hogy ehhez mennyire nincs kedve, majd feltartotta Bernadettnek a vizet, és már ment is vissza. Mellette a feketék tanára buzgó lelkesedéssel adta át Kornélnak az ásványvizet. A padokon álló nyolc versenyző a tűző napsütésben állt, miközben Bernadett és Kornél a szélén levették a pólójukat, bevizezték a ruhadarabot, és a fejükre tekerték, hogy hűsítse őket. Bernadett bikinifelsőben, Kornél pedig félmeztelenül állt, a maradék vizet pedig mindketten magukra locsolták. A padokon álló maradék nyolc versenyző kissé előrehajolva, összeráncolt homlokkal nézett oldalra, majd amikor rájöttek, hogy mi történt, egymás után kiabáltak a tanáraiknak, hogy vizet kérnek. A tanárok rohangáltak a padok előtt a vízzel teli palackokkal, a versenyzők pedig miután ittak, bevizezték a ruhájukat, és csakúgy, mint Bernadett és Kornél, a vizes darabot a fejükre tekerték.

A telefonomon lévő stopperre pillantottam, amin keservesen lassan telt az idő. Még csak két perc telt el azóta, hogy felálltak a padokra. Megrökönyödve néztem a versenyzőkre, és azonnal tudtam, hogy amilyen egyszerűnek tűnt első hallásra, úgy vált ez a feladat az eddigi legkeményebbé az Iskolák Országos Versenyén. Az égre pillantva fohászkodtam egy nagyobb felhőért, ami eltakarja a napot, de az ég teljesen tiszta volt. A francba. – Hé, nézzétek, hoztam egy napernyőt, segítsetek beszúrni a földbe – ért vissza hozzánk Ádám a sötétzöldektől. Mondjuk azt egyikünk sem vette észre, hogy elment, de ezek szerint visszaszaladt a faházukba. – De báró! Honnan van? – vette át Lóri, és felállva izomból leszúrta a földbe a rudat. – Nyertem egy Playlt-en – válaszolta Ádám. – Elhoztam, mert nem tudtam, milyen helyszínre számítsak, de gondoltam, a napernyő mindenhol jól jöhet. És tényleg! Na, van árnyék mindannyiunknak – lelkesedett, amikor Lóri kinyitotta a fejünk felett az ernyőt. Kicsit összébb húzódtunk, hogy Csengéék is beférjenek alá. Karesz és Isti a vlogban elmesélték, hogy éppen mi történik, majd amikor megállapították, hogy semmi, még mindig állnak a padon a versenyzők, lerakták a kamerát. – Szerintetek meddig fog tartani? – kérdezte Bence a feketéktől. – Néhány órán át tuti – felelte Zsombi. – Néhány óra? – kerekedett el Isti szeme. – És... Nem lesz bajuk? – Mi bajuk lenne? – röhögött fel Lóri. – Egy focimeccs is tart a napon két órát... Ha kérnek, kapnak inni és enni, ezenkívül fél óra múlva mindegyikük fején lesz baseballsapi. – Igaza van – bólintott Karesz. – Ráadásul nézd meg. Mind sportoló. Kibírnak ezek többet is. Jó, mondjuk tőlünk Peti nem az, ő lehet, hogy meghal – gondolkodott, mire mindenki felnevetett. – De az járulékos veszteség – tette hozzá. – Így van – értett egyet Isti. – De még ő is bírja. Csak szerintem unatkozik. Az első fél óra után vigyünk neki tabletet... Az enyémen van jó játék. – Srácok – néztem rájuk rémülten. – Az első fél óra után baseballsapkát vigyetek neki – tanácsoltam. – Jó, akkor majd egy óra után kap játékot – adták meg magukat. – Odamegyek egy kicsit, szórakoztatom Kornélt – tápászkodott fel Zoli, és a pályához sétálva megállt a jelzésnél, majd Kornéllal váltott pár szót. Összesen talán egy percet töltött ott, majd jött is vissza.

– Mi történt? – csodálkozott Csenge. – Elküldött – felelte sértetten Zoli. – Mit mondtál neki? – A pingpongról kezdtem mesélni, hogy gyorsabban teljen az idő – mesélte, mi pedig hangosan felnevettünk. – Bocs, bátya, de megértem – ingatta a fejét Lóri. – Amikor te a pingpongról beszélsz, akkor bennem egészen mélyről jön egy érzés... Hogy kinyírom magam – fogalmazta meg Lóri, mi pedig egyre jobban nevettünk a nyeremény napernyő alatt. A füves terület másik oldalán Mátéék napernyő hiányában éppen esernyőket osztottak szét egymás között, látva, hogy mi mennyire jól megoldottuk az árnyékolást. Ahogyan feléjük néztem, találkozott a tekintetem Mátééval, aki minket figyelt, de elkaptam róla a szemem, és inkább visszafordultam a többiekhez. – Figyelem! Az első harminc perc hamarosan letelik, kérnék minden csapatból egy tagot, hogy álljon a versenyzőjük elé, és amikor szólok, adja át a neki szánt tárgyat – szólt Róbert, én pedig felpattantam Lóri sapkájával a kezemben, majd Csengével együtt odasétáltam a padokhoz. – És adhatjátok! – kiáltotta Róbert. Felnyújtottam Bernadettnek a baseballsapkát, aki hálásan átvette, és letekerte a fejéről a pólóját, amit visszavett a fürdőruhafelsőjére. A sapkát a keze közt forgatva elolvasta rajta a feliratot, és értetlenül nézett rám. – Ez egy edzőterem promóciós terméke? – kérdezte. – Lórié. Gondolom, ott gyúr – magyaráztam. – Értem – biccentett, és feltette a fejére. Mellette Kornél is visszavette a pólóját, majd felhelyezte a Csengétől kapott sapkát. – Hogy bírod? – kérdeztem, visszanézve Bernadettre. – Jól – közölte hősiesen. – Ügyes vagy nagyon. Tarts ki – buzdítottam, aztán Csengével együtt elléptünk a kötéltől. Ahogyan a fűben ülő többiekhez indultunk vissza, a versenyzők közül a világosbarna csapat padon álló tagja dühösen üvöltözött a csapattársával, amire visszafordultunk, hogy lássuk, mi történik. – A telefonom? Most komolyan, idehoztátok a telefonomat??? Mit kezdjek vele? – Gondoltuk, hallgass zenét, vagy ilyesmi – felelte megrettenve a csapattársa. – Idióták! Naptej, vagy mondjuk egy sapka nem jutott eszetekbe? Argh! – rázta a fejét, és üvöltött a tanárának, hogy kér egy újabb vizet, amivel

lehűtheti magát. Szó szerint. Visszaülve a fűbe a telefonom stopperére néztem. Elkezdődött a második fél óra. Mind a tíz versenyző kitartóan állt a padokon, kilencen az első alkalommal baseballsapkát kaptak, így a napszúrástól sem kellett tartaniuk, annyi volt a feladatuk, hogy álljanak tovább. Az egyetlen kivétel a világosbarna csapattag volt, akinek a fejéről továbbra is a bevizezett pólója lógott, de neki legalább volt telefonja, amin zenét hallgatott. A kísérő tanárok a fák árnyékában kempingszékeket helyeztek el, és ráérősen leültek, arra várva, hogy a versenyzőjük vizet vagy ételt kérjen tőlük. Ők jól elvoltak, beszélgettek, fel-felnevettek (Titanilla inkább nyerített), és élvezték a szabadtéri programjukat. A közönség lelkesedése azonban kissé elcsitult, a csapatok a fűben ülve egyre gyakrabban nézték meg az időt, ami csigalassúsággal telt. Hiába számolgattam, hogy mikor megy majd le a nap, rettenetesen sok idő volt még addig. – Elnézést! – kiáltott a türkiz csapat egyik várakozó tagja Robert felé. – Igen? – kérdezte a főszervező. – Ez lesz majd nehezebb, esetleg lesz valami más is? – tárta szét a karját. – Mondjuk egy idő után fél lábon kell állni, vagy ilyesmi? – tippelt. – Nem – válaszolta Róbert. – Akkor... Csak állnak? – Csak állnak – biccentett a szervező. A csapatok zúgolódva súgtak össze, úgy tűnt, kezdték mérlegelni, hogy ez a feladat sokkal tovább is tarthat, mint amire számítottak. A napernyő alatt törökülésben ülve fordultam a többiek felé, akik beszélgetni kezdtek. – Szerintetek meddig tart? – kérdezte Zsombi. – Akármeddig – felelte Csenge. – Akarat kérdése. Én tavaly Shawn Mendes bécsi koncertjén reggeltől álltam, hogy az első sorban legyek – mesélte. – És sikerült? – érdeklődött Karesz. – Naná – vigyorgott Csenge elégedetten. – És totál megérte – tette hozzá, majd a telefonja galériájában kezdett visszakeresni, hogy mutasson képeket és videókat a koncertről. – Akkor csak abban bízhatunk – tűnődött el Isti –, hogy valakinek pisilnie kell majd. A szavait hosszú csend követte, majd egyszerre kezdtünk el ordítani a

piros, fekete és sötétzöld csapat tagjainak, hogy ne igyanak sok vizet. Az égre pillantottam, ahol egy felhő végre eltakarta a napot, így nem tűzött már a focipályára. így egészen elviselhetővé vált a feladat, a versenyzők továbbra is a padon álltak, és várakoztak. Arra, hogy leteljen egy újabb fél óra. Vagy arra, hogy valaki hibázzon. De sokáig nem történt ilyesmi. A második jelzésnél, amikor már egy órája álltak a padon, odavittem Bernadettnek egy naptejet, amit hálásan átvett, és bekente vele a karjait, valamint a sapka alatt az arcát is. – Köszi – mosolygott rám. – Minden oké? – érdeklődtem. – Igen – felelte szűkszavúan. – Tanárnő, kérnék egy vizet, és valami csokit! – kiáltotta el magát, mire Titanilla feltápászkodott a kempingszékéből, és komótosan kezdett kutatni a hűtőtáskában. – Ezt élvezem a legjobban – vigyorgott Bernadett. – Azt elhiszem – nevettem el magam, és aggódva a mellette álló Kornélra pillantottam. – Ott is minden rendben? – kérdeztem óvatosan, ügyelve arra, hogy távolról ne lehessen észrevenni, amint nem a saját csapattagomhoz beszélek. – Aha – felelte, szigorúan Csengét nézve. – Akkor jó – helyeseltem, majd újra visszamentem a fűbe a többiekhez. Már egy óra eltelt, és az összes csapat versenyzője masszívnak bizonyult, senki nem akart leszállni a padról, kitartóan álltak, és vártak. Másfél órával a kezdés után, amikor újabb dolgot vihettünk a saját csapattagunknak, átadtam Bernadettnek a telefonját, aztán visszaültem a fűben addigra már fekvő többiekhez, és aggódva körbenéztem. Addigra már az összes versenyzőnél volt valamilyen kütyü, amivel elfoglalhatták magukat, így nem unatkoztak ácsorgás közben. A telefonjukat nyomkodták, vagy éppen szelfit készítettek magukról, de voltak, akik kamerába beszélve vlogoltak, mintha valami challenge videót készítenének. – Megyek, elküldöm Kocsisnak az eddigi anyagaimat – tápászkodott fel Zsombi. – Várj, jövök veled, nekem is szükségem van a netre – nyújtottam a kezem, mire Zsombi felhúzott, és mindketten elindultunk az étkező épülete felé. A vállam felett visszanézve láttam, ahogyan Máté utánunk fordul, és fürkészve figyeli, hogy vajon mit csinálunk, de szerencsénkre nem jött utánunk. Az étkező teljesen kihalt volt, az IOV összes résztvevője a focipályán

