Maradj velem

4. Leültünk a kerítés mellé a fűbe, és mindhárman szó nélkül a telefonunkat nyomkodtuk, amíg Lórira és a nagy megoldására vártunk. Monoton mozdulattal görgettük a közösségiket, amiken az égvilágon semmi érdekes nem történt, azon kívül, hogy ellepték a nyári szünet unott posztjai. Ajánljatok valami filmet, ajánljatok valami programot, ajánljatok valami életet. Néhány pillanatig csak bámultam az unatkozó posztokat, mire felfogtam, hogy a versenyen és a Bükkön túl, valahol tőlünk messze, a megszokott módon zajlik az élet, és megszokottak a hétköznapok a szürkeségükkel, monotonitásukkal és ürességükkel együtt. Bezárva az oldalakat, a háttérképemről anyu nézett rám, mire szorosan lehunytam a szemem, és szaggatottan kifújtam a levegőt. Mert a konfliktusokon, csapatokon, IOV kupán, Kornélon és az egész szürreális versenyen túl az agyam egy sötét zugában eldugva ott volt a saját nyomorúságos valóságom is, az igazi életem, ami elől egyre jobban menekültem, mert gyengének éreztem magam ahhoz, hogy visszatérve szembenézzek vele. Mert mostanra ezerszer inkább magaménak éreztem azt, hogy egy mindenki által ismeretlennek tartott versenyen küzdjek egy nevetséges helyezésért, és konfrontálódjak akárkivel az igazam bebizonyítása érdekében, mintsem hazaérve az üres lakásunk sűrű, nyomasztó levegőjében ülve bámuljak magam elé a fakuló emlékképeim között, amik napról napra halványabbá válnak, mígnem egyszer majd örökre eltűnnek. – Kocsis élőzik – szólt Bernadett, kizökkentve a bambulásomból, és abban a pillanatban Zsombi kezében, ahogyan az enyémben is, felugrott az értesítés. Valamennyien megnyitottuk az Insta Live-ot, ahol az igazgató lelkesen bámult a kamerába. – Köszöntök minden nézőt. Várunk még egy kicsit, hogy többen legyünk. Aha, már látom is, négy nézője van az adásnak. Várok addig, amíg tízen leszünk, és akkor beszélgetünk egy kicsit. Ha jól látom, maga a Szirtes-csapat három tagja is néz minket, egyenesen az IOV-ról. Bernadett, Zsombi és

Hanna is itt vannak velünk! A Szirtes sztárjai! – integetett nekünk Kocsis a kamerába, mire kínosan elhúztuk a szánkat a titulust hallva. Az igazgató erősen koncentrált az élőre, folyamatosan a kijelzőjét bámulta, hogy lássa a frissen csatlakozókat. – Ahha! Nagyszerű. Már hatan vagyunk az élőben. Bátran tegyétek fel a kérdéseiteket, addig én elkezdem az adást. Összeírtam pontonként, hogy miről kell beszélnünk. Mint tudjátok, a Szirtes-csapat újabb lenyűgöző bravúrral tovább menetel a versenyben. Sikerrel teljesítette a feladatot, amiben jómagam is részt vettem. Jött is egy komment, lássuk csak – hajolt közelebb a kijelzőhöz, hogy leolvassa. Az üzenet így szólt: „mivan, diri, mér vagy nyáron is a suliban? Hőgutád van, vagy mi?” – Nos – köszörülte meg a torkát Kocsis igazgató. – Várunk egy következő kérdést, amíg ezt a nagyon értelmes fiatalembert kibannelem az oldalamról. Khm. Na, meg is vagyunk. És már kilenc nézője van a streamnek! Köszönöm, hogy ennyien követtek! Amíg nem kapunk értelmesen feltett kérdést, elmesélném, hogy milyen izgalmakban volt részem, amikor szerepeltem a mai feladaton az IOV-ban. De előtte egy újabb komment. Nézzük – meredt az új üzenetre Kocsis, de nem olvasta be, mert megint nem olyan volt, amilyenre várt. A komment így szólt: „Annyira izgulok ettől a vijadaltól, hogy összefosom a bokámat." – Gyerekek, megmondtam már nektek, hogy kulturáltan kommenteljetek. Az izgalomnak is van határa! – ingatta a fejét Kocsis csalódottan. – És mi ez a helyesírás? Hát nem tanított nektek Galamb tanárnő semmit? Hallatlan. Micsoda? Valaki írt is. Hogy mi? Ki repült el? Ja, hogy Galamb tanárnőre írtátok ezt, hogy elrepült. Nagyon szellemes. Haha – forgatta a szemét Kocsis. – És megvagyunk, tíz nézője van az élőmnek! Várom a kérdéseket. Itt is egy újabb komment. Na, hátha ez értelmes. BubisvizO1 azt kérdezi, hogy mikor vannak a pótvizsgák. Kedves Bubisviz, a stream az Iskolák Országos Versenyének eredményeiről és a Szirtes-csapat versenyéről szól, kérlek, ezzel kapcsolatban kérdezz. A többivel kapcsolatban keresd fel iskolánk honlapját. Köszönöm – magyarázta Kocsis. De BubisvizO1 megint írt. Méghozzá ezt: „Most meddig tartana megmondani? És amúgy meg mi az az Iskolák Országos Menete?" Kocsis a fejét rázva válaszolt: – Iskolák Országos Versenye. A híres iskolák közötti rangadó, amiben megmérettethetik magukat az ország különböző pontjairól érkező diákok. BubisvizO1 kommentben közölte, hogy az életében nem hallott még róla. És ezzel nem volt egyedül. – Jön Lóri – nézett fel Bernadett a telefonjából, mire mindhárman leraktuk

a készülékeinket, így végül nem tudtuk meg, hogy Kocsis jutott-e valamire Bubisvizzel. Lóri felénk haladva sétált, nyomában... Nyomában Titanilla tanárnővel. – Ez most komoly? – tárta szét a karját Bernadett. – Mit csináltál, Lóri? – fogta a fejét Zsombi. – Még mindig jobb, mint egymásnak esni... Én legalább próbálkozom a megoldással, és nem hagyom írének a szitut – mondta szemrehányóan. A kísérő tanárnőnk egy nyári ruhában érkezett, ami alatt bikinit viselt. A bőre napbarnított volt, az orra le is égett egy kicsit, ami csak megerősítette azt a nem titkolt tényt, miszerint napok óta tesped a medencénél, így teljesítve a rábízott feladatot, vagyis hogy figyeljen ránk. Összesen párszor, ha találkoztunk vele. – Na – csapta össze a tenyerét. – Lóri mondta, hogy valami probléma van. Mi történt, gyerekek? – érdeklődött. – Semmi – felelte Bernadett. – Semmi – ingatta a fejét Zsombi. – Semmi – szóltam én is. – Á, értem – mérte fel a helyzetet Titanilla egy pillanat alatt. – Na, jó – ült le mellénk a fűbe, maga alá húzva a nyári ruháját. – Tudom, hogy nem én vagyok álmaitok kísérő tanára – kezdte. – De magasról teszek rá – tette hozzá gyorsan. – Köszönjük az őszinteséget – forgatta a szemét Bernadett. – Jaj, ne áltassuk magunkat. Kocsis igazgató azért engem küldött, mert nincs szükségetek tanári segítségre a feladatokhoz. Játszadoztok az erdőben, meg mit tudom én – legyintett. – A tanárnő tisztában van vele, hogy miket kellett eddig csinálnunk? – kérdezte Bernadett furán. – Nem, de nem is érdekel – közölte Titanilla. – Kocsis ismeri a képességeiteket, tudja, hogy kiválóak vagytok egyéniben. Nézzetek magatokra – mutatott ránk sorban. – Az izmos – bökött Lórira. – A sportos – nézett Bernadettre. – És a két okos – állapodott meg a tekintete Zsombin és rajtam. – A feladatokhoz nem kellek. Megoldjátok magatoktól is. Mondjátok csak, ugye nem dohányoztok? – Nem – feleltük egyszerre. – Jó – dobolt az ujjaival a tanárnő. – Akkor nincs is nálatok cigaretta? – Nincs – válaszolta Bernadett.

– Nagyszerű. Jó gyerekek vagytok – biccentett. – Szóval. A versenyhez és egyéb feladathoz nem kellek nektek, de ha már itt vagyok, hátha másban tudok segíteni. Lóri említette, hogy konfliktus van a csapaton belül. – Nincs semmilyen konfliktus – füllentette Zsombi. – Szóval miattad van – látta át azonnal Titanilla a helyzetet. – Gondoltam. Kis sunyinak tűnsz mostanában – jegyezte meg. – Mondhat ilyet egy tanár? – suttogta felém Bernadett összehúzott szemöldökkel. – Fogalmam sincs – feleltem. – Mi a probléma, Zsombi? – kérdezte Titanilla tanárnő. – Én nem tudom, de a többiek állandóan veszekednek velem – panaszolta. – És szerinted jogos? – Nem. – És a többiek hárman azt mondják, hogy jogos? – Igen. – Akkor eldőlt. Nekik van igazuk. Fogadd el – állt fel Titanilla. – Probléma megoldva. A medencénél leszek. – Ne már, eddig mi is eljutottunk. Ez nem segítség – szólt rá Lóri csalódottan. – Ó, értem, szóval lelkizzünk – ült vissza kelletlenül. – Akkor halljam. Mondjátok nyugodtan. Bennem megbízhattok. Meg minden ilyesmi. Biztosan nem cigizik közületek senki? – fordult körbe. – Nem – ismételtem meg. – Mert elkoboznék most egy szálat, hogy örökre megtanuljátok, a cigaretta rossz! – nézett körbe rajtunk. – Tanárnő, egyikünk sem dohányzik! – közölte Bernadett. – Jó, na, megértettem – forgatta a szemét Titanilla, miközben idegbeteg módon tépkedte maga körül a fűszálakat. – Egy rágót tudok adni – könyörült meg rajta Bernadett. – Köszönöm, azt elfogadom – biccentett automatikusan a tanárnő. Miután Bernadett megkínálta, Titanilla türelmetlenül rágózva meredt Zsomborra. – Na, szóval a többiek kiutáltak. Mit gondolsz, mi ennek az oka? – Összehaverkodtam egy másik csapat tagjával, akit ők nem bírnak... – kezdte mesélni Zsombi a saját verzióját. – Azért ez így, ebben a formában nem fedi a valóságot – mondtam ellent azonnal. Erre Zsombi rögtön vitába szállt velem, amibe betársult Bernadett és Lóri

is, így mind a négyen a saját igazunkat fújtuk a fejét köztünk kapkodó Titanilla tanárnő előtt. – Na jó, elég ebből, mert migrént kapok tőletek – dörzsölte meg a halántékát. – Egyszerre csak egy beszéljen. Kezdjük veled – szólt Lórinak. – Aztán majd megyünk sorba. – Szeretek gyúrni, a nyári fesztiválokat és a szénhidrátcsökkentett kajákat – kezdte. Mindannyian pislogás nélkül meredtünk rá. – Nem azt kértem, hogy mesélj magadról, Lóránt, hanem hogy mondd el a problémádat – bámult rá Titanilla értetlenül. – Ja, vágom – csapott Lóri a homlokára nevetve. És akkor elkezdte. Mi pedig csendben, szó nélkül végighallgattuk. Ha bármelyikünk reagált volna, Titanilla tanárnő azonnal felemelte a kezét, jelezve, hogy nem ad engedélyt a beszédre. Kényszerített minket, hogy ne vágjunk egymás szavába, hanem sorban hallgassunk végig mindenkit, amíg mi következünk. így aztán mind a négyen elmondhattuk a problémánkat a saját aspektusunkból, anélkül, hogy ebbe bárki beleszólhatott volna. És hiába éreztem szinte fizikai fájdalmat amiatt, hogy nem reagálhattam Zsombi abszolút infantilis és irreleváns sérelmeire, nagyokat nyelve sikerült anélkül elmondania, hogy bármelyikünk felképelte volna, amiért ennyire ostobán viselkedik. így aztán végre veszekedés nélkül megoszthattuk a problémáinkat egymással, ami az elmúlt időszak balhéi után már szinte fél sikernek számított. Miután mind végeztünk, Titanilla tanárnő idegesen rágólufikat fújt, és pár kínosan hosszú pillanatig átgondolta az elhangzottakat, amíg mi a közeli erdőből szóló madárcsicsergését hallgattuk. – Hát – törte meg a csendet végül a tanárnő. – Mehettem volna a tizedikesek római útjára is kísérőként. Én meg ezt választottam, gondolván, wellness helyszín, ti meg szépen eljátszadoztok az erdőben... Mentem volna inkább Rómába. Igaz, hosszú a buszút, de mégiscsak Róma. Insta-képek a Trevi-kútnál, krémes fagyi, fényes hajú olasz férfiak... – ábrándozott. – Esetleg kaphatnánk valami reakciót a mi problémánkra is? – bámulta Bernadett a tanárnőt értetlenül. – Elnézést, hogy nekem is van gondom – förmedt rá. – Tényleg, rettenetesen hangzik – forgatta a szemét Bernadett. – Szóval? – Jó, legyen – biccentett Titanilla kelletlenül. – Ha jól értem, ez az egész konfliktus abból adódik, hogy az a kis genya a sárgáktól otthagyta Hannát az erdőben. – Máté. Máténak hívják – javította ki Zsombi döbbenten.

– Akkor legyen Máté – legyintett Titanilla. – Azt tanácsolnám, hogy ne barátkozz vele. Különben is túl harsány. Többször megzavart a medencénél, amikor a magazinomat olvastam – elevenítette fel az emléket. – Gratulálok, Lóri, segítségkérésből csillagos ötöst kapsz – szólt Zsombi Lórinak, utalva arra, hogy a tanárnővel nem sokra megyünk. – Én legalább megpróbáltam. Próbáltál te bármit is, Zsombika? – vágott vissza Lóri. – Elég, elég! – tette fel a kezét Titanilla. – Ne kezdjétek megint. Kezdem unni – közölte őszintén. – Nekem elegem van. Miért baj az, ha én összehaverkodtam valakivel, és az miért nem baj, hogy Hanna állandóan Kornéllal lóg, hogy Lóri a kondiparknál mindenkivel bandázik, és Bernadett... Jó, Bernadett nem bír senkit, de az mindegy – háborodott fel Zsombi. – Miért egyedül az a gond, hogy én jól elvagyok, és végre van egy tök menő barátom? – Mert Máté nem menő, hanem egy rettenetes ember! – tártam szét a kezem. – Azért rettenetes, mert nem segített egy versenyen, ahol mindannyian ellenfelek vagyunk? – kérdezte Zsombi sokadszorra. – Nem, azért rettenetes, mert segíthetett volna, de nem akart – ismételtem meg sokadszorra. – Ennek soha nem lesz vége – csóválta a fejét Lóri. – Szerintem sem – értettem egyet. – Szerintem sem – állt fel Zsombi. – Most hová mész? – kérdeztem csodálkozva. – A rettenetes haveromhoz. Szóljatok, ha feladat van – felelte. – Vagy tudjátok, mit? Szerintetek úgysem csinálok semmit, úgyhogy ne szóljatok, nem érdekel – indult meg. – Zsombor, ülj vissza! – szólt rá a tanárnő, mire Zsombi kelletlenül visszasétált hozzánk, és levágta magát a földre. Sokat változott az elmúlt napokban, és nem feltétlenül a legjobb oldala került előtérbe, de azért annyira nem fordult ki önmagából, hogy ne maradjon szófogadó egy pedagógussal szemben. Titanilla tanárnő a fejét rázva felemelte a földről Bernadett telefonját, amin még mindig tartott Kocsis streamje. – Figyeljetek ide – sóhajtotta. – Én megértem, hogy mindenki a saját igazát fújja, sőt, valószínű, hogy mindenkinek igaza is van a maga módján. És bármit is mondok vagy tanácsolok, úgysem csináljátok majd azt. Meg nincs

