Maradj velem

engedték a tanároknak, hogy elvigyenek minket bárhová, sőt, azt sem, hogy a táborhelyen belül csináljanak velünk valamit. Mint valami büntetés, úgy telt a délután. Természetesen ez a verseny része volt, gyengítettek minket fejben, amennyire csak tudtak, mert az IOV nem csupán arról szól, hogy különböző logikai és erőnléti feladatokat teljesítünk a bent maradásunkért. A kilencedik napon az IOV már sokkal többet kivett belőlünk. Néha a meglepetés ereje zökkentett ki minket, máskor meg az órákig tartó kényszeredett várakozás volt az, ami pszichésen embert próbálóvá tette ezt a látszólag kedves iskolai versenyt. És a gondolat, hogy ma éjjel már csak nyolc csapat marad versenyben, beágyazta magát az agyamba, és nem engedett másra koncentrálni. – Megpróbálnám kitalálni, hogy mire gondolsz, de szerintem többre megyek, ha inkább megkérdezem – pillantott fel rám Kornél, aki a fejét az ölemben nyugtatva feküdt előttem, miközben én a kerítésnek háttal támaszkodva ültem a fák alatti árnyékban. Mosolyogva beletúrtam az ujjaimmal a hajába, és azt birizgáltam, majd megráztam a fejem. – Csak az esti feladat körül járnak a gondolataim – ismertem be. – Ez nem is olyan meglepő – ráncolta a homlokát, és szórakozottan a szemembe nézett. – Minimum vektoranalízisre tippeltem volna. – Azt már átgondoltam az ebédnél – vágtam rá kapásból, mire Kornél felröhögött, és én is elnevettem magam. – Szóval... Mi van az esti feladattal? – váltott kicsit komolyabb stílusra. – Félsz? – Nem – közöltem egyszerűen. – Tényleg nem? – lepődött meg. – Tényleg nem – feleltem. – Jó, mert az is teljesen normális lenne, úgy láttam, nem egy versenyző ijedt meg a feladattól. Sokan félnek kimenni oda. – Hidd el, én tényleg nem tartok tőle. – Mert... sokszor voltál már ilyen szituációban? – próbálkozott mosolyogva. – Nem. Csak biztos vagyok benne, hogy a szervezők kellő odafigyeléssel vigyáznak ránk, és távol tartják az állatokat – magyaráztam. – És az állatokon kívül? Egyedül a sötétben, az erdőben... – kérdezte, én pedig a fejemet rázva válaszoltam. – Nem fogok odaképzelni semmit, ami nincs ott. Már nem ijeszt meg a

fantáziám, amióta láttam, hogy a valóság sokkal rémisztőbb tud lenni – mondtam ki egyszerűen. Kornél csendben hallgatott, és átgondolta a mondottakat, aztán bólintva jelezte, hogy érti, és nem firtatta tovább, hogy miről beszélek. Gondolom, rájött magától is. Az ember addig fél gyerekes dolgoktól, amíg egyszer csak idő előtt felnőtté nem válik, és akkor már nem a képzeletétől kell tartania, hanem a hétköznapoktól. És az mindig sokkal ijesztőbb. Jó ideje nincsenek rémálmaim gyilkos bohócokról és ágy alatt lapuló szörnyekről, nem ijeszt meg egy sötét sikátor látványa, vagy éppen az éjszakai erdő. Sokkal ijesztőbb és valóságosabb emlékeim vannak. Az én félelmeim átalakultak rettenetté, és azóta, hogy láttam anyut hónapok alatt a súlya felére fogyni, hogy a csontjai szinte átszúrták kinyúlt bőrét, hogy a vékony karjában szétment a véna a sok vérvételtől és infúziótól, amitől kékesfekete foltok keletkeztek, és kentem Liotonnal, amennyire csak tudtam, hogy javítsak a helyzeten. Hogy cseréltem a lepedőjét és a kötéseit, megpróbálva mosolyogni, nehogy lássa, mennyire elborzaszt a látvány, miközben mindennél jobban kikészített az állapota, az elesettsége, a kiszolgáltatottsága. Ezektől az emlékektől ébredek fel éjjel átizzadt ruhával, csuromvizesen. Mit nekem horrofilmek? Ha elmesélném egy gyilkos bohócnak, hogy mi van bennem, még ő is támogatóan átölelne. Nem félek a képzeletemtől. Az emlékeimtől félek. Mert láttam a hősömet feladni. Ennél ijesztőbb nem létezik számomra. – És te? Hogy állsz az éjszakai erdőjárással? – kérdeztem Kornéltól, bízva abban, hogy nem veszi észre rajtam, hogy mennyire máshol jártam fejben. – Szerinted ha tartanék is tőle, bevallanám előtted? Hogy nézne az ki? – röhögött. – Egyébként nem, nem félek. Csak a hiúz ne jött volna szóba – dünnyögte, én pedig elnevettem magam. – Azzal a szituációval nem hiszem, hogy tudnék mit kezdeni, és nem biztos, hogy ugyanígy tudnál rám nézni a jövőben, ha látnál megfutamodni. Úgyhogy kizárólag miattad, de szembenéznék vele... – A hiúzzal – bólintottam. – Akár – erősítette meg. – Ez nagyon kedves tőled – gondoltam át. – De ha úgy van, akkor szerintem mégis futamodj meg. Majd szemet hunyok felette. És különben is, már láttalak megijedni egy szarvasbogártól... – emlékeztettem. – Először is, az nem egy szarvasbogár, hanem egy mutáns szörnyeteg – háborodott fel. – Másrészről pedig éppen téged mentettelek meg tőle, az életem árán is...

– Igen, pont így emlékszem én is az esetre – nevettem fel, Kornél pedig felnyúlt, és a tarkómat megragadva lehúzott, hogy megcsókolhasson. – Egyébként... – szóltam, amikor Kornél elengedett. – Apu érdekes dolgot kérdezett ma... Amiről eddig nem igazán volt szó köztünk – váltottam témát. Kornél érdeklődve figyelt, mire sóhajtottam egyet. – Hogy mi lesz ezután – mondtam ki végül. – Mármint a verseny után? – Igen. Nem akarom rád hozni a frászt ezzel, vagy ilyesmi, és hidd el, nem vagyok az a tervezgetős lány. Régen az voltam, de régen sok minden más is voltam – sóhajtottam. – Csak így, hogy apu rákérdezett, kíváncsi lettem, hogy te vajon... vajon gondoltál-e erre. Hogy mi lesz, ha az egyikünk kiesik? Vagy, legjobb esetben is, ha döntőzünk... Mi lesz utána? – Maradjunk abban, hogy mindketten döntőzünk, és az azt jelenti, hogy végig itt voltunk, az utolsó napig – közölte úgy, mint az egyetlen eshetőséget. – Rendben. De akkor is van utána. Vagyis nem tudom. Van utána? – kérdeztem tűnődve, mire Kornél összehúzott szemöldökkel felemelte a fejét az ölemből. – Nálam határozottan van utána – ült fel, és levette a napszemüvegét, hogy a szemembe tudjon nézni. – És nálad van utána? – kérdezett vissza. Úgy tűnt, ezúttal nem biztos a válaszomban. – Persze – mondtam ki őszintén, mire Kornél alig láthatóan megkönnyebbült. – Szeretném, ha lenne – mosolyodtam el. – Oké – bólintott vigyorogva. – Akkor visszatérünk erre a döntő után. – Kornél – ingattam a fejem, mélyen a tekintetébe fúrva az enyémet. – Addig is kieshetünk. – Nem fogunk – vágta rá. – Jó, legyen úgy – hagytam rá nevetve, Kornél pedig visszafeküdt a fűre, fejét az ölembe hajtotta, és miközben a hajába túrtam az ujjaimat, ő az eget nézte. A távolból egy sötétzöld melegítés alak közeledett, aztán az orrán lévő kötés miatt azonnal rájöttem, hogy Isti az. – Nem akarom megzavarni a romantikus délutánotokat... – kezdte, ahogy odaért hozzánk. – De amúgy igen, és bocsi – tette hozzá röhögve. – Mi a helyzet? – érdeklődtem. – Szétunjuk az agyunkat, nem telik az a rohadt idő, és összeálltunk a többiekkel, de kellenétek a játékhoz, kiegészíteni a csapatotokat – magyarázta. – Beszálltok?

– Milyen játékról van szó? – kérdeztem. – Hát... Az erdő közepén vagyunk korlátozott nettel, nagyjából minden nélkül. Úgyhogy old schoolba nyomjuk. Activityzünk. – Úgy érted, manuálisan? – kérdeztem döbbenten. – Na, látom, közénk való vagy, Hanna – röhögött ki Isti, jelezve, hogy a játékról első körben nekem is azonnal PC vagy konzol jut eszembe. Egyébként második körben is. És talán a harmadikban is. – Igen, manuálisan, az IOV egyik szponzora egy játékbolt, úgyhogy van egy csomó társas meg kártya az orvosi szoba melletti tárolóban – felelte. – Az Activityt választottuk, meg szereztünk Róberttól egy hordozható táblát és filceket. – Jó, én benne vagyok – vontam meg a vállamat. – Kornél? – pillantottam rá. – Nem hagyom ki, ahogy Lóri mutogat – tápászkodott fel. Az étkezőbe beérve a piros, fekete és sötétzöld csapat tagjai már vártak ránk, velünk együtt pedig kiegészült a létszám. – Miért nem pingpongozunk inkább? – érdeklődött Zoli, unottan bámulva a táblára, amit Bernadett éppen letörölt. – Mert az csak téged szórakoztat – felelte Zsombi őszintén. A beszólására mindenki felnevetett, aztán Csenge mobillal a kezében kért egy kis figyelmet. – Jó, a játékszabályok... – kezdte volna felolvasni, de Karesz félbeszakította. – Viccelsz, ugye? Activytizni mindenki tud – forgatta a szemét. – Én nem vágom, hogy kell – jelentkezett Lóri. – Hát, barátom, te aztán elgyúrtad az agyad – sóhajtotta a sötétzöld csapattag, és visszafordult Csengéhez. – Akkor bocs, mégis olvasd fel, légyszi – hagyta rá, Csenge pedig jól érthetően felolvasta Lórinak. – Tehát akkor csapatok a csapatok ellen – közölte Zsombi. – Ez nekem új, egymás ellen kell versenyezni? Hogyhogy? – vihogta Bence a feketéktől. – Nagyon vicces – rázta meg a fejét Zsombi. – Na, kaptam Róberttól homokórát is, még jó, hogy ennyi van a versenyen – tett le az egyik étkezőasztalra a kis szerkezetet. – Ez egy percet mér, annyi idő alatt kell kitalálni. – Mi az a rím? Azzal mit kell csinálni? – emelt fel egy kártyalapot Lóri, amikor leolvasta róla a feladatot. – Rímet faragsz – felelte Csenge. – Abban jó vagyok. A párnap lábnap is az enyém, én találtam ki –

büszkélkedett Lóri. – Na, kezdjük. Piros csapat, ti vagytok az elsők – szólt Isti, majd körbefordult. – És ne feledjétek. Szabad a rablás. – Oké – értettük meg, majd Bernadett húzott egy kártyát a pakli tetejéről. – Bernadett rajzol! – kiáltotta Karesz, miközben készített egy csomó képet a telefonjával. Bernadett a táblához lépett, levette a kupakot, majd rajzolni kezdett, amikor kinyílt az étkező ajtaja. Dávid volt az az arany csapatból, valószínűleg netezni jött, de megtorpant a bejáratnál, amikor észrevette, hogy mennyien vagyunk. – Gyere nyugodtan – intett neki Lóri. – Ha nem zavar, hogy hangosak vagyunk. – Nem, bedugom a fülem – sétált el mellettünk. – Ez egy gyík! Nem, egy ember! Egy gyíkember! – üvöltötte Lóri a táblánál rajzoló Bernadettnek, aki a szemét forgatva nézett rá. – Te vagy egy gyíkember, nézd már meg jobban! – magyarázta a táblán kopogtatva a filctollal. – Nem ér beszélni – szólt szigorúan Bence. – Elnézést – húzta be a nyakát Bernadett, és tovább rajzolt. Hunyorogva néztem az ábrát, fejemet jobbra-balra döntve, miközben Kornél hátulról átkulcsolta a kezét a derekam körül, és állát a jobb vállamon pihentette. – Harapófogó– mondtam. – Az! – tapsolt egyet Bernadett meglepetten, a többiek meg hangosan röhögve pfujoltak, amiért ilyen gyorsan kitaláltam. – Jó, persze, hogy találtad ki ennyiből? – rázta a fejét Karesz, aztán hunyorogva a mögöttem álló Kornélra nézett. – Amúgy tudjátok, hogy ti most egymás ellen játszotok? – Igen, már megszoktuk – mosolygott Kornél, a megjegyzésére pedig elnevettem magam. A sötétzöld csapat következett, ahol Istinek mutogatnia kellett. Közben Csenge Ádám segítségével hozott a konyháról egy tálcán üdítőket. Az üres asztalok közt ülő Dávid, aki eredetileg netezni jött az étkezőbe, egy idő után kivette a füléből a fülhallgatót, letette a mobilját az asztalra, és távolról nézte a játékunkat. Amikor észrevettem, azonnal elkapta a tekintetét, de nem igazán tudta hitelesen tettetni, hogy nem minket nézett. – Nem szálltok be? – kiáltottam felé. – Mi? – kérdezett vissza. – A csapatoddal... – vontam meg a vállam hanyagul. – Van hely, és ha

többen vagyunk, viccesebb – tettem hozzá. – Kösz, nem – fordította el a fejét, és újra felemelte a telefonját. Éppen Lóri rabolt egyet a sötétzöldektől, mert az első néhány táblára rajzolt vonalból azonnal kitalálta a súlyzót. – Újabb pont a piros csapatnak – vezette az állást Isti precízen. – Na jó – állt fel az asztaltól Dávid, aki bármennyire is próbálkozott, egyszerűen képtelen volt a telefonján nézett dologra koncentrálni, mert akarva-akaratlanul is állandóan a röhögésünkre, drukkolásunkra, vagy éppen a vicces vitáinkra figyelt. – Hozom a csapatomat, ha beszállhatunk. – Jó, gyertek – felelte Bernadett, aki éppen a földön feküdt, és karját le-fel mozgatva leginkább feltakarította az étkező padlóján lévő koszt. – Ez... Ez... Ez egy fuldokló szinkronúszó! – üvöltötte Lóri az első tippet, ami eszébe jutott. – Vagy egy hóangyal – közölte Zsombi, furcsán nézve Lórira. – Az, megvan! – tápászkodott fel Bernadett, leporolta a piros melegítőjét, amit bekoszolt a rátapadt szürkésbarna kosz, és megállt Lóri előtt. – Most komolyan. Fuldokló szinkronúszó? – Hát, úgy nézett ki... – védekezett Lóri. Kornél következett, kihúzta a kártyát, és elolvasta. – Mutogatás következik – szólt Csenge. Kornél bólintott, jelezve, hogy kezdi, aztán a szívére tette a kezét. – Szív! Szerelem! Hanna! – ordította teljes eksztázisban Zsombi, aki kissé belefeledkezett a játékba. Valamennyien értetlenül néztünk rá, majd Kornél elröhögte magát. – Ez – ismételte meg a mozdulatot, és újra a mellkasára tette a kezét. – Azt jelenti, hogy én – közölte, Zsombi pedig zavartan elvörösödött, és elnézést kérőn pillantott rám. – Nincs beszéd! – szólt rá Isti Kornélra. – Bár megértem, hogy ezt szeretted volna megmagyarázni – tette hozzá visszatartott röhögéssel. Kinyílt az étkező ajtaja, és Dávid kíséretében felvonult az arany csapat maradék három tagja is. – Na, úgy hallottuk, hogy valakiket el kell verni. Kiket is? Ja igen, mindenkit – állt meg előttünk Veronika csípőre tett kézzel. A belépőjét valószínűleg előre kitalálta, mert pont úgy nézett ki előttünk, mintha fotózásra várna. – Instalány, vegyél vissza az arcodból, és ne pózerkedjél – szólt rá

