J. Kenner - Stark 1. - Forró rabság

Kényszerítem magamat, hogy ne mosolyogjak diadalmasan.
Felhúzza az egyik szemöldökét.
– Azt hittem, nem óhajt segíteni nekem.
– Jóságos hangulatban vagyok – közlöm. – Na? Akt? Tájkép?
Csendélet gyümölcsökkel? Feltételezem, hogy miután Evelynnél vagyunk,
aktban gondolkodik.
– Igen, természetesen ez van a gondolataim előterében.
– Lát itt valamit, amit vonzónak talál?
– Igen, látok.
Engem néz, amitől az jut az eszembe, hogy némileg talán ajtóstul
rontottam a házba. Tudom, hogy vissza kellene vennem, de nem veszek.
Talán a pici buborékok miatt van, de szeretem látni a tekintetében a
vágyat. Nem, ez nem igaz. Szeretem látni, hogy kíván engem.
Egyszerű, de meghökkentő felismerés.
Megköszörülöm a torkomat.
– Mutassa meg.
– Pardon?
Erőlködnöm kell, hogy félvállról beszéljek.
– Mutassa meg, mit szeret.
– Higgye el, Ms. Fairchild, boldog örömmel megteszem.
Szavainak titkos üzenete nem is olyan titkos. Nyelek egyet.
Kinyitottam az ajtót. Jobban mondva berúgtam. De most be is kell lépnem
rajta. Kényszeredetten áthelyezem a testsúlyomat a másik lábamra – és
megbotlok a rohadt cipőben!
Elkapja a karomat, és én felhördülök a bensőmet megrázó sokktól, amikor
megérinti a csupasz bőrömet.
– Le kell vennie, mielőtt kárt tesz magában.
– Kizárt. Partikon nem járok mezítláb.
– Helyes. – Megfogja a kezemet, és odavezet a bársonykötéllel leválasztott
folyosóhoz. Lassan lépked, mert tudja, hogy fáj a lábam, de hirtelen
elvigyorodik.
– Vagy dobjam be az ősember módszert?

51

Ellenségesen meredek rá, azután eltátom a számat, mert kiakasztja a
bársonykötelet, és belép az elsötétített folyosóra. Tétovázok, de követem.
Visszaakasztja a kampót a gyűrűbe, leül a bársonnyal kárpitozott padra.
Felnéz rám, arcán nyoma sincs zavarnak. Mintha övé lenne az egész világ
és minden, ami benne van. Megpaskolja maga mellett a padot, és mivel fáj
a lábam és szédül a fejem, tiltakozás nélkül leülök.

– Most pedig vegye le a cipőjét – mondja. – Nem – int le, mielőtt
tiltakozhatnék -, a kötél mögött vagyunk, tehát hivatalosan nem
tartózkodunk a partin. Nem szeg meg semmiféle előírást.

Az utolsó mondatnál szélesen elmosolyodik, és én gondolkodás nélkül
visszamosolygok rá.

– Forduljon oldalra – utasít. – Tegye a lábát az ölembe.

Társasági Nikki tiltakozna. Felteszem a lábamat Stark combjára.

– Hunyja be a szemét. Lazítson.

Szót fogadok. Egy darabig nem történik semmi, és attól félek, hogy mégis
bolondot csinál belőlem. Aztán az ujja hegye elindul a talpamon.
Homorítok a meglepetéstől és a gyönyörtől. Érintése lehelet könnyű,
majdnem csiklandós, és amikor megismétli, reszketegen felsóhajtok. Egész
testem megmerevedik, annyira koncentrálok arra az egyetlen pontra.
Érzem, hogy szikrák pattognak bennem, és megállapítom, hogy
felizgultam.

Megmarkolom a pad szélét, és erősebben hátraszegem a fejem.

Néhány hajfürt súrolja a tarkómat. Az érzetek kombinációja – Stark
érintése a talpamon, a hajtincsek puha simogatása a nyakamon –
megsemmisítő. Most már igazán forog velem a világ, és nem a pezsgőtől.

Fokozza a nyomást, a hüvelykujja hegyével dolgozza ki a talpamból a
sajgást, utána gyengéden megsimogatja az érzékeny pontokat, ahol feltört
a cipő. Lassan. Bensőségesen. Őrjítően.

Nehezen lélegzem, és kétség nem fér hozzá, hogy a gyomromban kezd
kioldódni a pánik kemény kis gubanca. Lazítottam az éberségen. Hagytam,
hogy tovább menjünk a dologban. Veszélyesen közelítek oda, ahova soha,
de soha nem teszem be a lábamat – de a fenébe, nem tudom, lesz-e erőm
visszafordulni.

– Most – mondja.

Zavartan kinyitom a szemem, és majdnem elélvezek, olyan kéjes az arca.

52

– Most fogom megcsókolni – mondja, és mielőtt feldolgozhatnám a
szavait, megragadja a tarkómat. Valahogyan változtatott a helyzetünkön.
Már nem a talpam van az ölében, hanem a combom, úgyhogy a testünk
közel került, és ő fölém hajol, a száját az enyémre szorítja. Megdöbbent,
milyen puha, mégis határozott a szája.

Parancsoló. Követelő. Elveszi, amit akar – és amit én készségesen
odaadok.

Hallom, ahogy nyögök, ő pedig kihasználja az alkalmat, és nyitott számba
dugja a nyelvét.

Nagyon ért a csókolózáshoz. Belefeledkezem a gyönyörűségbe, nem
tudom, mikor veszem észre, hogy az egyik kezem az ingét markolja, a
másik a haját, amely sűrű és puha. A hajánál fogva húzom közelebb
magamhoz, hogy még erősebben szoríthassa száját az enyémre. Meg
akarok semmisülni ebben a csókban. Magasabbra akarom szítani a bennem
lángoló tüzet, amely talán elemészt. Lehet, hogy feltámadok, mint a főnix,
miután elhamvadtam Damien Stark érintésétől.

A nyelve simogatja az enyémet, amitől érzéki szikrák pattognak bennem.
Bőröm, amely már a közelségétől is túlérzékeny lett, most olyan, mint egy
kínzóeszköz: egyszerűen elviselhetetlen a várakozás az érintésére. A
combom között egyre erőszakosabb a sajgás.

Egymáshoz szorítom a lábaimat, egyszerre próbálok védekezni és
kielégülni.

Felmordul, arrébb csúsztat a karjában. Keze hirtelen ott van a csípőmön. A
ruha puha anyaga végigsimogatja a bőrömet, amikor Stark felfelé tűri az
alját, az ágyékom irányába. Izmaim megfeszülnek az izgalomtól és az
idegességtől, de nem lököm el a kezét. A testem lüktet, a csiklóm is, el
akarok élvezni. Damient akarom.

A teste kőkemény. Magához ránt, mélyebbre dugja a nyelvét a számban. A
keze lefelé kezd csúszni rajtam, épp csak annyira lassan, hogy megőrüljek.
Mocorgok, egyik lábamat a combján hagyom, de ez így erőltetett, a másik
lábam lecsúszik a padról. Csupasz talpamat a padlóhoz nyomom, hogy
megőrizzem az egyensúlyomat. Ekkor érzem a nyirkos bugyin át, hogy
izgatóan hűvös szellő fúj be a ruhám szoknyarésze alá.

Ebben a tartásban sebezhetően tágra nyílok. Stark megmarkolja a lábam
közét, és belenyög a számba. A ruhámon és a bugyim szaténján át is érzem
a forróságát. Simogat az anyagon keresztül, ujjai ingerlik a csiklómat.
Olyan nedves leszek, hogy azt hiszem, mindjárt elolvadok.

53

A ruhám fel van gyűrve, de még mindig takarja a combomat. Ám Stark így
is közel van, túl közel jár a titkokhoz, amelyeket nem akarok megosztani,
és tudom, hogy ha meg akarja simogatni a combom belső oldalát, akkor
elmenekülök. Ideges vagyok. Sőt, félek. Ám a veszély és a félelem csak
pikánsabbá teszi az izgalmat.

Azt hiszem, még soha életemben nem indultam be ennyire.

Ujjai perzselő lázat gyújtanak bennem. Már a küszöbön állok, már csak
egy kicsi...

Ekkor a keze eltűnik. Kinyitom a szemem, az arca egyetlen pillanatra
meleg és őszinte, úgyhogy arra gondolok, én vagyok a világon az egyetlen,
akit lát. Utána történik valami, és az arca egyszerre megváltozik: a maszk a
helyére csúszik. Arrébb tol, fölemel, úgyhogy félig az ölében ülök.

– Damien, mi...

Ám ekkor meghallom magam mögött a derűs, vidám női hangot, amint azt
mondja:

– Már mindenütt kerestelek! Kész vagy?

Jaj, istenem! Vajon most jött ide? Mióta van itt?

Tehetetlenül tekintek Damienre, de ő nem veszi észre. A vállam fölött nézi
azt a valakit, akihez beszél.

– Haza kell juttatnom Ms. Fairchildot – mondja. Fészkelődöm a padon,
hogy megtudjam, ki van ott – és Audrey Hepburnt látom.

Felém bólint, Damienre mosolyog, majd megfordul és elmegy.

Damien gyengéden lecsúsztat a térdéről. Feláll, nyújtja a kezét.

– Menjünk.

A lábam gyenge, az egész testem ernyedt attól, amit művelt velem. De
azért visszadugom a lábamat a cipőbe, és szó nélkül követem. Zavarban
vagyok, szégyenkezem, és nem egészen tudom, mit gondoljak.

Megkeressük Evelynt a gyérülő tömegben, elbúcsúzunk tőle.

Evelyn átölel, én pedig megígérem, hogy rövidesen felhívom. Ez egy
olyan ígéret, amelyet meg is akarok tartani.

Az ajtónál Stark a vállamra borítja a zakóját. Kimegyünk a kör alakú
felhajtón várakozó limuzinhoz. Libériás sofőr tárja ki a hátsó ajtót. Damien
int, hogy üljek be. Kislány korom óta nem ültem limuzinban, és egy kicsit
megtorpanok, hogy élvezhessem a látványt.

54

Fekete bőrülések hátul és az egyik oldalon. A másik oldalon komplett bár,
metszett kristály palack és poharak sora csillog a politúros fába süllyesztett
lámpák fényében. A padlón szőnyeg. Az egészről üvölt a fényűzés, a pénz
és az elegancia.
Letelepedem a hátsó ülésre, hogy menetirányban legyek. A puha, meleg
bőr mintha átölelné a testemet. Az ajtóra pillantok, várom, hogy Damien
beszálljon.
De nem teszi.
– Jó éjszakát, Nikki – mondja ugyanazon a hivatalos hangon, amelyet én
használtam vele korábban este. – Nagyon várom a holnapi prezentációt.
Azzal becsapja az ajtót, és visszasétál Evelyn házába, Audrey Hepburnhöz,
akinek árnyalakja az ajtóban áll, és hívogatóan nyújtja Damien felé a
kezét.

55

7

Egyedül vagyok, dühösen, zavarban, és halálosan szégyellem magamat.

Továbbá be vagyok indulva. Ez zavar.

Természetesen az én hibám. Pedig tudtam, hogy a tűzzel játszom!

Damien Stark nem az én köreimhez tartozik. Még nagyobb baj, hogy
veszélyes. Miért van az, hogy Ollie meglátta, de én nem?

De hiszen láttam!

A kíméletlenség a szemében. A könnyedség, ahogy cserélgeti a maszkjait.
Először ösztönösen el akartam küldeni. A francba. Miért nem tettem?

Mert azt hittem, hogy többet látok annál, ami látszik?

Mert én is maszkot viselek, és azt hittem, hogy rokonlélekre találtam?

Mert olyan menő pasi, és annyira nyilvánvalóan kíván engem?

Mert egy részem éhezik a veszélyre?

Behunyom a szemem, és nyelek egyet. Ha ez most egy teszt lenne,
beikszelném az összes felsorolt lehetőséget.

Azt mondom magamnak, hogy nem történt semmi. Damien Stark
ugyanúgy meg akar hódítani engem, mint az ipart. És bár sóvároghatok
arra az érzésre, ahogy a teste rám tapad, most még biztosabban tudom,
mennyire nem szabad hagynom, hogy ez az este megismétlődjék. Nem
fogom kiszolgáltatni magamat egy férfinak, aki csak egy gyors numerát
akar – senkinek sem akarom kiszolgáltatni magam. Nem akarom hallani a
kérdéseket, nem akarok magyarázkodni. A titkaimat elzárom magamba.

Lerúgom a cipőmet, aztán hátrahajtom a fejem, és behunyom a szemem.
Örülök, hogy a limó ilyen puhán halad az úton, mert már így is épp eléggé
forog velem a világ.

A pezsgő ötlete, amelyet eredetileg jónak tartottam, most elég nagy
szamárságnak tűnik.

Éppen kezdek elbólintani, amikor fölzavar a telefonom. Felkapom a
fejemet, előkotrom a retikülömből. Ismeretlen a szám, de mivel csak
Jamie-nek és Carlnak adtam meg a kaliforniai számomat, statisztikusi
diploma nélkül is kitalálhatom, hogy vagy valamelyikük hív, vagy egy
ügynök.

Jamie-re számítva szólok bele, mert Carl biztosan nem hív most, amikor
azt hiszi, hogy Stark kettesben akar lenni velem.

56

– Pocsolyarészeg vagyok! – mondom. Ha egy ügynök az, akkor úgy kell
neki.

– Nem csodálkozom – feleli egy ismerős hang, amely nem a lakótársamé.
– Mintha javasoltam volna, hogy vegyen vissza.

– Mr. Stark! Hogy szerezte meg ezt a számot? – Túl gyorsan támaszkodom
fel az ülésen.

– Hallani akartam a hangját. – Az ő hangja mély, érzéki, és mindannak
dacára, amit mondtam magamnak, úgy fon körül, mint a folyékony tűz.

– Ó.

– És szeretném ismét látni magát.

Kényszerítenem kell magamat, hogy lélegezzem.