is nagyon kedvem belefolyni ebbe az egészbe, mert annyira nem érdekel. Ha kiestek a hülyeségetek miatt, és mert igazából nem bírjátok egymást, csak erőszakosan össze lettetek rakva, akkor kiestek. Ebben a szituációban nincs nagyon külső segítségetek, minden rajtatok múlik, majd ti tudjátok, hogy mit miért csináltok, és biztosan jó döntést hoztok. Elvégre mit veszíthettek? Semmit. Egy műanyag kupáért küldtek ide titeket, akaratotok ellenére, egy olyan versenyre, amiről jószerivel még soha senki nem hallott. Nincs tétje, tök mindegy, nem? Bármikor kieshettek, vagy akár fel is adhatjátok – gondolkodott hangosan, nekem pedig a feladás lehetősége hallatán görcsbe rándult a gyomrom. Mert az nemcsak azzal jelentene egyet, hogy feladtuk. Hanem azzal is, hogy idő előtt megyünk haza. Haza, ahol már nincs verseny. Nincsenek csapatszínek, nincsenek feladatok, nincs óriás szarvasbogár, nincs gonosz tavalyi győztes, nincs kétszínű Máté, nincs Kornél, és nincs semmi. De főként anyu nincs. Egy hajtincset a fülem mögé tűrve beharaptam a számat, és visszatartott lélegzettel figyeltem a többieket, hogy mit szólnak Titanilla ötletére. Bernadett idegesen a fejét rázta, Lóri szemmel láthatóan éppen fontolóra vette a döntést, Zsombi pedig tanácstalanul széttárta a karját. – Fel lehet adni? – kérdezett vissza, a szavai pedig hosszasan visszhangzottak köztünk. – Bármit lehet – vonogatta a vállát Titanilla. – Ha kudarcot vallottatok csapatként, akkor nincs értelme tovább maradni. Döntsétek el. De mielőtt bármit mondanátok, nézzétek – mutatta fel Titanilla tanárnő az igazgató streamjét Bernadett lehalkított telefonján. – Nézzétek meg jól – kérte. A kijelzőn az igazgató éppen egy pólót mutogatott büszkén, ami saját készítésű lehetett, mert az állt rajta rávasalt betűkkel, hogy „Nyertes Szirtes", alatta pedig felsorolva négyünk neve ábécésorrendben. Bernadett, Hanna, Lóri, Zsombi. Az igazgató némán tátogott a kijelzőn, szörnyen lelkesnek tűnt, és a kommentek alapján ki szerette volna sorsolni ezt a pólót a nézők között, de úgy tűnt, senkinek sem kell. Ilyeneket írtak Kocsisnak: „kell a halálnak a használt póló!", „XXL-es méretben is van? Mert nekem nagy a belem!", vagy éppen „Nemá, a diri fesönsztájliszt lett". A trollokat abszolút figyelmen kívül hagyva Kocsis tovább élőzött, rendületlenül tolta a versenyt a közösségiken, mi pedig szomorúan, és maró bűntudattal néztük, ahogyan félreteszi a pólót, felemeli a telefonját, és újra megmutatja a háta mögötti polcon lévő üres helyet, amit a kupának készített elő. – Ne felejtsétek el, hogy miért vagytok itt – vonta meg a vállát Titanilla tanárnő, és visszaadta a telefont Bernadettnek, majd felállt. Úgy tűnt, végzett

velünk. – Szóljatok, ha még kellek. Vagy ha úgy döntöttetek, pakoljunk, és menjünk haza. Nekem mindegy, ti döntőtök – közölte, aztán hátat fordítva elment. Mindannyian néma csendben gondolkodtunk a történteken, miközben törökülésben kört alkottunk, a közénk lerakott telefonon pedig az igazgató még mindig élőzött az Instán. Éppen hét nézője volt. Óvatosan Zsombira pillantottam, megpróbálva felmérni, hogy milyen hatással vannak rá a látottak és hallottak. A kilencedikes a telefonon magyarázó Kocsist nézte, és az arcáról tisztán leolvasható volt, hogy mennyire szánja. Ezt jó jelnek vettem, mert azt jelentette, hogy az a Zsombi, aki a versenyre érkezett velünk, még továbbra is ott lakott benne, csak kicsit kifordult önmagából. A veszekedések és igazságtalannak vélt támadások következtében sértődött lett, de ahogyan Kocsist nézte a streamen, tisztán látszott, hogy az a kilencedikes kissrác, akit a szülei kísértek a buszhoz, még ott volt velünk. Nem tudtam, hogy Titanilla tanárnő szerepet játszik-e, és tudatosan, tökéletes pszichológiát alkalmazva terelt minket a megbánás útjára, vagy ő valóban ilyen, és csak mázlija volt, mert pont beletrafált, de a végeredményt tekintve teljesen mindegy is. Ahogyan az adást néztük, és láttuk, hogy Kocsis mennyire odateszi magát az egész verseny miatt, hogy tolja a közösségiket a nyári szünetben, élőzik, és próbálkozik mindennel, hogy népszerűsítse az IOV-ot, azzal együtt pedig minket, hirtelen háttérbe szorult minden sérelem, és ennek így is kellett lennie, mert így volt helyes. Nem hagyhattuk cserben, ezt mindannyian tudtuk, és emiatt végre volt valami közös négyünkben. Ettől viszont még nem oldódott meg a köztünk lévő feszültség, ahhoz Kocsis is kevés volt. A homlokomat megdörzsölve átgondoltam a dolgokat, és úgy ítéltem meg, ebben a szituációban nekem kell az okosabbnak lennem, mert Zsombi túl hisztis és sértett ahhoz, hogy ő nyisson felém. – Oké – tűrtem a fülem mögé egy hajtincset, és elszakítottam a tekintetem a kijelzőről, majd Zsombira néztem. – Sajnálom, hogy ennyit veszekedtem veled, és azt is, ha megbántottalak. Nem volt szándékos. Szeretném, ha a maximumot hoznád a versenyszámokban, szükség van rád, és tudom, hogy jó vagy. Azon kívül pedig ígérem, nem szólok bele, hogy kivel vagy hogyan töltőd az idődet, és nem szidom előtted Mátét, mert tiszteletben tartom, hogy jó barátok lettetek, és nem próbálom többé görcsösen bebizonyítani az igazamat vele kapcsolatban – mondtam. Zsombi meglepetten nézett rám, úgy, mintha csapdát sejtene.

– Komolyan beszélsz? – Igen – feleltem őszintén, állva a tekintetét, mire megenyhült az arca. Bernadett és Lóri elfojtott mosollyal bólogattak, úgy tűnt, sikerült őket is a lehető legkellemesebben meglepnem. – Köszi, Hanna – biccentett Zsombi. – És én is bocs, amiért hülyén viselkedtem. Mindenkitől elnézést kérek, ígérem, többé nem leszek passzív a feladatokon – nézett körbe köztünk. – Ugye, elhiszitek, hogy nem direkt blokkoltam le? – Igen – mondtam ki határozottan. – Én is – helyeselt Lóri. – Én is. És bocs, hogy mást feltételeztem. Dühös voltam – szabadkozott Bernadett. – Felejtsük el – biccentett Zsombi. – Na, ezt már szeretem – vigyorodott el Lóri. – És tőled is bocs, amiért ennyi veszekedést kellett kibírnod, amikor nem is csináltál semmit – nyújtotta a kezét pacsira Zsombi. – Nem pálya. Kibírtam – csapott Zsombi tenyerébe Lóri. – Na, most, hogy mindenki bocsánatot kért mindenkitől, és szent a béke, valami csoportos ölelés, vagy hasonló gyík dolog, amit másoknál is láttunk? – kérdezte vigyorogva. – Á, nem hiszem, hogy annyira szeretjük mi egymást – közölte Bernadett, aztán elröhögte magát, és széttárta a karját. Mosolyogva odahajoltam, és összeölelkeztünk mind a négyen, újra esélyt adva annak, hogy a Szirtescsapat ne csak papíron létezzen, hanem a valóságban is. – Akkor csapassuk tovább az IOV-ot! – lelkesedett be Lóri. – Csapassuk – értett egyet Zsombi, én pedig megkönnyebbülten bólintottam, mert ez azt jelentette, hogy mégsem adjuk fel a versenyt. Mikor felkászálódtunk a kerítés mellől, Bernadett barátian rácsapott Lóri hátára. – Nagy ötlet volt Titanillát bevonni – közölte őszintén. – Persze, hogy nagy ötlet volt – bólintott Lóri. – Figyelj. Itt izom van – mutatott a karjára. – Itt meg ész – kopogtatta meg a halántékát. – így lettem én izomész – magyarázta. – Izomész? – kérdeztem vissza elfojtott nevetéssel. – Az – bólintott Lóri. – Izomész – erősítette meg, hogy jól hallottuk. És valóban jól hallottuk. – Na, akkor mindenki rendben van? – fordult körbe Bernadett.

Valamennyien bólintottunk, mire büszkén elmosolyodott. – Végre – sóhajtotta. – Akkor ebédnél találkozunk. Addig megyek, és a kamu Insta profilommal nyomozok egy kicsit. Megnézem, mit csinál nélkülem Dani – vonta össze a szemöldökét. – Jó van. Én léptem gyúrni. A spanok már biztos ott várnak. Csak előtte elmondom Titanillának, hogy úgy döntöttünk, maradunk. Nehogy feleslegesen összepakolja a bikinijét – avatott be a terveibe Lóri is. – Én meg, ha nem gond... – torpant meg Zsombi. – Menj a medencéhez – tanácsoltam. – Oké – biccentett hálásan. – Nincs kedved... ? – Köszi, de nem – ráztam meg a fejem automatikusan. – Maradok egy kicsit, és felhívom aput – mutattam a kezemben tartott telefonomra. – Rendben – bólintott Zsombi, majd Lóri és Bernadett után indult, de egy pillanattal később megállt, és visszasétált hozzám. Én a kerítésnek dőlve ültem, a fejem felett húzódó fák lombjainak árnyékában, és a térdeim közé ejtett kezemben szorongattam a telefonomat. Már éppen hívni akartam aput, amikor észrevettem, hogy Zsombi visszajön hozzám. – Mi az? – érdeklődtem. – Tudod, elég rosszul éreztem magam, emiatt a sok veszekedés miatt – ült le mellém. – Én is – ismertem be. – De igazából nem akartam feladni a versenyt – tette hozzá lehajtott fejjel. – Mármint a szüleim eléggé hiányoznak, nem szoktam ennyi ideig távol lenni – mesélte. – És nemcsak Kocsis miatt. Hanem mert tök jófej embereket ismertem meg. Otthon csak ülnék a gép előtt, vagy nem tudom, magamban lennék, itt meg egy csomóan kedvelnek, meg hívnak magukkal... Olyanok, akik a való életben tuti, hogy nem is vennének észre – hebegte, én pedig türelmesen hallgattam, anélkül hogy közbeszóltam volna. Tudtam, hogy mire gondol, és meg is értettem Zsombit. A sulinkban kilencedikesként, a robotikaversenyen elért eredményével együtt sem érdekelt az égvilágon senkit, itt pedig olyan „jó fej" emberekkel lóghat, akik nem foglalkoznak sem azzal, hogy fiatalabb, sem azzal, hogy nerd. Sőt, itt, ezen a versenyen ez inkább előnyt jelent. – Főleg emiatt nem akartam feladni és hazamenni. Mert otthon ehhez képest sokkal rosszabb. Borzasztó ember vagyok attól, hogy így gondolom? – kérdezte félénken. – Nem tudom, de üdv a klubban – tártam szét a karom tanácstalanul, és a kerítésnek támasztva a hátamat, a mellettem ülő Zsombi felé fordítva a fejem,

szomorúan elmosolyodtam. – És figyelj, Hanna – köszörülte meg a torkát. – Igen? – Azért... Köztünk lehet minden oké attól még, hogy te és Máté már nem vagytok jóban? – kérdezte, és a naivitásán akaratlanul is elnevettem magam. – Persze – feleltem, és magamban csak annyit tettem hozzá, hogy remélem, ő soha nem ismeri meg Máténak azt az oldalát, amit nekem megmutatott. – Rendben. Akkor megyek a medencéhez, ha van kedved, és végeztél a telefonnal, akkor majd gyere, ott leszünk – invitált újra. – Oké – hagytam rá. Zsombi feltápászkodott mellőlem, és elindult a faházak irányába. Hosszasan néztem a kilencedikes csapattársunk után, majd szinte ugrottam egyet, amikor a kezem közt hirtelen rezegni kezdett a telefon. A kijelzőn a nagyi kért videóhívást. Azonnal fogadtam. – Hanna, mégis mikor állt szándékodban jelentkezni? Már azt hittem, valami baj történt ott a Mátrában. – Még mindig a Bükkben vagyok – mosolyodtam el. – Pláne – forgatta a szemét. – Az unalmas igazgatódat kellett élő adásban néznem az Instagramon, onnan tudtam meg, hogy valami vetélkedő volt, azért nem tudtalak elérni. – Feladatot kaptunk, azt teljesítettük. És bent maradtunk – meséltem büszkén, de hamar rájöttem, hogy apu lelkesedése nem ragadt át a nagyira, mert közömbösen meredt a kamerába, éppen azt ellenőrizve, hogy nem rúzsos-e a foga. – És mit kellett csinálnotok? Törött szárnyú madárfiókát ápolni? – Majdnem – hagytam rá nevetve. – Mindegy is – legyintett, hamar letudva a „teljesítettük a feladatot" részt. – Mondd csak, miért követtem én be ezt a fiút a létező összes közösségi felületen, ha nem posztói? – Ugye most nem Kornélról beszélsz? – kerekedett el a szemem. – Miért, ki másról? – kérdezett vissza felháborodottan. – Sehol egy kép, egy videó, egy story. Mégis milyen fiatalok vagytok ti? – kérdezte szemrehányóan. – Leginkább térerő nélküliek. – Ugyan, ezt nem veszem be. Titokzatoskodni kezdtetek, amióta apáddal követjük. – Semmi ilyesmiről nincs szó – fújtattam, miközben beletúrtam a hajamba.

– Akkor szólj neki, hogy posztoljon. – Rendben, átadom az egyáltalán nem bizarr üzenetedet – tartottam vissza a nevetésemet. – Megköszönném. – És amúgy... – próbáltam témát váltani. – Minden rendben? – Már hogy lenne rendben? Több mint egy órán keresztül néztem az idióta igazgatódat, ahogyan élőben magyaráz a kilenc nézőjének. Legalább a BubisvizO1 nevű felhasználón jól szórakoztam. Azon kívül halálra untam. Az ember az én koromban már megfontolja, hogy mivel tölti az idejét. Erre elment az életemből több mint egy óra azzal, hogy az igazgatód szekrényén lévő kupának szánt üres helyet néztem. Hát mit ne mondjak, nem örültem. Küldtem is neki egy mérges fejet. – Nagyi, kérlek, ne inzultáld az igazgatót – fogtam a fejem nevetve. – És ne szimpatizálj a netes trollokkal – tettem hozzá hüledezve, miközben soha nem gondoltam volna, hogy ezek a mondatok valaha elhagyják a számat. Eközben újabb hívásom érkezett. – Most le kell tennem, apu hív – köszöntem el gyorsan. – Jó, akkor vedd fel, később kereslek. Mondd meg a kajakos fiúnak, hogy várom a storykat! – búcsúzott el a nagyi, és mielőtt bármit reagálhattam volna, megszakította a hívást. Furcsán meredtem magam elé, aztán megráztam a fejem, és fogadtam apu videóhívását. – Hanna, bocsánat, hogy csak most hívtalak, tudom, már vége a feladatnak, csak eddig Kocsis igazgató streamjét néztem. Fantasztikus volt, roppant mód élveztem! – kezdte apu lelkesen. Na, ez a különbség a nagyi és apu között. Amíg az egyik mérges emojikat küld és a trollokon szórakozik, addig a másik élvezettel, már-már gyermeki rajongással követi a verseny minden közvetített pillanatát. Anyu, ha látsz minket, most biztosan nagyon nevetsz. – Értem – mosolyogtam apu beszámolóján. – És! Ez még nem minden! – folytatta csillogó szemmel. – Megnyertem a pólót neked. – Hűha – nevettem el magam. – Amit Kocsis sorsolt a streamen? – Igen, a „Nyertes Szirtes" feliratút – mesélte. – Ketten is válaszoltunk Kocsis igazgató kérdésére, de abból csak az én válaszom volt helyes, így én nyertem meg a pólót! Hát nem nagyszerű? – kérdezte örömmel, nekem pedig összeszorult a szívem attól, hogy ennyire lelkesnek látom. – De, de – bólogattam sűrűn pislogva, nehogy meglássa a kamerán keresztül, hogy valójában könnybe lábadt a szemem. – És... Mi volt a kérdés?

