J. Kenner - Stark 1. - Forró rabság

J. KENNER

Forró rabság

2

1

Hűvös óceáni szellő cirógatja meztelen vállamat. Megborzongok.

Már bánom, hogy nem fogadtam meg a lakótársam tanácsát, és nem
hoztam magammal stólát. Csak négy napja érkeztem Los Angelesbe, és
még nem szoktam hozzá, hogy itt a nyári meleg elillan, amint lemegy a
nap. Dallasban a június forró, a július még forróbb, az augusztus viszont
maga a pokol.

Kaliforniában – legalábbis a parton – nem így van. L.A. első számú
leckéje: mindig legyen nálad pulóver, ha sötétedés utánra tervezel
programot.

Persze bejöhettem volna az erkélyről, vissza a partiba.

Elvegyülhettem volna a milliomosok között. Smúzolhattam volna a
hírességekkel. Bámulhattam volna kötelességtudóan a festményeket.

Ez végül is egy nagystílű kiállítás-megnyitó, és a főnököm azért hozott
magával, hogy ismerkedjem, bájologjak és csevegjek. Nem azért, hogy
gyönyörködjek a képben, amely most bontakozik ki előttem. Vérvörös
felhők fröccsennek szét a halvány narancsszín égen. Szürkéskék
hullámokon csillámlik a szemcsés arany.

Rátenyerelek az erkély korlátjára, és előrehajlok. Belefeledkezem a
lemenő nap lángoló, megfoghatatlan szépségébe. Sajnálom, hogy nem
hoztam el a viharvert Nikonomat, amely középiskolás korom óta megvan.
Bár úgysem fért volna bele parányi, gyöngyös retikülömbe. Azon kívül
szarvashiba egy vaskos fényképezőgép-tokot viselni kis fekete ruhához.

De akkor is ez az első alkonyatom a Csendes-óceán partján, és meg
akarom örökíteni a pillanatot. Előhúzom az okos telefonomat, hogy
készítsek egy fotót.

– Ugye, hogy ehhez képest majdnem fölöslegesek a benti képek?

– Felismerem a mély, fátyolos hangot, és szembefordulok Evelyn Dodge-
dzsal, aki visszavonult színésznőből lett ügynök, majd műpártoló, ezen az
estén pedig ő a háziasszony.

– Elnézést. Tudom, hogy olyan lehetek, mint egy kelekótya turista, de
nálunk, Dallasban nincsenek ilyen alkonyatok.

– Ne mentegetőzz – mondja. – Havonta fizetek ezért a kilátásért, amikor
kinyögöm a jelzálog törlesztőjét. Ennyi pénzért lehet is festői.

Nevetek, és rögtön felszabadultabbnak érzem magam.

3

– Bujkálsz?

– Tessék?

– Te vagy Carl új asszisztense, nem? – kérdezi. Carl három napja a
főnököm.

– Nikki Fairchild.

– Már emlékszem. Nikki Texasból. – Végigmér, és azon tűnődöm,
csalódott-e, amiért nincs nagy hajam és cowboy– csizmám. – Most kit akar
elbűvöltetni veled?

– Elbűvöltetni? – ismétlem, mintha nem tudnám pontosan, hogy Evelyn
mire céloz.

Felvonja a szemöldökét.

– Szivi, a főnököd inkább járna parázson, mint hogy eljöjjön egy kiállítás
megnyitójára. Befektetőkre vadászik, és te vagy a csalétek. – Egy
közönséges torokhanggal nyomatékosítja a mondandóját. – Ne izgulj, nem
foglak nyaggatni, hogy áruld el, ki az. És nem hibáztatlak, amiért bujkálsz.
Carl egyszerre zseni és faszkalap.

– Én a zseniális részére szerződtem – mondom. Evelyn érdesen hahotázik.

Egyébként abban igaza van, hogy én vagyok a csali.

– Koktélruhát vegyél – mondta Carl. – Valami kacér cuccot.

Komolyan? De tényleg. Komolyan?

Azt kellett volna válaszolnom neki, hogy vegyen koktélruhát ő.

De nem mondtam. Mert kell nekem ez az állás. Megküzdöttem érte.

Carl vállalata, a C-Squared Technologies három sikeres terméket hozott
forgalomba a neten az utóbbi másfél év alatt. Az ipar felfigyelt a
teljesítményére, és Carlból olyan ember lett, akivel számolni kell.

Nekem fontosabb volt, hogy tőle lehet tanulni, így már-már rögeszmés
komolysággal készültem az állásinterjúra. Óriási nagy dobás volt tőlem,
hogy megszereztem ezt a munkát. Szóval, ha azt akarja, hogy valami
dögösét viseljek, az igazán nem nagy kérés ezért az állásért.

Francba!

– Vissza kell zökkennem a csali szerepébe – mondom.

– Ó, a fenébe. Most vagy zavarba hoztalak, vagy bűntudatot érzel miattam.
Egyiket se tedd. Mindenekelőtt várd meg, amíg becsiccsentenek.
Alkohollal különben is több legyet fogsz. Bízz bennem, én csak tudom.

4

Cigarettásdoboz van a kezében. Kipöccint belőle egy szálat, majd felém
nyújtja a csomagot. A fejemet rázom. Szeretem a dohány szagát –
nagyapámra emlékeztet -, de nem szeretem leszívni a füstöt.

– Én már túl öreg és megcsontosodott vagyok, hogy abbahagyjam

– közli Evelyn. – De isten ments, hogy bagózzak a tulajdon házamban.
Esküszöm, a csőcselék jelképesen megégetne érte. Ugye, nem fogsz
előadást tartani a passzív dohányzás ártalmairól?

– Nem – ígérem.

– De tüzed van?

Fölmutatom az icipici retikülömet.

– Egy rúzs, egy hitelkártya, a jogosítványom és a telefonom...

– Semmi koton?

– Nem gondoltam, hogy ez olyasfajta parti – mondom szárazon.

– Tudtam én, hogy szimpi vagy. – Körülnéz az erkélyen. – Miféle buli ez,
hogy még egy szál rohadt gyertya sincs valamelyik rohadt asztalon? Na,
bassza meg. – A szájába dugja a meggyújtatlan cigarettát, behunyja a
szemét, és kéjes arccal beszívja a levegőt.

Akaratlanul is rokonszenvesnek találom. Alig sminkeli magát, szöges
ellentétben a többi jelen levő nővel, magamat is beleértve, a ruhája inkább
kaftán, amelynek batikolt mintája legalább olyan érdekes, mint Evelyn
maga.

Az a fajta nő, akit anyám ordenáré bugásnak minősítene – hangos,
drabális, rámenős és magabiztos. Anyám utálná. Szerintem viszont
szédületes.

A padlólapra ejti a meggyújtatlan cigarettát, és szétmorzsolja a cipője
orrával. Aztán int az egyik pincérnőnek, egy talpig feketébe öltözött
lánynak, aki pezsgőspoharakat visz tálcán.

A lány ügyetlenkedik egy percig az erkélyre vezető tolóajtóval.

Elképzelem, ahogy azok a hosszúkás poharak leborulnak a tálcáról,
összetörnek a burkolólapokon, a szétrepülő szilánkok úgy ragyognak, mint
a gyémánteső.

Elképzelem magamat, amint lehajolok egy törött darabért. Látom, ahogy
megszorítom, és az éle belehasít a lágy húsba a hüvelykujjam tövében.
Figyelem magamat, ahogy szorosabban markolom, a fájdalomból merítek
erőt, ahogy egyesek a levágott nyúllábtól remélnek szerencsét.

5

A képzelgés összemosódik az emlékekkel. A keverék olyan erős, hogy
belerázkódom. Gyors, hathatós, és kissé nyugtalanító: hosszú ideje nem
volt szükségem a fájdalomra, és nem értem, hogy miért gondolok rá most,
amikor kiegyensúlyozottnak és magabiztosnak hiszem magam.

Jól vagyok, gondolom. Jól, jól, jól, jól.

– Vegyél egyet, szivi – mondja hanyagul Evelyn, és egy pezsgőspoharat
nyújt felém.

Habozok, az arcából próbálom leolvasni, hogy elcsúszott-e a maszkom,
meglátta-e alatta egy pillanatra a nyers húst, de a tekintete tiszta és
barátságos.

– Nem, ne is vitatkozz! – mondja, félreértve a tétovázásomat. – Vagy egy
tucat rekesszel vásároltam, és rühellném, ha pocsékba menne egy ilyen jó
ital. Nekem ne! – mondja, amikor a lány neki is próbál adni egy pohárral.
– Ki nem állhatom a pezsgőt. Vodkát kérek. Tisztán. Jegelve. Négy
olajbogyóval. Siessen, vagy azt akarja, hogy itt száradjak ki, mint egy őszi
falevél?

A lány a fejét rázza. Kicsit emlékeztet egy ijedt, ideges nyúlra.

Talán egy olyanra, amely a lábát feláldozta valaki más szerencséjéért.

Evelyn visszatér hozzám.

– No és hogy tetszik L.A.? Mit láttál eddig? Hol jártál? Vásároltál már
sztártérképet? Te jó isten, csak azt ne mondd, hogy te is bementél
valamelyik turistáknak való majomfogóba!

– Leginkább több kilométernyi sztrádát láttam és a lakásom belsejét.

– Hát az szomorú. Ettől még jobban örülök, hogy Carl elvontatta hozzám
ma estére az aszott seggedet.

Majdnem hét boldog kilót szedtem föl, amióta anyám nem ellenőriz
minden morzsát, amit megeszem. Tökéletesen elégedett vagyok a seggem
méretével, aszottnak éppen nem nevezném. De tudom, hogy Evelyn ezt
bóknak szánta, ezért elmosolyodom.

– Én is örülök, hogy elhozott. A festmények valóban döbbenetesek.

– Á, ne csináld ezt, ne válts át udvarias csevej-módba. Nem, nem!

– int le, mielőtt tiltakozhatnék. – Tudom, hogy komolyan beszélsz. A
festmények tényleg csodásak, de te lassan kezdesz olyan szürke lenni, mint
egy jól nevelt lány, és azt nem tűrhetjük, főleg most, hogy kezdtem
megismerni az igazi énedet.

6

– Bocs – mondom. – Becsszó, nem leszek uncsi.

Mivel rokonszenvesnek találom, nem közlöm vele, hogy téved, és még
nem találkozott az igazi Nikki Fairchilddal. Társasági Nikkivel találkozott,
aki, mint a Malibu Barbie, kiegészítőkkel kapható, ami nálam nem a
bikinit és a sportkocsit, hanem Elizabeth Fairchild Társasági Útmutatóját
jelenti.

Anyám nagyon nagy az előírásokban, amit a déli neveltetésének tulajdonít.
Gyengébb pillanataimban egyetértek vele, de többnyire dirigálós banyának
tartom. Amióta először vitt el teázni hároméves koromban a dallasi Turtle
Creeken, azóta verte belém a szabályokat.

Hogyan járjak, beszéljek vagy öltözködjem. Mit egyek, mennyit igyak,
milyen vicceket meséljek.

A kisujjamban van minden trükk, minden árnyalat, és úgy viselem a
szépségversenyeken begyakorolt mosolyomat, mint páncélt a világ ellen.
Éppen ezért nem hiszem, hogy tudnék igazán önmagam lenni egy partin,
még akkor sem, ha az életem múlna rajta.

Ám Evelynnek ezt nem kell tudnia.

– Pontosan hol laksz? – kérdezi.

– Studio Cityben. Közösen bérelünk lakást a középiskolai legjobb
barátnőmmel.

– Egyenesen végig a százegyesen a munkába, utána haza. Nem is csoda,
ha csak betont láttál. Senki sem figyelmeztetett, hogy a Westside-on
kellene lakást bérelned?

– Az túl drága egy embernek – mondom, és látom, hogy Evelynt meglepi a
beismerésem. Ha megerőltetem magamat – például ha Társasági Nikki
vagyok –, akaratlanul úgy teszek, mint aki olyan családból jött, ahol sok a
pénz. Talán azért, mert így is van. Mert olyanból jöttem. De ez még nem
jelenti azt, hogy hoztam is magammal a pénzből.

– Hány éves vagy?

– Huszonnégy.

Evelyn bölcsen bólogat, mintha a korom valamilyen titkot árulna el rólam.
– Hamarosan saját lakásra lesz szükséged. Hívj fel, és találunk neked egy
olyan helyet, ahonnan szép a kilátás.

Természetesen nem olyan szép, mint ez, de majd keresünk valami jobbat
az autópálya felhajtójánál.

7

– Azért nem olyan rossz.

– Hát persze, hogy nem – mondja olyan hangon, amely épp az
ellenkezőjére utal. – Ami a kilátást illeti – folytatja, a mostanra elsötétült
óceán és az ég felé intve, amelyen kezdenek feltűnni a csillagok –,
bármikor eljöhetsz ide, és osztozhatsz az enyémben.

– Szavadon foghatlak – mondom. – Szívesen hoznék egy rendes gépet,
hogy készíthessek egy-két fotót.

– Vedd úgy, hogy meghívtalak. Én gondoskodom a borról, te
gondoskodhatsz a szórakoztatásról. Magányos fiatal lány a nagyvárosban!
Dráma sül ki belőle? Romantikus vígjáték? Remélem, nem tragédia. Mint
minden nő, én is szeretek bőgni, de te rokonszenves vagy nekem. Hozzád
a boldog befejezés illik.

Megmerevedek. Evelyn nem tudja, hogy beletrafált. Végül is ezért
költöztem L.A.-be. Új élet. Új sztori. Új Nikki.

Magamra húzom Társasági Nikki mosolyát, és felemelem a
pezsgőspoharamat.

– A boldog végre. És erre a döbbenetes partira. Attól félek, túlságosan
lefoglaltalak magamnak.