– Látni fog – mondom kimérten, mert ezt az egészet csírájában kell
elfojtani. – Ott leszek holnap a prezentáción.

– Alig várom. Talán bölcsebb lett volna odáig halasztanom magával a
beszélgetést. De a gondolatnak, hogy maga ellazulva, spiccesen dől hátra a
limuzinom bőrülésén... nos, ennek a képnek egyszerűen nem bírtam
ellenállni.

Kavarog a fejem. Mi történt azzal az emberrel, aki olyan flegmán bepakolt
ennek a kocsinak a hátsó ülésére?

– Újból látni akarom magát – ismétli, ezúttal erélyesebben. Még csak nem
is tettetem, hogy nem értem. Nem üzletről beszél.

– Maga mindig megkapja, amit akar?

– Meg – válaszolja egyszerűen. – Főleg, ha kölcsönös a vágy.

– Nem az – hazudom.

– Valóban? – Hallom a hangján az érdeklődést. Neki ez vadászat, és én
vagyok a zsákmány. A gondolattól begurulok, és ezért hálás vagyok.
Dühös Nikki sokkal fölényesebb, mint Pocsolyarészeg Nikki.

– Valóban.

– Hogy érezte magát, amikor beültettem a limóba?

Kényelmetlenül feszengek. Nem tudom, hova fogunk kilyukadni, de arról
meg vagyok győződve, hogy nem szívesen megyek oda.

– Nichole?

– Ne nevezzen így! – csattanok fel.

57

Csend a vonal másik végén. Rájövök, hogy félek. Attól, hogy leteszi.

– Jól van, Nikki – mondja nyugtatóan, mintha tudná, hogy egy nagyon
mély sebet kell kezelnie. – Hogy érezte magát, amikor beültettem a
limóba?

– Pipa voltam, maga is tudja!

– Mert egyedül küldtem haza egy limóban, vagy, mert egyedül küldtem
haza egy limóban, hogy találkozhassak egy gyönyörű asszonnyal?

– Ha netán nem vette volna észre, alig ismerjük egymást.

Magának joga van azzal járni, akivel akar, és akkor, amikor akar.

– Magának pedig joga van féltékenynek lenni.

– Nem vagyok féltékeny, és nem, nem lenne jogom rá. Hadd ismételjem
meg a lényeget: alig ismerem magát.

– Értem. Tehát az, hogy kellünk egymásnak, nem is számít? Sem az, hogy
benedvesedett tőlem? Hogy megmarkoltam a pináját, amitől maga
nyögdécselt?

Most is nyögdécselnék, de sikerül hősiesen csendben maradnom.

– Akkor mondja meg, hogy a meghittség melyik pontján léphet be a
féltékenység.

– Én... annyi pezsgőt ittam ma este, amennyi a súlyom. Erre még csak meg
sem próbálok válaszolni.

Tiszta szívből nevet. Tetszik a nevetése, és igen, tetszik Damien Stark.
Nem olyan, mint vártam, de van benne valami vonzó – és nemcsak azért,
mert édesebb, mint a bűn, és tiszta lucsok lettem tőle.

Tökéletesen jól érzi magát a bőrében. Evelyn jut az eszembe, aki olyan
hetykén közölte, hogy ha a vendégeinek nem tetszik a
háziasszonyi stílusa, nyugodtan elmehetnek. Akkor megbotránkoztam –
anyám ott helyben szívrohamot kapott volna.

Ugyanakkor imponált is nekem.

Amennyire megállapíthatom, Damien Stark a végletekig hajtja ezt a
viselkedést.

– A neve Giselle – mondja lágyan. – Az övé a galéria, amely bemutatja
Blaine munkásságát.

– Azt hittem, Evelyné a lehetőség.

– Evelyn csak a buli háziasszonya volt, hiszen patronálja Blaine-t.

58

Holnap délelőtt a festményeket átszállítják Giselle galériájába. Több mint
egy hete beírtam az előjegyzési naptáramba, hogy ma Giselle-lel és a
férjével koktélozom. Ez üzlet, amit nem hagyhatok ott. De most
félrevonultam, hogy felhívjam magát.

– Ó! – A férje! – Ó!

Egyrészt dühít, hogy ilyen könnyen lebuktam, másrészt azért telefonál,
hogy megnyugtasson, és ennek a gesztusnak a kedvessége megindít.
Természetesen nem lenne szabad hagynom. Erősnek kellene lennem, és
azt kellene mondanom, hogy felesleges volt fáradnia. Mert bármi is történt
köztünk, azt gyorsan és csírájában el kell fojtani.

– Akkor most hol van? – kérdezem, tökéletesen megfeledkezve saját bölcs
tanácsomról.

– Sur la Mer – mondja. Ez egy malibui étterem és bár, de olyan sikkes,
hogy még én is tudok róla.

– Ahogy hallom, kiváló.

– A konyhája remek – mondja –, de nem ettől egyedi, hanem a
hangulatától. Káprázatos, ugyanakkor meghitt. Tökéletes hely, ha kedvünk
támad egy pohár italra, és úgy akarunk üzleti megbeszélést tartani, hogy
senki se hallgasson ki. De más célra is megfelel.

Az intimitás visszalopakodott a hangjába. Fészkelődöm egy kicsit.

– Most kizárólag üzleti célból van ott?

Belereszketek, amikor fojtottan kuncog.

– Biztosíthatom, hogy a terveim között nem szerepel a légyott Giselle-lel
és a férjével. Nem érdekelnek a férfiak. Sem a férjes asszonyok.

Hallgatok.

– Ismét látni akarom magát, Nikki. Szerintem nagyon ízlene magának az
itteni étel.

– Csak az étel? – Amikor kigondoltam a szavakat, incselkedőek voltak.
Kimondva lágyak és kihívóak. Behunyom a szemem, igyekszem erőt
gyűjteni, mielőtt lerohanok a síkos lejtőn.

– Nos, a kávé is jó.

– Én... szeretem a kávét – vallom be. Mély lélegzetet veszek. – De nem
hiszem, hogy ez jó ötlet.

– Világszerte kávétermelők ezrei nem értenének egyet magával.

59

– Vacsora. Kávé. Randevú. Magával. Szerintem ez nem jó ötlet.
– Csakugyan? Én roppant vonzónak találom.
– Mr. Stark...
– Ms. Fairchild – feleli. Hallom a hangjában a mosolyt.
– Maga idegtépő.
– Ezt már mások is mondták. Ám én jobban szeretem a „kitartó”
jelzőt. Nekem nem lehet nemmel válaszolni.
– Pedig időnként az az egyetlen válasz.
– Meglehet. De a mostani nem tartozik ezekhez a pillanatokhoz.
Akaratlanul mosolyognom kell, miközben kényelmesebben elhelyezkedem
a puha bőrkárpiton.
– Nem? Elfelejti, hogy itt én vagyok az, akinek igent vagy nemet kell
mondania. Már tudattam magával a válaszomat, és nem óhajtok változtatni
rajta.
– Nem?
– Sajnálom, de attól tartok, Mr. Stark, hogy most emberére akadt.
– Nagyon remélem, Ms. Fairchild – mondja.
Kissé összevonom a szemöldökömet, miközben azon töröm a fejem, hova
akarja terelni ezt a beszélgetést. Mert azzal tisztában vagyok, hogy nem
adja fel. Őszintén szólva csalódnék benne, ha feladná.
– Egyszer már feltettem magának a kérdést, és akkor nem adott választ.
Hadd próbáljam meg még egyszer. Vonzónak talál?
– Hogy... tessék?
Mély, bársonyos hangon nevet.
– Egészen biztosra veszem, hogy hallotta, mit mondtam, de korrektségből
megismétlem a kérdést. Lassan és érthetően.
Vonzónak talál?
Kinyitom a számat, aztán becsukom, mert sejtelmem sincs arról, hogy mit
kellene válaszolnom.
– Nem beugrató kérdés – teszi hozzá, bár persze tudom, hogy az.
– Igen – felelem végül, mert ez az igazság, és nem kétlem, hogy ezt ő is
tudja. – És akkor mi van? Melyik heteroszexuális nőnemű földlakó ne

60

találná vonzónak magát? De akkor sem randevúzom magával.
– Nikki, én megszerzem magamnak, amit akarok. Jobb, ha ezt az első
perctől tudja rólam.
– És vacsorázni akar velem? Azt hittem, egy férfi a maga pozíciójában
valami nagyobb szabású dolgot akar. Például gyarmatosítani a Marsot.
– A vacsora csak a kezdet. Meg akarom érinteni magát – mondja fojtott,
parancsoló hangon. – Be akarom kalandozni az egész testét.
Azt akarom, hogy csurogjon tőlem. Be akarom fejezni, amit elkezdtünk,
Ms. Fairchild. Azt akarom, hogy elélvezzen tőlem.

61

8

Hirtelen nagyon, de nagyon meleg lesz a limóban, és én mintha
elfelejtettem volna a lélegzés mechanizmusát.
Szerintem...
Rájövök, hogy már megint csak magamban beszéltem, és újból
próbálkozom.
– Szerintem ez nem jó ötlet.
– Ez rendkívül jó ötlet. Nem is tudok másra gondolni, amióta beültettem
magát abba a limóba. Hogy ismét megérintsem.
Megsimogassam. Megcsókoljam.
Fészkelődöm, és megpróbálok erős maradni. De gyenge vagyok, rendesen
be vagyok csiccsentve, az elszántságom pedig rogyadozik.
– Ne mondja nekem, hogy maga nem gondolt rá.
– Pedig nem – füllentek.
– Nekem ne hazudjon, Nikki. Ez az első számú szabály. Sose hazudjon
nekem.
Szabály?
– Ez valami játék? – kérdezem.
– Nem az minden?
Nem válaszolok.
– Simon mondja, Nikki. Játszott már ilyet? – Lágy hangja olyan, mint a
simogatás.
– Igen.
– Helyén van a válaszfal?
Odanézek. Egy nagyon hosszú limuzin hátuljában ülök.
Látom elöl a sofőrt, a vállát a fekete zakóban, a hófehér inggallérját.
Vöröses haja van, amelynek nagy részét eltakarja a fekete sapka. Úgy
tűnik, mintha egymillió mérföldre lenne, pedig itt van, és valószínűleg
figyel minden szót, amit mondok.
– Nagyon diszkrét – mondja Damien, mintha a gondolataimra válaszolna.
– De minek gyötörjük? Maga mögött a konzolon az ezüstgomb a
válaszfalé. Látja?

62

Hátrafordulok az ülésen, és meglátom a faburkolatba foglalt billentyűzetet.

– Igen.

– Nyomja meg.

– Nem mondta, hogy Simon mondja.

Mély hangon kuncog, és én el vagyok ragadtatva.

– Jó kislány. Arra gondol, hogy inkább hagyná leengedve?

Gondolkozzon, mielőtt válaszol, Nikki, mert ahhoz, amit kiterveltem, a
legtöbb nőnek egy kis visszavonultságra lenne szüksége.

Megnyalom az ajkamat. Ha megnyomom azt a gombot, a nyavalyás
válaszfalnál sokkal több mindenre mondok igent.

Akarom én ezt? Arról beszél, hogy meztelenül akar látni. Hogy meg akar
érinteni. Hogy csókolni akar. Hogy végig akarja futtatni a bőrömön az
ujjait.

Könnyedén ráillesztem az ujjamat a gombra, miközben Damien kezének
érintésére emlékezem. Arra, hogy már-már túl közel engedtem magamhoz,
és túl sokat mutattam meg.

De ő nincs az autóban, tehát megtehetem. Belefeledkezhetek a pezsgőbe,
az éjszakába és Damien Stark vonzerejébe.

De nem neki segítek-e ezzel? Nem hitetem el vele, hogy a fantáziálás
valóra válhat?

Ismét nyelek egyet, mert nem érdekel. Akarom a szabadulást.

Akarom hallani a fejemben ennek a férfinak a hangját, el akarom képzelni
a kezét a testemen. Majd szolgáltatni fog. Még hogy neki vannak
szabályai? Csessze meg őket. Itt most én döntöm el, mik a szabályok.

Megnyomom a gombot.

A válaszfal lassan fölemelkedik, és én egyedül vagyok Damien Stark
limuzinjának fényűző kényelmében.

– Fent van – mondom, de olyan halkan, hogy nem tudom, hallotta-e.

– Vegye le a bugyiját.

Ezek szerint hallotta.

– És ha azt felelném, hogy már levettem?

– Társaságban vagyok, Ms. Fairchild. Ne gyötörjön.

– Maga gyötör engem – vágok vissza.

63

– Helyes. Akkor vegye le.

Fölemelem a ruhám alját, lehúzom a bugyimat. Könnyű, mert nincs rajtam
cipő. Az ülésre helyezem magam mellé.

– Lent van – mondom, és hozzáteszem, mert ezt is beleszőttem a
rögtönzésbe: – Nedves vagyok.

Halk nyögésétől belém nyilall az elégedettség.

– Ne beszéljen – utasít. – És ne nyúljon magához. Hacsak nem én
mondom. Ilyen a játék, Nikki. Azt teszi, amit mondok, és csak azt, amit
mondok. Világos?

– Igen – mormolom.

– Igen, uram – helyesbít. A hangja gyengéd, ám határozott.

Uram?

Semmit sem mondok.

– Vagy leteszem. – A hangja kemény, és mintha diadal bujkálna benne.
Elkomorodom, mert nem akarom megadni neki az elégtételt, hogy ő
győzzön ebben a csatában, de azt sem akarom, hogy a játék véget érjen.
Abban pedig biztos vagyok, hogy Stark komolyan beszél.

Legyőzöm a büszkeségemet.

– Igen, uram.

– Jó kislány. Kellek magának, ugye?

– Igen, uram.

– Maga is kell nekem. Ettől benedvesedik?

– Igen... – mondom elfúlóan, mert most már fáj is. Fáj és nedves, és
borzasztóan be vagyok indulva. Fogalmam sincs, mit tervelt ki Stark, de
azt tudom, hogy mindenbe bele fogok egyezni, csak csinálja tovább. Csak
vigyen ennél is messzebb.