– köszörültem meg a torkomat, minden erőmmel azon igyekezve, hogy a beszélgetésünkre koncentráljak, és ne apu meggyötört arcára, megszázszorozódott ráncaira, és a stressztől hirtelen megőszült hajára, amit a hétköznapokon észre sem vettem már, kamerán keresztül azonban borzasztóan feltűnt. – Az volt a kérdés, hogy hányadik Iskolák Országos Versenye zajlik éppen – mesélte. – Ahham – bólintottam. – És csak te tudtad? – mosolyodtam el. – Igen, a másik válaszoló, valami Bubisviz nevű felhasználó azt írta, hogy az ezerkétszázadik. Az pedig helytelen válasz – közölte. – Így van, az helytelen – nevettem el magam. – Köszönöm, hogy megnyerted nekem a pólót – pillantottam rá hálásan. – Semmiség. Nagyon jól telt a délelőtt ezzel a streammel. Majd figyelem az értesítéseket, hátha lesz ma még – mondta, ettől pedig borzasztóan elszomorodtam. Istenem, hogy lehet, hogy apunak az a programja, hogy ha nem vizsgáztat éppen, akkor az IOV-val kapcsolatos streameket várja? A felismerés, hogy otthon kellene lennem vele, olyan hirtelen csapott arcon, hogy képes lettem volna azonnal hazaindulni, ha kell, akkor gyalog. Kínzó lelkiismeret-furdalás kerített hatalmába, amiért én minden erőmmel a maradást szorgalmaztam, miközben otthon szükség lett volna rám. Apu, mintha csak megérezte volna, hogy merre járnak a gondolataim, azonnal elterelte a témát. – De ne rólam beszéljünk, én remekül megvagyok. Szóval mondd csak, mi a helyzet a csapattal? Megoldódott már a konfliktus? – Igen, végül igen – ismertem be. – Mesélj el róla mindent. De csak akkor, ha nem tartalak fel. – Dehogy tartasz – mosolyogtam szomorúan a kamerába, és ahogy apu mögött a nappalinkat figyeltem, óriási gombóc keletkezett a torkomban. Erőszakosan elszakítottam a tekintetem a könyvespolctól, amin a kötetek előtt képkeretek sorakoztak, bennük fényképekkel, amiknek az elkészítésekor nem is éreztem magam különösen boldognak, csupán utólag tudom már, hogy mennyire az voltam azokon a napokon. Akkor azt hittem, hogy minden átlagos. Ma már tudom, hogy az akkori életem tökéletes volt. Mindent elmeséltem apunak, aki nagyon feszülten hallgatott, külön figyelve a részletekre, amikre utána vissza is kérdezett. – Nos – gondolta át a hallottakat. – Mindent összevetve, borzasztóan büszke vagyok rád, a lehető legjobb döntés volt, hogy bocsánatot kértél Zsombortól, akkor is, ha egyértelműen hibázott.

– Köszönöm – húztam büszke mosolyra a szám. – A csapat érdekeit tartottad szem előtt, és ezért képes voltál félretenni az egódat, ami nyilván nem lehetett könnyű. – Úgy éreztem, nincs más választásom. Vagy feladjuk, vagy nekem kell engednem. És én engedtem. Zsombi apatikus viselkedése a mai feladaton egyértelműen azt jelezte, hogy annyira megsértődött, hogy inkább veszít, mintsem belássa, nekünk van igazunk. Úgyhogy – vontam meg a vállamat – bocsánatot kértem azért, amit sérelmezett, és túlléptünk a dolgon – meséltem, apu pedig őszinte büszkeséggel nézett rám. – És mi lesz Mátéval? – érdeklődött. – Hát... Kerülöm, ahogy csak tudom. Aztán majd meglátjuk. – Helyes. Ha Zsombor úgy érzi, és el is hiszi, hogy ennyire jó barátok lettek, akkor azt hagyd rá. A Máté típusú ember előbb-utóbb úgyis kimutatja a foga fehérjét. De Zsombi csak úgy tanulhat belőle, ha majd maga is megtapasztalja. – Tudom – biccentettem. – Addig én háttérbe húzódom a „Látod? Igazam volt!” táblával. Felmutatom, ha eljön az ideje. – Ha eljön az ideje, te semmilyen táblát nem mutogatsz majd – legyintett apu. Ezt nem pontosan értettem, és visszakérdeztem volna, de addigra már másról kérdezett. Arról, amiről percekkel ezelőtt a nagyi is. – Kornél egyáltalán nem használja az Instáját? – érdeklődött csak úgy mellékesen. – Kérlek, apu, mondd, hogy nem azt akarod kérni te is, hogy posztoljon valamit... – Eszemben sincs – rázta a fejét, de nem hittem neki. – Csak feltűnt, hogy hiába követem, sehol egy poszt, egy story, egy élőzés... – A családommal komoly problémák vannak – jegyeztem meg hitetlenkedve. – Miért mondod ezt? – vonta össze a szemöldökét. – Semmi – legyintettem. – Majd... Megkérdezem, hogy nincs-e kedve valamit kirakni az oldalára, hogy a követői örüljenek – fogtam a fejem. – Mit fogsz most csinálni? – érdeklődtem. – Nem is tudom, megebédelek, aztán... majd meglátom – rögtönzött, de azonnal látta rajtam, hogy mennyire megvisel, hogy egyedül hagytam, ezért gyorsan hozzátette: – Hanna, ne velem foglalkozz, remekül megvagyok. Sőt! Kocsis bevett egy zárt Facebook-csoportba, ahol többen követjük a versenyt,

és megbeszéljük a történéseket. Egész jó közösség alakult ki, tanárok más iskolákból, néhány szülő, köztük Zsombi apukája is, de tagja a csoportnak Bernadett dühös barátja, Dani is... – Hű. Létezik egy ilyen zárt csoport? – ráncoltam a homlokomat. – Igen. IOV fanok a neve. Tizenhét tagja van. – A kemény mag... – nevettem fel. – Így van. Szóval ne félts engem, jól vagyok – nézett a kamerába a lehető legmeggyőzőbben, hogy el is higgyem neki, mire sóhajtva bólintottam. – Oké. A következő pillanatban csengettek otthon, mire apu összerezzent, én pedig gyanakodva összehúztam a szemem. – Ki az? – Kicsoda? – kérdezett vissza apu, és úgy tett, mintha nem hallotta volna. – A csengő. Otthon... – Biztosan téves – rázta meg a fejét. – Téves? Tévesen csenget valaki? – Igen – mondta, és úgy tűnt, mintha le akarna rázni, amikor is újra megnyomták a csengőt. – Nyisd ki az ajtót! – Jó, mindjárt visszahívlak – kezdett búcsúzkodni olyan gyanúsan, hogy nem is tagadhatta volna, hogy valamiben sántikál. – Nem, nem! – kiáltottam. – Nehogy letedd! Szeretném, ha videóhívásban maradnék, amikor kinyitod. – Hanna, erre semmi szükség... – Apu! – kiáltottam bosszúsan, mire valaki ránehezedett a csengőre, és megállás nélkül nyomta. – Ez nem igaz – állt fel apu bosszúsan az íróasztalától, és a telefonnal a kezében kisétált a bejárati ajtóig. Láttam, ahogyan apu kinyitja, és mérgesen összeráncoltam a homlokomat, amikor megpillantottam, hogy egy pizzafutár áll az ajtónkban egy hatalmas dobozzal. – Igen? – kérdezte apu ártatlanul. – Meghoztam a rendelt pizzát – felelte a futár. – Én nem rendeltem – rázta a fejét apu, és kacsintott egyet a futárnak. – Apu, ezt láttam – dünnyögtem bosszúsan. – Mit? – kérdezte a kamerába nézve. – Hogy rákacsintottál a futárra. Nyilván te rendelted a pizzát! És nagyon

haragszom! – Én nem rendeltem pizzát – tagadta tovább apu. – Nem értem – szólalt meg a futár. – Újvári névre hoztam – olvasta le a doboz tetején lévő számláról a megrendelő nevét. – Nem ismerek Újvárit – süllyedt egyre mélyebbre apu. – Ugyan már – forgattam a szemem. – De uram, a számlán az áll, és az ajtón is... – próbálkozott a futár. – Ez valami tévedés lehet. Salátát rendeltem – improvizált apu. – Akkor mégis maga rendelt Újvári névre? – értetlenkedett a futár. – Ha salátát hozott, akkor igen. – De pizzát rendelt. Itt van. Magyaros, extra kolbásszal – olvasta le a futár. – Extra kolbász? Apu, most komolyan! Extra? Az egekben lesz a koleszterined – ingattam a fejem mérgesen. – Fordíts a futárhoz, kérlek – kértem aput, aki odatartotta a telefont. – Helló – intett a srác. – Helló – integettem vissza. – Nem lehetne kicserélni valami fitnesz dologra, amin kevesebb a zsír? – érdeklődtem. – Sajnálom, de ez volt a rendelés, én csak kiszállítok – mondta a száját biggyesztve. – Hát jó, azért köszönöm. – Nincs mit. Te valami erdőben vagy? – hajolt közelebb a kamerához. – Igen, a lányom az Iskolák Országos Versenyén vesz részt – közölte apu, miközben átvette a pizzát. – A micsodán? – kérdezett vissza a futár. – Iskolák Országos Versenye – ismételtük apuval egyszerre. – Sose hallottam még róla – válaszolta, miközben átvette a pénzt. – Nem lepődtem meg – mosolyodtam el. – Jó étvágyat a pizzához – szólt a futár apunak, majd belenézett a kamerába. – Neked pedig sok sikert az Országos Iskolai Vetélkedőhöz – köszönt el. – Iskolák Országos Versenye – javította ki apu. – Akkor ahhoz – legyintett a futár, és már el is ment. Apu pedig nem volt hajlandó visszafordítani a kamerát, hanem hagyta, hogy az üres lépcsőházra meredjek. – Előbb-utóbb beszélned kell velem – mondtam, tudva, hogy hallja. Ez hatott, mert a következő pillanatban apu megfordította a kamerát, és azonnal védekezni kezdett.

– Csak egy pizza! Csak egyetlen pizza... – Nem érdekel! Extra magyaros? Őrület! Mutasd! – utasítottam, mire apu kelletlenül felemelte a tetejét, és odafordította a kamerát. – Ez nem igaz! – háborogtam. – Úszik a zsírban. Legalább itasd fel egy szalvétával! Vagy egy egész csomaggal – forgattam a szemem. – És különben is, miért rendelsz pizzát, amikor mindent elkészítettem neked? – kérdeztem idegesen, aztán kizökkentem apu hívásából, és észrevettem, hogy időközben Kornél a fekete csapat színeiben lépked felém, de látva, hogy dühös vagyok, megtorpant, és tanácstalanul nézett rám. – Bocs, rosszkor? – kérdezte. – Egy kicsit – ismertem be. – Mindjárt... Mindjárt lerakom, még... – magyaráztam, de apu megneszelte a dolgot, és azonnal beleszólt. – Ki az? – kérdezte, közelebb hajolva a kamerához, mintha csak így jobban láthatna bármit. – Kornél – szóltam halkan. – Ott van Kornél? Megengeded, hogy köszönjek neki? – kérdezte apu. – Apu, éppen egy veszekedés közepén vagyunk! – Miért veszekedtek? – Veled veszekszem! – javítottam ki azonnal, aztán a hajamba túrva megráztam a fejem, és félrenéztem Kornél irányába. – Öhm. Apukám köszönne neked – mondtam kínosan. – Oké – felelte totál természetesen, és elindult felém. Hálásan pillantottam rá, és akaratlanul is elmosolyodtam, aztán odaért mellém, és érdeklődve nézett bele a kamerába. – Üdvözlöm – szólt, apu pedig egy nem titkolt, harminckét fogat megvillantó vigyorral bámult rá. – Szervusz, Kornél, örülök, hogy végre megismerhetlek! – Én is – felelte kedvesen. – Jó, akkor ezen túl is vagyunk – motyogtam feszengve, és semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy miért nincs ott anyu apu mellett, és veszi el tőle a telefont, hogy lerakja. Úgy kellene lennie. A francba. – Nem akarok zavarni... – fordult hozzám Kornél, mire feleszméltem a gondolataimból. – Nem zavarsz! – felelte apu. Helyettem. – Rendben, csak úgy láttam, hogy... – szólt Kornél hol a kamerába nézve, hol pedig rám.

– Nem, semmi, éppen összeszólalkoztunk Hannával, mert rendeltem egy pizzát! – mártott be apu azonnal. – És az azért rossz, mert... – akadt meg Kornél. – Mert nagyon zsíros – feleltem. – Értem – bólintott Kornél, és láttam rajta, hogy bár igazán próbálja értelmezni a helyzetet, viszonylag kevés sikerrel jár. – Nem annyira zsíros – védte magát apu. – De, az – forgattam a szemem. – Jó, de mentségemre legyen mondva, hogy eddig azt ettem, amit Hanna előre elkészített nekem. Aztán, amikor megláttam a mai dobozt... – panaszkodott. – Na várjatok csak! Idehozom – tette le a telefont, és kiment a konyhába. Kornél szórakozottan, visszatartott nevetéssel állt mellettem, arra várva, hogy apu megmutassa neki, amit akart. – Bocs, hogy... Ebben most részt kell venned – sziszegtem a fogam közt. – Semmi baj. Igazán jól mulatok, Újvári Hanna – pillantott rám mosolyogva, aztán azonnal visszakapta a tekintetét a kamerára, mert apu megérkezett. – Na. Tessék. Ez a mai. Itt van – tette le a dobozt az asztalra, felbontotta a tetejét, és a telefonját fölé emelve megmutatta nekünk a tartalmát. – Miért etetsz apukáddal sarat? – érdeklődött Kornél, mire apu felnevetett. – Az lencse! – kértem ki magamnak. – Jaaa... – bólintott Kornél, aztán nem bírta tovább, elröhögte magát. – Bocs, de én is pizzát rendeltem volna. – Köszönöm! – nézett apu vidáman a kamerába. – Na, szépek vagytok – ingattam a fejem. – Jó, akkor ma legyen pizza, de kérlek, holnap salátázz – adtam be a derekam. – Rendben – mosolygott apu, aztán a kínos csend beálltakor megköszörülte a torkát. – Megyek is, mert kihűl. Jó szórakozást nektek – búcsúzott. – Köszönjük. Jó étvágyat – köszönt el Kornél. Apu az arcán levakarhatatlan vigyorral szakította meg a videóhívást, mi pedig ott maradtunk Kornéllal. – Gond van apukáddal? – érdeklődött Kornél, miközben a kerítésnek döntve a hátát leült, én pedig követtem a példáját, és levágtam magam mellé. – Mármint? – kérdeztem vissza. – Hogy nem ehet pizzát... – Ja, hogy az – tűrtem egy hajtincset a fülem mögé. – Nem, szerencsére

minden rendben, csak próbálok odafigyelni rá. Amikor anyu beteg lett, aztán amikor... – akadtam meg. – Szóval azóta, hogy ketten vagyunk, igyekszem rávenni az egészséges életmódra, de nem sok sikerrel. Egyetemi professzor. Ülőmunka, nulla mozgás, és persze odavan a gyorskajákért, meg mindenért, ami úszik a zsírban és olajban – sóhajtottam. – A sportra még nem sikerült rábírnom, mi inkább a sétálós típusba tartozunk – folytattam. – De amióta én főzök kettőnkre, azóta sikerült megreformálnom egy kicsit az étkezését – meséltem. – Mondjuk ma pont lebukott a pizzával, remélem, hogy ez egyszeri eset volt – tűnődtem. – Tuti – biztosított Kornél, egyértelműen azzal a szándékkal, hogy megnyugtasson. – Talán csak tényleg nem szereti a sarat – tette hozzá, mire hangosan felnevettem. – Az lencse volt. – Nem úgy nézett ki – mosolygott, aztán zavartan felém nyúlt, és megfogta a kezem. – Minden oké? A többiekkel? – kérdezte, miközben rákulcsolta az ujjait az enyémekre. – Igen – feleltem, kissé szaporábban véve a levegőt. – Sikerült megbeszélnünk mindent. Fegyverszünet van. – Örülök – nézett a szemembe, és őszintén elmosolyodott. – Megbeszéljük valamikor, hogy mennyire creepy volt, ahogyan a feladat közben számoltál? – váltott témát. – Nem – csóváltam a fejem nevetve. – De most komolyan, az mi volt? – nevetett velem, a történtek után még mindig döbbenten. – Semmi nem volt – tagadtam. – Lenyűgöztél, Újvári Hanna – dicsért meg, mire elakadó lélegzettel néztem a szemébe, és zavartan megráztam a fejem. – Tényleg nem volt nagy dolog – legyintettem, aztán hirtelen kikaptam a kezem Kornél tenyeréből, mert a telefonom rezegni kezdett. – Bocs, ezt fel kell... – emeltem magam elé a kijelzőt, amin a nagyi kért videóhívást. – Nyugodtan – dőlt hátra Kornél, és a hátát a kerítésnek támasztva lehunyta a szemét. A fejünk felett lévő fa lombjai között átszűrődött a déli napsütés. – Szia, nagyi – nyomtam be a videóhívást egy kicsit izgatottan, és mint mindig, amikor hívásom érkezik, most is csak azért fohászkodtam, nehogy valami baj legyen. Rettenetes beidegződés, amitől képtelen vagyok