tartózkodott, csupán a konyháról szűrődött be az ebéd előkészítésének tipikus hangja. Zsombi leült az asztalhoz, és átküldte Kocsisnak a fotókat és videókat, amiket a feladaton készített, továbbá írt hozzá magyarázatot is, hogy éppen mi történik. Ezalatt én videóhívást indítottam, és vártam, hogy a másik fél válaszoljon. – Mondjad gyorsan, mert edzésen vagyok – vette fel a telefont Dani, és összeráncolt homlokkal, egészen közel hajolva meredt a kamerába. – Szia, Dani! – intettem, aztán gyorsan folytattam. – Bernadett versenyen van, elég kemény feladatot kapott, és sokáig tarthat, de mivel vihetünk neki félóránként valamit, arra gondoltam, hogy odaadom neki a telefonomat, ha esetleg szeretnél videóüzenetet küldeni, mert annak biztosan nagyon örülne – hadartam. – Persze! Mi az, hogy! – bólogatott azonnal, aztán odaüvöltött valakiknek, hogy „várjatok, mindjárt jövök!" Sajnos a telefont nem tartotta el magától, így szinte megsüketültem, az üres étkező pedig visszhangzott Dani kiabálásától, de nem számított. Csak mi hallottuk Zsombival. De mi mondjuk elég jól. – És akkor hogy? Küldjem át neked, vagy mi? – érdeklődött a technikai folyamatról. – Nem – ráztam meg a fejem. – Szeretnék mielőbb visszamenni, úgyhogy inkább elindítom a képernyőfelvételt, és már mondhatod is – nyomkodtam a telefonomat. – Ja, hogy így spontánba? – kérdezte, és a kameráján gyorsan ellenőrizte magát, majd kicsit megborzolta a haját. – Oké, mehet, már veszem – mondtam. – Bernadett! – üvöltött a kijelzőn. – Helló, Bernadett! – kezdte, az asztalnál ülő Zsombi pedig kérdőn nézett rám. Csak mosolyogva megvontam a vállam, türelmesen vártam, hogy Dani elmondja az üzenetét Bernadettnek, ami időnként sokkal személyesebb volt, mint amit hallani szerettünk volna, de nem szóltam érte, mert tudtam, hogy Bernadettnek ez mekkora feltöltődés lesz ott a padon állva. Dani majdnem tíz percig magyarázott a képernyőfelvételen, amikor végre sikerült befejeznie, így gyorsan elköszöntem tőle, és Zsombival együtt visszasiettünk a focipályához. Mindenki úgy volt, ahogyan hagytuk őket. A versenyzők a padon állva, a tanárok a kinyitható székeken, a szurkolók pedig a fűben ülve, vagy éppen fetrengve. – Lemaradtunk valamiről? – ültem vissza hozzájuk. – A halvány rózsaszínek versenyzője tüsszentett egyet, de állva maradt.

Ezenkívül semmi változás – ásította Csenge. – Értem. Amikor letelt az újabb fél óra, Csengével felálltunk, és odamentünk a pad előtt lévő kötélhez, aminél megálltunk. – Tessék – nyújtottam a telefonomat Bernadettnek a fülhallgatóval együtt. Ezt nem igazán értette, így nem akarta átvenni. – Már van nálam, a sajátom – mondta. – Én állok a tűző napon, mégis te felejted el, hogy már hoztál egyet? – nevetett fel. – Nem, nem – ráztam meg a fejem. – Vedd át. Az utolsó videó a galériában Dani üzenete neked – mondtam, Bernadettnek pedig elkerekedett a szeme, miközben gondolkodás nélkül átvette a mobilomat. – Ezt... Ezt hogy? – nézett a szemembe teljesen ledöbbenten. – Felhívtam, és képernyőfelvétellel rögzítettem, amit neked üzen – mosolyodtam el. – Gondoltam, feltölt egy kicsit. – Úristen, Hanna, basszus, erre nem számítottam. Mennyire rendes vagy, hogy gondoltál erre – ingatta a fejét meghatottan. – Köszönöm! – hálálkodott. – Ne viccelj, igazán nincs mit – mondtam, miközben Bernadett bedugta a fülébe a fülhallgatómat. – Ja – tettem hozzá –, vegyük úgy, hogy ezt a kifejezetten személyes és néha szinte zavarba ejtő videóüzenetet nem hallotta sem Zsombi, sem pedig én – sütöttem le a szemem nevetve, Bernadett pedig zavartan a fejéhez kapott. – Jézusom, mit mondott ez a hülye? – kérdezte röhögve. – Maradjunk annyiban, hogy Zsombi arcszíne egy darabig biztosan megegyezik a melegítőnkkel – közöltem, Bernadett pedig röhögve megrázta a fejét, és elindította a videót. Visszaérve a többiekhez ismét leültem a fűbe, és a versenyzőket néztem. Bernadett a videót játszotta le, megállás nélkül a kijelzőre vigyorogva. Mellette Kornél lazán, zsebre dugott kézzel ácsorgott. A füléből kilógott a fülhallgató zsinórja. Úgy tűnt, zenét hallgat. Az arany csapattag szigorúan egy pontra nézve állt, és feszülten várakozott. A sárgáktól Timi nyújtózkodott egyet. A sötétzöldektől Peti a nyakát masszírozta fél kézzel. A többiek is egyre inkább mozgolódtak, többen hajolgattak, a derekukat megmozgatva, volt, aki óvatosan guggolt egyet, megint más pedig a lábát nyújtotta. Ez volt az első holtpont a feladaton, amikor látványosan kezdték mutatni a résztvevők, hogy bizony órák óta állnak egy padon. De senkinek nem állt szándékában feladni, így a verseny folytatódott.

11. – Mennyi idő telt el? – kérdezte Lóri, hanyatt fekve a füvön, a bárányfelhőket bámulva. – Már négy órája állnak a padon – pillantottam rá a stopperemre. – Basszus – dörzsölte meg az arcát fáradtan. – Kajás vagyok – mondta. – Menj be nyugodtan ebédelni – feleltem. – Te nem jössz? – Nem, én maradok – jelentettem ki. – Nem bírnék jóízűen enni, miközben Bernadett a csapatunkért szenved – ismertem be. – Vágom, és igazad van. Maradok én is – biccentett Lóri. Nem mindenki gondolta úgy, mint mi, úgyhogy dél és egy óra között a legtöbben, ha felváltva is, de elmentek ebédelni. A padon állók egyre sűrűbben hajoltak előre, oldalra pillantva a többiekre, megpróbálva felmérni, hogy valaki vagy éppen bárki közel áll-e a feladáshoz. Nem úgy tűnt, mindenki masszívan állt a helyén. – Peti túlteljesíti magát – jegyezte meg Zsombi, a sötétzöld csapat versenyben lévő tagja felé biccentve. – Simán azt hittem, hogy kiesik egy óra alatt. – Á, amúgy nem, csak hülyültünk az elején. Nem féltjük – ingatta a fejét Karesz. – Gamer, sokáig bírja egy helyben. Tavaly nyáron csinált huszonnégy órás live-ot. így, hogy ez nem ügyességi vagy kifejezetten erőnléti feladat, nem aggódunk érte. Azon elsőnek elvérzett volna, de így, hogy annyi a feladata, hogy álljon ott, addig marad, ameddig kell. Nem csinál mást, mint amit egyébként szokott. Videókat néz – biccentett felé. Peti baseballsapkában állt a padon, és lehajtott fejjel nézte a kezében lévő mobilját. – Mindjárt, ha letelik a fél óra, viszünk neki egy powerbankot, hogy tölteni tudjon, és elvan további hat órát – magyarázta. – Ti kire tippeltek, ki adja fel elsőnek? – kérdezte Bence. – Fogalmam sincs – rázta a fejét Zsombi. – Sokáig fogja bírni mindenki. – Az arany csapat tutira kitart – gondolkodott Csenge. – A sárga is – fintorgott Lóri.