– Hangosítsa ki a telefonját, és tegye maga mellé az ülésre.

Azután emelje föl a ruhája alját, és úgy üljön vissza. Azt akarom, hogy a
pucér feneke a bőrüléshez érjen. Hogy folyassa rá a levét.

Hogy amikor ma, késő éjszaka beszállok a limóba, érezhessem a szagát.

– Igen, uram – sikerül kinyögnöm, miközben engedelmeskedem.

Már az is gyötrelmesen izgató, ahogy az anyag súrolja a bőrömet, de attól,
ahogy a csupasz fenekem hozzáér az üléshez, nyögdécselnem kell.

64

– Tegye szét a lábát, és húzza fel a derekáig a ruháját. – A hangja
körülvesz, halkan, parancsolón, kínzó bujasággal. – Dőljön hátra, és
hunyja be a szemét. Hagyja az ülésen az egyik kezét, de a másikat tegye a
combjára, közvetlenül térd felett.

Azt teszem. A bőröm forró.

– Mozgassa a hüvelykujját – mondja. – Lassan mozgassa, előre-hátra.
Finoman. Nagyon finoman. Csinálja?

– Igen, uram.

– Be van hunyva a szeme?

– Igen, uram.

– Engem érez. Az én kezemet a lábán. Az én ujjam simogatja a bőrét. Puha
a bőre, és maga olyan gyönyörű így, szélesre nyitva.

Akar engem, Nikki?

– Igen.

– Igen, és?

A csiklóm kihegyesedik a parancsoló mordulástól. Valamiért élvezem,
hogy megadhatom magamat neki.

– Igen, uram.

– Meg akarom érinteni a mellét, Nikki. A mellbimbóját. A számba akarom
venni, és addig akarom szopni, amíg maga el nem élvez anélkül, hogy
megérinteném a csiklóját. Akarja ezt, Nikki?

Úristen, de mennyire!

– Csak akkor, ha később megérint ott, uram.

Halk nevetése hullámgyűrűket indít el bennem.

A csiklóm lüktet. Borzasztóan szeretném megérinteni, de egyelőre nem
kaptam rá engedélyt. Még nem.

– Kemény vagyok, Nikki. Maga kínoz engem, ugye, tudja?

– Remélem is, uram, mert maga is kínoz engem.

– Húzza le a ruháján a cipzárt – mondja. – Utána emelje föl a kezét az
ülésről a szájához. Szopja a mutatóujját. Így kell ezt – mondja, mert halkan
felnyögök, amikor behunyom a szemem, és szopni kezdem az ujjamat. –
Így a jó. Használja a nyelvét. Szívjon keményen. – Hallom a hangjában a
feszültséget, és megborzongok.

65

Olyan lucskos vagyok, hogy kezd csúszni a bőrülés.
– Nyúljon be a kivágásába, és érintse meg a mellbimbóját.
Kemény?
– Igen.
– Simogassa – mondja. – Finoman. Olyan könnyedén, mintha lepke szállt
volna rá. Érzi? Nedvesebb lesz tőle?
– Igen – suttogom.
– Most mozgassa a kezét a combján. Lassan, mert fokozatosságot akarok.
Érzi a puha simogatást?
– Igen. – Azt képzelem, hogy nem az én ujjam az, hanem az övé.
Az égeti az én forró, remegő testemet.
– Én vagyok. Az én kezem. Ott vagyok. A kezem ott van magán.
Mind a két lábán. Érzi, amint simogatom a combja belső oldalát, amint
gyötröm, hogy még tüzesebb és nedvesebb legyen?
Elveszem a másik kezemet a mellemről, és a combomra teszem.
Lassú, kéjes mozdulatokkal simogatom a combom belsejét, puhán,
gyengéden. Ez tiltott terület, mert itt vannak a titkaim. De nem most.
Most semmi sem tilos, és minden biztonságos.
Bele tudok temetkezni a hangjába. Behunyom a szememet, és el tudom
képzelni, hogy Damien térdel előttem, Damien szeme néz rám, Damien
keze kalandozik rajtam.
– Ó, istenem, igen.
– Tegye széjjelebb a lábát – mondja. – Legyen szélesre nyitva, a pinája
tüzeljen és csöpögjön értem. Akarja megérinteni magát, Nikki?
– Igen – suttogom. Érzem, hogy pirulok a beismeréstől, bár hogy hogyan
vagyok erre képes, amikor a bőröm lánggal ég, az rejtély.
– Még nem – mondja. Hallom a hangján, hogy örül. Tudja, hogy kínoz, és
élvezi.
– Maga egy szadista, Mr. Stark.
– Maga pedig készségesen engedelmeskedik, Ms. Fairchild.
Akkor maga mi?
Mazochista. Megborzongok saját érintésem kéjes édességétől.

66

– Bezsongott – mondom.

– Pompásan illünk egymáshoz.

– Telefonon – mondom gondolkodás nélkül.

– Mindig. Ne vitatkozzon, Ms. Fairchild, különben vége a játéknak, és
azért kár lenne.

Nem szólok.

– Helyes – mondja. – Szeretem, ha szót fogad. Szeretem, ha készségesen
kinyitja magát nekem. Szeretem, ha síkos lesz tőlem – teszi hozzá, amikor
már majdnem ráolvadok a bőrkárpitra. – Helyezze a két kezét az ülésre, a
csípője mellett. Megtette?

– Igen.

Baljós csend.

– Mármint igen, uram.

A bőrre tenyerelek. A csiklóm lüktet. Követelőzik. Mocorgok az ülésen, de
ettől csak még jobban felizgulok.

Az ujjaim remegnek. Iszonyúan el akarok menni. Esküszöm, ha Stark nem
engedi meg egyhamar, hogy magamhoz nyúljak, én...

Miért ne? Úgyse tudja meg.

– Ne érjen magához, Nikki. Még ne.

– Honnan... ó, istenem, kamerák vannak itt? – A gondolat megalázó...
ugyanakkor szégyenletesen csiklandós.

– Nem – mondja határozottan. – Habár ebben a pillanatban bánom, hogy
nincsenek. Vegye úgy, hogy kitaláltam.

Már megint ez a rohadt pirulás. Tovább fészkelődöm, próbálom
megszerezni magamnak a gyötrelmesen, őrjítően elérhetetlen kielégülést.

– Ugye, tudja, hogy maga miatt nem juthatok hozzá a remek skót
whiskyhez és néhány nagyon ízletes falatkához?

– Ne várja, hogy sajnáljam – vágok vissza. – De ha annyira siet, tudom,
hogyan fejezhetjük be gyorsan.

– Ezt akarja? Hogy legyen vége?

– Hát... nem – vallom be. Tortúra ez, de rohadtul édes tortúra.

– Észrevette a bárt, amikor beszállt a limóba?

– Igen.

67

– Hajoljon előre annyira, hogy kinyithassa a jegesvödröt és kivehessen egy
jégkockát. Azután üljön vissza, tegye szét a lábát, és legyen nyitott nekem.

– Igen, uram.

Fölemelkedem az ülésről, egy kicsit csalok, mert összeszorítom közben a
combomat. A nyomás gyönyörűséges, mert legalább ennyivel előbbre
jutok, de bosszantó is, mert soha életemben nem izgattak még föl ennyire
úgy, hogy nem jutok közelebb a kielégüléshez. Mi jön most? Jégkocka?

Elmosolyodom. Legalább abban bízhatok, hogy Damien Stark ezt is
érdekessé tudja tenni.

– Visszaült?

– Igen.

– Melyik kezében van a jégkocka?

– A jobb kezemben.

– Húzza le a ruhája bal vállpántját annyira, hogy kilátsszék a melle.
Hunyja be a szemét, és kezdjen el körözni a jégkockával a bimbóudvar
mellett. Ne érintse meg a mellbimbóját, még ne. Ez az.

Látom a bőrét: puha, tökéletes, és ráncos a hidegtől. Kemény vagyok. Meg
akarom érinteni magát.

– Meg is érint – suttogom.

– Igen. – Ugyanolyan mohó a hangja, mint az enyém.

– Tegye a bal kezét a combjára – mondja. Némán ujjongok. Ezt is ő
tervelte ki, vagy sikerült néhány pontot szereznem a játékában?

Hátrahajtom a fejemet, forró ujjaim simogatják a combom belsejét, feljebb
kúsznak, ahol a hús nem olyan sima, mint ahogy azt Damien elképzeli,
hanem titkaim sebhelyét hordja.

Mellemen a jégkocka megolvad a bőröm tüzében.

– Elképzelem, ahogy lenyalja rólam a cseppeket – mondom. – A nyelve
vibrál a kemény mellbimbómon. Addig ingerel, amíg nem bírja tovább,
odakap a fogával, azután szívni kezdi, erősen, olyan erősen, hogy olyan,
mintha egy izzó drót vezetne bennem a csiklómig.

– Jézusom. – Mintha lihegne. – Hát kinek a játéka ez?

– Szeretek győzni – mondom, de erőlködnöm kell, hogy beszélni tudjak. A
kezem magasabbra csúszott, óvatosan simogatja a puha bőrt ott, ahonnan a
combom kinő. – Damien – mondom. – Kérem. – A jégkocka elolvadt.

68

– Egy ujj. Fölemelem egy ujjamat, és végighúzom a pináján. A maga
nedves, csöpögő pináján. Annyira kíván engem, hogy lüktet.
– Igen – suttogom.
– Nedves?
– Csatakos vagyok.
– Benne akarok lenni magában – mondja, és mielőtt engedélyezné, mélyen
magamba nyomom két ujjamat. A testem azonnal összerándul, beljebb
húzza őket. Forró vagyok, síkos és részeg a gyönyörtől. Hüvelykujjam
tövét a csiklómhoz dörgölöm, és akaratlanul felnyögök. Stark most már
tudja a titkomat.
– Megszegte a szabályokat – mondja.
Homorítok. Olyan közel járok, de nem merem simogatni magamat. Az
után nem, hogy hallottam a hangjában a parancsot.
– A szabályok arra valók, hogy megszegjék őket. – Alig bírom kinyögni.
– Persze hogy arra. Amennyiben hajlandó elfogadni a büntetést.
Megbüntessem, Nikki? A térdemre fektessem, és elverjem a seggét?
– Én... – Reszketek, és még jobban áttüzesedem a szavaitól.
Sosem játszottam még ilyet, de most lángba borulok a gondolattól, hogy
ennyire ki vagyok szolgáltatva Damien Starknak.
– Vagy talán utasítanom kellene, hogy vegye el onnan a kezét.
Hogy éhezzen. Böjtöljön.
– Kérem, ne! – mondom.
– Pedig azt kellene – válaszolja. – Várakoztatnom kellene magát.
Nem akarom, mégis nyöszörgők egy kicsit. Miért? Ha el akarok élvezni,
hát majd elélvezek. Az ujjam is jól működik, és olyan közel vagyok. Olyan
nagyon közel...
De nem. Ez egy játék, amelyet partnerrel játszom. Nem csak elélvezni
akarok. Úgy akarok elélvezni, hogy Damien Stark juttasson oda.
Kuncog, mert tisztában van vele, hogy szenvedek.
– Könyörögjön – mondja.
– Kérem!
– Csak kérem?

69

– Kérem, uram!

– Ez a legtöbb, amire képes?

– El akarok élvezni, Damien, úgy akarok elélvezni, hogy a maga hangja
vigyen oda, és olyan közel vagyok hozzá, hogy szerintem ha most ez a
limó belemenne egy kátyúba, egyenesen kilőne a holdba. – Lehullott rólam
minden szemérem, minden illemtudás. És nem is érdekel. Én csak
robbanni akarok, tudva, hogy a vonal másik végén Damien fogja hallani a
sikolyaimat.

– Most éppen magához nyúl? – kérdezi. Még mindig parancsoló a hangja,
de már érdes. Éhes.

– Igen.

– Kóstolja meg magát. Nyalja le az ujjait – mondja, és én
engedelmeskedem, az ő szájának képzelve csúszós, nedves ujjaimat.

– Milyen?

– Síkos – felelem. – Édes. De Damien, én...

– Csitt, tudom. És most megérintem. Maga előtt térdelek, és maga szélesre
nyitja magát nekem. Nedves és finom, és én összevissza nyaldosom,
tapogatom és kóstolgatom a nyelvemmel. Érzi, ahogy vibrál a nyelvem a
maga kemény csiklóján?

– Igen – mondom, ahogy a duzzadt, éhes csiklómat simogatom az
ujjammal.

– Olyan jó íze van, és én olyan kemény vagyok. Odabent akarok lenni
magában, de nem bírok betelni az ízével.

– Ne hagyja abba! – Homorítok, és körülöttem úgy tornyosul az orgazmus,
mint egy nagyopera nyitánya.

– Soha – mondja. – De most arra van szükségem, hogy menjen el a
kedvemért. Már közel vagyunk, itt az idő. Megérintem, és átviszem. Most,
Nikki. Most menjen el értem.

Megyek!

Uram irgalmazz, olyan, mintha a hangja röpítene le a szakadékba,
szétporlok, mint a csillagfény a fekete bársony égen, szikrák robbannak
bennem, hatalmasan, erősen, és olyan forrón, hogy majdnem elolvadok.

– Ó, igen – mondja elcsukló hangon. – Ez az.

Észreveszem, hogy lihegek, és a kiáltásaim a kéj és a veszteség

70

nyöszörgésévé halkultak. Vége van, egyedül vagyok egy limuzin hátsó
ülésén, és a férfi, akitől elélveztem, egy telefonvonal másik végén van
valahol.

Kibomlott hajtincs ragad az arcomhoz. Hátradobom. Kifújtam.

Megdugtak.

Jól érzem magam.

Vakmerőnek érzem magam.

– Itt vagyunk – mondja Damien. Elfordulok, kinézek a sötétített üvegen. A
limuzin éppen lassít a lakásom előtt. Most jövök rá, hogy amikor azt
mondta, közel vagyunk, nem az orgazmusomra értette, hanem a
lakásomra.