szabadulni. – Apád most újságolta el, hogy beszélhetett a kajakos fiúval! Neki lehet, nekem meg nem? – csapott bele a közepébe a nagyi, én pedig elfehéredve meredtem a kijelzőre, miközben Kornél kinyitotta a szemét, és óvatos mosollyal pillantott rám. – Öhm. Nagyi, még mindig Kornéllal vagyok. És hall téged – sziszegtem teljesen megsemmisülten. – Ó – értette meg. – Akkor tegyük le gyorsan, nehogy kínos legyen neked. – Persze, nehogy... – dünnyögtem kelletlenül. A nagyi megszakította a videóhívást, én pedig tanácstalanul ejtettem le az ölembe a telefont. Kornél, ahogyan a hívás előtt, lehunyt szemmel napoztatta az arcát a faágak közt átszűrődő napfényen, és úgy tett, mintha semmi sem történt volna, de közben a szája folyamatosan úgy nézett ki, mintha éppen mosolyra húzná. – Kajakos fiú... – ismételte meg a nagyi szavait halkan, mert nem bírta ki, hogy ne jegyezze meg. – Ne már! – hajoltam oda hozzá zavart nevetéssel, azzal a szándékkal, hogy óvatosan meglökjem a vállát, jelezve, hogy fejezze be, de Kornél kitért a mozdulat előtt, megragadta a karomat, és magához húzva, fél karjával átölelt. – Nincs ezzel semmi gond – suttogta mosolyogva. – Hát nem tudom – húztam fel az orromat kínosan, és megráztam a fejem. – Mindenesetre köszi, hogy beszéltél apuval, úgy láttam, nagyon feldobtad a napját... – Beszéltem volna a nagyiddal is, de lerakta – vonta meg a vállát. – Tényleg beszéltél volna vele? – csodálkoztam. – Persze. Miért ne? – Hát nem tudom... Követnek Instán, figyelik a posztjaidat, várják az új képeket, meg ilyesmi. Nem tartod pszichopata dolognak? – Kérdezed ezt attól, aki két évvel ezelőtti fotókat nézegetett rólad, és lebukott egy értesítéssel – közölte. – Hidd el, semmi bajom a pszichopatákkal – tette hozzá, én pedig hangosan felnevettem. – Hogy érted, hogy várják a posztjaimat? – kérdezett vissza, mert ezen valószínűleg fennakadt. – Nem tudom – vontam meg a vállam. – Sérelmezték, hogy nem raksz ki semmit. De szerintem inkább hagyjuk abba ezt a beszélgetést, mert egyre kínosabb rám nézve. – Kínosabb, mint hogy végignéztem egy csomó YouTube-videódat, és

feliratkoztam a csatornádra? – kérdezte, én pedig elkerekedett szemmel néztem rá. – Mi? Miért iratkoztál fel? Azon a csatornán csak gameplayek voltak, és ezer éve nem töltöttem fel semmit. – Ki tudja? Talán majd egyszer újra feltöltesz tartalmakat. Én pedig nem szeretnék lemaradni róluk. Még az értesítést is beállítottam. – Te jó ég – nevettem el magam, és hálásan pillantottam rá. – Én nem... Én nem tervezek oda több videót feltölteni. Többé már nem érdekel. – Miért nem? – kérdezte csodálkozva. – Jó, bevallom, egy árva szót sem értettem belőle, ezek a geek dolgok nekem baromira kimaradtak, de a kommentek alapján azok, akik értették, szerették. – Igen, de ez nem számít. Gyűlölöm azt a csatornát, és mindent, amit oda felraktam. Már rég le kellett volna törölnöm, csak... Annyit sem akartam vele foglalkozni, amíg inaktiválom. – Miért? – Mert visszagondolva túl sok felesleges időt csesztem el azzal, hogy oda gyártottam a tartalmakat. Semmi értelme nem volt, és már soha nem kapom vissza azokat a napokat, amiket erre szántam, és nem másra – ismertem be. Kornél összehúzott szemöldökkel hallgatott. – Kérdezhetek valamit? – Persze – bólintottam. – Apukád megnézte akkor ezeket a videókat? Amikor készítetted őket. – Hogyne. Mindet – biccentettem. – A nagyid? – Ő is. Kommentelt is a videók alá. – És... Anyukád? – kérdezte a lehető legóvatosabb hangsúllyal. Mielőtt válaszoltam volna, egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy hová akar kilyukadni, majd az emlékek hatására könnyes lett a szemem, és elmosolyodtam. – Persze, megnézte az összesei – válaszoltam a szememet megtörölve. – Akkor szerintem nem volt felesleges megcsinálnod – szólt halkan Kornél. – Mi van akkor, ha pont azzal töltötted az idődet, amivel akartad, és ez pont úgy volt jó akkor? – kérdezte, én pedig sűrűn pislogva gondolkodtam, igyekezve, hogy ne bőgjem el magam. – Lehetséges – szipogtam. Kornél látta rajtam, hogy teljesen szétestem, de nem kezdett el okoskodni, vagy mélyebben áskálódni, tényleg egy mondattal elmondta, amit akart, és

amit gondolt, majd hagyta, hogy ez leülepedjen bennem. Nem tett mást, csupán engedte, hogy a gondolat célba érjen nálam, és akkor sem viselkedett másképp, amikor letöröltem az arcomról a könnyeimet. Nem ölelt meg, vagy kezdett el vigasztalni, csak ült, a kerítésnek döntve a hátát, és hagyta, hogy magamban legyek ezzel az egésszel úgy, hogy mégis éreztette, bármikor elérhető számomra. A piros melegítőnadrágom zsebéből kiszedtem egy összegyűrt zsepit, és megtöröltem vele a szemem, aztán elapadtak a könnyeim, mert észrevettem, hogy Kornél a telefonját maga elé tartja, és belenéz a kamerába. – Mit... Mit csinálsz? – kérdeztem furcsán, teljesen abbahagyva a sírást. – Egy szelfit az Instára – válaszolta a lehető legtermészetesebben. Néhány másodpercig pislogás nélkül meredtem rá, aztán hangosan felnevettem. – Tényleg feltöltesz egy képet azért, mert várják? – Nézd, nem fogok hazudni. Ez a hirtelen jött népszerűség a családod részéről eléggé imponál nekem. És kifejezetten ösztönöz a posztolgatásra. – Értem – röhögtem. – Mondhatjuk, hogy a fejedbe szállt a siker? – Bevallom, egy kicsit – közölte, megpróbálva komolynak tűnni. – Hiszen lettek rajongóim, érted. Ketten is. – Igen, elég durva – biccentettem megállás nélkül nevetve. – Szeretnéd esetleg, hogy megcsináljam rólad a képet? – kérdeztem. – Nem. Azt szeretném, ha velem lennél a képen – vágta rá kapásból. – Mi? – döbbentem meg. – De csak ha akarod, és nem gond, vagy... – kezdett magyarázkodni zavartan, és látszott rajta, hogy máris megbánta, mert az első, kissé hezitáló reakcióm nem olyan volt, amilyenre számított. – Mindegy, hagyjuk, felejtsd el. – Nem, nem – ingattam a fejem. – Nagyon szívesen, csak... – dörzsöltem meg az arcom. – ...ezer éve nem voltam fotón a közösségiken, és kisírtam a szemem, szóval csak azon agyaltam, hogy fogok kinézni a képen... – hebegtem. – De nem számít – tettem hozzá gyorsan. Kornél mosolyogva odahajolt hozzám, és felemelte előttünk a telefonját, mire megpróbáltam valamennyire vállalható arcot vágni. Másfél éve nem készítettem magamról posztolásra szánt szelfit, videót vagy bármit, így teljesen kiestem a gyakorlatból, éppen ezért semmilyen mesterkélt pózt vagy bevált arckifejezést nem tudtam előkapni, azzal sem voltam tisztában, hogy mostanában mik a trendek, így aztán csak Kornél vállára hajtva a fejem elmosolyodtam, őszintén, úgy igazából, mint aki egyszerűen csak örül, és

elkészült a fotó. A kijelzőn megjelenő szelfinkre néztem, és magam is meglepődtem azon, hogy mennyire jól sikerült. Szóval ilyen az, amikor valaki csak készít egy mosolygós, nem beállított fotót, anélkül, hogy fáradhatatlanul pózerkedne, vagy tengerparton vonaglana a hullámok sűrűjében, a tökéletes pillanatra várva, hogy aztán négyszáz ugyanolyan kép közül egyet kiválasztva agyonfilterezze, és feltöltse #lovemylife és #lovethismoment jellegű szarságokkal. – Jó lesz? – kérdezte Kornél a beleegyezésemre várva, mielőtt feltöltené, én pedig hálásan bólintottam egyet. És már landoltunk is az Instáján. A fotónkat nézve először láttam magunkat együtt, és a felismeréstől szokatlan boldogság kerített hatalmába. – Ez gyors volt – mondta. – Mi? – kérdeztem. – Jött egy komment. – Te jó ég – kaptam a fejemhez nevetve. – Melyikük volt? – kérdeztem, mert összesen kettőt tippelhettem. – A nagyid – felelte. – Mit ír? – fintorogtam. – Rengeteg szívet, és egy idős, ősz hajú női emojit. Azt hiszem, az őt jelöli. – Jézusom – nevettem fel. – És most mit írsz neki? – kérdeztem, amikor azt láttam, hogy valamire válaszol. – Ja, ez nem neki lesz. Csak közben megérkeztek a haverjaim is a kép alá. Tudni akarják, hogy ki van velem a fotón. – És mit válaszolsz? – Hogy Újvári Hanna. Mi mást? – mosolygott rám, mire hangosan felnevettem. Ott voltunk együtt, krnll 111 oldalára feltöltve, az Iskolák Országos Versenyének hatodik napján, és a képet elnézve minden tökéletesen stimmelt. Kivéve egy dolgot. Hogy Kornél fekete, én pedig piros melegítőben voltam.

5. A közös fotónk a többi versenyzőnél és a saját csapattagjaink körében sem okozott gondot, tekintve, hogy a verseny elmúlt napjai alatt több barátság is született a különböző színű csapatok tagjai között, és az IOV hashtagre keresve egészen sok kép lett feltöltve a táborhelyről, a medencézésekről, és úgy általánosságban mindenről, ami a versenyen történik. Kornéllal a mi közös képünk látszólag csak egy volt a sok között, másnak simán továbbpörgethető, nekem azonban a kelleténél sokkal, de sokkal többet jelentett. Nem posztoltam sem az Instámra, sem a Facebookra, sem YouTube-ra semmit azután, hogy kiderült anyu betegsége, mert akkor, amikor megtudtuk a diagnózist, és azt, hogy az orvosok csupán öt százalék esélyt adtak a gyógyulására, átfordult az értékrendem, és többé már nem tudott érdekelni semmi, ami azelőtt úgy foglalkoztatott. Egészen addig, amíg anyu végleg el nem ment, hittem az öt százalékban, tényleg vakon hittem benne, de ez kevés volt. Minden kevés volt. Az étkezőben ebédeltünk Lórival, Zsombival és Bernadett-tel, és miközben osztott figyelemmel hallgattam a beszélgetésüket (a bőséges ételválasztékról folyt a diskurzus), a telefonomra érkezett értesítéseimet néztem. Mivel Kornél megjelölt a feltöltött képen, lett néhány új követőm a versenyzők közül, akik eddig azt sem tudták, hogy egyáltalán fent vagyok. Úgy tűnt, az elmúlt napokban a csapatok bejelölgették egymást, az én inaktív profilom azonban elkerülte a figyelmüket egészen a tagelésig, amikor is egészen sokan rájöttek, hogy van oldalam. Elsőként új követőmnek jelezte a fekete csapat többi tagját, Csengét, Bencét és Zolit. Majd bejelölt a zöld csapat is, a négy infós srác, Karesz, Isti, Peti és Ádám. Ismerősnek jelölt a világoskék csapat két tagja, a szürke csapatból Nóri, akivel együtt mostam tegnap délután, de jelöltek már kiesettek is, mint például Zsanett, vagy a frissen távozott lila csapat szinkronúszói. Sorban visszakövettem mindenkit, majd megakadtam az utolsó jelöléseken. Mert a sárga csapat mind a négy tagja ott virított az új követőim között. És hármójukkal nem is volt semmi gond, Marcit, Mírát és

Timit is visszakövettem, de az utolsónál, Máténál elbizonytalanodtam. Az, hogy volt képe bejelölni, nem kis jellemhibára engedett következtetni. Vagy éppen direkt csinálta, hogy még inkább szítsa köztünk a konfliktust. Hiszen tudhatta, hogy nem akarom visszajelölni. És nyilván pontosan ezért jelölt. Egy hajtincsemet a fülem mögé tűrve kínosan megráztam a fejem, és rányomtam a követésére, bízva abban, hogy ezzel sikerül kellőképpen összezavarnom. Ha csak annyit értem el vele, hogy keresztülhúztam a számítását, miszerint Zsombinak majd tömheti a fejét, hogy mekkora szemét vagyok, amiért nem viszonzom a barátkozási szándékát, már megérte. Úgysem használom az oldalam, nekem teljesen mindegy, hogy a hírfolyamon Máté képei is megjelennek ezentúl. Visszajelöltem mindenkit, ezzel kellőképpen megszaporodtak a követéseim, de nem érdekelt. Már rég nem azt az életet éltem, amikor minden vágyam volt, hogy kevés követettem és sok követőm legyen, mert az olyan menő. Istenem, visszagondolva micsoda nevetséges célok voltak ezek. Fogalmam sincs, hány influencer és trendteremtő nőtt ki azóta a földből, amióta nem követem figyelemmel ezeket a roppant fontos dolgokat. Már maga a tudat, hogy ez valaha érdekelt, kellemetlen feszengéssel töltött el. – Hanna, megkóstolod a rizsfelfújtat? – kérdezte hirtelen Lóri. – Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem. – Pedig jóféle – magyarázta teli szájjal, miközben egy darab kiesett a szájából, vissza a tányérjára. – Egyél már normálisan – szólt rá Bernadett. – Azt csinálom, ember! – értetlenkedett Lóri, és a pulcsija ujjával megtörölte a száját. Fintorogva néztem, aztán a tekintetem Zsombira tévedt. Akkor tűnt fel, hogy mindkét fiú ruhája tiszta kosz és mocsok. – Oké, ti mikor mostatok utoljára? – kérdeztem. Zsombi és Lóri úgy néztek rám, mintha nem egy nyelvet beszélnénk. Még pislogni is elfelejtettek, annyira ledöbbentek a kérdésen. Ebből következtettem arra, hogy bár hatodik napja vagyunk a versenyen, a srácok nem igazán barátkoztak össze a mosókonyhával. Ha jobban belegondolok, a mai feladatig talán azt sem tudták, hogy létezik. – Ha befejeztétek az evést, menjetek vissza a házatokba, öltözzetek át a medencézéshez, és hozzátok el nekem az összes szennyest. Addig kimosom – ajánlottam fel. – Tényleg? – csodálkozott Lóri. – Persze – biccentettem.

