Maradj velem

– Nagyon – forgattam a szemem. – Pedig jól áll a víz... – ölelte át fél kézzel a derekamat, és megpuszilta a nyakamat, mire halkan elnevettem magam. – Bocs, nem akarok semmi jónak az elrontója lenni, de... – állt meg mellettünk Zoli. – Vár a busz – nézett Kornélra. – Már kész is vagyok – felelte, majd a kenyérkosárhoz hajolt, kivett belőle két szeletet, közérakott egy adag felvágottat és sajtot, végül összerakta, és lazán a kezébe fogta. – Szendvics – tette hozzá magyarázatképpen, amikor Zoli csodálkozva nézett rá. – Jó ötlet, csinálok én is – biccentett elismerően a csapattársa, így a feketék, mivel nem volt idejük rendesen megreggelizni, készítettek maguknak útravalót, aztán gyorsan elköszöntek tőlünk, és kisiettek az étkezőből. Az arany csapat tagjai időközben eltűntek, így a helyiségből kiérve egy szinte kiürült táborhelyet találtunk. A tanárok mindannyian elmentek kísérőnek az aquaparkba, köztük Titanilla is, aki önként jelentkezett a feladatra. Elmondása szerint annyira szeret vigyázni a gyerekekre, hogy nem hagyná ki a programot. A valóságban szerintünk azonban két dolog miatt döntött a lelépés mellett. Egyfelől Kocsist mindenképpen el akarta kerülni, mielőtt az igazgató felelősségre vonhatná a versenyen tett, vagy inkább nem tett kötelességei miatt. Másrészt pedig Titanilla tanárnő egyetlen alkalmat sem szalaszt el, amikor fürdőruhában mutogathatja magát, egy aquapark pedig maga a Kánaán ebből a szempontból. Róbert kinyitotta a kaput, hogy a kompenzációs aquaparkozásra induló, buszhoz igyekvő versenyzőket kiengedje a táborból, majd amikor az utolsó színes melegítőbe öltözött diák is kiment, körbefordult, és megakadt a tekintete rajtunk. – Szeretnétek odakint várakozni? – kérdezte. – Persze! – vágtuk rá egyszerre, és megindultunk. Furcsa érzés volt kilépni a kapun. Mivel én nem vettem részt a városi külsős programon, kilenc nap óta először hagytam el az IOV élménytáborának helyszínét azon a kapun kilépve, ahol a deszkatologatós első feladatot teljesítve bejutottunk a versenyre. Négyen egymás mellett sétáltunk az erdőben a parkoló felé, majd amikor megérkeztünk, izgatottan ácsorogtunk pár pillanatig, majd befordult a hozzátartozókat szállító kisbusz. A jármű leparkolt előttünk, én pedig egészen addig nem is tudtam, hogy mit jelent ez a nyeremény, amíg az ajtót kinyitva apu ki nem szállt belőle.

– Apu! – kiáltottam fel, és a szemem azonnal megtelt könnyel, ahogyan rohanni kezdtem felé. Akkora hévvel érkeztem, hogy szinte belezuhantam a karjába, és a mellkasába fúrva a fejem olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam. Borzasztóan zokogtam, miközben apu a hajamat simogatta, és próbált csitítani. Az illatát érezve, a megszokott ruhájába kapaszkodva megállás nélkül sírtam, és olyan mélyről szakadt fel belőlem minden, hogy szinte összerogytam a megkönnyebbüléstől. – Naaa! – nyugtatott apu, két kézzel fogva az arcomat, úgy nézve a szemembe. Láttam rajta, hogy ő is könnyezik, ez neki is túl sok volt hirtelen. – Sss – ingatta a fejét, és letörölte a könnyeimet. Mellettünk Zsombi szintén szorosan ölelte át a szüleit, Bernadett pedig Dani ölébe ugrott. Legutolsóként Kocsis szállt ki a járműből, kezében a telefont tartva, a kijelzőnek beszélve. Úgy tűnt, élőben közvetít. – Megérkeztünk a helyszínre, ahol a Szirtes-csapat éppen a hozzátartozóit üdvözli – suttogta, körbefordítva a telefont. – Bernadett, fogjátok vissza magatokat, ez élőben megy az iskola oldalán – kapta el Daniékról a képet, akik úgymond eléggé belemerültek a viszontlátásba. – Lóri, gyere ide, kérlek! – intett Kocsis a telefonja mögül Lórinak, aki kicsit elveszetten ácsorgott a nagy találkozások közepette, mert ő nem hívott magához kísérőt, ahogyan az induláskor sem jött el vele senki. Lóri az igazgató hívására zsebre dugott kézzel odasétált mellé. – Itt vagyok, bátya – nézett rá, mire az igazgató a szemét forgatva megrázta a fejét. – Kérlek, ezt mellőzd – szólt rá elnéző pillantással. – Arra gondoltam, hogy köszönthetnéd a nézőket, amíg a többiek elfoglaltak. Élőben vagyunk a Szirtes oldalán – tartotta felé Kocsis a telefont, és látszott rajta, hogy szeretné lekötni Lórit, amíg mindenki más örül a családtagjainak, vagy éppen a barátjának. – Jó, persze – bólintott Lóri a kijelzőbe. – Szevasztok, gyökerek! – integetett, aztán kissé hátrált. – Azt hittétek, mi? Azt hittétek, majd eltunyulok, amíg itt vagyok? A nagy szart. Ezt nézzétek! – fordult meg a levágott szárú piros nadrágjában, és befeszítette a vádliját. – Látjátok? Látjátok ezt? Nem semmi. Párnap lábnap itt is megy – magyarázta. – Na jó, nagyon köszönöm, Lóri, elég is lesz – próbálta megállítani Kocsis, de Lóri túlságosan belelendült. – És ilyet? Ilyet láttatok? – húzta le a melegítőfelsője cipzárját, ami alatt

nem volt semmi, így miután levette magáról, félmeztelenül állt a Szirtes oldalának élő felvételén, és éppen a hasizmát mutogatta. – Na hát ez már tényleg túlzás – fordította el róla a kamerát Kocsis, és belebámult. – Ez volt az érkezésünk, köszönjük, hogy néztetek. Hamarosan további videók következnek, amiket késleltetve töltök fel, és tudjátok, miért? Az IOV-fanok bizonyára tudják. Na, tippel valaki kommentben? Senki? Pedig biztosan tudjátok. A helyes válasz, hogy az élménytáborban csak két helyen van térerő. Aki elsőként megírja, hogy melyik az a kettő, megnyeri a Szirtes-csapat által aláírt pólót, amit magammal hoztam, hogy dedikáltassam velük. Na, jött is egy tipp, lássuk – hunyorgott a képre, aztán dühösen megrázta a fejét. – Nem tudom, ki vagy, te... kiskolbaszalsóvonalnagykolbasz – olvasta fel a troli nevét. – De azonnal kitiltalak az oldalról! – mérgelődött. – Hamarosan jönnek a videók, maradjatok a Szirtes oldalain! – fejezte be az élőzést, és sóhajtva körbenézett, mintha csak épp most szembesülne azzal, hogy hol van, majd észrevette a minket kísérő és ránk vigyázó Róbertét, aki kissé hátrébb állva mögöttünk várakozott. – Főszervező úr! Kérhetek egy közös szelfit? A Szirtes Instagramjára megy – indult meg felé eszelősen. Addigra a többiek is befejezték egymás üdvözlését, és készen álltak, hogy megnézzék, mi is ez az élménytábor. A sűrű erdőtől övezett ösvényen gyalogolva elöl ment Róbert, Lóri és Kocsis. Az igazgató engedélyt kért a vlogolásra, így ő GoPróval a kezében törtetett a fák között a háundemben, vagyis elnézést, éjdzsendemben vásárolt khaki színű sapkájában. Mögöttünk haladt Bernadett és Dani, szorosan fogva egymás kezét. Mindketten majd kicsattantak a boldogságtól, hogy újra láthatják egymás, és sétálás közben gyakran ölelkezve összesúgtak. Bernadettéktől kissé lemaradva Zsombi sétált a szülei kíséretében. Úgy tűnt, ők nem kifejezetten túrázó típusok. Ezt abból gondoltam, hogy a kilencedikes anyukája gyaloglás közben a kezével legyezgette a nem létező rovarokat az arca körül, az apukája pedig betűrte a nadrágja szárát a zoknijába, tartva egy esetleges kullancstámadástól. Szemmel láthatóan attól jobban félt, mint az ízlésrendőrségtől. – Mutasd magad, fiam – kapott Zsombi felé az anyukája, majd tenyerébe fogva az állát szemügyre vette a gyerekét. – Eszel rendesen? – Persze – válaszolta Zsombi. Jó. Az emésztésed rendben van? Nincs székrekedésed? – vizslatta, mire Zsombi kínosan kihúzta a fejét a szorításból, és megrökönyödve meredt rá. – Anya, ne már – pillantott körbe riadtan, félve attól, hogy más is meghallja a kényes kérdést.

– Hagyd már – szólt rá Zsombi apukája is. – Most mit szólsz rám állandóan, Péter? Az anyja vagyok! És te is tudod, hogy vannak problémái – érvelt Zsombi anyukája, azonnal harcba szállva a fia érdekében. Ők tehát így vitatkoztak előttünk, a tábor felé haladva. A sort mi zártuk apuval, csendben sétáltunk a társaság mögött, valamiféle keserédes boldogsággal az arcunkon. Az elmúlt napokban aput csak FaceTime-on láttam, ezért óvatosan felépillantva, nehogy feltűnjön neki, tüzetesebben megvizsgáltam. A szokásos jellegzetességei mellett, amiket már megszoktam, mint például a szem alatti fekete karikák, az idő előtt elmélyülő ráncok és barázdák, a stressztől hirtelen őszülő haj, valamint az állandóan könnyben úszó szem, észrevettem valami egészen újat is. Apu érdeklődőnek tűnt, és izgatottnak. A verseny miatt. Ettől pedig akaratlanul is fellélegeztem, mert idejét sem tudtam annak, hogy aput mikor érdekelte utoljára valami. Bármi. A zsebemben lévő telefon rezegni kezdett. Kíváncsian vettem elő, és ösztönösen elmosolyodtam, amikor a nagyit láttam a kijelzőn. Videóhívást kért. – Csak érdeklődnék, hogy az apád odaért-e rendben, vagy esetleg elkószált a Bükkben – kezdte köszönés nélkül. – Itt vagyunk együtt – feleltem mosolyogva, és kissé távolabb tartottam magam előtt a telefont, hogy mindketten benne legyünk a képben. – Jól van, nagyszerű. Már megijedtem, hogy nem jelentkeztetek. Elképzeltem, ahogyan a híradóban mutatják apád képét azzal a szöveggel, hogy „a differenciálegyenletek tanszék nagyra becsült munkatársát még látták bemenni az erdőbe, azóta viszont senki sem hallott róla. Meg nem erősített források szerint az egyetemi tanárt az eltűnése óta farkasok nevelik" – forgatta a szemét a nagyi. – Egy Kipling veszett el benned – nevettem el magam. – De minden rendben, itt van apu velem – nyugtattam meg, és megpróbáltam elrejteni az arcomra kiülő boldogságot amiatt, hogy a jelek szerint a nagyi aggódik apuért. Ez soha nem fordult még elő. Ahogyan az sem, hogy kommunikálnak egymással. Főleg azóta, hogy anyu elment. Még élénken él az emlékeimben a sok szörnyűség, amit a veszekedéseik során egymás fejéhez vágtak. Anyu betegsége, majd a halála mindkettejükből a legrosszabbat hozta a felszínre, és a feldolgozhatatlant szűnni nem akaró vitákkal és veszekedésekkel próbálták túlélni. Én pedig mindegyiknél jelen voltam. Félkábán hallgattam őket, hogy mi kinek a

hibája, kinek mit kellett volna tennie, okolták és bántották egymást, miközben mindketten majd' belehaltak a fájdalmukba. Anyu betegsége alatt valamennyire tűrhető volt a helyzet, mert akkor még összetartotta őket a remény. Ültünk hárman a vizsgálatokon, a váróban, és fohászkodtunk magunkban, az egymás melletti székeken, magunkba roskadva. Vártuk az eredményt, vártuk a javulást, vártuk a csodát. De a csoda elmaradt, és amikor az orvos kilépett az ajtón, kezében a papírokkal, amiken a friss leletek szerepeltek, még utoljára magunkban esküt tettünk mindenre. Fia ez most jó, én soha többet... Fia javult, esküszöm, én... Csak legyen negatív, és ígérem... De az orvos arcáról akkor már le lehetett olvasni, hogy a kezelés semmilyen eredményt nem hozott, a magunkban tett fogadalmak pedig anyuval együtt múltak el. Azonban apu és a nagyi kapcsolata igazán a temetés után mérgesedett el. Akkor kezdődtek a szűnni nem akaró perpatvarok köztük, amikor a gyászukat képtelenek voltak feldolgozni, és egymásnak estek. Záporoztak a sérelmek, a szemrehányások. A múltban történt, ezeréves, már rég elfeledett és lezárt ügyeket rángatták ki a szőnyeg alól, csak azért, hogy bántsák a másikat, abban bízva, hogy ettől nekik könnyebb lesz. Pedig nem lett. Dehogy lett. Soha nem gondoltam volna, hogy rendeződik a viszonyuk, főleg nem anyu nélkül, mert mindig is ő volt az egyetlen ember, aki képes volt őket egy helyiségben tartani anélkül, hogy ne törne ki a cirkusz pillanatok alatt. Nélküle viszont lehetetlen volt rendet tartani köztük, így az, hogy az IOV hatására újra beszélni kezdtek egymással, sőt, az érdeklődés mellett még az aggódás jeleit is mutatták, nem csupán összezavart, de valahogy le is nyűgözött. Ahogyan a sűrű fák közti ösvényen sétáltam apuval, miközben a nagyi videóhíváson viccelődött vele, illetve rajta, én egy elfojtott mosollyal pillantottam fel az ég felé. Látod ezt, anyu? Őrület. – Na, örülök, hogy együtt vagytok, én el is köszönök – kezdett búcsúzni a nagyi a kamerában. – Máris leteszed? – kérdeztem kissé szomorúan. – Igen – bólintott komolyan. – Mondhatnám, hogy azért teszem le, mert nem akarom elvenni a közös időtöket, de az igazság az, hogy unom nézni az erdőben gyaloglást – közölte őszintén, mire felnevettem. A nagyi a sajátos stílusában elköszönt, mi pedig közben megérkeztünk az élménytábor kapujához. – És ez az a kapu, ahol a Szirtes-csapat bejutott a versenyre – mutatta Kocsis a vlogban a kaput. Gondosan felvette minden részletét. Ennyit talán még soha, senki nem kamerázott egy egyszerű kaput.

