Maradj velem

tette fel a költőinek szánt kérdést, amin valamennyien elgondolkodtunk. Az IOV felénél a versenyzők nagy része sikeresen kifordult önmagából. – Ne legyen több ilyen, jó? – fújtatott Bernadett, aki szemmel láthatóan szerette volna lezárni a témát, és nem akart rágódni a múlton. Közölte a nemtetszését, és azt, hogy sportolóként neki az, amit Zsombival tettünk, morálisan már nem fér bele, én pedig maximálisan egyetértettem vele, és szörnyen bántam a történteket, ha pedig lehetőségem lett volna rá, visszacsináltam volna. De nem lehetett, így a hibánk ott maradt köztünk, azzal együtt, amit végül felfedeztünk. Bernadett és Lóri pedig lapoztak, és nem hánytorgatták fel többé a dolgot. így váltunk órák alatt széteső társaságból igazi csapattá. A verseny alkalmával először. – És egyébként hogy érzed magad ettől az egésztől? – váltott témát Bernadett, és Zsombihoz fordult, aki csak keserű mosollyal az arcán széttárta a karját. – Hogy lennék? – kérdezett vissza csalódottan. – Nem elég, hogy a kizárásunkat kockáztatva szabályt szegtem, és rájöttem, hogy átvert a sárga csapat, de jelenleg azzal a tudattal kell együtt élnem, hogy minden, amit kiderítettek velünk kapcsolatban, az tulajdonképpen tőlem származik. – Ne okold magad – próbáltam nyugtatni, de nem jártam sikerrel, mert Zsombi továbbra is magát hibáztatta a történtek miatt. – Haver, tényleg nem tehetsz róla – szólt rá Lóri is. – Én is spanolok összevissza. Ez tök normális dolog. Az, amit ők csinálnak, az nem az. – Jó, de a nagy spanolgatásotok közepette – vette át a szót Bernadett – azért nem árt észben tartani, hogy ez egy verseny. Ahol a többi csapat ellenfelei vagyunk. Ők pedig a mi ellenfeleink – pillantott körbe köztünk, nyomatékosítva, hogy ez rajta kívül mindhármunkra vonatkozik. – Oké, értjük – biccentettem. – Akkor most gondoljuk át, hogy mit kezdjünk ezzel az egésszel – tűnődtem el, majd kérdőn Lórira néztem, aki a vacsora végeztével, mielőtt a faházba jöttünk volna, vett a kirakott gyümölcsökből, és hozott magával egy szelet görögdinnyét. Éppen két kézbe fogta a dinnyeszeletet, és beleharapott a közepébe, amitől a gyümölcs leve végigfolyt az állán. Komótosan letörölte, miközben erősen koncentrálva figyelt ránk és az elhangzottakra. Örömmel konstatáltam, hogy stresszhelyzetben is megmaradt a jó étvágya. – Na szóval – ráztam meg a fejem, figyelmen kívül hagyva, ahogyan Lóri dinnyét eszik. – Ki tud a jegyzetről? – vágott a szavamba Bernadett. – Konkrétan senki – feleltem. – Az arany csapat sejti, hiszen tőlük kaptam

az infót, de nem kockáztatnák a kizárásukat, ezért nem fogják megnézni. – Jó. Kornél és a fekete csapat? Elmondtad nekik? – Nem, eddig még nem – mondtam Bernadett szemébe nézve, aki határozottan bólintott. – És megoldható, hogy ne is mondd el? – kérdezte. Nem vágtam rá azonnal a választ, mert az nem lett volna hihető. – Hanna... – szólt mellettem halkan Zsombi. – Nem mondod el nekik, ugye? – kérdezte rémültem. – Hát... Terveztem, hogy figyelmeztetem őket – ismertem be. – Figyelmezteted? Mire? – kérdezte Bernadett. – Elolvastad, ami róluk állt a jegyzetben? – Nem. – Akkor? Felesleges elmondanod nekik. Először is, mert akkor ők is megnézik majd a tabletet, ezzel pedig a kizárásukat kockáztatják... Másodszor pedig... Nem tudom. Ha kiderül, hogy mit csináltatok, vége a versenyünknek. És itt jön a kérdés, hogy Máté után bízhatunk-e bárkiben? – gondolkodott. – Én Máté árulása után abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán itt vagyok, és ez a valóság – motyogta maga elé Zsombi. – Azért Mátét és Kornélt nem sorolnám egy kategóriába – védtem meg azonnal Kornélt, de tudtam, ez nem elég meggyőző a többieknek. – Senki nem sorolja – nyugtatott meg azonnal Bernadett, aztán idegesen Lórihoz fordult. – Megetted már? – kérdezte, mert a csendes faházban a suttogásunkon kívül csak Lóri szürcsölése hallatszott, ahogyan próbálja kiharapni a dinnye belsejét is. – Ja, bocs – nézett fel Lóri, aki szinte úszott a dinnyelében. Az állára fekete magok ragadtak. Bernadett a szemét forgatva nézett vissza rám. – Hanna, Kornél nincs egyedül. Ő is egy csapattal van. Megértem, hogy megbízol benne, de ha ő továbbadja a három másik fekete tagnak, akiket persze kedvelünk, ez oké, de akkor is... Egy versenyen vagyunk. Ha közülük csak egy úgy ébred valamelyik reggel, hogy miért is ne zárathatnának ki minket, ezzel növelve a saját esélyeiket, akkor megszívtuk. Vállalod ezt? Vásárra viszed újra mindannyiunk bőrét, és kockáztatod azt, amiért ideküldött minket Kocsis? – kérdezte, én pedig a fülem mögé tűrve egy hajtincset szóról szóra átgondoltam a hallottakat, közben a csapattársaimra néztem, akik lélegzet-visszafojtva várták a válaszomat. Nem tehettem mást,

megráztam a fejem. – Egy szót sem szólok – ígértem. A többiek megkönnyebbülten felsóhajtottak, én pedig halványan rájuk mosolyogtam. Száz százalékig biztos voltam Kornélban, és szívem szerint elmondtam volna neki mindent, amit megtudtam, de... De Bernadett érvelése meggyőzött. Bármennyire is jóban lettünk a feketékkel, Kornélon kívül nem lehettem biztos bennük. Csenge hihetetlenül klassz lány, nagyon megkedveltem, és tulajdonképpen Zolival és Bencével sem volt gondom, jó fejek, de... Ismerem őket eléggé hat nap után? Nem. És ahogyan fogyni kezdtünk a versenyben, és minden csapatnak egyre fontosabbá vált a bent maradás, többé már nem lehettem biztos abban, hogy nem élnek vissza az információval. Nem kérhetem Kornéltól, hogy amennyiben mondok valamit, azt ne adja tovább a csapatának, hiszen én is továbbadnám a sajátomnak. így viszont kezeskednem kellett volna Kornélon kívül Csengéért, Bencéért és Zoliért. Értük azonban nem tudtam. A fenébe is. Az Iskolák Országos Versenyén először éreztem igazán azt, hogy mit jelent Kornélon a fekete, rajtam pedig a piros színű melegítő. Amíg én a fekete csapaton gondolkodtam, a többiek már rátértek a másik igen fontos kérdésre, hogy miként viselkedjünk a továbbiakban. És egyikünknek nagyon nem tetszett az egyetlen lehetőség. – Nem, nem! – rázta a fejét Zsombi. – Biztos, hogy nem! – kérte ki magának. – Zsombika, figyelj már – nézett rá Lóri kedvesen. – Muszáj ugyanolyannak lenned Mátéval és a sárgákkal, mint eddig, különben lebukunk. És az azért elég tré lenne. – Nem várhatjátok el tőlem, hogy ugyanúgy lógjak Mátéval, mint eddig! – kérte ki magának. – Hányingerem van attól az embertől, soha senki nem cseszte még így át a fejem! – Tudom – nyugtatta Bernadett. – De nincs más választásod – tette hozzá kelletlenül. Zsombi megrettenve nézett rám, várva, hogy én az ő pártját fogjam, ezzel pedig kialakulna csapaton belül a döntetlen, de sajnos nem tehettem. – Zsombi – suttogtam halkan. – Máté nem hülye. Nagyon nem. Ha most hirtelen rosszban leszel vele, azonnal visszavezeti a történetet odáig, hogy nyitott fiókkal találtatok rám a faházatokban. – Jó, azt értem, de ne már – nyöszörögte.

– Figyelj, haver – szólt rá Lóri. – Tudom, hogy milyen ez. De az ember néha kénytelen olyat tenni a cél érdekében, amihez nincs kedve – sóhajtotta. Már éppen megdicsértem volna, hogy milyen jókat mond, amikor sajnos folytatta. – Azt hiszed, eleinte én szerettem lábnapozni? – kérdezte, majd meg sem várta a választ. – Persze, hogy nem – közölte. – Szar volt és fárasztó, de tudtam, hogy csak így érhetem el a célomat, és nézz meg most, bitang lábam lett! – Miért van az, hogy minden szituációban Lóri vádlijánál kötünk ki? – tűnődtem. – Mert ez a vádli nem semmi – vigyorgott elégedetten. – Valóban, nem semmi – hagytam rá, aztán a gondterhelt kilencedikeshez fordultam. – Menni fog? – Van más lehetőségem? – kérdezett vissza Zsombi. – Nem nagyon – feleltem szomorúan. – Akkor megteszem – ígérte. – Aztakurva! – kerekedett el Lóri szeme. – Igen, tudom, nem lesz egyszerű – fújtatott Zsombi. – Nem, nem az! – legyintett Lóri hanyagul, és továbbra is a fejünk fölé nézett. – Mi a szar az? – Azt hiszem, megvan Csenge szarvasbogara – pislogott nagyokat Bernadett, mi pedig Zsombival kővé dermedten ültünk az ágyamon, hátunkat a falnak támasztva, amikor is egyszerre tudatosult bennünk, hogy a bogár felettünk van. Tökéletes szinkronban ugrottunk fel az ágyamról, és rohantunk az ajtó felé, Bernadett pedig követett minket. – Gyere már, Lóri, mit csinálsz? – rángatta a karját. – Várjál már, akarok egy fotót, de bazz, ez nem fér bele a képbe. Mi az isten ez? Bernadett kirángatta a házból Lórit, aki elképedve nézte a telefonja kijelzőjét. – A francba. Homályos lett. De azért valami látszik. Nem semmi. Ez a dög akkora, mint... – gondolkodott el, keresve a megfelelő hasonlatot. – Mint Csenge feje – segítettem ki röhögve. – Télleg – csettintett. – Mi a helyzet? – lépett oda hozzánk hirtelen Máté, és vidáman, érdeklődve pillantott ránk. Egy pillanat alatt megfagyott a levegő a társaságunkban, de mivel nem akartam, hogy Máté gyanút fogjon, erőltetett nevetéssel néztem a szemébe.

– Szarvasbogár-krízis – feleltem. – Ó, értem. Nálunk pókok vannak – csevegett. – Zsombi, megyünk netezni az étkezőbe? – pillantott a kilencedikesre, mi pedig idegesen vártuk, hogy Zsombi képes-e megjátszani magát, vagy mindannyian lebukunk, és repülünk innen. Zsombi nem felelt azonnal, hanem levette a szemüvegét, és fáradtan megdörzsölte a szemét, amitől görcsbe ugrott a gyomrom, mert tudtam, Máté nem veszi be, ha fáradtságra hivatkozva nem bandáznak együtt, ahogyan szoktak. De legnagyobb meglepetésünkre végül Zsombi visszatette az orrára a szemüveget, és széles vigyorra húzta a száját. – Persze, menjünk – felelte. Bernadett, Lóri és én szinte egyszerre fújtuk ki a levegőt. Máté és Zsombi elindultak az étkező irányába, mi pedig szomorúan néztünk utánuk, amikor is Zsombi egy másodpercre visszanézett a válla felett. Mindannyian feltartott hüvelykujjal jeleztük, hogy kitartást, és vele vagyunk. A kilencedikes gondterhelten bólintott, aztán visszafordulva Mátéhoz illedelmesen nevetett valamin, amit a másik mondott. Zsombi távozásával Bernadett is elköszönt, hogy elmenjen FaceTime-olni Danival, Lóri pedig a sötétben kivilágított focipálya irányába indult, ahonnan hallotta, hogy valakik még javában rúgják a bőrt. Egyedül maradtam, így ösztönösen a medence irányába indultam, ahol már nem volt senki. A szél kissé felerősödött, és erős hullámokat vetett a víz tükrén. Leültem a szélére, bedugtam a fülem, elindítottam egy random lejátszási listát a telefonomon, majd játszani kezdtem. A szél bele-belekapott a hajamba, és az égre pillantottam. A holdat eltakarta a sűrű felhőréteg, ami az egész égboltot beborította, így szinte csillagtalan volt az este. A fák lombjait rázta a közelgő vihar előszele, én pedig újra a telefonomba néztem, és a gondolataimba merülve folytattam a sudokut. Annyira belemerültem a játékba és a mai nap történéseibe, hogy nem is hallottam Kornél érkezését, aki pont azért, hogy ne ijedjek meg, óvatosan a vállamra tette a kezét, amitől persze frászt kaptam. – Megijesztettelek? – kérdezte aggódva. – Nem... – ráztam meg a fejem, aztán elnevettem magam. – Egy kicsit – ismertem be. – Nagyon elgondolkodtál valamin. Csak nem fejben integrálsz? – érdeklődött, amitől automatikusan elmosolyodtam. – Nem, nem – feleltem, és akkor, ahogyan Kornél szemébe néztem, kínzó

bűntudat kerített hatalmába, amiért nem figyelmeztethetem. De megígértem a többieknek. És tartanom kell a szavam. – Minden oké? – fürkészett érdeklődve. – Igen, csak – rágtam a szám szélét. – Pokolian megnehezíti néha a helyzetet, hogy ez az egész – mutattam körbe – valójában egy verseny. – Pedig az – mosolyodott el továbbra is kutakodó tekintettel. – Történt valami? – tapintott rá a lényegre. – Igen – biccentettem. – És ezek szerint a versennyel kapcsolatos – bólintott. – Lényegében igen. – Oké. Valami olyan, amit te vagy ti tudtok, de nem mondhatod el nekem? – Igen – feleltem. – És egyébként rám tartozna? – Nem jobban, mint bárki másra a versenyen – válogattam meg a szavaimat. – Jó. Akkor azt ne is mondd el – vonta meg hanyagul a vállát. – Ettől ne érezd magad rosszul – nevetett. – Ennyi? – kérdeztem meglepetten. – Persze. Ennyi – felelte lazán. – Ne csinálj ebből problémát, és főként ne emészd magad miatta – kérte kedves mosollyal az arcán. – Figyelj. Ez itt – mutatott a piros pulcsimra, aztán a rajta lévő feketére – azt jelenti, hogy más csapatban vagyunk. És mindkét csapat célja, hogy minél tovább maradjon, vagy hogy nyerjen. Ez egy ilyen játék, és nem mi osztottuk a lapokat... – Tudom – bólintottam sóhajtva. – Úgyhogy ha a csapatod valamit titokban akar tartani, akkor az maradjon is titok. Az enyémnek is van. Sőt, szerintem az összesnek. És ez így van rendjén. Jó? – Jó – vigyorodtam el hálásan, mire Kornél lepakolta a cuccát mellém a medence szélére, lehúzta a fekete pulcsija cipzárját, kibújt belőle, aztán szó nélkül beugrott a vízbe. Néztem, ahogyan elnyelik a hullámok, úszik egy hosszt, majd megfordul előttem a medencében. Hihetetlenül megnyugtatott a hozzáállása ahhoz, hogy vannak, és lesznek is titkaink egymás előtt a versenyen, mert ez elkerülhetetlen a kialakult szituációban, és a dilemmámra adott reakciója tökéletesen megerősített abban, hogy betartom az ígéretemet a többieknek, és nem mondok el semmit. Az pedig, hogy ezt ő kérte tőlem, megkönnyítette a helyzetemet, amiért kimondhatatlanul hálás voltam neki. Kornél egy újabb hossz után megkapaszkodott előttem a medence