– Baromság – mondja. – Te is tudod, hogy én sajátítottalak ki téged.

Visszaosonunk a forgatagba. Alkohollal fűtött társalgás zsivaja váltja fel
az óceán puha moraját.

– Igazság szerint pocsék háziasszony vagyok. Azt teszem, amit akarok,
azzal állok szóba, akivel akarok, és ha a vendégeim úgy érzik, hogy
semmibe veszem őket, akkor majd szépen túlteszik magukat rajta.

Leesik az állam. Idáig hallatszanak anyám iszonyodó sikolyai Dallasból.

– Különben is – folytatja Evelyn – ez a parti nem rólam szól.

Azért rántottam össze ezt a kis hepajt, hogy bemutassam Blaine-t és
művészetét a közönségnek. Neki kellene itt bájolognia, nem nekem.

Baszhatok vele, de nem fogom babusgatni.

Evelyn romba döntötte a kihagyhatatlan társasági esemény
háziasszonyának viselkedéséről alkotott képemet, de ezt valahol mégis
imádnivalónak találom.

– Blaine-nel még nem találkoztam. Ő az, ugye? – mutatok egy
égimeszelőre. A fickó kopasz, de vörös kecskeszakálla van, ami egész
biztosan festett. Kisebb tömeg zümmögi körül, mint a méhek a virágot,

8

amelyből nektárt szívnak. És tarka szerelésében bizony éppen olyan, mint
egy nagy virág.

– Igen, pontosan ő a figyelmem picinke célpontja – mondja Evelyn. – A
nap hőse. Tehetséges, hm? – mutat körbe az irdatlan nappaliban, ahol
minden falat elborítanak a képek. Néhány padot leszámítva kihordtak
minden bútort, festőállványokat állítottak be helyettük, hogy még több
művet lehessen elhelyezni.

Gondolom, elvileg portrékat. A modellek aktok, de ilyen képeket nem látni
a klasszikus albumokban. Van bennük valami idegesítő.

Valami kihívó és nyers. Látszik rajtuk, hogy mester gondolta ki és alkotta
meg őket, mégis felzaklatnak, mintha többet árulnának el a festmény
szemlélőjéről, mint a festőről vagy a modellről.

Amennyire megállapíthatom, én vagyok az egyetlen, aki így reagál. Blaine
az őt körülvevő embergyűrűben szinte ragyog. Idáig hallatszik az áradozó
magasztalás.

– Ezzel bevittem egy gólt – állapítja meg Evelyn. – No de lássuk csak.
Kivel akarsz találkozni? Rip Carringtonnal és Lyle Tarpinnel?

Az a kettő garantálja a drámát, és a lakótársad sárgul majd az irigységtől,
ha megtudja, hogy velük dumáltál.

– Tényleg?

Evelyn felhúzza a szemöldökét.

– Rip és Lyle? Hetek óta balhéznak. – Hunyorogva néz rám. – A sitcomjuk
legújabb évadjának a csődje...? Tele van velük a net.

Tényleg nem ismered őket?

– Elnézést – mondom, mert úgy érzem, hogy mentegetőznöm kell.

– Nagyon feszített volt a tempó a suliban. Azt meg nyilván tudod, mit
jelent Carlnak dolgozni. Ha már itt tartunk...

Körülnézek, de sehol sem látom a főnökömet.

– Ez súlyos hiányosság – szögezi le Evelyn. – A kultúra, beleértve a
popkultúrát, igenis van olyan fontos, mint a – mit is mondtál, mit tanultál?

– Nem mondtam, de villamosmérnöki és informatikai diplomám van.

– Tehát okos is vagy meg szép is. No, látod? Még valami, amiben
hasonlítunk. Bár meg kell mondjam, nem értem, hogy ilyen végzettséggel
miért álltál be Carlhoz titkárnőnek.

9

Fölnevetek.

– Nem titkárnő vagyok. Carl valaki olyat keresett a vállalkozásába, akinek
műszaki végzettsége van, én pedig olyan állást kerestem, ahol
megtanulhatom, hogy működik nagyban az üzlet. Tapasztalatot
szerezhetek. Azt hiszem, először nem nagyon akart alkalmazni –
határozottan jobban értek a technikához, de meggyőztem róla, hogy
gyorsan tanulok.

Rám sandít.

– Ambíciószagot érzek.

Hanyagul vállat vonok.

– Los Angelesben vagyunk. Nem az ambíciótól bűzlik az egész város?

– Hö! Carl örülhet, hogy kifogott. Szeretném tudni, meddig tart meg. De
lássuk csak... ki érdekelne még?

Körülnéz a szobában, végül rámutat egy ötvenes pasira az egyik sarokban,
akit egy kisebb tömeg zsong körül.

– Charles Maynard – mondja. – Évek óta ismerem Charlie-t.

Elsőre irtó ijesztő, amíg meg nem ismered. De megéri. Az ügyfelei vagy
világhírességek, vagy befolyásos emberek, akiknek annyi a pénzük, mint a
szemét. Mindenesetre ő tudja a legjobb sztorikat.

– Ügyvéd?

– A Bender, Twain és McGuire-nél. Nagyon tekintélyes cég.

– Tudom – felelem, és örülök, mert megmutathatom, hogy nem vagyok
teljesen tájékozatlan, akkor sem, ha nem ismerem Ripet vagy Lyle-t. – Az
egyik legjobb barátom náluk dolgozik. Itt kezdett, de most a New York-i
irodájuknál van.

– Hát akkor gyere, Texas. Bemutatlak. – Egy lépést teszünk Maynard
irányába, amikor Evelyn megállít, mert Maynard előveszi a telefonját, és
utasításokat ordít bele. Néhány zaftos káromkodás is megüti a fülemet.
Evelynre sandítok. Nem izgatja magát. – A szíve mélyén egy kezes
bárány, nekem elhiheted. Dolgoztam vele ügynök koromban. Nem is
tudom, pontosan hány életrajzi filmről hoztunk össze szerződést híres
ügyfeleknek, és néhány vetélkedőt is közös erővel vetettünk le a műsorról.
– Úgy csóválja a fejét, mint aki újraéli a dicsőséges napokat, azután
megveregeti a karom. – De akkor is várjunk, amíg lenyugszik egy kicsit.
Addig pedig...

10

Elnémul, a szája sarka legörbül, miközben pásztázza a szobát.
– Nem hittem, hogy megérkezett volna, de... ó! Igen! Na, most már van
valaki, akivel meg kell ismerkedned. És ha a panorámák érdekelnek, a
most épülő házának a kilátása úgy aránylik az enyémhez, mint az enyém a
tiedhez. – A hall felé mutat, de én csak a bólogató fejeket és a legújabb
divatot látom. – Nagyon ritkán fogad el meghívást, pedig régi ismerősök
vagyunk – mondja Evelyn.
Még mindig nem tudom, kiről beszél, ám ekkor kettéválik a tömeg, és
meglátom profilból az illetőt. Libabőrös lesz a karom, pedig nem fázom.
Sőt, hirtelen nagyon, de nagyon melegem lesz.
Magas és olyan jóképű, hogy szinte már sértés ezt a szót használni a
leírásához. Sőt: több mint jóképű. Jelenség. Csak azzal, hogy ott van,
uralkodik a szobán. Látom, hogy Evelynen és rajtam kívül mások is őt
nézik. Az egész társaság észrevette az érkezését. Éreznie kell a tekintetek
súlyát, mégsem idegesíti a figyelem. Rámosolyog a pincérlányra, elvesz
egy poharat, és hanyagul diskurálni kezd a mesterkélten vigyorgó nővel,
aki odament hozzá.
– A fene egye meg azt a lányt! – mondja Evelyn. – Hát hol maradt a
vodkám?
Alig hallom.
– Damien Stark – mondom, és megdöbbenek a saját hangomtól.
Alig több pihegésnél.
Evelyn szemöldöke olyan magasra szalad, hogy még én is észreveszem a
szemem sarkából.
– Mit szólnál hozzá? – kérdezi ravaszkásan. – Úgy látom, jól tippeltem.
– Jól – vallom be. – Mr. Stark pontosan az az ember, akit meg akarok
ismerni.

11

2

– Damien Stark a Szent Grál – közölte velem Carl valamivel korábban,
ugyanezen az estén, közvetlenül azután, hogy megjegyezte: Basszus,
Nikki, de dögös vagy!

Gondolom, azt várta, hogy elpirulok, mosolygok, és köszönetét mondok a
kedves szavakért. Amikor nem tettem, krákogott, és rátért az üzletre.

– Tudod, kicsoda Stark, ugye?

– Láttad az önéletrajzomat – emlékeztettem. – Ott van benne az ösztöndíj.
– Abból az öt évből, ameddig a Texasi Állami Egyetemen tanultam, négy
éven át kaptam a Stark Nemzetközi Természettudományos Ösztöndíjat, és
a félévenként kapott pluszpénz egy világot jelentett nekem. Persze még az
ösztöndíj nélkül is marslakónak kell lennie annak, aki nem tudja, kicsoda
Stark. A zárkózott, alig harmincéves volt teniszcsillag fogta a győzelmein
keresett milliókat, és újra feltalálta magát. Új énje elhalványítja az egykori
teniszezőt, hatalmas birodalma pedig milliárdokat fial minden évben.

– Persze, persze! – felelte szórakozottan Carl. – Az április termékcsapat
kedden prezentációt tart a Stark Applied Technologynál. – A C-Squarednél
minden termékcsapatot valamelyik hónapról nevezik el. De mivel a
vállalatnak összesen huszonhárom alkalmazottja van, még ki kell eszelni
valamit az őszre és a télre.

– Csodás – mondtam, és őszintén így gondoltam. A feltalálók,
szoftverfejlesztők, lelkes új vállalkozók majd összecsinálják magukat az
erőlködéstől, hogy találkozót kaphassanak Damien Starktól. És Carlnak
sikerült kibrusztolnia egy időpontot. Ez is bizonyítja, hogy érdemes volt
hajtanom az állásért.

– Meghiszem azt – mondta Carl. – A D3 edző szoftver béta változatával
mutatkozunk be. Brian és Dave egyetértenek velem – tette hozzá. Brian és
Dave fejlesztők, akik a termék algoritmusának nagyobbik részét írták.
Tekintve, hogy ez a szoftver az atlétáknak készült, és a Stark Applied
Technology profilja elsősorban a sportorvoslás és a testedzés, azt kell
gondolnom, hogy Carl ismét jól taktikázik. – Te is ott leszel a
megbeszélésen – tette hozzá, nekem pedig sikerült megállnom, hogy ne
blamáljam magamat azzal, hogy a magasba lököm az öklömet. – Jelen
pillanatban úgy áll a dolog, hogy Preston Rhodesszal fogunk találkozni.
Tudod, kicsoda?

– Nem.

12

– Senki sem tudja, mert Preston Rhodes egy senki.

Tehát Carl mégsem találkozhat Starkkal, ám én tudni véltem, hova akar
kilyukadni ezzel a beszélgetéssel.

– Gyors kérdés, Nikki. Hogyan találkozhat személyesen egy magamfajta
feltörekvő zseni egy olyan nagyágyúval, mint Damien Stark?

– A hálózatépítés segítségével – mondtam. Nem véletlenül voltam jeles
tanuló.

– Ezért vettelek föl téged. – Megkocogtatta a halántékát, miközben a
tekintete ide-oda kószált a ruhámon, hogy végül megállapodjon a
dekoltázson. Legalább nem volt olyan otromba, hogy szavakba is foglalja
a nyilvánvaló reményét, hogy Damien Stark izgalmasabbnak találja a
didkóimat a terméknél, és ezért hajlandó lesz arra, hogy személyesen vele
tárgyaljunk. Bár őszintén szólva nem tudtam, hogy a domborulataim
megfelelnek-e a célnak.

Vitathatatlan, hogy megakad rajtam az emberek szeme, de inkább az a
naiva típus vagyok, amerikai vidéki ártatlanság, azt pedig történetesen
tudom, hogy Stark a szupermodellekre bukik.

Ezt hat éve tanultam meg, amikor ő még teniszezett, én pedig még a
szépségkirálynői babérokra törtem. A zsűri meghívott tagja volt a Texasi
Tri-County Szépségversenyen, és noha alig fél tucat szót váltottunk a
verseny közepén tartott fogadáson, a találkozás beleégett az
emlékezetembe.

Leparkoltam a büfé közelében, a parányi sajttortakockákkal szemeztem,
azon töprengve, hogy anyám megérezné-e a leheletemen, ha csak
egyetlenegyet is megennék, amikor odasétált azzal a vakmerő
magabiztossággal, amit egyesek arroganciának tartanak, de Damien Stark
csak pokolian szexi lett tőle. Először engem szemlélt meg, azután a
sajttortakockákat. Utána elvett kettőt, és bekapta. Rágott, nyelt, majd rám
vigyorgott. Furcsa szeme – az egyik borostyánsárga volt, a másik majdnem
szurokfekete – ragyogott a jókedvtől.

Próbáltam előhozakodni valamilyen szellemességgel, de csúfos kudarcot
vallottam. Így aztán csak álltam az arcomra fagyott udvarias mosollyal, és
azon tűnődtem, hogy ha megcsókolna, élvezhetném a sütemény ízét
anélkül, hogy a kalóriákkal kellene foglalkoznom.

Ekkor közelebb hajolt, és én azonnal gyorsabban kezdtem lélegezni.

– Azt hiszem, Miss Fairchild, hogy mi rokonlelkek vagyunk.

13

– Parancsol? – A sajttortáról beszél? Jóságos ég, csak nem látszott rajtam
az irigykedés, amikor megette a süteményt? Még a gondolat is iszonyú.