Bernadett unottan. – Kornél mutogat éppen, szabad a rablás. Az arany csapat érkezésével, akik valószínűleg azért jöttek, mert mint mindent, ezt is meg akarták nyerni, a játék folytatódott. A hangulat fantasztikus volt, elképesztően sokat nevettünk, és valahogy a kollektív játék közben sikerült teljesen megfeledkeznünk arról, hogy vár ránk egy éjszakai feladat, ahonnan előfordulhat, hogy akár közülünk esik ki valaki. Az Activity elvette a figyelmünket nagyjából mindenről, éppen ezért valahogy sikerült önfeledten szórakoznunk. Az arany csapat sem rontott a helyzeten, sőt, miattuk még jobbá vált a program, tekintve, hogy teljesen bepörögtek attól, hogy mindenképpen nyerni akarnak, bármi áron, így ők kúsztak, másztak, rímet faragtak, rajzoltak, üvöltöztek egymással, miközben mi nevettünk, sokszor csak rajtuk. A felállás a megszokott volt, csapatok csapatok ellen, de ezúttal tét nélkül, csupán szórakozásból. Ettől pedig igazán emlékezetessé vált a délután. Vacsoráig játszottunk úgy, hogy időközben nem zavart minket a konyháról érkező ételszag, sem pedig a csörömpölés, olyankor csak hangosabban tippelgettünk, és figyelmen kívül hagytuk a készülődést. Az étkezőbe egymás után érkeztek a csapattagok, akik bár enni jöttek, érdekesebbnek tartották az Activity döntőt a fekete és arany csapat között, így hátrébb állva figyelték a történéseket. Sajnos a sötétzöldek és mi is kiestünk, Kareszék a negyedik helyen végeztek, mi pedig harmadikok lettünk, amikor elvéreztünk Zsombi rímfaragásánál, mivel ahogy kimondta, Zoli azonnal rabolt, tekintve, hogy ő volt az első, akinek beugrott, hogy Zsombi King Kong rímére passzol a pingpong. És nyert is vele. – Gyerünk! Gyerünk, ez az utolsó kör, ha most kitaláljátok, akkor nyertünk! – paskolta meg az arcát Veronika harci lázban égve, így tulajdonképpen felpofozta saját magát. A csapattársai bólintottak, és kissé görnyedten, befeszülve koncentráltak, várva a rajzot. Veronika kihúzta a kártyát, és összevont szemöldökkel olvasta le, majd határozottan bólintott, és a táblához lépett. Ekkor érkezett meg a sárga csapat, és érdeklődve megálltak a háttérben. – Mit csináltok? – kíváncsiskodott Timi. – Activity – felelte Bernadett, hátra sem nézve. – De jó, beszállhatunk? – kérdezte a lány. – Ez az utolsó kör – pillantott rá a válla felett Isti. – És utána? – próbálkozott a lány, de Dóri az arany csapatból ráförmedt. – Kussoljatok már, vagy menjetek ki! Ez a döntő, mindjárt nyerünk! Rajzold, Veronika, ne foglalkozz semmivel! – buzdította a csapattársát

teljesen kipirosodott arccal. – Akkor... – fordította meg Zsombi a homokórát. – Mehet! És szabad a rablás. Veronika a táblához hajolt, és egy sötétzöld filcet emelt fel, majd sietősen lerajzolt egy pálcikaembert. – Ember. Személy. Alak – tippelgettek az arany csapat tagjai megállás nélkül. Veronika megrázta a fejét, filctollat cserélt, és egy újabb ábrát kezdett rajzolni. Úgy nézett ki, mint egy alma. A szememet forgatva elmosolyodtam a filctollcserén, majd találkozott a tekintetem Csengéével, aki óvatosan rázta a fejét, jelezve, hogy nem tudja a választ. Ekkor, csupán azért, hogy bosszantsam a bepörgött arany csapatot, óvatosan a nyakamhoz nyúltam, és megkocogtattam. Csenge továbbra is a fejét rázva nézett, azt tátogva, hogy „Mi?" Ismét a nyakamhoz nyúltam, majd rájöttem, hogy ezzel nem megyek semmire, ezért a mellettem lévő Lórira pillantottam, és rámutattam a nyakára. Csenge összehúzta a szemét, majd eltátotta a száját. így már megértette. – Ádámcsutka! – üvöltötte. – A fenébe már! – dobbantott egyet Veronika, és eszelősen fordult a csapattársaihoz. – Hülyék vagytok? Zöld ember, az zöld ruhát jelent, vagyis Ádám a sötétzöld csapatból! Ez meg egy alma! – csapott mérgesen a táblára. – Ádám plusz csutka. Ádámcsutka! – ordította, miközben a táblán lévő mágneses filceket lekapkodva dobálni kezdte a csapattársait, akik a kezüket az arcuk elé tartva próbálták védeni magukat. Veronika hajgumija lazán lógott a szebb napokat is látott copfja végén, majd ki is esett a hajából, amikor a társait kergetve dobált feléjük mindent, ami a filctollak elfogyása után a keze ügyébe került. Csenge és a fekete csapat csupán egy pacsival ünnepelték meg a győzelmüket, majd a fekete csapat lánytagja odaállt mellém. – Köszi – suttogta, titokban tartva, hogy én súgtam meg a helyes választ. – Ezért a látványért bármikor – bólintottam visszatartott mosollyal, miközben azt néztem, hogy Veronika az egyik asztalt megragadva jobbról és balról is beijeszti Gergőt, aki így nem tudta, merre meneküljön. Az Activity-partink után mindenki leült enni, és vacsora közben Mátéék lebeszélték néhány versenyzővel, hogy ők is activityznek majd evés után együtt. Ugyanúgy, ahogy mi, csapatok a csapatok ellen, szín szerint, végig szabad rablással, mert attól izgalmasabb és viccesebb a játék. Hű, de eredetiek.

Éppen a salátámra öntöttem dresszinget, amikor rezegni kezdett a lenémított telefonom. A kijelzőn apu kért videóhívást, így elnézést kérve a többiektől azonnal felkaptam. – Na végre! Hol voltál eddig? – kérdeztem aggódva, kissé megfordítva a családon belüli szerepeket. Apu feltöltődve, lelkesen nézett a kamerába. – Az imént értem haza, kicsit elhúzódott a túránk, mert a többiek Lillafüredet is érinteni akarták, így megnéztük. Hanna, fantasztikusát ettünk, muszáj elmennünk majd oda együtt is, isteni volt – mesélte kivirult arccal. Meglepetten, őszinte mosollyal hallgattam, megpróbálva felfogni, hogy nem csupán jól telt a napja, de határozottan tervezgetni is kezdett. Rettenetesen régen volt már erre példa. – Nagyon örülök, hogy jól telt a nap. – Nagyon jól. Rengeteg képet készítettem, mindjárt küldök is párat. – Rendben – mosolyogtam, de apu azonnal kiszúrta, hogy valamit titkolok, és rögtön rákérdezett. – Történt valami? – Öhm, csak feladatra készülünk – feleltem. – Most? – csodálkozott. – Nem, igazából még van idő addig. Este tizenegykor lesz – köhintettem. – Ó, éjszakai feladat, micsoda izgalmak! – Igen, úgy tűnik, hogy megint odakint lesz az erdőben. – Hűha, akkor a csapatotok legbátrabb tagjára lesz szükség – vigyorgott. – Kit küldtök? – Engem – mondtam, mire apunak azonnal lehervadt a mosoly az arcáról. – Hát ennek most nem örülök annyira – ingatta a fejét aggódó tekintettel. – Utólag már mi sem, de nincs nagyon választásunk, megtévesztő volt az instrukció, és bedőltünk neki – meséltem. – De, ha minden igaz, valamilyen módon Zsombi a segítségemre lesz. – Tehát nem egyedül mész? – kérdezte. – Elméletileg nem, gyakorlatilag viszont elképzelhető, hogy egyedül leszek kint, Zsombi pedig egy mikrofonos fejhallgatón kommunikál majd velem. Már amennyire értelmezni tudtam a feladathoz kapott képet – fújtattam. – Hmm – dünnyögte apu. – Ne aggódj, a szervezők vigyáznak ránk, kint lesznek velünk, és elérhető

távolságból kísérik a versenyzőket. Csak úgy tűnik majd, hogy egyedül vagyok, de valójában nem leszek – próbáltam nyugtatni. – És nem lesz gond? Nem fogsz félni? – Voltam már kint – emlékeztettem. – Csakhogy nem egyedül – vágta rá azonnal. – Igaz – ismertem be. – De mitől félnék? Mi lehet ott a saját démonjaimon kívül? – vontam meg a vállam, apu pedig pontosan értette, és szomorúan bólintott. – Maximum egy hiúz – tettem hozzá szórakozottan. – Hogy micsoda? – kerekedett el a szeme. A beszólásomat követve nagyjából öt teljes percig kellett aput nyugtatnom azzal kapcsolatban, hogy semmilyen veszély nem fenyeget, és csak vicceltem, de persze azonnal utánanézett a dolognak, és aggodalmasan konstatálta, hogy mennyi veszély fenyegethet éjszaka az erdőben. Ez pont olyan dolog, amin nagyjából még soha nem gondolkodtunk, mivel születésem óta ugyanabban a budai lakásban éltünk, így nálunk kimerül az állat téma annyiban, hogy ami repül, az madár, aminek négy lába van, az kutya vagy macska, aminek pedig négynél is több lába van, az pók. Eddig terjed a tudásunk azon állatokkal kapcsolatban, amik szembejöhetnek velünk. Vaddisznó, róka, hiúz... Ezekre kevésbé kell számítani a Várnegyedben. Amikor végre sikerült valamennyire meggyőznöm aput, hogy jól leszek, és ne aggódjon, két falatot tudtam enni a salátámból, mert érkezett a következő hívás. Természetesen a nagyi volt. – Hanna, apád most hívott, hogy azon a pszichopata viadalon éjszakai feladatra küldenek egyedül, és hogy mennyi veszély leselkedik rád! Mégis mire véljem ezt? – kérdezte, én pedig ujjamat a szám elé tettem, jelezve, hogy csendesebben beszéljen, mert a videóhívást mások is hallják. A nagyi a kamerába nézve felemelte a poharát, amibe idegesen beleivott. Összeráncolt homlokkal meredtem a kijelzőmre. – Nagyi, te mit iszol? – Ez? Ez semmi. Csak egy kis szíverősítő – legyintett. – Semmi baja a szívednek – pislogtam rá értetlenül. – És így előzöm meg, hogy ne is legyen – ivott bele újra a pohárba. – Értsd meg, hogy stresszes lettem a puma hírétől. – Milyen puma? – tártam szét a kezem. – Honnan tudjam, apád hívott ezzel... – Ó – értettem meg visszafojtott nevetéssel. – Nem puma, hanem hiúz – javítottam ki. – És nem kell stresszesed miatta. Egy egyszerű éjszakai

feladatra megyek ki az erdőbe, oda, ahol vigyáznak ránk, viszont tény, hogy az erdőben élnek állatok. Köztük hiúz is. – Hát ezt nem bírom idegekkel – töltött újra. – Nagyi, semmi értelme ennyire kiakadni, jól vagyok, és jól is leszek. Amúgy Zsombival megyek a feladatra. – Ez legalább jó hír. Dobd oda a hiúznak, ha úgy van – bólintott. Zsombi kezében megállt a kés és villa, majd falfehéren nézett felém. – Üdvözlöm a nagyidat – motyogta, én pedig a kamerába néztem. – Zsombi, aki egyébként tökéletesen hallja, amit mondasz, üdvözöl. – Hoppá – húzta el a száját a nagyi. – Fordíts felé, kérlek. – Jó – mondtam, és a telefont Zsombi irányába tartottam, aki éppen egy újabb falatot lapátolt a szájába. – Jó étvágyat, fiam – szólt a nagyi. – Köszönöm – felelte Zsombi illedelmesen. – Mit eszel? – Ez most... – pillantott Zsombi a tányérjára – ...sajttal, sonkával töltött pulykamell sült krumplival és uborkasalátával. – Na jól van, egyél csak, ki tudja, lesz-e még rá lehetőséged. – Mi? – kerekedett el Zsombi szeme, és azonnal abbahagyta a rágást. – Nagyi! – kaptam vissza magam felé a telefonomat mérgesen. – Ne ijesztgesd már, így is fél! – Hát a leopárdtól én is félnék. – Hiúz, és leraklak. De előtte kérj bocsánatot Zsombitól – néztem szúrós szemmel a kamerába. – Hajj, jó, mutasd – forgatta a szemét. A telefont újra Zsombi felé fordítottam, aki halálra vált arccal nézte a kijelzőt. – Elnézést az előbbi ízléstelen viccemért – hallottam a nagyit. – Semmi gond – motyogta Zsombi, hangosan nyelve egyet a torkán megakadt falatra. Visszafordítottam magamhoz a nagyit. – Fejezd be a vacsorát nyugodtan, aztán ha végeztetek a feladattal, mindenképpen jelentkezz – kérte. – De lehet, hogy nagyon késő lesz – gondolkodtam. – Nem baj. Várni fogom – ígérte, aztán a poharára pillantott. – Ha esetleg sokáig nem venném fel, próbálkozz csak, előfordulhat, hogy elbóbiskolok... Elköszöntem a nagyitól, majd folytattam a vacsorámat, miközben a többiek szóltak, hogy nézzem meg a netet, mert Kocsis őrült posztolásba kezdett. így

aztán ráérősen eszegetve fél kézbe fogtam a telefonomat, és átfutottam a közösségiket. Úgy tűnt, Kocsis is hazaért, és elárasztotta magával a netet. Szó szerint, ugyanis a suli Facebook-oldalán a következő fogadott: Szirtes Gimnázium tizennégy új videót töltött fel a Készülődés az IOV-látogatásra albumba. Szirtes Gimnázium harminc új képet töltött fel az Úton az IOV-ra albumba. Szirtes Gimnázium százkét új képet töltött fel az Ilyen az IOV élménytábor albumba. Szirtes Gimnázium tizenkilenc új képet töltött fel az IOV szelfik albumba. Szirtes Gimnázium százötvennégy új képet töltött fel az IOV életképek albumba. Szirtes Gimnázium hét új képet töltött fel az Ilyen a fiúk faháza az IOV-on albumba. Szirtes Gimnázium nyolc új képet töltött fel az Ilyen a lányok faháza az IOV-on albumba. Szirtes Gimnázium tizenöt képet töltött fel az IOV étkező és konyha albumba. Szirtes Gimnázium két új képet töltött fel az IOV konyha személyzete albumba. Szirtes Gimnázium harminc új képet töltött fel az IOV fák és erdő albumba. Szirtes Gimnázium hat új képet töltött fel az IOV-medence albumba. Szirtes Gimnázium nyolc új képet töltött fel a Lóri gyúr az IOV szabadtéri edzőtermében albumba. Szirtes Gimnázium két új képet töltött fel a Hanna és apukája albumba. Szirtes Gimnázium hat új képet töltött fel a Bernadett és Dani albumba. Szirtes Gimnázium egy új képet töltött fel a Zsombi a szüleivel albumba. Szirtes Gimnázium huszonegy új képet töltött fel a Nyertes Szirtes. A csapatunk csoportképei az IOV-on albumba. Szirtes Gimnázium tíz új képet töltött fel a Búcsú az IOV-tól albumba. Szirtes Gimnázium tizenkilenc új képet töltött fel a Csárda – halételek és desszert albumba. Szirtes Gimnázium negyven új képet töltött fel az IOV kísérők, szelük és ebéd, kitérő Lillafüred felé, utazás haza albumba. Elkerekedett szemmel pörgettem a hírfolyamot, és annyira megdöbbentem, hogy elfelejtettem közben enni. Rettenetesen sok komment érkezett, én pedig félve kattintottam. Volt is okom félni. „Mi a szar, Kocsis meghülyült? Mi ez a rengeteg kép?" „Na jó, én letiltom a francba az egész sulit, nem hiszem el, hogy feldobta a Face a fák és erdő albumot. Kit érdekel?" „A gyúrós gyerek már a suli oldalán gyúrhat? Én is akarok saját albumot a Szirtes oldalán!" „Menjetek már, milyen faszán néz ki ez a hely, nem mondták, hogy full extrában lógnak ott a verseny alatt!"

