néhányat pedig screenshotoltam is magamnak, főleg amin a fekete, sötétzöld és piros csapat tagjai csoportképen szerepeltek, vagy éppen azt, amin Kornél mögöttem állva átkarolja a derekamat, és a vállamon pihenteti az állát. Az egy egészen jó közös képünk lett. Mosolyogva átnéztem a jelölt képeket, aztán a hírfolyamomon átfutottam a mások által feltöltött tartalmakat, és a szememet forgatva, unottan ráztam meg a fejemet. Nyaralás, vízpart, strand, háttal áll a tengernél, és nézi a nagy semmit, háttal ül a homokban, és szintén nézi a nagy semmit, hajókázik háttal állva, és továbbra is a semmit nézi. Tipikus júniusi posztok, amikor hirtelen nyár lett, és a felhasználók egymást túllicitálva, minél előbb akarják átadni a képeiken a nyári életérzést, éppen ezért kúsznak-másznak a strandon, vízparton, remélve, hogy sok lájkot ér a semmibe bámulásuk. Mert azt nagyon tudnak. Nézni a semmit... Inkább bezártam az Instát, mert rájöttem, hogy amióta nem használom, csak rosszabb lett a helyzet. Egyre rosszabb, ha ez még lehetséges egyáltalán. Az órámat figyelve arra jutottam, hogy bárhová is vitték a versenyzőket, valószínűleg még oda sem értek, így kénytelen voltam elfoglalni magam. A zenelejátszómat megnyitva rutinosan benyomtam volna egy random lejátszási listát, amikor megakadtam a mozdulatban, és inkább beírtam a keresőbe, hogy krnll 111. Azonnal kidobta a felhasználót, én pedig bekövettem, és elindítottam az egyik listáját, azt, amit éjjel együtt hallgattunk. A fülemben szóló zenékkel megnyitottam a sudoku appomat, és játszani kezdtem, hogy gyorsabban teljen az idő. A várakozás viszonylag hamar eltelt, az odakint tomboló vihar monoton esőzéssé szelídült, a beborult égbolt miatt kénytelenek voltunk lámpát kapcsolni az étkezőben, amitől az egésznek olyan álmosító hangulata lett. Zsombi az asztalon pihentetve a fejét, oldalra fordulva filmet nézett, Bernadett Danival videótelefonált, Lóri pedig lájkolgatott az Instán. A fekete csapat három tagja sorozatot nézett, a sötétzöldek vlogoltak. Mindenki más a telefonját nyomkodta, arra várva, hogy visszajöjjenek a versenyzők. Aztán kicsivel délután egy után az ablakon át, az esőfüggöny mögött megláttuk, hogy mozdul a kapu. – Jönnek! Jönnek vissza a csapatok! – pattant fel elsőként Bernadett, én pedig visszafojtott lélegzettel álltam fel az asztaltól, hogy kimenjek eléjük. Mindannyian kirohantunk az étkezőből, és a szakadó esőben állva meredtünk a kétszárnyú kapura, amit a főszervező kinyitott, és megláttuk az első sáros versenyzőt visszaérni. Mellettem Lóri és Zsombi frusztráltan figyelték az eseményeket, és bár
védettként nem fenyegetett minket a kiesés veszélye, valamennyiünk aggódva meredt a kapura, arra várva, hogy megérkezzenek a versenyzők a feladatról. Mind a négyen más okból kifolyólag, és főként más miatt izgultunk. Bernadett feszülten nézte, hogy kikkel maradunk versenyben, és a szája szélét rágva latolgatta a további esélyeinket. Lóri, aki a csapatunk leghaverkodósabb tagja, a visszatérőket várva azon tűnődött, vajon melyik „spanját" veszítette el a feladaton, amiben mi nem vettünk részt. Zsombi és én pedig egy-egy konkrét személyre koncentráltunk. Ő arra, hogy az egyik kiessen, én