peremében, állát pedig az alkarján pihentetve nézett fel rám a vízből, aztán megakadt a tekintete a karkötőmön, és elcsodálkozott. – Bernadett... – szóltam, mielőtt bármit kérdezett volna. – Bernadett csináltatta meg nekem, amíg a városban volt. – Ez rendes tőle – mosolyodott el. – Igen – biccentettem. – Teljesen magától ajánlotta fel, nagyon meglepett – magyaráztam, miközben a karkötőmet forgattam a csuklómon. – Azt mondta, sportolóként pontosan tudja, mit jelent egy kabala... – Persze, hogy tudja – nevetett fel Kornél, és a reakciójából ítélve arra következtettem, hogy számára sem idegen a téma. – Hallgatlak – vigyorogtam rá, mire Kornél röhögve megrázta a vizes haját, jelezve, hogy nincs mondanivalója, és elrugaszkodva a medencétől leúszott egy újabb hosszt. A telefonommal a kezemben, türelmesen vártam, hogy visszaérjen. Hamarosan újra felkapaszkodott elém. – Szóval – pillantottam rá szórakozottan. – Halljam, mi a te szerencsetalizmánod – faggattam. – Nincs – közölte. – Nem hiszek neked – nevettem fel. – Tényleg nincs – erősködött. – Tárgy nincs – javította ki magát, mire felszaladt a szemöldököm. – Aha. Szóval tárgy nincs – ismételtem meg. – Akkor mi van? – töprengtem. – Á, oké, megvan – biccentettem. – Biztos, hogy nem találod ki – ingatta a fejét. – Valamiféle szokásról van szó, ugye? – kérdeztem, és tudtam, hogy eltaláltam, mert Kornél elnevette magát. – Szóval egy furcsa szokás... Gyanítom, hogy a kajakversenyek előtt... – Nem fogom elmondani – röhögött megállás nélkül. – Rendben van – biccentettem, jelezve, hogy tiszteletben tartom a döntését, megőrizheti a titkát, majd sóhajtva a karkötőmre néztem. – De ez egyébként nem kabala – javítottam ki. – Ez egyszerűen csak... Anyu utolsó személyes tárgya, amit viselt – köszörültem meg a torkomat, és nagyon koncentráltam, hogy a hangom ne legyen elcsukló. – A kórházban kaptam meg, miután... – köhintettem egyet. – Miután már nem volt ott – fejeztem be. – Ez minden, ami maradt – tártam szét a karomat tehetetlenül. – Ezért ragaszkodom hozzá ennyire. Nem kabala, mert nem hozott szerencsét – ismertem be. – Istenem, még mindig felfoghatatlan – meredtem magam elé. – Bekísérsz valakit a kórházba, és az

utolsó pillanatig hiszed, hogy kijön onnan. De nem jön ki. Hanem a kezedbe nyomnak egy zacskó dolgot. A hálóingét, a köntösét, ékszert, megmaradt gyümölcsöt, ami ott rohadt a polcon, de nem dobják ki, mert nem tehetik meg, vissza kell adniuk. Majd te kidobod – suttogtam. – Tablet, amit az utolsó napokban már nem használt, de ott volt vele, hátha... – mondtam, és idegesen a hajamba túrtam. – Bocs, ezeket nem akartam hangosan kimondani... Csak egy kicsit megviselt a mai nap, és az, hogy visszakaptam a karkötőt – magyarázkodtam teljesen szétesve. Kornél a medence szélébe kapaszkodva némán nézett rám, aztán kisimította a szeméből a vizes haját. – A verseny előtti éjszakákon kizárólag a jobb oldalamon alszom – mondta ki hirtelen. – Mi? – néztem rá elkerekedett szemmel, miközben elengedtem a karkötőmet. – A jobb oldalamon – ismételte meg. – Egyszer aludtam háton, és utolsó lettem másnap. Azóta csak a jobb oldalamon alszom a kajakversenyek előtti éjjel, mert úgy nyerek. Pislogás nélkül néztem rá, aztán felfogva, hogy nem viccel, kitört belőlem a nevetés. Kornél velem együtt felröhögött, és megrázta a fejét. – Jó, nyilván azért mondtam el végül, hogy felvidítsalak, Újvári Hanna, de ez a reakció már túlzás – szólt rám, mivel nem bírtam abbahagyni a nevetést. – Ne haragudj, csak... – törölgettem a szemem. – Csak próbálom elképzelni, és... – Igen, pont olyan – vallotta be továbbra is mosolyogva. – Főleg, amikor nem kényelmes úgy, de nem tehetek mást. – Hogyne tehetnél mást? – röhögtem megállás nélkül. – Aludj máshogy. – Nem. Akkor nem vagyok jó másnap – erősködött. – Ugye valójában tudod, hogy nem ettől függ a kajakozásban elért eredményed? – mosolyogtam rá. – Nem kockáztatok – rázta meg a fejét. – Rendben – hagytam rá. – Megértem – fojtottam el a nevetésemet. – Dehogy érted – nézett a szemembe kedvesen. – És a kérdésedre válaszolva, persze, tudom, hogy hülyeség. De jó hinni benne – vonta meg a vállát. – Valamiben kell – tette hozzá. – Ez elég idealista szemlélet – suttogtam halkan. – Lehet – ismerte be. – De jól érzem magam idealistaként – felelte. – Én meg jó szarul realistaként – vágtam rá őszintén, mire Kornél

felnevetett, és úszott egy újabb hosszt, amíg én a gondolataimba merülve üldögéltem a medence szélén, és a telefonom kijelzőjén anyura pillantottam. Vajon mit szólna Kornélhoz? Tetszene neki? Kedvelné? Bárcsak beszélhetnék vele róla! Vagy bármiről. Bárcsak...

8. – Rendben, értesítem a csoport tagjait is, hogy tudjanak róla! – kezdett intézkedni a kis zárt csoportjukkal kapcsolatban. Befejeztem a videóhívást, és a szám szélét rágva néztem a piros borítékra, ami ott hevert köztünk. Lóri beleharapott a zsömléjébe, majd a villájával egy nagy adag rántottát lapátolt a szájába. – Nyssuk mr k – mondta. – Parancsolsz? – meredt rá Bernadett. – Azt mondja, nyissuk már ki – fordítottam le Lóri teli szájjal, artikulálatlanul mondott szavait. – Akkor lássuk – nyúlt a borítékért Zsombi, és kinyitotta. Egy kis lapocskát húzott ki belőle, mi pedig mindannyian fölé hajoltunk, és pár pillanatig némán néztük. Semmi más nem szerepelt rajta, csak az akasztófajáték tipikus illusztrációja. Gyerekrajznak tűnt, a kis figura még mosolygott is lógás közben. – Oké, ez mi a bánat? – fonta össze maga előtt Lóri a karját. – Egyszerű – felelte Zsombi. – Akasztófa. Műveltségi. Ki kell találni a feladványt... – És ahhoz miért kell két ember egy csapatból? – kérdezte Bernadett. – Mutasd csak – kértem el a lapot, hátha esetleg van rajta valamilyen részlet. Nem volt, csupán a gyerekrajz a felakasztott emberrel, és az instrukció, miszerint tíz percen belül meg kell jelölnünk két embert, aki megy a feladatra. – Zsombi és Hanna – jelentette ki határozottan Bernadett. – Műveltségire ők mennek. – Egyetértek – bólogatott Lóri. – Rendben – szólt Zsombi is, bár kicsit elsápadt a rá váró felelősségtől, tekintve, hogy még nem tudta bizonyítani a rátermettségét a legutóbbi feladat óta. – Srácok, nekem ez nem tetszik – hezitáltam, a kezemben tartva a kis

rajzot. – Mi a baj, Hanna? – kérdezte Bernadett, és valamennyien aggódva néztek rám. – Nem tudom. Túl egyszerű – ingattam a fejem. – Ez csapda – jelentettem ki. – De... – vette el a papírt Zsombi. – ...minden itt van – mutatott rá. – Akasztófajáték, ki kell találni valamit. – Nincs utalás arra, hogy ki kell találni bármit, hiányzik az akasztófához tartozó feladvány, ahol a vonalak jelölik a megfejtendő szöveget – agyaltam megállás nélkül. – Ráadásul itt van ez – mutattam a papír jobb felső sarkára, ahol ott volt egy kis homokórát ábrázoló vízjel. – Az IOV lógója, semmi extra. A honlapon is ez van – vonogatta a vállát Lóri. – Eddig nem szerepelt a feladványok leírásában. Még jelölésként sem – gondolkodtam. – Akkor időre kell akasztófázni – oldotta meg Zsombi. – Megyek, felíratom magunkat, Hanna – állt fel az asztaltól. – Várj, Zsombi! – szóltam rá, mert valahogy nem tetszett ez az egész. – Mi az? – Legutóbb, amikor ketten mentünk – gondolkodtam –, akkor is elkerülte a figyelmünket valami részlet, és erőnlétit kaptunk – magyaráztam. Zsombi összeráncolta a homlokát, és visszaült a székére. – Jó, nézzük meg újra, hátha valamit nem látunk – értett egyet, megijedve attól, hogy esetleg megint olyan feladatot kapunk ketten, amitől leblokkol, és ezúttal tényleg kiesünk miatta. – Ti láttok valami extrát, vagy ti is csak ezt a creepy felakasztott havert bámuljátok, ahogy lóg? – meredt Lóri a papírra, amikor is rájöttem. – Zseni vagy, Lóri – csaptam a vállára. – Kösz – vigyorgott elégedetten, bár még nem tudhatta, hogy miről beszélek. – Mire jutottál? – érdeklődött Bernadett. – Akasztófa. Szedd szét. Akasztó-fa – suttogtam halkan, nehogy a többi asztaltól meghallják, hogy miről beszélünk. – Egy erdőben vagyunk... Lóg a figura – mutattam a papírra. – Ez kombinált erősségi és ügyességi lesz, srácok – fújtattam hatalmasat. – Biztos vagy ebben? – kérdezte Bernadett, és látszott rajta, hogy nem sikerült teljesen meggyőznöm.

– Igen – feleltem. – Nem műveltségi lesz. – Okkkkké – dörzsölte meg a homlokát Bernadett. – Akkor tegyünk fel mindent egy lapra. Bízom benned, Hanna, úgyhogy megyek Lórival a feladatra. – Jó – értett egyet Lóri. – De várjatok – nézegette a papírt Zsombi. – Ha az van, amit Hanna mond, és az egyik csapattag lóg valamin, nem tudom, egy fáról, vagy ilyesmiről – töprengett –, akkor mi van, ha a másiknak kell megtartania vagy felemelnie? Akkor egy kisebb termetűnek kellene menni közülünk egy erőssel. Nem? – Igazad lehet, haver, én nem bírom Bernadettet sokáig tartani, még a haja is izomból van – agyait Lóri, mire Bernadett értetlenül nézett rá. – Ezt most elengedem a fülem mellett, mert lehet, hogy igazad van – gondolta át. – Akkor Zsombi vagy Hanna menjen Lórival vagy velem. Melyikőtök vállalja? – pillantott felváltva a kilencedikesre és rám. – Nekem van egy enyhe tériszonyom. Nem vészes, de bizonyos magasság felett remeg a lábam. Ha magasan kell lógnom, abból lehet baj – ismerte be Zsombi. – Jó, akkor vállalom – adtam be a derekam. – És a bokád? – kérdezte Bernadett. – Már nincs baja – vontam meg a vállamat. – És egyébként is. Ha ennyit kell csinálnom – mutattam a lógó ábrára –, akkor azt kibírom. – Jó – egyezett bele Bernadett. – Na és mi? – fordult Lórihoz. – Melyikünk menjen? – Én szívesen – ajánlotta fel Lóri önként. – Hannát cipeltem már a hátamon, elbírom, ha olyan a feladat. Feldobom a fára, ha kell. – Kösz – nevettem el magam feszülten. – Rendben – bólintott határozottan Bernadett. – Akkor Hanna és Lóri mennek a feladatra. – Remélem, hogy nem tévedsz, mert ha Lórival kapsz műveltségit, akkor veszélyben a bent maradásunk – tette hozzá. – Nem tévedek – biztosítottam, és magamban hozzátettem, hogy remélem. Az étkezőben minden csapat a feladathoz kapott kis rajzot próbálta értelmezni, és ahogy körbenéztem, úgy tűnt, mindenki a klasszikus akasztófajátékra számít. Csak én voltam, aki vadul ragaszkodott az elképzeléséhez, miszerint ez nem akasztófa, hanem akasztó-fa. Zsombi felállt, és elsétált felíratni minket, Bernadett pedig csinált egy fotót Lóriról és rólam, ahogyan a feladatot kezünkben a kamera felé tartva mosolygunk. A következő pillanatban már landolt is Kocsisnál a képünk,

miközben Máté megállt az asztalunknál. – Zsombi és Hanna, ugye? – kérdezte vidáman. – Zsombi és Hanna megy tőletek? – Nem – ráztam meg a fejem, a válaszom pedig meglepte Mátét, és döbbenten nézett ránk. – Ne már! Ki mást küldenétek akasztófázni? – csodálkozott. – Lórival megyek – feleltem mosolygósan. Tisztán látszott Mátén, hogy teljesen összezavartuk. – Nem értem. Hogyhogy? Akasztófa lesz, nem? Vagy ti másra gondoltok? – kapkodta a fejét, azt nézve, hogy Marci már felíratta-e a versenyre küldött csapattagokat, vagy még tud módosítani, ha esetleg új infót szerez tőlünk. – Nem, nem – tagadtam azonnal. – Akasztófára gondolunk mi is. – Ésőőő... Ezért külditek Lórit? – húzta össze a szemöldökét, erősen gyanakodva. – Ja – biccentett Lóri. – Kerületi akasztófajáték-nyertes vagyok – hazudta szemrebbenés nélkül. – Tényleg? Te? – csodálkozott Máté, és a meglepettsége láttán Lóri úgy tett, mintha megsértődne. – Mármint, nem azért... – próbált szépíteni Máté. – Csak meglepődtem, nem gondoltam volna rólad. – Pedig Lóri nagy akasztófás – füllentett Bernadett is. – Két betűből képes kitalálni egy egész feladványt. – Tényleg? Az nem semmi – lepődött meg Máté őszintén. – Jaja – biccentett Lóri. – Hát jó, ez meglepett, de akkor sok sikert nektek – vigyorgott, barátian megveregetve Lóri hátát. – Tőlünk Marci megy és Mira. – Sok sikert nektek is – erőltettem mosolyt az arcomra egészen addig, amíg Máté el nem ment az asztalunktól. Akkor aztán komoran összenéztünk a többiekkel. – Na, most sikerült jól összezavarnunk – biccentett elégedetten Bernadett. – Pontosan – vigyorgott Lóri. – Ezt írd a jegyzetedbe, seggarc – dünnyögte az orra alatt. – Egyébként meg jó vagyok akasztófából, kitalálok bármit. – Tudjuk – hagyta rá Bernadett Lórira. – Addig jár a korsó a kútra, amíg sánta kutya – közölte Lóri, megpróbálva bebizonyítani a rátermettségét. – Majdnem – mosolyogtam felé, miközben Zsombi visszaért az asztalunkhoz. – Felírtak titeket. Tízkor a kapunál kell lennetek – mondta gondterhelten,

én pedig az órámra pillantottam. Már nem volt sok időnk. Valamennyien folytattuk a reggelit, bár én már sokkal kevesebb étvággyal, és amíg a többiek neteztek, én átnéztem Kornélék asztalához. Addigra ők is feliratkoztak, és amikor Kornél észrevette, hogy figyelem, széttárta a karját. Egyértelműen azt kérdezte ezzel, hogy ki megy tőlünk. Lórira és magamra mutattam, amitől elkerekedett a szeme. – Miért? – tátogta. Csak a halántékomra tettem a mutatóujjamat, jelezve, hogy kitaláltam valamit. Erre megértően bólintott, és mutatta, hogy tőlük Csenge és Bence megy. Ezt átgondolva helyeslően biccentettem, amitől Kornél szemmel láthatóan megkönnyebbült. Ha igazam van, és kitaláltam a feladatot, akkor Csenge kicsi és vékony, valamint Bence atléta testalkata kedvez nekik. – Nézzétek, Kocsis posztolta a képet – mutatta Zsombi felénk a telefonját, mire valamennyien a kijelzőre néztünk. Szirtes Gimnázium megosztott egy bejegyzést. Egy perccel ezelőtt. A Szirtes-csapat ismét bevetésen! Két versenyzőnk, Újvári Hanna és Vári Lóránt a képen látható feladvány megoldására készül, támogassuk őket egy lájkkal és néhány kedves sorral a kommentszekcióban! Sok sikert kívánunk Hannának és Lórinak, drukkoljunk együtt, hogy büszkeségeink az IOV hetedik napján is jól teljesítsenek, és bent maradásukkal egy lépéssel közelebb kerüljenek az áhított kupához! Kocsis igazgató Kocsis lelkes posztja alatt a kommentek a szokásos stílusban íródtak. „Mi a szar az a rajz? Ezeket felkötik ma?" „Ideje lenne.” „Kuss már, ha nem érdekel titeket a verseny, akkor takaroggggyatok innen a bánatba!" „Hajrá, Szirtes!" „Így van. HARJÁ, IRTESZ!" „De hülye vagy." „Mi van a kis papíron? Akasztófa, baszki?" „Szerintem igen, az lesz a feladat." „Mérnem az, hogy megölik egymást?" „Mert egy idióta vagy!" „Hajár, Bernadett!!!!! Szeretlek! Dani" „Dani, vagy ki a franc vagy, olvasd már el a posztot, Bernadett most nem versenyzik! És mi az a hajár?" „Kussolj, elírtam." „Idióta!” „Gyerekek, ne kelljen moderálnom! Kocsis igazgató" „Akkor erre most Hanna és Lóri megy?" „Aha. És az egyiket felakasztják!" „Senkit nem akasztanak fel. Viselkedjetek szépen. Kocsis igazgató" „Halljátok, bátyák, én eddig lemaradtam. Mi ez a cucc?" „Az Iskolák Országos Versenye." „És az mi a tököm?" „Nem hallottál róla?"