„Nézzétek már meg a medencés képeket. Mi meg megdöglünk itt a net előtt." „Titanilla tanárnő hol van? Miért nincs róla valami bikinis kép?" „Vagy anélküli. LOL." „Kocsis túltolta a netet, belefulladok a képeibe." „Kocsis mit keresett a versenyen?" „Nyerte a csapatunk a látogatást, és elmehetett a kísérőkkel." „Kösz, erről lemaradtam." „Milyen jól néznek ki a faházak!" „Most mi ez az album a csárdáról meg a halételekről? Nem értem." „Az már nem a verseny része, Kocsis hazafelé megállt zabálni, azt mutogatja." „Honnan tudod?" „Instán élőzött. Vagy hatszor." „Jól néz ki az a halas kaja. Mi lehet?" „Szerintem az sült pisztráng." „Igazad van, az tényleg az." „Ez a Hanna milyen jó csaj!" „Jaja. De Bernadett se rossz.” „Nem tudom, nem stílusom az olyan csaj, akinek akkora karja van, hogy simán lever." „Seggfejek, megfogtátok a lényeget, látom." „Mi a bajod?" „Hogy ők az iskolánkért versenyeznek éppen, ne a csajokat stíröljétek és kritizáljátok a gép előtt punnyadva, hanem drukkoljatok normálisan, vagy maradjatok kussban, gyökerek!" „Ki kritizált? Csak mondtuk, hogy a matekos spiné jól néz ki. Meg a vízilabdás se rossz, ha valaki bírja az izmos csajokat." „Hé, nézzétek meg Kocsis szelfijeit. Beszarok a röhögéstől. Mi ez a kalap rajta?" „Vette a látogatásra. Csinált haul videót is, annyira készült a Bükkbe." „Kocsisnak van haul videója? Behugyozok, linkeljetek már mindent, ez óriási!" „Tessék, itt van. LINK" „Kösz." „Most jöttem, bástyák, mi ez a baszott sok kép, Kocsis minden fűszálat megörökített, vagy mi van?" „Kicsit elragadtatta magát, ja." „A gyúrásnak külön albumot csinált. Besírtam." „Az semmi, Instán van Kocsisról Boomerang is. Nagyon tolja a social médiát csórikám." „Megyek, nézem." „De jól néz ki a harmadik kaja a képen a csárdás albumban. Mi az?" „Sztrapacska lesz az." „Én is akarok olyat." „Mi tart vissza? Kocsis megadta a lokációt is." „Tényleg. Esküszöm, kedvet kaptam hozzá." „Csá, mi ez a sok kép, van valami kirándulás a sulinkkal, és Kocsis nem szólt róla, mert utál?" „Ez az IOV-on készült." „Mi az az IOV?” „Ne már, vagy kilenc napja megy a kontent a versenyről megállás nélkül, aki eddig nem követte, ne itt kérdezősködjön már, guglizz rá, baromarc." „Mi van, már kérdezni sem lehet?" „Hát ne. Itt ne. Mi itt napok óta követjük a versenyt, ha akarjuk, ha nem." „Jól van már, utánanézek." „Hé, új videó van Instán, csekkoljátok, Kocsis azt mondja, mennek ma éjjel feladatra a versenyzők. Elég idegesnek tűnik." „Nézzük."

„Nincs Instám, valaki leírja?" „Biztos ide is posztolni fogja, de tessék. Kocsis azt mondja beugratós volt a feladatra jelentkezés, és valamiért a Szirtes-csapat azt hitte, gamer cucc lesz, ezért jelentkezett a matekos csaj meg a kilencedikes geek" „Zsombi és Hanna." „Na, ők. És állítólag benézték a cuccot, mert mennek kifelé az erdőbe tizenegykor, valami feladatra" „Kösz az infót." „Nincs mit." „Azt mondjátok, kimennek az erdőbe sötétben? Tiszta para." „Hát ja, de vannak ott szervezők, egy csomóan vigyáznak a versenyzőkre. De azért mégis szívás, hogy nem Lóri és Bernadett mennek." „Ja, Bernadett masszív csaj, leüt az bármit." „Lóri meg lerúg bármit a vádlijával. LOL." „Sajna nem ők mennek." „Aha, tényleg szívás. Ráadásul a videóban Kocsis azt mondja, csomó veszély fenyegeti a versenyzőket. Oroszlán, meg minden." „Oroszlán a Bükkben? Hát te hülye vagy, ember." „Nem én mondtam, hanem Kocsis!!!" „Kocsis nem említett oroszlánt, hanem párducot mondott." „Ti mind teljesen idióták vagytok? Azt mondta, hiúz!" „Az olyan, mint a párduc." „Hát azért nem..." „Srácok, most jöttem, mi történt? Kit harapott meg egy hiúz???" „Senkit, ne kelts riadalmat feleslegesen!" „ÚRISTEN, KOCSIST FELFALTA EGY HIÚZ? RIR IGAZGATÓ ÚR!" „Ti nem vagytok normálisak..." „Akkor tizenegykor megy Hanna és Zsombi az erdőbe?" „Aha." „A francba, hogy nem streamelik a versenyt, annyira nézném.” „Én is." „Én is." „Én is." „Én nem, csak ha Titanilla tanárnő pucér." „Takaroggymár innen!" „Hellósztok, éppen nyaralok, csak felnéztem a netre. Valaki meg tudja mondani, hogy Kocsis miért töltött fel képeket palacsintáról? És hol lehet kapni?" A kommentszekciót bezárva leraktam a telefonomat, és kétségbeesetten néztem a többiekre. Bernadett és Zsombi csakúgy, mint én, lezsibbadt aggyal bámult maga elé, megpróbálva elfelejteni a suli oldalán látottakat. Eközben Lóri továbbra is vidáman evett, fél kezében a telefonját tartva, és elégedetten bólintott. – Ezt nézzétek, milyen jó lett ez a kép rólam. Kocsis nagyon elkapta a pillanatot – mutatta felénk a saját edzős képét, és úgy tűnt, ő egyelőre nem is nézett meg mást a feltöltött fotók közül, kielégítette a Lóri gyúr elnevezésű album.

18. Tíz óra ötvenöt perckor a hátsó kiskapunál, mellettem az ideges Zsombival vártuk a feladat kezdetét. Már minden csapat versenyzője megérkezett, így kisebb csoportban ácsorogtunk, nem tudva, hogy mi vár ránk. A kapuig lámpák sora világította meg az utat, azon túl azonban a mélysötét erdő terült el. Ott már nem volt fény, nem volt mesterséges világítás, sem pedig lámpa. Csak az erdő a benne lakó állatokkal. Köztük az estére legendássá vált párductigrisoroszlánpumahiúzzal. Elhessegettem a gondolatot a fejemből, és megnyugtatóan az izgalomtól reszkető Zsombi vállára tettem a kezem. – Hé – mosolyogtam –, nyugi. Bízz bennem. Csak nekem kell kimenni oda – suttogtam. – Biztos? – Remélem – bólintottam, aztán körbenéztem a versenyzőkön. Még azok is elrettentek egy kicsit, akik a délutáni világosságban nem tartottak a feladattól. Mert azóta más lett a helyzet. Besötétedett, és a barátságos erdő koromfekete folttá vált a tábor körül. Sajnos Bernadett és Lóri nem kísérhettek minket a kapuig, mert a szervezők a táborban maradó csapattagokat összeszedték, és az étkezőbe terelték, ahol a kísérő tanáraink azt a feladatot kapták, hogy tartsák ott őket, és vigyázzanak rájuk, amíg a feladat tart. Titanilla annyira nem örült annak, hogy dolga akadt, de hamar megoldotta, mert leült az asztalunkhoz Bernadett és Lóri társaságában, majd elindított egy filmet a tabletjén. Elképesztően kemény munkája volt, sajnáltuk is érte. Mivel a többieket vesztegzár alá helyezték az étkezőben, ott búcsúztunk el Bernadett-től és Lóritól, akik jól megölelgettek minket, és azt mondták, próbáljunk meg minden tőlünk telhetőt a bent maradásunkért, de nem fognak haragudni, ha kiesünk. Ez a megjegyzés ébresztett rá elsőként arra, hogy mennyire rosszul választottunk versenyzőt a feladatra. A csapatunkból ketten szinte az esélytelenek nyugalmával engedtek el minket. És ez nem jelentett túl jót. A kiskapunál ácsorogva körbenéztem a többi csapattagon, akik közül a számítógépes játékra jelentkezők rémülten néztek szembe a kerítés felett látszó fekete lombkoronákkal. Tisztán látszott rajtuk, hogy félnek, és csak

abban bízhattak, hogy együtt kell kimennünk oda, ahogyan a korábbi feladatnál is történt. Csakhogy én azonnal elvetettem ezt a lehetőséget, nem kizárólag azért, mert tudtam, hogy a mikrofonos fejhallgatóval Zsombinak lesz feladata, hanem azért sem gondoltam, hogy mindenki egyszerre megy ki az erdőbe, mert az IOV feladatai eddig mindig változatosak voltak, és nem ismétlődtek. Úgy gondoltam, most sem fognak. Kornél a közelünkben állt Csengével, aztán amikor találkozott a tekintetünk, bátorítóan elmosolyodott. Viszonoztam a mosolyt, és azonnal a torkomba ugrott a szívem, ahogyan a szemébe néztem. Vadul zakatoló pulzussal, szó nélkül néztem rá, aztán félrekaptam a fejem, mert egy erősebb széllökés megrázta a közeli fákat. A félelmetes hangtól többen összerezzentek. Máté, aki a feladat kezdetéig activityzett a délutáni játékból kimaradt csapatokkal, megpróbálta vicceskedve, harsányan oldani a feszültséget, egyértelműen azért, hogy palástolja a félelmét. – Na, mi lesz már? – kérdezte Karesz, egyik lábáról a másikra állva. – Pisilnem kell, szerintetek van még idő visszamenni? – nyújtogatta a nyakát a faházak irányába. – Csak nem stresszes vagy? – röhögte ki a türkiz csapat egyik fiútagja. – Én? Dehogy. Viccelsz? Tudod, mennyi ilyet játszottam már végig? Pfff. Ne tudd meg – hadarta idegesen gesztikulálva. – Hát, lehet, hogy élőben egy kicsit más lesz, mint a PC előtt ülve – meredt rá gúnyosan Gergő az arany csapatból. – Igen? Csak hiszed. Megfeledkezel a VR-ról. Azt is tolom rendesen – érvelt Karesz, aki a jelek szerint úgy érezte, hogy a virtuálisvalóságszemüvegben átélt játékok megegyeznek azzal, hogy most ki kell mennie a sötét erdőbe. Én azért nem voltam ebben annyira biztos. Hangokat hallottunk, ezért mindannyian odakaptuk a fejünket. A faházak irányából Róbert egy másik szervező kíséretében megérkezett a kapuhoz, amitől mindenki elcsendesedett, és feszülten figyelte, hogy mi fog történni. – Milyen szép esténk van, nemde? – érdeklődött a főszervező csevegő hangnemben. – Azért annyira nem – jött egy válasz a hátsó sorból. Róbert elengedte a füle mellett a megjegyzést, és vidáman nézett körbe a megrettent tekinteteken, és elégedetten bólintott, mintha minden a tervei szerint alakulna. – Na. Akkor kérném a világosbarna csapatot, hogy döntse el, ki marad a táboron belül, és ki megy az erdőbe – mondta, amitől mindenkinek

elkerekedett a szeme. Kivéve Zsombit és engem, továbbá a fekete és a sötétzöld csapatot. Ők tudták, hogy ez következik, mert én erre tippeltem. És bejött. – Ezt hogy kell érteni? – kérdezte Máté idegesen. – Ahogy mondom – felelte Róbert. – Na, megvagytok? – pillantott a világosbarnákra, akik ijedten suttogtak egymás között, aztán meghozták a döntést. – Nagyszerű. Aki marad, a kollégámmal megy. Aki pedig az erdőt választotta, kövessen – nyitotta ki kulccsal a kiskaput, és a világosbarna csapattagot maga mellé híva kilépett a sötétbe. A másik szervező a világosbarna csapat táborban maradó tagjával néma csendben elindult visszafelé, a faházak irányába. – Én ezt nem vágom, mi történik? – kapkodta a fejét Máté, és ugrálva próbált meg kilesni a kerítés felett, miután Róbert visszacsukta a kiskaput. Nem érkezett válasz, ezért Máté feladta az eredménytelen leskelődést, és inkább körbenézett az ott maradtak között, végül a tekintete rajtam állapodott meg. – Ti tudjátok, hogy mi van, ugye? – húzta össze a szemét. – Senki nem tudja pontosan – feleltem, és nem hazudtam a válaszommal. Maximum nem tettem hozzá, hogy mi a sejtésem. Máté idegesen forgolódva, tanácstalanul kérdezősködött a versenyzőktől, hogy ők mire gondolnak, de nem érkezett hasznos tipp, ezért nyilván egyre dühösebbé vált. Viszont kénytelen volt visszafogni magát, ha nem akarta, hogy mindenki megismerje a valódi személyiségét. Azt még taktikai szempontból tanácsos volt elrejtenie. – Hanna – lépett mellém Kornél, és suttogva a fülemhez hajolt, amitől végigszaladt a testemen a kellemes borzongás. – Igen? – kérdeztem. – Azt hittem, együtt mehet ki mindenki a feladatra... – Én sejtettem, hogy nem – feleltem halkan. – Vigyázni akartam rád odakint – ölelte át a derekamat, mire ösztönösen elmosolyodtam. – Megleszek. – Jó. Addig is, amíg nem indul valamelyikünk, maradj velem – kulcsolta az ujjait az enyémre. – Rendben – szorítottam meg a kezét, és idegesen a telefonomra néztem, ahol az elindított stopperem azt mutatta, hogy négy perce ment ki a világosbarna csapat egyik fele. Mi pedig tovább várakoztunk. Nem tehettünk

mást. Az, hogy a csapatok egyik tagja egyedül megy ki az erdőbe, kellőképpen kizökkentette a versenyzőket a nyugalmukból. Ez idáig nem fordult elő, hogy teljesen egyedül legyen valaki odakint, a korábbi feladatoknál mindig az összes csapat egyszerre volt az erdőben, ami pszichésen megnyugtatóan hatott mindenkire. Most pedig sikeresen szétestek, és Róbert visszaérkezéséig azon ment a vita, hogy ki menjen ki, és ki az, aki maradjon. Mindkét lehetőség kellőképpen rejtélyes volt, hiszen azt sem lehetett tudni, hogy mi történik az erdőbe kilépő versenyzővel, és azt sem, hogy hová lett, aki marad. Tizenöt perc telt el, amikor a táboron belül lévő szervező visszaért hozzánk, vele egy időben pedig kintről kinyílt a kiskapu, és belépett rajta Róbert. – Sötétzöld csapat. Kérném, hogy most váljatok ketté – szólt, mire Karesz és Ádám összenéztek. – Sok sikert – indult el Ádám a táboron belül maradó szervező felé, mire Karesz Róbert mellé lépett. – Ne aggódj – nézett vissza a társára Karesz. – Egyáltalán nem félek, és nem ijeszt meg, hogy a világosbarna versenyző, aki előttem kiment, nem jött vissza. Ez nem para, egyáltalán nem, dehogy, nem gondolok arra, hogy széttépték odakint a zombik, és a kiontott belei a fekete avaron hevernek – magyarázta nagyokat nyelve, és mielőtt kilépett volna a kapun, megtorpant a sötétségbe bámulva. – Elnézést, nem lehetne, hogy mégis tolok egy végigjátszást az étkezőben? – pillantott a mellette álló Róbertre. – Nem – felelte a narancssárga ruhát viselő férfi, és bátorítóan a fiú hátára tette a kezét, majd megpróbálta kitessékelni a kapun, de Karesz nem igazán akart kimenni. – És nem beszélgethetnénk még egy kicsit? Mielőtt megyek? Csak hogy jobban megismerkedjünk. Például mi a kedvenc filmje? Biztos, hogy valami horror. Jézusom, eltaláltam? Csak nem a Ház az erdő mélyén? Az, ugye? Gondoltam – hadarta, összevissza csapongva idegességében. – Indulás – szólt rá Róbert, és őszintén látszott rajta, hogy nehezére esik visszatartani a nevetését. – Máris? Jó. Akkor menjünk – lépett egyet Karesz, és megint megállt. – Hú, hát máris megérkeztünk? Ez nem volt messze – kapaszkodott meg a kapuba, és úgy tűnt, nem hajlandó kilépni rajta. – Na jó, ha nem indulsz el azonnal, a csapatoddal együtt kiestél – förmedt rá Róbert, kezdve elveszíteni a türelmét.