– Kösz, Hanna, ez tök rendes tőled – pislogott hálásan. – Már én is kezdtem érezni, hogy ez így nem frankó. Beleizzadtam párszor a cuccba, főleg gyúrás után. Szagold meg a pulcsim hónaljban – hajolt oda hozzám feltartva a karját. – Nem, nem – hőköltem hátra a széken annyira, amennyire csak lehetett. – Kérlek, ne bizonyítsd be, elhiszem anélkül is – védekeztem. Az időközben kiürült étkezőben Lóri még rizsfelfújtat evett, rá vártunk, miközben egy narancssárgába öltözött szervező lépett be a helyiségbe. Lóri kezében megállt a villa, és mi is odafordultunk az érkezésére. – Piros csapat – kezdte felénk sétálva az asztalok és székek között. – Máris új feladat van? – suttogtam rémülten. – Nem – felelte a szervező kedves mosollyal az arcán. – Csak nektek is mondom, hátha még nem hallottátok, hogy lehetőségetek van bemenni a városba. A mai délután szabad, aki akar, maradhat a táborhelyen, akinek pedig van kedve, csatlakozhat Róberthez, aki a jelentkezőket néhány kísérő tanárral bebuszoztatja a városba. Tíz perc múlva van az indulás, kiket írhatok fel? – Én megyek – intett Bernadett. – Én is – jelentkezett Lóri. A szervező kipipálta Lóri és Bernadett nevét, majd kérdőn Zsombihoz fordult. – Én nem tudom. Attól függ, Máté megy-e – hezitált. – Melyik csapat? – kérdezte a szervező. – Sárga. – Nézzük csak – futotta át a listát. – Aham, itt is van. Feliratkozott a programra. – Akkor jövök én is – biccentett Zsombi, és ezen nem lepődtünk meg. – Rendben. És te? – pillantott végül rám. – Öhm... Megnézhetnénk a fekete csapatot? – kérdeztem. – Persze – kereste ki a listáról. – Három tag már jelentkezett. Csenge, Zoli és Bence – sorolta. – Akkor ha nem gond, én nem megyek – mondtam halkan, mire a többiek elmosolyodtak. – Nem, nem! Úgyis mosni akartam – tettem fel a kezem védekezve, megpróbálva elhitetni velük, hogy nem Kornél miatt maradok. Nem jártam sok sikerrel. – Hát persze – biccentett Bernadett. – Komolyan mondom. Kimosok a srácokra, mire visszajöttök – bizonygattam.

– De akkor mi miben megyünk? – gondolkodott el Lóri. – Lehet menni fürdőgatyában? – fordult a szervezőhöz. – Nem – vágta rá azonnal. – Mindegy, megoldom – vonogatta a vállát Lóri. – Na jó, megyek, és megkeresem még, akiket elkerültem. Tíz perc múlva legyetek a kapunál – indult el a szervező, hogy megkeresse azokat, akik esetleg még nem hallottak a fakultatív programról. – Menjünk, Zsombi, szerezzünk valahonnan ruhát – pattant fel Lóri az asztaltól, és a két fiú sietősen kiviharzott az étkezőből. Ott maradtunk ketten Bernadett-tel, aki érdeklődve pillantott rám. – Biztos nem jössz? A két bolondnak később is kimoshatod a ruháját. Vagy az sem gond, ha nem, látod, eddig fel sem tűnt nekik. – Nem, tényleg szívesebben maradok – feleltem. – Hű, te aztán tényleg szeretsz mosni... – célozgatott. – Elvagyok vele – mosolyogtam. – Főleg, ha akad hozzá társaság is, nem? – Hát, nem feltétel, de nem bánom, ha van – célozgattam burkoltan. – Rendben. Jó szórakozást hozzá. Vegyek neked valamit? Chips, csoki, bármi? – Kedves vagy, de semmit sem kérek, köszönöm. – Oké – állt fel az asztaltól, én pedig követtem. Mindketten visszavittük a tálcákat (a fiúkét is, amit otthagytak a nagy sietségben), majd kiléptünk a délutáni napsütésbe. – Hanna... – Igen? – fordultam Bernadett felé. – Megcsináltassam a karkötődet? – kérdezte hirtelen, mire teljesen ledöbbentem. – Mi? – hebegtem meglepetten. – Gondoltam, ha úgyis bemegyünk a városba, akkor miért ne... Tuti, hogy találunk egy ékszerészt, vagy ilyesmit, visszapattintja egy pillanat alatt, és akkor újra tudod hordani – gondolkodott, majd látva, hogy mennyire lemerevedve nézek rá, hozzátette: – Persze csak akkor, ha rám bízod. Vigyázni fogok rá, ígérem – mosolygott. – Nem, az nem kérdés – ráztam meg a fejem, továbbra is teljes sokkban. – Csak meglepett, hogy gondoltál erre. Őszintén meglepett – motyogtam. – Hát – vonta meg a vállát vigyorogva –, nekem nem kell bemutatnod, hogy mit jelent egy kabala, és anélkül versenyezni – nevette el magát, utalva arra, hogy élsportolóként van némi kattanása. – Szívesen megcsináltatom.

– Nagyon köszönöm – hálálkodtam elképedve. – Nincs mit – felelte, miközben a faházunk felé sétáltunk. – Tudod – gondolkodott el –, ha akkor, amikor szükséged lett volna bárkire, tavaly... Ha akkor csak egy kis jelét mutattad volna, hogy elfogadod a segítséget, lettünk volna egypáran. Csak annyira bezárkóztál, hogy nem mertünk közeledni – mesélte. – Sajnálom – suttogtam a szám szélét harapdálva. – De őszintén szólva eléggé kiesik az az időszak... – Tudom. És ezt most nem azért mondtam, hogy visszamenőleg lelkiismeret-furdalásod legyen. Hanem azért, hogy tudd. Akartunk segíteni. De nem tudtunk – ismerte be. – Bernadett – sóhajtottam. – Akkor nem is lehetett – mondtam ki. – De köszönöm, hogy ezt elmondtad. Visszamenőleg is jólesik – mosolyogtam rá szomorúan. Miután odaadtam Bernadettnek anyu karkötőjét, elkísértem a kapuig, ahol már egészen sokan várakoztak. Nagyjából a versenyzők közül mindenki. Úgy tűnt, nem sokan vannak rajtam kívül, akik nem akarnak kiszabadulni a táborhelyről. Csak Kornélt és az arany csapat tagjait nem láttam. Mondjuk az utóbbin nem lepődtem meg, az arany csapat tagjai semmilyen kollektív programból nem veszik ki a részüket, állandóan magukban vannak. Ki tudja, talán ülnek az egyik faházban, és mind a négyen azt mantrázzák, hogy ők a tavalyi nyertesek. – Hanna, te nem jössz? – pattant oda hozzám Csenge. – Nem, én maradok – feleltem, és láttam, hogy nagyon meglepődik. – De... Mind megyünk. Kornél is. – Mi? – csodálkoztam. – Nem volt felírva a listára. – Mert zuhanyozott, amikor a szervező felírt minket, őt később tudta megkérdezni. És jön velünk... – Ó – grimaszoltam. – Akkor gyorsan módosítom, és jövök én is. Hol lehet feliratkozni? – Már nem lehet – húzta el a száját. – Akkor mindegy – sóhajtottam csalódottan, és abban a pillanatban megérkezett Lóri, Zsombi és Máté. Előbbin egy szürke melegítő volt, Zsombi pedig Mátétól kapott egy sárga váltást. – Na, hogy festek? – forgolódott Lóri, megmutatva magán a másik csapat egyenmelegítőjét. – Ez az egy volt, ami nem szorította a vádlimat. Tomitól kaptam a szürkéktől. Kicsit ez is feszül, nézd – mutatta meg a lábát a szürke

színű melegítőben, aztán ráfeszített, amitől az anyag szorosan rásimult. – Ühüm, látom – mondtam visszatartott nevetéssel – Azért remélem, kibírod... – Viccelsz? Ez a vádli mindent kibír. – Sejtettem. Hol a szennyesetek? – Az ágyamra dobtuk egy kupacba – válaszolta. – De figyi már. Ez most csak a piros cuccainkra vonatkozott, vagy mindenre? Mert van pár boxerem, amit... – A felajánlásom kizárólag a melegítőkre redukálódik – vágtam közbe azonnal. Lóri a fejét vakargatva próbálta értelmezni a hallottakat, de nem járt sikerrel, úgyhogy sóhajtva kisegítettem. – Nem mosom ki az alsóitokat, azt oldjátok meg magatoknak, jézusom – röhögtem el magam hitetlenkedve. – Ja, jó, akkor az alsógatyákat csak dobd félre, mert elképzelhető, hogy azokat is odapakoltuk – köszörülte meg a torkát. A szememet forgatva legyintettem, aztán Mátéra néztem, mert minden előzmény nélkül odaszólt hozzám. – Hogyhogy nem jössz, Hanna? – kérdezte. – Hát... Hallhattad. Mosok – mondtam, megpróbálva állni a szemkontaktust. Úgy döntöttem, neki nem fogom beismerni, hogy azt hittem, Kornél sem megy, hanem maradok az eredeti verziómnál, miszerint azért maradok, mert mosnom kell. Máté hangosan felnevetett, talán erőltetettebben, mint a szituáció indokolta volna. – Most komolyan beszélsz? – hagyta abba a nevetést végül. – Igen – mondtam. – Hát jó. Sajnálom, hogy lemaradsz. Megyünk, szerzünk kajákat. Ölni tudnék egy Snickersért... – Sok sikert hozzá – mondtam a lehető legkedvesebben. – Kösz. Ja, és az Insta követést is... Örülök, hogy már nincs feszkó köztünk – ölelte át a vállamat fél karral, erősen haverkodó stílusban. – Ühüm – dünnyögtem, megpróbálva kibújni a keze alól. Róbert megérkezett az összegyűlt versenyzők körébe a csapatok kísérő tanáraival (köztük volt Titanilla is), és elmondta, hogy az egész délutánt a közeli városban töltik, továbbá ismertette a kinti programra vonatkozó szabályokat. Kornél akkor érkezett meg, amikor Róbert éppen arról beszélt, hogy bármilyen kihágás a teljes csapat azonnali kizárását vonja maga után. – Elnézést! – integetett Lóri. – És abban az esetben mi van, ha én más

cumóban vagyok? Akkor ki esik ki? – Mi az a cumó? – kérdezett vissza Róbert. – Cumó. Cucc. Gönc... – magyarázta Lóri. – Ruha – segítette ki Róbertét Bernadett. – Köszönöm – pillantott hálásan a vízilabdásra. – Szóval a kérdésed az, hogy... – nézett végig Lórin, aztán látva rajta a szürke ruhát, bólintott. – Ó, már értem – meresztette a szemét Róbert, és azt hiszem, már meg is bánta a külsős programot. – Természetesen az eredeti csapatod esik ki, akármilyen okból kifolyólag is van rajtad másnak a ruhája – dünnyögte. – Úgyhogy viselkedjél! – Rendben, patent leszek, ígérem. – Nem értem, milyen nyelvet beszélsz, de rendben van. Na, mehetünk – fordult a kapu irányába, a versenyzők pedig megindultak a szabad programjuk felé. Kornél az utolsók között sétált, majd visszanézett rám, és kérdőn felvonta a szemöldökét. – Hát te? – Én nem megyek – ráztam meg a fejem. – Miért nem? – Mert... Mert amikor minket írtak fel, akkor te nem voltál a listán, ezért én sem jelentkeztem. Csak most mondta Csenge, hogy téged később kérdeztek meg... – Mi? Meg lehetett nézni a listát? – túrt a hajába bosszúsan. – Igen. – Eszembe sem jutott, annyira biztos voltam benne, hogy jössz. Az ornitológiái dologra is azonnal jelentkeztél... – Igen, de itt láttam, hogy te nem mész, és gondoltam, akkor én is maradok – magyaráztam. – Mindegy, egyébként is úgy volt, hogy mosok – tártam szét a karomat. – Mosol? – Mosok – nevettem el magam. – Lórira és Zsombira. – Oké, ez fura, de most nincs időm erre koncentrálni – rázta meg a fejét, és sietősen körbenézett – Lehet módosítani? Hogy ne menjek? – Nem. Én is kérdeztem – fintorogtam. – A francba. Pedig szívesen maradnék veled, Újvári Hanna. – Én pedig szívesen mennék veled – mosolyodtam el. – De most így alakult – tettem hozzá, mire Kornél odahajolt hozzám, és adott egy gyors puszit a homlokomra, amitől még szélesebb vigyorra húzódott a szám.

– Sietek vissza – búcsúzott. – Oké. Én itt leszek – szóltam Kornél után, aki sietősen a többiek nyomába indult, mielőtt bezáródott a kapu. A táborhely egy pillanat alatt kiürült, és megszállta a nyomasztó csend. Összesen hatan maradtunk. Az arany csapat négy tagja, a sárgák tanára és én. Meg nyilván néhány szervező, de őket nem láttam. A fiúk faházába lépve az agyam megállás nélkül kattogott, és megoldást kerestem arra, hogy Kornéllal ne fordulhasson elő egy ilyen félreértés akkor, ha a dolognak tétje is van. Mondjuk egy feladatra való jelentkezésnél. – Na ne már – bosszankodtam az ágyra dobott szennyeskupac láttán, nem zavartatva magam, hogy teljesen egyedül vagyok, és senki sem hallja a szavaimat. – Biztos, hogy nem! – ráztam meg a fejem, és körbenéztem valamiféle célszerszámot keresve, amivel lesöpörhetem a szennyeskupac tetejéről a zoknikat meg az alsókat. – Ez jó is lesz – emeltem fel Zsombi ágyáról a kamera-stabilizátort, kihúztam, és elkezdtem vele túrni a szennyes között. Soha nem akartam volna tudni, hogy kettejük közül valaki Marveles alsógatyát hord, akkor sem, ha a méret alapján egyértelműen Zsombié volt. Félrepöckölgettem az ágyon a szennyest a stabilizátorral, aztán felnyaláboltam a piros melegítőfelsőket és -nadrágokat, majd kimentem az ajtón, és mélyen beszívtam a friss levegőt. Ez jó ötlet volt, mert valamilyen érthetetlen okból kifolyólag a fiúk faházában oroszlánszag volt. Pfuj. A mosókonyhába belépve aztán megráztam a fejem, és elképedve néztem az arany csapat tagjaira. Éppen videót készítettek a megszokott helyükön. Az érkezésemmel megzavartam őket, emiatt bosszúsan néztek rám. – Ez nem igaz. Már megint itt vagy? – üdvözöltek szívélyesen. Azért engem sem kellett félteni. – Most komolyan, az egész táborhely rendelkezésetekre áll, vacsoráig nem jönnek vissza a csapatok, leforgathattok egy egész tátogós nagyjátékfilmet is zavartalanul, miért pont itt tátogtok állandóan? – kérdeztem áthaladva köztük és a mosógép tetejére helyezett telefon között, nem törődve azzal, hogy esetleg belesétáltam a videójukba. – Mert itt akarunk videózni. Semmi közöd hozzá. Amúgy neked miért kell állandóan itt ólálkodnod? – tette csípőre a kezét Veronika. – Mert ez a mosókonyha... És itt lehet mosni – közöltem egyszerűen, ha esetleg nekik még nem tűnt volna fel, miközben bevágtam a fiuk ruháját a mosógépbe, és az ablakpárkányra helyezett mosóporért nyúltam, amit a délelőtti verseny után a szervezők egy bontatlan dobozzal pótoltak.