Róbert kinyitotta előttünk, majd a társaságunkhoz fordult. – Délben minden vendégnek el kell hagynia a helyszínt – emelte fel a karját, hogy megnézze az időt. – Rendben – bólintott Zsombi anyukája elszánt tekintettel. Kétség sem fért hozzá, hogy ő be fogja tartani a szigorú szabályt. – Itt találkozunk pontosan tizenkettőkor – köszönt el tőlünk Róbert, és a táborba belépve elindult a tanároknak és szervezőknek szállást adó külön épület felé. A kapuban állva elénk tárult az üres táborhely. – De... Hol van a többi versenyző? – vakarta meg a halántékát Dani. – Kinyírtátok őket? – tátotta el a száját. – Nem, dehogy – ingattam a fejem nevetve. – A szervezők alternatív programot ajánlottak a többieknek, hogy ne kelljen végignézniük a nyereményünket. Elmentek az aquaparkba – meséltem. – Mindenki? – kérdezte apu. – Majdnem – húztam fel az orromat. – Csak a tavalyi nyertes arany csapat van itt valahol a táborban. Mindenki más elment a kísérőkkel együtt. – Titanilla tanárnő? – csodálkozott el Kocsis, leengedve a kezében tartott GoPrót. – Ő is – felelte Bernadett. – Nocsak... – tűnődött el Kocsis. – Igazán nem örülök ennek a hírnek. Szívesen váltottam volna pár szót a tanárnővel... – Hát vele én is – vágta rá kapásból Zsombi apukája, mire a felesége mérgesen összehúzta a szemöldökét. – Megmondtam, Péter, ha még egyszer rájövök, hogy azon a cafkán jár az eszed, nem állok jót magamért! – Na, naaa! – tette fel a kezét Kocsis békítőleg. – Takács Titanilla a Szirtes Gimnázium nagyra becsült történelem tanárnője – védte meg gépiesen. – Az esetek többségében – helyesbített, miután átgondolta. – Nyilván nyomós oka van, hogy távol van a látogatás alatt – pillantott ránk, várva a válaszunkat. – Nyomós oka van – biccentett Zsombi. – Nyilván az aquaparkban sokkal több potenciális férjjelöltet talál, mint itt a versenyen – tette hozzá Zsombi anyukája rosszmájúan. Kocsis összehúzott szemmel gondolkodott a hallottakon, mire a fejemet rázva közbeszóltam. – A tanárnő önként jelentkezett kísérőnek. Gondolom, úgy volt vele, hogy itt úgysincs dolga a látogatás alatt.

– Igazán? – kérdezte Kocsis továbbra is gyanakvó tekintettel. – Persze – bólintott Lóri is. – Nincs gond a tanárnővel – tette hozzá. – Így van – értett egyet Zsombi is. – Nem sokszor kellett a segítségét kérnünk, de amikor szükség volt rá, akkor odatette magát. Zsombi megjegyzésére valamennyien arra gondoltunk, amikor a feladás szélére kerültünk, mert csapatként nem boldogultunk. Az volt az egyetlen alkalom, amikor szükségünk volt egy felnőttre. Titanilla pedig rendet rakott egy pillanat alatt. És soha nem tudódott ki, nem árult be minket Kocsisnak, nem szólt egy szót sem az egészről. Igazán megérdemelte, hogy most mi falazzunk neki. És ki tudja, hátha az aquaparkban mégis talál magának egy pasit. Szorítottunk neki. – Na, telik az idő, nehogy már Titanilláról dumáljunk – sürgette meg Bernadett a dolgokat, a beszólására pedig mindenki észbe kapott. Mert a látogatási idő véges volt, az óra pedig ketyegett. – Akkor most? – kérdezte Lóri. – Szerintem most mindenkinek szüksége van egy kis társas magányra... – célozgatott Bernadett arra, hogy ők lelépnének Danival. – Rendben. Akkor találkozzunk a padoknál, mondjuk tizenegykor? – kérdeztem. – Addig megmutatok mindent – pillantottam apura boldogan. – Jó – helyeselt Kocsis. – Én is feltérképezném a terepet. Készítenék videókat és képeket az IOV-rajongóknak – avatott be minket a terveibe. Azt nem tudtuk, pontosan, milyen IOV-rajongókról beszél, mert a suli oldalain a verseny még mindig sokkal több embert nem érdekelt, mint akiket igen, de nem akartuk lelombozni az igazgatót, aki teljesen be volt zsongva. – Lóri, esetleg megtennéd, hogy megmutatod a helyszíneket? – kérdezte, abban bízva, hogy Lóri látogató híján úgyis ráér. És nem tévedett. – Persze – bólogatott. – Megmutatok mindent. Kezdjük a kondiparknál. Ott lábazok naponta. – Zsombikám, amíg itt vagyok, gyorsan kimosom a ruháidat – szólt Zsombi anyukája a fiának, aki hanyagul legyintett. – Nem szükséges, Hanna már megcsinálta. Erre a beszólásra minden kísérő csodálkozva nézett rám. – Semmiség – feleltem zavartan. – Hogy lenne semmiség? – tette a szívére a kezét Kocsis meghatottan, aztán felemelte maga előtt a GoPrót, és révetegen belebámult. – A táborhelyről jelentkezem, ahol kiderült, a Szirtes-csapat nem csupán a feladatokban teljesít kiválóan, hanem emberileg is helytáll ezen a pokoli

versenyen... – Azért az túlzás, hogy pokoli. Egy luxuskecóban várjuk a feladatokat – ráncolta a homlokát Lóri. – Tudomásomra jutott, hogy Hanna, csapatunk matekzsenije kisegíti a kisebbet, és nem hagyja cserben a küldetésen kívül sem. Hanna, mondanál pár szót arról, hogyan segíted a kilencedikes csapattársadat? – készített velem rögtönzött interjút az igazgató, és az arcomba tolta a GoPrót. Értetlenül néztem hol a kamerába, hol pedig a kamera mögött lelkesen bámuló Kocsisra. – Mondd el! A mosást! Mondd el! – unszolt. – Öhm... – tűrtem egy hajtincset a fülem mögé. – Természetesen kimostam a srácokra, amikor láttam, hogy maguktól nem igazán jut eszükbe – motyogtam. – Fantasztikus! Elképesztő! – kapta el rólam a kamerát Kocsis, és a megilletődött Zsombi felé tartotta. – Elmondanád, Zsombi, hogy mi erről a véleményed? – Hátööö... – köszörülte meg a torkát. – Illatos lett – közölte, és ez volt minden, amit a spontán forgatott reality show-nk nézőinek üzent. – Egyszerűen le vagyok nyűgözve – váltott szelfi módba Kocsis, és a könnyeivel küzdve rázta meg a fejét. – Ez a csapat... A Szirtes-csapat nem csupán négy összerakott diák, akik az iskolájukért versenyez. Sokkal több annál. Ez a csapat bajtársakból áll. Sőt! Barátokból! – szipogta, mire mi négyen sokat sejtetően összenéztünk. Mert volt igazság abban, amit Kocsis mondott. Csak az utat nem ismerte, amin eljutottunk idáig. Pedig göröngyös volt. – Azt mondjátok, hogy egy csapat kivételével mindenki elment az aquaparkba? – kérdezte hirtelen Zsombi apukája. – Igen – feleltük egyszerre. – Akkor a sárga csapatból a kis barátod sincs itt? Máté? – érdeklődött. Zsombi a szája szélét rágva rám pillantott, aztán megrázta a fejét. – Nem, ő is elment – válaszolta szűkszavúan. – Ó, de kár – szomorodott el az anyukája. – Pedig hoztam neki sütit – mutatta fel a kezében tartott kekszesdobozt. – Miért? – kérdezte Bernadett megrökönyödve. – Mert annyira hálás vagyok neki, amiért Zsombi ilyen jól érzi itt magát. Az a sok feltöltött medencés kép és videó... Elmondhatatlan boldogság, hogy a kisfiámat felszabadultnak látom, főként, hogy otthon sokkal nehezebben nyílik meg és barátkozik. Itt azonban rögtön sikerült neki. Ritka kincs ez a

Máté – szólt elérzékenyülten. – Ja. Kincs, ami nincs – dünnyögte Lóri, de szúrós szemmel néztem rá, mire azonnal elhallgatott, mert rájött, hogy nem árulhatja el magát, mert akkor kénytelenek leszünk bevallani a történteket. Mármint, az egészet. – Sajnos elment az aquaparkba, de... Átadom neki a sütit. Örülni fog – vette el Zsombi a dobozt. – Egy kicsit kiszáradt az utazás során a nagy melegben – szabadkozott Zsombi anyukája. – Semmi baj – legyintett Bernadett. – Bízunk benne, hogy nem akad meg a torkán – tette hozzá, a beszólására pedig lesütött szemmel elmosolyodtunk. A kapu előtt lévő padokhoz és asztalokhoz odasétált a táborban maradt arany csapat egyik tagja, Gergő. Kocsis, amikor meglátta, azonnal felemelte a kezében tartott kamerát, és maga felé fordítva lelkesen beleszólt. – Egy másik csapattag! Ott egy másik csapat tagja! – suttogta izgatottan, mintha valami különleges, egzotikus állatot látott volna meg egy nyaraláson. – Nézzük meg közelebbről – indult el. – Én nem tenném – tanácsolta Bernadett, de hiába, Kocsis már elment. Gergő az egyik asztal tetején ült, és éppen egy csokit bontott ki, amikor a szeme sarkából észrevette a felé közeledő Kocsist. – Mi a...? – kérdezte, amikor feltűnt neki a kamera. – Szervusz – köszöntötte Kocsis. – A Szirtes Gimnázium igazgatója vagyok, esetleg volna kedved szerepelni a felvételen? A diákok nagyon várják – kezdte győzködni. – Nem – válaszolta egyszerűen Gergő, és beleharapott a csokijába. – Értem. Nos. Esetleg vágóképnek használhatom a felvételt, feldobná a videót, hogy más csapat tagja is látható és... – Nem – vigyorgott Gergő. – Ó. Értem. Hát, te aztán komolyan veszed a versenyt, nem mondom – mosolygott rá Kocsis. – Esetleg akkor arra megkérhetlek, hogy készíts rólunk egy csoportképet, amin mindannyian rajta vagyunk? – Nem – zárta rövidre Gergő a beszélgetést. Kocsis meglepetten bólintott, aztán visszasétált hozzánk. – Nos. Öhm. Khm – vakargatta meg a fejét. – A tavalyi nyertesek – segítettem ki. – Nem túl barátkozós társaság. – Azt látom – tűnődött el. – Sebaj, nézzünk körbe – szedte össze magát, és mintha mi sem történt volna, újra lelkesen, az IOV nagyjából tíz állandó

nézőjére koncentrálva forgatott tovább.

14. A megbeszéltek alapján abban maradtunk, hogy tizenegykor találkozunk újra a kapunál. Addig pedig mindenki a saját látogatójával töltötte az időt. Bernadett és Dani a medencéhez mentek, hogy kettesben legyenek, ami egyébként a kiürült táborhely bármelyik részén megtörténhetett volna. Zsombiék, miután a kilencedikes körbevezette a szüleit és megmutatott nekik mindent, az étkezőbe vonultak beszélgetni. Lóri Kocsissal maradt, aki képeket és videókat készített a helyszínekről, hogy aztán megvágva feltöltse őket a suli oldalaira. Mi pedig apuval a faházunkhoz mentünk. Minden érdekelte, mindenről szívesen hallott, és mindenről tudni akart, így igyekeztem túravezetőként helytállni. – És ez a miénk – mutattam körbe a kis helyiségben. – Ott aludt Zsanett, de már kiesett a csapata – sóhajtottam, aztán továbbfordultam. – Az Bernadett ágya... – Ez pedig a tiéd, gondolom – pillantott apu Csenge ágyára. – Nem, nem – ráztam meg a fejem. – Ez az enyém – helyesbítettem, a saját fekvőhelyem felé fordulva. – Ó, értem – biccentett. – Nyilván az zavart meg, hogy a párnán egy fekete pulóver van összehajtva, ami ugye Csenge csapatszíne... – Ja, hogy az? – köhintettem égővörös fejjel. – Valóban, Csengéék csapata a fekete színű, a párnámra pedig úgy került a pulcsi... – Kornél pulcsija – tette hozzá apu összefont karral. – Igen, az Kornél pulcsija – forgattam a szemem kínosan. – Tegnap éjjel, amikor fáztam, odaadta, hogy vegyem fel – magyaráztam. – És mégis hol fáztál tegnap éjjel? – A medencében – ismertem be. – Medencében? Te? – Igen. Úszni volt kedvem – hebegtem, és az ajtó felé léptem, bízva abban, hogy minél előbb kiszabadulunk onnan, mert kezdett kissé fojtogatóvá válni a légkör. – Úszni volt kedved – ismételte meg apu a szavaimat, hosszasan

elgondolkodva. – Nézd, Hanna – huppant le Bernadett ágyára, és fáradtan megdörzsölte a szemét. – Tudom, egy kamasz lánynak nem az apja a legfőbb bizalmasa, és azt is tudom, hogy anyád hiányát nem tudom pótolni ez ügyben – suttogta fáradtan. – Ez ügyben sem – javította ki magát. – De ha szeretnél beszélgetni bármiről, tudd, hogy itt vagyok neked. Ha pedig úgy érzed, nem én vagyok a megfelelő partner arra, hogy beszámolj egy éjszakai medencézésről egy fiúval, akkor... Ott a nagyanyád. Tizenhét éves vagy, az elmúlt másfél év hatására pedig pont az a rész maradt ki, amikor fokozatosan szoknék hozzá az efféle dolgokhoz. Ezt átugorva pedig most törhetem a fejem, mert hiába te medencézel éjszaka egy fiúval, engem dobtál be a mély vízbe – tűnődött el. Aput hallgatva leültem a saját ágyamra, és az ölembe vettem Kornél pulcsiját. Hosszasan forgattam az ujjaim között, apu pedig türelmesen várt, hátha megszólalok. – Azt hiszem... Azt hiszem, beleszerettem – szóltam, és kimondva sokkal ijesztőbb volt, mint ahogyan a fejemben hangzott. – Vagyis... – ingattam a fejem. – Lehetséges ez? Megtörténhet? Ennyi idő alatt? – kérdeztem rémülten. – Vannak dolgok, amikhez egy élet is kevés. Aztán vannak, amikhez elég egy pillanat is – felelte. – Tudod, mennyi idő alatt szerettem bele anyádba? – nézett a szemembe. – Nem – ráztam meg a fejem szomorúan. – Első látásra. Egy másodperc alatt – mesélte mosolyogva, aztán az emlékek hatására átsuhant az arcán egy árnyék. – Rég volt, de úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna. – Nem is első látásra volt. Anyu egy csomószor elmesélte – ráztam meg a fejemet nevetve. – Az lehet, hogy anyádnak nem voltam szerelem első látásra, de nekem ő az volt – erősködött. – És most szívesen megkérdezném, hogy ezt hogy érti! – háborodott fel nevetve, aztán azonnal beugrott neki, hogy erre nincs lehetősége, ezért a fejét ingatva hozzátette: – Mindegy is, nem fontos. Nekem ő első látásra szerelem volt, annak ellenére, hogy a nagyanyád is vele volt. – Ott volt a nagyi? – lepődtem meg mosolyogva. – Igen. Jó szokása, hogy mindenhol ott van, ahol nem kéne – reagálta ösztönösen, aztán a beszólását átgondolva mindketten elnevettük magunkat. – Szóval a kérdésedre válaszolva, lehetsz szerelmes kilenc nap alatt. Lehetsz egy perc alatt is.