– Értem, na, nem kell rögtön fenyegetni – fújtatott idegesen a sötétzöld infós, aztán visszanézett a válla felett. – Sziasztok! Jó volt titeket megismerni. Ha esetleg vérfagyasztó sikolyt hallotok, ne ijedjetek meg, csak én vagyok. – Menj már! – tuszkolta ki a kapun végre Róbert, és bevágta maga mögött az ajtót. A stopperemet újra elindítva várakoztam tovább Kornél előtt állva, aki megnyugtatóan átölelt hátulról, miközben a csípőmön pihentette a kezét. – Hanna, biztos, hogy vállalod? – nézett rám Zsombi feszülten. – Miért, ha nem, akkor kimész oda? – kérdeztem vissza szórakozottan. A kilencedikes letörölte a pulcsija ujjával homlokáról az izzadságot, és a lámpa fényétől visszatükröződő szemüvege mögül nézett rám. – Igazából csak udvariasságból kérdeztem – vallotta be, mire hangosan felnevettem. – Megyek én, ne izgulj. – És rendben leszel? Azért ez elég para – borzongott meg a gondolatra. – Gondolkodj, Zsombi. Miért nem jött vissza az első versenyző? – kérdeztem. – Mert meghalt? – tippelt rémülten, saját magát ijesztgetve. – Mi? Dehogy – tűrtem a fülem mögé egy hajtincsemet. – Mert egy kivételével minden szervező odakint van, és a feladaton részt vevőkre vigyáznak. Akik végeztek, valószínűleg várakoznak valahol a szervezők felügyelete alatt. Azért nem hozzák vissza azokat, akik már letudták a feladatot, hogy ne mondhassák el, miről van szó. – Na jó, ez tényleg logikusan hangzik – gondolkodott Zsombi. – Ugye? Szerintem óriási a készültség kint, mindenki arra fókuszál, kivéve azt az egy szervezőt, aki itt maradt. A tanáraink sem véletlenül vonultak az étkező épületébe, összecsődítve a maradék csapattagokat. Nincs szervező, aki vigyázna rájuk, mindenki kint van. Szóval ne izgulj, biztonságos ez – tettem a vállára a kezem. – És ha félelmetesnek is tűnik – pillantottam a fák irányába –, valójában nem az – nyugtattam meg. – Oké, hiszek neked – bólogatott. Újabb negyedóra elteltével Róbert és a másik szervező is visszaért. – Piros csapat – szólt, és bár tudtam, hogy egyszer mi következünk majd, mégis meglepett, hogy ennyire gyorsan sorra kerültünk. – Ki jön velem az erdőbe? – Én! – tettem fel a kezem, Zsombi pedig a másik szervezőhöz lépett. – Te jössz ki? – lepődött meg Róbert, és a kérdése váratlanul ért, mert nem

sok jót sejtetett. – Hát... így terveztem – hezitáltam, és Kornélra pillantottam, aki idegesen figyelte a jelenetet. Elfordítva a fejem Zsombira néztem, aki értetlenül széttárta a karját. – Jó, ti tudjátok – tette fel a kezét Róbert úgy, mint aki ebbe nem szól bele. Ettől pedig megállt bennem az ütő. – Erre parancsolj – nyitotta ki előttem a kaput. – Ezt vajon miért mondta? – suttogtak össze a versenyzők, és ha addig nem is volt gyomorgörcsöm, ezzel a kis közjátékkal sikerült teljesen kizökkennem a koncentrációból. – Várj, Hanna, menjek én? – kérdezte Zsombi hisztérikusan, tudva, hogy valamiért a szervező elszólta magát. Ha elszólta magát egyáltalán, és nem csak az zavarta, hogy túl nyugodtnak lát. Összehúzott szemmel néztem a sűrű, fekete fákra, és visszaszóltam a vállam felett. – Nem. Megyek én – bólintottam határozottan. – Egy pillanat – jött utánam Kornél, és megállított minket a kapuban. – Mi az? – kérdezte tőle Róbert. – Csak fél perc, annyit kérek – kérte a szervezőt, aki idegesen a tábori lámpafény felé tartotta a karját, és megnézte az óráját. – Húsz másodperc, nem több – lépett félre Róbert, hogy úgy tűnjön, magunkra hagy minket, de egyébként ott állt mellettünk. Kérdőn Kornélra néztem, aki kifejezetten nyugtalannak tűnt. – Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy nincs kabalám... hadarta. – Igen, az a kabalád, hogy a jobb oldaladon alszol – suttogtam mosolyogva. – Igen. Vagyis az is... Igazából van valami, de nem mertem elmondani, mert túl realista vagy az ilyesmikhez. Viszont nekem eddig bejött. Tessék, vidd magaddal – vette le a kezéről a fekete gumi karkötőjét, és a kezembe nyomta, én pedig csodálkozva forgattam az ujjaim közt a darabot. Már feltűnt, hogy mindig viseli, de soha nem láttam még, hogy mi van rajta. A gumi karkötőn írott betűtípussal a Barcelona felirat szerepelt, négy évvel ezelőtti dátummal. – Ez mi? – kérdeztem. – Edzőtábor volt, akkor vettem, és... Nem tudom, szerintem szerencsét hoz. Szeretném, ha most nálad lenne – magyarázta. – Ennyire nem bízol abban, hogy bent maradok? – gondoltam át azonnal. – Nem erről van szó... – túrt a hajába idegesen, és láttam rajta, hogy

hazudik. – Csak úgy gondolom, ha ez rajtad van, és a jobb oldaladon aludtál, akkor biztos, hogy minden rendben lesz – mosolygott rám, megpróbálva elrejteni előlem, hogy mennyire feszült. – De ha én ezt felveszem, mi lesz veled? – kérdeztem. – Hát, lehet, hogy még ezen és a jobb oldalon alváson kívül is van valami – forgatta a szemét, mire hangosan felnevettem. – Szóval babonás vagy – bólintottam szórakozottan. – De ne mondd el senkinek – hajolt oda hozzám, és a derekamat megragadva megcsókolt. – Indulás, Hanna, mennünk kell! – köhintett egyet Róbert. – Te pedig menj vissza a kapun, elvileg ki sem jöhettél volna – förmedt Kornélra, aki még egyszer gyorsan megcsókolt, és a fülembe súgott. – Maradj bent a versenyben, Hanna. Aztán visszament a kapun a táborba. Utoljára visszanézve még egyszer Kornél tekintetébe fúrtam az enyémet, majd Róbert becsapta az ajtót, elvágva minket egymástól. A karkötőt az ujjaim közt forgatva, zakatoló szívvel pillantottam újra a feliratra, aztán erőteljeset bólintva feltettem a szabad csuklómra (nem arra, amin anyu karkötője volt), és Róbert után indultam, aki előrement. Egyenesen az erdő irányába. Sötétebb volt, mint gondoltam, figyelnem kellett a lábam elé, de őszintén szólva semmit nem láttam, csak vakon követtem a főszervezőt, aki egy idő után megtorpant. – Tessék. Ezt vedd fel – nyomott a kezembe hirtelen egy gamer headsetet, olyat, ami a képen is szerepelt, én pedig azonnal feltettem a fejemre a fülhallgatót, és a szám elé húztam a mikrofonját. A fülesem recsegett egy kicsit, aztán meghallottam Zsombi hangját. – Hanna! Hanna, itt vagy? – kérdezgette, megállás nélkül ismételgetve. – Itt vagyok. Most jöttem ki a kapun. Te hallasz? – kérdeztem. – Na végre! Igen, tökéletesen hallak – felelte Zsombi vékony hangon. – Figyelj, itt az van, hogy nekem az őrbódéba kellett jönnöm, rárakták a fejemre a fejhallgatót, és azt mondták, várjak. – Mire? – Még nem tudom – hangzott Zsombi a fülhallgatómból. – Te jól vagy? – kérdezte. – Persze, itt állok Róbert me... – fordultam körbe, aztán ráeszmélve, hogy egyedül vagyok, ideges nevetéssel kijavítottam magam. – Itt állok egyedül, és várom, hogy mit kell csinálnom – feleltem. Valószínűleg amíg a fejhallgatóval szórakoztam és Zsombival egyeztettem,

hogy halljuk-e egymást, a főszervező cselesen, észrevétlenül le tudott lépni mellőlem, nyilván azzal a szándékkal, hogy majd jól megijedek az egyedülléttől. így aztán, Zsombira várva a fülesemben, az erdő szélén ácsorogtam a koromsötétben, és vissza-visszapillantottam a hátam mögött még látszódó, biztonságot nyújtó kerítésre. Ahhoz elég messze gyalogoltatok el Róbert, hogy ne halljam már a többiek kiszűrődő hangját, de maga a tudat, hogy Kornél ott van, kellőképpen megnyugtatott. Egy széllökés megrázta a közeli fák lombjait, amiből felszállt néhány... – A francba – suttogtam, és automatikusan a piros pulcsim kapucnijához nyúltam, amit felhúztam a fejemre. – Mi az? – kérdezte Zsombi azonnal. – Semmi. Csak denevérek – motyogtam behúzott nyakkal. – Ó, basszus. Megvagy? – pánikolt. – Persze. – Várj, jön valaki. Pillanat. – Oké, csak nyugodtan. Én addig itt... Itt ácsorgók a sötét erdőben a fejem felett repkedő denevérekkel. Ahogy szoktam... – vicceltem el a helyzetet. Hallottam, ahogy Zsombi beszél valakivel, aztán újra hozzám szólt. – Jó, megvagyunk, bejött a szervező a bódéba, és a kezembe nyomott egy piros borítékot, meg lenyomott egy órát, ami itt mutatja az időt. Tíz perctől számol vissza... – Akkor időre megyünk. Szuper – húztam el a számat. – Mi áll a borítékban? – kérdeztem. – Nyitom – felelte Zsombi izgatottan. Hallottam, ahogy tépi a papírt, és türelmetlenül hadarva olvasta fel: – „Róbert mondja, hogy menj tizenöt lépést egyenesen előre." – Tessék? – kérdeztem, mintha csak rosszul hallottam volna. – Ahogy mondom. Itt ez áll. Egy egyes szám, utána pedig, hogy „Róbert mondja, menj tizenöt lépést egyenesen előre". – Ez áll a papíron? Hogy „Róbert mondja"? – ráztam meg a fejem értetlenül. – Aha. Aztán jön a kettes szám, más iránnyal. Figyelj, Hanna, szerintem az van, hogy fel vannak számozva a feladatok. Az első, hogy menj egyenesen előre tizenöt lépést. Szerintem ott van valami. – Jó, nézzük meg – bólintottam magamnak, és elindultam, számolva a tizenöt lépést, miközben az agyam megállás nélkül kattogott. Róbert mondja... Róbert mondja.

– Hol jársz? – kérdezte Zsombi. – Tíz lépésnél, de basszus, ez már az erdő – nyújtogattam a karom magam előtt a vaksötétben. – Iszonyatosan sötét van – mondtam. – Nálad van a telód? – Igen, a zsebemben... – Akkor használd az elemlámpa funkciót – tanácsolta. – Szerinted azt lehet? – torpantam meg tizenkét lépésnél. – Ha nem lehetne, akkor elvették volna tőlünk. Mint a sulis feladatnál, amikor a teremben tableteztünk. Emlékszel? Azért lehet nálad a telefonod, hogy használd a lámpát – győzködött, én pedig a vaksötétben forgolódva bólintottam, miközben minden irányból neszezés és gallyak roppanása hallatszott. Kapkodva kivettem a telefont a zsebemből, benyomtam az elemlámpát, és megpróbálva sziklaszilárdan tartani a kezem, körbefordultam. Talán jobb volt, amikor nem láttam, mert amerre irányítottam a fényt, mindenhol felébredt a természet. Csillogó hálókon himbálózó pókok, nyálkás csíkot maga után húzó csiga, bogarak... Istenem. – Hanna, mondj valamit! – Itt vagyok – ráztam meg magam, és továbbmentem. Ahogy a fejemet kapkodtam, az egyik fatörzs mögött megláttam egy oldalt kilógó narancssárga pulóvert, amitől azonnal megkönnyebbültem. Nyugi, Hanna, itt vannak a szervezők, végig itt vannak, és megállítják a vaddisznót, ha éppen feléd rohanna. – Oké, megvolt a tizenöt lépés. – És? – Semmi – forgolódtam a megadott ponton. – Itt nincs semmi. – Nézz körbe jobban, kell, hogy legyen ott valami. Mehetsz egy kicsit tovább, vagy vissza, mert a tizenöt lépés nem mindenkinek ugyanannyi. – Igaz, kicsiket lépek, megyek még előre – suttogtam, és megpróbáltam ügyet sem vetni a közeli aljnövényzetből hallatszó motoszkálásra. Tizenhét lépésnél újra megálltam, és tanácstalanul fordultam körbe, nem tudva, hogy mit keressek. Aztán az elemlámpával körbepásztázva megakadt a szemem az egyik fatörzs alján. – Ott van valami! Látok valamit! – indultam oda. – Mi az? – kérdezte Zsombi. Lehajoltam, felkaptam a leszúrt kis piros zászlót, majd ünnepélyesen meglobogtattam, figyelmen kívül hagyva, hogy egyedül vagyok. – Egy zászló! Itt egy kis piros zászló – avattam be Zsombit is a felfedezésembe, mert közben rájöttem, hogy ő még mindig az őrbódéban várakozik. – Oké, szuper. Akkor most figyelj, olvasom tovább. Második: „Róbert

mondja, hogy menj öt lépést előre, hetet pedig balra." – Ezt is Róbert mondja... Értem – bólintottam. – Akkor az előző alapján, ha az öt lépés hét volt nekem, akkor most... – számoltam ki gyorsan, és elindultam. A sötétben gyalogolva haladtam a fák között, a lépteimet számolva, miközben majdnem elbotlottam egy földből kiálló gyökérben. – Aú – horkantam fel. – Mi történt? A hiúz? – kérdezte Zsombi rémülten. – Dehogy a hiúz. A bokám. Már megint – forgattam a szemem sziszegve. – Itt vagyok, keresem a zászlót – kapkodtam a fejem, a tekintetemmel átfésült területre irányítva az elemlámpát. – Megvan! – vettem észre a földbe szúrt zászlót, és odalépve felkaptam. – Hány van még? – Még három. – Idővel hogy állunk? – Baromi jól. Mehet tovább? – Mehet tovább – feleltem. – És ha lehet, akkor gyorsan, mert valami mocorog a közelben – levegő után kapkodva hátráltam egy lépést, aztán azonnal visszaugrottam az eredeti helyemre, mert tudtam, hogy onnan kell továbbmennem, különben cseszhetem az egészet. – Jézusom, oké, oké, mondom máris – kapkodta a levegőt Zsombi. – Jön a harmadik. „Róbert mondja, hogy menj huszonöt lépést egyenesen előre, majd kicsit jobbra hármat." – Kicsit jobbra? Mi ez, Google navigáció? – ráztam meg a fejem kiakadva, aztán átkonvertáltam fejben a huszonöt lépést az én lépteim hosszára, és elindultam. Egyre beljebb jártam az erdőben, aztán megpróbáltam kicsit jobbra menni, bármit is jelentsen ez, és tudtam, hogy ezúttal már nagyobb területen kell keresnem a zászlót. – Itt vagyok, keresem – mondtam, aztán egy halk sikoly hagyta el a számat, mire Zsombi riadtan felkiáltott, a környező fák közül pedig mint négy kísértet, négy narancssárga ruhás szervező lépett ki, ellenőrizve, hogy mi történt velem. – Úristen, mi volt ez? – sikongatott Zsombi a fejhallgatómban. – Denevér – feleltem hangosan, a torkomban érezve a szívdobogásomat. – A fejem felett repült, súrolta a kapucnimat, de nincs baj! – mondtam részben Zsombinak, részben pedig a szervezőknek, akik árnyként húzódtak vissza a fák közé. – Oké, keressük a zászlót. Mennyi időnk van? – Még mindig sok – közölte Zsombi. – Azért nem mondod el, hogy pontosan mennyi, mert... – gondolkodtam.