– És szerintem mi is – fürkésztem Bernadettet, aki Dani videóját játszotta le újra és újra. – Jaja. Azok még éjfélkor is itt fognak állni, akik a nyereményre mennek – jegyezte meg Csenge. – A többiek viszont csak azt várják, hogy valaki kiessen, és akkor leszállnak a padról. – Gondolod? – csodálkoztam. – Tuti – erősítette meg. – Ha valaki lehullik a padról, csak azok maradnak, akik akarják a hozzátartozói látogatást. A többiek húznak kipihenni magukat. – Nem mindenki akarja a nyereményt? – lepődött meg Zsombi. – Nem – vonogatta a vállát Csenge. – Mi például nem. – Komolyan? – kérdeztem. – Komolyan – bólogatott. – Állandóan edzőtáborozunk, gyerekkorunk óta. Megszoktuk, hogy elmegyünk, otthon meg megszokták, hogy majd jövünk. Lazán kibírunk két hetet a családunk nélkül, ez nekünk nem tét – magyarázta. – Úgyhogy mi azt várjuk, hogy valaki kiessen, aztán ennyi, Kornél lejöhet onnan. – Erre nem is gondoltam – ismertem be. – Pedig szerintem a legtöbben így állnak ehhez a feladathoz. Ti akartok nyerni – gondolkodott. – Meg az arany csapat. – És a sárgák – tette hozzá újra Lóri. – Ja, nagyjából ennyi – biccentett Csenge. – És ti? – pillantottam Kareszra, várva, hogy a sötétzöld csapat mit reagál. – Ha nem Peti esik ki elsőre, és bent maradunk a versenyben, akkor úgyis azt mondjuk neki, hogy jöjjön le onnan – válaszolta. – Nem érdekel titeket a látogatás? – kérdeztem meglepetten. – Nem igazán – ismerte be. – Most őszintén, a legjobb esetben, ha mondjuk döntőzünk, akkor is két hétig tart összesen az IOV. Annyit mindenki kibír. És különben is, nyári szünet van, ilyenkor előfordul, hogy annyi végigjátszást csinálok, hogy észre sem veszem anyámat otthon, miközben körbetakarít engem – röhögte el magát Karesz, az elmesélt történet pedig mindenkinek ismerős lehetett, mert vidáman sztorizgatni kezdtek hasonló esetekről. Csak én ültem köztük néma csendben, és azon gondolkodtam, mit nem adnék azért, hogy anyu még egyszer felállítson a gép elől. Hányszor, de hányszor fordult velem is elő hasonló eset. Amikor nem figyeltem, csak aháztam és okéztam egyet normális válasz helyett, miközben valami nyilván borzasztóan fontosat csináltam a gépemen. Hányszor pörgettem az Instát, azt sem tudom, mit keresve, csak bámulva a kamu életek

kamu képeit, és anyu hányszor szólt rám, hogy vacsora közben tegyem le. De nem tettem. És most mennyire letenném. Kérnie sem kéne. Nálam sem lenne. Hallgatva a többieket, akik simán passzolnák a szülői látogatás nyereményét, rájöttem, hogy nem vethetem meg őket ezért, mert másfél évvel ezelőttig én is biztosan azt mondtam volna, hogy ez nekem nem nyeremény, nem érdekel. Két hét anyu nélkül, nagy ügy, gondoltam volna. Aztán lett belőle az egész életem anyu nélkül. – Hé, hé! – pattant fel Lóri hirtelen. – Valami történik – mondta, mire valamennyien követtük a példáját, és egy pillanat alatt talpon voltunk. A világoszöld csapat tagja integeti a szervezőknek, mire Róbert odasietett. A csapata többi tagja a füvön felállva nézte a jelenetet, majd mind a padok irányába siettek, és megálltak a jelölésnél. Bármennyire is koncentráltunk, ilyen távolságból nem hallottuk, hogy miről beszélhetnek. Mindenki néma csendben, feszült figyelemmel meredt az irányukba, majd amikor befejeződött a kis kupaktanács, a csapattagok a kezüket nyújtották, a padon álló társuk pedig csalódott arccal lelépett onnan. A levegő is megfagyott a focipálya környékén, senki nem tudta hirtelen, hogy mi történt. – Ez most mi? – suttogta Lóri a fejét kapkodva. – Mi történt vele? – kérdeztem totálisan ledöbbenve. – Húzza a lábát – hunyorgott Csenge a padoktól elsétáló csapatot nézve. – Szerintem vádligörcs – tippelt. – Szegény – ingatta a fejét Zsombi. – De akkor ez azt is jelenti, hogy... – kerekedett el a szeme. – Figyelem! – kiáltotta Róbert. – A versenyt feladta a világoszöld csapat. Kiestek az Iskolák Országos Versenyéről – mondta ki, a bejelentését pedig néma csend kísérte. A világoszöldek két oldalról támogatva átkarolták a társukat, úgy indultak el a faházak felé. Több mint négy órát állt a padon, végül elsőként leszállt róla. Borzasztó szomorú volt látni, ahogyan néma csendben, lassan sétálnak el, hogy a faházukba visszaérve összepakoljanak, és buszra szállva hazamenjenek. A torkomat szorító érzéssel figyeltem őket, és hirtelen elképesztően sajnáltam a kiesésüket. Bárkiét sajnáltam volna. – Szép volt! – kiáltotta Lóri elsőként megtörve a csendet, majd fütyült egyet, mire nagyjából mindenki észbe kapott, és tapsolni kezdett a kiesett csapatnak. Meglepetten pillantottak körbe, látszott rajtuk, hogy nem számítottak erre, így megtorpantak, és csalódott mosollyal az arcukon körbefordultak. Méltó módon búcsúztak a versenytől, még egy utolsót

intettek a bent maradt csapatok felé, majd követve az őket kísérő szervezőt, elmentek a helyszínről pakolni. Ekkor Róbert újra kért egy kis figyelmet. – A világoszöldek kiesésével a jelenlévők mind továbbjutottak a feladaton! – jelentette ki, mire óriási üdvrivalgás hangzott fel. – Azonban! – tette fel a kezét Róbert. – Ne felejtsétek el, a feladat még nem ért véget. Aki a legtovább bírja, nyereményt kap – emlékeztetett minket. – Jó, én passzoltam – intett a padról a türkiz csapat tagja, és fájdalmas arccal leugrott a padról. – Szétmegy mindenem, éhen halok, nem állok tovább ezen a szaron – közölte nemes egyszerűséggel, mire a legtöbben felnevettek. És ahogyan Csenge előre megjósolta, a bent maradás minden csapat érdeke volt, a nyeremény azonban szemmel láthatóan nem vonzott egyöntetűen mindenkit. A türkiz csapat tagja után sorban leugrottak a padról azok, akik nem vágytak az extra nyereményre. Egy pillanat alatt feladta a szürke csapat, a világosbarna és a halvány rózsaszín versenyző is. – Srácok! Akar valaki nyerni? Mert velük szemben nem lesz egyszerű – gondolkodott a padon állva Peti, kissé előrehajolva pillantva végig a versenyben maradottakon. – Gyere le onnan, menjünk zabálni – tanácsolta neki Karesz, Peti pedig lelépett a padról, és megmozgatta a végtagjait. – Meghalok, mindenem fáj – közölte odalépve hozzánk. A sötétzöldek hősként fogadták az érkező társukat, és folyamatosan kamerázták, miközben Peti nyöszörögve lefeküdt a földre, a hátára gurult, és kinyújtóztatta magát, miközben akkorát roppant valamije, hogy mindannyian hallottuk. – Ez mi volt, ember? – kérdezte tőle Lóri elképedve. – Nem tudom, biztos eltört valamim – felelte szórakozottan. – Istenem, beszakad a derekam – jajgatott félig fájdalmas arccal, félig pedig röhögve. – Nem baj, megcsináltad! – lelkesítette Isti, közelebb tolva az arcához a kamerát. – Gyere, húzzunk kajálni. – Jövök, ha tudok – tápászkodott fel, aztán mielőtt elindult volna, megtorpant mellettem. – Kösz, Hanna. Tényleg köszi – mondta, utalva a feladat előtt történtekre. – Semmiség. Örülök, hogy bent maradtatok – feleltem őszintén. – Miről van szó? – érdeklődött Karesz, engem kamerázva. – Semmiről – mosolyogtam, óvatosan eltolva a felém irányuló gépet. –

Nem fontos – mondtam, és Petire nézve bólintottam, jelezve, hogy ez egészen addig a mi titkunk marad, amíg ő azt akarja. Rajta áll, hogy elmesélie a csapatának. Én nem fogom. – Itthagyjuk az ernyőt nektek – ajánlotta fel Isti. – Szükségetek lesz még rá, úgy látom, nektek még tart a verseny – pillantott a padok irányába. – Köszönjük – szólt Zsombi. – Majd sötétedés után azért csukjátok be... – vihogta, arra utalva, hogy szerinte még sokáig maradunk. A távozásuk után visszafordultam a padokhoz. A kilenc bent maradt csapatból összesen négyen maradtak állva. Az arany, a sárga, a piros és a fekete ruhát viselő versenyző. – Mit csinál Kornél? Miért nem jön le onnan? – tárta szét a karját Csenge értetlenül, majd felállt, és odasétált a pad előtt kihelyezett kötélhez. Halkan váltottak pár szót Kornéllal, miközben én körbefordultam. A focipályán már csak azok maradtak, akiknek a csapattagja versenyben volt, mindenki más feladta a nyereményt, és elvonult az étkező irányába. Nem maradtak drukkolni, számukra már nem volt releváns a feladat. Bent maradtak a versenyben, ennyi érdekelte őket. Hogy ki meddig áll még ott, abban bízva, hogy megnyeri a látogatást, teljesen hidegen hagyta azokat, akik leszálltak a padról. A tanárok is összepakoltak, és elhagyták a fák alatt berendezett kis piknikhelyüket, csak az a négy maradt ott, akiknek a versenyzője még nem végzett. Titanilla dühösen ingatta a fejét, aztán felállt a kempingszékből, és odasétált hozzánk. – Most mi van? – kérdezte a lényegre térve. – Továbbra is versenyben vagyunk a látogatásért – feleltem. A tanárnő a szemét forgatva fújtatott egyet. – Miért nem jó nektek a FaceTime az otthoniakkal, mint minden normális embernek? – tárta szét a karját mérgesen. – Mentem volna inkább az olasz útra kísérőnek, minthogy egy fa alatt üljek egy csöves horgászszékben, arra várva, hogy vízzel pattanjak valakinek – dünnyögte kelletlenül, és visszabotorkált a helyére. Hát, ő így reagálta le, hogy még nem végeztünk. Csenge a fejét vakargatva jött vissza a társaságunkba, miután beszélt Kornéllal. – Mit mondott? – kérdezte Zoli türelmetlenül. A jelek szerint ő már ment volna a dolgára, kellőképpen megunta a napon üldögélést. – Hát, izé – kezdte Csenge. – Azt mondta, hogy még marad. – Mi? – lepődött meg Bence is a feketéktől. – Hogy érted, hogy marad?