– Nyilván, persze. Véletlenül sem kihallgatsz minket, ugye? – méregetett gyanakodva Dóri, mire akaratlanul is felröhögtem. – Mi? Mit hallgatnék ki? – csodálkoztam. – És egyébként is tátogtok – tettem hozzá, utalva a magas művészetre, amit képviseltek a neten. – De ígérem – tettem hozzá szórakozottan –, nem lesem el a trükköket, amelyekkel ilyen népszerűvé válnak a videóitok – mondtam, biztosítva őket arról, hogy magasról teszek rájuk, és arra is, amit csinálnak. A két arany csapattag egymásra nézett, aztán újra rám. – Mi nem a videózásról beszélünk... – töprengett Dóri. – Hanem? – ráncoltam össze a homlokomat. – Hanem arról, amit a barátod művel a csapatával együtt... – közölte, de Veronika azonnal rászólt, kifejezetten parancsoló stílusban. – Hagyd, ne mondj többet neki! Biztos, hogy ő is tud róla, azért van itt már megint. – Miről tudok? Mi van? – pislogtam értetlenkedve. – Azért vagyok itt már megint, mert mosok! Ha ez nem lenne egyértelmű – mutattam a mosógépre. – Jó, persze – hagyta rám Veronika, mint egy hülyére, és Dórihoz fordult. Miközben bosszúsan megbeszélték, hogy kezdhetik újra az egész videó felvételét, én bedugtam a fülhallgatót a fülembe, és elindítottam egy ismeretlen lejátszási listát, majd levágtam magam a beindított mosógéppel szemben, és a kerek ablakon át bámultam a habosan forgó piros ruhákat. A lányok visszafordultak a kamerához, és dobálni kezdték a hajukat, én pedig a gondolataimba merülve néztem a mosást. Nem értettem, hogy miről beszéltek, milyen barátomról és a csapatáról, ezért a szám szélét rágva fordultam feléjük. A lányok rendületlenül próbálták összehozni a tökéletes koreográfiát, ami majd reményeik szerint jó sok lájkot és irigykedő kommentet hoz nekik. – Milyen barátom? – kérdeztem hirtelen, kizökkentve őket a szinkrontátogásból. – Hát ez nem igaz! – meredt rám dühödten Veronika. – Hagynál minket dolgozni? – fröcsögte. – Természetesen, de előtte szeretnék választ kapni a kérdésemre – szóltam. – És nem mellesleg, ne hívjuk munkának azt, amit éppen csináltok, mert ez degradáló azokra nézve, akik tényleg dolgoznak – tettem hozzá unottan. – Szóval... Milyen barátom? – ismételtem meg, tartva attól, hogy esetleg Kornélra célozgattak. A lányok összenéztek, és mintha csak ott sem lennék, megvitatták, hogy vajon benne vagyok-e én is, és csak színészkedem, vagy

esetleg tényleg fogalmam sincs róla. Tekintettel arra, hogy még mindig nem tudtam, miről beszélnek, kezdtem elveszíteni a türelmemet. – Oké – túrtam a fülem mögé egy hajtincsemet. – Tudom, hogy ez egy verseny, ellenfelek vagyunk, és nem kedveljük egymást. Megy egy ideje köztünk az adok-kapok, ezzel is tisztában vagyok, és tényleg nem kérnék tőletek szívességet, mert nagyjából reménytelen – hadartam. – De kérlek, mondjátok el, hogy mi van Kornéllal, mert tudnom kell – néztem rájuk könyörgő tekintettel. Veronika és Dóri a szemöldöküket összehúzva néztek egymásra, majd rám. – Ki beszélt róla? – kérdezték egyszerre, amitől nagyon meglepődtem. – Akkor... Milyen barátomra gondoltatok? – akadtam meg. – A szövetségesedre... A sárga csapatból. Máté – felelték mindketten, nekem pedig tátva maradt a szám. – Nem a szövetségesem – húztam ki a fülemből a fülhallgatót, és érdeklődve néztem a lányokra, akik fürkészve figyeltek, mintha csak csapdát sejtenének. – Tényleg nem! – erősítettem meg. – Hm – tűnődtek el mindketten. – Ki akart ejteni a kincsesláda feladaton – tettem hozzá. – Szóval... Mi van vele? – kérdeztem. – Tényleg nem tudja – állapította meg Veronika. – Tényleg nem tudom – közöltem, bizonygatva az igazamat. – Jó – fújtatott Veronika egy hatalmasat. – Mondjuk úgy, hogy a csapatuk nem játszik korrekten... – Azt észrevettem – helyeseltem. – Máté simán otthagyott, amikor szükségem lett volna a segítségére... – panaszoltam. – Nem, nem – ingatta a fejét Veronika. – Az, hogy ki akart ejteni téged, az nem számít. Ez egy verseny, kiesnek a csapatok. A tavalyi évben is így volt, amikor ugyebár mi nyertük meg... – A lényeget, légyszi – szakítottam félbe, mielőtt ismételten meg kellene hallgatnom az egész tavalyi diadalmenetüket. – Szóval. Nem arról van szó, hogy kiejt másokat. Az rendben van. A hogyan... Na az nem mindegy. – Miért? Hogyan? – kérdeztem teljesen értetlenül. – Na jó – ült le elém Veronika, majd Dóri is követte, és a mosógép zajában suttogva beavattak. – A sárga csapat nem véletlenül lóg és haverkodik mindenkivel. Először a csapattársunk, Gergő szúrta ki a dolgot. Máté megpróbált vele beszélgetni, érdeklődött a csapatunkról, a sulinkról, hogy ki miből jó, meg hasonlók. Gergő szűkszavúan válaszolt, aztán látta, hogy Máté

másokhoz is odamegy ugyanezekkel a kérdésekkel. De nem túl sok emberhez, olyan háromhoz-négyhez, aztán elvonult a faházukba. Gergő követte, és az ablakon át megleste. Állítólag Máté a tabletjébe irkált valamit... – Oké, én azt hittem, tényleg van valamitek Mátéról – dőltem hátra csalódottan, maximálisan kizökkenve az addig tapasztalt izgatott állapotból. – Hát nem érted? – hüledezett Dóri. – Mit? Hogy valószínűleg Máté felírta a neveket, meg hogy ki honnan jött? Talán be akart mindenkit jelölni a közösségiken. Ez semmi – nevettem el magam. – Hát, ha szerinted ez semmi... – forgatta a szemét idegesen Veronika. – Igen, ez pont az. Egy nagy semmi. – Márpedig mi máshogy gondoljuk. Ez nagyon nem semmi! Ezt csinálja, amióta elkezdődött a verseny. És miután Gergő elmondta ezt nekünk, figyelni kezdtük Mátét. És tudod, mit vettünk észre? Hogy szépen beépül mindenhová, megtudakolja, amire szüksége van, és listát vezet a versenyzőkről. – Ne már, ez nevetséges! – nevettem fel őszintén, amikor láttam, hogy a két lány mennyire véresen komolyan hisz az elméletében. Igen? Gondolj vissza arra, ahogyan veled megismerkedett – förmedt rám Dóri, én pedig visszapörgettem az emlékeimet az érkezésünk napjához. Jó, valóban rögtön nagyon barátságos volt, és érdeklődött, hogy kinek mi az erőssége, de akkor is... Ez azért túlzás. – Hát, nem tudom – ráztam meg a fejem. – Máté tényleg gáz, de ez, amit mondtok, ez szerintem sima paranoia – vontam meg a vállamat, és magamban hozzátettem, hogy talán csak az agyukra ment a versengés és a nyerni akarás. Túl nagy a nyomás rajtuk a tavalyi győzelem miatt, és ettől bekattantak. – Paranoia, mi? – röhögött fel Dóri lekicsinylően. – Igen – erősítettem meg. – Máté szemét módon játszik, ez kiderült számomra, és nem is kérdés. De a többiek a sárga csapatból rendben vannak – mondtam. – Valóban? – kérdezte Veronika gúnyos hangsúllyal. – És mondd csak, Máté egyedül hagyott ott a feladaton? Vagy esetleg ott volt vele egy csapattagja, aki szintén a kieséseteket akarta inkább? Hirtelen akartam válaszolni, de beharaptam a számat, és fejben visszapörgettem az emlékeimet. Ahogyan megörülök annak, hogy Máté érkezik Mírával, aztán segítséget kérek tőlük. És egyikükre sem

számíthattam. Máté nem egyedül volt ott. Hanem a csapattársával, és együtt hagytak ott kiesni. A fenébe is, nem tudtam cáfolni Veronikáékat. Ők pedig látták rajtam, hogy sikerült kellőképpen elbizonytalanítaniuk. – Ugye, ugye? – kérdezte Veronika. – A sárgák egy középszerű csapat, és ezt pontosan tudják magukról. Könyörgöm, egy infóssal, egy nyelvtanossal és a két úszóval esélyük sincs. A logikában elvéreznek, hacsak nem kapnak segítséget másoktól – magyarázta, nekem pedig azonnal bevillant a kincsesláda feladat előtti éjjel, ahogyan Máté a tőlem szerzett infóval kutakodott a neten a doboz felnyitásáról. A fenébe! – Amióta itt vannak, mást sem csinálnak, csak beférkőznek a többi versenyző bizalmába. – De miért? – kérdeztem. – Most komolyan kérdezed? – forgatta a szemét Veronika. – Ide mindenki nyerni jött. Mindenkit a kupával vár haza a sulija. Aki kiesik, kudarcot vall – tárta szét a karját. – És a győzelem érdekében mindenki képes mindenre. Hidd el, láttuk tavaly. – Jó – dörzsöltem meg a halántékomat fáradtan. – Tegyük fel, hogy a sárga csapat tényleg összegyűjtött pár infót a többi versenyzőről – gondolkodtam hangosan. – Ezt nem tiltja az IOV szabályzata – vontam meg a vállamat. – Nem – helyeselt Dóri. – De téged nem érdekel, hogy mit tudott meg rólad és a csapatodról? Hogy mit tart az erősségeiteknek és a gyengeségeiteknek? Nem szeretnéd tudni, hogy mikor fogja kihasználni a sunyin összegyűjtött anyagát? Hogy melyik szituációban fordítja majd ellenetek? – kérdezte összeszűkült szemmel. Hosszasan gondolkodva emésztgettem a hallottakat, mielőtt válaszoltam volna. A sárga csapat Zsombit teljesen maga mellé láncolta, a haverkodással és a jófejkedéssel maximálisan a kilencedikes bizalmába férkőztek, ebből pedig arra következtettem, hogy amennyiben létezik, talán tényleg érdekes lehet az a jegyzet. Már amennyiben az arany csapat nem téved, és nem valami sokkal banálisabb dologról van szó. Esetleg arról, hogy Mátéék tényleg csak úgy felírogatták a csapatok tagjait meg az Insta-nevüket... De nem, akármennyire is próbáltam a legjobbat feltételezni róluk, valamiért ösztönösen nem sikerült. Mert már tisztán láttam, hogy az eddigi összes feladatnál kihasználták a kiépített kapcsolataikat, és innen-onnan segítséget kérve jutottak el idáig. Amikor azonban ők segíthettek volna, szimplán továbbálltak. És mennyire vak voltam, amiért kizárólag Mátéról feltételeztem ezt. Hiszen nem egyedül volt. És senki nincs egyedül. Mindenki csapat. És

ahogyan Veronikáék felhívták rá a figyelmemet, ide mindenki nyerni jött. Mátéék is. Mi is. De Veronikáék is. Akik szintén nem a fair play-ről híresültek el, hiszen már rögtön a verseny elején eldugták a többi versenyző elől a jeleket az erdőben, hogy hátráltassák őket. Úgy éreztem, egyik csapat csapdájából zuhanok a másikéba. Hiszen a nagyképű, tavalyi nyertes arany csapat miért ad nekem tanácsot hirtelen? Egyáltalán honnan tudjam, hogy ők hogyan játsszák ezt a játékot? Honnan tudjam, hogy nem éppen ők húznak most csőbe? Hogyan bízhatnék meg bennük? Utalgatnak egy csak általuk feltételezett jegyzetre, ezzel pedig arra buzdítanak, hogy egy másik játékos személyes tárgyai között nyúlkáljak, amiért a versenyszabályzat szerint automatikus kizárás jár. Honnan tudhatom, hogy ők ezt az egészet most nem ezért csinálják? Hogy rávegyenek arra, hogy kutassak Máténál, majd a megfelelő pillanatban rajtaütésszerűen elkapjanak a szervezőkkel együtt, és ezzel kiejtsék a piros csapatot? – Na jó, tudjátok, mit? Engem ez nem érdekel – sóhajtottam. – Ha igaz is, amit mondotok a sárga csapatról, magasról teszek rá. Járjatok utána ti, ha annyira érdekel benneteket – vonogattam a vállamat. – Nem fogok szabályt szegni holmi feltételezés miatt, nem adom meg azt az örömöt senkinek, hogy kizárjanak minket. Ejtsen ki minket feladaton belül, aki tud – szegtem fel az államat. – Alig várjuk – húzta gonosz mosolyra a száját Dóri, aztán Veronikával együtt feltápászkodott, és hátat fordítva nekem összeszedték az egyik épp nem használt mosógép tetejéről a kameráikat, és kimentek a helyiségből, otthagyva engem a gondolataimmal. Minden erőmmel azon voltam, hogy elfelejtsem, amiket mondtak, mert képtelen voltam megítélni, hogy mi az igazság. Sajnos elképzelhetőnek tartottam, hogy a sárga csapat valóban összeírkálta a versenyzők gyengeségeit és erősségeit, és azt elemezgetik. De sajnos azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy az arany csapat erős ellenfelet lát bennünk, és megpróbál kizáratni minket, ha máshogy nem megy. Fogalmam sem volt, hogy mi lehet az igazság. Talán az egyik. Talán egyik sem. De az is lehet, hogy mindkettő. És szerettem volna úgy tenni, mintha nem is hallottam volna semmilyen jegyzetről. Tényleg megpróbáltam. De sajnos ez a része nagyon is érdekelt a dolognak.

6. Ha igaz is, amit a sárga csapatról feltételeztek a tavalyi nyertesek, az aljas és kifejezetten szemét dolog, de nem ütközik szabálysértésbe az Iskolák Országos Versenyén. Amit én csináltam, az viszont igen. Azonnali kizárással jár, ha valaki a másik személyes tárgyai közt turkál vagy eltulajdonít bármit. A délutáni napsütésben a fiúk összehajtogatott, megszáradt ruháival a kezemben álltam a faházuk előtt, miközben körülöttem a táborhely csendes volt és kihalt. A medence felől semmilyen zaj sem érkezett, a focipályáról nem hallatszott a bőrlabda pattogása, a kondipark környékén nem csapódtak vissza a fémvázra a súlyzók. Mindenki a városban volt, csupán én álltam ott az üres faházak közt az erdő nyugodt, csendes neszeivel körülvéve, arra készülve, hogy bemegyek, és megnézem Máté tabletjét. Szaggatottan kifújtam a levegőt, még egyszer körbenéztem, hogy megbizonyosodjak arról, egyedül vagyok, majd beléptem a fiúk faházába. Leraktam Zsombi ágyára a tiszta ruhákat, és egy pillanatig vártam, hogy a bennem dúló harcban a racionális, vagy az emocionális döntés kerekedik-e felül. Előbbi azt ismételgette a fejemben, hogy amennyiben már leraktam a ruhákat, húzzak el onnan, mert semmi keresnivalóm ott tovább. Magamban bólintva, hogy tulajdonképpen ez a helyes döntés, már elindultam kifelé, azonban a kilincsre téve a kezem hirtelen megtorpantam. És akkor már tudtam, hogy cseszhetem a racionalitásomat, mert nyertek az érzelmek. Ha Mátéék napok óta mindenkinek a bizalmába férkőztek csupán azért, hogy kifigyeljék a gyengeségeiket, amit majd felhasználnak ellenük, akkor nem mehetek ki a házból a tableten lévő jegyzet nélkül. Látnom kell, hogy létezik. És látnom kell, hogy mit írtak Bernadettről, Lóriról, Zsombiról, Csengéről, Kornélról... És rólam. Szaporán lélegezve fordultam körbe a szobában, és Máté ágyához léptem. Soha életemben nem kutakodtam még senkinek a személyes holmijai között, ezért remegő kézzel, esetlenül megemeltem a takarót, és benéztem alá. Nem volt ott semmi. Szépen visszarendeztem, még a gyűrődéseket is lesimítottam róla, mígnem olyan állapotba került az ágy, mintha egy szállodában lennénk.