– Mert nem kell ezzel foglalkoznod. Csak keresd a zászlót. És kerüld el a denevéreket. – Azon vagyok, csakhogy a denevérek nem kerülnek el engem – motyogtam, és átgyalogoltam a mélyebb avaron, ami szinte ellepte a cipőmet. Sehol sem találtam a zászlót. – Megvan? – Nincs. Még nincs – dörzsöltem meg fél kézzel az arcomat. Talán túljöttem. Talán elmentem mellette. Talán kizökkentett a denevér, és ijedtemben rárúgtam volna a zászlóra egy halom levelet? Ne, ne, ne... Elveszetten álltam a sötét fák között, és a sírógörcs kerülgetett, amiért nem tudtam, hogyan tovább, majd a csuklómon lógó szilikon karkötőre pillantottam, és elnevettem magam. Ha Kornél képes a jobb oldalán aludni a versenyek előtt és ezt a karkötőt hordani négy éve, csak mert hisz benne, hogy szerencsét hoz, akkor én sem adhatom fel annyival, hogy egyszerűen nem tudom megcsinálni. Talán igaza van, és ha úgy alakul, hogy elfogyunk, akkor is erőt kell gyűjtenünk valamiből. Egyszerűen azért, mert muszáj. – Hanna, nem akarlak megzavarni, de kicsit aggaszt, hogy nevetgélni hallak egyedül az erdőben. Szóval most vagy az történt, hogy egy róka viccet mesél neked, vagy meghülyültél – gondolkodott hangosan Zsombi. – Nem, én csak... – ráztam meg a fejem, és úgy éreztem, hogy képtelen lennék megmagyarázni. – Még mindig keresem a zászlót – feleltem egyszerűen, és újra átvilágítottam a környéket. – Azt hiszem, látom! – kiáltottam fel, és odafutottam egy távolabbi fához, ami mellett a talajba szúrva ott árválkodott a piros zászló. – Szuper vagy, így tovább! Nagyon jó vagy, Hanna! – buzdított Zsombi lelkesen. – Jön a negyedik. Készen állsz? – Igen – válaszoltam, aztán megperdültem a tengelyem körül, mert ezúttal sokkal hangosabban és sokkal közelebbről hallottam hangokat. A zajok alapján, amennyire meg tudtam állapítani, nem egy kis termetű élőlényről lehetett szó. Csak remélni mertem, hogy a szervezők mozgolódását hallom, ahogyan követnek engem. – Lehetne gyorsan? Valami nagy van a közelemben – suttogtam szapora légzéssel. – Te jó ég, máris mondom. A negyedik: „Róbert mondja, menj hét lépést balra, ötöt jobbra, hármat pedig előre." – Öhm, oké – jegyeztem meg, és újra átszámoltam a lépéseket, aztán sietősen megindultam, az elemlámpámmal hátra-hátravilágítva magam mögé. – Tudod... – mondtam Zsombinak gyaloglás közben, mert kifejezetten

vágytam a beszélgetésre és a társaságra. – Mindig úgy voltam vele, hogy nem kedvelem a horrorokat, mert semmi realitás nincs bennük – gondolkodtam. – Hiszen mindegyik ugyanarról szól. És mennyire hihetetlen... Tinilány az erdőben, reszkető kézzel tartja az elemlámpát, és egyre beljebb halad, a fák sűrűjébe, ahelyett, hogy kifutna onnan... – magyaráztam tovább, Zsombi pedig felnevetett. – Na, hát azért most ezt átértékeltem magamban – közöltem. – Hogy állsz? – Megérkeztem a megadott helyre, próbálom felkutatni a zászlót, és nem nézni hátra, mert nem akarom látni, ha az, ami a hangot kiadta, esetleg utánam jött – feleltem. – Megértem – fújtatott Zsombi. A fekete lombkoronák alatt forgolódva egy újabb nagy széllökés rázta meg a fákat. Az ijesztő hang végigzúgott az egész erdőn, én pedig a kapucnim alól félve pillantottam fel a levelek között látszódó égboltra. A felhők eltakarták a holdat és a csillagokat, így koromsötét volt az éjszaka. Ahogyan annak lennie kellett egy ilyen feladaton. Nagyszerű. A fejemet kapkodva világítottam körbe, keresve az utolsó előtti zászlót. – Jé – csodálkoztam el. – Megtaláltad? – kérdezte Zsombi. – Nem, de szerintem ez gomba – hajoltam le az egyik fatörzs mellé, hogy jobban szemügyre vegyem. – Hanna, a feladat... – emlékeztetett Zsombi. Ó, igen, persze – emelkedtem fel, aztán összerezzentem egy hangra. – Mi volt ez? – kérdezte Zsombi a fülesben. – Nem tudom, de fentről jött – pillantottam a lombokra. – Akkor madár – közölte kizárásos alapon. – Talán egy Strix aluco – mosolyodtam el. – Micsoda? – Macskabagoly, de részletkérdés – lépkedtem tovább. A nyirkos talajtól vizes lett a cipőm talpa, így kellőképpen csúszott. Próbáltam óvatosan haladni, hogy ne essek el, miközben megállás nélkül pásztáztam a környéket a zászló után kutatva. – Hanna, nehogy azt hidd, hogy sürgetlek, vagy ilyesmi, megfogadtam, hogy addig nem szólok, amíg nem fogy vészesen az idő... – Oké – bólintottam. – Szóval most szólok – tette hozzá, mire megtorpantam.

– Mennyire nagy a baj? – Két perc van vissza – köhintette. – Ó, a francba – dobbantottam egyet, és idegesen körbefordultam. – Nem látom, de keresem – meredtem az elemlámpával világított területekre. Próbáltam kizárni a neszeket, huhogásokat, kaparászást és egyéb hangokat, és csak az utolsó előtti zászlóra koncentrálni, aminek ott kellett lennie valahol. De hol? Újabb széllökés rázta meg a fákat, majd egy villám cikázott át az égbolton, bevilágítva az egész erdőt. A villámlást egy távoli dörgés követte, mire sietősebben kezdtem kutatni. Nem tudtam, merre tovább, ott voltam, ahol lennem kellett, mégsem találtam a zászlót. A kiesés szélére sodródtunk, az időnk vészesen fogyott, de nem találtam meg. Leengedtem a kezemben lévő telefont, mélyet sóhajtottam, és a világító kijelzőmön lévő háttérképére néztem. – Anyu, segíts – suttogtam végső elkeseredésemben, de persze nem jött válasz tőle. És Zsombitól sem, aki minden bizonnyal hallotta a kétségbeesett motyogásomat, de nem szólt rá semmit. Erre nem tudott mit. Az idő rohamosan telt, én pedig képtelen voltam felfogni, hogy a Szirtes gimi számára itt ér véget a verseny. A sötét erdőben állva, a közelgő vihar előtti szélben, a körülöttem lévő neszek és zajok kíséretében. Pedig már voltunk itt kint. Kétszer is. Csak akkor sikerült. Megcsináltuk. Sőt, még úgy is, hogy az első alkalommal, a térképes feladatnál az arany csapat szándékosan elrejtette az avarban a betűket, amiket keresni kellett... És akkor elkerekedett szemmel rájöttem. Nem én vagyok rossz helyen. A zászló nem látszik. A fejemet kapkodva az elemlámpával egymás után a fatörzsek aljára világítottam, keresve a gyanús jelet. És már meg is találtam. Az egyik levélkupac sokkal feltűnőbb és nagyobb volt, mint a többi. Mintha valaki szándékosan odahordta volna. Mintha a szervezők az utolsó előtti zászlót direkt elrejtették volna. Őrült módon odarohantam, térdre rogytam az aljnövényzetben, majd a telefonomat az ajkaim közé szorítva világítottam, és két kézzel kezdtem ellapátolni a lehullott faleveleket, amik alól bogarak és pókok szaladtak ki. Figyelmen kívül hagyva, hogy végigfutott a hátamon a hideg, és ezer ízeltlábút éreztem a testem minden területén, kikaptam a zászlót a kupac alól. – Megvan! Megvan, Zsombi! – üvöltöttem az erdőben, a fejhallgató másik oldalán pedig a kilencedikes, aki már bőven lemondott arról, hogy továbbjutunk, elképedve szólalt meg. – Ez nem igaz!

– De, megvagyok. Idő? – Egy percen belül, de sikerülhet! – ordította lelkesen. – Ötödik. Menj balra nyolc lépést – olvasta fel izgatottan, én pedig óriási vigyorral az arcomon már indultam is volna, amikor az agyamban egy kis harang vészjelzéseket adott le, amitől megtorpantam. – Zsombi, olvasd fel még egyszer, szó szerint – kértem. – Hanna, erre nincs idő... – Olvasd fel, kérlek! – kapkodtam a levegőt. – Ötödik. Menj balra nyolc lépést – ismételte meg. – Ez van odaírva? – kérdeztem. – Igen. Ez! Menj már balra nyolc lépést, negyven másodpercünk van. – Megyek már, csak... – tétováztam. – Csak mi? – kérdezte sürgetően. – Semmi – ráztam meg a fejem. – Mész már? Úton vagy, Hanna? – türelmetlenkedett Zsombi, én pedig a szám szélét rágva hezitáltam. A továbbjutásunk múlhatott ezen a döntésen, de mégsem mozdultam. Tudtam, ha most tévedek, akkor kiestünk, és örökké az én hibám marad. Mégis vállaltam a kockázatot. Méghozzá azért, mert az utolsó, ötödik feladatnál valami nem stimmelt. – Hanna, húsz másodpercünk van, ott vagy már? – Nem, én... Nem mentem tovább – ismertem be. – Micsoda??? Miért? – ordítozott Zsombi. – Mert... mert valami nem stimmel – motyogtam. – Mi? – kérdezte. – Hanna, kiesünk, másodperceink vannak!!! – De... De nem volt ott, hogy „Róbert mondja” – mondtam ki hangosan, és abban a pillanatban, ahogyan ez elhagyta a számat, Róbert kilépett a fák közül. Közelebb volt hozzám, mint gondoltam. – Gratulálok – sétált oda, megállt előttem, és a kezét tartotta felém. – Ez bravúros volt. Kérném a fejhallgatót és az összegyűjtött zászlókat. – Itt van mind a négy – vettem ki a zsebemből a feladaton begyűjtött zászlókat, és levettem a fejhallgatót is, amiből már amúgy sem hallottam Zsombi hangját. Valószínűleg tőle is elvették. – Köszönöm. Ez pedig itt az ötödik megszerzett zászlód – adott át Róbert egy piros zászlót. – Legyen nálad. – Miért? – kérdeztem csodálkozva. – Mert ez a csapatodat illeti – mosolyodott el. – Kérlek, most menj, mert

perceken belül indítjuk a következő versenyzőt, és még el kell helyeznünk a sárga zászlókat – mosolygott, és oldalra mutatott, ahol várt rám egy narancssárga ruhás szervező, aki visszakísért a többiekhez. Az erdőből rekordgyorsasággal kikeveredve, a kerítés mellett gyalogolva követtem a szervezőt. Úgy tűnt, megkerüljük a tábort, és a főkapuhoz megyünk. Séta közben a kezemben fogott zászlóra világítottam, ami ugyanolyan piros színű volt, mint amiket összegyűjtöttem, azzal a különbséggel, hogy volt rajta egy ábra. Az elemlámpa fényénél hunyorogva néztem a grafikát, és értetlenül megráztam a fejem. Egy joker szimbólum volt. A főkapun belépve Zsombi értetlenül nézett rám, mivel nem tudta, hogy mi történt, miután nem mozdultam el a leírásban szereplő irányba. Amikor aztán vigyorogva bólintottam, jelezve, hogy továbbjutottunk, a kilencedikes szinte a nyakamba ugrott, és ugrálni kezdett, magával rángatva engem is, arra buzdítva, hogy örüljek vele ilyen formában. A padoknál a sötétzöld és világosbarna csapatok két-tagja ült, akik már szintén végeztek a feladattal. A többiek még mindig az étkezőbe voltak zárva tanári felügyelet alatt, fogalmuk sem volt arról, hogy a végzett csapatok visszajöhettek a táborba. Ahogyan azok sem tudták, akik a hátsó kiskapunál vártak a feladatra. – Fogalmam sincs, mit csináltál, de marhára örülök! – ölelgetett Zsombi. – Szép volt, okoska – lépett oda mosolyogva Karesz is. – Tíz percen belül voltál? – Éppenhogy – ismertem be. – Te? – Megvolt nyolc perc alatt – felelte. – Hűha – biccentettem elismerően. – Az elég jó idő. – Hát, szerintem embert még nem láttak ennyire gyorsan futni erdőben. Majdnem kiköptem a tüdőmet, de nem érdekelt, annyira féltem mindentől. Felkapkodtam a zászlókat, és bíztam benne, hogy nem öklel fel egy vaddisznó, vagy tép szét valami állat. Ez a nyolc perc is kísérteni fog életem végéig – mesélte, én pedig mosolyogva hallgattam. – És... Hol a zászló? – néztem a kezére. – Milyen zászló? – Az ötödik – mondtam. – Mindet vissza kellett adnom a csávónak, aki az utolsónál várt. – Nem Róbert volt ott? – kérdeztem döbbenten. – Nem, ő az elején lelépett, amikor átadta a fülest – magyarázta. – Ó, értem – mosolyogtam. – Jók voltatok – veregettem meg a vállát, és

Zsombihoz fordultam. – Eljössz velem kezet mosni? – Persze – felelte, és elindult felém. A faházak irányába sétálva Zsombi még mindig a feladat izgalmainak hatása alatt állt, és megállás nélkül magyarázott arról, hogy mennyire jó páros voltunk, és végre a segítségemre lehetett, amikor is óvatosan körbenéztem, aztán a karját megragadva behúztam a faházak mögé. – Hanna, mi a... – húzta el a karját fájdalmas arccal. – Nem kezet mosni megyünk? – Ezt nézd – húztam ki a zsebemből a zászlót. – De jó, ilyeneket kellett összeszedni? – lelkesedett. – Igen, de nem az a lényeg. Hanem hogy az első négy sima piros zászló volt, ez pedig... – mutattam a grafikára. – Ezt azért kaptam, mert a végén nem mentem el balra – magyaráztam. – Joker? – vette át, és tüzetesebben átnézte. – Igen. – Mit jelenthet? – Azt nem tudom, de meg kellett tartanom, Róbert azt mondta, hogy ez a csapaté... – Talán emlék? Kocsis örülni fog neki, szerintem kirakja a falára – gondolkodott Zsombi. – Nem tudom – ingattam a fejem. – Figyelj. Az utolsó körben... Ott én nem balra mentem. Hanem maradtam. – Tudom, de ezt akkor sem értettem – ingatta a fejét. – Mert nem volt időm megmagyarázni – tűrtem a fülem mögé egy hajtincsemet. – Amikor felolvastad, és nem volt ott az instrukció elején, hogy „Róbert mondja", akkor rájöttem, hogy ez tulajdonképpen a Simon Says játék megfelelője az IOV-on. Ismered? – Hát, talán alsóban játszottunk utoljára a tanárnővel – töprengett el. – De akkor tudod, miről van szó, nem? – Most, hogy mondod... – kattogott Zsombi agya. – Igazad van! Végig úgy volt az instrukció, hogy „Róbert mondja", és akkor ott is volt a zászló, ahol Róbert mondta. Az utolsónál meg nem volt „Róbert mondja", ezért te... – Ezért én nem mozdultam, hanem maradtam, így nyertem el az utolsó zászlót, amit nem kellett megkeresnem, hanem Róbert adta oda. És ez az. A jokeres... – hadartam. – Oké, de – akadt meg. – De... Nem értem. A sötétzöldek és a világosbarnák is továbbjutottak, pedig ők tutira nem kapták meg az utolsó

zászlót, hanem elrohantak balra... – Mert... – gondolkodtam. – ...mert szerintem balra is volt ötödik zászló. És akik nem jöttek rá, hogy ez Simon Says játék is egyben, ők szintén továbbjutottak, és szerintem, mivel időre ment a feladat, a végén az esik ki, aki legkésőbb végzett... – Akik lehetünk mi is? – gondolkodott Zsombi. – Igen, bárki lehet – magyaráztam. – De mégis van egy joker zászlónk? – Van. Csak azt nem tudom, hogy mire való – rágtam a szám szélét. – Talán aki rájön, hogy ez Simon Says játék is egyben, az... valamiféle beváltható bonuszt kap. – Nyertünk valamit pluszban? – csillant fel Zsombi szeme. – Szerintem igen – bólintottam. – Nem vagy semmi, Hanna! – ölelt át a faház mögött. – És akkor erről semmit nem tud a többi csapat? – Csak aki szintén nem ment balra. De eddig rajtam kívül senki nem szúrta ki, hogy az ötödik feladatnál kimaradt a „Róbert mondja" rész... – Basszus, esküszöm nekem sem tűnt fel – ámult Zsombi. – Pedig végig nálam volt a papír. – Semmi gond – nyugtattam. – Nagyszerűen navigáltál, és sokat segített, hogy végig beszéltél hozzám. – És gondolom, az is, hogy jobban féltem, mint te – tette hozzá, én pedig hangosan felnevettem. – Hát, nem jött rosszul. És nyilván ijesztő volt az őrbódéban. – Nagyon! Tudod, mekkora keresztespók van a sarokban? – Kitalálom. Mint Csenge feje – közöltem jókedvűen, aztán visszasétáltunk a padokhoz, ahol a többiek várták az érkező versenyzőket. Az étkezőből kiszűrődött a benti lámpafény, az ablakban pedig Lóri alakja jelent meg, ahogyan homlokát az üveghez nyomva próbál kinézni a sötétbe, de természetesen nem látott semmit, így visszament az asztalokhoz. Szegény, nem igazán értette, hogy mi a gond, ezért időnként újra és újra felbukkant az üvegnél, és megpróbált kilátni, hátha ezúttal sikerül. Nem sikerült. Zsombival az egyik faasztal tetején ülve a kaput figyeltük, amin Máté érkezett vissza, vele egy időben pedig Marci jött meg az őrbódéból. – Mennyi? – kérdezte Mátétól a világosbarna csapattag. – Hat perc alatt megvoltam – vigyorgott Máté elégedetten, és visszakérdezett. Mindenki válaszolt, hogy mennyi idő alatt teljesítette a