– Nem tudom – nevette el magát Csenge döbbenten. – Közölte, hogy nem fáradt, és álldogál még ott egy kicsit... – Álldogál? – Igen. Ezt mondta. Szó szerint – nevetett Csenge, és egy pillanatra rám nézett, aztán elkapta a tekintetét, és újra a társaihoz fordult. – De azt is mondta, hogy mi menjünk nyugodtan. Nem kell várnunk rá. – Hát, ha ezt mondta, és még akar kicsit álldogálni, akkor... Majd visszanézek később – tápászkodott fel Zoli. – Hátha addigra megunja az álldogálást, és leszáll onnan. – Jövök én is – állt fel Bence. A fekete csapat maradék két fiútagja elhagyta a focipályát, Csenge azonban maradt. – Te nem mész? – érdeklődtem. – Nem, én még szeretném nézni – felelte, így ott maradt velünk. A nap már alacsonyan járt, bőven benne voltunk a délutánban, a levegő kezdett elviselhetővé válni, a négy versenyző pedig még mindig a padon állt. Mögülünk, a táborhelyről a medencézés hangjai szűrődtek oda hozzánk, valamint a szabadtéri edzőterem súlyzóinak csattanásai. Időnként egy-egy csapatból odajött hozzánk valaki megnézni, hogy mi a helyzet, de egészen hamar rájöttek, hogy semmi, így újra magunkra hagytak minket. A szervezőket, a négy tanárt, a négy versenyzőt és a hozzájuk tartozó csapattagokat, akik türelmesen várakoztak a fűben ülve. – Ez már tényleg az idegek harca – ingatta a fejét Lóri. – Odamegyek egy kicsit Bernadetthez, megpróbálom felvidítani – indult meg a pad irányába. – Őrület, hogy mióta állnak ott – motyogta Zsombi. – Az – biccentettem elismerően, és végignéztem a négy versenyzőn. Bernadett fáradtan mosolygott Lórira, aki a karjával gesztikulálva folyamatosan magyarázott neki valamit. Kornél lehajtott fejjel, teljes nyugalommal állt mellette. A másik padon az arany csapattag szótlanul meredt előre. A deszka másik végén pedig Timi hallgatta Mátét, aki előtte állva próbálta buzdítani. A lány feltolta a homlokából a sapkát, és a csuklóján lévő pánttal letörölte homlokáról az izzadságot, miközben megállás nélkül bólogatott. Hirtelen az arany csapat tagja kalimpálni kezdett a karjaival, mire mindenki odakapta a fejét. – Menj innen. Menj már innen! – legyezte maga körül a levegőt.

– Mi történik? – hajolt le hozzám Zsombi, aki akkor ért vissza, és a kezembe nyomott egy hideg üdítőt. – Nem... nem tudom. Talán egy darázs? – találgattam a fejemet kapkodva. – Aha, tényleg az, nézzétek – mondta Csenge, erősen koncentrálva a jelenetre. Az arany csapattag csupán másodpercekre szabadult meg a rovartól, ami utána újra és újra visszatért hozzá. A társai azonnal odarohantak, és a kötélnél megállva kiabáltak neki. – Ne ugrálj már, le fogsz lépni a padról! – tanácsolták. – Kösz, akkor csípjen meg inkább? – hadakozott tovább a darázzsal Gergő az arany csapatból. – Inkább, minthogy leess onnan! – felelték egyszerre. Korrekt válasz, mindenki ilyen megértő és támogató társakra vágyik. A padon állva Gergő végül addig kalimpált maga körül, hogy amikor a darázs elé került, reflexből hátralépett egyet. Oda, ahol már nem volt pad. Mindannyian a szánk elé kaptuk a kezünket, amikor láttuk, hogy lelépett onnan, és hiába pattant vissza egy pillanat alatt, Róbert is szemtanúja volt a dolognak. – Vége, Gergő, szállj le onnan. Az arany csapat befejezte a feladatot – szólt rá. – De nem, mert a darázs, és... – kezdett vitatkozni, de hiába, mert a főszervező leparancsolta onnan. Az arany csapat ekkor őrült vitába kezdett, főként azért, mert szerintük a darázs Gergő gyümölcsös üdítőjének az illatára jött, amit a padon állva ivott. A fiú persze azonnal üvölteni kezdett velük, hogy mégis mit kellett volna csinálnia, haljon szomjan, miközben órák óta áll a padon? Ők így, egymás közt civakodva hagyták el a helyszínt, totálisan tombolva, és szerencsétlen Gergőt okolva, akit végül kizökkentett az egyensúlyából egy darázs. – Te mondod meg az igazgatónak! – förmedt rá Veronika, kihátrálva a felelősség alól. – Elveszítetted a nyereményt egy darázs miatt! Istenem, mennyire életképtelen vagy! – dühöngött, és szavai sokáig visszhangzottak a kihalt focipályán. Már csak Bernadett, Kornél és Timi álltak a padon. Ott, ahol korábban minden csapat drukkolt, mostanra csupán Máté, Mira és Marci maradtak a sárgáktól, tőlük messze pedig mi. Csenge, Bernadett, Zsombi, Lóri és én. A verseny pedig folytatódott. – Letelt a fél óra – szólt Róbert, mire feltápászkodtam, és odasétáltam Bernadetthez. Megálltam a pad előtt kijelölt helyen.

– Már nem tudtam mit hozni – ismertem be. – Nincs szükségem semmire – felelte elszántan, én pedig elismerően néztem rá a kitartása miatt. – Mióta vagyunk itt? – Ne akard tudni – ráztam meg a fejem, és szándékosan nem mondtam el neki, hogy a nála lévő telefonomon van a stopper. Jobb volt, ha nem tudja, hogy mennyit állt már ott. – Figyelj – túrtam a hajamba –, nem olyan fontos ez. Mindenki beszél FaceTime-on a családjával. Gyere le, ha nem bírod, mindenki megérti. Komolyan – ajánlottam fel, mert már nézni is nehéz volt, amit reggel óta csinált. – Úgy nézek én ki, mint aki feladja? – vigyorgott rám fáradtan. – Két emberre vagyok Danitól. És te az apukádtól. És Zsombi a szüleitől – sorolta, megpróbálva erőt gyűjteni az elmondottakból. – És Lóri is biztos vár valakit – tette hozzá, mire felnevettem. – Biztos valakit a teremből – mondtam. – Ja. Simán állok ennyit Lóri gyúrós haverjáért – röhögött folyamatosan rázkódó vállal. – Hős vagy – mondtam őszintén, mire elkomolyodva a szemembe nézett. – Megcsinálom, Hanna! Ez az első egyénim a versenyen. És nem adom fel – győzködött félig engem, félig pedig inkább önmagát. – Tudom – bólintottam, aztán óvatosan a mellette álló Kornélra pillantottam. – Jól vagy? – Soha jobban – felelte, direkt nem nézve rám. – Miért nem jössz le? – kérdeztem a fejemet ingatva. – Elmondták a többiek, hogy nem is akarjátok a nyereményt... – Mit mondjak erre, Hanna? – kérdezte mosolyogva, továbbra is szigorúan maga elé nézve. – Szeretek itt állni. Összehúzott szemmel néztem Kornélra, ezalatt a másik padon álló Timi éppen Mátéval beszélt, miközben az arany csapat kiesésével híre ment a táborhelyen, hogy már csak hárman maradtak a nyereményért, így szép sorban visszaszállingóztak a különböző színű melegítőkbe öltözött versenyzők, hogy ne maradjanak le a kitartás feladat fináléjáról. – Maradj még! Bírd egy kicsit – szólt Máté a lehető leghalkabban Timinek, de ahhoz túl közel voltunk, hogy ne halljuk meg. – Komolyan nem bírom, úgy érzem, hogy leszakad mindenem – fújta ki a levegőt Timi hosszasan. – Ne csináld már, bírnod kell. Mit hozzak még neked? Hogy segítsek? –

toporgott Máté a kötél előtt. – Lökd le őket a másik padról – vágta rá Timi azonnal, és hisztérikusan elröhögte magát. – Nyugi, nem bírják már sokáig, látom rajtuk – biztatta Máté a csapattársát, mire Bernadett és Kornél is előrehajolt kissé, hogy átlássanak rájuk. – Úgy érted, hogy mi? – kérdezte Kornél. – Ja, úgy – dünnyögte Máté kelletlenül, felfogva, hogy nem volt elég diszkrét a beszólása, és meghallották. – Nem tudom, te hogy vagy vele, Bernadett, de én még jól bírom – közölte Kornél, szándékosan hangosan. – Én is – mondta Bernadett. – Akár órákig, ha kell. – Pont erre gondoltam – válaszolta Kornél. – Hogy mekkora poén lenne itt maradni sötétedés után is... – Az tényleg vicces lenne – biccentett. – De tudod, mi lenne a még jobb? A napfelkelte – kontrázott rá Bernadett eltökélt arckifejezéssel. Timi előrehajolt, Kornélra és Bernadettre pillantott, hogy megbizonyosodjon róla, mennyire elszántak, majd látva, hogy mindkét versenyző komolyan gondolja, megrázta a fejét. – Na jó, elmentek ti a fenébe – fakadt ki a sárgák lánytagja. – Leszállok innen, Máté, bocs – mozdult el. – Ne!!! – ordított fel Máté a padra, amiről Timi gondolkodás nélkül leugrott. És ezzel a sárgák elveszítették a nyereményt. – A francba, Timi, azért mondták ezt, hogy kiakasszanak, hülye vagy? Senki nem maradt volna itt reggelig! Az képtelenség! – dühöngött Máté. – Akkor sem bírtam tovább – támaszkodott a térdére kimerültén Timi. – A rohadt életbe! – zárta ökölbe a kezét Máté, és idegesen járkált fel-alá a csapattársa előtt, figyelmen kívül hagyva, hogy a lány órák hosszat helytállt a feladaton. – Figyelem! Ketten maradtak versenyben a látogatásért! – szólt Róbert a közönséghez, akik már mind visszaérkeztek, hogy lássák, mi lesz ebből. Többen vizesen, a fürdőruhájuk elé kapott strandtörölközővel jöttek, mások a házukban pihengetésből riadtak fel a hírre, és siettek vissza. Újra tele lett a focipálya előtti füves terület, ahol a csapatok fütyülve és tapsolva biztatták a két versenyben maradt tagot. – Na végre! Essen már le valamelyik – kiáltotta felénk Titanilla tanárnő, miközben rácsapott a karjára. Feltehetőleg egy szúnyogot próbált leütni. Kornél és Bernadett egymás mellett álltak a padon, mi pedig Csengével,