– Egyikünk sem szeret itt lenni – magyarázta. Fejét kissé félrehajtotta az
egyik vészkijárat irányába, és engem ellenállhatatlan erővel rohant meg a
váratlan kép, amint megragadja a kezemet, és futásnak ered. Olyan tisztán
láttam, hogy az már ijesztő volt. Ám a bizonyosságtól, hogy vele mennék,
egy cseppet sem ijedtem meg.

– Én... ó... – motyogtam.

Ahogy mosolygott, szarkalábak jelentek meg a szeme sarkában.

Szóra nyitotta a száját, de nem tudhattam meg, mit akar mondani, mert
odasuhogott hozzánk Carmela d Amaro, és belekarolt.

– Damien, drágám! – Olasz akcentusa ugyanolyan vaskos volt, mint a
sötét, hullámos haja. – Gyere. Indulnunk kell, igen? – Sosem voltam lelkes
olvasója a botránylapoknak, de a szépségversenyek világában nehéz
megúszni a hírességekről szóló pletykákat. Én is láttam a szalagcímeket és
a cikkeket, amelyek összeboronálták a teniszcsillagot az olasz
szupermodellel.

– Miss Fairchild – búcsúzott el tőlem egy bólintással Damien, azután
elfordult, hogy visszakísérje Carmelát a társaságba, majd onnan ki az
épületből. Figyeltem, ahogy távoznak, és azzal a gondolattal
vigasztalódtam, hogy sajnálkozás volt Damien tekintetében, amikor
elváltak útjaink. Sajnálkozás és beletörődés.

Persze valójában egyik sem volt. Miért lett volna? Ám ebbe a kellemes kis
ábrándba kapaszkodva sikerült átvészelnem a szépségverseny hátralevő
részét.

És egy szót sem szóltam Carlnak a találkozásról. Vannak dolgok,
amelyeket jobb titkolni. Azt is, mennyire várom, hogy ismét
találkozhassam Damien Starkkal.

– Gyere, Texas! – zökkent ki a gondolataimból Evelyn. – Menjünk,
köszönjünk szépen!

Valaki megütögeti a vállamat. Ahogy odafordulok, látom, hogy Carl az,
aki úgy vigyorog, mint akit most szoptak le. Én azonban jobban ismerem
annál, hogy ilyet feltételezzek. Csak attól az örömtől van felpörögve, hogy
közel férkőzhet Damien Starkhoz.

Mint ahogy én is fel vagyok dobva.

A tömeg ismét hullámot vet, és eltakarja előlem Damient. Még mindig

14

nem láttam az arcát, csak profilból, de most már abból sem maradt semmi.
Evelyn megy elől, utat nyit a sokaságban, néhányszor megáll, és elcseveg
a vendégeivel. Éppen mozgásban vagyunk megint, amikor egy skót kockás
sportzakót viselő, hordómellű ember arrébb lép, és ezzel ismét feltűnik
Damien Stark.

Még annál is jobb, mint hat éve volt. Az ifjúság hetykeségét felváltotta az
érett magabiztosság. Egy személyben Iaszón, Héraklész és Perszeusz,
olyan gyönyörű, erős és heroikus, hogy az istenek vérének kell folynia az
ereiben. Különben hogy létezhetne ebben a világban egy ilyen nemes
férfipéldány? Arca kemény vonalakból és szögletekből áll, amelyeket
fények és árnyékok faragtak. Ettől egyszerre lesz klasszikus és izgalmasan
egyedi. Haja olyan tökéletesen elnyeli a fényt, mint a holló szárnya, de
korántsem olyan sima, inkább mintha szél kócolta volna össze. Mintha a
tengeren töltötte volna az egész napot.

A zilált haj ellentéte, méretre varratott fekete nadrágja és a ropogósra
keményített fehér inge az elegancia látszatával ruházza fel.

Könnyű elhinni róla, hogy ugyanúgy otthon van a teniszpályán, mint egy
igazgatótanácsi ülésen.

Híres szempárja lenyűgöz. A tekintete nyughatatlan, veszedelmes, tele
sötét ígéretekkel. És ami a lényeg: éppen engem figyel. Követ a tekintete,
ahogy közeledem felé.

Miközben határozottan átvágok a helyiségen, az a különös érzésem támad,
hogy ez nem először történik velem. Kínzóan tudatosodik bennem a testem
minden rezdülése, a tartásom, még az is, hogy hova teszem a lábamat.
Buta módon úgy érzem, mintha megint szépségversenyen lennék.

Magam elé bámulok, nem nézek az arcába. Nem tetszik nekem, hogy
kezdek ideges lenni, mintha Stark átlátna a páncélomon, amelyet a kis
fekete ruhával együtt viselek.

Még egy lépés. Még
egy. Nem bírom tovább, rá kell néznem. Tekintetünk összekapcsolódik, és
esküszöm, abban a pillanatban elfogy a szobából a levegő. Régi álmom
öltött testet, odavagyok. A déjá vu elillan, már csak ez a pillanat létezik, ez
a delejes, hosszú perc. Ez a buja perc.

Azt hittem, kilőttek az űrbe, de nem, itt vagyok, talpam alatt padló,
körülöttem falak, és Damien Stark szeme rajtam. Tüzet és elszántságot
látok. Utána pedig semmit, csak olyan nyers, primitív gerjedelmet, hogy
attól félek, összetör az ereje.

15

Carl karon fog, megtámaszt. Akkor veszem észre, hogy inogni kezdtem.
– Jól vagy?
– Csak az új cipő. Kösz. – Starkra nézek, de a tekintete kiürült, a szája
elkeskenyedett. Akármi is volt – mi az ördög volt az? –, a pillanat elszállt.
Mire Starkhoz érünk, majdnem sikerül meggyőznöm magam, hogy csak
képzelődtem.
Alig értem a szavakat, amikor Evelyn bemutatja Carlt. Utána én
következem. Carl a vállamra teszi a kezét, finoman előretol.
Ragacsos keze izzadsággal keni össze csupasz bőrömet.
Megparancsolom magamnak, hogy ne rázzam le magamról.
– Nikki Carl új asszisztense – mondja Evelyn.
Kezet nyújtok.
– Nikki Fairchild. Örvendek. – Nem említem, hogy már találkoztunk.
Aligha ez a megfelelő pillanat arra emlékeztetni, hogy valamikor
fürdőruhában illegettem magam előtte.
– Örvendek, Ms. Fairchild. – Nem vesz tudomást a kezemről. A gyomrom
görcsbe rándul, nem tudom, hogy az idegességtől, a csalódástól vagy a
dühtől. Stark Carlról Evelynre néz, engem tüntetően kerül a tekintete. –
Bocsássanak meg, most azonnal el kell intéznem valamit. – És már ott
sincs. Nyomtalanul eltűnik a tömegben, mint egy varázsló.
– Mi a fasz volt ez? – kérdezi Carl, pontosan összefoglalva érzelmeimet.
A rá nem jellemző módon elcsöndesedett Evelyn csak bámul rám.
Kifejező szája helytelenítően legörbül. Látom rajta, hogy ugyanazon
töpreng, amin én: mi történt?
És ami még ennél is fontosabb: mi a fenét rontottam el?

16

3

Megszégyenítésem örökkévalóságnak tűnő ideig lóg hármunk feje fölött.
Aztán Carl karon fog, hogy elvezessen Evelyntől.

– Nikki? – kérdezi aggodalmasan Evelyn.

– Nincs... nincs semmi baj. – Furcsán zsibbadt és nagyon zavart vagyok.
Erre vártam?

– Komolyan kérdeztem, Nikki! – mondja Carl, amikor kissé távolabb
kerültünk a háziasszonytól. – Mi a fasz volt ez?

– Nem tudom.

– Baromság! – csattan fel. – Találkoztatok már? Felhúztad valamivel?
Előttem nála kerestél állást? Mi a fenét műveltél, Nichole?

Megrándulok a keresztnevem hallatán.

– Nem miattam van – felelem, mert azt akarom, hogy ez legyen az igazság.
– Híres ember. Szeszélyes. Durván viselkedett, de nem haragból. Mi a
halálért haragudhatott volna? – Hallom, hogy fölemelem a hangomat.
Erővel lelassítom a légzésemet.

Olyan görcsösen ökölbe szorítom a bal kezemet, hogy a körmeim a
tenyerembe vájnak. A fájdalomra összpontosítok, a lélegzés folyamatára.
Hűvösnek kell lennem. Flegmának. Nem hagyhatom, hogy lehulljon
Társasági Nikki álarca.

Mellettem Carl beletúr a hajába, és hangosan beszívja a levegőt.

– Muszáj innom valamit. Gyere.

– Kösz, rendben vagyok. – Messze vagyok tőle, de most egyedül akarok
lenni. Olyan egyedül, amennyire csak egy zsúfolt szobában lehetek.

Látom rajta, hogy vitatkozni akar. Azt is látom, hogy még nem döntötte el,
mit fog tenni. Újból megközelíti Starkot? Itt hagyja a partit, és úgy tesz,
mintha az előbbi jelenet meg sem történt volna?

– Oké – morogja, azzal elvonul. Hallom, amint elmenőben azt motyogja: –
Kurva életbe! –, mielőtt eltűnne a tömegben.

Kifújom a levegőt, vállam görcsös feszültsége elernyed. Az erkélyhez
indulok, de azonnal megtorpanok, amikor látom, hogy rejtekhelyemet
felfedezték. Legalább nyolcán lődörögnek, csevegnek és mosolyognak ott.
Most nem vagyok csevegés és mosolygós hangulatban.

Elkanyarodom az egyik festőállvány irányába, és bámulom a képet.

17

Meztelen nőt ábrázol, aki a padlón térdel. Karját a magasba tartja, csuklója
össze van kötve egy vörös szalaggal.

A szalag egy lánchoz van erősítve, amely függőleges irányban eltűnik a
képből, de a nő karizmai megfeszülnek, mintha lefelé húzná a szalagot,
szabadulni próbálna. A hasa lapos, és úgy homorú, hogy a bordái
átsejlenek a bőrén. A melle kicsi, a hegyes mellbimbó és a feszes barna
bimbóudvar izzik a festő művészetétől.

Az arca kevésbé hangsúlyos. Félrehajtva tűnik el a szürke árnyékban. Az a
benyomásom, hogy a modell szégyelli az izgalmát.

Hogy kitépné magát, ha tehetné. De nem teheti.

Csapdába esett, mindenki láthatja a gyönyörét és a szégyenét.

Libabőrös leszek, amikor rájövök, hogy a lányban és bennem van valami
közös. Éreztem, ahogy a hatalmába kerít egy buja erő, és ez a kedvemre
van.

Az erő, amit Stark olyan simán lelohasztott, mintha egy villanyt kapcsolt
volna le. Én pedig ott maradtam félszegen és megszégyenülten, mint a
festmény modellje.

Na jó, Stark felkötheti magát. Ez a rakás szerencsétlenség pedig a vásznon
lehet zavarban, de én ugyan nem. Láttam, hogy égett Stark szeme, és
bezsongtam tőle. Pont. Ennyi. Haladjunk.

Keményen nézem a vásznon a nőt. Gyenge. Ellenszenves nekem, és a kép
sem tetszik.

Visszanyert önbizalommal lépnék arrébb. Erre kibe szaladok bele?
Damien Starkba személyesen!

Ó, a francba!

Megfogja a derekamat, nehogy elessek. Gyorsan hátrálok, de az agyam
addigra már feldolgozta az érzést. Szikár és kemény, én pedig kínzó
tudatában vagyok mindazoknak a pontoknak, ahol ütköztünk.

A tenyeremnek. A mellemnek. Derekam íve bizsereg érintésének
maradandó emlékétől.

– Ms. Fairchild. – Egyenesen rám néz, a tekintete se nem hideg, se nem
üres. Észreveszem, hogy abbahagytam a lélegzést.

Megköszörülöm a torkomat, és rávillantok egy udvarias mosolyt.

Azt a típust, amely szavak nélkül üzeni: „Menj a fenébe”.

18

– Bocsánatot kell kérnem magától.

Ó!

– Igen – mondom meglepetten. – Azt kell.

Várok, de nem folytatja, hanem a festményt nézi.

– Érdekes kép, de maga sokkal jobb modell lett volna.

Mi a...?

Ez a legpocsékabb bocsánatkérés, amit valaha hallottam.

A nő arcára mutat.

– Ő gyenge – mondja, és nálam rögtön feledésbe merül minden
bocsánatkérés. Túlságosan érdekesnek találom, ahogyan a szavai
visszhangozzák a korábbi gondolataimat. – Feltételezem, vannak, akik
vonzónak találják a kéj és a szégyen ellentétét. De nekem jobban tetszene
valami vakmerőbb. Az öntudatosabb érzékiség.

Ennél az utolsó mondatnál rám néz, és én nem tudom, hogy végre
bocsánatot kért-e, amiért lebőgetett, vagy bókolt-e az önuralmamhoz,
esetleg csak irgalmatlanul pökhendi? Úgy döntök, hogy bóknak veszem a
szavait, és e szerint viselkedem. Lehet, hogy nem a legbiztonságosabb
megközelítés, de a leghízelgőbb.

– Örömmel hallom, hogy így gondolja – mondom –, de nem vagyok
modell típus.

Egy lépést hátrál, és lomhán, ráérősen végigjáratja rajtam a tekintetét.
Mintha órákig tartana, pedig bizonyos, hogy csak pár másodperc volt.
Sistereg közöttünk a levegő. Közelebb akarok menni hozzá, de aztán
veszteg maradok.

Tekintete még egy kicsit elidőzik az ajkamon, mielőtt fölemelkedne, és
megkeresné a szememet. Ekkor mozdulok meg.