A homlokomat ráncolom. Nem is mondtam meg a sofőrnek a címemet.
Damien mondta volna meg? Így kellett lennie, de honnan tudta, hol
lakom?

Felülök, eligazgatom a ruhámat, nevetséges kísérletet téve az
illedelmességre. Kérdezni akarom, honnan tudja a címemet, de megelőz.

– Viszontlátásra holnap, Ms. Fairchild – mondja, de mintha mosolyt
hallanék a hangjában.

– Már nagyon várom, Mr. Stark – felelek ugyanolyan hivatalosan, holott a
fülemben zúg a vér.

Csend lesz, de tudom, hogy még ott van. Egy pillanat múlva elneveti
magát.

– Tegye le, Ms. Fairchild! – parancsolja.

– Igen, uram – mondom, azután bontom a vonalat.

Holnap.

A valóság olyan erővel zuhan rám, mint egy hatalmas hullám. Mi a fene
ütött belém, hogy telefonszexeltem egy pasassal, akivel alig pár óra múlva
találkozom? Nemcsak találkozom, de egy tökéletes üzleti prezentációval
kell előállnom neki?

Teljesen megőrültem?

Igen, azt hiszem.

Őrült vagyok. Hülye. Idióta.

Vakmerő.

71

Megborzongok.
Igen, de olyan jó érzés volt vakmerőnek lenni.
A limuzin megáll, a sofőr közeledik, hogy kinyissa az ajtót. A bugyimért
nyúlok, a retikülömbe akarom gyömöszölni, aztán jobb ötletem támad.
Ha már úgyis vakmerő vagyok...
Becsúsztatom a bugyit a kartámasz alá, úgy, hogy épp csak egy csücsök
látsszon ki a csipkés fehér szaténból. Utána gyorsan felhúzom a
cipzáramat, ellenőrzőm, hogy fedve vannak-e a takargatni valók, és abban
a pillanatban siklok ki az ülésről, amiikor a sofőr kinyitja az ajtót.
Kilépek a limuzinból, felnézek az égre. Elképzelem, hogy milliárdnyi
csillag kacsint le rám. Visszavigyorgok. Reggelre valószínűleg a föld alá
akarok süllyedni, de most kéjelegni akarok.
Végül is kivételesen jó este volt.

72

9

A lehető leghalkabban nyitom ki a zárat, azután lassan elfordítom a
kilincsgombot, és benyitok. Minél előbb szeretnék bejutni a szobámba,
hogy ágyba bújhassak, de Jamie a világon a legéberebb alvó, ezért nem
bízom benne, hogy sikerül.

A lakás csendes és nagyjából sötét, leszámítva a kis éjszakai jelzőfényt,
amelyet az én követelésemre dugunk be a fürdőszoba melletti
konnektorba. Épp csak annyi fényt ad, hogy lássuk, hova lépünk, és ne
legyen vaksötét.

Jó jelnek tekintem a csendes homályt. Jamie talán elment a kis lebujba a
sarkon a Stop ‘n’ Shop mellett. A bárnak és a boltnak is enyhe csatorna–
és izzadságszaga van, ám ez nem tartja vissza Jamie-t, ha szeszre vagy
csokoládéra vágyik. Nem egészen egy hete lakom itt, de már kétszer
jártunk a boltban, hogy feltankoljunk diétás kólából és chipsből, és egyszer
a bárban, ahol Bourbont ittunk tisztán, mert nem az a fajta hely, ahol
merünk martinit kérni.

Óvatosan bezárom az ajtót, de nem teszem föl a láncot, mert hátha jól
tippeltem, hol van Jamie, majd osonni kezdek a szobám felé, lábujjhegyen,
mert hátha rosszul tippeltem.

Még félhomályban is jól el lehet igazodni. Eredetileg hagyományos. nagy
lakás volt, amíg a tulajdonosok úgy nem döntöttek, hogy kettéválasztatják.
Most körülbelül hetvenöt négyzetméteres. A nagyszoba hármas
rendeltetésű: előtér, nappali és ebédlő egyszerre. Van még egy konyha,
egy fürdőszoba és két hálószoba. Balra van a nappali rész, kényelmesen
berendezve egy székkel és egy dívánnyal. A hosszú falon egy sosem
használt kandalló és egy plazmatévé pompázik.

Rögtön az ajtó előtt – az előtérnek tekinthető másfél méteren túl – van az
ebédlő, benne egy szörnyű csúnya, narancsszínű műanyag asztal és négy
különböző szék. Jamie akkor vásárolta a lakást, amikor alacsonyak voltak
az árak, de ettől még nem költött pluszpénzt rá. A berendezésnél nem a
csinosságot, hanem az árakat tartotta szem előtt. Én nem bánom, noha már
megmondtam neki, hogy amint megengedhetjük magunknak, ki akarok
festeni, és megpróbálom kissé ikeásabbá tenni a lakást. Arról, hogy a
Home and Garden-ből vegyünk ötleteket, persze szó sem lehet.

Az ebédlői résztől balra van a konyha. A nappali-résztől tömör fal
választja el, amelyet egy napon szeretnék kiüttetni és árkáddá alakítani.
Mert most az, aki főz, nemcsak hogy nem látja a televíziót, de szinte

73

fulladozhat is a hajókonyhára emlékeztető, szűk helyiségben. Az ebédlői
rész és a konyha között van két, látszólag céltalan lépcsőfok. Ezek
vezetnek a hálószobákhoz – mindkét oldalon egy – és a fürdőszobához,
amely elfoglalja a kettő közötti helyet.

Körülbelül egy métert teszek meg, és éppen átmegyek az előtérből az
ebédlőbe, amikor balra villany gyúl. Odafordulok, és meglátom a szoba
túlsó végében Jamie-t. Abban a viharvert fotelben kuporog, amelyet Lady
Miau használ karmai élesítésére.

– Minden oké? – vetem oda, mert ha Jamie a sötétben borong, az sose jó
jel.

Nyújtózkodik és ásít, felzavarva az ölében Lady Miaut, a nagy fehér
szőrpamacsot.

– Jól vagyok. Nyilván elaludtam. – Fészkelődik a székben, azután
fejkörzéseket végez, mert elgémberedtek a tagjai. Lesem, hogy nem csak
vetít-e, de úgy látszik, csakugyan jól van. Megkönnyebbülök.

Lehet, hogy önzőnek tűnök, de pillanatnyilag nem vagyok olyan
hangulatban, hogy a magamén kívül a mások drámáit is menedzseljem.

– Na? – kérdezi Jamie. A macska leugrik az öléből, és kimegy a konyhába
a macskaalomhoz.

Vállat vonok. Még mindig a kis fekete ruhámban vagyok, a kezemben
lógatom a szandált, és a pucér popsimat hűtöm a ruhám alját emelgető
huzatban.

– Fáradt vagyok – mondom, mert össze kell szednem a gondolataimat.
Jamie mindig többet lát meg, mint szeretném, és nem akarok
felkészületlenül fejest ugrani a társalgásba. – Akarsz reggelizni a Dupar’s-
ban? Akkor kapsz egy teljes beszámolót. De korán kell indulni. – Az
ajtómra bökök a hüvelykujjammal. – Muszáj ledöglenem.

– Tényleg nem fogsz mesélni semmit? Hát mi a fenéért maradtam fent?

– Nem maradtál fent. Aludtál.

Csak legyint a logikámra.

– Majd reggel – mondom, és mielőtt vitatkozhatna, sarkon fordulok, és
bemegyek a szobámba. Egy másodpercig várok, hogy nem akar-e betörni
hozzám, és amikor nem, lehántom magamról a ruhát. Meztelenül állok egy
percig, érzem, ahogy a légkondicionáló hűvösen simogatja még mindig
forró bőrömet. Kedvenc pizsamaalsóm összehajtogatva fekszik a párnán.
Belebújok.

74

Egyszerűen fantasztikus, ahogy a kopott anyag hozzáér a még mindig
érzékeny résemhez. Damienre gondolok, és könnyedén megdörgölöm a
tenyeremmel a csupasz mellemet. A mellbimbóm kihegyesedik. Elő
szeretném venni a telefonomat, hogy visszahívjam.

Jézusom, Nikki, szedd össze magad!

Nem tudom, mit akar tőlem Damien Stark, de nem is érdekel.

Mert ennek úgysem lehet folytatása. Nem fogok meztelenre vetkőzni
Damien Starknak, ezt eldöntöttem. De ettől még méltányolhatom a
fantáziálást, amellyel megajándékozott, szépen ezüstpapírba csomagolva
egy fénylő, hatalmas orgazmussal együtt.

Ágyba bújok, és benyúlok a pizsamanadrág alá. Már nem vagyok részeg,
csak kellemesen spicces, és nem jut eszembe ennél jobb módja az
altatónak.

Csengetnek, az éles hang csírájában fojtja el ezt a tervemet.

Felugrok, úgy rántom ki a kezemet a nadrágból, mint egy bűntudatos
tizenéves, akit rajtakaptak a szülei.

– Douglas az? – kiáltom Jamie-nek.

– A fenét – mondja. – Ennél jobban trenírozom őket.

– Akkor ki...

– Ó, a francba! – mondja, nem haragosan vagy ijedten, hanem álmélkodva.
– Nik, tündérem, gyere csak!

Magamra rántok egy trikót, és kisietek a nappaliba, nem pazarolva az időt
arra, hogy találgassam, ki jöhet ide késő éjszaka.

Kiderül, hogy senki. Csak egy óriási virágkompozíció áll a küszöbön,
vadvirágok özöne, százszorszépek, napraforgók, castilleják, és más
virágok, amelyeket nem ismerek. Gyönyörűek, vidámak, melegek és
szilajok.

Tökéletesek.

Damien, gondolom, és mintha az egész testem mosolyogna.

Damiennek kellett lennie.

Jamie lehajol a kártyáért, és kirántja a borítékból, mielőtt elvehetném.
Szótlanul fortyogok, amíg fel nem néz rám, és vigyorogni nem kezd.

Nyújtom a kezemet a kártyáért, amelyet huncutul csillogó szemmel ad át.

Egyetlen szót nyomtattak rá: Gyönyörűség. Alatta a monogram: D.S.

75

És én, a lány, aki sosem pirul, körülbelül a milliomodik alkalommal
pirulok el ezen az éjszakán.

Jamie fölveszi a csokrot, becipeli az ebédlőasztalhoz. Kilesek az ajtón, de
nincs ott senki.

– Mennyire érezted jól magad azon a bulin? – kérdezi Jamie.

– Nem a partin – felelem, mert tudom, hogy most vagy részletes
beszámolót tartok, vagy keresek magamnak egy másik legjobb barátnőt. –
A hazaúton. – Lerogyok a falnak támaszkodó díványra, amely elválasztja a
nappalit a konyhától. Felhúzom a lábamat, és magamra csavarom a
kedvenc lila kötött stólámat. Hirtelen nagyon fáradt vagyok. Hosszú és
érdekes nap volt.

– Azt már nem! – mondja Jamie, és lezöttyen az antik cseresznyefa
kávézóasztalra, amelyet én hoztam magammal Texasból. Pontosan
szembenéz velem. Előrehajol, hogy még közelebb legyen az arcomhoz. –
Arra ne is merj hivatkozni, hogy álmos vagy. Ekkorát nem bakizhatsz
anélkül, hogy meg ne magyarázd. Na, szóval, mi volt a hazaúton?
Felmentetek a Mulhollandra és leparkoltatok egy kis éjszakai
nyalakodáshoz?

– Limuzinnal küldött haza – mondom nyersen, mert látni akarom a
reagálását. – Egyedül.

– Hogy te mekkora hazug vagy! Komolyan beszélsz? – kérdezi, amikor
meglátja az arcomat.

Bólintok, aztán – hogy a fene egye meg – vihogni kezdek.

– Haláli egy út volt!

– Uramisten! – A szeme tágra nyílik. – Na, lökjed. És ne hadoválj nekem
magánéletről, diszkrécióról, vagy, hogy mit illik egy úrinőnek. Te nem
vagy az anyád. A disznóságokat akarom hallani.

Mindent.

Szót fogadok. Na, jó, nem mondok el mindent, de a csúcspontokat
megosztom, a bizarr módon fagyos bemutatásról térve át a tesztoszterontól
fűtött szóváltásra Stark és Ollie között.

– Egy örökkévalóság óta nem láttam Ollie-t – szakít félbe Jamie. – A
mocsok. Miért nem telefonált?

De nem igazán érdekli a válasz, mert sürget, hogy folytassam a mesét, és
én folytatom is. Kimerültségem a vonakodással együtt múlik el. Jamie a

76

legjobb barátnőm, helyesnek érzem, hogy beavatom, akkor is, ha
motyogok és szépítgetek, amint rátérek arra a részre, amelyben
szerepelünk én, a telefonom, Stark parancsoló hangja és egy limuzin hátsó
ülése.

– Beszarás! – mondja, amikor végzek. Tájékoztatóm ideje alatt
harmadszor használja ezt a kifejezést.

– És a bugyit ott hagytam az autóban – teszem hozzá. Nagyon ördöginek
érzem magamat, amiért ezt bevallom, annál is inkább, mert Jamie szeme
tágra nyílik, és az oldalát fogja a nevetéstől.

– Beszarás! – ismétli, ezúttal még lelkesebben. – Szóval tényleg egy
étteremben volt egész idő alatt? Hú, komolyan rajta lehetett a kangörcs!

Nőiesen elégedett kis borzongás fut végig rajtam. Utána eszembe jut
valami más, és a homlokomat ráncolom.

– Honnan szerzett virágot nekem ilyen gyorsan? Alig tíz perce voltam
itthon, amikor hozták. – Bizarr. Már az is az volt, hogy tudta a címemet.

– Kit érdekel?

Jamie-nek igaza van. Mocorgok a díványon, hogy láthassam a
konyhaasztalt meg a virágokat, és ismét kiül az ajkamra a széles mosoly.

– Tartanod kell magadnál kotont – mondja Jamie.

– Tessék?