Lórival, Zsombival és az időközben visszaért Bencével és Zolival kiegészülve a kötél előtt álltunk, közvetlenül eléjük, hogy onnan nézzük meg a feladat végét. Mindenki más mögöttünk foglalt helyet, a füvön. Bernadett koncentrálva, egyenletesen lélegezve, lehunyt szemmel állt a padon, mellette Kornél pedig levette a fejéről a sapkát, eldobta maga mögé, megborzolta vizes haját, és végignézett a közönségen. A tekintete megállapodott az előtte állókon, közülük pedig rajtam, és alig észrevehetően elmosolyodott, majd... Majd hirtelen lelépett a padról. Riadtan a szám elé kaptam a kezem, miközben Lóri és Zsombi elordították magukat. Bernadett a hirtelen zajra kinyitotta a szemét, hogy körbenézzen, majd amikor észrevette, hogy egyedül áll a padon, leguggolt, és a tenyerébe temetve az arcát elsírta magát. – Na ne szívassatok már! – kiáltotta oda Máté idegesen, amikor rájött, hogy alig egy perccel azután, hogy a csapattársa feladta, már győztest hirdethetünk, de senki nem foglalkozott a kirohanásával. Lóri és Zsombi szinte lelökték a padon guggoló Bernadettet, olyan hévvel érkeztek meg hozzá, hogy megöleljék. Felocsúdva a teljes letaglózottságomból, azonnal odapattantam én is, és szorosan átfogtam őket, miközben a hátunk mögül felhangzott a taps. A győzteseknek járó taps. Megnyertük a feladatot. Miénk volt a látogatás. Apu jön a versenyre! – Gratulálok a lenyűgöző teljesítményhez! – nyújtotta a kezét Róbert Bernadett felé, amikor végre kiszabadult a fojtogató ölelésünkből. – Köszönöm – motyogta Bernadett kábán. Az örömkönnyeimmel küszködve, hálásan pillantottam a csapatunk hősére, majd félrefordítottam a fejem, és a mellettünk álló feketék irányába néztem. Kornélt körbevették a csapattársai, és felszabadultan, röhögve kérdezgették. – Veled meg mi történt? – kérdezte Bence. – Semmi. Eleget álltam, meguntam – felelte Kornél lazán, aztán észrevette, hogy nézem, és mélyen az enyémbe fúrva a tekintetét, elmosolyodott. Meghatottan, mosolyogva néztem őt, és megcsóváltam a fejem. Képtelen voltam felfogni, hogy mit tett értünk. – Nem, nem! – lépett oda hozzánk tombolva az arany csapatból Dóri és Veronika. – Ez csalás volt! – Miért lett volna az? – csodálkozott Róbert. – Mert... Mert hagyta nyerni a pirosakat! Leszállt a padról, amikor már csak ketten maradtak! – Így van – futott oda Timi is, Máté kíséretében.

– Balhé van, hozd a kamerát! – kiáltotta Karesz a közönségből. – Semmilyen szabálysértés nem történt a feladat során – közölte Róbert a kétkedőkkel. – Miért, az úgy oké, hogy miután mi kiestünk, szinte azonnal vége lett a feladatnak? – ordítozott Máté vörös arccal. – Ismétlem, a szabályok értelmében tiszta végeredmény született – szólt higgadtan. – Jó, és higgyük el, hogy a fekete csapat csak úgy hirtelen befejezi a feladatot, amikor már csak ketten voltak versenyben... – forgatta a szemét idegesen Veronika. – Úgy tűnik, ez történt – tárta szét a karját Róbert. – Ez így nem szabályellenes, a továbbiakban felmerülő kérdéseiteket ezáltal nem nekem kell feltennetek – mondta, mire mindenki Kornél felé fordult. – Szeretnél magyarázatot adni arra, hogy feladtad a feladatot? – kérdezte a főszervező, Kornél pedig nemtörődöm módon megvonta a vállát. – Felmértem a helyzetet, és rájöttem, Bernadett tovább bírta volna – közölte a választ, amibe képtelenség volt belekötni. – És tényleg tovább bírtam volna – erősködött Bernadett, én pedig hittem neki. Mindenki hitt neki. Kornél csak lerövidítette a versenyt, mert nem volt célja nyerni. De egyáltalán nem biztos, hogy Bernadett nem állt volna ott az idők végezetéig. Vagy tovább is, ha kell. – Na, éppen ezért hagytam abba – reagált Kornél. – Ez így rendben van – biccentett Róbert. – Akár igaz, akár nem – tette hozzá mellékesen, mire többen elfojtották a röhögésüket, az arany csapat pedig bosszúsan elhagyta a pályát. Máté és a sárgák néhány pillanatig még összehúzott szemmel néztek minket, aztán sértődötten megfordultak, és elvonultak. A műsornak vége volt, Róbert pedig újra felénk fordult, hogy ismertesse a továbbiakat. – Kérlek, írjátok fel, kit szeretnétek meghívni a táborba, és adjátok le egy órán belül – mondta nekünk. – Meglesz – vigyorgott Zsombi teljes eksztázisban. – Az igazgatótok fogja értesíteni a hozzátartozókat, az érkezésükre várhatóan holnap délelőtt számíthattok – mondta. – Kocsis is jön? – dobódott fel Lóri az eddigieknél is jobban. – Nem, a nyeremény a hozzátartozókra vonatkozik. – Ó, csőri, de ki lesz bukva – ingatta a fejét Lóri. – Várjunk csak – akadt meg. – És ha én őt írom fel mint hozzátartozót? – kérdezte.

Róbert elfojtott mosollyal nézett rá, aztán széttárta a karját. – Ha az igazgatódat hozzád tartozónak érzed, és őt írod, akkor ő érkezik – felelte sejtelmesen. – Komolyan meghívnád Kocsist? – kérdezte Bernadett elképedve Lóritól, aki röhögve megvonta a vállát. – Miért ne? Ne maradjon már ki a bátya, annyira buzgón tolja a versenyt mindenhol. – Ez rendes dolog tőled – veregette meg a vállát Zsombi. – Ne haragudjatok, nem akarok ünneprontó lenni – köszörülte meg a torkát Bernadett –, de muszáj a mosdóba mennem – mondta, mire mindannyian elálltunk előle, felfogva, hogy órák óta állt a padon, és Bernadett futólépésben elhagyta a focipályát. A győzelmünket követően a többi csapat számára ismét nem volt semmi érdekes látnivaló, ezért pillanatokon belül szinte teljesen kiürült a környék. Bernadett távozásával Zsombi és Lóri is elmentek, hogy leadják a listát, én pedig két kézzel a hajamba túrtam, és sóhajtva próbáltam felfogni, hogy megnyertük a látogatást, és azt, hogy apu holnap reggel érkezik. A szememet kinyitva körbenéztem, de már nem láttam ott senkit. Kornélt sem. Pedig lett volna hozzá egy-két szavam.

12. – Na, apád teljesen be van zsongva, holnap hajnalban indul hozzád a viadalra – hajolt bele a nagyi egészen közel a kamerába. Visszatartott nevetéssel bólintottam a kijelzőre. – Igen, mi nyertük meg a feladatot, amiért hozzátartozói látogatást kaptunk – meséltem az étkezőben ülve, a vacsora után viszonylag kiürült étkezőben. Csupán a netezők maradtak az asztaloknál, ők bedugott füllel, csendben nyomkodták a készülékeiket, és ügyet sem vetettek rám vagy a telefonálásomra. Mindenki más már elhagyta az étkezőt a vacsora után és a medencéhez vonult, vagy éppen lepihent a hosszú és fárasztó nap után, amit jószerivel valamennyien a tűző napon töltöttünk. – Igen, tudom, hogy ezt nyertétek ma – biccentett a nagyi. – Láttam valami videót feltöltve... – forgatta a szemét. – De hamar meguntam, ahogyan egy rakás kölyök áll a padon, úgyhogy két perc után kinyomtam. – Pedig tartott még egy darabig – mosolyogtam. – De mindegy, megnyertük. – Gratulálok. Láttam ám a videón a kajakos fiút is, nem kerülte el a figyelmemet – vigyorgott. – Igen, ő is ott volt – hebegtem, és zavartan egy hajtincset tűrtem a fülem mögé. A nagyi hunyorogva nézte a mozdulatomat, aztán felszaladt a szemöldöke. – Hogy kerül rád a karkötőd? Azt hittem, elszakadt – szúrta ki azonnal. – Igen, de Bernadett megcsináltatta nekem, amikor a városban voltak... – Ez kedves tőle. – Az – mondtam szomorú mosollyal az arcomon. – Te miért nem mentél? – Mert én itt maradtam addig, és kimostam a fiúkra – meséltem el a tegnapi napomat. A nagyi a kelleténél is jobban elcsodálkozott, és értetlenül várta a magyarázatomat, ami nem volt. – Mégis milyen rabtáborba küldött téged az iskolád? – tűnődött el. – Nem, dehogy – nevettem fel. – Csak segítettem a srácoknak, és

egyébként jól tettem, hogy maradtam – sóhajtottam gondterhelten. A nagyi azonnal észrevette a jelzésemet, és azt, hogy valami nyomja a szívem, ezért a saját stílusában a lényegre tért. – Hallgatlak – közölte hátradőlve a fotelben, megkeresve a pózt, amivel kényelmesen tarthatja a telefont, amíg színt vallok. A szám szélét rágva körbepillantottam, és amikor megbizonyosodtam arról, hogy a teremben lévők mind zenét vagy videót hallgatnak, suttogva elmeséltem a Máté-esetet úgy, ahogyan történt. A nagyi hunyorogva, erősen koncentrálva meredt a kamerába, néhol határozottan a számról olvasott, annyira halkan beszéltem, majd amikor végeztem, hosszasan hallgatott, amíg átgondolta a válaszát. Már attól is megkönnyebbültem, hogy valakinek elmondhattam, ami Mátéval, a tabletjével és Zsombival történt. Megszabadultam a hatalmas tehertől, és könyökölve, az arcomat megtámasztva meredtem a telefonomba a válaszra várva. – Ha a dilemmád abból adódik, hogy hibázni készültél, megnyugtatlak, ez mindenkivel előfordul. Viszont a legtöbb emberrel ellentétben te megálltál egy ponton, és visszatáncoltál, ami nemcsak becsülendő, de ritka is. Látszik, hogy apádra ütöttél, ő ugyanúgy cselekedett volna, ahogyan te is, és soha nem nézte volna meg a tabletet – csóválta a fejét unottan, mire büszkén elmosolyodtam. – Én biztos megnéztem volna – tette hozzá, én pedig hangosan felnevettem. – Tényleg? – Persze – közölte olyan természetes arckifejezéssel, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. – Jó is, hogy a kis nyomi csapattársad sértettségében megnézte, mert így legalább tudjuk, hogy mi állt benne – bólogatott. – Az biztos, hogy tudjuk – húztam el a számat. – Hát, mit mondjak erre? Eleget éltem már ahhoz, hogy sok tapasztalatom legyen, és bölcs tanáccsal lássalak el. – Mi lenne az a tanács? – érdeklődtem. – A rövid változata annyi, hogy az élet szemét, az emberek meg még szemetebbek. – Csodás útmutató, köszönöm – biccentettem. – Miért hazudnék neked? Az egyetlen unokám vagy. – Nem vagyok az egyetlen – röhögtem el magam, az unokatestvéreimre gondolva. – Akkor az egyetlen, akit szeretek – javította ki magát, én pedig megállás