pedig arra, hogy a másik bent maradjon. A fülemben zakatoló, zúgó hang kíséretében, üveges tekintettel bámultam a dupla szárnyú kaput, amin sorban megérkeztek az elázott, sáros versenyzők. A türkiz, a szürke, a világosbarna, végül pedig a sötétzöld csapat tagja is visszajött, ami azt jelentette, hogy már csak egy továbbjutó léphet be a kapun. A döbbenettől szinte lebénulva álltam az esőben, és képtelen voltam felfogni, hogy ez hogyan történhetett. Semmit sem értettem. Csenge a szája elé tett kézzel, pislogás nélkül meredt a tábor bejáratára, és folyamatosan a fejét rázta, a fekete csapat másik két tagja pedig idegesen állt mellette, miközben a visszaérkező Karesz a sötétzöldektől mocskosan és megázva beszélt pár szót a csapattársaival, aztán a tekintetével megkeresett minket, és megindult felénk. – És most? – suttogta Zsombi kiszáradt torokkal, és feszülten megnyalta kicserepesedett ajkát. – Mindjárt megtudjuk, hogy mi történt – feleltem erőtlen hangon, várva, hogy Karesz odaérjen hozzánk. – De valamelyikük kiesik – tettem hozzá a sírógörccsel küszködve, majd visszafordítottam a fejem a kapu irányába, és a könnyeimen át nézve az esőn keresztül, meghallottam a lépteket. Csak azt nem tudtam, hogy ki érkezik utolsó bentmaradóként. A sárga, vagy a fekete csapat. Máté, vagy Kornél. – Srácok, nagy gáz van – ért oda Karesz, és két kézzel megdörzsölte az arcát. – Mi történt? – kérdezte Csenge, fejét megállás nélkül kapkodva a kapu és Karesz között. – Négypróbás feladaton voltunk, úszás, mászás, futás és bicikli – kezdte kimerültén. – Minden oké volt, ment rendben a verseny, aztán volt egy ütközés... – Milyen ütközés? – meredtem rá, miközben annyira hevesen dobogott a szívem, hogy majdnem kiugrott a mellkasomból.
– Máté és Kornél. Valahogy, nem tudom hogy, mert baromira esett az eső, de Máté hátulról beleszállt Kornélba, és mindketten elestek. – És? – kérdezte Bernadett. – Mi történt utána? – türelmetlenkedett. – Fogalmam sincs, mindenki elhajtott mellettük, mert a szervezők rögtön ott voltak. Meg akartam állni, de Róbert rám parancsolt, hogy haladjak, aztán visszanézve láttam, hogy mindketten tudják folytatni a versenyt, mert felálltak, de iszonyat nagyot estek, nem tudom, mi volt, mert elöl mentek, Kornél volt az első, Máté meg beérte, és egy kanyarban gondolom, kicsúszott a gumi a sárban, vagy nem tudom, de nekiment Kornél bringájának, és mindketten rohadt nagyot borultak, be az árokba, le az útról, basszus – hadarta, mi pedig, a fekete, a sötétzöld és a piros csapat tagjai valamennyien elképedve hallgattuk. – Máté nekiment? – kérdeztem, megpróbálva feldolgozni a hallottakat. – Ja, de rosszak voltak a látási viszonyok, véletlen lehetett, mert tényleg szakadt az eső, és verseny közben azért közel kerültek egymáshoz a bringák, kivéve az enyémet, mert én mondjuk utolsóként mentem, a franc gondolta, hogy egyáltalán bent maradok egy ilyen négypróbás cuccon, azt hittem, kiesek, és úgy is volt, mert Kornél végig vezetett, csak aztán a véletlen esésük... – kapkodta a levegőt. – Máténál nincs olyan, hogy véletlen! – üvöltöttem el magam idegesen, és a kapu felé néztem, ahol szinte lassítva láttam meg az érkezőt, és megkapaszkodva