„Mér, valaki hallott róla?" „Ott van négy gyökér a sulinkból. Nekik kell drukkolni a versenyen, mer Kocsis akar egy kupát." „Milyen kupát?" „Nézd meg a honlapon, valami gyász." „Menjetek már innen a francba trollkodni, vannak, akiket érdekel a verseny! És nem gyökerek, éppen a sulinkért versenyeznek. Húzzatok innen a halálba! Hajrá, Szirtes!" „Sok sikert, Hanna és Lóri!" „Sok sikert!" „Veletek vagyunk, hajrá, Szirtes!" „Szarnom kell." „Na ebből elég, moderálom a hozzászólásokat! Utolsó kommentelő, látom, hogy nem igazi a profilod, de kiderítem, hogy ki vagy!!! Kocsis igazgató" A hozzászólásokat nézve inkább visszaadtam Zsombi telefonját, és elkerekedett szemmel néztem magam elé. Hát, a nyári szünet alatt egy iskolai verseny, amiről még stream sincs, nem annyira dobja fel a sulink többi tanulóját, de talán Kocsis erőlködése mégsem teljesen hiábavaló, mert úgy tűnik, ha kevesen is, de vannak, akiket kezd érdekelni, hogy mi történik velünk a versenyen. – Ettél eleget? – érdeklődött Bernadett kedvesen. – Igen, jól vagyok – feleltem. – Akkor... Idő van – állt fel az asztaltól, mire mind követtük, és visszavittük a tálcánkat a helyére, majd kiléptünk az étkező épületéből. Az égbolt felhős volt, és szinte mindenki aggódva nézett felfelé, azon tűnődve, hogy várható-e még eső. Egyelőre csak borult, szürkés nyári idő volt, kellemesen fülledt, egyre melegedő levegővel. A pocsolyákat kerülgetve a cipőnk csúszott a sárban, engem egyszer Bernadett kapott el, és a karomra rászorítva mélyen a szemembe nézett. – Menni fog? – kérdezte. – Igen – feleltem. – Jó. Mi itt várunk, el sem mozdulunk innen – mutatott a kapuval szembeni asztalokra és padokra, ahonnan tökéletes rálátás nyílt az érkezőkre. – Rendben – bólintottam, aztán Bernadett gyorsan átölelt, és már félre is vonult. Először nem értettem, hogy miért hagy ott, aztán megláttam Kornélt, aki a fekete melegítőjében sétált oda hozzám. Az arca feszült volt, bármennyire is próbálta rejteni a mosolyával, tisztán látszott rajta, hogy ideges. Időközben a szervezők kinyitották a kaput, és a versenyre induló csapattagok kettesével megindultak kifelé. – Hát akkor... – tártam szét a karomat, és hirtelen fogalmam sem volt, hogy

mit mondjak Kornélnak. – Gyere vissza, Hanna, jó? – szólt halkan. – Visszajövök – ígértem. – Egy kicsit pánikolok attól, hogy kiesel – ismerte be, a szavai hallatán pedig elnevettem magam, mert tudtam, hogy ez mit jelent, ezért gyorsan odahajoltam hozzá, és adtam egy gyors puszit a szájára, nem foglalkozva azzal, hogy ezt ki látja. – Nemsokára jövök – suttogtam, aztán megfordultam, és a rám váró Lóri után indultam, amikor megtorpantam egy pillanatra, és visszafordultam Kornélhoz. – Csak így, egyszerűen Hanna? Hol marad az Újvári? – kérdeztem visszatartott nevetéssel. – Nem tudom... Gondolkodtam, és szerintem nem hívhatom teljes nevén a barátnőmet. Az elég hülyén nézne ki – tárta szét a karját. – Hogy mi? – motyogtam elkerekedett szemmel, aztán Lóri megragadta a karomat, és a nyitott kapun át húzott magával. A döbbenettől gondolkodni sem tudtam, az agyamat teljes egészében kitöltötte Kornél utolsó mondata, és miközben a szervezők a kezünkbe nyomtak egy-egy nehéz tornazsákot, felraktak minket a buszra és elindultunk, én még mindig csak kábán vigyorogtam. A tizenegy bent maradt csapat huszonkét tagját ültették buszokra, és a számításaim beigazolódni látszottak, mert ahelyett, hogy lefelé indultunk volna, felfelé mentünk, magasabbra. Alig pár perces buszút után leparkoltunk, és egy erdei pihenőhelyen találtuk magunkat, ahol a narancssárgába öltözött szervezők már vártak ránk, előkészítve a versenyzőknek a terepet. A csapatok közül szinte mindenki tanácstalanul forgolódott a leparkolt jármű mellett, Lórin és rajtam kívül talán egyedül az arany csapat tagjain láttam, hogy erre számítottak, mindenki más azt hitte, hogy valamiféle zárt terembe megyünk akasztófajátékot játszani. A sárga csapatból Marci összehúzott szemöldökkel meredt az erdei helyszínre, ő nyelvtanosként már biztos lehetett abban, hogy rossz helyre került. De nem csak ő lepődött meg, a sűrű lombok alatt állva valamennyi versenyző rájött, hogy ez a helyszín nagyjából mindenre alkalmas, csak kitalálósdira nem. – Figyelem, csapatok! – szólt Róbert, az IOV főszervezője, mire mindenki elhallgatott, és befejezte a beszélgetést, ami leginkább arról szólt, hogy miként érthették ennyire félre a feladványt. – A mai feladaton a csapatok külön

vesznek részt egy közeli helyszínen, ahová gyalog jutunk el, a fák közti ösvényen. Nem egy időben, hanem egymás után fogtok következni, a soron lévők pedig itt várakoznak, egészen addig, amíg nem szólítunk benneteket a színetek szerint. Tehát amíg nem ti következtek, itt kell várakoznotok, találtok enni- és innivalót, valamint egyéb elfoglaltságot a tornazsákokban – instruált minket. – Elnézést – jelentkezett a világoszöld csapat lánytagja. – Igen? – Mennyi ideig tart majd a mai verseny? – Ki fog derülni – felelte szűkszavúan Róbert, és otthagyott minket. A huszonkét fő először tétlenül ácsorgott, aztán miután eltelt pár perc, és nem történt semmi, leültünk a faasztalok köré helyezett padokhoz, és megnéztük, mit rejtenek a kapott tornazsákok. – Hát, Lóri – forgattam a kezem közt egy csomag kekszet és konzervet. – Sokáig leszünk. Ebben az ebéd is benne van – mutattam fel. – De jó, van banán! – turkált Lóri a tornazsákjában, és örömmel vette ki a gyümölcsöt. – Halljátok – ült le mellém Isti, a sötétzöld infós csapatból –, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ez rohadtul nem akasztófázás lesz – pillantott körbe a sűrű fákkal körülvett pihenőhelyen. – Valaki elcseréli velem a narancslét? – huppant le a társaságunkba Csenge. – Adjad, nekem barack van – ment bele Lóri azonnal a cserélgetésbe. Ahogyan a csapattagok figyelmét teljesen lekötötte a kapott tornazsák és annak tartalma, én megigazítottam a copfomat, és körbenéztem. A pihenőhelyen a szervezők közül öten maradtak velünk, ők néma csendben, egy-egy fa mellett ácsorogva vigyáztak ránk, és arra, hogy ne mehessünk onnan sehová. A többi narancssárga ruhát viselő azonban eltűnt. Úgy gondoltam, ők a közeli versenyhelyszínen készülnek fel éppen a fogadásunkra. Aggódva elővettem a telefonomat, és megnéztem. Legalább volt térerő. Ez többeknek is feltűnt, mert a legtöbben a készüléküket nyomkodva éppen kihasználták, hogy működik a mobilnet. Képeket töltöttek fel, Boomerangot készítettek, rohantak a Messengerre, hátha online van valaki... Elterelésnek tökéletes volt, mert egy ideig sikerült a versenyzőknek megfeledkezniük arról, hogy éppen feladaton vagyunk, ahol, mint minden esetben, ezúttal is a kiesés a tét. Fülhallgatók a fülekben, a kezekben egy-egy telefon, és már újra úgy

néztünk ki, mint bármelyik gimnazistákból álló társaság, fizikailag együtt, de mégis külön-külön, egy-egy virtuális világba menekülve. A verseny szabályzata értelmében a feladatokon nem használhattuk a telefont, volt, hogy el is vették, ha olyan próbán vettünk részt, amin felmerülhetett a csalás gyanúja, de általánosságban a szervezők lazák voltak, és várakozás közben engedték a csapatokat netezgetni. Én azonban inkább átnéztem, hogy mit rejt a csomagom. A kapott tornazsákban kutatva a kezembe akadt egy szúnyogriasztó krém, aminek kifejezetten örültem az esős éjszaka után, és a tégely tetejét letekerve kentem egy adagot az arcomra, illetve a kézfejemre. A testem többi részét takarta a piros egyenmelegítő. – Lóri – fordultam hozzá, felé tartva a kis dobozt. Éppen az Instagramon lájkolt mindent, ami a hírfolyamában elé került. – Köszi – biccentett, ujjaival sietősen kikanalazott a krémből egy nagy adagot, és maszatolva a fejére kente. A krémet nem volt ideje teljesen eldolgozni, annál sokkal sürgetőbb volt, hogy csillapítsa a lájkrohamát, ezért az arca több helyen fehér maradt a krémtől. Nem zavarta, pörgette tovább az Instát, mintha csak lemaradt volna bármi fontosról. Néztem, ahogyan, és amit Lóri lájkol. Dögös lány fürdőruhában. Egy másik dögös lány egy másik fürdőruhában. Valaki hátizomra gyúr egy teremben. Megint más egy tengerparton szaltózik. Újabb lány bikiniben, ezúttal a Balatonon. Valaki lángost eszik. A szememet forgatva figyeltem a mellettem ülő Lórit, és elgondolkodtam a látottakon. Mennyi értelmetlen kép, mennyi értelmetlen pillanat, amit fontosnak tartanak megörökíteni, hogy aztán filtert húzva a képre feltöltsék, hogy irigykedjenek csak azok, akiknek éppen valahol sokkal szarabb. Felszínes világ felszínes embereknek. Kivétel nélkül minden csapat a telefonját bújta, és szinte fel sem tűnt senkinek, amikor Róbert visszaért hozzánk. – Egy kis figyelmet szeretnék kérni! – szólt, mire nagy nehezen mindenki felnézett a telefonból. – Kezdődik a verseny. Arany csapat, indulás utánam – szólt, mire Veronika és Dávid, akik egyébként is külön ültek mindenkitől, felálltak, és szó nélkül követték a főszervezőt, majd mindannyian eltűntek a fák sűrűjében. Én pedig abban a pillanatban benyomtam a telefonomon a stoppert. – És most? – forgolódott Csenge telefonnal a kezében. – Gondolom, most várunk – válaszolta a halvány rózsaszín csapat egyik fiútagja. – Ja, jó – vonta meg a vállát hanyagul, és visszamerült a telefonjába.

A telefonomat az asztalon hagyva figyeltem, ahogyan pörög a stopper, és közben kivettem a tornazsákomból egy almát, megtörölgettem a melegítőfelsőm aljával, aztán beleharapva a fogam közé szorítottam, és átnéztem, hogy még mit rejt a kapott tornazsákom. Konzerv, keksz, egy zsömle, dobozos üdítő, műanyag palackos ásványvíz, energiaszelet és egy csoki. Ezenkívül a szúnyogriasztó kenőcs és egy pakli kártya. Kíváncsian a kezem közé vettem, és megforgattam az ujjaim között. Hamar rájöttem, hogy ennek semmi köze a várható feladathoz, hanem nyilván Róbert erre utalt, amikor azt mondta, a tornazsákokban találunk egyéb elfoglaltságot. Ahogy körbenéztem a kipakolt asztalon, láttam ott frizbit, ugrókötelet és egy gumilabdát is. A szervezők azt hihették, hogy a csapatok unatkozni fognak a várakozás alatt, ezért tettek minden tornazsákba valami kollektív elfoglaltsághoz szükséges eszközt. Értékeltem a naivitásukat, de ahogy körbenéztem, a mobilneten és egy-egy feltöltött telefonon kívül senkinek sem volt szüksége semmire. Amíg a többiek neteztek, én Lóri mellett, a padon ülve némán várakoztam, és egyre sűrűbben néztem a stopperemre. Eltelt öt perc. Aztán tíz. Tizenkettő. Tizennyolc. Húsz. Huszonhárom. És végül a huszonhetedik percben visszatért Róbert, legnagyobb meglepetésünkre az arany csapat nélkül. – Kiestek? – kerekedett el Lóri szeme, leengedve a kezét az ölébe, a telefonnal együtt. – A türkiz csapat jöjjön velem – szólt Róbert, figyelmen kívül hagyva, hogy záporoznak felé a kérdések. A felszólított csapat két tagja idegesen feltápászkodott, és megindult a főszervező irányába, majd csakúgy, mint az arany csapat esetében, ők is eltűntek a sűrű fák között. – Most ez mi volt? – kérdezte Csenge teljesen leblokkolva. – Szerintem akik már túl vannak a feladaton, máshol várnak minket, hogy ne mondhassák el, mi vár ránk – gondolkodtam hangosan. – Logikusnak tűnik – biccentett Ádám a sötétzöldektől. – Mennyi idő volt ez? – érdeklődött Csenge. – Huszonhét perc – válaszoltam. – Akkor most megint annyit kell várni? – túrt bele szőke hajába. – És minden csapatnál ennyit kell majd várni? – pontosította a kérdését. – Valószínűleg igen – biccentettem. – Hát akkor én nézek valami sorozatot – jegyezte meg a világoskék csapat egyik fiútagja. Ezt nagyjából mindenki jó ötletnek tartotta, úgyhogy miután az első fél órában kimaxolták az Instát és a Facebookot, áttértek a film- és

sorozatnézésre. A ránk vigyázó szervezők csendben, biztos távolságból figyeltek minket, de úgy tűnt, sokkal kevesebb gond van velünk, mint amire számítottak, mert egy idő után a fák melletti ácsorgás helyett leültek ők is egy-egy padra. Mivel mindenki netezett, és eszünkbe sem jutott elmenni a kijelölt helyről, kicsit lazábban vették a felügyeletünket. Konkrétan nem volt mit felügyelni. Egy rakás színes melegítőt viselő tizenéves görnyedten bámulja a telefonját az erdő közepén. Egy rossz tinihorror nyitó jelenete is lehettünk volna. A sorozat- és filmnézés miatt a többieknek szinte repült az idő, miközben átlagosan huszonhét és harmincnégy perc között Róbert visszajött, és elvitt egy újabb csapatot. Az arany és a türkiz után következett a sárga, majd világosbarna, sötétzöld, fekete... Egyre kevesebben maradtunk az erdei asztalnál. És a többiekkel ellentétben nekem a várakozás kifejezetten hosszúnak tűnt. Nem tudtam mit netezni, nem érdekelt a Facebook, sem pedig az Instagram, nem szándékoztam más életét nézni, elég volt nekem élni a sajátomat. A lombok árnyékában a padon ülve várakoztam, tudva, hogy hamarosan mi következünk, és igyekeztem egyenletessé tenni a légzésemet, mert észrevettem magamon, hogy elkezdtem izgulni, amitől szaporábban vettem a levegőt. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam az agyamból kizárni a közelgő megmérettetés minden gondolatát. Sikerült teljesen elkalandoznom, miközben a fülemben még mindig visszhangzottak Kornél utolsó szavai, amikor a barátnőjének nevezett, és ettől akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, majd fintorogva a tenyerembe temettem az arcom, tekintve, hogy az erre adott reakcióm, ami nagyjából annyit tett, hogy bambán bámultam rá, nem lehetett túl meggyőző. A fenébe, hogy ennyire béna vagyok ebben a témában. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene erre lépnem. Elég, ha tudomásul veszem? Vagy meg kell erősítenem valahogy? Passz. Tanácstalanul a kijelzőmre néztem, amiről anyu fotója mosolygott rám. Úgy láttam, mintha jól szórakozna rajtam. Nem hibáztattam érte. – Te jó ég – fújtattam egy hatalmasat, amikor feltűnt, hogy már megint egy fényképbe képzelem bele mindazt, amit a valóságban többé már nem kaphatok meg, ezért szorosan lehunyva a szemem megráztam a fejem, és a kezembe vettem a telefonomat, majd megnyitottam a YouTube-ot. Róbert időközben újra megérkezett, és elvitte magával a halvány rózsaszín kettőst. Már csak négy csapat maradt a padoknál, összesen nyolcán vártunk a megmérettetésre. És ha mi vagyunk a következők, akkor is van fél órám addig, így a megnyitott YouTube-ra néztem, hezitáltam pár pillanatig, végül