– Van egy dobozzal a fürdőszobában. Vegyél ki párat. A telefonszex az
egyetlen biztonságos szex, barátnőm, és lehet, hogy a srác dögös, de nem
tudhatod, merre járt. – Szája megrándul a visszafojtott nevetéstől. – Vagy
kiben.

Ez a gondolat több szempontból is felzaklató, nem utolsósorban a
kellemetlen vibrálás miatt, amit az a kép kelt bennem, amelyben Damien
Stark ágyban van egy másik nővel. Félretolom a képet, a praktikumra
összpontosítok.

– Nincs szükségem kotonra – mondom –, mert nem fekszem le vele.

– Nikki! – mondja, és bár ő a legjobb barátnőm, nem tudom, hogy kérlelő-
e a hangja, vagy szánakozó.

– Ne kezdd – mondom. – Én nem vagyok te.

– Ami jó, mert az már sok lenne a világnak. – Rám vigyorog, de nincs jó
hangulatom. Egy idő után lehervad a vigyora, és kissé megroskad a válla.
– Nézd, tudod, hogy szeretlek, és mindig melletted fogok állni.

77

– De?

– De gondolj arra, hogy miért jöttél Los Angelesbe.

– Üzletelni – mondom, mert ez az igazság. Tanulni akarok Carltól.
Befektetőket akarok találni a netes szoftverhez, amelyet kifejlesztettem, és
ha már biztos vagyok benne, hogy csakugyan van érzékem az üzlethez,
akkor fejest akarok ugrani a mély vízbe.

– Ja, persze. Damien Starkról beszélek. Ha újra akarsz startolni, ő lesz
hozzá a legjobb.

A fejemet rázom. Ez az új kezdet, új Nikki nem egyeztethető össze azzal,
hogy meztelenre vetkőzöm Damien Starknak.

– Ebbe ne menjünk bele – mondom határozottan. – A limó döbbenetes
volt, de az én feltételeim szerint játszottunk. Ám ha élesre fordulna a
helyzet, nem lennék több egy névnél a listáján, és ez a te formád, nem az
enyém.

– Hö! Ez utóbbiban igazad van, de a többi baromság.

– Tessék?

– Oké, nem akarod, hogy végig taperoljon. – Megrándulok, amikor
egyenesen telibe találja a személyes neurózisomat. – De akkor se hazudj
magadnak, Nikki. Mert én még csak ott se voltam azon a partin, mégis
tudom, hogy több vagy neki egy numeránál. – A virágokra mutat. – Egyes
számú bizonyíték.

– Jó, akkor egy udvarias multimilliárdos. Virágot küldetni egyetlen
telefonba kerül. Valószínűleg azért hozták ki olyan gyorsan, mert
rendszeres átutalási megbízása van a virágárusnál telefonszexek utánra –
gúnyolódom, de beszéd közben rájövök, hogy valószínűleg igazam van.
Nem kellemes gondolat.

– Ki van zárva. Akar téged. A rosszmájúságodat. A fellépésedet.

Hiszen kereken megmondta, hogy nem olyan vagy, mint akikkel általában
járni szokott. Rágugliztam ám.

Nagyot nézek ettől az alaptalan következtetéstől.

– Csak nem? Mikor?

– Miután mondtad, hogy haza fog hozni. Nagyon zárkózott – nem sokat
találtam róla, bár nem is erőltettem meg magamat. De nem úgy fest, hogy
sokat randevúzna. Persze, körüldongják a lányok, de semmi komoly,
kivéve pár hónapja azt a nagyvilági nőt, aki meghalt.

78

– Meghalt? A francba. Hogy?

– Tudom. Szomorú, ugye? Valamilyen balesetben. De nem ez a lényeg.

Szédülök.

– Hát mi a lényeg?

– Te – mondja. – És ha még csak egy név is vagy a listáján, akkor mi van?
Nem vagy apáca.

Majdnem megkérdezem, figyelt-e egyáltalán, amikor előadtam a
telefonszexet a limóban, de aztán bölcsen befogom a számat.

– Azonkívül nem hiszem, hogy csak egy név lennél. Szerintem igazán
tetszel neki.

Felhúzom a szemöldökömet.

– Mindezt arra a hatalmas tudásra alapozod, amit öt perc alatt összeszedtél
róla a neten?

– Abból szedtem össze, amit te mondtál – feleli Jamie. – Kikérte a
véleményedet egy festményről. Előadta az alfahímet Ollie-nak.

Telefonon megdugott, hogy elélvezzél, az istállóját! Ne feledkezzünk meg
a lábmasszázsról sem! Kurva életbe, csajszi, én szétbasznám azt a férfit,
aki megmasszírozná a lábamat. A fenébe, akár még feleségül is mennék
hozzá!

Muszáj mosolyognom. Sajnos valószínű, hogy Jamie nem túloz.

– Nem minden férfi akkora állat, mint Kurt – mondja, és Jamie-hez képest
meglepően szelíd a hangja. – Nem játszhatod meg örökké, hogy erényövet
viselsz.

Összerándulok.

– Kérlek, hagyjuk ezt.

Rám néz, aztán csak ennyit vakkant:

– Az istenit! – Mélyen beszívja a levegőt. A tekintete szomorú.

Túl messzire ment, és látszik rajta, hogy ezt ő is tudja.

Feláll, a kandallóhoz vonul. Mivel a San Fernando-völgyben a legnagyobb
hülyeség egy kandalló, Jamie átalakította bárpulttá, amelyben a tuskók
helyett palackok sorakoznak. A párkányon poharak. Előveszi a Knob
Creek whiskey-t.

– Kérsz?

79

Szeretnék, de a fejemet rázom. Erre az éjszakára elég volt a szesz.
– Fáradt vagyok – mondom, és feltápászkodom a díványról.
– Ne haragudj, tudod, hogy nem...
– Tudom – mondom. – És nincs semmi baj. Csak aludnom kell.
Csalafintán mosolyog, amiből tudom, hogy ismét minden rendben van
köztünk.
– Hát, ja. Holnap prezentációd van, nem? Kivel is találkozol?
– Hagyjál lógva, Jamie! – mondom, de azért vigyorogva indulok a szobám
felé. Jamie-nek igaza van. Nagy találkozásom lesz. Starkkal.
Az ő irodájában. A főnököm jelenlétében.
Felidézem az este eseményeit.
Hosszan elidőzöm a bugyinál, amit a limóban hagytam.
És mikor arccal előre belerogyok az ágyba, csak arra tudok gondolni: Mi a
fenét műveltem?

80

10

Karjaim a fejem mellett, kinyújtva, a csuklómat megkötötték valami puha,
de erős anyaggal. Meztelenül feszítettek rá a hűvös selyemre. Nem bírom
mozgatni a lábamat.

A szemem csukva van, mégis tudom, mivel kötöztek meg. Vörös
szalaggal, amely a csuklómra csavarodik. Szorosan rátekeredik a bokámra.
Vergődöm, de nincs hova mennem, és tulajdonképpen nem is akarok
szabadulni.

Valami hűvös eszköz súrolja merev mellbimbómat. Homorítok a
meglepetéstől és a gyönyörtől.

– Csitt. – A hangja úgy fut végig rajtam, mint a cirógatás.

– Kérlek! – suttogom.

Nem válaszol, de ismét érzem azt a jeges, kéjes erőszakot. Ezúttal nem
szakítja félbe. Egy jégkocka, azt húzogatja a mellemen és a bimbókon.
Érzem, ahogy jeges víz csordogál lefelé a mellem völgyébe. Mintákat
rajzol rám az olvadó jéggel, a keze egy pillanatra sem ér hozzám, csak az a
hideg keménység, amely megolvad a bőrömön.

– Kérlek! – suttogom ismét. Homorítok, még többet akarnék, de
megállítanak a kötelékek.

– Az enyém vagy – mondja.

Kinyitom a szemem, mert látnom kell az arcát, de körülöttem minden
szürke és elmosódott. Eltévedtem egy képzelt világban.

A lány vagyok a festményről, akin mindenki láthatja, menynyire
felizgatták.

– Az enyém – ismételi. A teste elmosódott szürke folt fölöttem.

A keze a mellemen kérges és erős, mégis olyan gyengéd, hogy sírni
tudnék. Lejjebb csúsztatja a tenyerét, megérinti minden porcikámat,
végigfut a mellemen, a bordáimon, a hasamon. Testem megfeszül, ahogy
közeledik az ágyékomhoz, hirtelen megrémülök, de a keze fölemelkedik,
majd visszaereszkedik a combom külső oldalára. A mennyekben járok az
érintésétől. Odavagyok. Lebegek.

Táncolok a kéj ködében.

De aztán megmozdul a keze. Megfogja a térdemet, gyengéd erőszakkal
széthúzza a lábamat, és lassan, nagyon lassan felcsúsztatja a tenyerét a
combom belső oldalán.

81

Izmaim megkeményednek, és ez már nem gyönyörűséges tánc, hanem
ijesztő örvény. El akarok húzódni, de csapdában vagyok, és ő közeledik a
titkaimhoz. A sebeimhez.

Erősebben vergődöm. Szabadulnom kell innen, vészcsengő szól,
csörömpölése tűzvörösen visszhangzik a szobában... Szól, Szól, Szól,

– ... alszol?

Jamie hangja zökkent ki az álomból.

– Mi? Bocs, mi az?

Az éjjeliszekrényemen a telefonom visít. Az ajtóm előtt Jamie ordít.

– Azt kérdeztem: „Alszol?” Mert ha nem, vedd már föl a rohadt telefont!

Elnyűtten nyúlok a készülékért, és meglátom Carl nevét a kijelzőn.
Felkapom, de már át is kapcsolt a hangpostába.

Nyögve ülök az ágy szélére, és nyújtózkodom, majd ismét a telefonra
pillantok, hogy mennyi az idő. Bassza meg, fél hét!

Ez most komoly? Már fel is jött a nap?

Éppen vissza akarom hívni Carlt, amikor megint csöng a telefon, és az ő
neve villog rajta, mint a neon.

– Itt vagyok – mondom. – Most akartalak visszahívni.

– A francba, Fairchild, hol voltál?

– Gyakorlatilag hajnal van. Ágyban.

– Hát akkor gyere ide. Egy rahedli munkánk van! Nem tudom munkára
bírni a kurva PowerPointot, és ki kell nyomtatnunk PDF-ben a
specifikációt, és össze kell készítenünk az ajánlatokat Starknak és a
csapatának. Azonnal szükségem van rád! Ha csak rá nem vetted már
tegnap este a szerződésre. Vagy nem üzleti céllal hívott fel éjszaka? – Ezt
a kérdést úgy csámcsogja, amit egyáltalán nem méltányolok, de legalább
tudom, hogy szerezte meg Damien a címemet és a telefonszámomat.

– Azért hívott fel, hogy épségben hazaértem-e – hazudom. – De
legközelebb hálás lennék, ha nem adnád ki a mobilom számát anélkül,
hogy előzőleg nem kérdezel meg engem.

– Ja, ja, ahogy akarod. Öltözz, és gyere ide. Fél kettőkor megyünk át az
irodából Starkhoz.

A homlokomat ráncolom, mert a C-Squared a Logan Bank Building
tizennyolcadik emeletén van, a Stark Tower tőszomszédságában. Sőt, a két

82

épületnek közös udvara és föld alatti parkolója van.

– Nem kettőkor lesz a tárgyalás? – Egy csiga meg tudná tenni az utat fél
óra alatt. Nekünk bőven elég lesz öt perc is.

– Semmit sem bízok a véletlenre – mondja.

Több eszem van, semhogy vitatkozzam.

– Egy óra múlva ott vagyok. Maximum.

Jamie fölnéz, amikor berontok a konyhába, és belecsapok egy bagelt a
kenyérpirítóba.

– A főnök elszabadult?

– Frankón. – Lehajolok, és megvakargatom Lady Miaut, aki nyolcasokat ír
le a lábam körül. – És olyan, de olyan egyértelmű célzásokat tett arra, hogy
engem Damien ott marasztalt az este!

– Hahó! Te tényleg elmentél Mr. Pénzeszsák limuzinjának a hátsó ülésén!

Ellenségesen nézek rá, majd zuhanyozni indulok, mialatt a bagelem pirul.
Közben elmegyek a virágcsokor mellett. Sóhajtok.

Jamie-nek természetesen igaza van.

Annyira kinyitom a csapot, hogy gőzölög a víz, a bőröm előre kivörösödik.
Aláállok, a testem összerándul az első tüzes cseppektől, azután elernyed,
amint átjárja a hőség. Behunyom a szemem, áztatom magamat. Úgy
érzem, haragudnom kellene magamra, amiért éjszaka annyira kiengedtem
a gyeplőt, de még nem vagyok eléggé ébren a haraghoz. Nem ez volt
életem legbölcsebb tette, de most már felnőtt vagyok, Stark is az, megvolt
a kölcsönös vonzás, a szabad akarat, Carlnak pedig semmi köze az
egészhez.

Nem is lenne baj, ha ma nem kellene találkoznom vele. Illetve velük. Az
egyik egy szexmániás faszkalap, a másiktól pedig félek.

Mi lesz, ha összezavar, és lerontja a teljesítményemet?

Mi lesz, ha alattomban odamutatja nekem a bugyimat?

Elég!

Nem szabad többet foglalkoznom vele, különben megőrülök, így a
zuhanyozásra és az öltözésre összpontosítok. Fekete szoknyát, fehér blúzt
és hozzáillő blézert választok. Nem kiskosztümöt, mert szombat van. A
műszakiak között a tiszta farmer gyakorlatilag elegánsnak számít, de
egyszerűen nem bírok elmenni egy tárgyalásra farmerben. A cipő egy

83

kicsit problémás, mert fáj a lábam, de azért csak belepréselem a kedvenc
fekete körömcipőmbe. Takarékosan bánok a sminkkel, lófarokba kötöm a
hajamat, et voilá, tizenöt perc alatt elkészültem. Azt hiszem, ez az egyéni
rekordom.

Felmarom a retikülömet és a bagelt, a krémsajttal nem bajlódom, mert
amilyen szerencsém van, elejteném, és mászkálhatnék egész nap egy fehér
maszattal a fekete szoknyámon. Odaordítok Jamie-nek egy sziát, és már
lépek is kifelé az ajtón.