nélkül nevettem. A nagyi ebből már úgysem jöhetett ki jól. – Nem baj ez szerinted? – kérdeztem. – De, és valószínűleg a pokolra kerülök miatta, de mégis mit tehetnék, ha így érzek? – kérdezte, továbbra is az unoka témánál leragadva, nem sejtve, hogy én már másról beszélek. – Nem, nem az – legyintettem hanyagul. – Hanem az, hogy ennyire leköt ez a verseny, és ilyen dolgokkal van tele a fejem, mint Máté árulása, vagy a feladatok... – hezitáltam. – Azt vettem észre, hogy kevesebbet gondolok rá. Anyura. És ettől borzasztó lelkiismeret-furdalásom van... – Hanna – sóhajtott a nagyi a fejét csóválva. – Ott vagy, ahol lenned kell, és azzal foglalkozol, amivel jelenleg foglalkoznod kell. Nem szereted kevésbé anyádat attól, hogy nem nulla-huszonnégyben merengsz azon, ami volt, és ami már nincs – mondta. – Akármennyire is nehéz elfogadni, az élet megy tovább. Az enyém is. Apádé is. A tiéd is. Ez nem azt jelenti, hogy nem fáj annyira, hogy szinte belepusztulok, ez nem azt jelenti, hogy nem kívánom minden egyes nap, hogy bárcsak velem történt volna, és ne vele. Ez nem azt jelenti, hogy valaha elfelejtem őt. Az istenit, még elengednem sem sikerül, nemhogy elfelejteni – fakadt ki. – De egy éve történt. Már eltelt egy év, Hanna! És ez az Iskolák Országos Viadala, vagy mi a bánat, ahol most vagy, amin részt veszel, soha jobbkor nem jöhetett volna. Mert azt éled, amit élned kell tizenhét évesen. Játékot, versenyt, barátságot, csalódást, szerelmet. Nem az anyádat gyászolni az üres lakásban. Úgyis benned van. Úgyis ott van veled minden pillanatban – magyarázta, én pedig a nagyit hallgatva letöröltem az arcomon végiggördülő könnycseppet. – Egy éved elment arra, hogy nem voltál hajlandó tudomást venni a történtekről. Türelmesen vártunk, és úgy érzem, adtunk neked elég időt, viszont nem csinálhatod tovább. Hozd be a lemaradásodat, éld meg az élményeket és a kudarcokat, éld meg a pillanatokat, a jót és a rosszat is. Próbálj ki új dolgokat, legyél nyitottabb, szakadj ki a komfortzónádból, és élj egy kicsit végre! Haragszol magadra, amiért eltereli a figyelmedet az a kis rohadék, akiről meséltél? – kérdezte dühösen. – Hát még jó, hogy eltereli a figyelmedet! Állj a sarkadra, és mutasd meg neki, hogy kivel áll szemben – húzta össze a szemét Mátéról beszélve. – Miért kéne tűrnöd egy ilyen embert? Mert gyászolsz? Ahhoz senkinek semmi köze – közölte. – Jó, értem – bólogattam, felszíva magam. – Jó úton haladsz, Hanna, büszke vagyok rád, és ez az egy hét többet használt neked, mint remélni mertem volna. Biztos sokat számít a

környezetváltozás, és az, hogy leköt a verseny, meg a feladatok... – Igen. – Meg nyilván nagy szerepe van benne a kajakos fiúnak is – mosolyodott el. – Nem hinném – húztam be a nyakam vigyorogva. – Hogyne, én sem. Láttam ám a videón a padon állva póló nélkül. Nem mondom, deltás testalkat. Jól választottál... – Nagyi! – sütöttem le a szemem röhögve. – Most mi van? Szembetűnő volt – heccelt tovább, maximálisan kiélvezve, hogy égővörös fejjel takargatom magam a kamerában. – És ha jól értelmeztem, hozzásegített a nyereményhez, hogy láthasd apádat – gondolkodott a hallottakon. – Igen, tulajdonképpen részben neki köszönhetjük – mosolyogtam. – Értem – töprengett a nagyi a homlokát ráncolva. – És mondd csak, azon túl, hogy ez a Kornél kifejezetten szép fiú, agya azért van? Tudja, hogy ez egy verseny, ahol ellenfelek vagytok? – Nagyi, leraklak – ingattam a fejem nevetve. – Jól van már, tudod, hogy viccelek – vigyorgott a kamerába. – Tudja, hogy ez egy verseny. És még nem sikerült beszélnem vele a feladat óta, de sejtem, hogy miért segített... – suttogtam. – Még nem beszéltél vele? Képes vagy itt FaceTime-olni velem, amikor a deltás kajakosunk valahol a Bükkben vár rád? – Na jó, én ezt nem bírom – nevettem kínosan. – Na, komolyra fordítva a szót. Menj a dolgodra, én meg intézem apádat, hogy nehogy téged is hívogasson, holnap úgyis látjátok egymást... – Mi van apuval? Mit kell intézned vele? Miért hívogatna? – riadtam meg. – Jézusom, Hanna, ne legyél paranoiás. Mi lenne apáddal? Üzenget, meg hívogat az útvonaltervvel kapcsolatban, meg az időjárás applikáció miatt, meg jelenleg minden miatt. Izgul, hogy mehet a versenyre, és ettől túlpörgött. – Ó, értem. Akkor lehet, hogy jobb lenne, ha mégis felhívnám – mondtam szomorúan. – Na ne legyél hülye – közölte egyszerűen. – Ha én újra tizenhét lehetnék, és választhatnék, hogy apámmal egy hívás, vagy a szép mosolyú kajakos fiú, egy pillanatig sem hezitálnék. – Hogy mondhatsz ilyet? – kérdeztem elképedve. – Most miért? Szegény megboldogult dédapád azt sem tudta, mi az az okostelefon. Képzeld, hogy meglepődött volna egy videóhívástól. Nem

kockáztatnék, a kajakost választanám – magyarázta szórakozottan, én pedig vihogva elköszöntem tőle, majd megszakítva a hívást, leraktam a készüléket az asztalra, és még mindig nevetve néztem anyut a háttérképen, majd a nevetés mosollyá változott, és megsimítottam a kijelzőt. – Mit szólsz ehhez az őrülethez, anyu? – suttogtam. De nem szólt semmit, csak mosolygott a fotón, és ha sokáig néztem, akkor tovább tudtam képzelni, hogy elneveti magát a nagyin. Mindig rengeteget nevetett rajta. És én hallottam a fülemben azt a nevetést, ami úgy belemart a szívembe, hogy szinte előregörnyedtem, és szorosan lehunytam a szemem. A nagyi szavait és tanácsait felidézve szedtem össze magam, és egyenletesen kifújva a levegőt felálltam az asztaltól, de mielőtt elraktam volna a telefont, kaptam egy értesítést arról, hogy Kocsis élőzik. Érdeklődve nyitottam meg az Instagramot, és rányomtam az élő adást jelző ikonra, mire Kocsis megjelent a kijelzőmön. – Nagyszerű, már öt néző, kezdhetjük az adást! – kezdte, én pedig összehúzott szemöldökkel meredtem az igazgatóra, aki egy khaki színű kalapban volt látható. – Ó, hát itt van az egyik Szirtes-csapattag is, egyenesen a Bükkből! Szervusz, Hanna! Köszöntsétek Újvári Hannát! – integetett a kamerába, amikor meglátta a nevem, hogy csatlakoztam az élő adáshoz. – Nos, mint azt megszavaztátok a Facebookon, a mai élő adásban bemutatom, hogy mit viszek magammal a holnapi versenylátogatásra. Divatos, mai trendnek megfelelő kifejezéssel élve egy úgymond haul videót készítek most nektek, nézzétek, az asztalomra már kikészítettem mindent, amit magammal viszek, és szép sorban bemutatom – fordította a kamerát az íróasztala felé, amin gondosan egymás mellé rakva különböző tárgyak hevertek. – De mielőtt belekezdenék, szeretném ezúton is megköszönni nagyszerű csapatunk nagylelkű tagjának, Lórinak, hogy engem választott hozzátartozónak. Elképesztően sokat jelent nekem, és nem fogok hazudni, megkönnyeztem azt a hívást, amiben közölték, hogy én is mehetek. Mint tudjátok, hiszen posztoltam róla, a mai feladaton Bernadett órákig állt kitartóan a napon, nemcsak azért, hogy a csapatát bent tartsa az IOV-on, hanem azért is, hogy utolsóként leszállva a padról megnyerje a hozzátartozói látogatást. Fan-taszti-kus! Ismétlem, fantasztikus teljesítmény. Le a kalappal. A Szirtes-csapat tehát megnyerte a feladatot, Bernadetthez, Hannához, Lórihoz és Zsombihoz pedig holnap délelőtt hozzátartozó érkezik. Lóri pedig engem választott meghívottnak, aminek elmondhatatlanul örülök, hiszen nemcsak szeretett csapatunkat fogom így látni a verseny közben, de be tudom mutatni nektek az