– Rendben – bólintottam, zavartan a fülem mögé tűrve a hajam. – Azonban sajnálom, hogy Kornél nem maradt a táborhelyen, váltottam volna vele néhány szót... – Nem, azt mondta, hogy ez privát idő, és nem szívesen zavarna, tekintve, hogy... Várj csak. Miről beszéltél volna vele? – akadtam meg. – Nem fontos. Apás dolog – titkolózott. Összehúztam a szemem, és kutakodva néztem rá. Apás dolog... – ismételtem, átgondolva a lehetőségeket. Hamar megtaláltam a választ. – Á, szóval ez lett volna A BESZÉLGETÉS vele – értettem meg, és bujkáló mosollyal figyeltem aput. – Hát, ami azt illeti, igen. Elmondtam volna neki ezt-azt, hogy tudja, mihez tartsa magát. Mégiscsak a lányommal kezdett. Ezáltal pedig velem is – bólogatott határozottan, gondolataiban különféle terveket szőve. – Szóval meg akartad ijeszteni – értelmeztem. – Tulajdonképpen igen. Csak még nem találtam ki, hogy mivel. Szerinted a lineáris peremértékektől megijed? – kérdezte. – Attól mindenki – nevettem fel. – Jó, mert csak ez van a tarsolyomban – ingatta a fejét keservesen. – De félre a tréfát... Ez nekem soha nem ment. Mindig is anyád volt a hatásosabb, ő volt a rátermettebb, és ha a szükség úgy hozta, ő volt az ijesztőbb is. – Ez nem igaz – csóváltam meg a fejem. – Na jó, de – ismertem be, mert nem akartam hazudni apunak. Láttam az arcán, hogy mennyire kifog rajta a kettős szerep, és az, hogy képtelen anyut pótolni, egyszerűen azért, mert ő nem anyu. Az pedig, hogy ilyen elvárásai vannak magával szemben, rettentően elszomorított, és fogalmam sem volt, hogyan tudnék segíteni neki. Anyu nélkül elveszett volt, most jobban, mint valaha. Aztán hirtelen beugrott, hogy mivel vidíthatnám fel. A megoldás sokkal egyszerűbb volt, mint gondoltam volna. – Tudod, mit? Te csinálj mindent, ahogyan ösztönösen érzed, ha pedig ez kevés, majd a nagyi besegít. Ő szívesen ijesztget bárkit, ha kell – dobtam be az ötletet, apu pedig érdeklődve pillantott rám, és úgy tűnt, ezzel a felállással ki is békülne. – Érdekes – mondta tűnődve. – Win-win helyzet – mosolyogtam. – Te maradhatsz, akit mindenki kedvel, ő meg úgyis élvezi, ha nem bírják. – Okos elgondolás – dicsért meg. – Köszönöm. – Mondd csak – szólt mélyen elgondolkodva –, mik ezek a jelzések? –

vizsgálgatta érdeklődve a falra ragasztott sárga post-iteket. – Hogy ezek? – meredtem hátra a vállam felett, a faház oldalára. – A helyek, ahol eddig felbukkant a szarvasbogár, ami akkora, mint Csenge feje. – Tessék? – Hát az úgy volt... – kezdtem mesélni, apu pedig érdeklődve hallgatott. A történet néhány részénél őszintén felnevetett, ekkor a szeme körül húzódó mély ráncok élesebben rajzolódtak ki a bőrén, én pedig magyarázás közben igyekeztem nem figyelni arra, hogy mennyire rettenetesen megviselt és hány évvel öregebb a másfél évvel ezelőtti önmagához képest. – Tehát a szarvasbogár valahol itt van? – értelmezte a hallottakat. – Nem feltétlenül – ráztam meg a fejem. – Egy ideje nem mutatkozott, úgyhogy az is lehet, hogy összepakolt, felszállt egy buszra, és elutazott pihenni. – Értem – nevetett. – Menjünk, még mutatok pár dolgot – pillantottam a telefonomra, és összeszorult gyomorral tudatosult bennem, hogy az apuval töltött idő sokkal gyorsabban telik, mint szerettem volna. A faházsorok között sétálva megmutattam a medencét, ahol éppen Dani és Bernadett fürdőztek, majd továbbmentünk. – Ez itt Kornélék háza – mutattam az egyik faházra. – Megnyugtató távolságra a tiédtől – biccentett apu, mire mosolyogva szó nélkül hagytam a megjegyzését, és továbbmentünk. – Szabadtéri edzőterem – mutattam a pingpongasztalok melletti gépekre. – Étkező, ott hátul pedig a focipálya – magyaráztam. – Ahol tegnap Bernadett órákig állt – helyeselt, mutatva, hogy tisztában van mindennel. – Igen – mosolyogtam rá, és megfogtam a kezét. – Hát, ilyesmi a táborhely – fordultam körbe. – Ott van még a mosókonyha, ahol minden alkalommal összeveszek az arany csapat lánytagjaival, mert én mosni járok oda, ők pedig tátogni – mondtam. – Aztán a kerítés, őrbódé, padok és asztalok, végül a kapu. Ennyi. – A felvételeken nagyobbnak tűnt az egész – ismerte be apu. – Tényleg? – Határozottan. – Hát, mindegy, ahogy esnek ki a versenyzők, úgy lesz egyre kihasználatlanabb és csendesebb az egész. Hihetetlen, hogy tizenhat csapat jött át a kapun, és már csak kilenc van versenyben. Nagyon feltűnő a

létszámcsökkenés. Túl a felén, már néha érződik a vége – sóhajtottam. – Beszéltetek már róla? – kérdezte hirtelen. – Mármint? – Kornéllal. Hogy mi lesz, ha... Ha valamelyikőtök idő előtt hazamegy. – Nem – ingattam a fejem. – Nem igazán vettük számításba ezt a lehetőséget. Mindkét csapat döntőzni szeretne – mondtam. – Akár egymás ellen? – ráncolta a homlokát apu. – Ha úgy van, akkor egymás ellen – biccentettem határozottan. – Ezt könnyebb kimondani, mint véghez vinni. – Lehetséges. De nincs más választásunk. A cél egyelőre annyi, hogy minél tovább maradjunk bent. Ha lehet, akkor a végéig. – Értem. És a továbbiak? A verseny után? Akár akkor is, ha valamelyikőtök csapata nyer? Volt már szó erről? – Őszintén? – ültem le a kapuval szemben az egyik padra, apu pedig az asztal másik oldalán foglalt helyet. – Nem – válaszoltam egyszerűen. – Volt már utalás arra, hogy bemutatna az öccsének, de ezenkívül semmi konkrét – ismertem be. – Félsz? – tapintott a lényegre. – Mitől? – Hogy ha ennek vége, akkor elmúlik a varázs is? – Nem – válaszoltam automatikusan, százszázalékosan meggyőződve arról, hogy az a bizonyos varázs, amit Kornéllal kapcsolatban érzek, megmarad a verseny után is. Mástól azonban tartottam. – Attól félek, hogy ha ennek vége – fordultam körbe a táborhelyen. – Akkor újra azzá válok, aki voltam a verseny előtt. Aki valójában vagyok. És az nem biztos, hogy kell neki – suttogtam halkan. Apu szomorúan nézett rám, úgy, mint aki pontosan érti, hogy miről beszélek, majd megrázta a fejét. – Hanna, ez is te vagy. Rajtad áll, hogy mihez kezdesz a verseny után. – Mihez kezdenék? – tártam szét a karomat tanácstalanul. – Megyek haza, ahol nincs már IOV, nincsenek csapatok, nincs, ami lekösse a gondolataimat, nincs feladat. Csak a semmi van ott. – Ez nem igaz – ellenkezett azonnal. – Hiszed, vagy tudod? – kérdeztem a fejemet ingatva. – Tudom – nézett mélyen a szemembe. – Semmi nem tart örökké, ennek is vége lesz egyszer, onnantól kezdve pedig rajtad áll, hogy mit kezdesz azzal, amit ebből tanultál.

Hagyhatod veszni, és visszazuhanhatsz az apátiába, vagy merítesz belőle, és elfogadod, hogy ha akarod, ha nem, változást hozott az életedbe. Ráadásul pozitív változást. – Nem tudom elképzelni, hogy ez az otthoni életemre is kihathat – ismertem be. – Értsd meg, nincs otthoni és itteni életed – mosolygott rám szomorúan. – Ha akarod, lehetsz ilyen otthon is. Ahogyan itt is lehetnél olyan, mint otthon. Ez oda-vissza működik. – Mondjuk ez logikusan hangzik – gondoltam át. – Ugye? – vizslatott apu feldobódva. – Jó, értem – biccentettem. – Megpróbálom rendbe rakni a dolgokat a fejemben. – Hajrá! – Te hogy bírod otthon egyedül? – kérdeztem mélyről feltörő lelkiismeretfurdalással. – Jól – felelte némi habozás után. – Csinálom a dolgom, ha van. Amikor pedig nincs, akkor keresek magamnak. Admin lettem az IOV-fanok csoportban például, azzal egészen sok teendőm van. Moderálgatok, meg beszélgetünk a tagokkal – mesélte. – Nem kellene otthon lennem veled? – Nem – rázta meg a fejét. – Emlékezz, Hanna, el sem akartál jönni. És ha nem jöttél volna, mennyi minden nem történik meg. Velem sem, és veled sem. A verseny, a feladatok, a tagok, ez a helyszín, a neten lévő csoportok, az oldalak, az élőzések, az összefogás, a közös drukk értetek – magyarázta. – Olyan élményeket adott ez a verseny, amilyenekre nem is számítottam. – Igen, ezzel én is így vagyok – mosolyodtam el, hálásan pillantva körbe. – Az pedig, hogy számodra a vártnál is több érzelem került ebbe az egészbe, szintén a legjobb dolgok egyike. Akkor is, ha apaként azt tudom mondani, rettenetesen aggaszt a mindenféle éjszakai medencézgetés és idegen fiú pulcsija a párnádon, és uramisten, nem vagyok elég erős semmilyen szempontból, hogy ráijesszek az izmos kajakos udvarlódra... – akadt ki teljesen. – Hát nem találhattál volna valaki olyat, akivel könnyebben elbánok? – kérdezte hisztérikusan, én pedig alig bírtam palástolni a nevetésemet. – Egy Zsombi testalkatú fiú nem tetszhetett volna meg neked? – ingatta a fejét. – Apu, mégis honnan szeded, hogy kötelességed megijeszteni Kornélt? – Nem tudom, így szokás, nem?

– Fogalmam sincs, nem volt még barátom – húztam be a nyakam. – Barátod. Te jó isten – fogta a fejét. – A lányomnak barátja van – emésztgette a hallottakat. Nem volt egyedül ezzel, számomra is legalább annyira furcsa volt. – Na jó, így, hogy ez már hivatalos, kérlek, add át Kornélnak, hogy a verseny után szeretném megismerni. Várom egy meccsre. – Mi? Milyen meccsre? – Nem tudom, addigra kitalálom. Az ilyen sportos fiúk meccset néznek, nem? – Nem tudom – nevettem fel őszintén. – Vagy elvihetném pecázni. – Hogy jutnak ilyenek eszedbe? Soha nem horgásztál – kerekedett el a szemem. – De biztos menne. Ha valaki felszúrja a kukacot a horogra helyettem... – tervezgetett előre. – Apu – tettem a karjára a kezem megnyugtatóan –, mi lenne, ha egyszerűen csak megismernéd a verseny után, és azt mutatnád, amilyen valójában vagy? – Gondolod, hogy beválik? Hát... Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag velem működött. Akkor veled is fog – mosolyogtam rá biztatóan. – Rendben – bólintott megkönnyebbülten. – A diétádat tartod? – váltottam témát. – Próbálom, de tekintettel arra, hogy nem tudom, miért kell diétáznom, ez megnehezíti a helyzetet. – Apu! – forgattam a szemem csalódottan. – Megígérted, hogy odafigyelsz, amíg távol vagyok. – Figyelek én... – Persze – ingattam a fejem. – Kérlek, vigyázz magadra, amíg nem vagyok veled – néztem mélyen a szemébe, mire apu odahajolt hozzám, és a vállamat átölelve magához húzott. – Vigyázok – ígérte. – Kellemes ez a hely – pillantott körbe a fák irányába. – Elképesztő nyugalmat áraszt. – Igen. Bárcsak maradhatnál tovább! – suttogtam óriási gombóccal a torkomban, apu pedig megpuszilta a homlokomat. Úgy ültünk ott a kapuval szemben némán, a gondolatainkba merülve, aztán megérkeztek a többiek. Tizenegy óra volt. – Sikerült mindent dokumentálnom – sétált oda hozzánk Kocsis Lórival

együtt. – Majd átküldi nekem a Boomerangot, amin fekve nyomok? – Persze, Lórikám, hogyne – ígérte meg az igazgató. Úgy tűnt, minőségi időtöltésben volt részük a délelőtt folyamán. Kocsis izgatottan fotózkodott még, képtelen volt betelni az élménnyel, mindent meg akart örökíteni, Lóri pedig apuval váltott pár szót, miközben Zsombiék is visszaértek. – Anyu, mondtam, hogy hagyd, mert az ilyen – vitatkozott Zsombi. – Márpedig én beszélni akarok a szervezőkkel. Hogy lehet ilyen mocskos ágyneműben aludni? – ingatta a fejét, majd a férjéhez fordult. – Péter, mondj már valamit! – Ha akarnék, se tudnék – dünnyögte. – Tőlem lett koszos, nem így kaptuk – erősködött Zsombi. – Miért, fiam? Nem fürdesz, vagy mi? – Dehogynem. De befeküdtem néha az ágyba cipővel, meg ilyesmi – sóhajtotta Zsombi teljesen lefáradva. – Hogy érted ezt? Cipővel? Az ágyra? Mint az állatok? – hüledezett. – Mit szólsz ehhez, Péter? – fordult a férjéhez. – Nos, értem a hasonlat drámaiságát, de technikailag az állatok nem fekszenek be cipővel az ágyba, tekintve, hogy nincs cipőjük. Néhányuknak lába sincs. Ott van például a kígyó – gondolkodott el Zsombi apukája, mire a felesége gyilkos pillantásokat vetett rá. – Péter, inkább hallgass el! – fojtotta belé a szót, így Zsombi apukája, ha tovább is vitte ezt az érdekes gondolatmenetet, azt magában tette. – Itt vagyunk! – sétált a padokhoz Bernadett és Dani. Mindketten vizesek voltak, mivel az egész délelőttöt a medencében töltötték. – Visszamegyek, és berakom az ágyneműdet a gépbe – erősködött Zsombi anyukája. – Tessék hagyni, majd én megcsinálom – ajánlottam fel. – Úgyis mosnom kell, szívesen berakom Zsombi ágyneműjét is. – Igazán? – meresztgette a szemét. – Persze, alig van már időnk a látogatásból, ne ezzel teljen – mosolyodtam el. – Nagyon köszönöm, Hanna – engedett fel egy kicsit, aztán egy pillanat alatt keresett magának új elfoglaltságot Zsombin. – Mutasd a nyakad! Hát ez nem igaz! Koszos vagy! – vett elő egy papír zsebkendőt, amit benyálazott,

majd a fia felé hadonászott vele. Szegény Zsombi hiába hátrált, az anyja elkapta a tarkóját, és letörölgette a vélt foltot a bőréről. – Várj, Zsombika, látok valamit a karodon is, mutasd csak, leköpöm – vihogta Lóri, a beszólására pedig mindenki felnevetett Zsombi anyukája kivételével, aki a homlokát ráncolva nézett rá. Ettől Lóri kellőképpen megijedt, úgyhogy behúzta a nyakát, és nem szólt többet. Kocsis a kameráját felvéve belemosolygott a készülékbe, és vlogolni kezdett. – Szirtes-fanok! Ez itt az utolsó bejelentkezés az IOV-ról, hamarosan letelik a látogatási időnk, így elhagyjuk az élménytábor helyszínét. Ide most bevágok néhány vágóképet, amíg engem hallgattok. Fantasztikus élmény volt eljönni, és saját szemmel, belülről látni a verseny helyszínét, és diákjainkat, akik lehetetlent nem ismerve tovább menetelnek, hogy megnyerjék iskolánknak a kupát. A délelőtt folyamán megismertem azokat a kultikus helyeket, amikről már annyi, de annyi poszt született. Jártam a medencénél, a faházaknál, voltam a focipályán és a pingpongasztaloknál. A szabadtéri edzőteremnél, a mosókonyhánál és az étkező épületében, ahol oly sok minden történt már... – Például ettünk – pislogott Bernadett értetlenül. – Az egész hely atmoszférája lenyűgöző, átitatja a verseny szelleme. Jártam hátul a kiskapunál, amihez sok-sok emlék köt mindenkit azok közül, akik követik a versenyt. – Hát, arról a kiskapuról még nekem sincs sok emlékem, bástya – gondolkodott el Lóri. – Örök emlék és élmény marad, hogy itt járhattam, miután a csapatunk megnyerte a látogatást. Köszönöm nektek, Szirtes-csapat! Ti vagytok a legjobbak – pillantott ránk Kocsis meghatottan. – Egyúttal szeretném megragadni az alkalmat, hogy a nézőink között nem mások, mint maguk a Szirtes-versenyzők sorsoljanak ki ajándékpólókat. Kérlek titeket, hogy húzzatok innen ki neveket – matatott Kocsis a táskájában, majd előszedett egy kis nejlonzacskót, amiben úgy húsz cetli lehetett. – Várjatok, veszem közben az egészet. Na igen, megvagyunk. Most az történik, hogy a neveket rejtő kis zacskót sorban odanyújtom a négy versenyzőnek, ők pedig kihúzzák a szerencsés nyerteseket. Izgulok, ti is? – Mi van? – ráncolta a homlokát Lóri. – Ne akadékoskodj, Lórikám, csak húzz egy nevet – hajolt felé elsőként Kocsis, mire Lóri a vállát vonogatva belenyúlt a zacskóba, kivett egy cetlit,