beírtam a keresőbe Kornél nevét. Több találat volt rá, mint amire számítottam, valamennyi kajakversenyekről készült, ezért beállítottam nézettség szerinti listázásba, és elindítottam a legnépszerűbbet. Amikor megláttam a videón a hosszú ujjú evezősfelsőjében, ahogyan rátapad a vállára és a karjára a ruha, kiemelve minden izmát, akaratlanul is hevesebben vert a szívem, és ahogyan elindult a rajtnál, totál laikusként visszafojtott lélegzettel bámultam a versenyt, és még úgy is izgultam, hogy tudtam, hogy megnyerte, hiszen a videó címe is az volt. A leírás szerint ekkor lett magyar bajnok. És bizonyára a jobb oldalán aludt előző este. Hogy máshogy? Mosolyogva, elképesztő büszkeséget érezve néztem a videót, majd átkattintottam a következőre, amit ajánlott a YouTube. Aztán újabbat és újabbat néztem meg, míg végül azon kaptam magam, hogy Kornél teljesen lekötötte a figyelmemet, anélkül hogy tudott volna róla. Lenyűgöztek a látottak, és az egész kajakosvilág, ami elém tárult, hiszen minden verseny, amin valaha részt vettem, egy tanteremben vagy esetleg egy előadóban zajlott, ahol mindenki néma csendben számolt. Ehhez képest Kornél világa az enyém tökéletes ellentéte volt. De valahogy mégis működött ez az ellentét. És az, ami teljesen érthetetlen módon köztünk történt a verseny kezdete óta, egészen odáig, hogy a barátnőjének nevezett, nem várt boldogságot okozott. És én olyan rég voltam már boldog, hogy szinte elfelejtettem, milyen is az. A fák közül Róbert lépett ki, mire automatikusan bezártam a videót, és kikaptam a fülemből a fülhallgatót, így végül nem tudtam végighallgatni Kornél interjúját egy verseny után, amelyben arról nyilatkozott a pálya mellől, hogy milyen nehézségei voltak a sérülését követő első megmérettetésén, ahol ötödikként végzett. Róbert odaért a maradék csapatokhoz, én pedig feszülten néztem a főszervezőre. – Piros csapat – szólított meg minket Lórival, mire mélyet sóhajtva felálltam, és megindultam felé. A vállam felett visszapillantottam az ott maradottakra, akik ügyet sem vetve ránk tovább neteztek, majd a sáros avaron beléptem a fák közé, és Lórival egymás mellett haladva követtük Róbertét, aki szótlanul törte előttünk az utat. Ahogy gyors tempóban gyalogoltam, az egyik nedves falevélen megcsúsztam, mire Lóri reflexből megfogta a karomat, így akadályozva meg, hogy kicsússzon alólam a lábam.

– Megvagy? – kérdezte. – Igen, köszi – pillantottam rá hálásan, visszanyerve az egyensúlyomat. – Igyekezzetek, mindjárt ott vagyunk – szólt hátra Róbert, én pedig felzárkóztam mögé, és még jobban odafigyelve, hogy mire lépek, tartottam a tempót. – Bingó – suttogtam Lórinak, amikor a keskeny ösvényen a fák közül kiérve egy erdei kalandparkhoz érkeztünk. – Nagy voltál, Hanna – biccentett Lóri elismerően, és a szemével végigpásztázta a helyszínt. Deszkák, ingatag kötéllétra, valami homokozójellegű dolog, ami csordultig volt sárral, lógó kötelek egyenes sorban... Akadálypálya. Egy akadálypályán voltunk. – Rendben – állt meg előttünk Róbert. – Sok sikert – nyújtott át egy piros borítékot, amit azonnal felbontottunk, és fölé hajolva átolvastuk. A feladat a következő volt: az egyik csapattagot kötelekre erősítik, és tulajdonképpen neki annyi a dolga, hogy áll és vár. Eközben a másik csapattag az akadálypályán végzi el a feladatokat úgy, hogy minden elvégzett pálya után megszerez egy piros zászlót, amivel odarohanhat a csapattársához, és miután a zászlót leszúrta a földbe, húzhat egyet a kötélen, amivel megemelkedik a kötélre erősített csapattag. Minél több feladatot végez el az akadálypályát teljesítő versenyző, a másikat annál magasabbra tudja felhúzni. A feladat elvégzése akkor lesz sikeres, ha az akadálypályát teljesítő versenyző a másikat annyira fel tudja húzni, hogy az elérje a felső faágra lógatott homokórát, és megfordítja, mielőtt letelne az idő. A homokóra tíz perc alatt pörög le, ennyi áll rendelkezésünkre, hogy elvégezzük a feladatot. Amennyiben kifutunk az időből, kiesünk. Ha több csapat is időn túl végez, a részidők döntenek a kiesőről. – Minden világos? – érdeklődött Róbert. – Nagyjából – biccentettem. – Ki fog lógni közületek? – tette fel a kérdést, de szerintem pontosan tudta, hogy melyikünk melyik feladatra vállalkozik, mégis a szabályzat értelmében tőlünk kellett hallania. – Én – mondtam. – Rendben, gyere velem – indult meg az egyik fa mellett ácsorgó szervezők irányába. – Lóri, ügyes legyél! – suttogtam, mélyen a szemébe nézve. – Nem para – felelte gondterhelten, és a sáros pályát nézte, megpróbálva

előre felkészülni a rá váró feladatra. Közben Róbert odavezetett a szervezőkhöz, akik villámgyorsan a kezembe nyomtak egy testhevedert azzal az instrukcióval, hogy bújjak bele. Soha életemben nem volt még rajtam ilyen, a mi családunk a reál vonalat képviseli, ezért gyerekkoromban is kimaradt mindenfajta falmászás vagy extrém sport, tekintve, hogy apuval a legextrémebb hobbink az volt, hogy bonyolult képleteket adtunk fel egymásnak fejszámolásra. Kissé tanácstalanul forgattam a kezem közt a pántos valamit, és hirtelen azt sem tudtam, hogy hol dugom bele a lábamat, és hol kell lennie a fejemnek. – Vedd fel, gyorsan, gyorsan – sürgetett a szervező. – Öhm, rendben – biccentettem, aztán úgy döntöttem, van elég agyam ahhoz, hogy kiigazodjak egy hevederen, ezért újra megforgattam a kezem közt, amikor is megláttam, hogy hol kell belebújni. Felrángattam a pántos cuccot a piros melegítőmre, átbújtattam benne a karjaimat is, végül a mellettem álló szervező meghúzta itt-ott, hogy feszüljön, és már készen is voltam. – Minden oké, Hanna? – kiáltotta Lóri a pálya végéből. – Ühüm – feleltem. – Úgy érzem magam, mintha a Szürke ötven forgatásán lennék, de minden oké – pillantottam le magamon a pántokra, aztán a hátam mögött a szervezők karabinerekkel erősítették rám a kötelet. Na, gondoltam, ezután tényleg már csak Christian Grey jöhet, hogy fojtogasson ezzel a sok izével, amit rám kötöttek. – Készen állsz a próbára? – kérdezte tőlem a narancssárga ruhát viselő szervező, és mire végiggondolhattam volna, hogy milyen próbáról beszél, megrántotta a kötelet, aminek következtében a lábam elrugaszkodott a talajtól, és egy pillanattal később ott lógtam az erdőben a fák között. – Ez rendben van! – kiáltotta a próbát végző szervező, miután fel-le ráncigáit, ellenőrizve, hogy megfelelően biztosítva vagyok-e. A gyomrom azonnal felkavarodott, és már bántam, hogy a várakozás alatt megettem a konzervet a zsömlével, és megittam hozzá a gyümölcslevet, mert a rángatásomkor hallottam, ahogyan az egész lötyög a gyomromban. – Elnézést – szóltam, amikor újra felhúztak próbaképpen, ezúttal bőven kétméteres magasság fölé. – Igen? – pillantott fel rám a szervező. – Nem eshetek le? – kérdeztem kissé félve. – Ha véletlenül kioldódik a kötél, vagy ilyesmi... – Ha kioldódik a kötél, akkor ez történik – felelte a szervező, majd hirtelen

elengedte a kezében tartott kötelet, mire zuhanni kezdtem. Egy halk sikoly hagyta el a számat, ahogyan zuhantam a föld felé, de a talaj felett nagyjából fél méterre blokkolta a kötelet a biztonsági karabiner, és egy hatalmas rántással megállított. – Látod? Nem sérülhetsz meg – mosolygott rám a szervező. – Rendben, köszönöm – biccentettem felkavarodott gyomorral. – Mindenki a helyén? – kiáltotta Róbert. – Igen! – felelték a szervezők, miközben engem visszaengedtek a földre. – Akkor felkészülni! – üvöltötte el magát Róbert, mire Lóri a start vonalat jelölő IOV zászló mellé lépve rajt pózba állt. – Vigyázz! Kész... Rajt! A következő pillanatban Lóri rohanni kezdett, a fejem felett magasan lévő homokórát pedig egy kötél segítségével megfordították, és lassan peregni kezdett. Visszatartott lélegzettel meredtem felfelé, ahogyan a szemcsék átfurakodtak a kis résen, majd Lóri irányába fordultam, aki már futott is az első zászló irányába. Egy ingatag kötéllétrán kellett felkapaszkodnia, amit villámgyorsan teljesített, majd felmászva a tetejére végigrohant a keskeny gerendákon. A sáros cipőtalpa csúszott, és néha ki-kiment alóla a lába, de egyszer sem esett le, hanem visszanyerte az egyensúlyát, és haladt tovább, majd a végére érve felkapta a piros zászlót, leugrott a másik oldalon, és már rohant is felém. Mellém érve szinte nekem rohant, és a kapkodásban úgy szúrta le a kijelölt helyre a zászlót, hogy közben elcsúszott, amitől az egész oldalán vastag sárréteg borította be a piros melegítőjét, de ügyet sem vetett rá, csak a fa mellett lévő kötelet behelyezte a csörlőhöz hasonló szerkezetbe, ami bekapta a kötelet, majd Lóri ész nélkül tekerni kezdte a szerkezethez tartozó kart, mintha csak horgászna, ezzel egy időben pedig megemelkedtem a földtől. Lóri a kattanásig húzta, ennél többet nem tudott rajta tekerni. – És most? – pillantott fel rám tanácstalanul. – Nem megy tovább – közölte a levegőt kapkodva, és sáros kezével letörölte izzadt homlokát. – Akkor menj a másik zászlóért, biztos akkor tudsz feljebb húzni, ha megvan a második is – improvizáltam. – Ja, tényleg – bólintott, és már indult is vissza, elengedve a kart, aminek következtében a csörlő gyorsan visszatekeredett, én pedig zuhanni kezdtem. Fél méterrel a föld felett a biztonsági karabinerem éles kattanást hallatva megállította az esésemet, amitől mindenem megrándult. – Lóri! Biztosítsd azon a dolgon, ha felhúztál – mutattam le a kötelet tartó szerkezetre.

– Basszus, tényleg – jutott eszébe, hogy mondjuk az nem árt ahhoz, hogy fent is maradjak, és ne zuhanjak vissza. Lóri újra odarohant a csörlőhöz, sietősen tekerni kezdte, amitől ismét megemelkedtem. Kezdtem komolyan hányingert kapni a folyamatos zötykölődéstől és ráncigálástól. A kattanást követően megint megálltam a húzás közben, Lóri azonban ezúttal egy kis pockot benyomva biztosította a szerkezetet, így maradtam a kötélen lógva a helyemen, egy méterrel a föld felett. – Ügyes vagy! így tovább! – drukkoltam Lórinak a fáról lógva, ő pedig már rohant is vissza a második zászlóért, miközben óvatlanul felpillantottam a homokórára. Rengeteg időnk volt még. A második zászlónk az egymással párhuzamosan lerakott gumiabroncsok végénél volt, így Lóri a katonai filmekből látott technikát választva megindult kis terpeszben, egyik lábát az egyik sor abroncsba, a másik lábát a másik sorba helyezve. Igen, a filmekben ez néhány másodperc alatt megvan, de a valóságban ez nem így működik, így Lóri a második lépésénél akkorát esett, hogy arccal beleborult a többi gumiba. A kezemet a szám elé kapva ijedten néztem, hogy mi történik, miközben az egyik szervező, aki végig az abroncsok mellett sétálva figyelte a verseny tisztaságát, ráüvöltött Lórira, hogy esésnél újra kell kezdenie, elölről. Lóri kitámolygott a gumik közül, és visszarohant a kezdőpontra, megpróbálva ezúttal lassabban, lehetőleg hiba nélkül teljesíteni a pályát, de megint elesett. Kezdhette újra. A szám szélét rágva, a fáról lógva üvöltöztem Lórinak mindenféle buzdító szöveget, hogy nem baj, van még időnk, ne kapkodjon, csak nyugodtan, Lóri pedig harmadszor is nekiindult. Aztán negyedszer is. Ó, te jó ég. Folyamatosan beleakadt a lába valamelyik gumiabroncsba, és arcra esett. Egymás után, kivétel nélkül. Lóri rendíthetetlenül próbálkozott, nem adta fel, és ezt értékeltem is, mert tényleg mindent beleadott, de a nagy nyomástól kezdett egyre rosszabbul teljesíteni. Totál szétesett. – Lóri! Lóri, figyelj rám! – kiáltottam a kötélen lógva. Lóri nyakig sárosan, reményvesztetten nézett felém, mire a lehető legmegnyugtatóbb arckifejezéssel ajándékoztam meg, próbálva átadni neki minden higgadtságomat és lélekjelenlétemet, mert úgy láttam rajta, hogy teljesen bepánikolt attól, hogy egymás után többszöri próbálkozásra sem sikerült neki, miközben telik az idő. – Figyelj, Lóri – ismételtem meg. – Jók vagyunk, ne aggódj az idő miatt – kezdtem, de ez így ebben a formában azért annyira nem volt igaz. – Próbáld meg nyugodtabban, ne kapkodj, ha beleakad az abroncsba a lábad, akkor húzd ki onnan, addig ne mozdulj, ne akarj

továbbmenni, mert akkor elesel, és kezdheted elölről! – tanácsoltam. – Csak szép nyugodtan, egyiket a másik után, lépésről lépésre. Ne rohanj! – tanácsoltam a kötélről. Lóri idegesen bólintott, és újra megpróbálta, ezúttal sokkal átgondoltabban. Az időnk brutális gyorsasággal fogyott, de nem mertem neki mondani, nehogy jobban bestresszeljen, én azonban érzékeltem, amikor aggódva pillantottam fel a fejem felett lévő homokórára, aminek az alja már bőven tele volt. És még csak a második zászlóért mentünk. Lóri egyik lába után a másikat rakta, ahogyan tanácsoltam, és bár sokkal lassabban, mint a filmekben szokták mutatni, végül sikerült végigmennie az abroncsokon újabb esés nélkül, így az utolsóból kilépve felkapta a leszúrt zászlót, és már rohant is oda hozzám. Leszúrta a kijelölt helyére a második zászlónkat, majd megragadta, és gyorsan hajtani kezdte a csörlőhöz tartozó kart. Újra megmozdultam, és felfelé haladtam a kötélen lógva, miközben Lóri egy rajzfilmfigura gyorsaságával tekerte kattanásig a kart, amikor újra megakadtam. Nem ment tovább. Lóri bólintva konstatálta, hogy a második zászlóval ennyit tudott rajtam húzni, így biztosította a csörlőt, megállítva engem nagyjából kétméteres magasságban, és futott is vissza a pályára. Ezúttal a homokozószerű, sárral töltött medence következett, amihez odaérve Lóri tanácstalanul fordult körbe. Mert nem volt ott zászló. – Hanna! Itt nincs semmi – kiáltotta felém. – Látom – szóltam vissza a magasban lógva. – Akkor menj tovább, keress máshol! – Nem lehet – felelte széttárt karral. – Itt jelzi a hármas feladatot – szólt, mutatva a földbe szúrt táblát, amin jól láthatóan szerepelt a hármas szám. – Oké – agyaltam, idegesen pillantva fel a homokórára. – Várj – jutott hirtelen eszembe valami. – Mi az? – Ha nem látod a zászlót a föld felett... – mondtam a számat elhúzva, mire Lóri a szemét forgatva széttárta a karját. – Na jó, mosol rám megint? – kérdezte. – Bármikor – nevettem, a következő pillanatban pedig Lóri beugrott a sárba, és négykézláb tapogatózva kezdte keresni az elrejtett zászlót. Lóri a felismerhetetlenségig sáros lett, és amikor kiemelte a zászlót a dagonyából, amiről csak feltételezhettük, hogy a miénk, mert természetesen az is csupa kosz volt, már rohant is vissza felém. Hunyorogva, másodpercenként pislogva próbálta kitisztítani a látását, de még a