Kizárt dolog, hogy ezt így hagyom, hiszen a fiúk rumlis faházában azonnal ki lehetett szúrni, hogy Máté ágya túl rendezett. Szerencsére a memóriám ezúttal sem hagyott cserben, gyorsan felidéztem, hogy milyen állapotban volt, amikor hozzányúltam, és oda helyeztem a gyűrődéseket és ráncokat a huzaton, ahol voltak. Elléptem az ágytól, és az ujjaimat idegesen ropogtatva néztem körbe újra. Innentől kezdve ez már nem játék. Mert más benézni egy takaró alá, és más felnyomni egy kulcsra zárt szekrényt vagy belenyúlni egy sporttáskába. Mert bármennyire is érdekelt, amit az arany csapat tagjai állítottak, volt egy vonal, amit képtelen lettem volna átlépni. És éppen elérkeztem ahhoz a képzeletbeli vonalhoz. Nem fogom felnyitni a zárt szekrényét vagy táskáját. Az már egy másik szint lenne. Emiatt kissé csalódottan indultam el az ajtó felé, azzal a szándékkal, hogy elfelejtem az egészet. Nem csináltam semmit, csak behoztam a fiúk tiszta ruháját, és megigazítottam egy ágyneműt. Ez még nem bűn. Majd jobban figyelek a sárgákra, és megpróbálok Zsombi előtt a lehető legkevesebbet beszélni, hogy ne adhassa akaratlanul is tovább Máténak az infókat. Igen. így lesz a legjobb. Már nyitottam volna az ajtót, amikor valami beugrott, amit az imént láttam a helyiségben, ezért megtorpantam egy pillanatra, és visszafordultam a faházba. Az összképet nézve a szememet forgattam, és a fejemet csóválva léptem vissza Máté ágyához. A fenébe a hülye memóriámmal, és azzal, hogy ennyire kiszúrom a részleteket. Amekkora áldás az élet néhány területén, máskor éppen akkora átok is. Mert akaratlanul is kiszúrtam, hogy a Máté ágyánál lévő éjjeliszekrény melletti konnektorba egy töltő volt bedugva, én pedig a tekintetemmel követtem a kábel vonalát, ami az első rekesznél ért véget. Odaléptem, és kijjebb húztam a töltő miatt résnyire nyitva hagyott fiókot. És ott volt benne a tablet. Óvatosan kiemeltem a helyéről, vigyázva, hogy töltőn maradjon, és felnyitottam a tokot. A kijelző azonnal működésbe lépett, és kiírta, hogy a töltöttség 100%. Nagyszerű hír. Aztán természetesen kérte a jelkódot. Nem tudok feltörni kódokat. Nem tudok meghackelni kütyüket. Én nem értek az ilyesmihez. Másban azonban egészen jó vagyok. Például a logikában. Három próbálkozásom lehetett. Rögtön kizártam a négy azonos számjegy vagy az 1-2-3-4 féle tippeket, mert Máté ahhoz túl okos, hogy ilyen primitív jelkódot adjon meg a készülékén. Kizártam a születési hónap és nap, születési év vagy névnap dátumainak számjegyeit is, mert az túl egyértelmű lenne. Máté ennél rafkósabb. Lássuk, mit tudunk Mátéról. Összeszedtem fejben

mindent abból a kevésből, amit mesélt nekem az elmúlt napokban magáról. Geek, imád játszani, képregénymániás, és nagyon bírja a retró dolgokat. Mindent, ami régi. Játékok, filmek, technika. Az iPhone-jának a tokja is egy régi készüléket ábrázol, amikor képeket készített vele, többször is láttam, hogy a telójának a hátlapja úgy néz ki, mint egy ősrégi, leharcolt Nokia. Itt megakadtam egy pillanatra. Nokia hátlap az iPhone-on. Ami nyomógombos. Nyomógomb. Nyomógomb számlap. A Máté négy betű. Egy régi telefonon a Máté név a nyomógombokon úgy nézne ki, hogy 6-2-8-3. Ezeket beütve megkapjuk a Máté nevet. Hm. Akkor lássuk. A tablet számkódjába visszatartott lélegzettel beütöttem a négy számot, mire a kijelző azonnal feloldódott. Bingó. Egy gyors vigyort megeresztve, a másodperc töredékéig megünnepeltem magam, amiért elsőre sikerült kitalálnom a kódot, aztán kissé reszkető kézzel meredtem a Supermanes háttérképre, majd a tekintetem a jegyzetre tévedt. Ha megnyitom, kiderül, hogy igazat mondtak-e Veronikáék. Egyszerre akartam tudni és nem tudni, ezért hezitálni kezdtem, majd összerezzentem, mert odakintről hangokat hallottam. Rémülten, a levegőt kapkodva néztem fel a készülékből. Visszaértek a városból a csapatok. Én pedig ott ültem a fiúk faházában, Máté jelkóddal védett, de mégis feloldott tabletjével az ölemben. Azonnal kellett cselekednem, ezért sietősen ráhajtottam a tokot a készülékre, és már raktam is vissza a fiókba, amikor megmerevedtem. Ha most nem nézem meg, akkor soha nem derül ki, hogy mit művel a sárga csapat ezen a versenyen a hátunk mögött. Hogy egyáltalán művelnek-e bármit is. A francba! Idegesen visszavettem az ölembe, felnyitottam, és beütöttem a 6-2-8-3 kódot, amitől ismételten kioldódott a tablet. Rányomtam a jegyzetre, ami azonnal megnyílt, és miközben átfutottam a címeket, odakintről egyre több és egyre hangosabb hang ütötte meg a fülemet. Gyerünk már. Mennyi jegyzet. Játéklista, számok, amiket le kell tölteni... Ezek nem érdekesek. És akkor megakadt a szemem a következő címen: IOV infók. Tehát létezett. Veronikáék igazat mondtak. Máténak és a csapatának volt egy jegyzete valamiről, ami a versennyel kapcsolatos. Feltehetőleg a csapattagokról vezettek információs listát, kihasználva, hogy a verseny kezdete óta a legtöbben úgy viszonyultak hozzájuk mint a „jó fejekhez", és lazán megnyíltak nekik. Őket kedvelte mindenki a legjobban, velük töltötték a legtöbb időt. Zsombi is. A közös medencézések, a nagy haverkodások, a

sok-sok elejtett részlet, amit ők elraktároztak magukban. Vagy akár egy jegyzetbe összeszedve. IOV infók. Ott volt a tableten, ott, a szemem előtt, kézzelfogható távolságban. Már csak meg kellett volna nyitnom. De végül nem nyitottam meg. Ennek pedig egyszerű oka volt. Az, hogy amennyiben elolvasom, a játékstílusom semmiben sem fog különbözni az övékétől. Én pedig semmi mást nem akartam, csak hogy különbözhessek tőlük. Amennyire csak lehet. Szinte hányingerem volt, ahogyan rezzenéstelen arccal meredtem a jegyzet nevére, végül megnyitás nélkül bezártam az egészet, és visszahajtottam a tabletre a tokot. Odakintről egy hatalmas röhögés hangzott fel, miközben én gyorsan visszatettem a készüléket a fiókba, és kijöttem a faházból, továbbra is a gondolataimba merülve, majd amikor kinyitottam az ajtót, egy apró sikoly hagyta el a számat, mert ott állt előttem Lóri, Zsombi és Máté. – Hát te? – érdeklődött Lóri kedvesen, amikor kikerülve engem belépett a házba. Zsombi és Máté érdeklődve néztek rám az ajtóból. – Csak visszahoztam a ruháitokat. Most már tiszták – mondtam, megpróbálva a lehető legtermészetesebben viselkedni. – Rám is moshatnál, Hanna – viccelődött Máté, én pedig mosolyogva néztem rá, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy ne ugorjak rá, és üssem bele a fejét az éjjeliszekrényébe, amiért ennyire rohadék ember. – Azta! Zsombika, ezt szagold meg! Van illata – nyomta bele a fejét Lóri a frissen mosott melegítőfelsőjébe. – Tényleg! – csodálkozott el Zsombi is, ellenőrizve a saját ruháját. – Hé – nézett fel Máté a szekrénye mellől, mire automatikusan megfagyott az ereimben a vér. – Ehhez hozzányúlt valaki? – mutatott le a fiókra. A francba. Az ágyneműt a gyűrődésekig visszarendeztem az eredeti állapotára, az éjjeliszekrényre azonban nem volt időm, ezért a töltő zsinórja miatt eredetileg résnyire nyitva hagyott fiók jó tíz centire maradt kihúzva. Mármint? – kérdeztem viszonylag normális hangnemben. – Ebbe belenyúlt valaki. Nem így hagytam – rázta meg a fejét idegesen Máté, és a sárga melegítőfelsőjének ujjával megtörölte gyöngyöző homlokát. – Miről beszélsz, bástya? – lépett oda hozzá Lóri, hogy szemügyre vegye. – Arról, hogy nem így hagytam – ismételte meg egyre idegesebben, én pedig éreztem, hogy nem sokáig tudom kontrollálni a térdeim remegését. Mindhárom fiú érdeklődve nézett rám. Én voltam, akit a faházukban találtak, amikor megérkeztek. – Oké – tettem fel védekezve a kezem. – Én eddig mostam, most hoztam

vissza a tiszta ruhákat Lórinak és Zsombinak – közöltem a lehető legtermészetesebb hangsúllyal, mire Máté a homlokát ráncolva, gyanakodva méregetett. – Ne már, haver – röhögte el magát Lóri. – Hanna kimosott ránk meg minden, nehogy már azt mondd, hogy kutatott a fiókodban... – Én nem mondtam, hogy Hanna volt. Hanem hogy valaki – dörzsölte meg a halántékát idegesen Máté. – Öhm. Hiányzik valami? – kérdeztem, bízva abban, hogy az érdeklődésem eltereli a gyanút rólam. – Nem, itt csak a tabletemet tartom – felelte Máté idegbetegen. – És az megvan? – érdeklődött Lóri. – Persze, hogy megvan! – üvöltötte el magát Máté, és továbbra is összehúzott szemmel meredt rám. – Hát akkor? – nevette el magát Lóri. – Ha nem tűnt el semmi, akkor lehet, hogy tényleg így hagytad a fiókot, csak nem emlékszel rá – legyintett. – Mondom, hogy nem így hagytam! – ismételte dühösen. – Jó, jó. Nyugi, ember, tiszta vörös a fejed – pillantott rá aggódva Lóri. Zsombi értetlenül figyelte a jelenetet, és látva, hogy Máté mennyire kikészült, rám pillantott. Én abban a másodpercben elkaptam róla a tekintetem, és lenéztem a földre. A fenébe. Ezer százalék, hogy ezzel lebuktam Zsombi előtt. Elárultam magam, és biztos, hogy észrevette. Észre kellett, hogy vegye. Ezért lélegzet-visszafojtva, a fülemben szaporán dörömbölő pulzussal vártam a lebukásomat. Maximálisan meg voltam győződve arról, hogy Zsombi felelősségre von Máté és Lóri előtt. De nem ez történt. – Máté, tényleg ne akadj már ki... – szólalt meg Zsombi. – Megvan mindened, a tablet is... Nem hiányzik semmi – mosolygott a barátjára. – Amúgy is, jelkódzáras, nem? – nyugtatta. – Az – felelte Máté folyamatosan engem fürkészve, hátha valamit le tud olvasni az arcomról. Tudta, hogy nem úgy hagyta a fiókot. Láttam rajta, hogy tudja. A pólóm izzadtan tapadt a hátamra, és idegesen a fülem mögé tűrtem egy hajtincsemet, várva, hogy kimehessek végre a fiúk faházából, ahol túl sűrűnek és fojtogatónak éreztem a levegőt. – Ha a helyén is van, meg jelkódzáras is, akkor tényleg tök mindegy – nevetett Lóri, továbbra is az esettel foglalkozva. – De azért jó lenne, ha mégis rosszul emlékeznél, és nem járkált volna itt senki. Bár az én cuccaim érintetlenek – forgott körbe.

– Én sem látok változást – nézelődött Zsombi. – Úgyhogy tényleg lehet, hogy rosszul emlékszel, és úgy hagytad – mondta Máténak. – Ha még egyszer valamelyikőtök azt mondja, hogy rosszul emlékszem... – szorította ökölbe a kezét Máté olyan erősen, hogy az alkarján kidagadtak az erek. Ezt mindannyian észrevettük. – Hé, hé! Nyugi van, ember – lepődött meg Lóri, mire Máté valószínűleg kapcsolt, hogy a viselkedése enyhén szólva irreális és aggasztó, úgyhogy azonnal kiengedte az öklét, és a hajába túrva elröhögte magát. – Bocs, csak kiakadtam, mert tisztán emlékszem, hogy nem így hagytam – magyarázkodott, erőteljesen megnyomva minden szótagot. – Megértem, haver, én sem örülnék, ha a cuccaimhoz nyúlna bárki. De nem tűnt el semmi, és amúgy is csak Hanna volt itt – nyugtatta. – Így van. Csak Hanna volt itt – bólintott Zsombi. – És csak nem gondolod, hogy hozzányúl a dolgaidhoz? – kérdezte naiv mosollyal az arcán, mire Máté nem tehetett mást, csak erőltetetten felröhögött. – Nem, dehogy – nézett a szemembe, és bár mosolygott, a tekintete kissé eszelősnek tűnt. – Na, akkor minden zsír, én húztam a kondiparkhoz. Gyúrok egyet vacsora előtt – mondta Lóri lelkesen. – Zsombi, mi is lépjünk a medencéhez – lépett oda Máté a konnektorhoz, kihúzta a töltőt, majd bedobta a tablet mellé, ezúttal gondosan becsukva a fiókot, hogy ne maradjon rés, se kicsi, se nagy. Ezúttal nem volt kérdés, egyértelműen csukva volt. Lóri már a nyitott ajtóban állt, Máté pedig éppen odaért hozzá, amikor csodálkozva visszafordult. – Na, nem jössz, Zsombi? – pillantott rá. Már én is indultam kifelé, amikor legnagyobb meglepetésemre Zsombi a következőt válaszolta: – Mindjárt, csak elosztjuk Hannával a cuccokat, amiket vettem neki – emelte meg az eddig maga mellé rakott papírzacskót. – Tudod, amire a pénzt adtad – hazudta, én pedig a szemébe néztem. Szavak nélkül, a másodperc töredéke alatt, csupán szemkontaktussal beszéltük meg, hogy most mi történik, mire azonnal kapcsoltam, és belementem a számomra még ismeretlen játékba. – Volt minden? – kérdeztem, aztán az ágyára felülve törökülésbe húztam a lábamat. Zsombi velem szemben ugyanígy tett, és kiborította közénk a szatyor tartalmát. Csokik, chipsek, rágok, miegymás. – Volt. Hány mogyorós csokit is kértél? – Kettőt – füllentettem, nagy gonddal rakosgatva a kiszórt termékeket.

– Csak egy volt. De hoztam helyette oreósat. Az is jó? – Nem szeretem – feleltem, és részt vettem az elterelésben, függetlenül attól, hogy nem voltam biztos benne, mire megy ki a játék. – Akkor abból visszajár a pénz. Nézd a blokkot, én közben kivonok – hadarta Zsombi, és mindketten úgy tettünk, mintha egy nagyon hosszú és bonyolult procedúra következne. – Na jó, én ezt nem várom meg. Mentem. Máté, te maradsz? – kérdezte Lóri ásítozva. Zsombival oda sem nézve vártuk a választ, egyértelműen azon igyekezve, hogy Máté eltűnjön a faházból, ezért ismét úgy tettünk, mintha megint nem stimmelne valami a vásárolt termékekkel. – Inkább megvárom őket – dünnyögte Máté kelletlenül, akinek feltűnően nem akaródzott otthagyni minket kettesben a faházban. Érdekes, hogy pont ott, ahol a tabletjét is tartotta. – Kábé mikor végeztek? – kérdezte. – Pár perc – felelte Zsombi hanyagul, oda sem figyelve rá. – Itt az instant kávéd – tolta elém. – Ez vaníliás. Nem ilyet kértem – hazudtam, félrerakva a csomagot. – A francba – csettintett Zsombi. – Akkor viszont kezdjük elölről, összezavarodtam – tettette a hülyét, én pedig bólintottam, és újra visszarendeztem minden vásárolt terméket kettőnk közé. Máté tanácstalanul sóhajtott, Lóri már otthagyott minket, ő pedig kelletlenül ácsorgott az ágy mellett, amin ülve mi Zsombival a vásárolt termékeket könyveltük. Aztán újra elrontottuk a kamu számolást. Mennyit adok akkor neked vissza? Ezerkettőkilencvenet? – kérdezte Zsombi. – Nem, mert egy kekszet elvettem, nézd – magyaráztam. – Akkor várj, ez így nem jó – közölte Zsombi ráérősen. – Oké, figyeljetek... – köszörülte meg a torkát Máté. – Én ezt nem várom meg, a medencénél leszek – mondta ki végre. – Jó – intett Zsombi, fel sem nézve. – Két csomag rágó – folytatta. – Egyet visszaadok, ha megkapom a gumicukrot – variáltam. – Ne, a gumicukrot ne, abból csak egy csomag van – vitatkozott Zsombi. – Majd gyertek – hagyta ránk Máté végül, miközben unottan meredt ránk, végül megfordult, és kiment az ajtón. Ahogy becsukta maga mögött, és kettesben maradtunk Zsombival, a kilencedikes felnézett a vásárolt cuccaiból, és összehúzta a szemét. – Oké, mi a fene volt ez, Hanna? – kérdezte komoran. – Micsoda? – játszottam az értetlent, teljesen eredménytelenül.