Nem tehetek róla. Magába szív a vihar, amely abban a pokolbeli
szempárban készülődik.

– Nem – mondja egyszerűen.

Először azt hiszem, a közelségem ellen tiltakozik, aztán megértem, hogy
arra a megjegyzésemre válaszolt, miszerint nem vagyok modell típus.

– Maga az – folytatja. – De nem ilyen, akit felkennek a vászonra, hogy az
egész világ lássa; aki senkié és mindenkié. – Kissé balra hajtja a fejét,
mintha új perspektívát keresne hozzám.

19

– Nem – mormolja ismét, de ezúttal nem magyaráz.

Nem vagyok hajlamos a pirulásra, és majd elsüllyedek, annyira ég az
arcom. Ahhoz képest, hogy gondolatban pár perce még a fenébe küldtem
ezt az embert, igazán vacakul próbálom megőrizni a fölényemet.

– Azt reméltem, hogy lesz alkalmam beszélni magával ma este – mondom.

Alig észrevehetően felvonja a szemöldökét, ami udvarias derűt kölcsönöz
neki.

– Ó.

– Én is megkaptam az ösztöndíját. Csak szerettem volna megköszönni.

Egy szót sem szól.

Hősiesen folytatom.

– Munka mellett végeztem el az egyetemet, úgyhogy borzasztó nagy
segítséget jelentett. Azt hiszem, nem is diplomázhattam volna két tárgyból,
ha nincs az ösztöndíj. Úgyhogy köszönöm. – Még mindig nem említem a
szépségversenyt. Részemről éppen elég mélyen vagyunk Damien Starkkal
a nosztalgiázásban.

– És mivel foglalkozik most, hogy elhagyta az akadémia megszentelt
csarnokait?

Olyan szertartásosan beszél, amiből tudom, hogy ugrat. Nem veszek
tudomást róla, és komolyan válaszolok a kérdésre.

– Beléptem a C-Squared csapatába – felelem. – Carl Rosenfeld új
asszisztense vagyok. – Ezt Evelyn már mondta neki, de feltételezem, hogy
nem figyelt oda.

– Értem.

Ahogy mondja, azt sejteti, hogy egyáltalán nem érti.

Valami baj van?

– Két diploma. Jeles átlag. Áradozó ajánlások az összes tanárától.

Sikeres felvétel a MIT és a CalTech doktori iskolájába.

Csak bámulok rá értetlenül. A Stark International Fellowship
bírálóbizottsága évente harminc ösztöndíjat ítél meg. Honnan a fenéből
ismeri ilyen részletesen a tudományos pályafutásomat?

– Csak érdekesnek találom, hogy nem egy termékfejlesztő csoportot
irányít, hanem a kulimunkát végzi, mint a tulajdonos titkárnője.

20

– Én... – Nem tudom, mit mondjak. Még mindig szédülök ennek a
kihallgatásnak a valószerűtlenségétől.

– Lefekszik a főnökével, Ms. Fairchild?

– Mi?

– Elnézést. Nem volt érthető a kérdés? Azt kérdeztem, baszik-e Carl
Rosenfelddel.

– Én... nem! – vágom rá, mert nem hagyhatom, hogy a kép egy
másodpercnél tovább megmaradhasson az agyamban. Bár azonnal meg is
bánom, hogy szóltam. Pofon kellett volna vágnom. Miféle kérdés ez?

– Helyes! – mondja olyan nyersen, határozottan és indulatosan, amitől
rögtön elfelejtem, hogy meg akartam ütni.

Sőt, gondolataim egészen más irányba kezdenek kalandozni:
vitathatatlanul be vagyok indulva, aminek nem örülök. Ellenségesen
bámulom a képen a nőt, akit még jobban utálok, és nem vagyok
különösebben odáig se Damien Starktól, se magamtól. Mindazonáltal
feltételezem, hogy van bennünk valami közös. Jelenleg mindketten azon
képzelgünk, hogy kibújok a kis fekete ruhámból.

Francba!

Még csak nem is próbálja titkolni, hogy mulat rajtam.

– Azt hiszem, megbotránkoztattam, Ms. Fairchild.

– Hogy a fenébe ne botránkoztatott volna meg? Mire számított?

Nem válaszol, csak hátraszegi a fejét, és felkacag. Mintha félrecsúszott
volna egy álarc, és egy pillanatra megmutatta volna a mögötte rejtőző igazi
embert. Mosolygok, mert tetszik, hogy ez az apróság közös bennünk.

– Csatlakozhatom a csevejhez? – Carl az. Borzasztóan szeretném azt
mondani, hogy nem.

– Nagyon örülök a viszontlátásnak, Mr. Rosenfeld – mondja Stark. A
maszk máris visszakerül a helyére.

Carl rám sandít. Látom a szemében a kérdést.

– Bocsánat – mondom. – Ki kell ugranom a toalettbe.

Bemenekülők a helyiség hűvös eleganciájába. A gondos
háziasszony szájvízzel, hajlakkal, sőt még eldobható szempillaspirálokkal
is fölszerelte a mosdót. Levendulaillatú kézmosó kristály van a márvány
mosdókagylón. Teszek a tenyerembe egy kanálnyit, majd behunyom a

21

szemem és sikálni kezdek, azt képzelve, hogy most hántom le magamról a
kérget, feltárva valami frisset, fényeset és újat.

Meleg vízzel leöblítem a kezemet, azután megsimogatom a bőrömet az
ujjaim hegyével. A kezem most már puha, sima és érzéki.

Ránézek magamra a tükörben.

– Nem – suttogom, de a kezem lesiklik a ruhám szegélyéig, amely éppen
térd alá ér. A ruha derékig szűk, de a szoknyarész lefelé bővül, hogy
igézőén suhoghasson járás közben.

Ujjaim táncolnak egyet a térdemen, majd lustán felvándorolnak a combom
belső oldalán. Még egyszer magamra pillantok a tükörben, azután
behunyom a szememet. Stark arcát akarom látni. Elképzelem, hogy az ő
szeme figyel a tükörből.

Ujjaim kéjes lassúsággal súrolják a bőrömet. A fülledt erotika minden más
alkalommal tüzes robbanásban teljesedhetne ki. De most nem ez a célom.
Épphogy hatástalanítani akarom.

A kezem megáll, amikor megérzem a vaskos, recés hegszövetet, amely öt
éve csúfítja el combom belső oldalának egykor tökéletes húsát.
Rányomom az ujjaimat, emlékezem a kínra, amely a friss sebet kísérte.
Azon a hétvégén halt meg a nővérem, Ashley, és én összeroppantam a
gyászom súlya alatt.

De ez a múlt. Most szorosan behunyom a szemem, a testem forró, a
vadhús lüktet a kezem alatt.

Amikor újra kinyitom a szemem, csak magamat látom. Nikki Fairchildot,
aki visszanyerte az önuralmát.

Úgy húzom magamra helyreállt magabiztosságomat, mint egy pokrócot, és
visszatérek a partiba. Ahogy közeledem, mindkét férfi engem néz. Stark
arca kifürkészhetetlen, de Carl még csak nem is próbálja leplezni az
örömét. Olyan, mint egy hatéves gyerek karácsony reggelén.

– Búcsúzz el szépen, Nikki. Elmegyünk. Sok a dolgunk. Sok a dolgunk.

– Mi? Most? – Nem fáradok azzal, hogy eltitkoljam az értetlenségemet.

– Az a helyzet, hogy Mr. Stark kedden nem tartózkodik a városban, tehát
áttesszük a megbeszélést holnapra.

– Szombatra?

– Probléma? – kérdezi Stark.

– Nem, természetesen nem, de...

22

– Személyesen fog részt venni rajta! – mondja Carl. – Személyesen! –
ismételi meg, mintha elsőre nem értettem volna.

– Jól van, csak elköszönök Evelyntől. – Indulnék, ám Stark hangja
megállít.

– Szeretném, ha Ms. Fairchild maradna.

– Tessék? – fogalmazza meg Carl a gondolatomat.

– A ház, amelyet építtetek, már majdnem elkészült. Azért jöttem ide, hogy
válasszak egy képet egy bizonyos szobához. Szeretnék női szaktanácsot
kérni hozzá. Természetesen épségben hazajuttatom a hölgyet.

– Ó. – Carl mintha tiltakozni akarna, de aztán meggondolja magát.

– Boldog lesz, ha segíthet.

Lesz a fenét! Egy dolog felvenni a jelmezt, más dolog kihagyni a
prezentációs főpróbát, csak mert egy elkényeztetett milliárdos füttyent
egyet. Akármilyen menő is az illető milliárdos.

Ám Carl leállít, mielőtt előállhatnék egy összefüggő válasszal.

– Holnap reggel beszélünk – mondja. – Találkozó kettőkor.

Azzal már megy is, és engem ott hagy. Tajtékzom, Damien Stark
látványosan önelégült.

– Maga meg ki a fenének képzeli magát?

– Pontosan tudom, ki vagyok, Ms. Fairchild. És maga?

– Talán pontosabb lenne úgy kérdezni, hogy ki a fenének képzel maga
engem?

– Vonzónak talál?

– Hogy én... mi? – hebegem. Szavai kizökkentettek, most az
egyensúlyomat próbálom visszanyerni. – Nem erről van szó.

Szájának sarka megrándul. Rádöbbenek, hogy túl sokat árultam el.

– Carl asszisztense vagyok – mondom lassan, határozottan. – Nem a
magáé. És a munkaköri leírásomban nem szerepel a maga rohadt házának
a berendezése! – Nem ordítok, de a hangom olyan feszes, mint egy drót, a
testem még annál is feszesebb.

Starkot, hogy fordulna fel, nemcsak tökéletesen hidegen hagyja, de
remekül szórakoztatja is, amit hall.

– Ha a munkaköri leírásában az szerepel, hogy tőkét kerítsen a főnökének,

23

akkor esetleg fontolóra veheti a játékszabályok módosítását. A lehetséges
befektetők sértegetése nem a legjobb taktika.

A félelem úgy szúr belém, mint egy fagyos kés. Lehet, hogy máris
elcsesztem?

– Talán nem – mondom. – De ha maga csak azért nem ad pénzt valamire,
mert nem dobtam el magam, és nem riszáltam magának, akkor maga nem
olyan ember, mint amilyennek a sajtó beállítja. Az a Damien Stark, akiről
én olvastam, a minőségbe fektet be, nem a barátságokba, vagy a
kapcsolatokba, vagy azért, mert azt hiszi, hogy egy csóró kis feltalálónak
szüksége van az üzletre. Az a Damien Stark, akit én csodálok, egyedül és
kizárólag a tehetséggel törődik.

Vagy lehet, hogy ez csak a kirakat része?

Kihúzom magam, felkészülök a ledorongolásra. Annál jobban megdöbbent
a válasz.

Stark felkacag.

– Igaza van – mondja. – Attól, mert találkoztam Carllal egy partin,
ugyanúgy nem fektetek be a C-Squaredbe, mint ahogy attól sem, ha maga
befeküdne az ágyamba.

– Ó. – Már megint ég az arcom. Már megint kizökkentett.

– Viszont maga kell nekem.

A szám kiszáradt. Nyelnem kell, mielőtt megszólalok.

– Hogy segítsek képet választani?

– Igen – erősíti meg. – Egyelőre.

Megtiltom magamnak, hogy azt találgassam, mit akarhat később.

– Miért?

– Mert szükségem van az őszinte véleményre. A legtöbb nő, akivel
mászkálok, azt mondja, amit szerinte hallani akarok, és nem azt, amit
gondol.

– De én nem mászkálok magával, Mr. Stark. – Kivárok egy pillanatig,
majd kimérten hátat fordítok neki, és elsétálok. Érzem, hogy néz, de nem
állok meg, és nem is fordulok vissza. Lustán mosolygok, sőt még riszálok
is egy picit. Ez az én győzelmem, és ki akarom élvezni a pillanatot.

Csakhogy a győzelem nem olyan élvezetes, mint vártam. Inkább egy kicsit
keserű, mert titokban – ó, a legnagyobb titokban – akaratlanul arra kell

24

gondolnom, milyen lenne annak a lánynak lenni, akivel Damien Stark
mászkál.

25

4

Keresztülvágok az egész helyiségen, mielőtt megállnék. A szívem vadul
dobog. Ötvenöt lépés. Megszámoltam. Most, hogy nem maradt hely, ahova
menekülhetnék, csak állok mozdulatlanul, és bámulom Blaine egyik
festményét. Ez is akt, a nő az oldalán fekszik egy hófehér ágyban. Csak az
előtér van kidolgozva. A szoba többi része – a falak, a bútorok –
belemosódik a szürkeségbe.

A nő teste halvány, mintha sosem látott volna napot. De az arca mást
sejtet. Olyan elragadtatás tükröződik rajta, hogy valósággal ég.

Egyetlen szín van a képen, egy hosszú vörös szalag, amely lazán megkötve
lóg a nő nyakában, átbújik nagy mellei, majd combjai között, és
elhalványodva beleolvad a háttérbe, mielőtt elérhetné a festmény szélét. A
szalag feszes, amiből rögtön érteni lehet a művészi mondanivalót: a
szerető is ott áll a vásznon kívül, az ő kezében van a szalag vége, ő
húzogatja a vonagló nőn, aki makacsul próbálja elérni a megtagadott
kielégülést.

Nyelek egyet, és elképzelem, milyen lenne, ha az a sima, hűvös
selyemszalag simogatna a lábam között. Milyen lenne bepörögni tőle,
elmenni tőle...

Képzeletemben Damien Stark fogja a szalag végét.

Ez nem jó.

Elsomfordálok a képtől a bár irányába. Az egész szobában ez az egyetlen
hely, ahol nem bombáznak erotikus képek. Csakugyan kikapcsolódásra
van szükségem. Általában nem jövök lázba az erotikus művészettől. Nem
ettől a művészettől szoktam beindulni.