és az igazgató utasítására a kamerába nézve felolvasta. – KormosKittinullanulla. – Megvan az első nyertesünk! Gratulálunk! Mehet tovább. Bernadett, húzz egy új cetlit. Bernadett belenyúlt a felé tartott zacskóba, megkeverte a néhány papírdarabot, aztán megfogott egyet. – KormosKittinullanulla – mondta. – Mi? Mutasd – vette el tőle Kocsis összezavarodva. – Á, igen, Kitti többször is kommentelt a poszt alá, így ő nagyobb eséllyel indult a nyereményért, és valóban, érdemes többször próbálkozni, mert KormosKittinullanulla már nem egy, hanem két Nyertes Szirtes feliratú póló boldog tulajdonosa. Mehetünk tovább. Hanna, te jössz – hajolt oda hozzám Kocsis a kamerájával együtt. Belenyúltam a felém tartott zacskóba, aminek aljára még morzsák tapadtak, így gyanítottam, hogy valamikor Kocsis reggelije lehetett benne, aztán kihúztam egy lapot. – Lapostetualsóvonalalsóvonal – olvastam fel. – Khm. Gratulálok Lapostetualsóvonalalsóvonal nevű Instagramkövetőnknek. Zsombikám, húzd ki az utolsó nyertest! – Rendben – nyúlt bele Zsombi, majd a cetlit leolvasva megvonta a vállát. – KormosKittinullanulla – közölte. – Na, hát ezt már nem, ez túlzás – dühöngött az igazgató. – Húzz egy újat, ezt majd kivágom a videóból. Nem adok három pólót egy felhasználónak, nyerjen más is! – Ez aztán a becsületes sorsolás – biccentett Bernadett gúnyosan. – Pszt – szólt rá Kocsis, Zsombi pedig húzott egy másikat. – IOVfan23 – olvasta fel. – Egy igazi IOV-rajongó! Gratulálok! – lelkesedett Kocsis. – Most pedig megnézhetitek, ahogyan versenyzőink ezzel a textilfilccel aláírják a piros pólókat – matatott Kocsis a hátizsákjában, aminek rengeteg rekesze volt. Ezt onnan tudom, hogy bemutatta a tegnapi haul videójában. A faasztalra kiterített pólót egymás után aláírtuk a többiekkel, majd Kocsis elköszönt a felvételen a rögzített adás nézőitől, Róbert pedig megérkezett a kapuhoz. Pár perc volt csak hátra délig. – Francba. Ez hamar eltelt – sziszegtem, és apu kezét fogva szomorúan néztem, ahogyan a főszervező kinyitja a kaput. – Piros csapat, itt az idő. Köszönjetek el a hozzátartozóitoktól – kiáltott oda nekünk a narancssárga ruhát viselő főszervező.

A kis társaságunkban azonnal nyüzsgés támadt, ahogyan közeledett a búcsú pillanata. Először a többiek látogatóitól köszöntem el, kezdve Danival, aki félrehívott. – Hanna, nincs semmi, ugye? Nincs itt pasi, aki nyomul Bernadettre? – Nem, semmi ilyesmi nem történt – mondtam, próbálva megnyugtatni. – Akkor senki nem hajtott rá? Megmondhatod, hallod – ragadta meg a vállamat. – Öhm. Hallom, de senki nem hajtott rá. – Jó, de ha mégis, mondd meg neki, hogy a Dani kitépi a gigáját! – Kinek? – zavarodtam össze, mert hirtelen nem tudtam, hogy Dani kit akar megölni. – Aki ráhajt Bernadettre. Annak mondd meg. Ne akard, hogy én mondjam meg, hallod? – Dani, nyugi – mosolyogtam rá. – Bernadett szeret téged – szóltam, őszintén a szemébe nézve. – Jó. – Más meg a gigáját szereti, szóval ne aggódj – tettem hozzá. – Jó. Hallod, de tudod a számom, nem? – Dani, tegnap is beszéltünk – emlékeztettem. – Ja, tényleg. Jó. Akkor hívj, ha van valami Bernadett-tel. – Rendben. – Más miatt ne hívj, az nem érdekel. – Sejtettem. ígérem, nem zavarlak más miatt. Bernadett-tel pedig minden rendben. – Kösz, jó fej vagy – veregette meg a vállam olyan haveri stílusban. – Figyelj már. Van palid? – Tessék? – Csávó? Van? – Hát... Úgy tűnik, van – hebegtem, mert meglepett a kérdés. – Jó, akkor majd ha ennek vége, elmehetnénk moziba négyen mondjuk, vagy nem tudom. Majd megvakeráljuk. – Tessék? – Megbeszéljük. Elmegyünk négyen moziba. Én, Bernadett, te és a csávó – tervezgetett, én pedig meglepetten néztem rá. Nem volt szívem megmondani neki, hogy nem igazán rajongok a moziért. – Ööö. Jó, jól hangzik, köszi – néztem rá őszintén, és bármennyire is fura volt a meghívás, mármint a közlés módja, őszintén megörültem neki.

Rettenetesen rég fordult elő, hogy valaki elhívjon, az pedig még régebben, hogy igent is mondjak. Azonban a fülemben még ott visszhangzott apu mondandója arról, hogy én döntök, miként élem az életem, és ha itt megy a kollektív elfoglaltság, akkor otthon is működnie kell. – Na, akkor majd megdumáljuk – paskolt vállon Dani haverilag, majd visszament Bernadetthez, hogy tovább búcsúzzanak, bár amikor felkapta a lányt az ölébe, és elköszönésképp belemarkolt a fenekébe, Kocsis rájuk szólt: – Hát gyerekek, na, azért maradjunk a jó ízlés határain belül – ingatta a fejét, miközben odaléptem hozzá. – Viszontlátásra, igazgató úr! – Hanna! – szakította el a tekintetét Bernadettékről, és kedves mosollyal nézett rám. – Én... Köszönöm, hogy itt vagy. – Köszönöm, hogy hitt bennem annyira, hogy itt lehetek – bólintottam. – Végigcsináljátok? – Ameddig csak lehet – tettem ígéretet, aztán odasétáltam Zsombi szüleihez. – Jó utat visszafelé – köszöntem el. – Köszönjük, nektek meg további sok sikert – búcsúzott el tőlem Zsombi apukája, az anyja pedig felváltva nézett rám és a mögöttem álló apura. Olyan tekintete volt, mint mindenkinek, aki tudja, mi történt velünk. Szinte kézzelfogható volt a sajnálat az arcán, látszott rajta, hogy mondana valamit, de nem tud, mert nincs mit mondania, semmi nem fejezi ki azt, amit gondol ezzel kapcsolatban. Végül csak szorosan behunyta a szemét, és magához húzva átölelt, jól megszorongatva engem, annyira, hogy még a csontjaim is beleroppantak. így fejezte ki, hogy mit érez. Nekem meg eltört a vállam. – Ügyesen – suttogta a fülembe. – Rendben. – És köszönöm, hogy helyettem is vigyázol Zsombira – tette hozzá, én pedig nem mertem megkérdezni, hogy valami konkrét dologra gondol-e, vagy csak úgy általánosságban beszél. Nem akartam tudni. Utolsóként apuhoz léptem oda, aki nagyon próbálta tartani magát, de tisztán látszott az arcán, hogy hiába, mert már elöntötték az érzelmek. – Mindent úgy, ahogyan megbeszéltük – ölelt át, megpuszilva a fejemet. – Úgy lesz – bólintottam a könnyeimmel küzdve. – Megleszel? – Én? Mindig – felelte, amitől összeugrott a gyomrom. – Mit fogsz csinálni délután? – toltam el magam tőle, letörölve a könnyeimet.

– Lesz az este is – lépett oda hozzánk Zsombi apukája. – Hazafelé megállunk egy csárdánál ebédelni. – Kik? – kérdeztem meglepetten. – Mi mind. A kísérők – mutatott körbe a társaságon. – Ó! Óóó! – értettem meg, és hirtelen elöntött a megkönnyebbülés. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy apunak lesz programja. – Igen, idefelé kinéztünk egy helyet, ami jónak tűnik. 4,7-re van értékelve a Google-ön – jelentette ki Kocsis. – Már ki is írtam az oldalakra, hogy csak este jönnek az anyagok a látogatásról, mert későn tudom megvágni. Megyünk, eszünk egy jót – közölte az igazgató. Boldog mosollyal az arcomon néztem apura, aki csak széttárta a karját, jelezve, hogy ő erről nem tudott, de nincs ellenvetése. – Halljam, mit ehetek, és mit nem? – kérdezte tőlem, mire csak szipogva megráztam a fejem, és átöleltem. – Ma bármit ehetsz – suttogtam. – Nincs szabály. Apu nevetve viszonozta az ölelésemet, aztán Róbert szólt, hogy letelt az idő. – Öcsém, mint egy börtönlátogatás – röhögött fel Lóri. – Gyerünk, gyerünk – integetett Róbert, a kísérők pedig elindultak a kapu felé. – Jó szórakozást – néztem apu szemébe, és így, hogy tudtam a programjáról, valamilyen szinten engedett a szorítás a mellkasomban. A gondolat, hogy nem egyedül ül majd otthon, hanem valami csárdában tölti az időt félúton hazafelé Kocsissal, Zsombi szüleivel, és bármilyen meglepő, de Danival, elképesztő mértékben megnyugtatott. Rettegtem a búcsúzástól, de így sokkal könnyebben ment. A hozzátartozók kiléptek a kapun, mi pedig mentünk volna velük, amikor Róbert szólt, hogy ezúttal nem hagyhatjuk el az élménytábor helyszínét. Az csak az érkezéskor járt nekünk. A nyitott kapuban megállva mind a négyen hosszasan bámultunk utánuk, de úgy tűnt, már nem foglalkoznak velünk, csak egyszer néztek vissza integetni, egyébként pedig a csárda menüjével voltak elfoglalva. – Tárkonyos vadraguleves? – kérdezte Zsombi apukája. – Igen, nagyon ajánlják a neten – bólogatott Kocsis, a telefonját böngészve. – Nem is tudom. A halászlé is megfontolandó. – Én azt eszem – jelentkezett apu.

– Jó döntés – biccentett Kocsis. – Dani? – Cigánypecsenye – felelte úgy, mint aki biztos a dolgában. Magam előtt összefont karral néztem utánuk, majd könnyes mosollyal intettem apunak, amikor egy pillanatra visszanézett a válla felett. Aztán már el is kapta a fejét, mert Kocsis megrángatta a karját. Az igazgató éppen rá akarta beszélni a harcsapaprikásra, így ezen összeszólalkozva sétáltak tovább. Hangosan felnevetve ráztam meg a fejem, iszonyatosan mélyről jövő boldogságot érezve, miközben a mellettem álló Lóri lazán átölelte a vállamat. A másik oldalamon Bernadett ugyanígy tett, míg a sor végén álló Zsombit Lóri karolta át. így álltunk négyen piros melegítőben a nyitott kapuban, mi, a Szirtes-csapat.

15. – Szóval apád lelépett egy csárdába az új barátaival – hunyorgott a nagyi a kijelzőbe. – Igen, de sokkal érdekesebb, hogy mit csinálsz nálunk? – meredtem a telefonomra, amin tisztán látszott, hogy a nagyi éppen a mi lakásunkban van, miközben én a versenyen veszek részt, apu pedig alig pár perce indult el az IOV helyszínéről. – A francba ezzel az állandó videóhívással – jutott eszébe a nagyinak, hogy mondjuk pont egy másodperc alatt vettem észre, hogy nálunk van. – Szóval? – kérdeztem értetlenkedve. – Jó, megfogtál – ült le apu székébe, és gondterhelten nézett a kamerába. – Elképzelhető, hogy amióta elmentél, átjárok ide, amikor apád dolgozik, vagy nincs itthon, és elintézek ezt-azt. – Például? – Például? Például – forgatta a szemét. – Olyanokat, amiket apád a gondolataiba merülve egyszerűen nem vesz észre, mert azt hiszi, a dolgok maguktól működnek. Beindítom a mosogatógépet, leviszem a szemetet, kidobom a hűtőből, ami lejárt, meglocsolom a bágyadt virágait... Elkerekedett szemmel, a teljes döbbenet hatása alatt bámultam a telefonomat, az üres étkezőben ülve. – Úgy érted, apu gondját viseled a tudta nélkül? – hebegtem úgy, mint akit fejbe vágtak. – Úgy – ismerte be kelletlenül. – És nem állt szándékomban, hogy kitudódjon. Ennek semmi jelentősége. Attól még megvan a véleményem apádról. És az a vélemény továbbra sem jó – védte magát előttem, de hiába, mert megállás nélkül mosolyogva néztem a nagyira. – Egyébként is, miért hívtál? Dél múlt pár perccel. Azt hittem, még számháborúztok apáddal az erdőben, vagy ilyesmi – terelte el a szót. – Apuék délben mentek el a táborhelyről – mondtam. – És azért hívtalak, mert el akartam mesélni, hogy mennyire könnyű volt a búcsú, tudva, hogy van programja... De elvitted a show-t, erre nem számítottam. Azt mondod, ezt csinálod, amióta eljöttem? Átjársz hozzánk, amíg nincs otthon, és rendet

teszel? – Hanna, ha ezt elmondod neki, esküszöm, én... – Dehogy mondom! – ráztam meg a fejem. – Csak... Örülök. Örülök, hogy kiderült, és tudok róla – mondtam elérzékenyülve. – Jaj ne, ne drámázz kérlek. Ez semmiség. Helyetted teszem. És érted. Semmi más nincs ebben – dőlt hátra az irodai széken, és sóhajtva megrázta a fejét. – Amióta elmentél, valóban rendet tenni járok át ide – közölte. – De igazság szerint már jóval azelőtt kezdődött, hogy a versenyre utaztál. – Hogy érted? Régebben is jártál át hozzánk, amikor nem voltunk otthon? – csodálkoztam. – De... Én rendet tartok a lakásban, utánam nem kell pakolni – értetlenkedtem. – Hanna, nem a takarításról vagy pakolásról van szó. Amikor anyád... elment, és a kórházban nekem adták át a kulcsait, ezt valamiféle jelnek vettem, tudom, hogy hülyeség, de úgy éreztem, nem véletlenül került hozzám, és azóta... Azóta időnként átnézek, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e. – Rendben... Mivel? – kérdeztem. – Nem fontos. – Nagyi, minden fontos. Szeretném tudni – rágtam a szám szélét, mire a nagyi megdörzsölte a homlokát. – Apádat ellenőriztem – mondta ki végül. – Mit ellenőriztél rajta? – Leginkább a böngészési előzményeit – közölte a géphez hajolva, amit rutinosan bekapcsolt. – Jó, azon túl, hogy amit most látok, minden szempontból kimeríti a privát szférába való behatolást... Tudni akarom, hogy mit kerestél. – Hanna, apád depressziója anyád halála után időnként aggasztó méreteket öltött. Nem fogadott el segítséget, így aztán más módszerhez kellett folyamodnom. Annyiszor mondta, hogy nem fogja bírni anyád nélkül. Tudnom kellett, hogy mi jár a fejében, hogy biztonságban van-e, nem gondol-e esetleg... – Úgy érted... – suttogtam a szám elé rakva a kezem. – Tartottam tőle, igen – szólt halkan. – Nem voltam biztos benne, hogy kibírja anyád hiányát. – Találtál valamit? Valami arra utalót, hogy... – haraptam el a mondat végét. – Nem – felelte. – Semmit – közölte, mire megkönnyebbülten lehunytam a