szempillájáról is csöpögött a sár, végül valahogy beszúrta a zászlót a helyére, majd megpróbálta a karjával megtörölni a szemét, de nem járt sikerrel, mert mint mindene, a melegítőfelsőjének az ujja is tiszta sár volt. – Nem látok semmit, basszus – ragadta meg a kart második próbálkozásra, mert elsőre félrenyúlt. – Hé, engedj le! Engedj le a kötéllel – kértem, mire Lóri hunyorogva tapogatta a csörlőt, és kipattintotta a biztosító pöcköt, ami egészen addig fent tartott. A kar abban a pillanatban visszafelé kezdett forogni, én pedig villámgyorsan lezuhantam a már jól ismert, félméteres magasságig, ahol ismételten megrántott a kötél. – Na jó, előbb-utóbb kidobom a taccsot ettől – dünnyögtem, majd Lóri felé hajolva kinyújtottam a karomat, és a tiszta pulcsim ujjával letörölgettem az arcát. Nagyon kevés időnk volt, de nem érdekelt, akkor sem hagyhattam, hogy vakon csinálja tovább az akadálypályát. – Kösz, Hanna – nézett rám hálásan, és úgy tűnt, ezúttal már lát is engem, miközben maga mellé köpködött, mert a sárral töltött homokozóban kutatva a zászlónkat még a szája is telement. – Na, kapaszkodj – ragadta meg a csörlő karját, és felhúzott a harmadik kattanásig, aztán lefixálta, és otthagyott lógva a nagyjából háromméteres magasságban, amit már én is megéreztem. Nem elég, hogy fel-le rángattak a kötélen, amitől kellőképpen felkavarodott a gyomrom, három méterrel a föld felett lógva már kezdtem kifejezetten kellemetlenül érezni magam. Lóri visszarohant az utolsó zászlóért, én pedig félve a homokórára pillantottam, ami már szinte elérhető közelségbe került. De csak szinte. Mert ahhoz, hogy megfogjam, még egy utolsó felhúzásra volt szükségem, amihez kellett a zászló. Azt viszont nem adták könnyen. Az utolsó akadálypálya elején Lóri felugrott, és megragadta az első kötelet, majd azt fogva addig himbálta magát, amíg elkapta a soron következő másodikat is, és átkapaszkodott rá. így már mindketten lógtunk. Én a fán, hevederre erősített karabinerekkel egy kötélen, Lóri pedig egy akadálypálya kötelét fogva, megpróbálva magát addig himbálni, hogy átkapaszkodhasson a következőre. Lóri a harmadik kötelet is sikeresen elkapta, de túlságosan sáros volt a tenyere, így kicsúszott a kezéből, és lezuhant a pálya alatt lévő kifeszített hálóra, ami pár pattanás után felfogta őt. – Elölről! – szólt rá a szervező, amikor Lóri félregurult a háló széléig, majd lekászálódott róla. – Megyek már – dünnyögte, és elfutott a pálya elejére, hogy újrakezdje.

Felpillantottam a homokórában pergő homokszemekre. Maximum egy percünk lehetett hátra, de közben Lóri láthatóan fáradni kezdett, amin egyáltalán nem csodálkoztam. Én csak a fán lógtam, de már attól hányingert kaptam, ő pedig kúszott-mászott, tartotta magát a karjával, zuhant, esett, kezdte elölről. Az időnk viszont fogyott, ráadásul egy újabb esést követően ismét meg kellett próbálnia a pályát elölről. Ezúttal utoljára. Mert nem volt több időnk. A lélegzetem is elakadt, és onnantól kezdve szinte lassítva láttam mindent. Ahogyan Lóri egyik kötélről lendületből a másikra ugrik, egyre csak közeledve a zászlóhoz. Ahogyan a lábam alatt három méterre van a talaj. Ahogyan a fejem felett peregnek a homokóra szemcséi. És szinte már elfogytak. – Megvan!!! – ordította Lóri, elkapva a levegőben a zászlót, majd leugrott a kötélről, és ész nélkül rohanni kezdett felém. Odaérve szinte a sárban csúszva érkezett meg a csörlőig, belevágta a zászlót az utolsó szabad helyre, majd két kézzel megragadta a kart, és artikulálatlan üvöltést hallatva tekerni kezdte, amitől újra emelkedni kezdtem. Én abban a pillanatban felnyújtottam a kezem, hogy elérhessem a homokórát, aminek az utolsó szemcséi csúsztak át a vékony kis résen, majd ahogyan Lóri egy utolsót tekert a csörlőn, én pedig feljebb kerültem, sikerült elkapnom a fellógatott időmérőt, és magamhoz vettem, miközben megfordítottam. Sikerült. Tíz percen belül voltunk. – Megvan! Megvan, Lóri! – üvöltöttem. – Itt a homokóra! – mutattam büszkén, mire Lóri megkönnyebbülten elmosolyodott, és... És akkor örömében ellépett a csörlőtől, és boldogan nézett fel rám, anélkül hogy a kis pöcökkel biztosította volna a szerkezetet. Én pedig újra zuhanni kezdtem, de ezúttal Lóri ott állt alattam. Még a sikoly is belém fagyott, annyira gyorsan történt az egész, és bár a másodperc töredéke alatt felfogtam, hogy mint eddig, ezúttal is megfog majd a biztonsági karabiner, csakhogy most ott áll Lóri is. Akire sikerült rázuhannom. A biztonsági karabiner ugyan megfogott fél méterrel a föld felett, de közben sikerült Lóri fejét lerúgnom, ahogyan lezuhantam rá. Én ott lógtam a kötélen, Lóri pedig kiterült alattam. – Jézusom! – ordítottam el magam a földön fekvő Lóri láttán. A következő pillanatban minden irányból felénk rohantak a szervezők, és amíg ketten engem leemeltek a kötélről, a többiek Lórihoz szaladtak. Nem mozdult. Ahogy lekapcsoltak a karabinerről, idegesen félrelöktem magam körül mindenkit, és Lóri mellé rogyva a földre, elkerekedett szemmel néztem

rá, várva, hogy megmozduljon vagy kinyissa a szemét. Egy örökkévalóságnak tűnt, de végül másodpercekkel később kinyitotta a szemét. – Jól vagy? Lóránt, fáj valamid? Mondj bármit. Lóri, hallasz minket? – szólongatta Róbert, és a kissé zavarosan felfelé bámuló Lóri fölé hajolt. – Továbbjutottunk? – kérdezte, és mivel ez volt az első, ami eszébe jutott, végre kiengedtem az addig bent tartott levegőt, majd megkönnyebbülten ráhajoltam, és átöleltem a sáros Lórit. – Hanna, szállj le róla! – szólt rám élesen Róbert. – Lehet, hogy eltört valamije – közölte idegesen. – Semmi bajom – nyöszörögte Lóri, és miután elengedtem, felém nyújtotta a karját, hogy segítsek neki felülni. Két kézzel megragadva óvatosan felhúztam, mire Lóri felült, és értetlenül nézett körbe. – Mi a para? – kérdezte gyanútlanul. – Hanna rád esett majdnem négyméteres magasságból, és úgy láttuk, hogy néhány pillanatra elveszítetted az eszméletedet. Hogy érted, hogy mi a para? Azonnal orvoshoz viszünk! – közölte Róbert ellentmondást nem tűrő hangon. – Biztos, hogy nem – rázta meg a fejét Lóri. – Semmi bajom – tápászkodott fel, de megtántorodott. – Hú, de hányingerem van, basszus – motyogta, én pedig még erősebben szorítottam a karját. – Lehet, hogy agyrázkódásod van. Azonnal megyünk a buszhoz, és elviszünk kórházba – jelentette ki Róbert. – Tudsz járni? – Persze, hogy tudok. Ezzel a lábbal? – vigyorodott el. – Ez elvisz engem bárhová. – Jó, na, ne erőltesd a beszédet. Indulás! – Oké, de... Hanna jöhet velem? – kérdezte Lóri, és láttam rajta, hogy egy kicsit megijedt. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy attól, hogy nem érzi jól magát, esetleg fáj valamije, vagy attól, hogy egy pillanat alatt körbeállták, és pánikszerűen reagáltak a helyzetére. – Jöhet – biztosította Róbert, én pedig azonnal bólintottam, és a kezét megfogva elindultam mellette. Amíg mi egy szervezővel a kijelölt ösvény felé sétáltunk lassan, Róbert kiadta az utasítást a többieknek. – A verseny folytatódik, a maradék három csapatot vezényeljétek le, majd vigyétek vissza az összes versenyzőt a táborhelyre – közölte. – És két ember álljon a csörlő mellett végig, ügyelve, hogy biztosítva legyen – tette hozzá, megelőzve, hogy megismétlődhessen az előbbi incidens. – A kiesők? – kérdezte az egyik szervező.

– A visszaérkezésünkig legyen függőben – közölte, aztán utánunk indult. – De nem mi estünk ki, ugye? – kérdezgette Lóri. – Megvolt a homokóra. Hanna elkapta – erősködött. – Sss. Ne beszélj – szólt rá Róbert. – De bent maradtunk? A Nyertes Szirtes bent maradt? – kérdezte megállás nélkül. – Nyugi, most ne ezzel foglalkozz – sétáltam mellette a kezét fogva, úgy kísérve a buszig. Igyekeztem úgy tenni, mintha ura lennék a helyzetnek, és csak egy semmiségről lenne szó, mert nem akartam, hogy Lóri lássa rajtam, mennyire meg vagyok ijedve, ezért az úton végig szórakoztattam és beszélgettem vele. De őszintén, fogalmam sem volt, hogy megsérült-e, vagy hogy egyáltalán folytatódhat-e a verseny a Szirtes gimi számára. – Azt mondod, durva volt? Jól nézhetett ki vajon? – kérdezte Lóri a buszon mellettem ülve, miközben Miskolc felé haladtunk. – Hát, nagyot estél – ismertem be. – És ha hozzátesszük, hogy én zuhantam rád... – Lehet, hogy ezt elnevezik rólunk? Az ilyen balesetet? Lehet, hogy úgy hívják majd, hogy a Lóri-Hanna-sérülés? – Elképzelhető – mosolyogtam rá. – Az elég penge – bólogatott elégedetten, aztán újra megemelte a kezében fogott zacskót, és belehányt, miközben én félrefordultam, és oda sem megveregettem a hátát. nézve

9. A miskolci kórház várótermében ültem, és arra vártam, hogy megmondják, Lórinak lett-e baja attól, hogy ráestem a fejére. Mellettem Titanilla tanárnő FaceTime-olt folyamatosan Kocsissal, aki mindenképpen el akart indulni a helyszínre, mondván, az „ő srácai közül sérült meg valaki”. Erre azonban egyelőre semmi szükség nem volt, amíg nem tudtuk, hogy mi van Lórival. Amikor a buszhoz értünk, Róbert azonnal értesítette a táborhelyen lévő Titanilla tanárnőt, akit odahoztak, hogy kísérő tanárként jelen legyen Lóri vizsgálatainál. És ő ott is volt. Mellettem üldögélt a váróban, amíg Lórit bevitték a vizsgálóba, és Kocsist próbálta kordában tartani, nagyjából sikertelenül, mert az igazgató másodpercenként érdeklődött Lóri állapotáról, amivel kapcsolatban semmit sem tudtunk mondani, tekintve, hogy még nem végzett a dokinál. Az én telefonom is forródrótként funkcionált. A versenyzők között hamar híre ment, hogy a piros csapat feladatakor történt valami, amiről persze már valóságos legendák születtek, így terjedt el a táborhelyen, hogy „Lóri kómában van”, vagy éppen „kitört a nyaka”. Természetesen semmi ilyesmiről nem volt szó, és Bernadett-tel többször is FaceTime-oltam, általában ugyanazt mondtam el minden híváskor, hogy még nem tudok semmit, mert Lórit a vizsgálóba vitték, de azonnal szólok, ha van valami. A videóhívásokkor Bernadett mellett az étkezőben ült Zsombi, Kornél, Csenge és a sötétzöld csapat négy infósa is. Őket mind érdekelte, hogy mi van Lórival. Egyszer pedig Máté és a sárgák is megjelentek a háttérben, de őket figyelmen kívül hagytam, nem voltam rájuk kíváncsi, mert gyanítottam, hogy ők csak további infókat gyűjtenek a kis jegyzetükbe. Apuval is többször beszéltem, rendkívül aggasztónak találta a helyzetet, és azonnali értesítést kért arról, ha bármi fejlemény van, addig pedig elment a zárt IOV Facebook-csoportba kibeszélni a történteket. Így tehát mindenki tőlem várt visszahívást, amint kiderül valami, ezért az ügyelet várójában üldögélve egy üdítősdobozt fogtam a kezemben, és

meredten bámultam magam elé. Igyekeztem kizárólag Lórira koncentrálni, de a kórházi légkör, és az, hogy arra vártam, hogy kijöjjön egy ajtón egy orvos, és mondjon valamit, nem volt rám jó hatással. Az orromba felkúszott az épület tipikus szaga, ami automatikusan beindította az emlékeimet. A karkötőmet a csuklóm körül tekergetve akaratlanul is körbepillantottam a váróban. Volt ott idősebb beteg, akit mentő szállított be, és félretolva várt a vizsgálatra. Volt középkorú férfi mellkasi nyomással és hisztérikusan aggódó feleséggel, aki minden alkalommal leüvöltötte a nővér fejét, valahányszor megpillantotta. És volt egy nagyjából velem egyidős lány, az anyukájával. A lányon látszott, hogy beteg, talán megfázás vagy influenza, mert az orra sebes volt a sok fújástól, a bőre sápadt volt, a szeme pedig lázasan csillogott. Az anyukája gyakran kisimította a haját az arcából, és a homlokát megpuszilva ellenőrizte a hőjét. A lány erre nem reagált, nem húzódott el kamaszosan vagy ilyesmi, mert ahhoz túl elesett volt a rosszulléttől. Ahogyan szomorú mosollyal néztem őket a váróban, képtelen voltam parancsolni az agyamnak, és akaratlanul is megindultak a gondolataim, amitől keserű gombóc keletkezett a torkomban. A tudat, hogy velem többé már nem tud eljönni anyu dokihoz, vagy hogy többé már nem tudja így ellenőrizni a lázam, gyomorszájon vágott, és szorosan lehunytam a szemem, megpróbálva elkergetni az emlékeimet, amik olyannyira fájtak, hogy szinte belehaltam. Ezért utálom a filmeket. Mert a gyászt könnyfakasztó jelenetekhez kötik, hatásvadász, múltat felidéző flashbackkel, amikor rendszerint karácsony van, és a család együtt díszít, vagy éppen mindenki annyira nevet valamin. Baromság. Az embert nem ezek vágják padlóra. Nekem sokkal jobban fáj minden apró hétköznapi dolog, amiről egészen addig nem is tudtam, hogy hiányozhat, amíg nem veszítettem el anyut. Dolgok, amiket nem veszünk észre, mert természetes, hogy vannak, aztán egyszer csak nincsenek már, és bármit megtennénk értük. Amikor anyu elment, elment vele minden, ami egy lány életében az anyukáját jelenti. Nem nézi meg többé homlokpuszival, hogy magas-e a lázam, nem szól rám ezredszerre is, hogy húzzam ki magam, mert különben görbe leszek. Nem takar be többé, én pedig nem mondhatom, hogy ne takarjon be, mert már nagy vagyok hozzá. Dehogy vagyok nagy. Egyáltalán nem vagyok az. Nem mondja el többé egy választott ruhámról az enyémmel teljesen ellentmondó véleményét, és nem mondja azt, hogy majd meglátom, hogy igaza volt, és később még hálás leszek ezért. Mert nem lesz később. Nem tud elkísérni egy számomra fontos eseményre, versenyre vagy vizsgára, ahol az ajtón túl tudom, hogy ott van, és amikor kimegyek, látom az