Viszont maga kell nekem.

Mit értett Stark ez alatt?

Pontosabban mit akarok, mit értsen ez alatt? Ami persze hülye kérdés.
Tudom én, hogy mit akarok. Ugyanazt, amit hat éve. Azt is tudom, hogy
sosem fog megtörténni. Még álmodozni sem jó róla.

Ide-oda járatom a tekintetemet a helyiségben, bizonygatva magamnak,
hogy csak a művészet érdekel. Úgy látom, nálam ez az önáltatás éjszakája.
Starkot keresem, de mikor megtalálom, azt kívánom, bár ne tettem volna.
Egy magas, nyúlánk nő mellett áll, akinek rövid, sötét haja van. Olyan,
mint Audrey Hepburn a Sabrinában: izgalmas és gyönyörű. Finom arca
ragyog az örömtől, és miközben nevet, kinyújtja a kezét, és könnyed

26

meghittséggel érinti meg Starkot. Már attól görcsbe rándul a gyomrom,
hogy nézem őket.

Jó ég, még csak nem is ismerem ezt az embert, hogy lehetek féltékeny rá?

Fontolóra veszem a lehetőséget, és még egyet hazudok magamnak. A mai
este már csak ilyen. Ez nem féltékenység, ez harag. Berágtam rá, mert
olyan otrombán kikezdett velem, holott látni valóan odáig van egy másik
nőért – egy gyönyörű, elbűvölő, sugárzó teremtésért.

– Parancsol még pezsgőt? – A pincér felém nyújt egy poharat.

Nagy a kísértés, de a fejemet rázom. Nincs szükségem rá, hogy berúgjak.
Arra van szükségem, hogy kijussak innen.

Újabb vendégek érkeznek, zsúfolásig megtelik a helyiség. Ismét keresem
Starkot, de eltűnt a tömegben. Audrey Hepburn sincs sehol.

Akárhol vannak, biztos, hogy istenien érzik magukat.

Besettenkedem egy bársonykötéllel leválasztott folyosóra, amely
vélhetőleg Evelyn házának többi részébe vezet. Pillanatnyilag ez az a hely,
ahol a legkevésbé zavarnak.

Előveszem a telefonomat, beütöm a gyorshívást, és várok, hogy Jamie
beleszóljon.

– Ezt úgyse fogod elhinni! – mondja, átugorva a bevezetőt. – Most
kettyintettem Douglasszel!

– Jézusom, Jamie! Miért? – Oké, ez kiszaladt a számon, mielőtt
belegondolhattam volna a dologba. Noha a bejelentéstől ledöbbentem,
hálás vagyok, amiért erőszakkal belerángatott Jamie problémájába. Az
enyém várhat.

Douglas a szomszédunk, hálószobájának fala közös az enyémmel.

Noha csak négy napja lakom ott, máris egész jó képem van arról, milyen
gyakorisággal dug. Nem hoz lázba a gondolat, hogy a legjobb barátnőm
csak egy újabb név Douglas listáján.

Jamie szempontjából természetesen Douglas egy újabb név az ő listáján.

– A medence mellett borozgattunk, aztán megmártóztunk a
pezsgőfürdőben, és aztán... – Elnémul, a képzeletemre bízva, hogy mi
történt „aztán”.

– Még mindig ott van? Vagy te vagy nála?

– Jesszus, dehogy. Egy órája hazaküldtem.

27

– Jamie...

– Mi van? Le kellett vezetnem egy kicsit a feszültséget. Hidd el, jó az.
Most olyan laza vagyok, hogy el sem tudnád képzelni.

Összevonom a szemöldökömet. Jamie úgy hordja haza a férfiakat, mint
más lányok az árva kutyakölyköket. Csak ő még reggelig sem tartja meg
őket. Amit én lakótársként nagyon kényelmesnek találok.

Kellemetlen, amikor egy borotválatlan, mosdatlan, félmeztelen férfi
szemlézi hajnali háromkor a hűtőszekrényünket. Ám barátnőként
aggódom.

Jamie viszont pontosan az ellenkező okból aggódik miattam.

Sosem hoztam haza férfit, még kevésbé rúgtam ki. Jamie szerint ez azt
jelenti, hogy abnormális vagyok.

Azonban ez nem a megfelelő idő arra, hogy elemezzük a kérdést a legjobb
barátnőmmel. De hogy Douglas! Muszáj volt éppen Douglast felszednie?

– Akkor most el kell fordítanom a tekintetemet minden alkalommal, ha
meglátom a házban?

– Egész jó fej – mondja Jamie. – Különben nem nagy ügy.

Behunyom a szemem, és a fejemet csóválom. A gondolattól, hogy valaki
érzelmileg és fizikailag így lemeztelenedjen, összeszorul a gyomrom. Nem
nagy ügy? Egy frászt nem az.

– No és te? Ezúttal sikerült szavakat találnod?

Elkomorodom. Jamie, mint életre szóló legjobb barátnőm, a kelleténél
kissé több titkomat ismeri. Részletesen beszámoltam neki ambivalens
találkozásomról a szuperdögös Damien Starkkal a szépségverseny
fogadásán, amire tipikus Jamie-stílusban reagált: ha kinyitottam volna a
számat, és a megfelelő szavakat mondtam volna, Stark azonnal dobta
volna Carmelát, és átugrik róla rám. Mondtam neki, hogy elment az esze,
de a szavai olyanok voltak parázsló fantáziámnak, akár a gyújtós.

– Beszéltem vele – vallom be.

– Tényleg? – A hangja magasabb lesz az érdeklődéstől.

– És eljön a prezentációra.

– És...?

Nevetnem kell.

– Ennyi, Jamie. Ez a lényeg.

28

– Ó. Na jó, akkor rendben. Nik, ez nagyszerű. Ezt klasszul összehoztad.

Ha így fogalmaz, egyet kell értenem vele.

– Na és milyen most?

Fontolóra veszem a kérdést. Nem könnyű válaszolni rá.

– Hát... szigorú. – Pazar. Szexi. Meglepő. Felkavaró. Nem, nem Stark a
felkavaró, hanem az, ahogyan én reagálok rá.

– Szigorú? – visszhangozza Jamie. – Mint egy kinyilatkoztatás?

Mit akarsz, nem lehet plüssnyuszi, ha egyszer övé a fél világegyetem!
Szerintem inkább sötét és veszedelmes.

A szemöldökömet ráncolom. Jamie-nek valamiképpen sikerült tökéletesen
összefoglalnia Damien Starkot.

– Van még más jelentenivalód? Milyenek a festmények? Nem kérdezem
meg, hogy láttál-e hírességeket. Ha egy híresség fiatalabb Cary Grantnél,
te totál műveletlen vagy. Valószínűleg még Bradley Cooperen is átesnél,
anélkül, hogy tudnád, kicsoda.

– Tulajdonképpen Rip és Lyle itt van, és a balhéjuk ellenére is nagyon
civilizáltak egymáshoz. Érdekes lenne tudni, hogy a műsoruk kitart-e még
egy évadig.

A csend a vonal másik végén tudatja velem, hogy most beletrafáltam.
Elhatározom, hogy ezért köszönetét mondok Evelynnek. Lakótársamat
nem könnyű meglepni.

– Te szemét! – nyögi ki végül. – Ha nem egy Rip Carrington-autogrammal
jössz haza, szerzek magamnak egy másik legjobb barátnőt!

– Majd igyekszem – ígérem meg neki. – Tulajdonképpen idejöhetnél.
Szükségem lenne valakire, aki hazavinne.

– Mert Carl holtan esett össze a meglepetéstől, amikor Stark azt mondta,
hogy hajlandó leülni vele?

– Valahogy úgy. Elment felkészülni. A megbeszélést áttették holnapra.

– Te pedig még mindig a buliban vagy? Miért?

– Stark azt akarta, hogy maradjak.

– Ó, csak nem?

– Nem arról van szó. Venni akar egy képet. Női szaktanácsot akart hozzá.

– És mivel te vagy a partin az egyetlen nő...

29

Eszembe jut Audrey Hepburn, és zavarba esem. Kimondottan nem én
vagyok az egyetlen nő a partin. Akkor mit akar Stark?

– Akkor is haza kell jutnom! – csattanok fel, igazságtalanul Jamie-n töltve
ki a mérgemet. – El tudsz jönni értem?

– Komolyan beszélsz? Carl kint hagyott Malibuban! Hiszen az egy
órányira van! Még azt sem ajánlotta fel, hogy megtéríti a taxiköltségedet?

A másodperc töredékénél valamivel tovább habozok.

– Mi van? – kérdezi Jamie.

– Hát csak... Stark azt mondta, hogy ő majd gondoskodik róla, hogy
épségben hazajussak.

– Akkor meg mi van? Az ő Ferrarija nem elég jó neked? Inkább jönnél az
én tízéves Corollámmal?

Egy pont Jamie-nek. Stark a hibás, amiért még mindig itt vagyok.

Miért zavarnám az egyik barátomat – vagy fizetnék ki egy valag pénzt
taxira –, amikor Stark már megmondta, hogy hazajuttat?

Tényleg ennyire ideges vagyok, hogy kettesben kell lennem vele?

Igen, az vagyok. Ami nevetséges. Elizabeth Fairchild lánya nem lesz
ideges a férfiaktól. Elizabeth Fairchild lánya a kisujja köré csavarja a
férfiakat. Tölthettem egész életemet azzal, hogy menekülni akartam anyám
zsarnokságától, de ez még nem jelenti azt, hogy ne tudta volna a fejembe
verni a tanításait.

– Igazad van – mondom, bár a kép, amelyen Damien Starkot bármiféle nő
a kisujja köré csavarja, egyelőre elmosódott. – Akkor viszlát otthon.

– Ha alszom, ébressz fel. Mindent hallani akarok.

– Nincs mit mesélni – mondom.

– Hazudós! – pirongat, majd leteszi.

A retikülömbe csúsztatom a telefonomat, és visszaindulok a bárhoz. Most
már kell az a pezsgő. A poharamat szorongatva ácsorgok, és nézem a
tömeget. Ezúttal rögtön meglátom Starkot.

Őt és Audrey Hepburnt. Stark mosolyog, Audrey nevet, amitől
bepöccenek, mert Stark miatt ragadtam itt, ő pedig nem vette a fáradságot,
hogy ismét beszéljen velem, hogy elnézést kérjen az egész „légy az én
dekoratőr bigém”-blamázsért, vagy, hogy megszervezze a hazavitelemet.
Ha taxit kell hívnom, tuti küldök egy számlát a Stark Internationalnek!

30

Arra jön Evelyn, kart karba öltve egy emberrel, akinek olyan fehér a haja,
mint Sanders ezredesé. Megpaskolja a férfi karját, mormol valamit, aztán
elengedi. Az ezredes tovamasíroz, Evelyn odavitorlázik hozzám.

– Jól érzed magad?

– Természetesen – mondom.

Horkant egyet.

– Tudom – mondom. – Borzasztóan rosszul hazudok.

– A fenét, szivi, még csak meg sem erőltetted magadat.

– Elnézést, én csak... – Elnémulok, és a fülem mögé igazítok egy
kiszabadult hajfürtöt. A hajamat becsavartam és feltűztem kontyba, néhány
laza gyűrűt szabadon hagyva, hogy keretbe foglalják az arcomat, de most
csak idegesítenek.

– Kiismerhetetlen – mondja Evelyn.

– Ki?

Damien felé bólint. Én is arra nézek. Még mindig Audrey Hepburnnel
beszélget, mégis halálosan biztosra veszem, hogy pár perce még engem
vizslatott. Bár nem tudom, hogy ezt mire alapozom, és elfog a tehetetlen
méreg, amiért nem tudom, hogy ez csak vágyálom-e vagy üldözési mánia.

– Kiismerhetetlen? – ismétlem meg.

– Nehéz belelátni – fejtegeti Evelyn. – Ismerem kisfiú kora óta – az apja
engem bízott meg a képviseletével, amikor valamelyik rohadt müzli-cég az
ő arcával akarta reklámozni magát a televízióban. Hogy mindenki dobja
fel magát cukorral, mint Damien Stark. Nem, én megszerveztem a srácnak
néhány rohadt jó reklámot, segítettem bejáratni a nevét, de mégis azt
hiszem, hogy egyáltalán nem ismerem.

– Miért nem?

– Már megmondtam, Texas. Ki-is-mer-he-tet-len – szótagolja, és a fejét
megrázva ad nyomatékot a jelzőnek. – Természetesen nem hibáztatom.
Ami szart annak a szegény kölyöknek el kellett viselnie!

Ki ne sérült volna meg legalább egy kicsit?

– A hírnévre gondolsz? Az nehéz lehetett. Olyan fiatal volt. – Stark tizenöt
évesen nyerte meg a Junior Grand Slamet, és ez egyenesen fölrepítette a
sztratoszférába. Ám a sajtó már jóval előbb rávetődött a mutatós külsejére
meg a munkásszármazására, és őt szemelték ki sztárnak a teniszpályák ifjú
reménységeinek sokaságából.

31

– Nem, nem! – Evelyn úgy integet, mintha a gondolatot hessegetné el. –
Damien tudja kezelni a sajtót. Marha jól ért hozzá, hogy védje a titkait.
Mindig is értett. – Jelentőségteljesen néz rám, azután elneveti magát,
mintha csak viccelt volna. De én nem hiszek neki. – Jaj, szivi, hogy mit
össze nem hordok. Nem, Damien Stark csak az a sötét, hallgatag típus.
Mint egy jéghegy, Texas. Az alját hiába keresed, és az a kevés, amit látsz,
kemény és hideg.