szemem, és hagytam, hogy végiggördüljön egy könnycsepp az arcomon. – Sose gondoltam erre – mondtam. – És mint kiderült, szerencsére apád sem. De értsd meg, hogy biztosra kellett mennem – mentegetőzött. – Persze – biccentettem. – De... Ha kiderült számodra, hogy nincs mitől tartanod, akkor... Akkor miért jársz még mindig át? – kérdeztem furán. – Vág az eszed – forgatta a szemét rosszallóan. – Most mit mondjak erre? Nekem is kell egy hobbi. Rájöttem, hogy apád böngészési előzményei hihetetlenül szórakoztatóak. – Nagyi! – szóltam rá mérgesen. – Nem róhatod ezt fel nekem, mégis min nevetnék a siralmas életemben, ha nem apádon? – védte magát. – Azért ez már túlzás – ingattam a fejem tiltakozva. – Hát nem tudom – hajolt előre, és a kamerán keresztül láttam, ahogyan megfogja az egeret. – Nagyi, hagyd apu gépét – sütöttem le a szemem nevetve. – Ne legyél ünneprontó, Hanna! Nézd meg, most is mit keresgélt – hunyorgott a monitorra. – Útvonaltervezés a Bükkbe. Időjárás-előrejelzés. Horgásztavak Budapest környékén – olvasta fel, aztán belenézett a kamerába. – Mi? Milyen horgásztavak? Apád horgászni akar? Ez nekem új. Na látod, milyen mulatságos időtöltés ez? – Nem az – legyintettem. – A horgászásra pedig azért keresett rá, mert... – akadtam meg. – Mert? – Mert nem igazán tud mit kezdeni a Kornél-helyzettel, és közös programokat keresett, ahol majd beszélget vele... – Tehát ha jól értem – bólintott a nagyi jókedvűen –, apád bepánikolt attól, hogy barátod lett, ezért elvinné horgászni szerencsétlen fiút. – Nagyjából – nevettem el magam. – Úgy, hogy még soha nem horgászott – értelmezte. – Igen. De szerencsére sikerült lebeszélnem róla – feleltem. – Még jó, bár szívesen megnéztem volna, ahogy apád beleborul egy horgásztóba – ábrándozott a nagyi. – Ki kell hagynod – lomboztam le visszatartott nevetéssel. – Sajnálom. És egyébként mit akart volna apád beszélni Kornéllal? – Eredetileg azt tervezte, hogy megijeszti – kezdtem. – Mégis mivel? Fejben összead előtte? Mert az valóban elég ijesztő,

utálom, amikor azt csinálja – vágott a szavamba a nagyi. – Nem, végül abban maradtunk, hogy ez neki nem megy, úgyhogy ha segítségre szorul, akkor hív téged ijesztgetni – meséltem. A nagyi meglepetten nézett rám, aztán elégedetten elmosolyodott. – Ezt apád mondta? Hogy segítséget kér tőlem, ha kell? – Együtt beszéltük meg – szépítettem, majd hirtelen megráztam a fejem. – De továbbra sem tudom, hogy miért kellene Kornélt megrémíteni. Szerintem így is elég rémült ettől az egésztől, ami velem jár... – Mire gondolsz? – vigyorgott a nagyi. – Nem is tudom... – motyogtam szarkasztikusan, a szememet forgatva. – Befejeznéd apu gépén a kutatást? – kérdeztem. – Persze – hagyta figyelmen kívül a kérésemet, és elcsodálkozott. – Rendelt magának egy új mellényt. – Nagyi! – Ha jól látom, ugyanolyat, mint amilyet most is hord. – Nagyiii! – kértem újra. – Jó, befejeztem – kapcsolta ki a gépet, és szórakozottan nézett rám. – Szóval most elment egy csárdába. – Igen, a többi kísérővel – mosolyodtam el. – És ettől te megnyugodtál. – Nagyon – sóhajtottam megkönnyebbülten. – Nem bírtam volna a tudatot, hogy hazamegy innen, és egyedül ül otthon a nap hátralévő részében – suttogtam szomorúan. – Mondjuk akkor még nem tudtam, hogy te ott vagy nálunk – húztam össze a szemem. – Mert nem is vagyok – állt fel apu székéről a telefonnal a kezében. – Már megyek is. – Nagyi – szóltam, mire megállt, és kérdőn nézett a kijelzőre. – Köszönöm. – Mit? – Hogy akkor is vigyáztál ránk, amikor nem tudtunk róla – mondtam a könnyeimmel küszködve. – Ez a dolgom, nem? – enyhült meg az arca. – De ugye... De ugye az én gépemet nem piszkáltad? – kérdeztem hirtelen. – Hová gondolsz? – tátotta el a száját felháborodottan. – Jelszóval védett – tette hozzá, mire hangosan felnevettem. – SoFarAway – mondtam ki. – Tessék? – A jelszó a gépemen. SoFarAway – ismételtem meg.

– Hát, erre nem jöttem volna rá – ingatta a fejét. – Ez annak a zenekarnak a száma, amiért anyád úgy odavolt? – Igen. Ez egy Avenged Sevenfold-szám címe – sütöttem le a szemem. Miután a nagyival befejeztük a videóhívást, néhány percig ültem a csendes étkezőben, és próbáltam feldolgozni azt, amit megtudtam. A kijelzőmön anyu képét néztem, és megsimítottam a fotót, miközben a nagyin gondolkodtam, aki, mint kiderült, minden vita és veszekedés ellenére a háttérből végig figyelte aput az elmúlt évben, vigyázva rá. A felismeréstől sokkoltan ültem a széken, és azon tűnődtem, vajon anyu mit szólna ehhez? Egész életében azon ügyködött, hogy kettejük közt egyfajta összhangot teremtsen, ami végül akkor jött létre, amikor már nem láthatta. Pedig mennyire odalenne ezért az egészért. Szomorúan ingatva a fejem felálltam, és kisétáltam az étkezőből. A csendes táborban sétálva elhaladtam Lóri mellett, aki a kondiparkban gyúrt Bernadett társaságában. Mellettük Zsombi támaszkodott az egyik korlátnak, és őket figyelte. Az érkezésemre valamennyien felém fordultak, és örömmel üdvözöltek. – Beszállsz, Hanna? – tartott felém egy súlyzót Lóri. – Kihagyom, köszi – mosolyodtam el, és Zsombira néztem. – Elviszem az ágyneműdet kimosni. – Jövök veled – tolta el magát automatikusan a korláttól, és úgy tűnt, még a mosást is jobb programnak tartja, minthogy azt nézze, ahogyan Lóri fekve nyom, a feje felett pedig Bernadett áll, ügyelve, hogy amikor segítség kell, leemelhesse Lóriról a súlyzót. A fiúk szobájában lehúztuk Zsombi ágyneműjét, majd a magas fák árnyékában sétálva átmentünk a mosókonyhába. Az ajtaja nyitva volt, az arany csapat lánytagjai szokásukhoz híven ott videóztak. Képtelen voltam rájönni, hogy ez a helyszín miért jobb nekik, háttérben az üres fehér fallal, mint a táborban bárhol máshol a szabadban. – Hát ez nem igaz, már ketten vannak – csattant fel Veronika, amikor észrevett minket. – Sziasztok! – köszöntem idegesítő mosollyal az arcomon, és ügyet sem vetve arra, hogy átgyalogoltam köztük és a kamerájuk közt, Zsombival az oldalamon a mosógéphez léptünk. Begyűrtem az ágyneműt a gépbe, majd beindítottam. – És most? – kérdezte Zsombi. – Most várunk – huppantam le a földre, a már megszokott helyemre.

– Nem lehet itthagyni, hogy majd visszajövünk érte? – De, csak az nem bosszantó – vigyorogtam a két lány felé pillantva, akik arany melegítőben mutogattak a zenére, miközben rögzítették a felvételt. – Fogjátok már be! – förmedt ránk Dóri, kizökkenve a ritmusból. – Értem – röhögte el magát Zsombi, amikor rájött, hogy mennyire zavarunk, így ráérősen elhelyezkedett velem szemben. A mosógép ablaka mögött habosan forgott az ágynemű, mi pedig egymás társaságában éppen Zsombi telefonján próbáltuk egy játék pályáját megoldani, amikor Veronika megállt előttünk, és csípőre tette a kezét. – Te, kiskölyök! – bökött Zsombira, aki először értetlenül körbenézett, mintha nem lenne biztos abban, hogy neki szólnak, aztán felvonta a szemöldökét. – Igen? – Már nem vagy jóban Mátéval... – Dehogynem – füllentette. – A fenét, látjuk, hogy nem lógtok együtt. Azelőtt sülve-főve láttunk titeket, most meg semmi – méregette gyanakodva. – Hát, ilyen ez. Egyik nap haver, másik nap nem – köhintett Zsombi. A két lány az arany csapatból sokat sejtetően összenézett, majd újra ránk. – Min vesztetek össze? – Nem vesztünk össze – vágta rá gondolkodás nélkül. Veronika ekkor elszakította a tekintetét Zsombiról, és felém fordult. – Megnéztétek a tabletjét – jelentette ki, mire a szemébe néztem. – Megmondtam. Nem tennék olyat, ami kockáztatja a bent maradásunkat – szóltam, és igazából nem hazudtam, mert végül nem én néztem meg. Csak ők ezt nem tudták. – Máskülönben miért vesztetek volna össze? – rázta a fejét úgy, mint aki egy szavamat sem hiszi. – Ennek számos oka lehet. Elsőként, hogy Máté egy szemétláda – vonogattam a vállam. – Ne csináljátok már – ingatta a fejét Dóri. – Tőlünk tudjátok a tippet az egész listáról. – Milyen lista? – kérdezte Zsombi, megjátszva, hogy semmiről nem tud. – Jó, mindegy, hagyjuk – fújtatott Veronika. – Ha annyira érdekel titeket, és tényleg hiszitek, hogy valós a feltételezésetek, akkor miért nem nézitek meg ti a tabletet? – érdeklődtem. A két lány összenézett, szavak nélkül megvitattak valamit, majd

visszafordultak hozzám. – Mert tisztán játszunk, és ha hozzányúlnánk más holmijához, az kizárást is vonhatna maga után – emelte fel az állát Dóri büszkén, úgy, mint aki nagyon határozott. – Hát igen – ismertem be az igazát. – És különben is... – köhintett Veronika. – Mi van, ha jelkóddal védett? – kérdezte, én pedig abban a pillanatban mélyen a szemébe néztem, és akkor már tudtam. Az elszólásából, és arckifejezéséből azonnal tudtam, hogy túl vannak rajta. Morál ide, sportszerűség oda, senki sem feddhetetlen. Megpróbálták megnézni Máté tabletjét, de megakadtak a jelkódnál. Zsombi rezzenéstelen arccal ült mellettem, továbbra is úgy tett, mint aki semmit sem ért, miközben én a két lánnyal néztem felváltva farkasszemet. – Logikus lenne, ha jelkóddal védené. Főleg, ha olyat tartalmaz, amit ti gondoltok – bólintottam. – Mi nem tudjuk, hogy jelkóddal védett-e. Azt csak az tudhatja, aki már látta, vagy esetleg jóban van vele – fordultak egyszerre Zsombihoz. – Fogalmam sincs, hogy miről beszéltek. De ezen a pályán képtelenség túljutni – mutatta felém a telefont. – Ne csináld már! – akadt ki Dóri. – Tudjuk, hogy te azóta nem vagy jóban Mátéval, amióta mi itt beszéltünk Hannával. – Hé, nyugi, psszt! – csitította Veronika a csapattársát. A mosókonyhában feszült volt a légkör, mindenkinek meg kellett válogatnia a szavait, mert nem bíztunk egymásban, és bármilyen elszólás a másik csapat azonnali kizárását eredményezhette. Ők sejtették, hogy mi valahogy láttuk a listát, mi pedig sejtettük, hogy ők is meg akarták nézni, de elakadtak a jelkódnál. Ennél többet azonban senki nem mert mondani, mert azzal elárulta volna magát. A néma csendben csak a mosógép monoton zakatolása hallatszott, ahogyan habosan pörgött benne a szennyes. A helyiségben az ágynemű járt a legjobban. Veronika és Dóri hirtelen megelégelte a kínos csendet, és egyszerre megfordulva indultak vissza a szárítón hagyott telefonjukért. A mozgásuk tökéletes szinkronban volt, nem hiába gyakoroltak annyit a videókon. A két lány pakolni kezdett, a jelek szerint végeztek aznapra, bármit is csináltak. Ahogyan néztem őket, valahogy úgy éreztem, meg kell akadályoznom, hogy tovább kutakodjanak Máténál, aki már így is túlságosan gyanakvó lett. – Ha gondoltatok is rá, hogy esetleg megnézitek a tabletet... – szóltam utánuk, mire egyszerre visszafordultak, amolyan „igeeen?" pillantással.

– Hanna! – szólt rám Zsombi riadtan. – Ne tegyétek – közöltem. – Ha csak megsejti a sárga csapat, azonnal kizárat titeket. Erős ellenfeleknek tartanak benneteket, csak arra várnak, hogy hibázzatok, és feladaton kívül szabaduljanak meg tőletek, mert tudják, hogy feladatnál úgyis ti nyertek. Jelenleg erre mennek rá – szóltam megfontoltan. A két lány mérlegelte a hallottakat, és sietősen összenéztek, mintha csak dolguk lenne. És valószínűleg volt is. Mert a csapatuk két fiútagját sehol nem láttuk egy ideje. Gyanítottam, hogy valahol Máté tabletjét próbálják feloldani. – Rendben – bólintott Veronika. – Ha létezik a lista... – tűrtem egy tincset a fülem mögé. – ...valószínűleg nem ér annyit, hogy kockáztassatok érte. – Tapasztalat? – vigyorodott el Dóri. – Dehogy! Hová gondolsz! – hüledezett Zsombi. – Csak az általatok elmondottakra tudunk támaszkodni – feleltem diplomatikusan. – De minek akartok látni valamit, amit amúgy is tudtok? Ha az van, amit mondtatok, akkor listába szedték a gyengeségeiteket. Azokkal meg ti is tisztában vagytok, nem? – kérdeztem, a karkötőmet tekergetve a csuklómon. Veronika összehúzott szemmel nézett rám. – Miért érzem úgy, hogy nem feltételes módban beszélsz? – Pedig de – mondtam. – Azt viszont nem akarom, hogy kizárjanak titeket – közöltem őszintén. – Miért nem? Könnyebb lenne nektek, verhetetlenek vagyunk – tette csípőre a kezét Dóri. – Senki nem az – nevettem el magam a szememet forgatva. – De jó lenne feladatban összemérni az erőnket, ahhoz pedig maradnotok kell. Hagyjátok a tabletet, nem tudjátok feltörni a kódot. Már ha van kód... – mosolyodtam el. – Egyébként pedig ha verhetetlenek lennétek, akkor hozzátok jöttek volna látogatók – tárta szét a karját Zsombi. – Ez azért pofátlanság! Tudjátok, hogy mi történt a darázzsal, arról aztán senki sem tehet! – védekezett Dóri fröcsögve. – Különben meg, úgy könnyű, hogy csalással nyertétek a feladatot! – tette hozzá Veronika. – Milyen csalás? – kerekedett el a szemem. – Kornél! Kornél leszállt a padról, hogy ti nyerjetek! – Miért csalás az, ha éppen akkor fáradt el? – vigyorgott Zsombi. – Na persze – fújtatott Veronika idegesen. – Csaltatok!