Rögtön meg is állok, mert egy nagy sárga borítékra léptem, amelyet a
lábtörlőn hagyott valaki. Fölveszem. Könnyű, vékony. Egy papírlap lehet
benne, vagy valami hasonló. Megfordítom, és látom, hogy az én nevem
van rajta, meg egy helyi futárszolgálat matricája.

A szememet forgatom. Carl.

A hónom alá csapom a borítékot, és sietek az autómhoz. Ha időben akarok
érkezni, a piros lámpáknál kell elolvasnom a boríték tartalmát.

Ingázás közben a hírek jelentik a legfőbb szórakozást, de ma nem bírnám
elviselni őket, úgyhogy amikor felkanyarodom a Ventura Boulevard-ra,
végigkalandozom a rádiót a statikus recsegéstől a vallási adókon és a
betelefonálós műsorokon át az üvöltő rapzenéig.

Csakugyan szükségem van egy új rádióra, olyanra, amelyre iPodot lehet
csatlakoztatni. Végül találok egy örökzöld adót, és mire megérkezem a
101-es útra, Mickkel és a Stonesszal együtt bőgöm, hogy nem tudok
kielégülni. Elvigyorodom. Legalább ezen az éjszakán leköröztem Jaggert.

Beállok kijelölt helyemre a föld alatti parkoló egyik távoli sarkában,
pontosan negyvenhét perccel azután, hogy Carl telefonált, ami megdönti a
Los Angeles-i sebességrekordot. De nem szállok ki azonnal, mert még
nem néztem meg a borítékot, és ha a prezentációval kapcsolatos, Carl
elvárja, hogy kívülről tudjam a részleteket.

Bedugom az ujjamat a ragasztós hátrész alá és feltépem, majd megdöntőm
a borítékot. A Forbes egyik száma hullik az ölembe, és észreveszem, hogy
vigyorgok. Egy cédulát tűztek a magazin borítójához. Mondtam, hogy
állhatatos vagyok. Olvasson és okuljon.

Nem írták alá, de a levélpapír fejlécén a Damien J. Stark felirat rögtön
eligazít.

Még akkor is mosolygok, amikor bedugom túlméretezett táskámba a
magazint. Szóval állhatatos? Azt elhiszem. De attól még nem engedek.
Jamie-nek is megmondtam, hogy nem mehetek tovább ebben a dologban.

84

Ám ez nem jelenti azt, hogy ne méltányolnám a gesztust. Nem csak azt,
hogy emlékezett egy odavetett megjegyzésre a csipkelődésünkből a
kiállításon, de azt is, hogy a lakásomra küldette a magazint.

– Te meg mit vigyorogsz? – kérdezi agresszíven Carl, amikor
benyomakodom az üvegajtón az akváriumszerű konferenciaterembe, a C-
Squared szívébe, holott nem igazán kíváncsi a válaszra.

Végignéz, bólint, és azt mondja:

– Helyes, helyes. Profinak látszol. Ja. Neked adnék pénzt. Hacsak el nem
baszod a vetítést.

– Nem fogom – ígérem, és hálás vagyok, amiért nem hozza szóba a tegnap
estét, Damient, vagy az éjszakai telefonbeszélgetésünket.

Carl azzal a lázzal készülődik, amellyel egy védőügyvéd az évszázad
bűnügyének tárgyalására. Csodálatosan tud szervezni, és a tegnap délután
óta eltelt viszonylag rövid idő alatt tökéletesen átdolgozta a
prezentációnkat.

Egy csomó mindent kérdezek, és legalább ugyanannyi javaslatot teszek,
Carl pedig, ahelyett, hogy visszaesne seggfej-üzemmódba, komolyan
válaszol, fontolóra veszi az ötleteimet, használja őket, ha értelmesek, és
szakít rá időt, hogy meg is magyarázza, miért hagyja ki valamelyik
javaslatomat.

A mennyekben járok. Áttanulmányoztam annyira a 3-D modellezési
program specifikációit, hogy tudjam, hasznos tagja lehetnék a műszaki
csoportnak, akár még csoportvezető is. De nem az a célom, hogy
projektvezető vagy akár menedzser legyek. Én Carl akarok lenni. A
fenébe, én Damien Stark akarok lenni, de hogy odáig jussak, tudnom kell,
hogyan rántsak össze egy király prezentációt, amellyel befektetőt szerzek
az összes tervezethez, amivel elszórakoztattam magamat azóta, hogy
utolsó éves lettem a műszaki egyetemen.

Ma két vállalkozót fogok látni akció közben: Carlt, akinek szinte minden
esetben sikerült pénzt szereznie a terveihez, és Damien Starkot, aki még
soha nem mondott igent olyan tervre, amely ne múlta volna felül a
várakozásokat, és ne szerzett volna egy vagyont neki és az
alvállalkozónak.

A tárgyalóasztal tele van papírral, tabletekkel és laptopokkal.

Miközben a csapat többi tagja ide-oda futkos, Brian és Dave, a két vezető
programozó, akik Carllal együtt fejlesztették ki a szoftvert, a laptopokon

85

kopácsolnak, elvégzik a finomhangolást a prezentációs vetítésen,
próbajáratokban és iszonyú mennyiségű paraméter szerint lefuttatják a
szoftvert.

Carl járkál, sasszemmel figyel mindenkit.

– Jól fogjuk csinálni – mondja. – Nem basszuk el. Nem lesz bukta.
Olajozottan csináljuk. – Összehúzott szemmel néz Dave-re.

– Menj, rendelj szendvicset ebédre, de ha valaki lemustározott ingben jön
a tárgyalásra, úgy éljek, hogy abban a pillanatban kirúgom!

Pontosan fél kettőkor Carl, Brian, Dave és én összeszedjük a cuccunkat, és
mustármentesen indulunk a lifthez. Carl végigfészkelődi a tizennyolc
szintes utat. Olyan gyakran megnézi magát a tükörfalban, hogy a
legszívesebben azt mondanám, életemben nem láttam még hozzá
foghatóan szép menyasszonyt, de van annyi eszem, hogy befogjam a
számat.

Persze, ahogy keresztülvágunk az udvaron, és belépünk az ultramodern
Stark Towerbe, én kezdek el mocorogni. Olyan ideges vagyok, hogy nem
bírom összeszedni és megszervezni a gondolataimat. Egyszerűen már attól
is ideges vagyok, hogy viszontlátom Starkot. Azonkívül félek, hátha mond
valamit a tárgyaláson – még csak nem is okvetlenül valami célzásfélét. De
isten ments, hogy kiejtse a száján a „telefon” vagy a „jég” szavakat, mert
akkor nekem végem.

Abbahagyom az izgulást annyi időre, amíg bejelentkezem a biztonsági
pultnál, amely tulajdonképpen inkább konzol, sima és funkcionális. Két őr
ül mögötte, az egyik gépel valamit, a másik elveszi és ellenőrzi a
jogosítványainkat.

– Minden rendben – mondja a biztonsági őr, névkártyája szerint Joe. –
Mehetnek a tetőlakosztályba – teszi hozzá, és mindnyájunknak átnyújtja a
vendégkitűzőt.

– A tetőlakosztályba? – ismételi Carl. – Mi a Stark Applied Technologyval
tárgyalunk! – A társaság egyike Stark számos cégének, amelyek mind
ebben az épületben vannak: műszaki vállalkozások, jótékonysági
alapítványok, olyan vállalkozások, amelyeknek a profiljáról valószínűleg
még nem is hallottam, és valamilyen módon mindegyik kapcsolatban áll a
Stark Internationallel. Más szavakkal: mindegyik kapcsolatban áll Damien
Starkkal. Ezek szerint tévedtem: fogalmam sincs Mr. Damien Stark
hatalmáról és gazdagságáról.

– Ja, fel a tetőre – mondja Joe Carlnak. – Szombatonként Mr. Stark a

86

tetőlakosztály konferenciatermében tartja a tárgyalásokat. Az utolsó lifttel
menjenek. Itt a belépőkártya a lakosztályhoz.

A liftben újra ideges leszek. Ezúttal nemcsak azért, mert mindjárt látni
fogom Damient. A prezentáció miatt is. Ebbe kapaszkodom.

Sokkal jobb a munka, mint a szex miatti idegeskedés.

Simán és gyorsan megérkezünk a tetőlakosztályba, úgy, ahogy Joe
mondta. Carl és én a liftajtónál állunk, Brian és Dave mögöttünk húzza
kerekes bőröndökben a prezentációs anyagainkat. Először csak állok, és
tátom a számat a döbbenetes, ugyanakkor kellemes előtérre.

Az egyik fal tiszta üvegből készült, csodálatos kilátás nyílik a pasadenai
dombokra. A többi falon legalább egy tucat impresszionista festmény lóg,
nagyon egyszerű keretben, hogy a néző a művészetre figyeljen, ne a
körítésre. Mindegyiket külön pontlámpa világítja meg, és együtt egy
természeti körképet alkotnak.

Zöld mezők. Sziporkázó tavak. Lángoló alkonyatok. Drámai hegyláncok.

A művészet puha, vendégszerető jelleggel ruházza fel a fénylő előteret,
akárcsak az oldalt kialakított kávézó, amely szavak nélkül biztatja a
vendégeket, hogy szolgálják ki magukat, azután foglaljanak helyet a fekete
bőrdíványon. Képeslapok hevernek a kávézóasztalon, témájuk a
pénzügyektől a tudományon és a sporton át a hírességekig terjed. A szélen
egy csocsóasztal cseppnyi játékossággal gazdagítja a hangulatot.

A helyiséget kitölti a recepciós asztal, amelyen semmi sincs egyetlen
előjegyzési naptáron és egy telefonon kívül. Jelenleg senki sem
tartózkodik az asztalnál. Épp azon gondolkodom, miért nem rendeli be
Damien szombatra a recepcióst, amikor magas, nyúlánk barna nő lép be a
balra nyíló folyosóról. Ránk mosolyog, megmutatva tökéletes fogsorát.

– Mr. Rosenfeld – nyújtja a kezét –, Ms. Peters vagyok, Mr. Stark hétvégi
asszisztense. Üdvözlöm önt és munkatársait a tetőlakosztályban. Mr. Stark
már nagyon várja az önök prezentációját.

– Köszönöm – mondja Carl. Kissé megszeppentnek látszik.

Mögöttem Brian és Dave topog és zörög. Határozottan be vannak rezelve.

Ms. Peters elvezet minket egy széles folyosón egy akkora
konferenciaterembe, hogy egy futballcsapat is edzhetne benne. Itt jövök rá,
hogy a konferenciaterem a legfelső szint területének a felét foglalja el. A
lift az épület közepén jár, az a rész, ahol mi vagyunk, nagyjából négyzet
alakú. A közepén van a recepció, az egyik oldalán a konferenciaterem, a

87

másikon Stark irodája.

Vajon átterjed Stark irodája a szint másik felére is? Vagy bérbe adja egy
másik vezérigazgatónak?

Nem tudom, miért vagyok ennyire kíváncsi, de az vagyok, és rákérdezek
Ms. Petersnél az épület alaprajzára.

– Igaza van – mondja. – A legfelső szint irodája csak a terület felét foglalja
el. A fennmaradó részben van Mr. Stark egyik magánrezidenciája. Mi
tetőlakosztálynak hívjuk.

– Ó – mondom, és találgatom, hány rezidenciája lehet Damien Starknak,
de ezt nem kérdezem meg, mert már így is az indiszkréció határán járok.

Ms. Peters az egyik falba rejtett bárszekrényre mutat.

– Fel van töltve. Parancsoljanak narancslevet, kávét, vizet, üdítőt.

De ha valami erősebbre lenne szükségük idegnyugtatóul, azt is szabad. –
Az utolsó mondatnál derűsen elmosolyodik. Tényleg, most jól jönne egy
dupla bourbon. – Magukra hagyom önöket, hogy nyugodtan
felkészülhessenek – mondja Ms. Peters.

– Ha bármire szükségük lenne, csak csöngessenek értem. Mr. Stark
jelenleg éppen telefonál. Azt hiszem, tíz perc múlva csatlakozik önökhöz.

A tíz percből tizenkettő lesz. Tizenkét hosszú perc, amelyben felváltva
dolgozom lázasan a prezentáció előkészítésén, és izgulok, hogy miként
reagálok majd a viszontlátásra.

Aztán letelik a tizenkét perc, és Damien hosszú léptekkel bejön a
konferenciaterembe. Ahogy megjelenik a térben, megváltozik a levegő. Ez
az ő territóriuma, és noha nem szól, sugárzik belőle a hatalom és a
tekintély. A két ember, aki követi, alig több árnyéknál.

Minden mozdulat fegyelmezett, minden pillantásnak megvan a maga célja.
Kétség nem fér hozzá, hogy itt Damien Stark parancsol, és egy kis
büszkeség fog el, amiért ez a kivételes férfi nemcsak kívánt engem, de
meg is érintett, és milyen bensőségesen!

Farmert és őzbarna sportzakót visel halványkék inggel. Az ing legfelső
gombja nyitva van, ami hanyag fesztelenséget kölcsönöz a
megjelenésének. Vajon szándékosan öltözött így, hogy a vendégei kevésbé
feszengjenek? Ahogy ezt megkérdezem magamtól, abban a pillanatban
tudom is a választ. Természetesen azért tette. Damien Starknál
elképzelhetetlen, hogy ne lenne teljes tudatában, milyen benyomást kelt
minden egyes lépése.

88

– Köszönöm, hogy eljöttek. Hétvégeken szeretek a tetőlakosztályban
dolgozni. A váltás figyelmeztet, hogy ideje visszavenni egy kicsit. –
Társaihoz fordul, bemutatja őket: Preston Rhodes a beszerzési osztály új
vezetője, Mac Talbot pedig a termékbeszerzési csoport tagja. Utána kezet
ráz Briannel és Dave-vel, és mindegyiknél szakít időt egy rövid
csevegésre. Dave és Brian még mindig nagyon feszült, de azt hiszem,
Stark eléggé megnyugtatta őket ahhoz, hogy egyik fiú se baltázza el a
prezentációt azzal, hogy rossz gombot nyom meg reszkető ujjával.