Kuncog, tetszik neki a saját tréfája, azután int valakinek, aki fölkeltette a
figyelmét. Damienre pillantok, keresek valamit, ami a megsebzett
gyermekre emlékeztet, akiről Evelyn beszélt, de csak a rendíthetetlen
önbizalmat és az erőt ismerem fel. Álarc-e, amit látok?

Vagy valóban az embert nézem?

– Azt próbálom megértetni veled – folytatja Evelyn –, hogy nem szabad a
szívedre venned. Mármint azt, ahogy viselkedett. Kétlem, hogy durva
akart lenni. Valószínűleg csak máson járt az esze, és még csak nem is vette
észre, mit csinál.

Én természetesen már túltettem magam a kínos találkozáson, de Evelyn ezt
nem tudja. Jelenlegi problémáim sora Damien Starkkal kapcsolatban
széles és változatos, kezdve a hazafuvarozás egyszerű kérdésétől a
bonyolultabb érzelmekig, amelyeket nincs kedvem elemezni.

– Ami Ripet és Lyle-t illeti, neked volt igazad – mondom, mert Evelyn
egyfolytában Stark irányába nézeget, és meg akarok torpedózni minden
olyan javaslatot, hogy nyomakodjunk be abba a társalgásba. – A
lakótársam el van ájulva, hogy egy légtérben vagyok velük.

– Na, akkor gyere, bemutatlak!

A két agyonfényezett sztár tökéletesen udvarias és teljességgel unalmas.
Nincs mit mondanom nekik. Még azt sem tudom, miről szól a műsoruk.
Evelynnek láthatólag nem fér a fejébe, hogy létezhetnek olyanok, akik
vagy nem tudják kívülről, mi történik Hollywoodban, vagy nem érdekli
őket. Mintha azt hinné, hogy csak félénk vagyok, és már készülődik is,
hogy ott hagyjon ennek a kettőnek a karmai között.

Társasági Nikki most mosolyogna és udvariasan csevegne. Ám Társasági
Nikki kezd kissé megroggyanni, ezért Evelyn után kapok, és megragadom
a ruhája ujját, még mielőtt túlságosan messzire menekülhetne. Visszanéz
rám, kérdően felhúzza a szemöldökét.

Semmi sem jut az eszembe. Robbanni készül bennem a pánik; Társasági
Nikki távozott az épületből.

32

Akkor meglátom az ürügyet. Az én megmentőmet. Olyan váratlan –
annyira nem ide való -, hogy félig-meddig azt hiszem, hallucinálok.

– Az az ember! – mutatok egy sovány, húsz-egynéhány éves valakire,
akinek hosszú, hullámos haja és drótkeretes szemüvege van.

Az ilyennek Woodstockban a helye, nem egy kiállítás megnyitón.

Visszafojtom a lélegzetemet, várom, hogy a jelenés eltűnjön. – Az nem
Orlando McKee?

– Te ismered Orlandót? – kérdezi Evelyn, és rögtön válaszol is a saját
kérdésére. – Hát persze! A barátod, aki Charlesnak dolgozik!

De honnan ismeritek egymást? – Egy bólintással búcsút vesz Lyle-tól és
Riptől, akiket tökéletesen hidegen hagy a távozásunk. Folytatják a
vitatkozást, és vakítóan mosolyognak a nőkre, akik odaoldalognak
hozzájuk egy fénykép erejéig.

– Együtt nőttünk fel – magyarázom, miközben Evelyn keresztülkormányoz
a tömegen.

Szomszédok voltunk, amíg Ollie főiskolára nem került, és noha két évvel
idősebb nálam, elválaszthatatlanok voltunk, amíg be nem töltötte a
tizenkettőt, és el nem küldték az austini bentlakásos iskolába. Azt hittem,
megpukkadok az irigységtől.

Évek óta nem láttam Ollie-t, de nem az a fajta barát, akivel naponta kell
dumálni. Hónapok telhetnek el, mire újra találkozunk, és ilyenkor ott
folytatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Ő és Jamie a legjobb barátaim,
és most valósággal megkergülök a boldogságtól, hogy épp akkor van itt,
amikor olyan borzasztó szükségem van rá.

Már közel járok hozzá, de még mindig nem vett észre. Valamilyen
tévéműsorról beszélget egy másik pasassal, aki farmert és sportdzsekit
visel a nyakig begombolt halvány rózsaszín ingéhez.

Nagyon kaliforniai. Ollie gesztikulál, mert így szokott beszélni, és amikor
felém löki a kezét, pillantása ösztönszerűen követi a mozdulat irányát.
Látom, hogy felismer. Megdermed, a keze lehanyatlik, majd felém fordul,
és szélesre tárja a karját.

– Nikki? Te jó ég, fantasztikusan nézel ki! – Szorosan átölel, azután a
vállamnál fogva eltol magától, és végigmér.

– Megfelelek az előírásoknak?

– Mikor nem feleltél meg?

33

– Te nem New Yorkban vagy?

– A cég ide helyezett át a múlt héten. Ezen a hétvégén akartalak felhívni.
Már nem is emlékszem, mikor költöztél ide. – Ismét magához ölel, én
pedig olyan szélesen vigyorgok, hogy kezd megfájdulni a szám. – A
mindenit, de jó látni téged!

– Látom, ismerik egymást – jegyzi meg viccesen a farmeros pasas.

– Bocs – mondja Ollie. – Nikki, ő Jeff. Munkatársam a Bender, Twain és
McGuire-nél.

– Ami azt jelenti, hogy a beosztottja vagyok – magyarázza Jeff.

– Nyári munkán. Orlando már három éve van a cégnél, és szeretik. Azt
hiszem, Maynard rövidesen előlépteti partnernek.

– Nagyon vicces! – mondja Ollie, de látszik rajta, hogy ez hízeleg neki.

– Odanézzenek! – álmélkodom. – Kész cápa lett az én kis guppimból!

– Nana! Ismered a szabályokat. Minden ügyvédviccért két szőke nő jár!

– Visszavontam!

– Gyere, Jeff! – mondja Evelyn. – Hagyjuk ezeket, hadd érjék utol
magukat. Majd mi keresünk magunknak saját balhét.

Úgy lenne udvarias, ha azt mondanánk, hogy maradjanak, de egyikünk
sem tesz ilyet. Túlságosan belemelegszünk az emlékezésbe, és örülök,
hogy ott van mellettem Ollie.

Beszélünk mindenről és semmiről, miközben az ajtóhoz indulunk,
hallgatólagos megegyezéssel áttéve társalgásunkat a szabadba.

Lekötnek, felmelegítenek az emlékek és Ollie ismerős arca. De ahogy az
ajtóhoz érek, megfordulok, és végigtekintek a hallon. Nem is tudom, miért
teszem. Talán csak reflex, de az is lehet, hogy több ennél. Azt hiszem,
keresek valakit. Őt.

Hát persze, hogy azonnal megtalálom Damien Starkot. Már nem Audrey
Hepburnnel van. Most egy alacsony, kopaszodó emberrel beszélget,
figyelmesen és elmerülten, de aztán fölemeli a fejét, és az ő tekintete is
megtalál engem.

Abban a percben tudom, hogy ha most azt mondaná, rázzam le a
barátomat, és maradjak bent vele, megtenném.

Dögöljön meg, és dögöljek meg én is, de itt maradnék Damien Starkkal.

34

35

5

Ollie zakója van rajtam, és a pántjánál fogva lóbálom a cipőmet, miközben
sétálunk a magánstrandon Evelyn háza mögött. Nyilván nem kellene itt
lennünk, de nem érdekel. Vidáman rugdosom a vizet, száll a sós permet.
Olyan csintalan érzés. Jó érzés.

– Hogy van Courtney? – kérdezem. – Örül, hogy visszajöttél? – Ez
veszélyes kérdés Ollie-nál, mert Courtney az ő se vele/se nélküle
barátnője. „Se nélküle”, mert Courtney elragadó, és Ollie hülye lenne, ha
valamilyen ostobasággal elcseszné a kapcsolatot, és „se vele”, mert Ollie
mindig újra és újra elcseszi.

– Menyasszony – mondja.

– Ó. – Nem tudom leplezni a csalódásomat. Most vigasztalgatnom kellene
Ollie-t, el kellene mondanom neki, hogy majd talál egy másikat, de csak
arra bírok gondolni, hogy Ollie elbaszta.

Váratlanul elneveti magát.

– Az enyém, te lüke!

– Jaj, hála istennek! – Játékosan belebokszolok a vállába. – Azt hittem,
megint elbénáztad.

Ollie elkomolyodik.

– Majdnem azt tettem. New York kemény volt. Messze voltam Courtney-
tól. Voltak kísértések. De nincsenek többé. Számomra most már Courtney
az egyetlen. A fenébe, Nikki, nem is értem, hogy miért van velem egy
ilyen nő.

– Azért, mert klassz pasi vagy.

– Te is tudod, hogy csődtömeg vagyok.

– Mindenki csődtömeg egy kicsit, de Courtney meglátja az embert. És
szeret téged.

– Szeret – mondja Ollie, és elvigyorodik. – Ezen mindennap ledöbbenek,
de igaz. Csakugyan szeret. – Rám sandít. – Ha már itt tartunk, most már
elmondod, hogy vagy valójában?

Szorosabban összehúzom magamon a zakóját.

– Már mondtam, hogy klasszul. – Megállok, belefúrom a lábujjaimat a
homokba. Jönnek a hullámok, átcsapnak a meztelen lábamon, mielőtt
visszatérnének a tengerbe. Egy kicsit mélyebbre süllyedek, ahogy a homok

36

elmozdul alattam.

Ollie megint úgy néz rám, mintha ismerné minden titkomat.

Elkomorodom, mert igaz.

Vállat vonok.

– Már könnyebb. Az egyetem eleinte szar volt, de aztán jobb lett.

– Rámosolygok, mert jelentős szerepet játszott abban, hogy az egyetemen
jobb legyen. – Most? Nem tudom. De az jó, hogy messze vagyok Texastól.
Tényleg jól vagyok. – Ismét vállat vonok. Most nem akarok beszélni.
Megfordulok, elindulok. – Vissza kéne mennünk.

Bólint, és hozzám igazítja a lépéseit. Csendesen ballagunk egy darabig.
Evelyn házának fényéhez közeledünk. Az óceán hangja betölti közöttünk a
csendet. Mély, ritmikus moraj. El tudnék veszni benne. Mintha már el is
vesztem volna egy kicsit.

Megyünk még úgy negyvenöt métert, azután Ollie megáll.

– No, és milyen véleménnyel vagy a szmokingokról? – érdeklődik, mintha
ez lenne a világ legnormálisabb kérdése.

– Jó – felelem. – A szmoking a társasági viselet időtől megszentelt
hagyománya. Bár ami a praktikumot illeti, le kell pontoznom.

Szmokingban nehéz szörfözni. Kivitelezhető, de nehéz.

Felnevet.

– Azt akarom, hogy te légy a tanúm – mondja, és ettől kissé elszorul a
torkom. – Courtney-nak okés – folytatja –, de úgy gondolja, szebbek
lennének a képek, ha szmokingot viselnél. Tudod: a vőlegény oldalán a
pingvinek, a lányokén a selyem és a szatén. Mit szólsz hozzá?

Átkarolom magamat, és pislogok, hogy ne csorduljanak ki a könnyeim.

– Szeretlek, ugye, tudod?

– Azért is kérlek meg rá. Vagy a tanúm lehetsz, vagy a feleségem.

Azt hiszem, Courtney nem lenne boldog a második eshetőségtől. –
Feszülten néz rám, nyilvánvalóan azt várja, hogy nevessek. Amikor nem
nevetek, ellágyul az arca. – Kösz.

– Mit?

– Hogy örülsz a boldogságomnak.

– Örülök – mondom, de a társasági mosolyomat teszem föl a mondathoz.

37

Az a helyzet, hogy gyorsan változnak itt a dolgok, és nem akarom, hogy
Ollie-val is így legyen. Túl régóta osztottam ki rá az én kősziklám
szerepét. Mi lesz velem, ha az a kőszikla hirtelen meghasad?

Én is tudom, hogy ez nem tisztességes.

Ismét elindulok.

– Nik?

Letörlök egy kóbor könnycseppet.

– Ne is vegyél tudomást rólam. Csak érzelmes és dilis vagyok. A lányok és
az esküvők, igaz?

– Semmi sem változik, Nikki – mondja, mert ő a hormonokkal magyarázza
az egészet. – Neked bármit és bármikor, ha szükséged van rá. Courtney
nem fog haragudni.

Belém hasít a félelem.

– Ő nem tudja...

– Természetesen nem. Mármint Ashley-ről tud – mondja, de ez
helyénvaló. Ő és Courtney már régen együtt jártak, amikor összeomlottam
a nővérem váratlan öngyilkosságától. Mindig több volt számomra
testvérnél – a menekülést jelentette az életből, amelyet anyám kijelölt
számomra, és noha a halála idején már férjhez ment és elköltözött, a
veszteségtől az utolsó fogódzóm is elveszett. Jamie és Ollie jelentette
számomra a menedéket, csak természetes, hogy beszélt róla Courtney-nak.

– Csak annyit mondtam, hogy Ashley meghalt és te gyászolsz – folytatja
sietve Ollie. – Tudod, hogy senkivel sem osztom meg a titkaidat.

Olyan mérhetetlen megkönnyebbülés önt el, hogy még lelkifurdalásom
sincs, amiért azt gondoltam, hogy Ollie képes lenne visszaélni a
bizalmammal.

– Úgy látom, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik meg akarnak szökni a
banzájból. – Ollie Evelyn háza felé néz. Csoportok ácsorognak az erkélyen
az ablak ellenfényében. De Ollie nem róluk beszél, és beletelik egy
másodpercbe, hogy rájöjjek, kit figyel.