a mellettem álló Lóriba, hogy fogjon meg, lerogytam a földre, és kábán meredtem az esőfüggönyön át a sárga színű ruhát viselőre. Máté sárosan és koszosan, de örömittas arccal lépett be a kapun, és hagyta, hogy a csapata odarohanjon, és ünnepelje őt, miközben a mi társaságunk egy pillanat alatt összezuhant. A fülzúgásomtól alig hallottam bármit, csak lassan pislogva, tompán érzékeltem a környezetet. Csenge sírva rázta a fejét, Bence és Zoli próbálta nyugtatni őt. Karesz kifulladva a térdén támaszkodott, Bernadett dühösen rágta a szája szélét, és Mátét figyelte. Lóri szomorú arccal hajolt le mellém, és a vállamat veregette, Zsombi pedig a könnyeivel küzdve próbálta felfogni a történteket. A sáros földön térdelve úgy éreztem, hogy kiszakadt belőlem egy darab, és ahogyan az ünneplő sárgák felé fordítottam a fejem, Máté mosolyogva a szemembe nézett, és integetett egyet. Elkaptam a fejem, és a könnyeimen át a kapu felé pillantottam, amin a szakadó esőben Kornél érkezett meg. Fekete ruhája szakadt volt, beborította a sár, a karja és az arca bal oldala le volt horzsolva, a sebekből vékony vércsík szivárgott. Még mindig homályos
látással, a sokktól kábultan néztem, ahogyan Csengéék odarohannak hozzá, még mindig és a valóságnál sokkal lassabban érzékelve a történéseket figyeltem, ahogyan a lány zokog, a két fiú pedig megveregeti Kornél hátát, azt ismételgetve, hogy semmi baj. Kornél felszegett állal, hősiesen viselve a bukást körbenézett, aztán megakadt a tekintete rajtam, és akkor először átsuhant az arcán valamiféle érzelem, egészen addig tudta tartani magát, amíg meg nem látott a sárban térdelve, a fejemet fogva. Kornél a többiek közül kilépve már indult volna felém, amikor a szakadó esőben belépett a táborba Róbert, és minden szem rá szegeződött. – A fekete csapatnak véget ért a verseny. Pár percetek van összepakolni – szólt rájuk, mire mind a négyen bólintottak, jelezve, hogy megértették. Kornélék szó nélkül, az utasítást követve a faházak felé vették az irányt, mire észbe kapva felpattantam a földről, és Róbert felé kezdtem rohanni, aki már a tanárok által használt épület felé tartott. – Várjon, várjon! – üvöltöttem zokogva. – Mi az? – kérdezte, aztán, amikor meglátta az állapotomat, megrettenve nézett végig rajtam. – Mi történt, Hanna, jól vagy? – Igen, de... – szipogtam, alig kapva levegőt. – Csalás történt, Máté szándékosan ment bele Kornélba – hadartam. A főszervező, mint aki mindent ért, sóhajtva bólintott. – Nézd, nagyon sajnálom, hogy közeli barátot veszítettél el, de a baleset az baleset, csúszott az út, a biciklik pedig egymásba szaladtak. Van ilyen – magyarázta. – Nem, nem. NEM! – ordítottam az arcába. – Direkt csinálta. Máté volt az, ezt tervezte, ez volt a célja! – Hanna, nyugodj meg, kérlek – csitított a főszervező. – Ez egy verseny, ahol a csapatok kiesnek. – Tudom! Tudom, mit jelent egy verseny! – kiabáltam. – De azt is tudom, hogy ki csal! – Nem bizonyítható, amit állítasz, így erről nem nyitok vitát. Kiestek a feketék, kérlek, fogadd el. – Nem! – üvöltöttem. Lassan a saját csapatod bent maradását veszélyezteted, úgyhogy mielőtt elveszítem a türelmem, inkább menj szépen vissza – mondta kimérten. – De valamit csak lehet tenni. Valami... – töröltem le idegesen a könnyeimet – ...valami megoldás csak van. Lennie kell – zokogtam levegő