Aztán engem üdvözöl. Kellemesen, udvariasan, profi módon. Ám amikor
elhúzza a kezét, egy icipicit begörbíti a mutatóujját, hogy gyengéden
megsimogathassa a tenyeremet. Talán csak képzelődöm, de úgy veszem,
mintha elismerné, hogy valóban megtörtént az elmúlt éjszaka, de a mai
nap csak a prezentációé.

Mindez benne van egyetlen apró mozdulatban. Mosolygok, és amikor az
asztalhoz ülök, megállapítom, hogy sokkal higgadtabb vagyok. Akár így
akarta, akár nem, Stark érintése megnyugtatott.

Utolsónak Carllal ráz kezet, és úgy üdvözli, mintha a legjobb barátok
lennének. Régi lemezekről beszélgetnek – úgy tűnik, Carl gyűjti őket –
meg az időjárásról, és a forgalomról a 405-ös úton.

Damien szándéka egyértelmű: meg akarja nyugtatni Cárit, és olyan
ügyesen csinálja, hogy meg kell csodálnom a technikáját. Végül Stark
helyet foglal a tárgyalóasztalnál, de nem az asztalfőn, hanem velem
szemben, és kinyújtja hosszú lábát. Az asztalfőre mutat, és azt mondja
Carlnak, hogy amint elkészült, kezdheti.

Annyiszor láttam már a prezentációt, hogy most majdnem kikapcsolok, és
inkább Stark reakcióit figyelem. A technológia tényleg döbbenetes.
Atlétákról készült videókat elemeznek egyedi fejlesztésű algoritmusokkal,
amelyek térbeli adatsorozatokra fordítják le az anatómiai mozgást. A
statisztikákat kiképezik az adatokra, majd a szoftver, figyelembe véve a
sportolók egyedi alkatát és méreteit, konkrét javaslatokat tesz a
teljesítmény javítására. Az benne az igazán forradalmi, hogy ezeket a
javaslatokat szemléltetik is holografikus formában, hogy a sportolók és
edzőik láthassák, min kell változtatni a jobb eredmény érdekében.

Minden cikk, amelyet Starkról olvastam, megemlítette, milyen értelmes,
ám ma munkában láthatom ezt az értelmet. Pontosan a megfelelő
kérdéseket teszi föl, legyen szó akár elméletről, akár gyakorlatról,
marketingről és forgalmazásról. Amikor Carl áradozik és kukorékol,
ahelyett, hogy a terméket hagyná beszélni maga helyett, Stark olyan

89

ügyesen hallgattatja el, hogy szerintem Carl észre sem veszi. Egyenes és
tárgyilagos, célratörő, anélkül, hogy goromba lenne, határozott, de nem
leereszkedő. Lehet, hogy a teniszpályán szerezte a vagyonát, de ahogy
most elnézem, nem kételkedem benne, hogy a vérében van az üzlet és a
tudomány.

Mindnyájunknak tesz föl kérdéseket, beleértve Briant és Dave-et is, akik
hápognak és motyognak, ám Stark olyan könnyedén, de határozottan
irányítja a tárgyalást, hogy a fiúknak sikerül összefüggő mondatokban
válaszolniuk.

Aztán hozzám fordul, és egy műszaki kérdést tesz föl az elemi algoritmus
egyik kulcsegyenletével kapcsolatban. Látom Carlt a szemem sarkából, és
biztosra veszem, hogy a szívroham kerülgeti.

Ez a kérdés határozottan kívül esik a munkaköri leírásomon. De én
megcsináltam a házi feladatomat, és a virtuális fehér táblán demonstrálom
Starknak az egyenlet matematikai alapjait. Odáig megyek, hogy kitérek
Stark egyes hipotetikus javaslatainak várható következményeire. Carl az
asztalfőn lejjebb csúszik a székben a megkönnyebbüléstől.

Nyilvánvalóan imponáltam a főnökömnek, de még nagyobb
elégedettségemre szolgál, hogy Starknak is. Nem mondhatom, hogy
elégedettségem eléri az éjszakai szintet, de eléggé megközelíti.

Mikor a tárgyalás véget ér, látom Carlon, hogy pokolian nehezére esik
eljátszani a higgadt, flegma profit. Tisztában van vele, hogy simán átment
a dolog. Starkot érdekli a termék, és mély benyomást tett rá a csapat.
Ebben a szakmában nem létezik ennél nagyobb eredmény.

Éppen elkezdenénk a kézfogásokat és a búcsúzkodást, amikor belép a
szigorúan hivatalos arcú Ms. Peters.

– Elnézést a zavarásért, Mr. Stark, de arra kért, hogy tájékoztassam, ha Mr.
Padgett visszatér az épületbe.

– Most itt van? – Figyelem, ahogy Stark arcán felváltja a hanyag
nyugalmat a fenyegető ridegség.

– Most telefonáltak a biztonságiak. Feltételeztem, hogy beszélni kíván
velük.

Stark bólint, majd hozzánk fordul.

– Meg kell bocsátaniuk, de most sajnos kénytelen vagyok távozni. A jövő
héten kapcsolatba lépek önökkel. – Ms. Petersre pillant. – Kikísérné a
vendégeinket?

90

– Természetesen, uram.

Stark a szemembe néz, de a tekintete kifürkészhetetlen. Aztán kimegy a
konferenciateremből, és eltűnik a folyosón. Úgy érzem, mintha
elveszítettem volna valamit. Ezen magam is meglepődöm, de aztán
elköszönök a munkatársaitól, majd segítek Briannek becsomagolni az
egyik táskába, miközben egyfolytában attól rettegek, hogy mindenki, aki a
szobában tartózkodik, olvas az arcomról.

Miután Ms. Peters bepakolt minket a liftbe, és ránk zárult az ajtó, Carl
olyan idétlen kis táncot lejt, hogy kacagnom kell.

– Hát ez óriási volt – mondom. – Nagyon köszönöm, amiért megengedted,
hogy itt legyek.

Carl nagyvonalúan kitárja a karját. – Egy csapat vagyunk! Most nagyon
kifektettünk valakiket! – A liftajtó kinyílik, Carl kedélyesen átkarolja
Brian és Dave vállát, akik vitézül próbálnak egyszerre lépést tartani a
főnökükkel és vonszolni a guruló bőröndöket. Már éppen megsajnálnám
őket, amikor a nevemet hallom.

Felnézek, és látom, hogy Joe, a biztonsági őr int nekem.

– Ms. Fairchild, volna egy perce? – Telefont tart a füléhez.

– Igen – mondom, és visszasietek a pulthoz.

Joe egy perc türelmet-mozdulattal emeli föl az ujját. Egy oldalpillantást
vetek Carlra, aki félreérthetetlen mi a fasz?-arccal néz vissza rám. Vállat
vonok, ugyanolyan tanácstalan vagyok, mint a főnököm.

Joe mond valamit, amit nem hallok, azután leteszi a telefont.

– Várják odafent, hölgyem.

– Odafent?

– A tetőlakosztályban – mondja. – Mr. Stark beszélni szeretne önnel.

Látom, ahogy Dave és Brian oldalba bökik egymást. Pazar! Úgy tűnik,
Carl megosztotta a gyanúját a beosztottaival. Holnap talán a belső körlevél
következik.

– Ez most nem a megfelelő időpont – mondom az őrnek.

– Éppen indulok egy csapatértekezletre.

– Mr. Stark nagyon nyomatékosan kérte.

Képzelem. Kellemetlen súly ereszkedik le rám. Életem nagyobb részében
pontosan előírták, hol legyek, hova álljak, mit és mikor csináljak. Ökölbe

91

szorítom a jobb kezemet, és megparancsolom magamnak, hogy
mosolyogjak Joe-ra.

– Mr. Stark bizonyosan talál valakit, akivel eltöltheti a délutánját.

De ha felhív az irodában, örömmel szorítok neki helyet a jövő heti
beosztásomban.

Joe szeme kikerekedik, kissé kinyílik a szája, mintha gumiból lenne az
állcsontja. Az az érzésem, hogy még sosem történt ilyen.

Damien Starknak nem szokás nemet mondani.

Kihúzom magam. Tetszik nekem az új Nikki.

– Akkor megyünk? – kérdezem Carltól és a fiúktól.

Carl összevonja a szemöldökét.

– Talán inkább...

– Nem! – mondom. – Ha a tervezetről akar beszélni, akkor mindnyájan
felmehetünk. – Valahol egy liftben megszólal a csengő, hangjával húzva
alá az eltökéltségemet.

– És ha nem a tervezet miatt akar találkozni veled? – kérdezi Carl, és
áthatóan néz rám.

Ugyanolyan hidegen viszonzom a pillantását.

– Akkor nem szükséges találkoznia velem, ugye? – Megmakacsolom
magamat. Küldjön fel Carl, ha mer! Egyszer már megtette a partin. Ha
még egyszer megteszi a Stark Tower előcsarnokában, az nem lesz szép
jelenet.

Pillanatnyi hallgatás után bólint.

– Na gyere! Vár a pezsgő.

Joe eddig gyanakodva szemmel tartott minket. Most, hogy a kijárathoz
indulunk, akcióba lendül.

– Fel kell szólnom Mr. Stark irodájába – mondja. – Várja a hölgyet.

– Ne fáradjon, Joe.

Megismerem a hangot, mielőtt meglátnám azt, akihez tartozik.

Stark az, természetesen. Kilép a liftből, higgadtan és visszafogottan.

Már attól megrázkódom belül, hogy látom. Olyan, mint a harcolj-vagy-
menekülj reflex. Azt hiszem, Stark közelében mindkettőből van bennem
egy kicsi.

92

A pultnál kezet ráz Joe haverommal meg a másik őrrel, mielőtt folytatná
útját arrafelé, ahol én állok Carllal és a fiúkkal.
– Ms. Fairchild – mondja. Az ő szájából lágyan és dekadensen hangzik a
nevem. – A lakberendezőm átküldte néhány helyi művész portfolióját. Azt
reméltem, hogy kikérhetem a véleményét pár darabról.
– Tegnap este nem talált semmit, ami tetszett volna? – kérdezi Carl.
– Azt nem mondanám – feleli Stark engem nézve. – De még mindig nem
vagyok elégedett.
Szerencse, hogy Carl csak Starkra figyel. Különben észrevehetné, hogy tíz
árnyalattal lettem vörösebb.
– Elnézést kérek, hogy nem szóltam hamarabb – önök valószínűleg
beterveztek egy csapatértekezletet –, de szeretném elintézni ezt a dolgot.
A szám kiszárad.
– Nincs betervezve semmi! – legyint hanyagul Carl. – Szombat van, éppen
csak kellemes hétvégét akartam kívánni a kollégáknak, gratulálva a jól
végzett munkához.
– Akkor bizonyára nem haragszik, ha ismét elrabolom Ms. Fairchildot. –
Egy lépéssel közelebb jön hozzám, és most is érzem, hogyan változik meg
a jelenlététől a levegő.
– Szó sincs róla! – mondja Carl. – Bizonyosan nagy hasznát veszi.
– Ez utóbbit olyan hangsúllyal mondja, ami egyáltalán nem tetszik, de
mivel elfogadom Stark meghívását, ahelyett, hogy visszatérnék a
kollégákkal az irodába, így semmi alapom nincsen a panaszkodásra.
Mert igen, korábbi elhatározásom ellenére fölmegyek Stark-kal a
tetőlakosztályba.
Hogy miért? Azért, mert a levegő meggyulladt közöttünk.
Azért, mert már a közelségétől is bizsergek.
Azért, mert lejött ide, és arcátlanul követelőzött.
Végül pedig azért, mert neki ugyan a seggem kell, de ma csak a
nyelvemből kaphat egy jó hosszú darabot.

93

11

Stark megfogja a karomat, és visszaterel a liftekhez. Igyekszem figyelmen
kívül hagyni az észbontó érzést, hogy ébren tarthassam magamban a
bosszúságot.

Megállunk egy lift előtt. Közvetlenül mellette van az, amelyikkel a csapat
és én mentünk fel a tetőre. Az ajtó abban a pillanatban kinyílik, ahogy
Stark belenyomja a kártyáját egy résbe, amelyet olyan jól álcáztak, hogy
nem lehet megkülönböztetni a gránittól.

Belépünk, és azonnal kiszabadítom a karomat.

– Mit képzel? – kérdezem.

– Kapaszkodjon – feleli.

– Nem kapaszkodom! Azt hiszi, hogy csak füttyent, és én... – A lift elkezd
felfelé száguldani. Megtántorodom, bele kell kapaszkodnom, nehogy
elessem. Átkarolja a derekamat, és közelebb húz magához. A pulzusom
felgyorsul. Nagyon jól tudom, hogy nem az emelkedés gyorsasága miatt.

– Úgy értettem, hogy kapaszkodjon meg valamiben – mondja. – Ez a
privát liftem. Egyenesen a tetőlakosztályba megy, méghozzá gyorsan.

– Ó – mondom bután. Ingerültségem lanyhul, felhígítja a magasfeszültség,
amelytől serceg a levegő. Olyan, mint a mágnesesség... és ugyanúgy
megvan a hatalma ahhoz, hogy eltüntessen dolgokat. A gondolatokat. Az
emlékeket. Az érzéseket.

Várjunk csak...

A mellkasára tenyerelek, őt használva eszköznek, hogy
kiegyenesedhessek. Ezután leveszem róla a kezem, és jó erősen
megmarkolom a lift korlátját.

– Tudja... – mondom határozottan, minden bevezető nélkül. – Az istenit,
Stark, hogy képzeli, hogy csak úgy besétál az előtérbe, és leszakít engem,
mint egy virágot a mezőn?

– Ha már szóba hozta, remélem, tetszettek a virágok. Először valami
egzotikusabbra gondoltam, de maga a százszorszépekre és a vadvirágokra
emlékeztet.