– Nem, ezt nem csalásnak hívják, hiszen akkor Róbert szóvá tette volna – ráztam meg a fejem. – Akkor mégis minek neveznéd azt, ami történt? – kérdezte Dóri szúrós tekintettel. – Leginkább barátságnak – mosolyodtam el. – Próbáljátok ki, jó dolog – tettem hozzá. A két lány dühösen kivonult, mi pedig ott maradtunk Zsombival a mosókonyha kis helyiségében. A forgó ágyneműt bámulva ültünk egymás mellett, amikor is a kilencedikes felém fordult. – Miért mondtad nekik, hogy ne kutakodjanak a tablet után? – Mert tényleg nem akarom, hogy kizárják őket, Máté pedig a fiókincidens óta pszichopatább, mint valaha – feleltem egyszerűen. – De... Ha kizárnák őket, az nekünk jobb lenne. Ők a tavalyi nyertesek, pokoli erős csapat. – Igen, tudom – bólintottam. – Éppen ezért kell őket feladatban legyőznünk. Csak így tudjuk meg, hogy jobbak vagyunk-e náluk. Ha igen, ha nem, verseny közben kell kiderülnie. A kizáratás nem a mi műfajunk. – Ez igaz – értett egyet Zsombi. – Szerinted megkeresték a tabletet? – Persze. Azt gondolom, hogy Veronikáék most rohannak, hogy a tanácsomra észrevétlenül visszategyék a helyére. – Még mindig nem értem, hogy miért segítesz nekik. – Mert nélkülük mi sem tudnánk a listáról, és te még mindig Máté legjobb haverja lennél – fújtam ki hosszasan a levegőt. – Ez igaz. Akkor végül is jövünk nekik eggyel – töprengett Zsombi. – Megmondhattuk volna a kódot, hogy megnézzék. Aztán ha lebuknak, lebuknak, nekünk mindegy. – Ha elmondjuk a kódot, akkor bebizonyosodik, hogy tudjuk, ergo megnéztük a listát, és ők, ellentétben velünk, röhögve kizáratnak minket, hogy közelebb kerüljenek a győzelemhez – vázoltam fel, Zsombi pedig próbált követni. – Basszus, Hanna, hány lépéssel jársz fejben mindenki előtt? Nem semmi a stratégiai érzéked. Mosolyogva feltápászkodtam, és kinyitottam a lejárt gép ajtaját. – Én csak mosok – legyintettem, és kivettem Zsombi vizes ágyneműjét a gépből, hogy átpakoljam a szárítóba. – Gyere gyorsan! – kiáltotta a telefonjába bámulva. – Azt írja, hogy egy lépésre vagyok, és megcsináltam a pályát!

– Mutasd – ültem vissza mellé törökülésben, és csendben figyeltem, hogy Zsombi mit csinál. Nem mutattam meg neki a lépést, hagytam, hogy magától jöjjön rá. Pedig tudtam. A következő pillanatban Karesz nyitotta ki az ajtót, és bedugta a fejét a mosókonyha helyiségébe. Meglepetten néztünk rá. – Visszajöttek a csapatok az aquaparkból? – kérdeztem, miközben a szívem automatikusan hevesebben kezdett dobogni. – Aha, most – felelte. – Szabad a gép? Be kell ezt raknom – mutatta fel a véres strandtörülközőt a kezében. – Igen, mi már szárítunk – feleltem. – Mi történt? – érdeklődtem ijedten. – Csúszdáztunk, Isti a csúszás után nem hagyta el elég gyorsan a medencét, Csenge meg nem látta, úgyhogy csúszott ő is, így Istire érkezett, akit orrba rúgott a víz alatt – mesélte, miközben bedobta a gépbe a törülközőt. – És jól van? – Persze, ellátták ott a strandon. Kapott egy tampont az orrába, meg bekötözték. Marha viccesen néz ki, már posztoltuk is Instára – vihogta. – Sajnálom – mondtam. – Túléli – legyintett. – Viszont GoPróval az egészet fel tudtam venni, jó, nyilván a csúszást akartam, de így még jobb is, mert berakok majd valami jó zenét alá, és Csenge érkezésének a pillanatát megvágom úgy, hogy folyamatosan ismétlődve rúgja orrba Istit. – Remek terv – forgattam a szemem mosolyogva. – Hanna, mehetsz ám, a szárítást már tényleg meg tudom várni egyedül is – szólt Zsombi, erősen arra célozva, hogy amennyiben dolgom van, lépjek le. Nem ellenkeztem, felálltam a földről, és a piros melegítőm zsebébe dugva a kezem kisétáltam a helyiségből. A tábor pillanatok alatt megtelt színes ruhás versenyzőkkel. A legtöbben leégett arccal, vizes hajjal járkáltak a faházak között, zsibongásuk zaja megtörte az addigi csendet. Kornélék házához érve Zoli éppen akkor lépett ki az ajtón, kezében egy pingpongütővel. – Hanna! Szia! – köszöntött. – Szia – mosolyogtam rá. – Milyen volt a látogatás? – Nagyon jó – biccentettem. – És az aquapark? – Hú, nagyon klassz, annyit csúsztam – mesélte. – Most meg megyek pingpongozni. Beszállsz?

– Nem, köszönöm, én... igazából Kornélt keresem – vallottam be. – Menj csak be – mutatott hátra maga mögé, és ellépett az ajtótól, kikerült engem, és az ütőjével boldogan indult a pingpongasztalok felé. Megragadtam a kilincset, majd hirtelen megszólalt a fejemben egy harang, ami miatt inkább elkaptam a kezem, és bekopogtam az ajtón. Az első találkozásunk még élénken élt az emlékeimben, és nem szerettem volna újra úgy járni. – Igen? – hallatszott ki Kornél hangja, mire elmosolyodtam, és újra, ezúttal még hangosabban dörömböltem be. – Gyere be! – kiáltotta megint. Én azonban nem nyitottam be, hanem biztos, ami biztos alapon újra ökölbe szorítottam a kezem, és három határozott kopogással jeleztem, hogy itt vagyok, és hátráltam egy lépést. Ezúttal Kornél már nem szólt, hanem dühös mozdulattal kitárta az ajtót, úgy tűnt, felidegesítette a folyamatos, válasz nélküli kopogtatás. Csupán a fekete melegítőnadrágját viselte, a felsőteste meztelen volt, és vizesen csillogott a bőre, ahogyan az arca és a haja is pont olyan volt, mint aki a zuhany alól ugrott ki. Már megint. Amikor az ajtót kitárva meglátott maga előtt, meglepetten nézett rám. – Gondoltam, az a biztos, ha többször kopogok – közöltem, mire Kornél hangosan felröhögve megragadta a derekamat, és megcsókolva hátrált, magával húzva engem is. A huzat bevágta mögöttünk az ajtót, de nem igazán törődtünk vele, éppen egészen mással voltunk elfoglalva. Így aztán azt sem hallottuk, hogy odakint a versenyzők tudomására jutott, hogy a szervezők színes borítékokat osztogatnak. Mert következett az új feladat.

16. – Szóval összefoglalva – gondolkodott Kornél. – Apukád horgászprogramot keresett velem, vagy valami sporteseményt, lényegében azért, hogy túl legyünk a „lányával járok" kellemetlenségeken, de miután nem igazán neki való programok ezek, inkább valami mást csinálunk majd, miközben a nagyidnak átpasszolta az ijesztgetős részét a sztorinak, mert elmondásod alapján a nagyidtól úgyis mindenki tart. Közben pedig Bernadett barátja moziba hívott minket a verseny után, feltéve, ha Bernadettre nem hajt rá senki a verseny végéig, mert akkor Dani valakinek kitépi a gigáját – értelmezte a hallottakat, hanyatt fekve az ágyán, összeráncolt homlokkal meredve a faház plafonjára. Visszatartott mosollyal feküdtem mellette, és a melegítőruhámmal nagyjából megegyező arcszínnel fúrtam a fejem a vállába. – Kihagytam valamit? – pillantott rám szórakozottan. – A lineáris peremértéket – motyogtam. – Ja, igen, az mi is? – Amivel apu meg akart ijeszteni téged. – Oké. Üzenem neki, hogy sikerült – felelte. – Még valami? – Nem, tényleg ennyi – nevettem, majd a vállából felnézve a tekintetét kerestem. – Figyelj, ez nem kicsit lehet ijesztő, szóval megértem, ha most azonnal azt mondod, hogy inkább hagyjuk az egészet – közöltem komolyan, mire Kornél még hangosabban nevetett fel. – Hát, figyelj, a gigánál még nem, de a lineáris peremértéknél bevallom, hogy megfordult a fejemben – mondta, a megjegyzésére pedig már én is felnevettem. Kornél mosolyogva megsimította az arcomat. – Tehát azt mondod, hogy a hallottak ellenére, mindentől függetlenül, továbbra is... Tervezel? Velem? – fintorogtam. – Egyre jobban, Hanna. Egyre jobban – hajolt oda hozzám, és a tarkóm felett beletúrva a hajamba hosszasan megcsókolt, miközben az egész testemben pulzált a szívdobogásom. Az ajtó hirtelen kitárult, mire mindketten felnéztünk. – Öhm, izé – pillantott ránk Csenge zavartan. – Bocs, meg minden, de...

– Mi az? – ült fel Kornél az ágyán, és érdeklődve nézett Csengére. – Már mindenhol kerestelek titeket. Fura, hogy a legegyértelműbb nem jutott eszembe. Na mindegy – vihogta. – Gyertek, mert feladat van – mondta izgatottan. Azonnal felpattantam Kornél mellől, és kétségbeesetten néztem rá. – Nyugi – simított végig az arcomon, és a fülem mögé tűrt egy hajtincset. Az ajtót becsapva magunk mögött mindhárman az étkező felé rohantunk. A környék teljesen kiürült, sehol nem láttunk versenyzőket, már mindenki az épületben volt. Csupán Titanilla tanárnő lófrált velünk szemben, strandtörülközőt csavarva magára. – Hanna! Milyen volt a látogatás? – kérdezte csevegő stílusban, ügyet sem vetve arra, hogy éppen lélekszakadva rohanunk. – Nagyszerű – feleltem lihegve. – Kocsis igazgató esetleg érdeklődött arról, hogy mennyire vagytok elégedettek a kísérő tanárotokkal? Na nem mintha a bonusz miatt kérdezném, amit a versenyre küldve ígért nekem – tette fel a kezét védekezve. – Mondtuk, hogy minden rendben a tanárnővel – futottam el mellette. – Na, hát ennek örülök, akkor is, ha engem lep meg a legjobban – szólt elgondolkodva, és továbbsétált a medence felé. Az étkezőhöz érve szinte feltéptük az ajtót, olyan lendülettel estünk be a helyiségbe. Az asztalnál ülő versenyzők egy emberként kapták oda a fejüket. Zavartan, lesütött szemmel lépkedtem a rám szegeződő tekintetek kereszttüzében, és levágtam magam a helyemre. A teremben lévő klíma masszív ételszagot keringetett a levegőben, a konyháról behallatszott az evőeszközök és tányérok csörömpölése. Az asztalnál Bernadett, Zsombi és Lóri szuggerálva meredt a lezárt piros borítékra. – Mi ez? – suttogtam. – Még nem tudjuk. Senki nem nyithatta ki – felelte Zsombi. – Lehet, hogy ránk kellett várni? – kérdeztem izgatottan. – Akkor most kinyithatnánk. De... De nem kaptunk rá engedélyt – gondolkodott Bernadett. Óvatosan körbefordultam a teremben, és azt láttam, hogy a versenyzők az asztaloknál ülve csakúgy, mint mi, lélegzetvisszafojtva merednek a saját színükkel ellátott levélre. – Nos, ha mindenki megérkezett – tapsolt egyet Róbert, amitől többen összerezzentek –, akkor jó étvágyat kívánok az ebédhez – mosolygott körbe. Ezt nagyjából senki nem értette, Róbert csupán összezavarodott, értetlenkedő

tekinteteket látott az asztaloknál. – És... És mi van ezzel? – emelte fel a saját borítékját a türkiz csapat egyik fiú versenyzője. – Ezt mikor nyithassuk ki? – kérdezte. – Akarod mondani, nyithatjuk – szólt rá automatikusan Marci a sárgáktól, aki nyelvtanosként továbbra is csak annyi hasznára volt a csapatuknak, hogy kijavította mások grammatikai hibáit. – Ó, hogy a borítékok, amik a következő feladatot rejtik? – gondolkodott el Róbert, úgy téve, mintha valami mellékes dologról lenne szó. – Azt majd ebéd után bonthatjátok fel. Kettő órakor, amikor visszajövök, és megadom az engedélyt a nyitásra – vigyorgott Róbert, örömmel konstatálva, hogy az egész étkezőben megfagyott a hangulat. – Jó étvágyat! – ismételte meg a jókívánságát, és elment. – Na ne már – akadt ki elsőként Zsombi. – Csak nem gondolják, hogy egy falat is lemegy a torkomon, miközben ezzel szemezek – vette fel a borítékot. – Akkor ne nézd, haver – vette át tőle Lóri. – Zsombi, ez egyszerű pszichológia, egyre gyakrabban folyamodnak ilyesmihez a szervezők, ahogy haladunk előre a versenyen – suttogtam, miközben átvettem a borítékot Lóritól, és a combom alá helyeztem a széken, hogy ne is lássuk. – Meghatározott helyzetekben közölnek dolgokat, olyankor, amikor tudják, hogy az idegileg labilisabb versenyzők ki fognak készülni. Direkt adták oda a borítékot evés előtt azzal, hogy nem bonthatjuk ki. Nézz körbe, egy csomóan annyira izgulnak, hogy nem bírnak enni – mutattam a teremben ülőkre. Az asztaloktól egyelőre senki nem állt fel, hogy ebédet szedjen magának, mindenki a helyén ült, és a hallottakat emésztgette. Elsőként az arany csapat mozdult meg, hangosan kitolva maguk alól a széket, a lehető legfeltűnőbben, hogy mindenki észrevegye. Szokásuk szerint mutatták az erőt. – Gyerünk – kapcsolt azonnal Bernadett, és felállt az asztalunktól. Automatikusan feltápászkodtam, és a hátsó zsebembe mélyesztettem a borítékot, majd bevártam Lórit, aki Zsombit a karjánál fogva húzta fel az asztaltól. – Mondom, hogy nem kérek enni, gyomoridegem van – tiltakozott a kilencedikes. – Bástya, ne hülyülj már, csak lecsúszik egy kis csirke rizibizivel meg céklával – vigyorgott. – Hát, azt mondjuk szeretem – gondolta át Zsombi. – Ez a beszéd! – veregette hátba Lóri, amitől a kilencedikes majdnem

összecsuklott. Az arany és a piros csapat után a sárgák álltak fel elsőként, így Mátéék mellett találtuk magunkat az ételkiadó ablak előtti pultnál, amin a tálcánkat tartottuk. – Milyen volt a látogatás, Hanna? – érdeklődött Máté, miután ő került mögém. – Jó – feleltem szűkszavúan. – Volt sírás, mi? Amikor apukád elment – kóstolgatott. Feszülten néztem az ablakban kirakott tányérokra, majd behajolva megfogtam egyet, és a tálcámra helyeztem, anélkül hogy reagáltam volna Mátéra. Mivel rajtam nem talált fogást, előrehajolt, hogy átnézzen Zsombira. – Hé haver, jó volt látni a szüleidet? – Máté, fejezd be – szóltam rá élesen. – Most mi van, érdeklődni sem lehet? – védte magát ösztönösen. – Nem – feleltem. – Probléma van? – sétált oda hozzánk Lóri tálcával a kezében. Úgy tűnt, ő már végzett a szedéssel, a tányérján öt csirkemell tornyosult egymáson. – Nincs. Semmi probléma nincsen – hátrált Máté, kikerült minket, és mint valami csótány, elsietett. Értetlenül néztem utána, aztán Lórihoz fordultam. – Mit művelsz? – kérdeztem a tányérjára meredve. – Natúr csirke. Jó cucc, kamázom – felelte. – Ez egy egész baromfiudvar – közöltem, aztán Lóri csirkéivel együtt visszasétáltunk az asztalunkhoz. Igyekeztem kizárni a fejemből, hogy a hátsó zsebemben egy feladat lapul, ami egy csapat búcsúzását jelenti, de nem ment könnyen. Az ételt többször megrágva, szinte pépesen nyeltem le, de még így is többször megakadt, annyira kiszáradt a torkom. Akaratlanul is sokszor néztem Kornélék felé, próbálva elhessegetni a rémképeket arról, hogy esetleg ők is kieshetnek. Vagy éppen mi. Nem akartam, hogy a többiek lássák, mennyire izgulok, ezért eljátszottam, hogy jót és jóízűen eszem, de Zsombival egyetemben én is sokkal többször öblítettem le a falatot egy-egy korty itallal, mint normál esetben tettem volna. Bernadett sportolóhoz méltó módon, ráadásul a Danival töltött délelőttől tökéletesen feltöltődve, nyugodtan evett. Lóri pedig zabálta a csirkéket, miközben be nem állt a szája. Úgy tűnt, ő így vezeti le a feszültséget. – És akkor mondtam a tagnak, hogy „Mi van, gyökér, balhét akarsz?"