után kapkodva. – Sajnálom, de kiesett a fekete csapat. Ahogyan az eddig búcsúzó csapatok is kiestek. Ez egy verseny. Nincs mit tenni – közölte. – Ne mondja nekem mindenki azt, hogy nincs mit tenni! – ordítottam, két kézzel beletúrva a hajamba, és már nem csupán Kornélról volt szó, hanem anyuról is. Valami felszakadt bennem Kornél kiesésével, sokkal mélyebbről, és nem tudtam irányítani. Róbert elkerekedett szemmel, döbbenten nézett rám, és hirtelen nem is tudta, hogy mit reagáljon, amikor sírva megráztam a fejem, és hátráltam két lépést. – Hanna... – szólt utánam aggodalmasan. – Mindegy – szipogtam. – Mindegy – ismételtem zokogva, megfordultam, és elfutottam. A kapuhoz visszaérve a vizes pulcsim ujjával letöröltem a szemem, bár biztos, hogy semmit nem javított a helyzeten, aztán az esőben állva, a többiek mellett vártam a fekete csapatot, akik összepakolt holmijaikkal a kezükben lépkedtek felénk. Csenge már nem sírt, ahogyan a többieken sem látszott a törés. Sportemberek, tudják kezelni az ilyen szituációkat. Nem úgy, mint Zsombi és én, akik már a lelkünket is kibőgtük néhány pillanat alatt. A feketék intettek pár színes ruhás csapattagnak, akik búcsúztak tőlük, majd megálltak előttünk. Szorosan átöleltem Bencét, majd Zolit, aztán Csenge állt meg mellettem. – Nyerjétek meg, Hanna, nyerjétek meg az egészet – suttogta a fülembe, amikor átöleltem és belesírtam a nyakába. Csenge mosolyogva, nagyokat pislogva nézett az ég felé, mert nem akart újra elérzékenyülni, és a hajamat simogatta. – És üssétek ki azokat a rohadékokat. – Megígérem – bólogattam zokogva. – És... Ha látod még Eriket, akkor üdvözlöm. – Jó – szipogtam, aztán értetlenkedve néztem az arcába. – Ki az az Erik? – Ja, így neveztem el a szarvasbogarat – felelte. – Erik, a szarvasbogár. Oké – nevettem el magam sírás közben. – Indulás haza, srácok! – kiáltotta a feketék tanára, aki időközben megérkezett a kapuhoz. A többiek még búcsúzkodtak egymástól, Kornél pedig elém lépve megfogta a kezem, és mosolyogva a szemembe nézett. – Ne sírj már – ingatta a fejét, és hozzám hajolva a homlokomnak támasztotta a homlokát.
– Direkt csinálta, ugye? Máté – kérdeztem bőgve. – Sose derül már ki – vonta meg a vállát. – Ne foglalkozz vele, ez most így alakult. – De nem kellett volna így alakulnia – néztem rá, bár alig láttam a könnyeimen keresztül. – Ez van – suttogta. – Csináld tovább, csináld végig. Hiszek benned, és nagyon drukkolok – mondta. – De... de nem akarom nélküled folytatni – mondtam sírva. – A kezdetek óta ellenfelek vagyunk. A szívünk mélyén mindketten tudtuk, hogy ez lehet ilyen is – simította meg az arcomat. – Pesszimista vagy – szipogtam mosolyogva. – Vagy realista. De a kettő sokszor ugyanaz – ismételte meg a napokkal ezelőtt elhangzott szavaimat, magához húzva átölelt, miközben képtelen voltam abbahagyni a zokogást. – Idő van, fekete csapat, vár a busz! – szólt visszaérve Róbert a feketékhez. – Megyünk. Jó játékot, srácok, ügyesek legyetek, és figyeljük a netet. Hajrá! – kapta a vállára a táskáját Bence. – Bizony. És a verseny után tali – puszilt