– Most nem erről van szó.

– Hogyan? – Gunyoros csodálkozással vonja fel a szemöldökét. – Meg
vagyok lepve, Ms. Fairchild. Ilyen jól nevelt fiatal hölgy, és még annyit se
mond nekem, hogy köszönöm?

94

– Köszönöm – mondom hidegen.

– Mellesleg nem szakítottam le magát. Habár fölöttébb boldogan pótolnám
ezt a hiányosságot, bármikor, amikor csak óhajtja.

Küzdenem kell a haragommal, ugyanakkor nevethetnékem támad.

– Nem díjazom, ha úgy bánnak velem, mint egy kutyakölyökkel, akinek
kiadják a „lábhoz” parancsot! – csattanok fel.

A szemében elhalványul a derű.

– Maga így gondolja?

– Én... – Francba! Behunyom a szemem, és mély lélegzetet veszek. Nem
szeretem, ha dirigálnak, de akkor is, Stark nem az anyám, és talán nem
voltam méltányos hozzá. – Nem – mondom. – Majd pedig: – De akkor is!
– folytatom, és igyekszem visszaállni a valóság talajára. – Gondoljon bele,
hogy veszi ki magát! Tudja!

– Tehát maga elmondta Carlnak? És pontosan mit tud a főnöke?

Biztosíthatom, hogy én semmit sem közöltem vele. – Borostyánsárga
szeme ragyog a derűtől, a fekete átható és kemény. – Maga mondott
valamit?

– Ne legyen ilyen nehézfejű – válaszolom. – Carl tudja, hogy van
közöttünk valami.

– Boldogan hallom, hogy van valami.

– Volt – helyesbítek gyorsan. – Hogy volt közöttünk valami.

Nem szól. Ez jó taktika, ez a hallgatás. Ám én nem vagyok ilyen erős.

Megköszörülöm a torkomat.

– Hm, izé, mókás volt – kezdem, de be is fogom a számat, mert harsányan
felkacag.

– Mókás?

Érzem, ahogy vörösödöm. Már megint rám pirított, és ezt nem szeretem.

– Igen – felelem kimérten. – Sőt, nagyon mókás. Állati jó hecc, amit
valószínűleg sokszor fogok lejátszani magamnak, miközben fekszem
egyedül az ágyban, és addig maszturbálok, míg el nem megyek. –
Kihívóan nézek rá, a hangom tárgyilagos, a szavaim ostorcsapások.

A tüzes vágy leperzseli az arcáról a derűt. Hirtelen szeretném visszaszívni,
amit mondtam. Haragomban egy lépéssel messzebb mentem a kelleténél.

95

– Mókás – ismétlem, és kihúzom magam. – De nem fog még egyszer
megtörténni.

– Nem? – Egyetlen lépést tesz felém, de ekkor a lift csenget és megáll.

– Nem – mondom, azután levegőért kapkodok, mert felém hajol.

Várom az érintését, és csalódott vagyok, amikor elmarad. Mindössze egy
gombot nyom meg a billentyűzeten. Mögöttünk kinyílik a másik ajtó.
Megfordulok, és Damien Stark lakosztályának előterét látom.

– Nem – ismételem. Nem tudom, a lakosztályra értem-e, vagy az
ismétlésre, vagy már minden összekeveredett bennem. Tekintettel
összezavarodott érzelmeimre és érzékeimre, úgy vélem, az utóbbiban kell
keresni az igazságot.

– Miért nem? – Fölegyenesedik, de most még közelebb áll hozzám, mint
az előbb. Kissé nehezemre esik lélegezni, és váratlanul olyan melegem
lesz, hogy a tarkómon apró izzadságcseppek gyöngyöznek. Gondolkodni is
nehezebb kicsit.

– Mert ez nem jó ötlet – mondom, miközben kézen fog, és kivezet a
lakosztályába. Az előtér elegáns bútorzatú, ugyanakkor hívogató és
barátságos, hasonlít a túloldali irodákra. A lifttel átellenben egy fal takarja
el a lakosztályt.

Az előtérben az üveglapú asztalon álló, hatalmas virágkompozíció
uralkodik. Az asztalt hajlított vonalú padok veszik körül. Elképzelem Stark
nőit, amint leülnek itt, hogy megigazítsák a cipőjüket, ellenőrizzék a
retiküljüket. Nem tetszik a kép.

A falat csaknem teljesen eltakarja egy hatalmas festmény. Virágos mezőt
ábrázol, de olyan csodálatos életszerűséggel, hogy szinte úgy érzem,
bemehetnék a képbe, és elrejtőzhetnék abban a világban.

– Gyönyörű a lakása – mondom. – Sokat elárul az emberről, aki itt lakik.

– Igen?

– Szereti a virágokat.

Stark elmosolyodik.

– Szereti a szépséget.

– Maga állította össze a csokrot?

– Nem – mondja. – De Gregory ismeri az ízlésemet.

– Gregory?

96

– Az inasom.

Inas? Magam is olyan családban nevelkedtem, amelynek volt pénze a
texasi olajból, de a mi rokonságunkban soha, senkinek sem volt inasa.

– Csodás ezt a festmény, de nem vártam, hogy tájképet látok az
otthonában.

– Valóban? – kérdezi őszintén meglepődve. – Miért?

– Annyira aktot akart az új házába. – Vállat vonok. – Csak nem hittem
volna, hogy ennyire odáig van a fákért, virágokért, meg a többiért.

– Én egy rejtélyes ember vagyok – mondja. – Komolyra fordítva a szót,
viszonylag új keletű elhatározás, hogy aktot akarok a malibui házba. Úgy
is fogalmazhatnánk, hogy Blaine kiállítása ihletett meg.

Ha nem kapom meg, amit akarok, a fal természetesen üres marad.

Mereven néz rám, és noha teljesen közömbös hangon beszél, a hátamon
végigfut a hideg.

– Nem valamilyen portfoliót akart megmutatni? – kérdezem, erőltetve a
hűvösséget. – Mert ha nem, akkor inkább elmennék. A szombat a
szórakozásé.

– Tudnék javasolni nagyon izgalmas szórakozásokat – mondja.

Összeszorítom az ajkamat. Damien nevet. – Nahát, mikre nem gondol, Ms.
Fairchild!

Elvörösödöm, és fegyelmeznem kell magam, hogy ki ne csússzon a
számon valami káromkodás.

– Jöjjön! – mondja változatlan derűvel. Elindul a lakosztályba vezető
folyosón. – Töltök magának egy italt, és elbeszélgethetünk.

Habozok, azt akarom felelni, hogy itt is leülhetünk egy padra, és
megdumálhatjuk, miféle képeket akar. De hát kíváncsi vagyok, látni
akarom a lakását – legalábbis az egyiket. Így engedem, hogy bevezessen
egy szédületes nappaliba. A bútorok modernek – csupa acél és üveg –, de
épp elég benne a párna, a lámpa és a cserépedény, hogy meleg és hívogató
legyen.

Ám a legdöbbenetesebb az üvegfal, amely alatt ott terül el a város.

Damien a sarokban álló bárpult felé biccent. Követem, felülök az egyik
bárszékre, háttal az ablaknak. A szék olyan közel van az üveghez, hogy
úgy érzem, lebegek a térben. Ez mámorító, csak nem tudom, nem lesz-e
ijesztő pár pohár után.

97

– Tetszik a mosolya – jegyzi meg Damien, ahogy bemegy a pult mögé. –
Mire gondol?

Megmondom, ő meg elneveti magát.

– Erre még sosem gondoltam – vallja be –, de ígérem, odapányvázom
magát magamhoz. Nem szállhat el. – Hamiskásan mosolyog. – Hacsak én
nem repítem.

Jaj nekem! Fészkelődöm a széken. Talán mégis ragaszkodnom kellett
volna ahhoz, hogy maradjunk az előtérben.

– Bort? – kérdezi.

Félrehajtom a fejemet.

– Jobban szeretem a bourbont.

– Valóban?

Hanyagul vállat vonok.

– Anyám azt sulykolta belém, hogy úri hölgy csak bort vagy nőies
koktélokat iszik, töményét soha. A nagyapám szerette a whiskyt.

– Értem – mondja, és az a sejtelmem támad, hogy többet ért, mint
amennyit közöltem vele. – Azt hiszem, én is maradok a whiskynél. –
Lehajol, eltűnik a pult mögött. Pár pillanat múlva fölemelkedik, a pultra
helyez egy palackot, elővesz egy hosszúkás poharat, és szó nélkül tölt bele
kétujjnyit.

Enyhén sokkos állapotban veszem el a poharat, mert bizonyosan nem azt
látom, amit látni vélek.

– Glen Garioch? – olvasom le a nevet a címkéről. Óvatosan belekóstolok.
Hihetetlenül bársonyos, és erdőzamata van, virágos felhangokkal.
Behunyom a szememet, hogy kiélvezzem, és iszom még egy cseppet. –
Milyen évjárat? – kérdezem végül, attól tartva, hogy már tudom a választ.

– Ezerkilencszázötvennyolc – feleli hanyagul. – Ugye, kiváló?

– Ezerkilencszázötvennyolc? Komolyan beszél? – Nagyapám számára ez a
whisky testesítette meg a Szent Grált. Csak háromszázötven palackkal
hoztak belőle forgalomba, és egyetlen palackja körülbelül kétezerhatszáz
dollárba kerül. Én pedig ezt iszogatom egy szombat délután, és nincs
trombita, se rezesbanda vagy sajtókonferencia, hogy közhírré tegye, ami
történik.

– Ismeri ezt a márkát?

98

– Ja – mondom. – Gyakorlatilag aranyat iszunk.

– Magát csak azzal kínálom, ami a legjobb.

Miután magának is tölt, kijön a pult mögül. Azt várom, hogy a szomszéd
székre fog ülni, de nem teszi, csak nekidől, vagyis pár ujjnyival közelebb
van hozzám... márpedig köztem és Damien Stark között veszélyesek a pár
ujjnyi távolságok.

Iszom még egy kortyot, idegcsillapító gyanánt, aztán várok, hogy Damien
mondjon valamit. Ám hallgat és figyel. Olyan zavartalanul legelteti a
szemét rajtam, hogy kezdek ideges lenni.

– Mit bámul? – kérdezem végül.

– Maga gyönyörű.

Elfordítom a tekintetemet. Nem ezt akarom hallani.

– Nem vagyok – mondom. – Vagy talán az vagyok. Számít?

– Olykor – feleli, és ez a legbecsületesebb válasz, amit valaha is hallottam
ebben a témában. – Nekem számít.

– Miért?

– Mert szeretek magára nézni. Szeretem, hogy ilyen egyenesen tartja
magát. Ahogyan jár. Mintha a magáé lenne a világ, csak fel kéne
kanalaznia.

A fejemet rázom.

– Ez csak az anyám leckéinek és a végeérhetetlen illemtanóráknak az
eredménye. Meg annak, hogy éveken át gyakoroltam, hogyan
egyensúlyozzak járás közben könyveket a fejemen.

– Több ez annál. Szeretem, ahogy viseli a ruháit: mintha tudná, hogy maga
a fontos, nem a ruha. Maga gyönyörű, Nikki, de a kisugárzása teszi azzá,
amitől sokkal több lesz a szépségversenyeken és a magazinok borítóján
látható szabványnál.

– És hogyha hazugság minden, amit bennem lát?

– Nem az – mondja.

Meghúzom a whiskymet.

– Mr. Stark, maga talán nem is olyan okos, mint hiszi.

– Badarság, kurvára zseniális vagyok. Még nem hallotta? – Olyan
szélesen, kisfiúsan mosolyog, hogy kacagnom kell. De mielőtt észbe
kaphatnék, már fel is váltotta a kisfiús mosolyt a nyers vágy.

99

Villámgyorsan megpördíti a székemet, úgyhogy most háttal vagyok a
bárpultnak. Jobbról-balról megfogja mellettem a pultot, csapdába esem a
forróságban.

– Okos vagyok, Nikki – mondja. – Elég okos, hogy tudjam, maga is érzi.
Ez nem tűz, de tűzvész. Nem maghasadás, de atombomba.

Kipirulok, nehezen lélegzem. Igaza van, isten irgalmazzon nekem, igaza
van, de akkor is...

– A maghasadásban nincsen semmi jó – mondom. – És a robbanás
elpusztít mindent, amihez hozzáér.

– Baromság! – vágja rá gorombán. Épp szemben van velem, érzem, ahogy
hullámokban árad belőle a harag. – Rohadt életbe, Nikki, ne csinálja ezt!
Ne komplikálja túl, hiszen olyan egyszerű lehetne!

– Lehetne? – ismétlem. – Hogy a francba érti ezt? Az életben semmi sem
egyszerű. Hogy vonzódom-e magához? Hogy az istenbe ne? De akkor sem
ismer engem.

Magamba fojtok egy sóhajt. Időnként azt se tudom, hogy én ismerem-e
magamat egyáltalán, hogy az évekig tartó anyai dresszúra – ami előírta,
mit egyek, mit igyak, kivel randevúzzak, mikor aludjak, meg a többi
Mommie Dearest-marhaság – nem szívta-e ki belőlem az igazi Nikkit.

Nem! Mert én küzdöttem, hogy megőrizzem a lényegemet, akkor is, ha
mélyen el kellett temetnem magamba!

Ellenségesen meredek rá.

– Nem ismer engem – ismételem.

A pillantás, amellyel az enyémet viszonozza, a vesémig hatol. Kis híja,
hogy megszédüljek.

– De ismerem.

Van valami a hangjában, amitől kiszolgáltatott leszek. Már megint sarokba
szorított. Lesütöm a szememet, nem szeretem, ha azt kell éreznem, hogy
reflektorral világítanak meg.

Eltart egy ideig, hogy összeszedjem magam. Amikor sikerül, csak annyira
emelem föl a fejemet, hogy lássam.

– Ebben nem megyünk tovább, Mr. Stark. Ki van zárva.

– Ezt nem fogadom el – mondja mély, morajló hangon, amely aláássa az
elhatározásomat.

100