arcán, hogy izgul, és várja, hogy mondjak valamit, én pedig azt mondom, nem sikerült, ő pedig erre azt feleli, hogy „nem baj, kicsim, majd legközelebb". Ha felébredek az éjszaka közepén, mert rosszat álmodtam, és ösztönösen az az első kiáltásom, hogy „anyu!", nem válaszol már rá senki. Nem néz be a szobámba többé vacsora előtt, hogy utoljára szól, álljak már fel a géptől, és én nem felelhetem többé, hogy csak még egy perc. Mert nincs még egy perc. Bárcsak lenne! Apró, hétköznapi dolgok. Nem karácsony, nem utazás, nem albumba vagy a szaros Instagramra való dolgok. Csak átlagos napok, amikor hazaérek a suliból, és otthon vár. De már nem vár. A könnyeimet törölgetve feleszméltem a gondolataimból, és a kezemben rezgő telefonon fogadtam a videóhívást. A nagyi volt. – Apád azt mondja, fejre esett egy gyerek a viadalon – kezdte köszönés nélkül, majd közelebb hajolt a kamerához, hogy jobban szemügyre vehessen. – Miért sírsz? – kérdezte azonnal, amikor észrevette a könnyeimet. – Nem, én csak... – töröltem le erőszakosan az arcomat, és kissé megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek. – Minden rendben. Lórira várok. – Miatta sírsz? Aki fejre esett? Miért, mi van vele, hülye lett? – faggatott a nagyi a saját stílusában. – Még nem tudok semmit – válaszoltam. – Ott vagy a kórházban – jegyezte meg, felismerve a helyszínt mögöttem. – Igen – szipogtam, és felnéztem a telefonomból, mert kinyílt egy vizsgáló ajtaja. A lány jött ki az anyukájával, akinek a kezében receptek voltak, és kifelé igyekeztek a kórházból. Most valószínűleg együtt elmennek a gyógyszertárba, a lány a kocsiban marad, amíg az anyukája kiváltja a gyógyszereket, aztán hazamennek együtt... Jó nekik. – Hanna? – szólt a nagyi, mire üveges tekintettel visszafordultam a kamerába, és rájöttem, ha kérdezett is valamit, valószínűleg nem hallottam, mert nem figyeltem rá. – Bocsánat, én csak... Nem bírom a kórházakat – fújtattam. – Rossz emlékek – Tudom – sóhajtott egy hatalmasat, és láttam az arcán, ahogyan átsuhan rajta a fájdalom, és szinte eltorzítja egy pillanatra. Aztán, mintha mi sem történt volna, megrázta magát, és újra önmaga lett. Mindig is a nagyi volt köztünk a legerősebb. Legalábbis nekünk ezt mutatta. – Na, de gyere szépen vissza onnan, ahol jártál, mert most a most van, és ezt kell megélned, úgyhogy jelenleg semmi más dolgod nincs, csak megvárni, amíg a fejre esett gyerek kikászálódik a röntgenből, aztán menjetek vissza szaladgálni az

erdőbe. Semmi értelme egy kórházban magadba roskadva ülni. Abból kijutott bőven a múltban – tett helyre egy pillanat alatt. – Rendben – ígértem. – Te jól vagy? – Persze – dünnyögte. – Apád hívott, hogy elmesélje, mi történt a versenyen, egyszerűen nem értette meg, hogy amennyiben nem rólad van szó, egyáltalán nem érdekel az sem, ha valaki fejjel áll bele a földbe. – Ez kedves tőled – nevettem el magam. – Csak őszinte. Egyébként kissé fájlalom, hogy nem kaptam rólad legalább egy képet, ahogyan felakasztott hevederen lógsz a fán. Legközelebb gondolj a nagyanyádra, és okozz nekem néhány vidám pillanatot azzal, hogy megörökíted – kérte fülig érő szájjal. A nagyi és a humora. Mindegy. – Ígérem, a következő ilyen alkalommal fotózkodom – mosolyodtam el. – Nagyszerű, számítok rá. Na, leraklak, mert apád biztos mindjárt téged is hív, szedd rendbe az arcodat, ne lássa, hogy sírtál, mert akkor kiborul. Pedig már viszonylag emberi formát öltött, amióta követi a táborodat, vagy midet. Lefoglalja magát. – Tudom, és nagyon örülök neki – feleltem mosolyogva. – Akkor rajta, gyerünk tovább, nyerd meg a tusát! – Verseny – javítottam ki, holott tudtam, hogy direkt csinálja. – Akkor azt – vigyorgott a kamerába. – Mi van a kajakossal? – váltott témát gyorsan. – Minden rendben van vele – mondtam sejtelmesen. – És ez mit jelent? Ez a vigyor. Mi volt ez? – hunyorgott a nagyi. – A barátnőjének nevezett – ismertem be, zavartan elkapva a tekintetemet a kijelzőről. – Hát ez gyors volt. Nem semmi a tempója. Biztos a kajakozás miatt. – Nagyi! – szóltam rá élesen. – Jó, csak vicceltem – nevette el magát. – Örülök, jó hatással van rád az a fiú. – Igen, szerintem is – ismertem be. – Csak ennél gyorsabban ne haladjatok – tette hozzá. – Egy hét alatt barátnő... A jövő hónapban mi lesz? Dédszülő leszek? – Nagyi, leraklak! – közöltem elkerekedett szemmel, és kinyomtam a hívást, aztán a kijelzőn anyu képére néztem, és megsimítottam az arcát. – Anyu, segíts, mindenki megbolondult körülöttem – suttogtam, megfeledkezve arról, hogy nem egyedül vagyok. Hirtelen oldalra fordulva láttam, ahogyan Titanilla tanárnő a telefonomat

nézi, valószínűleg elkapta a pillanatot és a suttogásomat is. Amikor észrevette, hogy nézem, találkozott a tekintetünk, és azt láttam rajta, amit általában mindenkin látok, aki megtudja, hogy mi volt tavaly. Szánakozott, nagyon sajnált, de közben valahol legbelül rádöbbent arra, hogy mennyire örül, amiért ez nem vele történt meg. Szinte kivétel nélkül mindenkin ezt láttam az elmúlt egy évben. A megkönnyebbülést, amiért neki nem olyan szar, mint nekem. Nem hibáztattam érte. Senkit sem hibáztattam érte. Önző reakció? Lehet. De őszinte. Rámosolyogtam a tanárnőre, aki ettől kissé zavarba jött, mintha csak elszégyellné magát a gondolataitól, aztán egyszerre kaptuk a fejünket az ajtó felé, mert Lóri végzett a vizsgálóban. – Mi az? – pattantam fel azonnal. – Minden oké. Megnézték a fejemet belülről! Teljesen penge – mesélte boldogan, mire megkönnyebbülten elnevettem magam. – Ó, hála a jó égnek! – ugrottam oda hozzá, és szorosan átöleltem. – A felnőtt kísérővel és a verseny vezetőjével váltanék néhány szót – jött ki az orvos Lóri után, mire Róbert és Titanilla azonnal odasiettek. – Üdvözlöm, Takács Titanilla vagyok, a gyerekek történelem-tanárnője – vigyorgott Titanilla, totálisan bedobva magát a doki előtt. – Üdvözlöm – köszönt az orvos, és elfogadta a kézfogást. – Ó, csak nem egy nőtlen gyermekorvos. Hahaha – viháncolt a tanárnő, amikor rögtön kiszúrta, hogy az orvos nem visel gyűrűt. – Jézusom – forgattam a szemem, aztán Lórihoz fordultam. – Mi volt? Fáj valamid? Mit mondott az orvos? – Minden patent, Hanna – nyugtatott. – Még agyrázkódásom sincs. Ez a koponya, ez aztán bírja a strapát – mesélte büszkén. – Nagyon örülök! De... Ha nincs agyrázkódásod, akkor mitől hánytál annyit? – kérdeztem az idefelé útra gondolva, amit jószerivel végighányt. – Ja, hogy az? Azt mondta a doki, hogy valószínűleg attól hánytam, hogy annyi sarat nyeltem le a feladat alatt – magyarázta. – Igen, az lehet. Jaj, de jó, Lóri, komolyan megijesztettél – ölelgettem meg újra, aztán a rezgő telefonomhoz nyúltam. – Kocsis hív – pillantottam a kijelzőre, amin az igazgató kért videóhívást. – Felveszem, jó? Már halálra aggódta magát. El akart indulni ide – magyaráztam Lórinak. A következő pillanatban Kocsis egész arccal belemeredt a kamerába, és ijesztő közelségből fürkészett minket.

– Ott van Lóri? – kiáltotta. – Itt vagyok – mosolyodott el Lóri. – Ó, hála a jó égnek – dőlt hátra Kocsis, a kelleténél hosszabban fújva ki a levegőt. Már azt hittem, hogy soha nem fogy el. – Borzasztóan aggódtam. – Rendben vagyok, bátya. – Ennek elképesztően örülök – szólt megkönnyebbülten. – És ne nevezz így – tette hozzá gyorsan. – Mi történt, gyerekek? – Hát az úgy volt, hogy tekertem Hannát a kötélen, ő megszerezte a homokórát, én meg így, aztarohadt, de jók vagyunk, aztán azt láttam, hogy zuhan rá a fejemre, kiterültem, mint a napozó gyík a sziklán, aztán behoztak ide a kórházba, mert okádtam, de nem volt gáz, betoltak abba a gépbe, ami vagy fél óráig zakatolt, hogy tititititititii. Olyan volt, mint valami zene, de nem a jófajta – mesélte, Kocsis pedig elkerekedett szemmel hallgatta, végül megrázta a fejét. – Hanna? – kért egy kis segítséget. – Lóri a feladatunk végén örömében elengedte a csörlőt kibiztosítás nélkül, amitől visszazuhantam a kötéllel, és mivel pont alattam állt, ráestem. Hányt, ezért a szervezők behozták vizsgálatra, nincs-e agyrázkódása, de szerencsére semmi baja, csak attól hányt, hogy sok sarat nyelt. És... az elmondottak alapján arra tudok következtetni, hogy volt egy koponya MR-vizsgálata, ami negatív lett, így elengednek minket – fordítottam le. – Nagyon köszönöm – hálálkodott Kocsis. – Titanilla tanárnő és a szervező végeztek az orvosnál – pillantottam fel a telefonomból, amikor ismételten kinyílt a vizsgáló ajtaja. – Ne rakjatok le! – kérte Kocsis. – Rendben – feleltem, és Lórival együtt odasétáltam a dokihoz. – Nagyon szépen köszönjük – köszönt el Róbert az orvostól. – Mi történt? Mi hangzott el odabent? – kiabált Kocsis a telefonomban. A doki meglepetten lenézett a készülékre. – Kocsis igazgató vagyok a Szirtes Gimnáziumból – mutatkozott be Kocsis FaceTime-on keresztül az orvosnak. – Üdvözlöm – felelte az orvos. – Nos? – vonta kérdőre Kocsis. – A nőtlen doktor úr annyi instrukciót adott – kezdte Titanilla –, hogy Lóri pihenjen ma este, és holnap egész nap, ha szükségesnek érzi. – Értem – biccentett Kocsis a kamerán keresztül. – Szóval... – tért vissza arra Titanilla, ami igazán foglalkoztatta. – Itt vagyunk a Blikkben egy élménytáborban, ha gondolja... Bármikor szívesen

látjuk – ajánlotta fel az orvosnak. – Igazán? – kérdezte Kocsis. – Igazán? – kérdezte Róbert. – Nos, öhm, köszönöm a meghívást – hebegte az orvos, megpróbálva diszkréten elhárítani magától ezt az egész őrületet a színes melegítés kölykökkel, a videóhívásban lévő igazgatóval és a rámenős történelemtanárnővel. Ez még egy sürgősségi betegellátáson is túl szürreálisnak számított. – Pontosan mi is ez a verseny? – Az Iskolák Országos Versenye – felelte egyszerre Kocsis, Titanilla és Róbert. – Érdekes. Sose hallottam még róla – gondolkodott az orvos. – Hát, bástya, ezzel nincs egyedül – vágta rá Lóri. Az Iskolák Országos Versenyének élménytáborába visszaérve Lórival és a kíséretünkkel az étkező épületébe igyekeztünk, ahol a csapatok éppen a vacsorájukat fogyasztották. Az érkezésünkre minden kézben megállt a villa, elhallgattak a csapattagok, és feszült figyelemmel meredtek rám, majd az utánam belépő Lórira, aki hirtelen nem tudott mit kezdeni a figyelemmel, aminek a középpontjába került, ezért csak feltartotta mindkét karját a győzelmet szimbolizálva, mire az egész étkező őrületesen hangos tapsviharban tört ki. Óriási ujjongás közepette álltunk a többi versenyző előtt, akiknek természetesen tudomásukra jutott, hogy mi történt a legutóbbi feladaton, és Lórit ünnepelték, aki hősiesen visszatért a versenybe annak ellenére, hogy több méterről rázuhantam a fejére. Néhányan, köztük Bernadett és Zsombi, továbbá a fekete csapat állva tapsoltak nekünk, többen pedig fütyültek is, aztán Róbert hirtelen kilépett mögülünk, és ettől egy pillanat alatt megváltozott a terem hangulata. A feketék és a mi csapatunk másik két tagja is visszaereszkedett a székre, és szép lassan mindenki elhallgatott, mert a főszervező érkezésével világossá vált, hogy a verseny folytatódik, és ezek alapján valakik elbukták a mai feladatot. – Menjetek gyorsan a helyetekre – súgta nekünk Róbert, majd azonnal hozzátette: – Lóri, te menj olyan tempóban, ami kényelmes. Lóri karját fogva sétáltunk az asztalunkhoz, ahol Bernadett előre kihúzta Lórinak az üres széket, majd miután segítettem neki leülni, gyorsan én is helyet foglaltam. A bent maradt csapatok valamennyi tagja némán várakozott, az egész étkezőben olyan síri csend volt, hogy a mennyezeti lámpáknak neki-nekirepülő kései cserebogár zümmögését is tisztán lehetett

hallani. Róbert megállt a csapatok előtt, és megköszörülte a torkát. – A mai feladaton bekövetkezett sajnálatos baleset miatt el kellett hagynom a verseny helyszínét, hogy elővigyázatosságból a piros csapat sérült tagját kórházba szállítsuk. Amint látjátok, szerencsére minden a legnagyobb rendben van, a verseny a távollétemben is folytatódott, most pedig ismertetem az eredményt. A tizenegy versenyben lévő csapatból hét teljesítette a megadott időn belül a feladatot. A maradék négy társaságból pedig azonnal távoznak azok a csapattagok, akik időn túl, legkésőbb szerezték meg a homokórát – mondta, szavai pedig kísértetiesen visszhangzottak a csendes étkezőben. Mindenki behúzott nyakkal, erősen összehúzott szemmel várta, hogy Róbert kimondja, kiknek kell távozniuk. A pulzusom azonnal szaporább lett, ahogyan körbenéztem. Kornél higgadtan, fél karral Csengét átkarolva várta az eredményt, folyamatosan nyugtatva a lányt, azt sugallva, hogy bármi is lesz, nem hibáztatja érte. Csenge rémülten bólogatott, miközben le sem tudta venni a szemét a főszervezőről. A másik asztalnál Máté a kezét az asztal felett összekulcsolva, idegesen rágózva várta, hogy mondják már ki a kieső nevét. A sötétzöld infós srácok a GoPróba suttogtak, ők éppen vlogoltak a feszült helyzetről. Az arany csapat tagjai magabiztosan hátradőlve, maguk előtt összefont karral bámultak Róbertre, pont úgy, mint akiket egy cseppet sem érdekel az eredmény, mert tudják, hogy ők időn belül voltak. Ahogyan mi is. A többi csapat tagjainak arcán vegyes érzelmek kavarogtak, amikor is Róbert felnézett a kezében tartott papírból, majd tekintetével körbepásztázott a termen, és megállapodott a tekintete... – Ne... Ne! – suttogtam magam elé elhűlve, amikor azt láttam, hogy a fekete csapatot nézi. – Könyörgöm, ne – motyogtam, kezemet annyira rászorítva az asztal szélére, hogy egészen elfehéredtek az ujjaim. Róbert farkasszemet nézett Kornélék társaságával, amitől megfagyott az ereimben a vér, és éreztem, ahogyan a gyomrom felugrik a torkomba. – Sajnálom – mondta Róbert, mire többen felszisszentek, Csenge pedig szinte elernyedt a széken ülve, de ekkor Róbert elkapta a tekintetét. – Világoskék csapat – fordult át a másik asztalhoz –, véget ért számotokra az Iskolák Országos Versenye. Abban a pillanatban Csenge felsikoltott örömében, és a fekete csapat összeborult az asztaluk felett, a világoskékek pedig felálltak, olyan lendülettel, hogy két szék fel is dőlt, és hangos csattanással zuhant hátra.