– Ezt ne, jó? Légyszi, ezt ne! – forgatta a szemét dühösen. – Tudom, hogy nem úgy volt a fiók, itt voltam, amikor elindultunk. Kinyitotta valaki! Te nyitottad ki, ugye? – Igen – ismertem be halkan. – Te jó ég, Hanna! Ezért kizárhatnának minket! – Nem, nem – kezdtem magyarázkodni. – Nem az van, amire gondolsz! – védekeztem. – Akkor mi van? Most hazudtam a legjobb haveromnak, hogy védjelek, és védjem a csapatunkat! És még velem veszekedtetek az elmúlt időszakban! Hogy a kiesésünket akarom. Ez szép, gratulálok! Te meg közben átkutatod más cuccait... Van erre valami észszerű magyarázatod? Hm? Ja, és csak hogy tudd, Máté nem vette be, tudja, hogy nem úgy hagyta a fiókot, basszus, még én is tudom, hogy nem úgy hagyta! Mi a franc bajod van neked? Mit kerestél? – meredt rám teljesen elképedve. – Zsombi, esküszöm, hogy nem csináltam semmit – néztem a szemébe. – Vagyis... Jó, tényleg kinyitottam a fiókot, mert... – Mert??? – kerekedett el a szeme. – Oké, elmondom, hogy mi volt, jó? – egyeztem bele. – Kénytelen leszel – ingatta a fejét csalódottan. – Ez nagyon gáz, Hanna! – Várj már – néztem rá könyörögve. – Csak hallgass meg, jó? – kértem, majd egy óriási sóhajtást követően elmondtam neki, hogy miért néztem bele a fiókba és miért kerestem a tabletet. Zsombi pedig hallgatott. Nem szólt közbe, megvárta, hogy befejezzem, miközben az arcán a zavarodottság és a döbbenet váltakozott. Mikor végeztem, halkan kifújtam a levegőt, és kérdőn néztem Zsombira, aki a gondolataiba merülve emésztgette a hallottakat. Fogalmam sem volt, hogy mit fog reagálni. Végül idegesen megrázta a fejét, és a szemembe nézett. – Ez nagy hülyeség volt tőled – mondta ki egyszerűen. – És csoda, ha megúszod. Vagyis megússzuk. – Tudom – biccentettem a szám szélét rágva. – De... amúgy... – töprengtem. – Mit gondolsz? – Hogy az arany csapat a kizárásunkat akarja, és kihasználva, hogy mennyire nem bírod Mátét, felhergeltek, és rávettek a szabályszegésre. Majdnem sikerült a tervük – méregetett dühösen. – De Zsombi... Megnéztem a tabletet. És valóban van ott egy jegyzet... – suttogtam. – Megnyitottad?

– Nem. – Akkor abban bármi lehet – felelte. – Nevek, e-mail-címek, mit tudom én – gondolkodott. – Azok alapján, amit az arany csapattól hallottam és amit elmondtam neked, elhiszed, hogy az van a jegyzetben? Nevek és e-mail-címek? Ha visszapörgeted az emlékeidet egészen addig, hogy megérkeztünk ide, ha visszaemlékszel a sárgák viselkedésére egy-egy helyzetben, hogy minden feladatot valakinek a segítségével teljesítettek... Tényleg elhiszed, hogy csupán ezt tartalmazza a jegyzet? – kérdeztem halkan. – Mert ha azt mondod, hogy igen, elhiszed, akkor azt tiszteletben tartom, és felejtsük el ezt az egészet – mondtam. Zsombi teljesen tanácstalanul meredt rám, látszott rajta, hogy magában nagyon vívódik. – Hogy oldottad fel a jelkódzárat? – vette le a szemüvegét, és megdörzsölte az arcát. – Kitaláltam a kódot – szóltam halkan. Erre Zsombi furcsán összevonta a szemöldökét, aztán nem tulajdonított ennek nagyobb jelentőséget, csak mérgesen feltápászkodott az ágyról. – Mit művelsz? – kérdeztem meglepetten. – Mi a kód? – kérdezte. – Nem, nem! – ingattam a fejem automatikusan. – Mi a kód? – ismételte meg. – Nem teheted! – szóltam rá élesen. – Hanna! Ennek nem lesz vége! Délelőtt békültünk ki, és megígérted, hogy leszállsz a Máté-témáról. Néhány óra telt el, és feltörted a tabletjét... – Kitaláltam a kódot – szépítettem. – Tök mindegy. Tegyünk pontot ennek az egésznek a végére egyszer és mindenkorra. Nézzük meg, hogy mi van abban a jegyzetben. Mondd a kódot... – Igaz ez, Zsombi? – pillantottam rá szomorúan. – Azért akarod megnézni azt a jegyzetet, hogy bebizonyítsd, hogy tévedtem? Vagy azért, mert valahol legbelül pontosan tudod, hogy nem neveket és e-mail-címeket gyűjtenek? – Mondd a kódot – hagyott válasz nélkül, és kinyitotta a fiókot, majd kivette belőle Máté tabletjét. – Biztos vagy benne? – kérdeztem, de Zsombi hajthatatlan volt, én pedig megmondtam a négy számot. Zsombi feloldotta a tabletet, és megnyitotta a szóban forgó jegyzetet,

miközben én az ajtóhoz álltam, és belülről fogtam a kilincset arra az esetre, ha valaki esetleg szeretné kinyitni, vissza tudjam tartani. Nem kérdeztem semmit, csak Zsombi arckifejezését bámultam, amiről egyértelműen üvöltött, hogy az a jegyzet bizony nem e-mail-címeket és neveket tartalmaz. – A rohadt életbe! – ingatta a fejét. – Ezt képtelen vagyok elhinni – huppant vissza az ágyra, ölében Máté tabletjével. – Itt van minden. Mindenkiről minden, csapatszínek szerint, a nevek négyesével felsorolva. A kiesettek mellett x jelöli, hogy már nincsenek versenyben – suttogta pislogás nélkül meredve a kijelzőre. – És itt vagyunk mi is. Itt a piros csapat – állapodott meg a tekintete, majd hangosan olvasni kezdte. Bernadett Erősségei: Sport, víz, erőnléti feladatok. Izmos lány. Gyengeségei: A barátja, Dani. Ki lehet hozni a sodrából vele. Konklúzió: Keveset beszél és nehezen nyílik meg, egyikünkkel sem lett különösebben jóban. Úgy érezzük, nem kedvel minket. Komoly versenyző típus, nyerni jött. A barátjával ki lehet zökkenteni, attól nagyon ideges. A későbbiekre nézve ez jó kiindulás lehet. Lóri Erősségei: Minden fizikai feladat; gyors, erős. Gyengeségei: Nagyon ostoba. Konklúzió: Lóri elképesztően naiv és rettenetesen buta. Mindenkivel haverkodik, nem nehéz kiszedni belőle az infókat, úgy mond el mindent, hogy nem is tud róla. Bármilyen logikát vagy műveltséget igénylő feladaton elvérezne. Ha sikerül rávezetnünk, hogy menjen egy ilyenre, a csapatuk kiesik. Közülünk mindenkit bír, de Marcit a legjobban. Rajta vagyunk az ügyön. Zsombi Erősségei: Infó, reál, logika. Gyengeségei: Hiányoznak neki a szülei. Emellett naiv, és könnyű az orránál fogva vezetni. Konklúzió: Okos kissrác, komoly ellenfél lehet. Viszont könnyű befolyásolni, nem lesz gond vele. A kieséséig nagy segítség lehet a csapatunknak. Sok erőt ad neki, hogy naponta többször beszél a szüleivel. Jó lenne, ha nem tudna telefonálni, az nagyon gyengítené. El kellene vetetni a

szervezőkkel a telefonját. Erre több ötletünk is van. Lélegzet-visszafojtva hallgattam, közben Zsombi arckifejezését fürkésztem, megpróbálva visszatartani a könnyeimet, amiért ennyire megviseltnek és csalódottnak láttam. Amikor felolvasta a magáról szóló részt, szinte láttam, ahogyan egy világ omlik össze benne. – Sajnálom, Zsombi – suttogtam halkan, miközben Zsombi dühösen megtörölte a szemét, megpróbálva takarni előttem a könnyeit, amiket szemmel láthatóan nagyon szégyellt. – Hé – léptem el az ajtótól, és odaültem mellé. Már az sem érdekelt, ha esetleg valaki benyit, és meglát minket Máté tabletjével. Nem érdekelt. Ez csak egy verseny. Akkor is, ha mások gusztustalanul játsszák. – Sajnálom – szóltam a vállát átölelve, közben Zsombi megállás nélkül törölgette a könnyeit, megpróbálva feldolgozni, hogy az eddigi napokat hazugságban és átverésben élte. Átrakta az ölembe a tabletet, amíg egy zsepit keresett, hogy kifújja az orrát. Nekem pedig megakadt a szemem a megnyitott jegyzeten. Én következtem. Hanna Erősségei: Matek, logika, memória. Gyengeségei: Túlságosan lojális, maximálisan fair play játékos. Konklúzió: Borzasztóan okos lány, az egyik legnagyobb ellenfél a versenyen, nehéz legyőzni. Két gyenge pontja van. Az egyik Kornél a fekete csapatból. Úgy néz ki, hogy összejöttek, úgyhogy érzelmileg nem lesz nehéz kizökkenteni. Ha kiesik Kornél, Hannának is vége. Emellett viszont Hanna nehéz ellenfél, ezért rá kell menni Kornélra, őt könnyebb kiejteni. Hanna másik gyenge pontja bármi, ami az anyukájára emlékezteti. A karkötője a kriptonitja, ha csak ránéz vagy hozzáér, teljesen kizökken a valóságból, és percekig használhatatlanná válik. Mint Zsombinál, nála is sokat számítana, ha nem telefonálhatna haza. Attól kiborulna, még az is lehet, hogy feladná a versenyt. Viszont már nem kedvel annyira minket, ezért nehéz lesz túljárni az eszén. Zsombin keresztül tudjuk megfogni. A könnyeimmel küszködve meredtem a kijelzőre, és képtelen voltam elhinni az olvasottakat. Ott voltam néhány sorban, minden gyengeségemmel és sebezhetőségemmel. Istenem, hogy írhat le valaki ilyet? Ez csak egy rohadt játék! Idegesen visszatettem Zsombi ölébe a tabletet, és felpattanva az ágyról

dühödten megindultam kifelé. – Ne, ne! – üvöltött rám Zsombi. – Állj meg, Hanna! – ugrott fel az ágyról, és a tokot lecsukva visszarakta a tabletet a helyére, majd betolta a fiókot, és utánam rohant. Én már a házból kiérve az úton voltam, egyenesen a medence irányába tartottam, miközben a fülemben olyan hangosan lüktetett a vér, hogy nem hallottam az utánam rohanó Zsombit sem. A kilencedikes hirtelen megragadta a karomat, és visszarántott. – Engedj! – rángattam ki a kezem a szorításából. – Hanna, ha most szólsz neki, kizárnak minket! – ragadott meg újra, és visszahúzott a faház irányába. – Nem érdekel! – kiabáltam a könnyeimen keresztül. – Na ne már! – szólt rám mérgesen, amitől egy pillanatra kizökkentem, és kitisztult előttem a kép. Zsombi kisírt szemmel, csalódottan állt előttem, és széttárta a karját. – Ha valaki szarul van a történtektől, az lehetnék kivételesen én? – kérdezte szipogva. – Most derült ki, hogy akit a legjobb haveromnak hittem, átvert és kihasznált a verseny kezdete óta. Kaphatnék legalább néhány percet, hogy ezt feldolgozzam, mielőtt fejjel mész a falnak? – nézett rám kétségbeesetten, és hirtelen annyira sebezhetőnek, megtörtnek és kicsinek láttam, hogy minden erőmet összeszedve nyeltem egy nagyot, és végül nem fojtottam bele Mátét a csapattagjaival együtt a medencébe, hanem szomorúan Zsombira nézve bólintottam egyet. – Persze – adtam be a derekam. – Kösz – vakarta meg Zsombi idegesen a karját, ahol egyenes vonalban sorakoztak az elkapart szúnyogcsípések. Szó nélkül ültünk az étkezőben Zsombival egymással szemben, miközben a legtöbb csapat már megérkezett a vacsorához. Az étkező zajos volt, minden asztaltól nevetés és élménybeszámoló hallatszott, vegyítve a kések és villák csörömpölésével. Csak mi ültünk ott némán, érintetlenül hagyva a tányérunkat a rajta lévő összes étellel együtt. – Ti nem esztek? – kérdezte Lóri, miközben levágta magát mellénk a tálcájával. – Mert én éhen pusztulok – kapott fel egy zsömlét, és beleharapott. – Nekem nincs étvágyam – dünnyögte Zsombi. – Nekem sincs – feleltem halkan. Utolsóként Bernadett érkezett meg, szótlanul odasétált hozzánk a tálcájával, lerakta maga elé, majd a zsebében matatva kivette belőle a karkötőmet, és odaadta. Megcsináltatta nekem. Tenyerembe zártam a vékony

láncot, majd hálásan Bernadettre pillantottam, aki áthajolt az asztalon, és segített feltenni. Mikor újra a bőrömön éreztem a karkötőt, ösztönösen lehunytam a szemem, és igyekeztem elkergetni a fejemből azt a képet, ahogyan utoljára láttam anyun. Az infúzión, a csövek sűrűjében, a vékony, csontos csuklóján lógó karkötővel a kórházi ágyon, az édeskés betegségszagtól terhelt levegőben. Apu a széken ülve alszik, a nagyi az ablaknál állva néz ki a nyári napsütésbe, ami mindenki másnak boldogságot hozott, nekünk pedig halált. Szapora lélegzetvétellel, fájdalmasan összeszorított szemmel forgattam az ujjaim közt a karkötőt a pokoli emlékek közt vergődve, annyira beharapva az ajkamat, hogy kiserkent a vérem, és éreztem a számban a fémes ízt. Kriptonit, mi? Rohadt szemétládák! – Azt hiszem, beszélnünk kell – szólalt meg hirtelen Zsombi, a szavait Bernadetthez és Lórihoz intézte. Először mindketten a kilencedikesre néztek, majd rám, mintha csak azt várnák, hogy megerősítsem. Én csak szótlanul bólintottam egyet. – A francba. Mi történt? – értette meg egy pillanat alatt Bernadett, hogy valami komoly dologról van szó. – Előtte megehetem? – kérdezte Lóri a zsömléjére mutatva. Ő nem értett semmit.

7. Vacsora után a faházunkba vonultunk a csapattal, ahol magunk lehettünk. Csenge még nem volt ott, Zsanett kiesésével pedig más érkezésére nem számíthattunk. Miután Zsombival elmondtuk Bernadettnek és Lórinak a történteket, és azt, hogy valójában hogyan is versenyez a sárga csapat, a két frissen beavatott hosszú percekig mérlegelte a hallottakat, majd szinte egyszerre csattantak fel, és indultak az ajtó felé, hogy felkeressék Mátét, azzal a tervvel, hogy elmondják neki a magukét. Bernadett azt, hogy „soha, senki nem veheti a szájára Danit!", Lóri pedig egyszerűen csak azt akarta közölni Mátéval, hogy „anyád a buta". Zsombival nem kis erőfeszítésünkbe tellett, hogy a csapatunk két erős tagját visszarántsuk, mielőtt meggondolatlanságot cselekednének. – Várjatok már! – rángattam Lóri karját, visszahúzva őt a faházba. – Nem nézhettük volna meg Zsombival Máté tabletjét, ha ez kibukik, akkor kizárnak minket – magyaráztam könyörögve, hátha valamelyikükre hatnak a szavaim. Szerencsére Bernadett ezt azonnal felfogta, és Lórit megragadva visszaültek Csenge ágyára, míg mi Zsombival az enyémen helyezkedtünk el. – Igaz is – rágta a szája szélét dühösen Bernadett. – Azért azt el kell mondanom, hogy függetlenül attól, mit találtatok Mátééknál, mindkettőtökre baromira haragszom, amiért sportszerűtlenek voltatok! – oktatott ki minket Zsombival, én pedig nem tehettem mást, csak bűntudatosan bólintottam. – Tudom. És sajnálom – suttogtam. – Jó, neked mentségedre legyen mondva, hogy végül nem nézted volna meg a tabletet, miután kitaláltad a kódot... – pillantott rám megbocsátó tekintettel, majd Zsombihoz fordult. – De te bezzeg... – kezdte. – Nem, nem – vágtam közbe. – Ebben ketten voltunk, ezt nem viszi el Zsombi egyedül – vettem a védelmembe, mert tulajdonképpen így történt. Ketten hibáztunk, és néztük meg valakinek a személyes holmiját annak érdekében, hogy bebizonyosodjon, valójában egy szörnyeteg. Csak éppen a cselekedetünkkel mi sem váltunk mássá. – Haver – ingatta a fejét Lóri elképedve. – Hová fajul még ez a verseny? –