Amikor tudatosul bennem, elakad a lélegzetem.

Kivilágítatlan csigalépcső vezet az erkélyről a viharvert pallóra.

Az alsó fokon egy ember ül. Az arcát nem látom, csak egy sötét alakot, de
valamiért bizonyos vagyok benne, hogy ki az.

38

Ahogy közeledünk, feláll, és megállapítom, hogy igazam volt.

– Ms. Fairchild – mondja Stark, és elindul felénk. Ügyet sem vet Ollie-ra,
csak engem néz az égő borostyánsárga szemével és a veszedelmes
koromfeketével. – Már kerestem.

– Ó? – Igyekszem flegma hangot megütni, bár minden vagyok, csak
flegma nem. – Miért?

– Maga az én felelősségem.

Gyöngyöző hangon felnevetek.

– Hogy lennék? Alig ismerem magát, Mr. Stark.

– Megígértem a főnökének, hogy épségben hazajuttatom.

Ollie közelebb lép hozzám, védelmező mozdulattal átfogja a vállamat.
Még a zakó vastag szövetén át is érzem ujjainak szorítását.

– Úgyis indulnék haza, boldogan elviszem Nikkit. Vegye úgy, hogy fel
van mentve a felelősség alól.

Stark szó nélkül kinyújtja a kezét, és úgy fogja a két ujja közé Ollie
zakójának hajtókáját, mintha az anyag minőségét vizsgálná. A keze egy
pillanatig lebeg a mellem fölött... Akkor jövök rá, mennyire
bensőségesnek tűnhet ez a jelenet, ahogy jövünk kettesben Ollie-val a
parton, én Ollie zakójában...

Érthetetlen módon szükségesnek érzem elmagyarázni, hogy Ollie és
közöttem nincs sem románc, sem szexuális kapcsolat, és nagy
erőfeszítésembe kerül, hogy befogjam a számat. Fölnézek Ollie-ra.

– Az klassz lenne. Biztos, hogy nem fáradság?

– Egyáltalán nem gond – feleli. A keze még mindig a vállamon van, és
most egy kicsit megszorítja, mintha sürgetne, hogy menjünk tovább. De
nem tudunk hova menni, mert ott van Stark a kisugárzásával, és
elektromossággal telítődik közöttünk a levegő. Ha megmozdulnék,
gondolom bután, foglyul esnék a hálójában. A gondolat nem egészen
kellemetlen.

– Nincs szükségem felmentésre – mondja Stark Ollie-nak. – Viszont
szükségem van arra, hogy Ms. Fairchild maradjon. Üzleti ügyeket kell
megbeszélnünk.

Megfordul a fejemben, hogy vitatkozni fogok, de eszembe jut Stark
korábbi megjegyzése: ha így akarok befektetőket találni Carlnak, akkor
szar munkát végzek. Bólintok Ollie-nak.

39

– Minden oké.
– Biztos? – A hangja feszült. Aggódó.
– Igen – mondom. – Menj haza.
Tétovázik, majd bólint.
– Holnap felhívlak – mondja, de közben Starkra néz. Teljesen átváltott
fivér-módba, és hallom az üzenetet a szavai mögül: Ajánlom, hogy Nikki
otthon legyen, épen és egészségesen, különben baj lesz!
Igencsak elrohant velem a képzeletem.
Ollie megpuszilja az arcomat, és fölfelé indul a csigalépcsőn.
– Várjon! – kiáltja Stark. Ollie megáll.
Visszafojtom a lélegzetemet. Netán valami tesztoszterontól gőzölgő rítust
fogok látni? De Stark csak a cipőért nyúl, amelyet a jobb kezemben
lógatok. Odaadom neki, semmit sem értve, amíg közelebb nem lép, és el
nem kezd gyengéden kihámozni Ollie zakójából.
– Minden oké – mondja Ollie. – Később is elhozhatom.
De én már ki is bújok a zakóból, hogy minél gyorsabban
megszüntethessem a távolságot magam és Stark között.
– Nem szükséges – mondja Stark, és fényes, barátságos mosollyal nyújtja
Ollie-nak a ruhadarabot.
Ollie egy másodpercnyi habozás után elveszi. Belebújik, de egyfolytában
engem figyel közben.
– Aztán csak óvatosan – mondja, mielőtt eltűnne a sötét csigalépcsőn.
Óvatosan? Ez meg mi a franc volt?
Starkra nézek, hogy ő is olyan tanácstalan-e, mint én, de látom, hogy
egyáltalán nem foglalkozik Ollie-val. Nem, ő csak rám figyel.
Kirántom a kezéből a cipőmet.
– Tényleg vannak üzleti ügyeink, amiket meg kell beszélnünk?
Mert nekem úgy tűnik, hogy a belvárosban lenne dolgom. Carlnál.
Fel kellene készülnöm egy megbeszélésre, amelyen alig tizenhat óra múlva
veszek részt.
– A festmények – mondja hanyagul. – Úgy hiszem, segítenie kell nekem.
– Téved. Tisztán emlékszem, hogy elutasítottam a segélykérését.

40

– Elnézést. Azt hittem, meggondolta magát, miután rámutattam, hogy
értékelem a véleményét.

– Azt hitte, hogy meggondoltam magam? – ismétlem. – Mire alapozta a
feltételezését? Arra, ahogyan faképnél hagytam, vagy arra, hogy
levegőnek néztem?

Erre csak felhúzza a szemöldökét. Egyből rájövök, hogy észrevétlen
pillantásaim, amelyeket rá és Audrey Hepburnre vetettem, nem is voltak
olyan észrevétlenek.

Figyel, valószínűleg csattanós riposztot vár, de tőlem nem kapja meg.
Ebben a pillanatban a hallgatás a legjobb taktika.

Hátraszegem a fejemet, hogy felnézhessek rá. A minimális fény, ami
leszivárog Evelyn erkélyéről, nem világítja meg az arcát, a szeme azonban
izzik. A borostyánszínű ég, akár a tűz. A fekete az olvadt láva gyűrűjében
olyan sötét és mély, hogy bele tudnék zuhanni és el tudnék tévedni benne.
A szem a lélek tükre, gondolom, és megborzongok.

– Maga fázik – mondja, és végighúzza meztelen karomon az ujját.

– Libabőrös.

Hát, ha eddig nem voltam az, most tuti az vagyok...

– Addig nem volt bajom, amíg volt egy zakóm – közlöm vele, mire
kacagni kezd. Szeretem a nevetését, olyan szabad, fesztelen, és mindig
váratlan.

Leveti a zakóját, és a vállamra borítja, nem törődve a tiltakozásommal.

– Úgyis bemegyünk – mondom. Lerázom magamról a zakót, felé nyújtom.
– Semmi bajom, de tényleg.

Elveszi tőlem a cipőmet, a zakóhoz nem nyúl.

– Vegye föl. Nem akarom, hogy megfázzon.

– Ó, a francba! – fakadok ki, és belebújtatom a karomat a zakó ujjába. –
Maga mindig eléri, amit akar?

A szeme tágra nyílik. Rájövök, hogy sikerült meglepnem.

– Igen – mondja.

Egy piros pont az őszinteségért.

– Helyes, akkor menjünk be, nézegessünk képeket. Én megmondom
magának, hogy melyik tetszik, maga pedig eldönti, melyiket akarja.

Némileg meghökkenve néz rám.

41

– Parancsol?
– Nem olyannak látszik, aki meg is fogadja mások tanácsát.
– Téved, Nikki – mondja, és az ő szájából úgy buggyan elő a nevem, mint
az olvadt tejcsokoládé. – Nagyon alaposan fontolóra veszek minden
véleményt, amelyet méltányolok.
Tapintható hullámokban árad belőle a hőség. Már nincsen szükségem a
zakóra. Az istenit, de fojtogat ez a vacak!
Kinézek a homokra, az óceánra, az égre. Akárhova inkább, csak ne erre az
emberre. Ideggörcs vagyok, de nem ez a baj, hanem az, hogy szeretem ezt
az érzést.
– Nikki – szólal meg gyengéden. – Nézzen rám.
Gondolkodás nélkül ránézek. Most nincs itt Társasági Nikki.
Olyan vagyok, mintha ledobtam volna a ruhámat.
– Az a férfi, akivel volt... Kije magának?
Bumm! Társasági Nikki szolgálatra jelentkezik. Érzem, ahogy a vonásaim
megkeményednek, a tekintetem kihűl. Damien Stark olyan, mint egy pók,
én pedig egy ostoba rovar vagyok, amit fel fog falni.
Elfordítom a tekintetemet, de csak egy pillanatra. Amikor visszafordulok,
ugyanazt a műanyag mosolyt villantom rá, amelyet hat éve látott a
színpadon. Fel kellene kapcsolnom a rivaldafényt, és közölnöm kellene
vele, hogy semmi köze Ollie-hoz.
De nem teszem.
Nem tudom, miféle hirtelen jött bátorság adja a számba a választ, de amit
mondok, tetszik nekem. Ahogy kimondom, hátat fordítok neki, és fölfelé
indulok a lépcsőn, ott hagyva magam mögött a levegőben a szavakat:
– Az? Ő Orlando McKee. Régebben lefeküdtünk egymással.

42

6

Ez nem egészen igaz, de elég közel jár hozzá. Ez egy olyan sztori, amelyet
kedvem szerint szőhetek és sodorhatok, anélkül, hogy elveszteném a
valóság fonalát.

Újabb réteg páncél, márpedig Damien Starkkal szemben minden
védelemre szükségem van.

Mögöttem siet felfelé a lépcsőn, amely túl keskeny, hogy elférjünk egymás
mellett.

– Nikki! – mondja, és a hangja parancsoló.

Megállok, szembefordulok vele, és lenézek rá három lépcsőfok
magasságából. Érdekes perspektíva. Nem hinném, hogy sok embernek lett
volna alkalma felülről lefelé nézni Damien Starkra.

– Kije most magának Mr. McKee?

Valószínűleg képzelődöm, de mintha sebezhetőséget látnék Stark
tekintetében.

– Barátom – mondom. – Nagyon jó barátom.

Mintha megkönnyebbülne, és a sebezhetőségnek és a
megkönnyebbülésnek ettől a keverékétől elakad a lélegzetem.

Ám gyorsan eltűnik mindkettő, és a „Még mindig lefekszik vele?”

mondat már határozottan fagyosan hangzik.

A halántékomat masszírozom. Szédítő, ahogy váltogatja a hőfokokat.

– Ez most valami tévés vetélkedő? Csak nem fektetett be milliókat a Kandi
kamerába? A Punk’d valamelyik részébe?

– Miről beszél?

– Maga hol kedves, hol utálatos.

– Az vagyok?

– Ne is próbáljon meg úgy tenni, mintha nem tudná, miről beszélek. Az
egyik percben olyan goromba, hogy a legszívesebben pofon ütném...

– Mégsem teszi.

Csúnyán nézek rá, egyébként nem veszek tudomást arról, hogy
félbeszakított.

– A következő percben leír egy száznyolcvan fokos fordulatot, és olyan
lesz, mint egy plüssnyuszi.

43

Felhúzza a szemöldökét.

– Plüssnyuszi?

– Igaza van, a plüssnyuszi az a szó, amelyet senki sem használna a maga
jellemzésére. Maradjunk a császárnál és a szigorúnál.

– Szigorú – mormolja a szót. Az ő szájából sokkal érzékibb, mint
amilyennek szántam. – Tetszik a hangzása.

Abban a pillanatban nekem is.

Nyelek egyet, mert hirtelen kiszáradt a szám.

– Arról van szó, hogy maga szédítő.

Leplezetlen derűvel néz rám.

– Ennek a hangzása is tetszik.

– Szédítő és őrjítő. És arcátlan.

– Arcátlan? – ismétli. Nem mosolyog, de esküszöm, hallom a hangjában a
nevetést.

– Olyasmiket kérdez, amiket nincs joga megkérdezni.

– Maga pedig nagyon elegáns körben kormányozta ezt a beszélgetést. De
még mindig nem válaszolt az én arcátlan kérdésemre.

– Azt hittem, egy magához hasonlóan intelligens ember rá fog jönni, hogy
szándékosan kerültem a választ.

– Egy ember nem juthat el oda, ahova én, ha figyelmen kívül hagyja a
részleteket. Egyszerre vagyok lelkiismeretes és konok, Ms. Fairchild. –
Most megfog, és nem enged ki a látóteréből. – Ha meg akarok szerezni
valamit, kiderítek róla mindent, amit lehet, utána levadászom.

Egy ideig gondolkodnom kell, mire eszembe jut, hogyan kell artikulálni.

– Valóban?

– Azt hiszem, a múlt hónapban készült velem egy interjú a Forbes
magazinban. Bizonyosan emlékszem, hogy a riporter kiemelte az
állhatatosságomat.

– Okvetlenül szerzek belőle egy példányt.

– Majd küldetek egyet magának az irodámból. Akkor talán megérti,
milyen kitartó tudok lenni.