élménytábort is, sőt, engedélyt kérek egy room tour videóra az egyik faházból. Remélem, sikerül, és a szervezők rábólintanak. Kicsit izgulok is emiatt. Na, de vissza a mai adáshoz. A Facebookon megszavaztattam, hogy a mai élő miről szóljon, és toronymagasan, tizenhárom szavazattal nyert a haul videó, így megmutogatom, hogy miket viszek magammal holnap az IOV-ra. És üzenem annak az öt személynek, akik arra szavaztak, hogy a mai adásban forduljak fel, hogy megtalálom őket a profiljuk alapján, és szeptemberben kemény világ vár rájuk! – meredt fenyegetően a kamerába, aztán megrázta a fejét, és újra megenyhült az arca. – Tehát a haul. Amint megkaptam a hírt, hogy látogató lehetek az IOV-on, elmentem gyorsan a plázába, és vettem eztazt. Mutatom is, hogy mit. Kezdjük a kalapommal – pillantott felfelé, jelezve, hogy a fején lévőről beszél. – A háundemben találtam rá, vagyis nem tudom pontosan, hogy kell kiejteni, többen éjdzsendemnek mondják, írjátok meg kommentben, hogy melyik a helyes. Tehát rátaláltam erre a kalapra, egész jó áron, és mivel erdőbe készülök, ez a khakiszín tökéletes választás. Utána a DM-be mentem, mutatom, várjatok, itt is van – fordította el a kamerát, így az asztalon kirakott kacatokat láthatták a nézők. – Szúnyogriasztó, hiszen erdőbe megyek – mutatta fel a kis tubust –, kullancsriasztó – emelte fel a mellette lévőt is. Visszatartott nevetéssel meredtem a kijelzőre. Kocsis a YouTube-reket megszégyenítő haul élőt dobott össze a kifejezetten a verseny látogatására vásárolt dolgokból, majd amikor hosszasan magyarázni kezdett az árakról és a termékek megjelenéséről, befejeztem a videó nézését, és otthagytam az igazgatót a harminc nézőjével. Ami szerintem rekordnak számított. Nincs mese, a haul hozza a nézettséget. A fejemet ingatva, nevetve álltam fel az asztaltól, és kimentem az étkezőből. Már besötétedett a táborhelyen, így a faházak felé vettem az irányt, és bementem a sajátunkba. Bernadett az ágyán feküdt, hanyatt kiterülve, és a fülhallgatóját a fülébe dugva, lehunyt szemmel zenét hallgatott. Ráfért a pihenés, kifejezetten fáradtnak tűnt. Csenge a saját ágyában volt, előtte a tablet, és valami filmet nézett. Az érkezésemre mindkét lány odakapta a fejét. – Korai vagy ma – jegyezte meg Bernadett, a fülében üvöltő zene miatt sokkal hangosabban, mint tervezte. – Még kimegyek egy kicsit, csak... Átöltözni jöttem – legyintettem, majd a szekrényemhez léptem, és a sporttáskám aljáig túrtam. Amikor a kezembe akadt, amit kerestem, megpróbáltam észrevétlenül begyömöszölni a piros

melegítőpulcsim zsebébe, remélve, hogy a lányok már nem figyelnek rám, de pechemre mindketten kiszúrták. – Hová-hová a bikinivel? – vigyorgott Csenge, mire zavartan birizgálni kezdtem a hajam. – Nem, ez nem... – hebegtem, majd látva a két lány vigyorgását, a szememet forgatva megráztam a fejem. – Gondoltam, úszom egyet – mondtam ki, és pont annyira éreztem hülyén magam, mint amennyire hangzott. – Á, szóval úszol egyet – röhögött ki Bernadett, kihúzva a füléből a fülhallgatót. Úgy tűnt, sokkal jobb műsort kapott a hallgatott zenéjénél. – Igen – köhintettem, és bementem a fürdőszobába, hogy átöltözzek. Miután elkészültem, és visszavettem a bikinimre a melegítőmet, az ajtókilincshez nyúltam, de megtorpantam, mert úgy éreztem, fel kell készülnöm arra, ami odakint vár rám. És igazam volt. A kis helyiségből kilépve mindkét lány elégedett vigyorral bámult rám, amitől lehajtottam a fejem, és megpróbáltam kislisszolni az ágyak között, de Bernadett kinyújtotta a lábát előttem, elállva így az utam. – Igen? – kérdeztem, kínosan próbálva rejteni a zavart mosolyomat. – Jó úszkálást – nézett a szemembe szórakozottan. – Köszönöm – motyogtam megsemmisülten. – Azért remélem, lesz ott veled valaki – szólt utánam Csenge is. – Lehetséges – dünnyögtem magam elé, mire Bernadett röhögve felemelte a lábát, szabadon hagyva a kijárat felé vezető utat. Az ajtóban megállva visszanéztem rájuk. – Mennyire élveztétek ezt most egy egytől tízes skálán? – érdeklődtem. – Tíz – vágta rá Csenge vihogva. – Ezer – felelte Bernadett gondolkodás nélkül. Nevetve lenyomtam a kilincset, amikor Bernadett utánam szólt: – Törülközőt vigyél, te úszóbajnok. – Ja, tényleg – jutott hirtelen eszembe. Nem feltétlenül vagyok gyakorlott a medencézésben. Vagy az úszásban. Vagy bármiben, ami ezzel kapcsolatos. – Még valami? – kérdeztem, amikor felkaptam a törülközőt. – Fürdőruha, törülköző, medence. Ennyi kell az úszáshoz – segített ki Bernadett. – Akkor megvagyok. – És Kornél! – kiáltotta Csenge, mire Bernadett hangosan röhögni kezdett. – Na sziasztok – mentem ki a házból, és becsuktam mögöttem az ajtót, miközben hallottam, hogy még mindig nevetnek.

A medencéhez sétálva a hűs nyáresti szél belekapott a hajamba, majd amikor megérkeztem az üres, kivilágított vízhez, lehajoltam, és belemártottam a kezemet. Hidegnek tűnt. Vannak hülye ötleteim, gondoltam, majd ledobtam a cuccomat a szélére, kibújtam a melegítőmből, és óvatosan beleereszkedtem a vízbe. – Hideg, hideg, hideg – sziszegtem, amikor a nyakamat csapkodták a szél által keletkezett hullámok. Totálisan szerencsétlenül álltam a medence szélébe kapaszkodva, és mivel kezdtem fázni, elhatároztam, hogy valahogy akkor is leúszok egy hosszt. Maximum meghalok a felénél, nagyobb baj nem történhet. Miközben lebuktam a víz alá, és ellöktem a lábam a medence oldalától, hagyva, hogy a fejem felett összezáródjanak a hullámok, a nagyi szavai visszhangzottak a fülemben. Vajon amikor arra buzdított, hogy legyek nyitottabb, és próbáljak ki új dolgokat, akkor arra gondolt, hogy ússzak egyet? Nem hinném. Mégis elsőnek ez ugrott be, amikor arra ösztönzött, hogy lépjek ki a komfortzónámból. Mert ahogyan mellúszásban haladtam a medence másik oldala felé, úgy éreztem, ennél jobban nem is léphetnék ki. Sőt. A vízben megérintettem a medence csempével kirakott oldalát, megfordultam, és visszafelé kezdtem úszni, amikor a másik oldalon megláttam, hogy valaki áll a holmim mellett. Azonnal letettem a lábam, és kezemmel hátrasimítottam a hajamat, majd kitöröltem a szememből a vizet, és a medence közepén állva néztem Kornélra, aki széttárt karral, hitetlenkedve meredt rám. A víz az államat csapkodta, miközben egymásra néztünk, végül Kornél megrázta a fejét, és elröhögte magát. – Mit művelsz? – kérdezte nevetve. – Gondoltam, úszom egyet – feleltem vacogva, mert a vízben állva, mozgás nélkül újra fázni kezdtem. – És én mit csináljak addig, integráljak? – pillantott rám, mire hangosan felnevettem. – Egy párhuzamos valóságban lehet, hogy éppen ez történik az alternatív énjeinkkel – mondtam vidáman. – Az én alternatív énem egy párhuzamos világban sem tud integrálni – jegyezte meg, és miközben én megállás nélkül nevettem, Kornél levette a pulcsiját, és fejest ugrott a vízbe. Az érkezésére elkaptam a fejem, hogy ne fröcsköljön a szemembe, majd Kornél odaúszott hozzám, a vízben megállt előttem, átölelte a derekamat, és közelebb húzott magához. Hirtelen már nem is fáztam annyira. Kornél

mosolyogva nézett a szemembe, a medence lámpái megvilágították az arcán a vízcseppeket. – Szóval gondoltad, úszol egyet – suttogta. – Igen – feleltem hevesen dobogó szívvel. – És... Hogy tetszik? – Utálom – ismertem be őszintén, mire Kornél ösztönösen felnevetett. – Akkor miért vagy itt? – suttogta közel hajolva az arcomhoz, így szinte éreztem a hideg bőrömön a meleg leheletét. – Miért maradtál második helyig a feladaton? – kérdeztem témát váltva, miközben Kornél a víz alatt a derekamat fogta, és belepuszilt a nyakamba, közvetlenül a fülem alá, amitől végigfutott a testemen a borzongás, és szorosan lehunyva a szemem, levakarhatatlan vigyor ült ki az arcomra. – Mert azt akartam, hogy nyerjétek meg. Hogy te nyerd meg – felelte halkan. – Miért? – Mert... – súgta a nyakamba. – Mert amit tegnap este mondtál, az alapján úgy éreztem, neked kell. – És azért maradtál végig ott, hogy a többieket megtéveszd... ha azt hiszik, még két embert kell legyőzniük, mérlegelik az esélyeiket, viszont amennyiben csak Bernadett áll ott, akkor tovább kitartanak – értelmeztem. – Igen – ismerte be. – Köszönöm – suttogtam hálásan. – Nem kell – rázta meg a fejét. – A többiek... Nem haragudtak? Elég nyilvánvaló volt, hogy nekünk segítettél – rágtam a szám szélét. – Miért haragudtak volna? Volt feladat, ahol megálltál, hogy segíts minket – vonta meg a vállát. – Nem felejtették el. Úgy voltak vele, hogy ha kiállom, akkor kiállom. Rám bízták... – És te kiálltad – helyeseltem. – Ki – biccentett. – Jövök eggyel? – kérdeztem fintorogva, tettetve, hogy tartok a válaszától, mire Kornél felnevetett. – Vegyük úgy, hogy ezzel a medencézéssel sikerült annyira meglepned, hogy kompenzáltál. Jó? – Egál? Ennyivel megúsztam? – lepődtem meg. – Plusz még egy kicsi – kulcsolta át a karját a derekam körül, és a vízben magához húzva megcsókolt, én pedig hosszasan viszonoztam, miközben a

szívem a fülemben dobogott, és az egymást ölelő testünket körbezárta a késő esti szél fodrozta víz.