Aztán az meg mondta, hogy „Bátya, milyen balhét, leverlek, azt összeszarod magad". Mondom, „Kit versz le, te gyík?" Az meg mondja, hogy engem. Jött a spanom, kérdezi, „Kivel van gond, Lórika?" Mondom, „Ezzel itt" – mesélte. – Tulajdonképpen mi a fene az, amit hallgatunk? – kérdezte Bernadett egy idő után, amikor már megelégelte, hogy fogalma sincs arról, hogy Lóri mit beszél. – Ez a „Lóri összeszólalkozott egy taggal a konditeremben, aki ugyanazt a gépet akarta használni, amin éppen ő volt" eset – segítette ki Zsombi. – Ügyes vagy, hogy megértetted. Hogy csináltad? – érdeklődött Bernadett. – Negyedszerre hallom – felelte Zsombi, újabbat kortyolva a poharából. – És mindig máshogy – tette hozzá szórakozottan. Lóri nem figyelt ránk, tovább mesélte ezt a rettentően izgalmas történetet, aminek a vége egyébként az volt, hogy az ember, aki inzultálta, végül kivárta, hogy Lóri befejezze a gép használatát, és lepacsiztak egymással. Elképesztő történet, semmi értelme nem volt, azonban mégis lekötötte a figyelmünket valamennyire, így hálásak lehettünk Lórinak, hogy megosztotta velünk. – Küldtem Kocsisnak üzenetet, hogy új feladatunk van, de olvasatlannak mutatja – nézte meg Zsombi a telefonját. – Mert még a csárdában vannak – mondta Bernadett. – Honnan tudod? – érdeklődtem. – Dani írta pár perce – felelte. – És amúgy apád beborozott – pillantott Bernadett Zsombira, akinek elkerekedett a szeme. – Hogy mi? – kérdezte. – Tessék, itt a kép, Dani csinálta – mutatta felé Bernadett a fotót, amit én is megnéztem. A fotón Zsombi apukája valóban furcsa pózban, kivörösödött arccal áll, mellette Zsombi anyukája üvölt, a háttérben pedig apu Kocsissal ül egy tálakkal roskadásig pakolt asztalnál, és annyira nevetnek, hogy a mozgásuk miatt elmosódott a kép. Boldog mosollyal néztem a fotóra, és őszinte hálát éreztem, amiért aput így látom. Ezt mondjuk Zsombi nem mondhatta el magáról. – Jézusom, inkább zárd be – kapta el a fejét Bernadett fotójáról. Az étkezőben tapintható volt a feszültség, a csapattagok egyre sűrűbben nézték meg az időt, várva a két órát, amikor felfedik előttünk a következő feladat instrukcióit. A zárt boríték miatt nem volt értelme tippelni, a levél bármit rejthetett. Amikor a versenyzők közül már mindenki befejezte az

ebédet (beleértve a stressz-evőket is, akik vagy ötször szedtek maguknak), az idő először lelassult, végül pedig szinte megállt. A net senkit nem kötött le, a telefonok a kezekből visszakerültek az asztalokra, a beszélgetés halkult, majd megszűnt. Csak ültünk, és vártuk, hogy Róbert visszajöjjön, és megadja az engedélyt a borítékok kinyitására. A kezemet tördelve ültem az asztalnál, és vártam, hogy teljen az idő. De nem telt. Ez pedig túlságosan negatív emlékeket ébresztett fel bennem, mert eszembe juttatta a tavalyi, kora nyári időszakot, amikor végig a kórházban voltam anyunál. Az emlékeimben kutatva kínzó lelkiismeret-furdalás kerített hatalmába, mert akkoriban sokszor éreztem az idővel kapcsolatban, hogy nem telik, én pedig emlékszem, akkor mennyiszer akartam, hogy gyorsabban menjenek a napok. Mert bíztam abban, mert vakon hittem, hogy másnap valami jobb lesz. Hogy majd javulnak az eredmények. Hogy elkezdődik a gyógyulás és a felépülés. Ültem a kórház parkjában lévő padon, és azt kívántam, legyen holnap. Mindig azt kívántam, hogy legyen holnap. Aztán egyszer csak nem volt már több holnap, és összetört a világom. Kínzó bűntudat gyötört, amiért az utolsó időket szinte sürgetni akartam. Mert eljött az a pillanat, amikor már nem volt több időnk. Gyűlöltem magam visszamenőleg mindenért, amit anyu halálakor és azután is a hibámnak gondoltam. Hogy nem voltam ott többet, hogy eljöttem délután, amikor még maradhattam volna. Miért nem maradtam? Mi a franc dolgom volt? Semmi. Csak eljöttem, mert a kórházakból délután szokás eljönni. Mert nem bírtam a betegség édeskés szagát, a nyomasztó légkört a kórház falai közt. Hogy anyuhoz hasonló betegeket látok, akiknek a hozzátartozói, csakúgy, mint én, minden átkozott nap reménnyel a szemükben érkeztek, és kilátástalansággal távoztak. Hogy voltak, akikhez már nem kellett jönni. Láttam sírni a hozzátartozókat a folyosón, és emlékszem, annyira elhittem, hogy velünk ez nem történhet meg. Aztán én voltam, akit valakik láttak sírni. Ők pedig, ahogyan előtte én is, magukban, úgy, hogy soha nem vallanák be, megkönnyebbültek. Mert nem velük történt. Aztán ki tudja, lehet, hogy ők tényleg szerencsések voltak. De az is lehet, hogy megtörtént velük is. Soha nem derül ki, mert én nem mentem többet. Nem volt miért mennem. Arcok, akikkel soha egyetlen szót sem váltottam a köszönésen kívül. De ismertem őket, mert ott voltak ők is mindig, mint ahogyan mi is. Ők látták, hogy apu, a nagyi és én szinte a teljes látogatási időt a kórházban töltjük. Mi pedig láttuk őket. Összekötött minket a látogatás, a hozzátartozónkért folytatott reménytelen, aztán pedig eredménytelen harc. Láttuk a mélyülő

ráncaikat, a meggyötört arcukat, a smink nélküli valójukat, a divatos ruhákat elhagyva, csak felkapva valamit, jöttek mindennap, ahogyan mi is mentünk mindennap. Aztán soha többet nem hallottunk egymásról, mert volt, aki maradt, és tovább várt, de voltak olyanok is, akik végleg hazamentek. Mint ahogyan mi is. Szorosan lehunyt szemmel, a karkötőmet forgatva a csuklómon, a fájdalmas emlékeken rágódva ültem az étkezőben, amikor kitárult az ajtó, én pedig a többiekkel együtt odakaptam a fejem. Róbert érkezett meg, visszazökkentve ezzel a valóságba. Eltelt pár pillanat, mire kitisztult a fejem, és realizáltam, hogy hol vagyok és miért, majd amikor a főszervező szólt, hogy kinyithatjuk a borítékokat, az egész étkező felpezsdült. – Hanna, nálad van – emlékeztetett Bernadett, mire eloszlott a köd a szemem elől, és kábán bólintottam egyet, miközben kihúztam a hátsó zsebemből a piros borítékot. Addigra már a többi csapat szinte mind kinyitotta, és a sötétzöld infósok felüvöltöttek örömükben. – Ez az!!! – bokszolt a levegőbe Karesz, a többiek pedig elégedetten vigyorogtak. Sietősen feltéptem a lezárt borítékot, majd mind a négyen a kezemben tartott kép fölé görnyedtünk. Nagyon hamar kiderült, hogy a sötétzöld csapatnak mi okozott ekkora örömöt. A borítékban lévő fotón egy Zsombi és általam is jól ismert termék szerepelt. Egy gamer fejhallgató mikrofonnal. Ennyi, és semmi más. – Mire való ez a cucc? – pislogott Lóri, aki nyilván felismerte a fülest, de funkcionálisan nem tudta elhelyezni a gondolataiban. – Ez... Ez olyan, amivel a játékosok egymással tudnak játszani, és dumálnak közben, nem? – meredt Bernadett a fotóra. – Pontosan – vigyorgott Zsombi elégedetten. – Azt hiszem, végre eljött az én feladatom – dőlt hátra összefont karral a széken. – Egyetértek, haver – vonta össze a szemöldökét Lóri. – De – fordította meg a borítékot. – itt az áll, hogy két versenyzőt kell küldeni. – Mutasd – kértem el tőle, hogy én is elolvashassam. A leírásban valóban az állt, hogy döntsük el, a csapatunk mely két tagját küldjük a feladatra. – Gondolom, akkor Hanna megy Zsombival – rántott egyet a vállán Bernadett, és látszott rajta, hogy ezzel nem nagyon tud mit kezdeni. – Nézzük át még egyszer, hogy nincs-e valami rejtett utalás – vettem kézbe a képet. A sötétkék mikrofonos fejhallgatón kívül semmi nem szerepelt rajta, hiába nézegettem és forgattam az ujjaim közt, a szervezők nem adtak meg

több információt. Ebből pedig kizárásos alapon arra tudtunk következtetni, hogy a versenyben maradt csapatok legnagyobb örömére valami gamer feladat vár ránk. Arra pedig kizárólag Zsombit és engem tudtunk küldeni. – Oké – bólintottam, hosszasan átgondolva. – Akkor Zsombi, újra ketten megyünk feladatra – közöltem, a kilencedikes pedig, olyan arckifejezéssel, mint aki borzasztóan bizonyítani akar, határozottan biccentett. – Ketten megyünk. – Add ide, felírlak titeket, mert a geekek bepörögtek, nézzétek, mekkora sor lett – fordította a fejét Lóri a szervező asztala felé, ami előtt valóban minden csapat felsorakozott már, hogy feliratkozzon az eddigi legnagyobb népszerűségnek örvendő feladatra. – Hanna, te mennyire vagy képben ezekkel a játékokkal meg ilyesmikkel? Azt tudom, hogy van YouTube-csatornád, amin valamit csinálsz... – érdeklődött Bernadett. – Nyilván nem minden játékot ismerek, de azt gondolom, hogy amennyiben ez a feladat, akkor Zsombival megoldjuk – feleltem, tekintetemet le sem véve a sorról. – Amennyiben ez a feladat – ismételtem meg. – Gyanús valami? – hajolt közel Zsombi, hogy csak mi halljuk Bernadetttel. – Őszintén? – kérdeztem a szám szélét rágva. – Az egész. – Mármint? – ráncolta a homlokát Bernadett. – Ti elhiszitek, hogy ennyire egyértelmű feladatot kapunk? A csapatok többségében van infós... És most nézzétek, mennyire magabiztosak – szóltam a sort nézve, ahol összepacsiztak a versenyzők, és hangosan röhögve beszélgettek végigjátszásokról, gameplayekről, YouTube-csatornákról... – Mondjuk ez tényleg fura – túrt bele Bernadett rövidre nyírt hajába. – De ha mondjuk Lóri vagy én megyünk valamelyikőtök helyett, és tényleg valami kocka dologról van szó, bebukjuk. – Tudom – értettem egyet. – És különben is, Lórit még kíméljük a sérülése után, te pedig tegnap voltál feladaton – sóhajtottam. – Nem – ráztam meg a fejem gyorsan. – Megyünk mi Zsombival. – Csak? – tette hozzá Zsombi ijedten. – Csak ez így akkor sem stimmel – pillantottam újra a feliratkozók felé. Máté és Marci vidáman beszélgettek a szürke csapat tagjaival, és mások is lelkesnek tűntek. Valami hiányzott. Nem volt feszültség, nem volt pánik, nyoma sem volt a megszokott, feladat előtti általános szorongásnak. És pont

ez nem tetszett. Az IOV az elmúlt megmérettetések alapján egyre inkább durvult. Erre kapunk egy feladatot, ami előtt konkrétan megmondják, hogy mi vár ránk? Nem, ezt nem hittem el. – Na, meg is vagyunk. Mindenki fel van dobva – ért vissza Lóri hozzánk, aztán amikor meglátta a gondterhelt arcunkat, elcsodálkozott. – Mi van? Mi történt? – Semmi – felelte Zsombi. – Csak Hanna szerint ez gyanús. És így már szerintem is. – Mi gyanús? – értetlenkedett Lóri. – Hogy ennyire egyértelműen megmondták, hogy játszanunk kell – töprengett Zsombi. – Nem, azt nem mondták meg – helyesbítettem. – Csak mindenki arra asszociál. Igazából csak egy mikrofonos fejhallgató képét kaptuk meg – fújtam ki a levegőt szaggatottan. – És? – pislogott Lóri. – És vagy az a csavar, hogy valóban megmondták előre, és a kétkedők, vagy akik túlgondolják, meglepődnek majd... – kezdtem. – Vagy? – Vagy mindenki megszívta – fejezte be helyettem Bernadett. – Igen, nagyjából. – Akkor gondolom, a második lesz. Itt mindig az van – vakargatta a fejét Lóri. A csapatok különböző játékokat sorolva ordítoztak egymásnak, hogy ki miben „atomkirály", és miben győz majd le mindenkit. A versenyzők elégedettek voltak, mert úgy érezték, hogy „gyerekjáték" lesz ez a feladat, amikor is Róbert szót kért. – Köszönjük, minden csapat benevezte a versenyzőit a következő feladatra? – Még jó hogy! – kiáltotta vissza Isti a sötétzöldektől, a beszólását pedig általános röhögés kísérte. Róbert mosolyogva megvárta, hogy elhalkuljon az étkező, aztán folytatta. Csak már mosoly nélkül. – A nap hátralévő részében foglaljátok el magatokat a táboron belül, a feladatra jelentkező versenyzők pedig pontosan este tizenegy óra nulla nullakor álljanak készen – mondta, amire többen éljenezni kezdtek. – Éjszakai gameplay! – ünnepeltek előre. – Tehát még egyszer, a feladaton részt vevő versenyzőket tizenegy órakor