feladatot, és amikor Zsombi kelletlenül elmondta, hogy mi éppen tíz percen belül voltunk, a két sárga csapattag őszintén felröhögött. – Rezeg a léc, srácok, nagyon rezeg... – közölte vidáman Máté. – Meglátjuk – feleltem, és összehúzott szemmel figyeltem a viselkedését. Nem volt nála az ötödik zászló, azzal már eldicsekedett volna. Újabb várakozás következett, amit feszülten, a gondolatainkba merülve töltöttünk el. Az eddigiek alapján mi voltunk a kiesők, plusz volt nálunk egy zászló, amivel még nem tudtuk, hogy mit kezdhetünk. Legközelebb a szürke csapat tagja lépett be a kapun, egy időben a csapattársával az őrbódéból. Ők kilenc perc alatt teljesítették a feladatot. Zsombival kezdtünk egyre idegesebbek lenni. – Mi van akkor, ha mi végeztünk utolsó helyen? – suttogta. – Akkor kiesünk – feleltem, a szám elé téve a kezem, hogy takarjam magam. – És a zászló? Szerinted azzal nem maradhatunk? Nem arra való? – Passz, Zsombi, nem tudom – ropogtattam az ujjaimat, és türelmetlenül várakoztam. És hiába vártam, még mindig nem Kornél jött meg, hanem a türkiz csapat. – Mi az időtök? – kérdezte Máté, aki mindenkit a kapuban várt, hogy elsőként faggassa ki az eredményről. – Hét perc húsz másodperc – felelte. – A fenébe – hajtotta le a fejét Zsombi kétségbeesetten. A várakozás számunkra idegtépő volt, a körülöttünk lévő csapatok viszont mind tudták, hogy bent maradtak, tekintve, hogy a mi időnk volt a legrosszabb, így nekik nem volt félnivalójuk, jókedvűen beszélgettek egymással és hülyültek. Mi meg úgy ültünk ott Zsombival, mintha a halálos ítéletünkre várnánk. Próbáltam sudokuzni, de nem kötött le, csak összevissza kapkodtam a táblázatban, ezért idegesen elraktam a telefonomat, aztán újra elővettem, és megint megpróbáltam. Csigalassúsággal telt az idő, a kiesésünk lehetősége pedig ott lebegett a fejünk felett, és minden egyes visszaérkezővel egyre kevesebb lett az esélyünk. Végül aztán már csak három csapatra vártunk. A feketékre, az aranyra, és a halvány rózsaszínekre. Mindenki más már ott volt a táborban, és mind jobb idővel végeztek, mint mi. – Szar ügy, ha így marad az állás – gondolkodott Máté hangosan, aki szavait eredetileg Marcinak szánta, de direkt úgy adta elő, hogy mindenki más is hallja. Természetesen nekünk szólt a beszólás, mivel minket érintett, a

többi játékos csak fáradtan ásítozott a késői órában, arra várva, hogy vége legyen a versenynek. – Nézzük az esélyeket. Ki nincs még itt? Az arany csapat, de ők tuti továbbjutók, ez nem is kérdés – imitálta Máté, hogy mennyire töri a fejét. – A fekete csapat is biztosan tíz percen belül végez... Kik vannak még? A halvány rózsaszínek is jók szoktak lenni. Hát, piros csapat, ezt úgy hívjuk, hogy szívás – állapodott meg a tekintete rajtunk. – Ne válaszolj neki – dünnyögtem Zsombinak, idegesen harapdálva a szám szélét. – Nem is tudnék mit – válaszolta a teljesen összetört kilencedikes mellettem. Felkaptam a fejem, mert hallottam, ahogyan kinyílik a kapu, és azonnal felpattantam. Kornél érkezett vissza, Csenge pedig az őrbódé irányából futott felé. – Jók voltunk – vigyorgott a lány vidáman. – Jók bizony – tartotta a kezét Kornél, Csenge pedig belecsapott, aztán mindketten rám néztek. – Mennyi idő alatt csináltátok meg? – kérdezte Kornél. – Majdnem tíz perc – ismertem be, mire mindketten hatalmasat fújtattak. – Ti? – Öt percen belül – válaszolta Kornél gondterhelten a szemembe nézve. – A többiek? – Mindenki jobb időt teljesített, mint mi – sóhajtottam. – Oké, nyugi, még van két csapat... – gondolkodott Kornél. – Egy – javítottam ki. – Az arany csapatot ne is vegyük számításba – ingattam a fejem, Kornél pedig szomorúan odahajolt hozzám, és átölelt. – Elmentél balra az ötödik zászlónál? – kérdeztem hirtelen. – Persze. Csenge azt olvasta be a fülesbe – válaszolta, aztán összehúzta a szemöldökét. – Miért? – Gyere – ragadtam meg a karját.

19. – Tudod, hogy mit jelent? – kérdezte Kornél a joker zászlót nézegetve. Ugyanúgy a faházak mögé vonultunk el, ahogyan korábban Zsombival is tettem. – Nem, fogalmam sincs – ráztam meg a fejem. – Talán valami nyeremény lenne, ha bent maradunk – tippeltem. – Vagy ez garantálja a bent maradásotokat – gondolkodott Kornél. – Hiszen amit elmondtál, arra rajtad kívül szerintem senki nem jött rá. Mindenki balra ment, nem? – Úgy tudom, hogy igen – biccentettem. – De én ezt mégsem ezzel a feladattal vonnám össze – pillantottam a zászlóra. – Joker... Nincs meg, nem tudom, mi ez – ráztam meg a fejem. – Már csak két csapat jön, úgyhogy hamar kiderül – fogta meg a kezem Kornél. – Nem eshettek ki, így meg főleg nem – erősködött. – Kiderül... – közöltem szomorúan, és a zsebembe rejtettem a zászlót, majd Kornéllal kézen fogva visszamentünk a főkapu előtti padokhoz. A sötétben csak az alakok rajzolódtak ki, ahogyan görnyedten ücsörögnek a padokon és asztalokon, várva a feladat végét, hogy mehessenek végre aludni. A kapu nyílt, összeszorult torokkal néztem oda, Kornél pedig erősebben szorította meg a kezem. A halvány rózsaszín csapattag érkezett, egy időben az őrbódéval kilépő társával. Mindketten morcosak és letörtek voltak, amitől az asztal tetején ülő Zsombi megfeszült, és mint egy szurikáta, a nyakát nyújtogatva nézte, hogy mi történik. – Mennyi az időtök? – fogadta őket is Máté, aki elsőként akart tudomást szerezni a teljesítményükről. – Hagyj! – sétált el mellette a lány dühösen, és a csapattársához lépett. – Sajnálom – mondta, tehetetlenül széttárva sáros karját. – Hé, mi történt? Mennyi idő alatt csináltátok meg? – kiáltott feléjük Karesz. – Tizenegy perc, időn túl voltunk, jó? Le lehet szállni rólunk, megyünk

haza a vérbe – dühöngött az erdőt megjárt, halvány rózsaszín melegítőt viselő lány, mire Zsombi megkönnyebbülten elernyedt, és hanyatt fekve végigterült az asztalon, miközben Kornél odalépett hozzám, és lehunyt szemmel a homlokomnak támasztotta a homlokát. – Mondtam, hogy vidd el a karkötőt – suttogta felszabadultan, én pedig majdnem összeestem a megkönnyebbüléstől, és szorosan lehunytam a szemem. Nem estünk ki. Már biztosan bent voltunk a legjobb nyolc között. A hír hallatán a sötétzöldek és Csenge is odarohantak hozzánk, és egy nem túl diszkrét, ugrálós örömünnepet jártak körülöttünk, megfeledkezve arról, hogy a halvány rózsaszínek éppen a hazaútra készültek, merthogy azt mindenki pontosan tudta, hogy nincs esély arra, hogy az arany csapat utolsóként mégis bebukja a feladatot. Ahogyan kis társaságot alkotva örültünk és beszélgettünk, Csenge és Kornél között átnézve megláttam a kapuban várakozó Mátét, aki idegesen nézett minket. Úgy tűnt, nagyon nem örül a bent maradásunknak. Utolsó versenyzőként Gergő lépett be a kapun, és figyelmen kívül hagyva a felé záporozó kérdéseket az idejükkel kapcsolatban, az őrbódéból érkező társához lépett, és kezet fogtak egymással. Dávid, aki irányította a fejhallgatón át a csapattársát, kérdő tekintettel suttogott valamit Gergőnek, aki bólintott, majd óvatosan körbenézve, hogy megbizonyosodjon arról, senki sem figyeli őket, kihúzott a zsebéből egy összehajtott arany zászlót, és megmutatta Dávidnak. Gyorsak voltak és diszkrétek, én azonban kiszúrtam a padon ülve, és oldalba böktem Zsombit. – Mi az? – kérdezte vigyorogva, még mindig a bent maradásunk okozta örömmámorban fürödve. – Náluk is van egy zászló – suttogtam. – Meglepődtem volna, ha nincs – forgatta a szemét Zsombi. – Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből... – Én is – suttogtam álmosan. Az arany csapat érkezésével teljes lett a létszám, így Róbert és a szervezők utolsóként léptek be a kapun, amit bezártak maguk mögött. – Mindenki az étkezőbe! Gyerünk, gyerünk, ébresztő! – kiáltotta, és hangos tapsolásba kezdett, amitől a versenyzők bágyadtan keltek fel a padokról, és zombimódban indultak az épület felé. Az érkezésünkre az odabent lévő, minket váró csapattagok felriadva kapták felénk a fejüket. Úgy tűnt, netezés és tabletezés közben bealudtak, többen

pedig az asztalra hajtott fejjel pihentek. – Na végre! – nyújtotta meg a nyakát Titanilla, amikor meglátott minket, és hangos ropogások közepette jobbra-balra mozgatta a fejét. Az asztalunknál ülő Bernadett és Lóri rémülten nézték az érkezőket, majd amikor megláttak minket, lélegzetvisszafojtva próbálták leolvasni az arcunkról a reakciót. Mosolyogva bólintottam egyet, mire a két csapattársunk összepacsizott a levegőben, és boldogan fogadtak minket, amikor leültünk közéjük. – Mi volt? Mindent meséljetek el – pislogott nagyokat Lóri. – Öcsém, minket bezártak ide, azt hittem, már soha nem szabadulunk, nem értettem, miért nem jöttök már. Nem engedtek ki sem edzeni, sem más miatt. Én meg órákig visszatartottam a hugyozást, aztán mondjuk kiderült, hogy nem kellett volna, mert itt van vécé, a konyhásnő mutatta meg, hogy hol, nem is tudtam róla – gondolkodott el. – Na mindegy, meséljetek ti – türelmetlenkedett. – Máris mondjuk – biccentettem mosolyogva Lórinak, aztán elfordítottam a fejem, mert Róbert becsukta az étkező ajtaját, amitől minden csapat, akik éppen belemerültek a beszélgetésbe, egyszerre hallgatott el. – Mehetünk már végre? – nyöszörögte Titanilla tanárnő. – Te jól megvoltál? – súgtam Bernadettnek, aki elég leharcoltnak tűnt, rosszabbul festett, mint mi, akik feladaton jártunk. – Persze, az idő első felében azt hallgattam, hogy Lórinak pisilnie kell, aztán amikor ez a probléma megoldódott, a szöszi kezdett szenvedni, hogy utálja a munkáját – nézett Titanilla tanárnő felé. – Sajnálom – veregettem meg Bernadett karját. – Semmi gond. A lényeg, hogy sikerült nektek – mosolygott rám. – Egy kis figyelmet kérnék! – szólt erőteljes hangon Róbert. – A mai feladaton utolsó helyen, időn túl végzett a halvány rózsaszín csapat, így számukra véget ért a verseny – jelentette be. Az étkezőben néma csend volt, mindenki a halvány rózsaszíneket nézte, akik dühösen felálltak az asztaluktól, és az ajtó felé indultak. – Reggel hat órakor érkezik értetek a busz, addig a tanároknak fenntartott épületben tölthetitek az időt. Menjetek, és pakoljatok össze – mondta nekik Róbert. A csapat köszönés vagy bármi egyéb nélkül kicsörtetett az étkezőből, és nem láttuk többé őket. A versenyben maradtak ekkor újra beszélgetni kezdtek, folytatták az élménybeszámolót azoknak, akik eddig várakoztak, és egy pillanat alatt őrült

lárma kerekedett a késő éjszakai órában. – Na, hogy volt, mondjátok már – kapkodta a fejét köztünk Lóri. – Továbbá – folytatta Róbert, túlüvöltve az étkező zsibongását, amitől újra mindenki egyszerre hallgatott el. – A mai feladaton a zászlók megszerzése mellett egy másik, rejtett feladattal találkozhattak azok, akik eléggé élelmesek voltak – mondta. Erre mindenki kíváncsian forgolódni kezdett, és tisztán látszott rajtuk, hogy nem értik, miről van szó. Róbert elégedetten folytatta: – A leírásban szereplő „Róbert mondja” sorok a klasszikus Simon Says, azaz Simon mondja játékot jelentették. Vagyis ha Róbert mondja, akkor teljesítitek a kérést, azonban ha nincs ott, hogy „Róbert mondja", akkor nem mozdultok – jelentette ki. Ekkor többen a szemüket lesütve, vagy éppen a homlokukra csapva értették meg, hogy mire kellett volna odafigyelniük a zászlók keresgélése közben. – És bizonyára most rájöttetek, hogy az ötödik zászló keresésénél a feladatban nem szerepelt a „Róbert mondja", ezért nem kellett volna elmozdulnotok onnan. – Hanem ott kellett volna maradni – sziszegte Karesz kínosan. – Pontosan – bólintott Róbert. – Mivel ez a feladatnak csupán egy extrája volt, balra is helyeztünk el zászlót, így tehát aki elment érte a megadott irányba, szintén talált megoldást. Csak nem olyat, mint aki ott maradt... – vigyorgott. – Srácok, baj, ha én ebből egy szót sem értek? – meresztgette a szemét Lóri. – Sss! – szólt rá Bernadett, miközben feszülten figyelt. – Kérném a piros és arany csapat erdőben feladatot teljesítő tagjait, hogy jöjjenek ide mellém – kérte Róbert, mire mindenki felénk fordult. Gergő az első asztalok közül büszkén felállt, én pedig kissé több szorongással, nem örülve annak, hogy a figyelem középpontjába kerültem, lehajtott fejjel sétáltam oda a főszervező mellé, állva a kíváncsi pillantásokat. – A versenyben lévő csapatok közül összesen kettő, a piros és arany csapat tagja jött rá a rejtett feladatra. Tapsoljuk meg őket – kérte Róbert. Az étkezőben felhangzó taps erőltetett volt, és a legkevésbé sem őszinte, mivel mindenki tudni akarta, hogy mi lesz ebből. Ahogyan mi is. – Kérném az ötödik zászlótokat – fordult felénk. Gergő és én is odanyújtottuk a zsebünkből kivett zászlót, amiket Róbert elégedetten elvett, kihajtogatott, majd felmutatott az asztaloknál ülőknek. – Joker – szólt ünnepélyesen.