– Máris értem. Csak azt nem fogom fel, miért izgatja annyira a fantáziáját,
hogy én kivel fekszem le. Pontosabban: miért érdekli? – Veszélyes terepen

44

járok, és hirtelen rájövök, mit jelent a „játék a tűzzel” kifejezés.
Feljebb jön egy fokkal, hogy a teste közelebb legyen az enyémhez.
– Magában számos dolog van, ami izgatja a fantáziámat.
Jaj nekem! Elővigyázatosan feljebb lépek egy fokot.
– Nyitott könyv vagyok, Mr. Stark. – Még egy fokkal följebb
merészkedem.
– Ms. Fairchild, maga is, én is, tudjuk, hogy ez nem igaz. De egy nap
majd... – Elnémul, és bár tudom, hogy okosabb lenne hallgatnom, meg kell
kérdeznem:
– Mi lesz egy nap?
– Egy nap majd megnyílik nekem, Ms. Fairchild. Számos értelemben.
Vissza akarok vágni, de elvesztettem a beszédkészségemet.
Damien Stark akar engem. Sőt, nemcsak hogy akar, de le akarja hántani
rólam a rétegeket, és meg akarja tudni a titkaimat.
Ijesztő, ugyanakkor sajátosan vonzó gondolat.
Zavartan hátrálok még egy lépést fölfelé, és felszisszenek. Stark tüstént ott
van mellettem.
– Mi baj?
– Semmi. Valami megszúrt.
Lenéz még mindig csupasz lábamra.
Félénken megemelem a közel nyolccentis sarkú szandált.
– Nagyon csinos – mondja. – Talán föl kellene húznia.
– Csinos? – ismétlem. – Ez nem egyszerűen csinos! Szédületes!
Átöleli a lábfejemet, érvényre juttatja a pedikűrömet, karcsúsítja a
vádlimat, és épp annyira emeli meg a fenekemet, hogy bombázó legyek
ebben a ruhában!
A szája megrándul a mosolytól.
– Emlékszem. Valóban szédületes cipő.
– Ugyanakkor történetesen az első és egyetlen trófeám a léha Los Angeles-
i shoppingolásokból.
– Bizonyosan megérte, hogy leapassza miatta a bankszámláját.
– Feltétlenül. Viszont rohadt nehéz járni benne. Most pedig, hogy

45

levettem, nem is tudom, képes leszek-e visszavenni. Nem, helyesbítek.
Nem tudom, képes leszek-e visszavenni, és járni is benne.

– Megértem a dilemmáját. Szerencsére azzal csináltam karriert, hogy
megoldásokat találtam az ilyen fogós kérdésekre.

– Tényleg? Hát akkor kérem, világosítson fel.

– Maradhat itt a lépcsőn. Bemehet mezítláb. Visszahúzhatja a cipőt a
lábára, és szenvedhet.

– Valamiért többet vártam a nagy Damien Starktól. Ha csak ennyi szellemi
képesség elég ahhoz, hogy valakiből nagymenő legyen, már rég
feltörhettem volna.

– Sajnálom, hogy csalódást okoztam.

– Az, hogy itt maradjak, nem megy – mondom. – Először is: hideg van.
Másodszor: el akarok köszönni Evelyntől.

– Hm. – Bólint, a szemöldökét ráncolja. – Mennyire igaza van.

Nem vizsgáltam meg minden oldalról a feladványt.

– Épp az teszi ravasszá – mondom. – Ami a mezítláb járást illeti,
Elizabeth Fairchild lánya nem jár mezítláb társasági összejövetelekre,
bármennyire is szeretne. Meggyőződésem, hogy ez genetikai örökség.

– Akkor egyet tehet. Viselnie kell a cipőt.

– És szenvedjek? Köszönöm, nem! Nem vagyok szenvedésfüggő.

Nyeglén beszélek, és nem is egészen az igazat mondom. Hosszan,
szúrósan mered rám, nekem pedig valamilyen okból eszembe jutnak Ollie
búcsúszavai: Aztán csak óvatosan. Stark felderül, és ismét olyan az arca,
mintha mulatna rajtam. Kis híján elolvadok a megkönnyebbüléstől.

– Van még egy lehetőség.

– Van? Tehát elhallgatta előlem?

– Ölbe vehetem, és bevihetem a buliba.

– Aha – mondom. – Akkor inkább visszahúzom a mamuszomat, és
szenvedek. – Leülök a lépcsőre, belenyomom a lábamat a szandálba. Nem
kellemes. Még nem járattam be, a lábam látványosan tiltakozik. Hogy
élveztem a sétát a parton, pedig tudnom kellett volna, hogy mindennek
megvan az ára.

Felállok, kissé összerándulok, aztán feljebb kapaszkodom a lépcsőn. Stark
mögöttem jön, amikor az erkélyhez érünk, mellém lép, és karon fog. Olyan

46

közel hajol, hogy érzem a leheletét a fülemen.

– Vannak dolgok, amelyek megérik a szenvedést. Örülök, hogy maga tudja
ezt.

Megfordulok, éles pillantást vetek rá.

– Tessék?

– Csak azt mondom, mennyire örülök, hogy úgy döntött, visszahúzza a
cipőjét.

– Még akkor is, ha ezért el kellett utasítanom az ajánlatát, hogy a vállára
lódít, mint egy ősember, és körbehordoz a partin?

– Nem említettem, hogy úgy akarom vinni, mint egy ősember, bár az
elképzelés tagadhatatlanul izgalmas. – Előveszi az okos telefonját, és
valamit pötyög rajta.

– Mit csinál?

– Feljegyzést írok – válaszolja.

Fölnevetek, a fejemet rázom.

– Elismerem, Mr. Stark, hogy képes állandóan meglepni. – Végigjáratom
rajta a tekintetemet. – Ugye, nincs magánál egy pár fekete gumipapucs?
Mert az lenne az a meglepetés, amelynek igazi hasznát venném.

– Sajnos nincs – mondja. – Bár a jövőben talán tartok magamnál, csak a
biztonság kedvéért. Eddig nem is tudtam, milyen értékes deviza a
kényelmes cipő.

Ekkor jövök rá, hogy kacérkodás üzemmódba kapcsoltam. Azzal a
Damien Starkkal, aki egyszerre volt tüzes és hideg egész éjszaka.

Az emberrel, akiről lerí a hatalom, egy birodalomnak parancsol, és csak
füttyentenie kell, hogy azt a nőt kapja meg, akit akar. És ez a nő most én
vagyok.

Döbbenetes felismerés, de hízelgő is, és igen, izgató.

– Az a helyzet, hogy pontosan tudom, mit érez – mondja.

Leesik az állam. Csak nem olvas a gondolataimban?

– Mindig utáltam a teniszcipőt. Mezítláb edzettem. Az őrületbe kergettem
vele az edzőmet.

– Valóban? – Elbűvölőnek találom ezt az apróságot Stark igazi életéről. –
De hiszen volt egy márka, amelyet reklámozott.

47

– Az egyetlen, amitől a lábam nem tiltakozott.

– Jó kis rím. Felhasználhatták volna reklámszövegnek.

– Kár, hogy maga nem volt benne a marketingcsapatban.

Végighúzza a hüvelykujját az államon. A gyomrom görcsbe rándul, és egy
halk, puha nyögéssel távozik belőlem a levegő.

Tekintete az ajkamat keresi. Arra gondolok, hogy most meg fog csókolni,
és egyáltalán nem akarom, hogy megcsókoljon. A francba is, miért nem
csókol már meg?

Azután nyílik az erkélyajtó, és kart karba öltve kijön egy pár.

Damien visszahúzza a kezét, a varázslat megtörik. A legszívesebben
ráordítanék a párocskára, és nem csak azért, mert most itt állok
áttüzesedve, kitikkadva. Nem, hanem azért, mert valami elveszett.

Kedvelem ezt a Damien Starkot, aki nevet és évődik a sötétségben.

Aki olyan finoman és mégis rámenősen flörtöl. Aki úgy néz rám, hogy én
is látni kezdek tőle.

De a pillanat elszállt. És biztos vagyok benne, hogy ha bemegyünk, újból
fölteszi az álarcát. Abban pedig még ennél is biztosabb vagyok, hogy én is
fölteszem a magamét.

Majdnem javaslom, hogy menjünk vissza a lépcsőn a partra, de ő kinyitja
nekem az ajtót, és az arca csupa éles síkból és szögletből áll már megint.
Bemegyek mellette a buliba, és szomorúság önti el a bensőmet.

A partin továbbra is fényes a hangulat. Sőt: a vendégek a második,
harmadik vagy negyedik pohárnál tartanak. A szoba már-már
klausztrofóbiásán fullasztó. Kibújok Stark zakójából, visszaadom neki.
Végighúzza a tenyerét a selyembélésen.

– Megmelegítette – mondja, aztán fölveszi a zakót. A mozdulat teljesen
természetes, és megmagyarázhatatlanul erotikus.

Mellettem feltűnik egy pincérnő, teli tálcával. Elveszek róla egy
pezsgőspoharat, felhajtom az italt. Mielőtt a nő elpályázhatna,
visszateszem a tálcára az üres poharamat, és elveszek egy másikat.

– Egészségügyi okokból – mondom Starknak, aki ugyancsak elvett egy
poharat, de még egyetlen cseppet sem ivott. Én nem vagyok ilyen
határozatlan: egy korttyal eltüntetem a pezsgőm felét.

A buborékok egyenesen a fejembe szállnak, és azonnal becsípek tőlük egy
kicsit. Kellemes érzés, nem szoktam hozzá. Természetesen iszom szeszt,

48

de nem túl gyakran, és nem pezsgőt. De ma este sebezhetőnek érzem
magam. Sebezhető vagyok és szomjazom. Egy kis szerencsével az alkohol
elnyomja a sajgást. Vagy pedig felbátorít.

Jaj, nem!

Kis híján eldobom a pezsgőt. Még ha a pici buborékok segítenek, akkor
sem közeledem hozzá.

Amikor hátraszegem a fejemet, hogy igyak még egy kortyot, rajtakapom
Starkot, hogy engem néz. A szeme sötét, mindentudó, ragadozó, és én
hirtelen hátrálni akarok egy lépést. Erősebben markolom a poharam szárát,
és megvetem a lábamat a padlón.

Mosolyra húzza a száját, és közelebb hajol. Beszívom arcszeszének tiszta,
fanyar illatát. Olyan, mint eső után az erdő.

Félresimít az arcomból egy hajtincset, és én nem értem, miért nem olvadok
el ott helyben.

A testem külön érzékeli a bőrömet és a pulzusomat. Karomon és tarkómon
úgy borzolódnak fel a pihék, mintha elektromos szikrák csapkodnának
körülöttem. Természetesen Stark hatalmát érzem, leginkább az egyre
jobban követelődző húsban a lábam között.

– Valami jár az eszében, Ms. Fairchild? – Hallom a hangjában az
incselkedést, és bosszant, hogy ilyen átlátszó vagyok.

Jól jön az a kis bosszankodás, mert felriaszt a bódulatból.

Vakmerő leszek a pezsgőtől, és egyenesen a szeme közé nézek, amikor
válaszolok:

– Maga, Mr. Stark.

Az ajka elnyílik a csodálkozástól, de gyorsan összeszedi magát.

– Nagy örömmel hallom. – Csak félig értem a szavait, mert túlságosan
figyelek a szájára. Isteni, széles és érzéki.

Még egyet lép felém, és hevesebb lesz közöttünk az elektromos vihar, a
levegő fojtogató és nyomasztó. Szinte látom a szikrákat.

– Tudnia kell, Ms. Fairchild, hogy mielőtt az éjszaka véget ér, meg fogom
csókolni magát.

– Ó. – Nem tudom, hogy ez a hang a meglepetésemet vagy az
egyetértésemet fejezi-e ki. Azon gondolkozom, milyen érzés lenne, ha a
számra szorítaná a száját. Ha a nyelve kényszerítene, hogy nyissam szét az
ajkaimat. Milyen érzés lenne a markolászó kezek és az összetapadó testek

49

tüzes felfedezőútja.

– Örülök, hogy várja. – Szavai kizökkentenek az ábrándozásból, és ezúttal
valóban hátrálok. Egy lépést, aztán még egyet, addig, amíg elül közöttünk
a vihar, és ismét tisztán tudok gondolkodni.

– Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet – mondom.

Az ábrándozás jó és szép dolog, de csak idáig mehetünk el, és fontos, hogy
figyelmeztessem erre magamat.

– Épp ellenkezőleg. Úgy gondolom, hogy ez a jobb ötleteim közé tartozik.

Nyelek egyet. Megmondom őszintén, azt akarom, hogy csinálja máris, de
Stark – vagy inkább a hírneve – megment a vágyamtól.

Úgy látszik, nem Carl az egyetlen, aki hisz a hálózatépítés erejében, mert
sorra csapódnak hozzánk az emberek, akik lubickolni akarnak Stark
közelségében: beruházók, feltalálók, teniszrajongók, szingli nők. Jönnek,
beszélgetnek, és Stark udvariasan elküldi mindet. Egy állandó ember van
mellette, és az én vagyok. És a pincérek végtelen füzére is biztos pont:
pezsgőt hoznak, jegelve, hogy lehűtse a bennem égő tüzet.

Ám a szoba kezd egy kicsit megdőlni. Megkocogtatom Stark karját,
félbeszakítva társalgását egy robotikai mérnökkel, aki fejhangon sivít.

– Bocsánat – mondom, azután célba veszek egy alacsony padot a fal
mellett.

Stark olyan sebesen jön utánam, hogy elképzelem, amint a mérnök még
mindig sivít, észre sem véve, hogy a prédája meglépett.

– Vissza kellene vennie – mondja olyan hangon, mintha az alkalmazottja
lennék.

De nekem nem parancsolgathat.

– Jól vagyok – mondom. – Van egy tervem. – Nem említem, hogy a terv
abból áll, hogy leülök, és fel sem állok többé.

– Ha a terve az, hogy olyan tökrészegre issza magát, hogy eldől, akkor
meg kell mondanom, hogy szépen halad a végrehajtással.

– Ne legyen ilyen leereszkedő! – Megállok a helyiség közepén,
körülnézek, járatom a tekintetemet a teret megtöltő festményeken.

Szünetet tartok, lassan, ráérősen megfordulok, és belebámulok az arcába. –
Feltételezem, aktot akar.

Látom, hogyan akarja átégetni a maszkját a forróság.

50