meg mindenkit Csenge. – Minimum nyerjétek meg – búcsúzott el Zoli. – Sok sikert – köszönt el Kornél Bernadett-től, Lóritól és Zsombitól, majd hozzám lépve átölelte a derekamat, és hosszasan megcsókolt. A hideg esőben állva, a sós, meleg könnyeim közt viszonoztam Kornél csókját, majd belefúrtam a fejem a mellkasába. – Nekem ez nem megy. Nem tudok elbúcsúzni – suttogtam. – Nem is kell. Várlak a verseny után – fogta két tenyere közé az arcomat. – Néhány nap. – Jó – bólogattam sírva. – Ügyes legyél, és csináljátok végig – kérte. – Rendben – biccentettem. – Kornél – szóltam, amikor ellépett tőlem, és a kezét megragadva visszahúztam. Nem érdekelt, hogy mióta ismerem, hogy korai-e, vagy esetleg a frászt hozom rá ezzel. Úgy éreztem, el kell mondanom neki, mert nem akartam elszalasztani a lehetőséget. Soha többé nem akartam. – Szeretlek – mondtam a könnyeim mögül, mire Kornél felvonta a szemöldökét. – Indulás, fekete csapat, már nem vagytok a verseny résztvevői, el kell hagynotok a táborhelyet – sürgette őket Róbert, mire Kornél felkapta a sporttáskáját, és hanyagul átdobta a válla felett. A kapun kilépve megtorpant,
és visszanézett rám az esőben. Válasz nélkül hagyottan néztem rá, kisírt szemmel, teljesen összetörve, Kornél pedig mosolyogva kifésülte a szeméből a vizes haját. – Én is téged, Újvári Hanna. Én is téged – mondta, majd elment, a főszervező pedig becsukta a kaput utánuk. Kiesett a fekete csapat. A szakadó esőben állva, a fejemben ezerfelé cikázó gondolatokkal meredtem a kapura, ami mögött Kornélék elindultak a busz irányába, ami hazaviszi őket. Kábán bámultam pár pillanatig, bízva abban, hogy visszajönnek. Végül Bernadett átkarolta a vállamat. – Vége, Hanna. Gyere be az esőről – súgta, és nagy nehezen elrángatott onnan. Lesújtva lépkedtem a többiek mellett, megpróbálva feldolgozni a történteket, amikor Mátét pillantottuk meg velünk szemben. Vidáman lófrált az esőben, teljesen feltöltődve és elégedetten. Amikor meglátott minket, megállt előttünk, és érdeklődve pillantott ránk. – Mi van, ki halt meg? – kérdezte röhögve. – Rohadék vagy! – förmedt rá Bernadett. – Miért is? – Direkt csináltad, valid be – rázta felé az öklét Zsombi. – Mi van, kissrác, de erőre kaptál – ingatta a fejét Máté lesajnálóan. – Szándékosan tetted? – kérdeztem kisírt szemmel, miközben feszült arccal néztem Mátéra. – Nem. – Hazudsz – vágta rá mérgesen Lóri. – Bizonyítsátok be. Vagy Kornél. Ja, ő már nem tudja – lépett el előlünk, és minket kikerülve boldogan továbbsétált az esőben. Utána akartam indulni, de mindhárom csapattársam lefogott, és továbbirányítottak a faházunk felé. Az ajtón belépve, Csenge üres ágyára pillantva újra homályos lett a tekintetem, majd az ágyamra leülve a tenyerembe temettem az arcomat, és ekkor megéreztem, hogy valamire ráültem. Felpattantam, megragadtam a takarót, és lerántottam az ágyamról, majd könnyben úszó szemmel elmosolyodtam, és felvettem Kornél fekete pulcsiját. Az arcomhoz szorítottam, és beleszagoltam. Mielőtt elment, ezt itthagyta nekem. Szaggatott lélegzettel, sírva ráztam meg a fejemet, és lehuppantam az ágyamra, az arcomra terítve a pulcsit. – Jól van? – suttogta Zsombi. – Jól lesz – felelte Bernadett.