13. Egész éjjel alig aludtam. Egyrészt izgatott voltam apu érkezése miatt, másrészt pedig a telefonomat nyomkodva óránként néztem meg az időt, idegesítő mosollyal az arcomon, arra várva, hogy reggel legyen, és újra láthassam Kornélt. Ha tegnap estig nem is volt esetleg eléggé nyilvánvaló számomra, a közös medencézésünk után abszolút beigazolódott, hogy brutális mértékben, őrületesen és visszavonhatatlanul szerelmes lettem Kornélba. Normál esetben még ezzel is elég nehezen birkóztam volna meg, tekintettel arra, hogy az elmúlt időszakban elkerült a szerelem, vagy mondhatjuk inkább, hogy ha akadt is volna, inkább elkergettem, de mostanra nemcsak azzal kellett szembenéznem, hogy igenis belezúgtam, hanem azzal is, hogy mindez egy verseny kellős közepén történt velem, ahol egymás ellen indultunk. Mégis, az éjszaka minden pillanatában, ahogyan az ágyamban feküdtem a sötétben, Bernadett horkolását és Csenge szuszogását hallgatva, úgy éreztem, nem számít. Nem számít, hogy más színű csapatban van, hogy ellenfelek vagyunk, és hogy előbb-utóbb valamelyikünk kiesik. Esetleg egymás ellen döntőzünk majd. Mindez mellékessé vált számomra, és tulajdonképpen minden mellékessé vált, ahogyan Kornél pulcsijában feküdtem, amit a medencézés után adott oda, hogy ne fázzak meg. Éreztem rajta az illatát, amitől egészen kicsire ugrott össze a gyomrom, és felidézve a vízben töltött közös pillanatokat végighullámzott a testemben a melegség, és akaratlanul is vigyorogtam a sötétben, időnként szorosan lehunyva a szemem, kezemmel takarva az arcomat, mintha csak attól tartanék, hogy valaki meglát. Visszaidézve az órákkal ezelőtt együtt töltött időt, még mindig éreztem a csókját, éreztem az érintését, az ölelését, és ettől szinte ismeretlen boldogság kerített hatalmába. Nem volt szokatlan számomra az álmatlanság, az elmúlt másfél évben az inszomnia az életem részévé vált, a korábbi alkalmak azonban egyáltalán nem hasonlítottak a mostanihoz. Eddig azért nem aludtam, mert rémálmok gyötörtek, mert nem tudtam szabadulni a gondolataimtól, vagy egyszerűen azért, mert utáltam felébredni és szembenézni az életem alakulásával. Most azonban, talán először, azért nem

aludtam, mert vártam, hogy reggel legyen, vártam, hogy láthassam Kornélt, és hogy vele lehessek. Régen azért nem ment az alvás, mert szar volt a valóságra ébredni. Most pedig hirtelen volt miért várnom a reggelt. Óriási káosz tombolt a fejemben, az érzelmeim egymásnak feszülve próbáltak meggyőzni a saját igazukról, miközben én ahelyett, hogy görcsöltem volna, egyszerűen elengedtem mindet, és hagytam, hogy a gondolataim ösztönösen, erőlködés nélkül cikázzanak át az agyamon. És volt ott minden. Anyu. A verseny. Apu. A nagyi. Halál. Élet. És Kornél. Amikor pedig ő felbukkant, minden egyes alkalommal megnyugodtam egy kicsit. Alig vártam, hogy valaki felébredjen, és ne legyek egyedül, így amikor Bernadett végre befejezte a rinocéroszhangú horkolását és mocorogni kezdett az ágyában, örömmel vettem észre, hogy végre reggel lett. Oldalra fordulva, fekete kapucnival a fejemen, állig betakarózva figyeltem, ahogyan ébredezik. Bernadett kinyitotta a szemét és ásított egyet, miközben felfogta, hogy új nap van, és bambán bámult körbe. Aztán megakadt a tekintete rajtam, ahogyan vigyorogva nézem. – Jó reggelt – suttogtam fülig érő szájjal. – Neked is – motyogta az arcát dörzsölve. – Úgy látom, ennyire jót még senki sem úszott – tette hozzá, mire felnevettem, de gyorsan a szám elé kaptam a kezem, mert nem akartam felébreszteni Csengét. – Hagyd – legyintett Bernadett, felülve az ágyán. – Amikor a városban voltunk, vett magának füldugót. Azóta semmit nem hall – magyarázta. – Állítása szerint nagyon horkolok. – Dehogy – ráztam meg a fejem visszatartott nevetéssel. – Éjjel bedugta a fejét az ajtón egy T-rex, mert ismerősnek gondolta a hangot, de aztán rájött, hogy csak te vagy, és továbbment. – Ennyire rémes? – kérdezte fintorogva. – Miattam nem aludtál? – Nem, egyébként sem tudtam – ültem fel én is. – Végig ébren voltál? Egész éjjel? – Aha – biccentettem. – Akkor vagy nagyon rossz valami történt, vagy nagyon jó – vizslatott. – Melyik? – Egy kicsit mindkettő – ismertem be. – De újabban mintha több lenne a jó. – Örülök – mosolygott rám őszintén. – Az úszás jót tesz. Boldog lesz tőle az ember – tette hozzá szórakozottan.

– Nem is gondoltam volna, hogy mennyire – közöltem vigyorogva. – Úristen – kerekedett el Bernadett szeme hirtelen, amikor az éjjeliszekrényén lévő digitális képkeret órájára pillantott. – Mindjárt jön Dani! – pattant fel az ágyból, és a fürdőszobába indult. – Basszus, de fájnak a lábaim – nyöszörögte futólépésben, amikor eszébe jutott, illetve a teste eszébe juttatta a tegnapi feladatot. Csenge éppen akkor ébredt, amikor Bernadett bement a fürdőbe. Álmosan nézett körbe, szőke haját kifésülte az arcából. A bőrébe csíkokban belenyomódott a párnahuzat gyűrődése. – Mi ez a rohangálás? Feladat van? – ásította, miközben kivette a füléből a füldugókat. – Nem – ráztam meg a fejem. – Csak jönnek a hozzátartozók – vigyorogtam. – Ja. Jó – pislogott, megpróbálva felfogni a hallottakat. A nyereményünk értelemszerűen csak a mi csapatunkat tette izgatottá, a reggelihez érve az étkezőben senki nem mutatott érdeklődést, ugyanúgy ettek a csapattagok, ahogyan szoktak. A legtöbben kihasználták a térerőt, és azt, hogy hozzáférhetnek a nethez, így reggelizés közben szinte mindenki a saját telefonját nyomkodta. Posztolt, lájkolt, megosztott, kommentelt, storyt vagy videót nézett, esetleg csak bámulta a beállított képeket, és a tökéletes Instaéletet. Az asztalunknál ülve Lóri éppen a második adag gyümölcssalátát hozta magának, miközben mi még csak a péksüteménynél és felvágottnál tartottunk. – Apu azt írja, hogy fél óra, és itt vannak – olvastam el az üzenetet. – Látom, Kocsis is posztolt – nézett fel a telefonjából Lóri. – Úristen, de várom, hogy láthassam a szüleimet – sóhajtotta Zsombi fáradtan. – Ennyi szart, mint amit itt megéltünk eddig. Muszáj megölelnem anyut, és erőt gyűjtenem belőle – mondta, aztán egy pillanat alatt zavarba jött, és nehezen bírva a szemkontaktust, rám nézett. – Bocs – húzta el a száját, mire ösztönösen megráztam a fejem. – Ne viccelj már – mosolyogtam rá. – A legtermészetesebb dolog, hogy várod anyukádat – mondtam ki őszintén. Zsombi hálásan biccentett, és látszott rajta, hogy örül, amiért megúszta a kényes témát. A fekete csapat akkor érkezett meg a reggelihez, én pedig odapillantottam, és a torkomban dobogó szívvel néztem rájuk. Kornél utolsóként ért be, és

találkozott a tekintetünk. Mosolyogva intettem neki, ő pedig visszaintett, miközben leült az asztalukhoz. Hát ennyi. Hivatalosan is tipikus tinilány lettem, aki nem alszik egész éjjel, kettő, pontosan kettő darab pillanatért. És mennyire megéri. – Egy kis figyelmet szeretnék kérni! – állt meg Róbert az asztalok előtt narancssárga melegítőben, és egy határozott tapssal elcsendesítette az egész étkezőt. – A piros csapat nyereménye, hogy hozzátartozók érkeznek hozzájuk a délelőttre – mondta. Ekkor több dolog történt. A fekete és sötétzöld csapat megtapsolta a bejelentést, az arany csapat mérgesen meredt ránk, a sárgák a fejüket rázva szitkozódtak, másokat pedig egyszerűen nem érdekelt. – Természetesen, hogy a többiek ne unatkozzanak addig, ajánlunk más programot a délelőttre. Szóval akinek van kedve aquaparkba menni, negyedóra múlva legyen a kapunál – mondta, mire az egész étkező őrült tapsviharban tört ki, és a legtöbben azonnal félbehagyták a reggelit, hogy már induljanak is. Mi mind a négyen ráérősen ettünk, ügyet sem vetve arra, hogy körülöttünk szinte pillanatok alatt kiürült az étkező. A sárga csapat, ahogyan ellépett mellettünk, direkt hangosan beszélgetett arról, hogy „ilyen az, amikor a vesztesek programja jobb, mint a nyerteseké". – Kinek mi – dünnyögte Bernadett, felkapott egy paradicsomszeletet a tányérjáról, és unottan a szájába dobta. A kiürült étkezőben csupán az arany és a fekete csapat maradt. Az előbbi semmilyen kollektív programban nem vesz részt, így értelemszerűen az aquaparkot is passzolták. A feketék pedig későn érkeztek a reggelihez, így ők sietősen ettek, de a kapkodásukból úgy tűnt, hogy mennek a külsős programra. Felálltam, hogy hozzak magamnak sütit, az ételkiadó pultnál pedig találkoztam Kornéllal. – Mindannyian mentek? – érdeklődtem. – Aha – felelte. – Gondoltam rá, hogy maradok, de... Ez a ti csapatotok nyereménye, hozzátok jönnek, ráadásul az igazgatótok is, szóval... Felesleges lennék, inkább nem erőltetem – húzta el a száját, én pedig megértően bólintottam egyet. – Rendben. – De apukádat üdvözlöm – tette hozzá gyorsan. – Átadom – mosolyodtam el. – És jó szórakozást az aquaparkban! – Köszi. Gondolom, sajnálod, hogy ki kell hagynod – röhögött.