várjuk – mondta. – Hol? Itt az étkezőben? – kérdezte Máté. – A hátsó kiskapunál – felelte Róbert, mire az egész helyiség egy pillanat alatt elhalkult, én pedig felszisszenve lehunytam a szemem. – De... De hogy fogunk ott számítógépes játékot tolni? Ott... Ott az erdő van – pislogott Karesz elsápadva. – És mégis ki mondta, hogy számítógépes játékot fogtok játszani? – tárta szét a karját Róbert értetlenül, aztán kisétált az étkezőből. Az összes versenyző lemerevedve, szinte sokkolva ült a saját asztalánál. Na, ez már inkább hasonlított az IOV feladatok előtti állapotra. – A rohadt életbe – túrt két kézzel a hajába Zsombi, és egymás után háromszor lefejelte az asztalt. Bernadett a száját elhúzva, idegesen paskolta meg a kilencedikes hátát, én meg a fejemet ingatva szitkozódtam magamban, amiért nem voltam erőszakosabb a gyanúmmal kapcsolatban. Egyedül Lóri próbálta pozitívan beállítani a helyzetet. – Jó, most ezt nem tudhattuk előre – kezdte. – De akkor is kell majd valamit csinálni azzal a szarral a fejeteken, ami a képen volt – magyarázta. – Mi van, ha mégis valami olyan cucc, mint mittudomén, a Pokémon GO, hogy keresnetek kell valamit... – Az erdőben? Tizenegykor? Sötétben? – fakadt ki hisztérikusan Zsombi. – Felőlem megpusztulhat az összes Pokémon, én ki nem megyek oda tizenegy után – hadarta, aztán látszott rajta, hogy már meg is bánta a szavait, ezért korrigált. – Na, nem úgy értettem. Imádom a Pokémont – helyesbített, bár nem a rá váró feladattal kapcsolatban, hanem inkább a kedvencére tett sértést szívta vissza. – Nézzétek, hányán akarnak cserélni – fordult Bernadett a feliratkozó asztalhoz, ahol a csapatok felháborodva követelték a szervezőktől, hogy módosíthassák a nevezésüket. Miután kiderült, hogy a résztvevőknek a hátsó kapun kell kilépniük este tizenegykor, mindenki berezelt, és az infósok helyett önként jelentkeztek a sportosabb (és egyben bátrabb) csapattagok. Természetesen, ahogyan az IOV szabályzatában kiemelten feltüntették, cserére semmilyen esetben nincs lehetőség. Ha valaki nem tud részt venni a feladaton, akkor feladja, és kiesik a csapatával együtt. A szervező asztalát elégedetlenkedve hagyták el a cserét követelő csapatok, miután minden próbálkozásuk eredménytelen volt, így csüggedten, kedvetlenül és nem mellesleg, iszonyatosan beparázva hagyták el az étkező épületét.

– Kit küldtök? – állt meg mellettünk Kornél. – Hannával megyek – jelentkezett Zsombi letörten. Kornél arcán alig észrevehetően átsuhant egy árnyék, és lesütötte a szemét. – Ti? – kérdeztem, megpróbálva összeszedni magam, és úgy tenni, mint akit nem ijeszt meg a helyzet. – Csenge és én – felelte, mire Bernadett, Zsombi és Lóri a fejét ingatva sóhajtott egyet. – Kitaláltátok, hogy félrevezető a kép a borítékban? – érdeklődött Zsombi, mire Kornél felröhögött. – Dehogy – legyintett. – Négy sportolóból áll a csapatunk, nem volt más választásunk – mesélte, mire mi is elnevettük magunkat. – Csak mázli, hogy végül a jelek szerint terepre megyünk, simán elvéreztünk volna, ha valami mást kapunk. – Basszus, nem hiszem el, hogy megint nekem kell kimenni azon az átkozott hátsó kapun – szörnyülködött Zsombi, és a jelek szerint még élénken élt benne a kincsesláda feladat emléke. Bennem is. És csak reménykedtem abban, hogy ezúttal, ha szükséges, akkor ki is megy azon a kapun. Gondterhelten ültünk az asztalnál, kiegészülve Kornéllal és a fekete csapat többi tagjával, amikor is Kareszék odaléptek hozzánk. – Kit küldtök? – érdeklődött Csenge. – A két legbeszaribb megy tőlünk – válaszolta Karesz. – Ádám és én – tette hozzá. Bármennyire is stresszesek voltunk, a beszólásán felröhögtünk. – Nem, igazából én lettem volna a legbeszaribb, de ezzel a Hannibal Lecter-kötéssel a fejemen nem mehetek – mutatott az aquaparkos sérülése miatt gézzel bekötözött orrára Isti. – Gondolom, sajnálod, hogy ki kell hagynod a feladatot– röhögött fel Zoli a feketéktől. – Ja, borzasztóan. Nem szoktam, de most az egyszer örülök, hogy orrba rúgtak – vihogott Isti, aztán körbefordult. – Szerintetek mi lesz a feladat? – Lóri Pokémon GO-szerű keresgélős bulira számít – mondta Zsombi rettegve. – Éjjel az erdőben? – pislogott Karesz. – Hát, én inkább egy real life Resident Éviit tudok elképzelni – röhögött. – Azt akarod, hogy most azonnal meghaljak? – meredt rá Zsombi az eddigieknél is sápadtabban. – Nyugi, haver, errefelé nincsenek zombik – nyugtatta meg Lóri. – És szerinted merrefelé vannak? – ráncoltam a homlokomat nevetve.

– Na jó, nekem végem – tette fel a kezét Zsombi. – Nem, igaza van Lórinak – nyugtatta Isti. – Nem kell félni, a szervezők vigyáznak ránk az erdőben is. Tudod jól, hogy minden feladaton ott vannak, akkor is, ha nem látjuk őket. – Ez igaz – bólogatott Zsombi. – Mondjuk azt nem tudom, hogy például egy hiúztámadást hogy védenek ki... – Milyen hiúz, baszod? – kerekedett el Lóri szeme. – Tényleg, milyen hiúz? – kapkodta a fejét Csenge. – Mittudomén, a Wikipedia szerint van a Bükkben hiúz. Meg róka. Meg vaddisznó. Meg... – pörgette a telefonja kijelzőjét. – Aha, itt van. Gímszarvas is van. A társaság egyöntetűen felhördült a felsorolt állatok hallatán. Az eddigiek alapján már hozzászoktunk a gyíkokhoz, madarakhoz, millióféle bogarakhoz (amik közül egy példány kifejezetten nagynak számít, és nem mellesleg nálunk lakik). Megszoktuk a pókokat, az erdőből érkező éjjeli békabrekegést, a baglyok huhogását. Az esti lámpák körül tobzódó kései cserebogarakat és lepkéket, a különféle neszeket és hangokat, az ágak reccsenését és az erdő általános zajait. A természetben voltunk, és értelemszerűen nekünk kellett alkalmazkodnunk a környezetünkhöz. Na de hogy hiúz... Erről nem nagyon tudtunk. – Baszki, egy iskolai versenyre jöttünk, nem a Dzsungel könyvébe – rázta a fejét Lóri. – Hát, igazából abban nincs hiúz. Párduc van – gondolkodott el Zoli. – Na, itt van, nézzétek, van videó is a YouTube-on – mutatta felénk Isti a telefonját. A felvétel alapján valóban van hiúz a Bükkben. Jó tudni. – Anyám már amúgy is ki fog akadni, ha megneszeli, hogy megint ki kell mennem sötétedés után az erdőbe – meredt maga elé Zsombi. – És akkor még a hiúzról nem is sejt semmit. – Hagyjátok már a hiúzt – elégeltem meg a riogatást. – Egyébként pedig nem biztos, hogy ki kell menned az erdőbe – tettem hozzá. – Hogy érted? – kérdezte Zsombi meglepetten, és erre a többiek is csodálkozva néztek rám, mire beavattam őket. – Én stratégiaira tippelek. A mikrofonos fejhallgató miatt – mondtam ki egyszerűen. – Egészen biztos, hogy a két feladatra jelentkezett csapattagot köti össze egymással. És szerintem az egyikük az erdőben lesz, a másikuk pedig itt marad a táboron belül. Szerintem ő adja majd az instrukciókat –

magyaráztam, aztán körbenézve láttam, hogy mindenki meglepetten gondolkodik a hallottakon. – Azta – pislogott Karesz. – Nem semmi logikád van, csajé. Ez nem jutott eszembe... – Nem biztos, hogy igazam van – tettem fel védekezve a kezem. – De én erre számítok – ismertem be. – Hát, ha Hanna erre számít, akkor ez lesz – vonogatta a vállát Csenge, aztán Kornélra nézett. – Stoppolom a maradást, menj te az erdőbe. – Ez nem is volt kérdés – felelte Kornél, és óvatosan rám pillantott, tudva, hogy amennyiben igazam van, Zsombi helyett is én megyek majd. – Kösz, hogy beavattál minket is – mosolygott rám Karesz kedvesen. – Igazán nincs mit – feleltem. – Na jó, és így, hogy Hanna rájött, mi lesz itt este... – sóhajtotta Bernadett. – Ki jött rá mire? – lépett hozzánk Máté, és érdeklődve forgatta a fejét köztünk. Nem számított neki, hogy nem vagyunk jóban, és az sem, hogy egyáltalán nem vágyunk a társaságára. Bajban volt, és azt tette, amihez a legjobban ért. Simulni kezdett, hogy mentse a bőrét. Az arckifejezéséből azonnal láttam, hogy csakúgy, mint szinte mindenkit, őket is félrevezette a feladathoz kapott kép, így a kényelmes gamer program helyett készülhet az erdőbe éjjel valamelyik csapattársával. Ahogyan pedig meglátta a csoportosulásunkat, és hogy a piros, fekete és sötétzöld csapat mennyire összeállt, rájött, hogy emiatt rengeteg információtól eshet el. Ezért aztán jött nyalizni. Gyomorforgatónak tartottam a viselkedését, de nem szóltam egy szót sem, hagytam, hogy a többiek döntsenek a sorsáról, különösen mert a mi csapatunkon kívül más nem tudott Máté valódi énjéről. És nem is árulhattuk el magunkat. A feketéknek már adtam apróbb jelzéseket, ahogyan az arany csapat lánytagjainak is, de nem lehettem biztos a sötétzöldek álláspontjában Mátéval kapcsolatban, így csendben vártam, hogy beavatják-e a feltételezésembe, vagy sem. Máté érdeklődve pillantott körbe a társaságunkban, majd amikor senki nem válaszolt neki (még a sötétzöldek sem), idegesen elröhögte magát. – Ne csináljátok már, hallottam, hogy rájöttetek valamire a feladattal kapcsolatban – nevetett, feszülten beletúrva a hajába. – Még kilenc csapat versenyben van, álljunk össze, hogy ne közülünk essen ki valaki – próbálkozott, és láttam, ahogyan Bernadett nyakán kidudorodnak az erek, ahogyan mérgében ökölbe szorítja az asztal alatt a kezét. – Hát, igazából... – köhintett Karesz, nem pontosan tudva, hogy miért nem

szólal meg senki. Valamit sejthetett, de nem volt biztos a dolgában, ezért így folytatta: – Igazából Hanna jött rá valamire, úgyhogy ha ő elmondja, akkor elmondja – tárta szét a karját afféle „én nem tehetek semmit érted" stílusban, rám bízva a döntést. Csakhogy Karesz a sötétzöldektől nem tudhatta, hogy Mátéval már egészen nagy múltunk van a verseny kezdete óta. A többiek szórakozottan néztek Mátéra, várva a reakcióját, tekintve, hogy tőlem kellett segítséget kérnie. – Na? Megkérdezed Hannát? – mosolygott rá Lóri gúnyosan. Eközben Kornél már a székem mögött állt, és két karjával rátámaszkodott a támlájára, hogy szembe tudjon nézni Mátéval, aki először rám meredt, majd a fölöttem álló Kornélra, végül Lórihoz fordult, hogy válaszoljon neki. – Nem, nem kérdezem meg Hannát – közölte, és arcán már nyoma sem volt a mosolynak. – Felőlem tartsátok meg, amire rájöttetek, odakint úgysem számít, éjjel az erdőben. Zsombor fél a sötétben, Hanna pedig nem bírja egyedül a fizikai feladatot. Úgyhogy meggondoltam magam, nem is kell összeállni, mert ma éjjel kiesik valaki. Reményeim szerint a piros csapat – jelentette ki ünnepélyesen. – Honnan tudod, hogy Hannát és Zsombit küldjük? – kérdezte Bernadett felhúzott szemöldökkel. – Ismerlek titeket, jobban, mint gondolnátok – húzta eszelős vigyorra a száját, majd ellépett tőlünk, és a kijárat felé indult. – Egyen meg a hiúz! – üvöltött utána Lóri, aki úgy tűnt, ezt a jókívánságát képtelen magában tartani. Máté megtorpant, visszafordult, és értetlen arccal meredt ránk. – Sajnos ezt nem értem, nem beszélek suttyóul – mondta, aztán kivágta az ajtót, és kiment rajta. Máté távoztával néhány pillanatig mindenki hallgatott, aztán Isti törte meg a csendet: – Ti akkor most így nem vagytok jóban, nem? – jutott erre az egészen döbbenetes következtetésre.

17. Este tizenegyig jóformán az egész nap előttünk állt, tudva, hogy este feladatra kell mennünk. Az IOV szervezői tökéletesen borzolták a kedélyeket azzal, hogy órákkal a megmérettetés előtt kiadták a kezdés időpontját, majd egyszerűen hagyták a versenyzőket, hogy azt csináljanak, amit akarnak időtöltés gyanánt. És ez sokkal nehezebben ment, mint első hallásra tűnik. Mert hiába volt szép idő, hiába volt kötetlen a táborhelyen belüli program, a levegőben ott lebegett az éjszakai verseny gondolata, és ezt senki nem tudta elengedni. Szinte mindenki tévesen választott csapattagot a feladatra, talán az arany négyes kivételével, de ők idegesítően tudatosan játszanak, szóval őket nem is vettük figyelembe. Rajtuk kívül azonban mindenki beválasztott, és cserelehetőség híján kénytelen volt azzal a tudattal tölteni a napot, hogy a gép előtt szocializálódott geek tagot küldik ki éjjel az erdőbe, hogy álljon ki a csapatáért, és maradjon versenyben. Ez a csavar kellőképpen kizökkentette a versenyzőket a nyugalomból, éppen ezért senki nem tudta úgy élvezni a napot, ahogyan kellett volna. Üres volt a medence és a környéke, senki nem ugrált vagy hülyült a lényegében központi bulihellyé vált helyszínen. A szabadtéri edzőterem gépei is üresen álltak, nem csattogtak a súlyok és súlyzók, ahogyan a focipálya is üres volt, senki nem rúgta a bőrt. A legtöbben a faházukba vonultak, hogy kipihenjék a délelőtti aquaparkozást, amitől kellőképpen lefáradtak. Mások drámai vlogot forgattak, suttogva magyarázva a kamerának, hogy mennyire feszült a helyzet az éjszakai feladat előtt. Az étkezőben neteztek egypáran, egy-két színes melegítőt viselő versenyző pedig a kapu előtti asztaloknál ült, de ezenkívül üresnek tűnt a táborhely, a maradék kilenc csapat összesen harminchat tagja már túlságosan kis létszám volt ahhoz, hogy bármilyen tömeget is alkosson. így pedig, hogy a legtöbben a faházukba vonultak, a táborhely pont olyannak tűnt, mint ahogyan délelőtt mutattam apunak. Kihalt volt és üres, a hangulata pedig feszült és nyomasztó. Nem mellesleg pedig bármilyen fakultatív programra rábólintottunk volna, csak hogy gyorsabban teljen az idő, és lekösse a figyelmünket. Még az ornitológiái program is jobb lett volna a semmittevésnél. De a szervezők nem