– Szegény – hallottam Lóri hangját is. – Zsombi, mi volt a kód? Máté tabletjén. – kérdezte Bernadett. – Miért? – kérdezte Zsombi. – Csak úgy – felelte Bernadett. – 6-2-8-3 – válaszolta Zsombi. A pulcsi alatt egy toll sercegését hallottam, majd a következő pillanatban Bernadett lerántotta a fejemről Kornél pulóverét, és egy sárga post-it cetlit tartott az arcom elé, amire felírta a kódot. – Tedd, amit tenned kell – mondta. – Mi? – ültem fel szipogva. – Hallottad – köszörülte meg a torkát. – Ez a verseny már nem arról szól, amiről hittük, hogy szólni fog. Sajnálom, de a legsportszerűbb csapatot ejtette ki ma Máté, azokat, akiket érdemesnek tartottam a döntőre a moráljuk és teljesítményük alapján. Minket is így fog kirakni. És nem tehetünk ellene. Hacsak nem... Hacsak nem eresztjük rájuk az arany csapatot – fonta össze a karját maga előtt. Meredten néztem a cetlire, aztán végiggondolva Bernadett szavait félretettem Kornél pulcsiját a párnámra, és felpattantam. – Jövünk veled – mondta Zsombi. – Naná – bólogatott Lóri is. Mind a négyen kimentünk a faházból, és a szakadó esőben a mosókonyha felé sétáltunk. Megálltam, rátapasztottam a fülem a bezárt ajtóra, és hallgatóztam egy pillanatig, majd bólintva jeleztem a többieknek, hogy Veronikáék odabent vannak. – Készen állsz? – kérdezte Bernadett. – Igen – feleltem, és lehajoltam. – Hanna, ne te – állított meg Zsombi, és kivette a kezemből a kódot. – Nem mindegy, melyikünk? – kérdeztem. – Nem. Én akarom a legjobban, hogy veszítsenek – mondta a bepárásodott szemüvegén keresztül, lehajolt, majd becsúsztatta a papírdarabot az ajtó alatt. Aztán rohanni kezdtünk. Pár másodperccel később hallottuk, hogy nyílik az ajtó, ezért átváltottunk sétára. – Hé! Ti! – rohant utánunk Veronika és Dóri. – Igen? – fordultunk vissza. – Mi ez? – mutatta fel két ujja közt tartva a post it-et. – Fogalmunk sincs – felelte Lóri. – Papírnak néz ki. – Na ne szórakozzatok. Most csúsztatta be valaki a mosókonyhába...
– Nem mi voltunk – hazudta Zsombi szemrebbenés nélkül. – Ja, persze... Higgyem is el, hogy véletlenül itt sétáltok, amikor kapunk egy ilyet. – Pedig így történt – közölte Bernadett. Veronika összevont szemöldökkel méregetett minket, aztán megakadt a tekintete rajtam. – Veled mi van? – Semmi, hagyd békén – vett azonnal a védelmébe Bernadett. – Á, kitalálom. Kiestek a feketék – mosolyodott el Veronika. – Láttunk már ilyet tavaly... Szóltunk előre. – Mondjuk jobb lett volna, ha egymás ellen versenyezve esik ki valamelyikőtök, de így is jó... – mondta elgondolkodva Dóri. – Fejezzétek be – szólt rájuk Zsombi. – Megmondtuk. Barátságnak és szerelemnek nincs helye egy versenyen – vonogatta a vállát Veronika. – Szóval... Mi ez? – tért vissza a papírra. – Gondolom, szemét – felelte hanyagul Bernadett. – Vagy valami kódféle. Ki tudja? Bármi lehet – töprengett Lóri, mire a két arany csapattagnak elkerekedett a szeme. – Azt mondtad, kód? – Nem mondtam. Tippeltem. Mert hát az is lehet, mivel számok... Kód, vagy jelkód, ki tudja – vakargatta a fejét Lóri. – Tőletek van? – Nem – feleltük egyszerre mindannyian, és megfordulva továbbsétáltunk. – Ez az, amire gondolunk? – kiáltották utánunk. – Nem tudjuk, mire gondoltok – fordultam vissza. – De lehet, hogy az – tártam szét a karomat, és hagyva, hogy a két lány az esőben ázva gondolkodjon, visszamentünk a faházunkba. Mert a feketék kiesésével hét csapat maradt az Iskolák Országos versenyén. És mi köztük voltunk. Azon túl pedig, hogy bosszút akartunk állni Mátén és a sárga csapaton Kornélék távozása miatt, felszívtuk magunkat annyira, hogy egy újabb cél is ott lebegett mindannyiunk szeme előtt. Mégpedig az, hogy most már meg akarjuk nyerni a versenyt. Csak azért is. Vége a trilógia második részének.
T a b l e o f C o n t e n t s 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20.