– Vagyis? – ráncolta a homlokát Máté, maga előtt összefont karral, hátradőlve ült a székén. – Vagyis ezzel a zászlóval a piros és arany csapat védettséget élvez, a következő feladaton nem vesznek részt, automatikusan a táborhelyen maradnak, biztos továbbjutóként – mondta ki, mire elkerekedett szemmel kaptam a szám elé, és láttam, hogy az asztalunknál Bernadett, Zsombi és Lóri elképedve néznek össze. Miközben a bejelentésre általános elégedettség ütötte fel a fejét a többi csapattag felől, a tekintetemmel Kornélt kerestem, aki a szemembe nézve mosolygott, és megkönnyebbülten bólintott egyet. Olyan örömöt éreztem, hogy majdnem beleszédültem, és azt hittem, már soha nem bírom abbahagyni a vigyorgást, ami aztán mégis egy pillanat alatt hervadt le az arcomról. Mert Róbert még nem fejezte be. – Azok a versenyzők pedig, akik a mai feladaton balra fordultak, és ezáltal nem a helyes zászlót szerezték meg, holnap délelőtt tízkor legyenek a főkapunál – tette hozzá. Az egész étkezőre rátelepedett a síri csend, hirtelen senki nem tudott mit reagálni erre. – Mármint ez egy új feladat? Rendesen kieséses, meg minden? – kérdezte végül a türkiz csapat egyik tagja, megpróbálva értelmezni a hallottakat. – Igen – bólintott Róbert. – És nem mi választhatjuk meg, hogy kit küldünk? – döbbent le Karesz. – Nem. Azok a versenyzők mennek a holnap délelőtti feladatra, akik ma hibáztak. Jó éjszakát kívánok – köszönt el, és otthagyva minket a teljes döbbenetben, kilépett az étkezőből. Riadtan néztem Kornélra, tudva, hogy ez őt érinti, de nem tudott velem foglalkozni, mert az asztaluknál egy kisebb megbeszélést tartva hajoltak össze. Megértettem, mi védettek lettünk, de attól nekik még holnap délelőtt a bent maradásért kell küzdeniük. Visszasétáltam a saját asztalunkhoz, ahol Bernadett, Lóri és Zsombi ugráltak örömükben, és engem is bevontak az ünneplésbe. – Azt a rohadt, Hanna, beszarok, öcsém, komolyan – magyarázta Lóri, és bármit is szeretett volna mondani, mosolyogva bólintottam, miközben éreztem, hogy valakik néznek, ezért félrekaptam a fejem. A sárga csapat négy tagja idegesen bámult ránk, köztük Máté is, aki Kornéllal és a sötétzöld ruhás Karesszal együtt holnap mindenképpen feladatra megy. Elkaptam róla a tekintetem, és megpróbáltam kizárni a fejemből, hogy ne ronthassa el az örömünket, aztán elővettem a telefonomat, és a kései óra ellenére üzentem apunak és a nagyinak is, hogy nem csak továbbjutottunk, de

még védettséget is szereztem. Eközben Lóri Kocsisnak írta meg a fejleményeket, aki pár másodperccel az üzenet elküldése után élőben jelentkezett az Instagramon, hogy elmondhassa a követőinek az örömhírt. Amúgy egy nézője volt az éjszakai órában. Lóri. – Na menjünk aludni, hosszú nap volt – rázta meg Bernadett rövidre nyírt haját, és az ajtó felé indult. Az étkező már kezdett kiürülni, a csapattagok álmosan, fáradtan, és főként csalódottan vonultak vissza. A kezemben tartott telefonnal követtem Bernadettéket, amikor is egymás után két üzenetem jött. Az elsőt megnyitva apu gratulációját olvastam el, azt írta, hogy nagyon büszke rám, és arra is, hogy rájöttem a rejtett feladatra. Mosolyogva bólintottam, aztán rányomtam a következő üzenetre, ami a nagyitól jött. Ő egészen más oldalról közelítette meg a dolgot, és az egyetlen mondatát elolvasva akaratlanul is felnevettem. Az üzenet így szólt: „Na, senkit nem evett meg a puma?” A faházak között sétálva a sötétben elköszöntünk a fiúktól, aztán Bernadett-tel kettesben mentünk tovább a saját lakhelyünk felé. Amikor megérkeztünk, nem is kellett mondanom semmit, mert Bernadett pontosan tudta, hogy még nem megyek be, így csak intett egyet, amolyan „én lefekszem aludni, majd gyere" stílusban, és otthagyott. A kivilágított medencéhez sétáltam, és leültem a szélére. A víz felszínét sűrűn fodrozta az egyre erősödő szél, én pedig a kapucnimat felvéve ücsörögtem ott, a telefonommal a kezemben, amin elindítottam egy random lejátszási listát, és bedugtam a fülembe a fülhallgatót. Néhány perccel később megérkezett Kornél, aki szó nélkül leült mellém. – Kéred? – nyújtottam felé a fél fülhallgatómat, mire bólintva elvette, és bedugta a fülébe. Ott ültünk egymás mellett, én a vállára hajtott fejjel, és hallgattuk a nagyjából mindenki számára ismeretlen zenéimet. – Ez... – szólalt meg kis idő múlva. – Ez egészen rettenetes – közölte a kezét nyújtva, mire nevetve odaadtam neki a telefonomat, hogy átnézhesse a lejátszási listát. – Honnan vannak ezek a zenék? – Nem tudom, csak úgy találtam. Igyekeztem olyat keresni, amit nem ismerek... – Ezeket szerintem nemcsak te nem ismered, hanem a világon senki – közölte szórakozottan.

– Ha nem ismerem, akkor nincsenek róla emlékeim, és nem tudnak fájdalmat okozni – vontam meg a vállamat. – Persze, értem – felelte azonnal. – De azért szerintem van olyan zene is, amit nem ismersz, és mondjuk jó... – Gondolod? – nevettem fel. – Egészen biztos – biccentett, aztán felhúzta a szemöldökét. – Ez mi? – Hát, az együttes és cím alapján talán dán rap – gondolkodtam el. – Azt sem tudtam, hogy van olyan, hogy dán rap. És hogy valaki hallgatja, azt meg szerintem ők sem tudják – nevetett fel, aztán visszaadta a telefonomat, és a zsebéből előszedte a sajátját. – Tessék – nyújtotta át a fülhallgatójának a felét, mire átvettem, és bedugtam a fülembe. – Ha tetszik valami erről, akkor add magadhoz Spotify-on a lejátszási listámat. – Rendben, köszönöm – bólintottam. – De nem értem, mi bajod a dán rappel – tettem hozzá a hangomban bujkáló nevetéssel. Kornél röhögve megrázta a fejét, és odaadta a telefonját, hogy nézelődjek a zenék közt, de mielőtt görgetni kezdtem, mintha csak eszébe jutott volna valami, visszavette tőlem. – Mi az? – kérdeztem értetlenkedve. – Semmi – rázta meg a fejét, és sietősen írni kezdett a keresőbe. – Most komolyan... Mit csinálsz? – mosolyogtam rá. – Elfelejtettem, hogy van, amit ki akartam törölni... – Á, értem. Van ciki zene a listádban – vigyorogtam. – Mutasd. – Nem, tényleg nem erről van szó – mondta komolyan, mire a kijelzőjére pillantottam. És akkor megláttam én is. Az Avenged Sevenfold-számokra keresett rá a listájában. – Nem kell kitörölnöd – suttogtam őszintén. – De, mert mondtad, hogy ez tényleg felkavaró neked, és kiment a fejemből, hogy egy rakás számom van tőlük. De hülye vagyok... Én tényleg csak azt akartam, hogy hátha találsz valami jobbat, mint amiket amúgy hallgatsz, és... – magyarázkodott, mire szomorú mosollyal néztem rá, és a karjára tettem a kezem, hogy megnyugtassam. – Ne töröld ki – kértem. Kivettem a kezéből a telefonját, és üveges tekintettel néztem az Avenged Sevenfold-számokra, köztük a So Far Away-re. Nightmare album. Az volt anyu kedvence. Aztán az enyém is az lett, mert annyit hallgatta otthon és a kocsiban és mindenhol, hogy kénytelen voltam megszeretni. Végül aztán persze rajongóvá váltam, és rendeltünk egyenpólót a netről, és istenem, mennyire el akartunk együtt menni egy koncertre. Mielőtt kiderült a

betegsége, állandóan néztük a banda turnéjának helyszíneit és időpontjait, hogy mi van hozzánk közel, vagy hová ugorhatnánk el megnézni őket. Anyu boldog volt, mert úgy érezte, végre van egy közös program a kamasz lányával, amit nem tartok cikinek. És utólag összefacsarodik a szívem, ha belegondolok, hogy ez miért okozott neki ekkora boldogságot. Mert összekötött minket, és úgy érezte tőle, hogy végre van egy közös pontunk. Ezért tervezgette. Csak aztán nem sikerült megvalósítani. Lehunytam a szemem, a gondolataim visszaugrottak azokra az időkre, és pokolian fájt látnom magam. Egy dög voltam, csakúgy, mint minden tizenéves. Azzal a különbséggel, hogy amikor a többi velem egykorú kinövi, akkor majd utólag meg tudja beszélni az anyukájával, lerendezve annyival, hogy „ez egy ilyen korszak, na és, mindenki volt kamasz". Én meg már nem tudom megbeszélni vele, és az utolsó emlékei rólam, amikor még nem volt beteg, vagyis nem tudtuk, az, hogy ülök a rohadt telefonommal a kezemben, és nyomkodom ebédnél, vacsoránál, a kocsi hátsó ülésén, nyomkodom utazásnál, nyaralásnál, séta közben, metrón, buszon, mindenhol. Egyszavas válaszokkal lerendeztem a kérdéseket, ühüm, nem, igen, jó, persze, hagyjuk... Ha pedig bővebben kifejtettem, akkor nincs kedvem, nem érdekel, majd máskor, nem érek rá, ezt még befejezem, még tíz perc, még egy óra, hagyjál, még van egy részem, még van egy évadom, csukd be az ajtót, a szobámban eszem, miért nem engeded, azt csinálok, amit akarok... Hányszor aludt el úgy, hogy nem vettem észre, mert játszottam a gépemen. Órákig. Hajnalig. Milyen rohadék voltam, és nem is tudtam róla, teljesen természetesnek tartottam a viselkedésemet, és azt, hogy ahelyett, hogy beszéltem volna vele, hogy többször kérdeztem volna meg, hogy mit gondol bizonyos dolgokról, én az Instát görgettem unottan, más emberek szaros beállított életét nézve, miközben a valóságban ott volt a sajátom, amit elszalasztottam. És már nem tudom meg, hogy mit gondol bizonyos dolgokról, nem kérdezhetem meg, hogy haragudott-e rám bármikor, amikor szemtelen voltam, vagy figyelmetlen, vagy csak ki tudja, egy tipikus kamasz a „leszarom'' világnézettel, mert nem érte meg, hogy ez elmúljon nálam, nem érte meg, hogy kinőjek belőle, és nem érte meg, hogy bocsánatot kérhessek mindenért, amit akaratomon kívül követtem el. Ezért akart annyira koncertre menni velem, ezért kereste és tervezte, hogy legyen anyalánya programunk, hogy valamivel elcsaljon a géptől, hogy valami miatt letegyem a telefonomat a kezemből, hogy ne a kiskutya filtert igazgassam a fejemen vagy lájkolgassam mások háttal állós képét az Instán. Mert eszembe sem jutott,

hogy érdek nélkül, csak úgy lógjunk együtt, koncerttel akart elcsalni, csak azért, hogy együtt lehessünk. És bárcsak tudná, hogy bármit megadnék azért, hogy vele lehessek. Nem koncerten, nem utazáson, nem drága, vagy éppen tervezett programon. Hanem csak úgy vele, otthon, a konyhában vagy a nappaliban. Hogy nézhessem, mit csinál, hogy halljam a hangját, a nevetését, hogy láthassam az arcát, hogy megfoghassam a kezét, újra érezve a bőre tapintását, hogy elmondhassam neki, mennyire szeretem, és mennyire szerettem akkor is, amikor nem mutattam ki. Hogy megígérjem neki, hogy többé eszembe nem jutna megkérni, hogy csináljon rólam képet, és újat kérni, amikor nem sikerült jól, hogy aztán feltöltsem a netre, hogy vadidegeneknek mutogassam magam és a kreált életemet. Bárcsak tudná, hogy nem érdekelnek többé a felszínes dolgok, a kirakat, és az, hogy mit gondolnak mások. Mindent, de mindent megadnék azért, hogy még egyszer láthassam, és hogy ő is láthasson engem, hogy bebizonyíthassam, hogy nem okozok csalódást, nem olyan vagyok, amilyen akkor voltam, mielőtt beteg lett. És megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy mennyit próbált a kedvemben járni, amit akkor észre sem vettem, vagy elsiklottam felette. Nem szabadott volna így történnie, mert ha nem lett volna beteg, vagy meggyógyul belőle, akkor most nevetnénk együtt azon, hogy milyen seggfej voltam tizenöt évesen, és mondhatná, hogy mennyire nem bírt abban az időben, én pedig nem haragudnék ezért, mert elismerném, hogy akkor valóban kibírhatatlan voltam, és fátylat borítanánk rá, mint minden anya-lánya páros, akik a kamaszkor együttes átvészelése után továbblépnek. De mi nem léptünk együtt tovább, mert anyu örökre elment, én pedig itt maradtam a kínzó bűntudatommal, a lelkiismeret-furdalásommal, újra és újra, napról napra kényszerítve magam arra, hogy felelenevítsem a múltban tett hibás lépéseimet, tudva, hogy nem változtathatok rajta, és tudva, hogy anyu úgy ment el, olyannak látva engem, amilyen már nem vagyok, vagy amilyen soha nem is voltam igazából. A medence vizét bámulva, kiszáradt szemmel, pislogás nélkül hallgattam a fülemben szóló számot, amire valószínűleg tudtomon kívül, ösztönösen nyomtam rá a gondolataimba merülve. – Jól vagy? – kérdezte Kornél, aggodalmasan pillantva rám. Bágyadtan néztem a szemébe, aztán a kezében tartott telefonra, amin a So Far Away felirat úszott a kijelző jobb oldaláról a bal szélére, monoton ütemben, folyamatosan ismétlődve.

Kábán bólintottam egyet, és próbáltam magamban megfogalmazni, hogy mit is érzek pontosan. A temetésen hallottam utoljára, és azóta is kerültem, féltem tőle, mint a tűztől. Rettegtem újra hallani, mert nem tudtam, mit vált ki belőlem. Azt hittem, majd előjön a temetés napja, ahogyan a rokonok és családtagok, akiket jó esetben évente egyszer vagy kétszer látok, vonulnak mögöttünk kisírt szemmel, mert ó, de nagyon szomorúak, még online gyertyát is gyújtottak anyu halálakor, és posztoltak közös képeket, megosztva a világgal a gyászukat. Emlékszem, nem voltam teljesen magamnál a temetésen, sok minden kiesik, de azt tudom, hogy mit éreztem, amikor megláttam felvonulni a posztolókat. Hogy vörösre bőgött szemmel bámultam rájuk, és szerettem volna nekik ugrani, amiért az anyámról töltenek fel képeket átkozott RIP szöveggel, mert annyi nem volt bennük, hogy normálisan kiírják, hogy nyugodjon békében, lerendezték három betűvel, ami az égvilágon semmit sem jelent. A nagyi veszekedett, azt tudom, megrángatta az egyik unokanővéremet, aki képet akart készíteni a sírról, hogy posztolja az Instagramjára, én meg csak álltam ott apu mellett a koporsót nézve, és egymásba karolva meredtünk magunk elé, teljes ürességgel a fejünkben. Nem tudtam felfogni, hogy anyu ott van, vagy hol van, a kórházi időszak még valóságosnak tűnt, mert hiába romlott az állapota napról napra, tudtam, hogy hová kell mennem, hogy lássam, tudtam az utat, becsukott szemmel is odataláltam volna, be a kapun, második épület, ajtón be, földszinti rész tizenkilences szoba, ott van, ott fekszik, ott gyógyul. Nem? Aztán nem volt ott, de a temetésen sem volt, vagyis nem láttam, és ahogyan kiszáradt szájjal, szétsírt szemmel, kábán meredtem körbe, emlékszem, hogy őt kerestem, hogy jöjjön, és tegyen rendet, mert a nagyi tombol, a rokonok mit keresnek ott, menjenek el, apu magánkívül van, én meg elveszett vagyok, és szükségem van rá, és jöjjön gyorsan. De nem jött, hogy jöhetett volna? Aztán a koporsó leengedésekor a So Far Away szólt, én pedig el-elcsukló hangon sírtam, a könnyeim szétáztatták az arcomat, valaki meg hátulról megkérdezte, hogy ez milyen zene, hogy lehet ilyet választani, én meg réveteg tekintettel hátranéztem, és kerestem volna, hogy ki volt az, de nem tudtam meg, mert a szürke arcomat és öntudatlan állapotra utaló tekintetemet látva mindenki behúzta a nyakát, és nem szólt többé. Majd megbeszélik a Facebookon. Vagy az Instán. Feltöltve néhány képet „Temetésen jártam" szöveggel. #rip, #szomorú, #sadday, #blackdress. Féltem újra hallani a számot, mert nem tudtam, mit vált majd ki belőlem. Kornél mellett ülve, a So Far Away-jel a fülemben aztán mégsem a temetés