Többen odamentek hozzájuk, hogy elköszönjenek tőlük, miközben a szervezők közül két narancssárga ruhát viselő már ment is értük, hogy visszakísérjék őket a csomagjaikért a faházba, és felrakják őket a hazafelé tartó buszra. A levegőt szaggatottan kapkodva, adrenalinhullámmal a testemben, kábán ültem a széken, és próbáltam felfogni az imént történteket, mivel szentül meg voltam győződve arról, hogy búcsúzom Kornéltól és a fekete csapattól. De nem ők estek ki. Átnézve az asztalukhoz elkaptam Kornél pillantását, aki megnyugtatóan rám mosolygott, én pedig kimerültén dőltem hátra a széken. A világoskékek nagyjából három perc alatt elhagyták az étkezőt, a többiek pedig folytatták a vacsorát. Tíz csapat maradt versenyben. Ahogy körbenéztem, a verseny alkalmával először tűnt fel, hogy mennyi üresen maradt asztal van már a teremben. Összesen negyvenen voltunk az Iskolák Országos Versenyén. És akkor, amikor azt hittük, fellélegezhetünk egy kicsit, összesen talán nyolc perccel a világoskék csapat kiesése után a narancssárga ruhás szervezők bevonultak az étkezőbe borítékokkal a kezükben. Lóri éppen a kórházi kalandjait mesélte Bernadettnek és Zsombinak, miközben egy adag vargabélessel küzdött, villájával megpróbálva kipiszkálni belőle a mazsolát, amikor megérkeztek a szervezők, mi pedig odakaptuk a fejünket. – Ez meg mi? – kérdezte Zsombi elkerekedett szemmel. – Új feladat? Máris? – csodálkozott el Bernadett is. – Úgy tűnik – rágtam a szám szélét, az eseményeket figyelve. – Basszus. Úgy hiányzott ez most, mint recés cipőtalppal szarba lépni – mondta Lóri frappánsan, majd megtörölte a száját egy szalvétával, és elképedve nézte a szervezőt, aki lazán lerakta közénk a nekünk járó piros borítékot, és már ment is tovább. – Akkor bontsunk – toltam félre a tányéromat, mert az izgalomtól annyira összeugrott a gyomrom, hogy a továbbiakban már egy falatot sem bírtam volna lenyelni. Zsombi felvette a piros borítékot, és kinyitotta. Megbabonázva néztük, ahogyan kiveszi belőle az instrukciót tartalmazó papírfecnit, amin egyetlen szó állt. – „Kitartó” – olvasta fel. – Mi? Mutasd – kapta ki a kezéből Lóri, és ő is elolvasta. – Ezen nincs más, csak ennyi – forgatta az ujjai közt.

– Megnézhetem? – kértem el, és átvettem a cetlit. Valóban, ez az egy szó szerepelt rajta, semmi más. – És most ezzel mihez kezdjünk? – kérdezte Zsombi, amikor átadtam neki, hogy megnézhesse. Csakúgy, mint én, a kilencedikes is valami rejtett utalást keresett a papíron. Szemüvegével egészen közel hajolt, hogy jobban lássa, majd a lámpafény felé fordította, úgy vizsgálta meg, végül az asztalra visszarakva kapargatni kezdte a vacsorához kapott késsel, de nem járt sikerrel. Nem volt rejtett utalás, vagy bármilyen nyom, nem volt ott semmi más, csak a „kitartó" szó. Bernadett a borítékot felvéve elolvasta a hátuljára írt utasítást. – Itt annyi áll, hogy öt percünk van nevezni egy versenyzőt a következő feladatra – közölte. – Oké – bólintottam, miközben az agyam megállás nélkül zakatolt. A teremben az összes bent maradt csapat kis kupaktanácsot tartott a saját asztalánál, minden irányból susogás és diskurálás hallatszott, majd az arany csapat egyik tagja, Dávid már fel is állt, és elsőként ment az ajtó mellett álló szervezőhöz, hogy felírja a küldött tagot. Ők értelemszerűen mindenben elsők akartak lenni, még a jelentkezésben is. A többi csapat még átbeszélte a dolgokat, próbálták megfejteni, hogy mit takar a „kitartó" szó. Ahogyan mi is. – Mire gondoltok? – kérdeztem a többieket. – Kitartó. Kitart. Kitartás. Egyértelműen erőnléti – jelentette ki Bernadett. – És arra én megyek, Lóri nincs olyan állapotban, hogy megkockáztassuk, hogy fizikai feladatra küldjük – gondolkodott hangosan. – A doki azt mondta, semmi bajom. Tudok menni én is. Már nem hányok – erősködött Lóri. – Ez nagyszerű hír, Lóri, de a doki azt is mondta, hogy pihenj – tettem hozzá azonnal. – Szóval Lóri semmilyen esetben nem megy a feladatra – közöltem ellentmondást nem tűrve. – Akkor maradunk hárman a feladatra – konstatálta Bernadett. – Így van – helyeseltem, majd Zsombihoz fordultam. – Te mit gondolsz? – Szerintem se menjen Lóri – vágta rá kapásból. – Nem arról – forgattam a szemem mosolyogva. – A feladatról... – Ó, arról – bólintott a kilencedikes. – Határeset – töprengett. – Nem túl egyértelmű erőnlétinek? Mi van, ha csapda? Mi van, ha a kitartó jelző, vagyis maga a kitartás, nem úgy vonatkozik a feladatra, ahogyan elsőre gondoljuk. Lehet, hogy valami logikai? Építeni valamit, vagy összerakni? Ahhoz is kell

kitartás, nem is kevés. Ha pedig építeni kell, akkor vállalom! Megyek én! – jelentkezett önként, mire Bernadett összehúzta a szemöldökét. – És akkor is benne vagy, ha nem kell semmit összerakni vagy építeni, hanem mondjuk a kitartás arra vonatkozik, hogy erőnléti feladatban kitartasz x ideig valami nehezet, vagy éppen elásnak, és te kitartóan vársz, amíg le nem telik az idő, és kiszednek onnan? – kérdezte. – Mi van? – sápadt el Zsombi. – Ne már, csak nem ásnak el, ez egy barátságos iskolai verseny! – mondta megrökönyödve. – Ja, haver, barátságos. Nekem például ma ráestek a fejemre – vonogatta a vállát Lóri. – Jézusom, anyu tutira hazavisz innen, ha ilyen feladatot kapok. Ez a rémálmom! – rinyált Zsombi, és látszott rajta, hogy megijedt attól, ami esetleg rá vár. – Hé, nyugi – szóltam közbe. – Senkit nem ásnak el – győzködtem. – Vagyis remélem – tettem hozzá gyorsan. – Bernadett csak arra akart utalni, hogy a kitartás rettenetesen sok dolgot jelenthet. Nagyjából mindent. És valóban benne van, hogy fizikai kitartást igénylő feladatról van szó. Ahogyan az is, hogy valamit össze kell rakni. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de szerintem ezt most nem fogjuk tudni kitalálni előre – tűrtem egy hajtincset a fülem mögé. – Szóval most maximum a megérzéseink alapján tudunk nevezni. – Kábé – biccentett Bernadett. – Szavazzuk meg, az a legtisztább. Mindenki a saját megérzése szerint válasszon. Aki erőnlétit sejt, rám, aki pedig logikait, írja Zsombit. Na? – pillantott körbe hármunk közt. Ezzel mindannyian egyetértettünk, úgyhogy elővettük a telefonunkat. – Jó – mondtam. – Akkor mindenki leírja jegyzetbe azt, akit küldene, és utána háromra lerakjuk a telefonokat az asztalra, és megmutatjuk egymásnak. Mehet? – Mehet – felelte Zsombi. Mind a négyen bepötyögtük a készülékünkbe a nevet, és már ebből lehetett sejteni, hogy hárman ugyanarra gondolunk, mert Bernadett, Lóri és én is hosszabban írtunk, mint Zsombi. – Egy, kettő, három – számolt Lóri, és leraktuk a telefonokat az asztalra. Ahogyan sejtettem, Lóri, Bernadett és az én készülékemen is Bernadett neve szerepelt, Zsombién pedig a sajátja. – Akkor eldőlt – bólintottam. – Bernadettet küldjük. – Megyek, felíratom magam, mert mindjárt lejár az öt perc – pattant fel a

székről, és elsietett a sorba, ahol a többi csapat már a feliratkozásra várt. – Remélem, hogy nem jó a megérzésed – húztam el a számat Zsombira nézve. – Én is – nyúlt be az ujjával a szemüvege mögé, és fáradtan megdörzsölte a szemét. – Ez most nagyon ötvenötven – sóhajtotta. – De azért kösz, hogy végül nem engem küldtetek. Ott halok meg, ha elásnak – pislogott maga elé kábán. – Azért szerintem erre kevés esély van – tartottam vissza a nevetésemet. – De ha mégis, Bernadett megcsinálja – lelkesített minket Lóri. – A csaj nem ismer lehetetlent. – Az biztos – röhögte el magát Zsombi. – Na, megvagyok – ült vissza hozzánk Bernadett. – Mondtak valamit? Mikor lesz a feladat? – kérdeztem. – Nem mondták – ingatta a fejét Bernadett. – Figyelj – fordult hozzá Zsombi. – Kaja után mutatok pár trükköt, ha mégis olyan feladatra mész, hogy össze kell raknod valamit, vagy ilyesmi. Gyorstalpalózunk egyet Rubik-kockából meg modellezésből. – Rendben, köszönöm – mosolygott rá Bernadett. Az egyre erősödő csörömpölést és beszélgetést hallva úgy tűnt, a legtöbben már befejezték a vacsorát, de mielőtt bárki elhagyhatta volna az étkezőt, Róbert újra szót kért. – Köszönjük, minden csapat leadta a nevezését a következő feladatra. – Mikor lesz? – ordította be a halvány rózsaszín csapatból egy lány. – Időben szólunk. Kitartás – válaszolta Róbert, mire az egész étkező felnevetett. – Mindenről értesülni fogtok. Azonban valamit tudnotok kell a következő megmérettetésről – szólt, és a szavait hallva mindenki elhalkult. – A feladaton utolsóként végző versenyző a csapatával együtt kiesik. Ahogyan azt már eddig is megtapasztalhattátok. Viszont... – mosolyodott el. – Itt az ideje, hogy az első helyezett is kapjon valamit – mondta, majd hatásszünetet tartott, várva a reakciókat. Úgy tűnt, ez kezd mindenki számára érdekes lenni, mert többen előrehajoltak a széken, és feszült figyelemmel várták, hogy Róbert folytassa. – A következő feladaton első helyezést elért csapat minden tagja egy teljes délelőttön át tartó hozzátartozói látogatást kap nyereményként – mondta ki, abban a pillanatban pedig az egész étkező felbolydult. Többen azonnal cserélni akarták a benevezett csapattagjukat, amire természetesen nem volt lehetőség, így dühöngve vitatkoztak egymás között.

Mindenki borzasztóan izgatottá vált, én pedig torokszorító érzéssel bámultam Bernadettet, akire hirtelen sokkal nagyobb teher hárult, mint a puszta bent maradásunk. Mert egyedül rajta múlt, hogy láthassam aput. Zsombi is hasonlóan érzett, kétségbeesve bámulta a vízilabdás lányt, arra várva, hogy ígérje meg, megnyeri nekünk a látogatást. Lórit nem különösebben érdekelte a téma, így ő tovább evett. Bernadett, mintha csak hallotta volna a gondolatainkat, Zsombira és rám pillantott. – Minden tőlem telhetőt megteszek – szólt. – Dani látogatása is ezen múlik – közölte a gondolataiba merülve. – És ha arról van szó, hogy én láthassam Danit, eláshatnak, ledobhatnak, víz alá nyomhatnak... Nem érdekel, megcsinálom! – Jó, de vajon miért asszociál mindenki valami szadista feladatra? – gondolkodtam el. – Nem tudom, srácok – ingatta a fejét Zsombi, óvatosan körbepillantva. – Mindenki erős tagot küld – fordult körbe. – Most vagy tényleg ennyire egyszerű volt a feladvány, hogy az összes csapat kitalálta, vagy együtt szívtuk meg valamennyien – tette hozzá, mi pedig összenéztünk Bernadetttel, de hiába, mert már nem változtathattunk. – Na mi van, piros csapat? Mire tippeltek, mi lesz ez? – állt meg mellettünk hirtelen Máté szórakozottan, a másik három sárgával együtt. Timi, Mira és Marci türelmesen várakoztak mögötte. – Nem tudjuk – feleltem azonnal. Máté összehúzott szemmel méregetett, megpróbálva kideríteni, hogy hazudunk-e. – Nem tudjátok, mi? – röhögött erőltetetten. – Ahogyan az akasztófa feladatot sem tudtátok előre... – forgatta a szemét. – Képesek voltatok bekamuzni, hogy Lóri akasztófabajnok, én barom meg elhittem – csapott a homlokára színpadiasan. Valamennyien csendben figyeltük, egyikünk sem reagált, ezért Máté folytatta. – Jó, na, semmi para, versenyben vagyunk egymás ellen – nevette el magát feszülten. – Tulajdonképpen igen – erősítettem meg. – És persze az ellenfelek nem osztanak meg egymással mindent – töprengett, karjával megtámaszkodva Zsombi széktámláján. – Kit küldtök? – érdeklődött, mire ismét néma csend borult a társaságunkra. – Ne csináljátok már, ez azért nem annyira nagy titok – vigyorgott. – Én megyek – közölte Bernadett. – Akkor ti is erőnlétire számítotok – nyugtázta a hallottakat. – Na, lépjünk a medencéhez. Zsombika, jössz? – kérdezte.

– Később, mert még van egy kis dolgunk – nyomkodta a telefonját. – Micsoda? – csodálkozott Máté. – A versennyel kapcsolatos? – tért rögtön a tárgyra. – Nem, csak... – hebegte Zsombi, de elakadt, ezért Bernadett átvette a szót: – Igen, azzal. – Okkkééé – gondolkodott el Máté, és idegesen pásztázott körbe, majd a tekintete megakadt Zsombi telefonján, és a kijelzőre pillantott. Zsombi abban a másodpercben letakarta a képernyőt, hogy Máté ne lásson rá, amitől a sárga csapattag hangja azonnal sértődötté vált. – Jó, vágom – bólogatott. – Nem kell segítenünk egymást, az nem a verseny része – tűnődött. – Bocs, haver – kért elnézést Lóri, és ezzel tulajdonképpen akaratán kívül öntött olajat a tűzre. – Semmi gond. Ellenfelek vagyunk, és a T0P10-ben már azért jobban érzékelhető a nyomás – elmélkedett hangosan. – Nem kell egymásnak súgni, mert mindenki a saját csapatáért küzd itt. De attól még lehetünk jóban, főleg, ha betartjuk az íratlan szabályokat. Például nem cseszünk ki direkt egymással, nem hátráltatjuk szándékosan egymást, és nem nyúlunk hozzá a másik cuccához – sorolta, majd mélyen a szemembe nézett, mert ezt az utóbbit egyértelműen nekem szánta. De én inkább a mondandója első felével foglalkoztam. – Nem cseszünk ki direkt egymással és nem hátráltatjuk szándékosan egymást... – gondolkodtam hangosan. – Miért olyan ismerős ez nekem? – kérdeztem. – Ja, igen, megvan, pont ez történt az erdőben, amikor otthagytatok. Nem? – kérdeztem kedves mosollyal az arcomon, és végignéztem a társaságukon. – Ne már, Hanna – röhögött fel erőltetetten Máté. – Mi az ahhoz képest, ha például valaki a másik személyes holmijához nyúl? Várj csak, tudom már. Az utóbbiért kizárás jár. – Fogalmam sincs, miről beszélsz – néztem a szemébe, állva a szemkontaktust. – Tényleg? – vigyorgott. – Tényleg – erősítettem meg, igyekezve higgadtnak tűnni, miközben a pulzusom a fülemben dobogott. – Akkor jó – tolta el magát Zsombi székétől, aminek támláján támaszkodott addig. – Mert ha kutattál volna, az gáz lenne... Simán kizárás jár érte, azt meg nem akarom, isten őrizz – vigyorodott el olyan

magabiztossággal, mint aki fogást talált a másikon, és egyértelműen érzi a győzelmét. – Figyelj már, bátya – szólt közbe Lóri váratlanul. – Még mindig a fiókon pörögsz? – Amit becsukva hagytam, de nyitva volt, amikor visszaértem a házba, és csak Hanna tartózkodott ott? Igen, azon pörgők – bólintott határozottan. – Hát akkor ne pörögj rajta – állt ki mellettem Lóri. – Megmondta, hogy nem nyúlt hozzá, hanem a tiszta ruhákat vitte be. – És én higgyem is el? – röhögött fel Máté. – Kénytelen leszel. Vagy bizonyítsd be az ellenkezőjét – vonta meg a vállát. – Amúgy meg – tette le a villáját Lóri a tányérja mellé, és az álla alatt összekulcsolta a két kezét. – Mit pattogsz ennyit a dolgon? A végén még azt kell gondoljam, hogy van valami abban a fiókban, amit titkolsz – támadt vissza Lóri Mátéra a saját fegyverével. Ezúttal az ő nyaka körül szorult a hurok. – Csak a tabletem – tette fel a kezét Máté védekezve, és a szeme sarkából rám nézett, hátha a tablet szó hallatán elárulom magam valamiféle reakcióval. De a szemem sem rebbent. – Na, akkor akadj le a témáról, senkit nem érdekel a tableted – tanácsolta Lóri. – Mégis mi van rajta, ami olyan titkos? Meztelen képek magadról? – zrikálta Lóri, direkt idegesítve Mátét, aki egészen rosszul viselte, hogy vadászból űzött vaddá vált, ezért gondolkodás nélkül kontrázott. – Anyádról van rajta, egy egész mappa – vágta rá csípőből, abban a pillanatban pedig Lóri felpattant, úgy, hogy a lendülettől meglökte az asztalt, ami kibillent a helyéről, és több kés és villa éles csattanással zuhant a földre. – Hé, hé! – kapott Bernadett velem együtt automatikusan Lóri karjához, mielőtt megindulhatott volna Máté felé, aki röhögve provokálta tovább Lórit. Az étkezőben lévők mind felénk fordultak és érdeklődve néztek, miközben a szervezők is észrevették, hogy valami probléma adódott két csapat között. – Üss le, mire vársz? – sziszegte Máté megállás nélkül vigyorogva. – Nyugodj le, Lóri, a verekedésért kizárás jár, ne hagyd, hogy provokáljon – suttogtam a fülébe, egyre erősebben szorítva a karját. Lóri megfeszültén állt Mátéval szemben, aki folyamatosan mosolygott rá. – Gyere, ülj vissza, néznek minket – kértem halkan, nyugodt hangsúllyal. – Máté, hagyd abba, mindkét csapatot kirakják, ha balhé van – szólt Mira a sárgáktól, aki csakúgy, mint mi, az azonnali kizárást akarta elkerülni. A két fiú farkasszemet nézett egymással, majd végül Lóri lejjebb engedte a

karjait, a válla elernyedt, és a fejét ingatva visszaült a székre, Máté pedig elégedetten mosolygott ránk. – Szóval így állunk... – Sehogy sem állunk – felelte Bernadett felszegett állal. – Oké, srácok, játszhatunk így is – szólt Máté, enyhén fenyegető hangsúllyal. – Szerintem ti eddig is így játszottatok – közöltem pislogás nélkül nézve rájuk. – Gondolsz valami konkrétra, Hanna? – kérdezte Máté. – Nem. Miért, te gondolsz valami konkrétra, Máté? – kérdeztem vissza, ő pedig zavartan elröhögte magát. – Csesszétek meg mind a négyen – lépett el az asztalunktól a kíséretével együtt, majd amikor mellém lépett, megtorpant egy pillanatra, és lenézett rám. Pontosabban a kezemre. – De jó, megcsináltattad a karkötődet? – kérdezte, mire ösztönösen a csuklómon lévő darabhoz kaptam, és elrejtettem a tenyeremmel. – Szép darab, vigyázz, nehogy megint baja essen – ajándékozott meg egy mosollyal, amitől végigfutott a hátamon a hideg. – Na, húzzál innen, amíg szépen mondom! – förmedt rá Bernadett, aki kezdte elveszíteni a türelmét. Máté elégedett vigyorral lépett el tőlünk, és a sárga csapattal együtt a kijárathoz ment, mi pedig ott maradtunk az asztalunknál, és tehetetlenül néztünk össze. A sárga csapat távozásával a teremben lévők felfogták, hogy ebből nem lesz nagyobb balhé, ezért a továbbiakban sem a versenyzők, sem pedig a szervezők nem foglalkoztak velünk, csupán két asztaltól irányult felénk a figyelem. Az arany csapat négy tagja érdeklődve nézett minket, szájuk elé tartott kézzel sugdolózva egymás között, megvitatva a látottakat. Rajtuk kívül a feketék fordultak még mindig felénk, totálisan értetlenül. Kornél széttárt karral meredt rám, és azt kérdezte, „mi a fene volt ez?" Csak a fejemet rázva legyintettem, és azt suttogtam, hogy „semmi", aztán visszafordultam Mátéék felé, akik megtorpantak az ajtóban. – Hé! – kiáltotta el magát. – Félidő van a versenyben, és mi még mind itt vagyunk! – emelte magasba a kezét diadalmasan, mire persze azonnal beindult az üdvrivalgás. – Ünnepeljük meg a medencénél egy bulival! – szólt, erre az eddigieknél is nagyobb éljenzés keletkezett. – Fél óra múlva ott! – indult ki Máté a teremből, a csapata pedig követte. Az étkezőben azonnal mozgolódás támadt, szinte csak mi maradtunk mozdulatlanok.

– Miért érzem úgy, hogy mi nem vagyunk meghívva? – forgatta a szemét Bernadett. – Mert nem is vagyunk – mondtam ki egyszerűen. – A seggfej. Odacsődít mindenkit, hogy spanoljon tovább velük – dünnyögte Lóri. – És még több infóhoz jusson – tette hozzá Zsombi. – Nézd a jó oldalát, haver – paskolta meg a karját Lóri –, legalább már nem kell vele smúzolnod kamuból, mostanra mind a négyen elvágtuk magunkat náluk – vigyorgott, Zsombi pedig csalódottan lebiggyesztette a száját. – Tudja, hogy hozzányúltatok a tablethez – jegyezte meg sóhajtva Bernadett. – Csak azt, hogy én – javítottam ki. – De nem számít, mert nem bizonyítható – nyugtatott Zsombi. – Viszont nagyon úgy tűnik, hogy parázik attól, hogy mit kereshetett Hanna... De nem biztos semmiben. Ezért viselkedik ilyen bekattant módon. – Vagy mert amúgy is kattant – vágta rá Lóri. – Mindegy, ha vége az IOVnak, biztos, hogy pofán verem az anyázásért. A kis gyökér – dühöngött tovább azon, hogy kénytelen volt lenyelni ezt a sértést. – Hagyd – nyugtattam. – Nem ér ennyit. – Srácok, most kell nagyon összezárnunk, és nem hibázni – dörzsölte a homlokát Zsombi. – A jegyzetük alapján a sárgák most tutira azon lesznek, hogy ők nyerjék a következő feladatot. Tudják a gyengeségeinket, és ez most kapóra jön nekik. Ha nem mi nyerünk, és nem láthatjuk a hozzátartozóinkat, az kikészít majd minket, ők pedig erre mennek rá – gondolkodott, én pedig egyetértően lesütöttem a szemem. – Ők akarják nyerni a feladatot, csak azért is – mondta ki gondterhelten. – Öcsém, jól elfajult ez a verseny. Ne szóljunk Kocsisnak? – gondolkodott Lóri. – Minek? Nem tud segíteni. Ezen most senki nem tud, csak mi – suttogtam. – Hagyjuk ki ebből az igazgatót, ne szomorítsuk el. Nézzétek, már posztolt is a következő feladatról – mutattam fel a telefonomat. – Igen, én küldtem el neki a helyzetjelentést, még mielőtt cirkusz lett volna – biccentett Zsombi, majd ő is belemerült a poszt olvasásába. Szirtes Gimnázium megosztott egy bejegyzést. Három perccel ezelőtt. BRÉKING! Mint azt már élőben közvetítettem nektek, a Szirtes-csapat egyik kiválósága, Lóri sérülést szenvedett a mai feladaton. Az esést követően Lórit kórházba szállították, ahol szerencsére megállapították, hogy semmi baja nem esett. Nagy megkönnyebbülés ez mindannyiunknak, aggódtunk érted, Lóri!

A feladatot a szerencsétlenség ellenére is teljesíteni tudta a kétfős delegációnk, így a Szirtes-csapat tovább menetel az Iskolák Országos Versenyén. írjátok kommentben Lórinak, hogy RESPECT, hadd lássa, mennyien gondolunk rá! Csapatunk még ki sem pihente az előző feladatot, máris új megmérettetés van a láthatáron. Ezúttal kemény vízilabdásunk, Bernadett indul egy titokzatos feladatra, amiről csak annyit tudunk, hogy szüksége lesz a kitartására ahhoz, hogy teljesíteni tudja. Izguljunk együtt a piros csapatért! Szirtes szív, Szirtes lélek, a Szirtesnek drukkolok, amíg csak élek! (A neten találtam ezt a kis versikét, és átírtam az iskolánkra, remélem, tetszik nektek!) Kocsis igazgató A bejegyzés alatt már bőven volt komment is, így legördítettem, és olvasni kezdtem. „Nagy REPCEST Lórinak. LOL." „Igazgató úr, mi az a respect? Tessék már magyarul írni, há' nem mindenki érti a külföldit." „Lóri, nagy CEPREST neked!” „Óriási PRESTCE Lórinak!" „De hülyék vagytok!" „Szirtes szív, Szirtes lélek, leszarom a Szirtest, amíg csak élek." „:DDDDD" „Adom!" „Menjetek már innen kommentelni máshová, van, akit érdekel a verseny!" „Igaza van, húzzatok a bánatba!” „Lóri, CEPSTRE neked!" „Bernadett! Bernadett, sok sikert a feladathoz! Mindennél jobban imádlak! Dani" „Már megint itt a Dani." „Itt vagyok!" „Akkor menjél innen." „Ne mondd meg, mit csináljak, baromarcú!" „Szirtes szív, Szirtes lélek, fos ez a suli, én meg lépek." „Valaki, hol van az a kép Titanilla tanárnőről, amin bikiniben van??" „Az Instáján." „Kösz, nézem!" „Hé, tudjátok, hogy a matekos csajnak mi az Insta-neve?" „Újvári Hannának? Aki a versenyen van?" „Aha." „Nem használja, nincs friss képe vagy két éve." „Pcsába. Azér' kösz." „Szívesen. Amúgy is buktád." „Mer?” „Nézd meg krnll 111 profilját.” „Az meg ki?" „A fekete csapatból az egyik srác. LINK" „Ja, látom. Dúl a láv a vejadalon." „:DD De hülye vagy!" „Emberek, lemaradtam. Mi történt Lórival?" „Agylágyulás gyanúval vitték kórházba." „Agyrázkódás, te barom. És nincs neki." „Agya?" „Agyrázkódása, de mindegy." „Helló, most jöttem csak. Kinek kell a respect?"

„Lórinak." „Akkor respect, Lóri. Ki az a krnll 111 ? Akiről beszéltek?" „Valami csávó a fekete csapatból." „Mi vagyunk a feketék?" „Mi a pirosak vagyunk, te nagyon hülye!" „Ja. Jó, nem baj, bekövettem ezt a krnl-t." „Miért követted be? Nem hozzánk jár." „Kit érdekel? Cuki." „Na, te sem az agyadról vagy híres." „Hellósztok, most jöttem, Bernadett megy a következő feladatra?" „Igen." „BERNAADEEEETTTTTT! Imádlak! Dani” „Ez már megint itt van?" „Kocsis igazgató úr, bannolja már ki innen ezt a szellemi hulladékot, tök idegesítő!" „Gyerekek, ne kelljen moderálnom a hozzászólásokat! Kocsis igazgató" „Szirtes szív, Szirtes lélek, a Szirtes egy szar, és Kocsistól nem félek!" „Na ebből elég legyen! Most aztán bajban vagy, fiam!" „Beszarás, Kocsis privát üzenetet küldött nekem." „LOOOOL. És mit ír?" „Én meg nem nézem, hülye vagy?" „Halljátok, hogy is van? Van a Hanna, az a helyes okos csajszi, Bernadett, a kigyúrt csaj, Lóri a vádlis csávó, és... Van negyedik tagunk?" „Zsombi a negyedik." „Zsombi? Az meg ki?" „Az a kilencedikes forma. Aki legózik." „Öcsém! Menjetek Titanilla tanárnő Instájára. Nyolc órája naptejjel kente magát!" „Megyek." „Nézem." „Már megyek is." „Gyerekek... A versenyre koncentráljatok! Kocsis igazgató" „Majd ha a versenyen is mutatnak csöcsöket!" „Na most telt be a pohár!!! Letiltom a további hozzászólásokat! Kocsis igazgató" A kommentszekciót bezárva elkerekedett szemmel néztem magam elé, aztán inkább bezártam az oldalt. Megnyitottam az Instámat, ami ötvenhét új követést mutatott. Átfutottam, hogy kik jelöltek be. A legtöbben a suliból, akiknek volt friss képük és sztorijuk is. Mint mindenki másnak. Az én oldalam állt egyedül, nem volt ott semmi új vagy érdekes, mégis jöttek az új követők, abban bízva, hogy felteszek valami tartalmat. Mert hirtelen téma lett a verseny, azon belül pedig én is, az internet népe pedig erre úgy reagál, hogy azonnal megkeresi a profilt, és követni kezdi, nehogy lemaradjon valamiről. Hát. Egyre többen drukkoltak nekünk a Szirtesből. Ez pedig egyre nagyobb teherként nehezedett a vállunkra. Mert a tudat, hogy a suliból Kocsison kívül mást is elkezdett érdekelni a versenyünk, és kollektíván kezdtek drukkolni értünk, még inkább azt az érzetet keltette bennünk, hogy messze az otthonunktól, szinte kizárva vagyunk a valóságból, egy olyan versenyen, ahol már semmi nem az, aminek látszik, és senki nem az, aminek mutatja magát.

Sóhajtva bezártam az alkalmazást, és eltettem a telefonomat, majd felálltam az asztaltól. – Tudok valamiben segíteni? – kérdeztem Bernadettet és Zsombit, akik időközben logikai feladatokat kezdtek el elemezni a neten, arra az esetre, ha Bernadett mégsem erőnlétit kap. Mindketten a fejüket ingatták, és visszamerültek Zsombi mobiljába, amin éppen egy videót néztek a puzzle kirakásának leghatékonyabb módjáról. – Akkor én megyek, nem zavarok itt, kiszellőztetem egy kicsit a fejem – szóltam rájuk. Annyira belefeledkeztek a dolgukba, hogy csak egy hessegető mozdulattal illettek, így Lórival elindultunk. – Te mit fogsz csinálni? – érdeklődtem. – Lábazok egyet – felelte. – Ki kell eresztenem a gőzt, nem bírom a feszkót – magyarázta. – Jó. Csak óvatosan – tettem hozzá, aztán az étkezőből kilépve elváltunk az alkonyodó égbolt alatt. Lóri a kondiparkhoz ment, hogy kigyúrja magából az ideget, ahol csatlakozott az ott összeszokott társasághoz, én pedig visszamentem a faházunkba, és magam mögött becsukva az ajtót, bevonultam a fürdőszobába, beálltam a zuhany alá, és hosszasan engedtem magamra a vizet, hogy lemossam magamról az aznapi összes mocskot. Sajnos csak a feladaton rám ragadt szennytől tudtam megszabadulni. A többi még a táborhelyen volt, valahol a medence környékén. Tiszta ruhát felvéve, a vizes hajamat egy törölközővel megborzolva álltam a mosdó előtt, és a tükörképemet néztem. A karjaimon, a nyakamon, de még az arcomon is voltak apró sebek, amiket a vékony faágak visszacsapódása okozott. Tíz után már nem számoltam a szúnyogcsípéseimet, inkább csak bekentem Fenistillel, továbbá észrevettem magamon egy-egy ismeretlen eredetű kék és zöld foltot, amiknek a keletkezéséről fogalmam sem volt. Talán valamelyik futkosós feladaton szereztem. Vagy amikor felhúztak egy fára. Ki tudja? A csap szélére támaszkodva közelebbről is megvizsgáltam a homlokomon lévő puklit, amit több mint valószínű, hogy egy friss szúnyogcsípés okozott, és fújtatva bekentem azt is, majd kissé értetlenül bámultam magamra a tükörben, mert... Mert valahogy másnak tűnt az arcom. Sőt, én is másnak tűntem. A zsebemből előkaptam a telefonomat, és a galériámban megnéztem az induláskor készített, letöltött Boomerangot. Egy hete, amikor megérkeztünk, a piros melegítőmtől az arcom a szokásosnál is sápadtabb volt, a bőröm szinte szürkének hatott. A szemem fátyolos volt, a