ragadt meg az agyamban, azon átsiklottam. A dal egészen mást hozott ki belőlem, olyat, amire nem is számítottam. Átfutva az önmarcangoláson és a temetés napján, a gondolataim a szám felénél már megállapodtak valami egészen másnál, amin én magam is meglepődtem. Mert hirtelen otthon voltam, és a szobámban ülve gépeztem, amikor odakintről üvölteni kezdett a zene, én meg feljebb tettem a saját fülesemben a hangerőt, de nem bírtam a kinti zajjal, ezért idegesen megállítottam a videót, amit néztem, kirántottam a szobaajtómat, és széttárt karral néztem anyura. Aki a laptopja fölé görnyedve éppen még hangosabbra állította, egészen biztosan azért, hogy engem bosszantson (ebben azért a nagyira ütött), és amikor meglátott, úgy tett, mintha nem is vette volna észre, hogy megzavart. – Lehalkítanád? – kértem. – Persze, elnézést – felelte vigyorogva, aztán a laptopját felkapva leült a fotelbe, a combjára helyezte a gépet, és tovább nézte, miközben üvöltött a zene. – Mármint most... – köhintettem. – Ja igen, hangos – bólintott, direkt azért, hogy bosszantson, és egy hangyányit halkított rajta. – Na jó, mindegy, hagyjuk – indultam vissza a szobámba a szememet forgatva, amikor is megtorpantam. – Mi ez amúgy? – Zene – felelte. – Tényleg? – kérdeztem utálatosan, de továbbra is ott álltam, nem mentem vissza. – Kik ezek? – Avenged Sevenfold. – Nem hallottam még róla – ismertem be. – Élőben megy? – Igen, streamelik a koncertet egy fesztiválról – bólintott. – Melyikről? – Valami német – vonogatta a vállát. – Aham. És sokáig tart? Mert elég hangos – magyaráztam. – Most kezdődött, de lehalkítom, ha zavar – meredt a képernyőre. – Jó, köszönöm – bólintottam, és visszamentem a szobámba. Az ajtót becsukva továbbra is beszűrődött a koncert zaja, ezért fújtatva megráztam a fejem, és visszamentem. – Még mindig hangos? Mert akkor felrakom a fejhallgatót – pillantott rám. – Ha visszaadod – tette hozzá szórakozottan, mert éjjel bevittem a szobámba, amikor az enyémet nem találtam. – Hozom – mentem be érte, aztán amikor visszamentem és odanyújtottam

neki, belepillantottam a koncertbe. – Jó sokan vannak – állapítottam meg, amikor a kamera a közönséget mutatta, ahol több ezren ugráltak egyszerre. – Igen. – Mi is ez pontosan? – ültem le anyu mellé a fotel karfájára, mire mosolyogva elismételte az együttes nevét, és szorított nekem helyet maga mellett, hogy nézhessem vele. Az emlékek hatására a medence szélén felhúztam magam előtt a térdemet, mosolyogva letöröltem egy könnycseppet az arcomról, és ösztönösen megtekertem a csuklómon lévő karkötőt. Kornél csendben ült mellettem, nem szólva azért, hogy harmadszorra hallgatjuk a számot, csak várta, hogy én reagáljak valamit, amikor is leállítottam a zenét, és a szemébe néztem. – Köszönöm – suttogtam hálásan, mert Kornél akarva vagy akaratlanul valami olyanon segített át, amivel egyedül nem birkóztam volna meg. – Azt hiszem, ettől féltem a legjobban – ismertem be. – Mert... Mert nem tudtam, mit vált majd ki belőlem. – És? – mosolyodott el kedvesen. – Szép emléket – ismertem be a könnyeimmel küzdve. – Nem túl extrát, tudod, nem Insta-pillanatot, vagy valami erőltetett dolgot. Csak egy hétköznapi képet, amit már el is felejtettem... – Pedig azok a legjobbak – biccentett Kornél. – Igen, szerintem is – szipogtam hálásan, és a vállára hajtottam a fejem, tudva, hogy ez a mostani is egy ilyen lesz számomra. Olyan, amiről nem készült kép, nincs megosztva, nem beállított, és nem is előre eltervezett. Ott ültünk egymás mellett a szokott helyünkön, a medence szélén, ahol kezdődött köztünk minden, és egyszerűen boldog voltam attól, hogy Kornél velem van, én pedig vele lehetek. – Mi is a dán szám címe? Egészen megtetszett, berakom a lejátszási listámba – mondta ki hirtelen, mire hangosan felnevettem, és megcsókoltam. Nem néztük az időt, csak zenét hallgattunk, beszélgettünk, nevettünk, és még többet beszélgettünk, egymás közt cserélgetve a fülhallgatókat, ha valamit mutatni akartunk a másiknak, aztán jól összegabalyodtak a zsinórok, és a hűvössé vált viharos nyári széltől elgémberedett ujjakkal megpróbáltam szétszedni őket, és tovább hallgattuk, egészen addig, amíg a fák mögött az égbolt világosodni kezdett, és akkor vettük észre, hogy időközben hajnal lett, új nap virradt az IOV-on, és új feladat várt a versenyzőkre. Amin én védettként nem vettem részt, Kornél viszont igen.

20. – Mint bizonyára már értesültetek róla, a tegnapi napon Hanna és Zsombika nem csupán teljesítették a feladatot, de bravúrosan megszerezték a védettséget, ezáltal biztosan a TOP7-ben vannak az Iskolák Országos Versenyén – meredt Kocsis igazgató a kamerába az Instagram élő adásában. Reggeli közben Lóri a telefonját tartotta, amin az igazgató beszélt, így mind a négyen azt figyeltük. Kocsis az eddigieknél is lelkesebbnek tűnt. – Jött is egy komment. Már olvasom is. „Gratuláció a Nyertes Szirtes csapatnak". Köszönjük, átadom, de úgy látom, hogy az élő nézői között van Lóri is, így elképzelhető, hogy az egész csapat néz minket. Szia, Lóri, sziasztok, Szirtes-versenyzők – integetett a kamerába vidáman. – Nos, tehát mint mondtam, Hanna elképesztően éles logikával rájött, hogy a feladaton belül is van feladat, így megszerezte a védettséget a Szirtesnek. A fantasztikus teljesítménye miatt arra gondoltam, hogy a mai napon kisorsolom a live nézői közt Hanna képét – mutatta fel a bekeretezett képemet, amitől félrenyeltem a zabkását, és köhögni kezdtem az asztalnál. – Te jó ég – ingattam a fejem elkerekedett szemmel, miközben majdnem megfulladtam. – Ne, ne neeeee – sziszegtem, a többiek pedig alig bírták visszatartani a nevetést. – Hanna képét megnyerheti, aki most azonnal kommenteli a helyes választ. Gyerünk, harmincegy nézője van az élőnek, hajrá! A kérdés a következő: mi Hanna vezetékneve? Na, ezt biztosan sokan tudjátok – vigyorgott Kocsis, és hátradőlve, türelmesen várt, hogy meginduljanak a kommentek. – Jézusom, ez rettenetes – bámultam a képemre, ami egy matekverseny végén készült, amit megnyertem. A fotón az első helyezésért járó oklevéllel vigyorgok egy algebrás pólóban. Ennél geekebb dolog nem létezik a világon. Én már rég elfelejtettem, de a jelek szerint a suli honlapján még fent volt, megőrizték a képet az utókornak. Sőt, Kocsis kinyomtatta és keretbe rakta. Legszívesebben elsüllyedtem volna, annyira kínos volt. – Hát, Hanna – röhögött Lóri. – Nincs mese, celeb lettél. – Matekceleb – vihogta Zsombi. – Ne már, inkább kommenteljetek, hogy mi nyerjük meg, és elégethessem

ezt a fotót – mondtam mérgesen. – Sajna már elvitte valaki – nézett a képernyőre Bernadett. – Mi? Kicsoda? – hajoltam oda, közben Kocsis is észrevette a megfejtést, és vidáman bólintott. – Újvári, így van – olvasta fel a helyes választ az igazgató. – Gratulálok a nyertesnek, kérlek, privátban vedd fel velem a kapcsolatot, hogy milyen címre postázhatom a nyereményt. Természetesen nem most azonnal küldöm el a fotót, mert dedikáltatni szeretném Hannával, amire reményeim szerint még sokat kell várnod, de ígérem, hogy aláíratom neked, ha megírod a rendes neved, akkor arra, ha pedig nem, akkor mehet az Insta-nevedre a dedikáció. Ha jól látom, krnll 111-hajolt közelebb, hogy elolvassa. – így van. A krnll 111 nevű felhasználó a nyertes – ismételte meg Kocsis, mire Zsombi, Bernadett és Lóri elnevették magukat, velük egy időben pedig a fekete csapat asztalától óriási röhögés hangzott fel. Kornél vigyorogva intett egyet, mire zavartan lesütve a szemem megráztam a fejem, felálltam, és odasétáltam hozzá. – Miért? Komolyan, miért? – kérdeztem visszafojtott nevetéssel. – Tetszik a keret – felelte szórakozottan. – Nagyon vicces – fintorogtam, mire Kornél megragadta a karomat, és visszahúzott, amitől az ölébe huppantam. Átöleltem a nyakát, és még mindig nevetve ráztam a fejem. – Nem lehet a tiéd az a rémes kép! – Dehogynem. Most nyertem – szállt vitába velem vigyorogva. – Na jó... – forgattam a szemem. – És különben is, miért nézitek Kocsis élőjét? – Mert sokkal szórakoztatóbb, mint a mi igazgatónk. A haul videója valami zseniális, már megosztottam mindenhol, rég röhögtem ennyit – magyarázta Csenge. – Az a kalap a háundemből... – Éjdzsendem – javította ki Zoli röhögve, Kocsis szavait idézve. – Ja igen, tényleg – visította Csenge, én pedig rájöttem, miközben mosolyogva hallgattam őket, hogy Kocsis a Szirtes legnagyobb sztárja az élőivel, a posztjaival és a lelkesedésével. Az éjszakai visszaérkezés miatt szinte valamennyi versenyző későn kelt (voltak, akik le sem feküdtek aludni, mint például Kornél és én), így a reggelit is a megszokottnál később kezdtük, ezáltal majdnem tíz óra volt, amikor végeztünk. Tízkor pedig a tegnap az erdőben versenyző csapattagok indultak feladatra büntetésképpen. Az étkezőből kilépve Kornéllal kézen fogva a kapuhoz sétáltunk, és kicsit

idegesen, de abszolút bizakodóan búcsúztam el tőle. Még nyolc csapat volt versenyben, ebből hat ment feladatra, nem aggódtam túlságosan, csupán egy általános izgatottság volt bennem. – Tessék, ezt visszaadom – nyúltam a karomon lévő szilikon karkötőhöz. – Nem, maradjon – mosolyodott el, és megállította a mozdulatot. – De... Én védett vagyok, neked nagyobb szükséged van rá – motyogtam, a borult égbolt alatt nézve Kornélra, aki szórakozottan figyelt. – Csak nem elkezdtél hinni benne? – kérdezte. – Mi? Dehogy – tagadtam azonnal. – Azért csak maradjon nálad – hajolt oda, hogy megcsókoljon. Viszonoztam a csókját, miközben átkulcsoltam a karom a nyaka körül. Róbert érkezésére elléptem Kornéltól, és hátrébb állva kisétáltam a képből, hagyva, hogy csak a feladatra induló csapattagok álljanak a kapu előtt. Megálltam Csenge mellett, és összefont karral figyeltem a történéseket. – Bukósisakot kapnak – mondtam ijedten, amikor megláttam, hogy a szervezők a feladatra indulók közt a csapatszínüknek megfelelő árnyalatú sisakokat osztanak szét. – Az jó hír – biccentett Csenge szemmel láthatóan megkönnyebbülten. – Igen? – kérdeztem vissza tétován. – Aha – helyeselt. – Akkor terepre mennek. Kornél pedig jó benne – vigyorgott büszkén. – Oké – suttogtam, leginkább magamat nyugtatva, és néztem, ahogyan kinyílik a kapu. A padoknál és asztaloknál összegyűlt versenyzők hangos tapssal és füttyögéssel buzdították az indulni készülőket, és én is tapssal bátorítottam őket, függetlenül attól, hogy a mi csapatunk védettként nem vett részt a feladatban. Ahogyan az arany csapat tagjai sem, de ők a védettségük hatására annyira sem méltatták a többieket, hogy kijöjjenek elbúcsúzni tőlük. Nem érdekelte őket. Mosolyogva intettem Karesznak, bátorítóan felmutatva felé a hüvelykujjamat. Az infós srác megilletődve bámult a kezébe adott bukósisakra, és úgy tűnt, hirtelen azt sem tudja, hogy eszik-e, vagy isszák, annyira megijedt attól, hogy erőnléti feladatra kényszerül menni. – Hajrá! – integettem neki, és a másik oldalamon mellettem álló Lóri, Zsombi és Bernadett is őt biztatták. – Tedd fel a fejedre, bástya! – kiáltott rá Lóri, mire Karesz feleszmélt a bambulásból, biccentett egyet, és felhúzta a sisakot a fejére. A csapattagjai az

asztaloktól üvöltöztek felé, hogy úgy néz ki, mint valamelyik háborús játék katonája, és készítettek róla néhány Boomerangot és képet. Az első versenyzők Róbert vezetésével elindultak kifelé a kapun, Kornél pedig még egyszer visszafordult, és fekete sisakját a hóna alá csapva mosolygott rám, miközben a szemerkélő esőben vizes haja a homlokára tapadt, amit egy laza mozdulattal hátrafésült. A szívem a torkomban dobogott, ahogyan tekintetemmel kikísértem a kapun, aztán nyugtatva magam, miszerint erőnléti feladattól nem kell féltenem, már elfordultam volna, amikor megakadt a szemem a sárga sisakban vigyorgó Mátén. Éppen engem nézett, és szélesen mosolyogva felhúzta a szemöldökét. – Miért néz rád eszelősen? – kérdezte Zsombi. – Fogalmam sincs – ráztam meg a fejem értetlenül. – Indulás, gyerünk, Máté – szólt rá Róbert a sárga csapattagra, aki utolsóként állt a kapuban. Meghúzta a sisakja alján lévő csatot, hogy szorosabb legyen, aztán végre elszakította rólam a tekintetét, és jókedvűen kilépett a kapun, amit becsuktak mögötte. – Ez fura volt – tűnődött Bernadett, aztán felnézett az égboltra, amin már összeértek a sűrű, fekete esőfelhők, és a csöpögés egy pillanat alatt égszakadásba fordult. – Futás! – kiáltották többen, és miközben Csenge a kezemet megragadva az étkező felé húzott, én visszanéztem a bezárt kapura, majd Kornél karkötőjére pillantottam. Erőszakosabbnak kellett volna lennem, és visszaadni neki. Bár igazából mindegy. És különben is, ha a jobb oldalán aludt, akkor megvan a kabalája... – gondolkodtam, aztán elkerekedett a szemem. Merthogy az éjjel nem aludt. Egyikünk sem aludt. Ettől egy kicsit megijedtem, aztán a fejemet csóválva elröhögtem magam. Racionalista ember vagyok, világéletemben az voltam, nem hiszek a babonákban, a szerencsében, a talizmánban, vagy bármi ilyesmiben. A számokban hiszek, a tényekben, a valóságban, és... A francba, miért nem adtam vissza a karkötőjét? Az étkezőben ülve a csapattagok unottan netezgettek, amíg odakint szakadt az eső, és nagyokat dörgött az ég. A fülledt levegőt a vihar beszorította az étkező épületébe, ami keveredett a készülő ebéd illatával, így kellőképpen fullasztó volt a helyzet. Ránéztem az Instagramra, ahol újabb követőim lettek, meg egy halom képen taggeltek, amik a tegnapi Activityn készültek. Megnézegettem őket,