J. Kenner - Stark 1. - Forró rabság

– Nekem nem ikon kell. Se a falamra, se az ágyamba. Én a nőt akarom,
Nikki. Téged.

– Én...

Az ajkamra illeszti az ujját.

– A szerződésünk hatályban marad. Nincs vita. Nincsenek kivételek.

Felemelkedik az ágyról, az ablakhoz megy, megrántja az egyik
függönyszárnyat. Hallom, hogyan zörögnek a díszes csíptetők, amelyek a
rúdhoz erősítik az anyagot.

– Mit csinálsz?

– Amit akarok – mondja, és az ágytámla legszélső rúdjára köti a függöny
egyik végét. – Emeld föl a karodat.

A szívem gyorsabban kezd verni, de szót fogadok. Most nem akarok
parancsolni. Nem akarok irányítani. Sodortatni akarom magamat. Azt
akarom, hogy vigyázzanak rám.

Gyengéden rácsavarja a drapériát a csuklómra, azután átbújtatja a selymet
a rudak között. Megismétli az eljárást a másik csuklómmal, azután odaköti
a drapéria végét az ágytámla másik széléhez.

– Damien.

– Csitt. – Megcsókolja a csuklómon a puha bőrt, azután végighúzza az
ajkát a karomon, a vállamon, a mellemen. Szájába veszi a jobb
mellbimbómat, kitartóan szívja, a bimbóudvar összehúzódik és bizsereg.
Közben simogatja és markolássza a másik mellemet. Tüzes drótok
hálózzák be a testemet, a mellemtől a lüktető csiklómig. Összezárom a
lábamat, hogy legalább egy kicsit enyhítsem a növekvő feszültséget.

Fölemeli a fejét, és olyan kajánul vigyorog rám, amiből láthatom, hogy
pontosan tudja, mennyire szenvedek. Ismét csókolni kezd, a szája
levándorol a hasamon a köldökömig, a szeméremcsontomig, és aztán – ó,
igen, ó, kérlek!

De ő felül, megfogja a térdemet.

– Tedd szét a lábadat, Nikki.

A fejemet rázom. Kuncog, aztán feláll, és leránt még egy drapériát.

– Mit csinálsz?

– Tudod te azt.

– Ne, Damien! Kérlek, ne!

201

Rám néz.

– Tudod, mi az a menekülőszó?

– I-igen. Azt hiszem.

– A nem, az nem mindig jelent nemet. De a menekülőszavad minden
esetben azt jelenti, hogy állj. Ha túl messzire megyek, kimondod a szót.
Megértetted?

Bólintok.

– Mit akarsz, mi legyen a szavad?

Szókincsem távozott az agyamból. Körülnézek a szobában, hátha arról
beugrik valami, kitekintek az óceánra.

– Alkonyat – mondom végül.

Elmosolyodik, bólint, aztán ráköti a drapériát az ágyláb szélső rúdjára.
Nyelek egyet, ahogy figyelem.

Lassan nyúl a jobb lábamért, szétterpeszti a combjaimat. Rám néz, látom a
szemében a kérdést.

– Fogsz bántani?

Tekintete a forradásokra villan.

– Akarod?

– Nem... nem tudom.

– Tudod, mi a szenvedély?

Értetlenül pislogok.

– A legtöbben azt hiszik, hogy csak vágyat jelent. Gerjedelmet. Vad
önfeledtséget. Holott ez nem minden. Ez a „szenvedni” igéből származik.
Behódolást jelent. Kínt és kéjt, Nikki. Ez a passzió. – Arca áttüzesedik. –
Bízol bennem?

– Igen – vágom rá habozás nélkül.

– Akkor bízz bennem, és én elviszlek oda, ahol még sosem jártál.

Bólintok. Olyan éhesen legelteti rajtam a szemét, hogy forró elégedettség
tölt el. Gyengéden lekötözi az egyik bokámat, aztán a másikat. Mire
befejezi, szétfeszített végtagokkal, csupaszon, tehetetlenül, és
cáfolhatatlanul bezsongva fekszem az ágyon.

– Az enyém vagy, Nikki. Hogy megérinthesselek. Megnyugtathassalak.
Élvezhesselek. – Megmarkol a lábam között.

202

Síkos vagyok, égek. Felnyög a vágytól. – Akarlak, Nikki. Beléd akarom
ásni magamat, keményen meg akarlak baszni. Hallani akarom a
sikításodat, amikor elmész. Mondd, hogy te is akarod.

– Igen, ó, igen! – Azóta akarom, hogy először megérintett.

Magamban akartam érezni, amint megtölt és leigáz.

Mellém ül az ágyra, még mindig farmerben és pólóban.

Végighúzza a mutatóujját a hasamtól a mellemig. Lassan körülrajzolja az
egyiket, majd a másikat.

– Csináljam úgy, hogy könyörögsz érte? – incselkedik.

– Könyörögni fogok – felelem tökéletes szemérmetlenséggel.

Kajánul figyel.

– Azt akarom, hogy tüzes legyél és mindenre elszánt.

Nagyot nyelek.

– Már az vagyok.

– Majd meglátjuk. – A pongyoláért nyúl, kihúzza az övpántokból a széles
szalagot, és egyfolytában engem nézve ráborítja a szememre.

– Damien?

– Pszt.

Beköti a szememet. A szóra gondolok – alkonyat – , de megtartom
magamnak. Akarom ezt. Érezni akarom. Mennyivel erősebben érzem
vajon, ha nem láthatok?

Az ágy rugózik, tehát már nincs mellettem. Az alsó ajkamat harapdálom,
és nem vagyok hajlandó kiáltani érte. Kéjes játékot játszik velem, én pedig
nem hátrálok. A teljes skálát bejártam vele a félelemtől és a szégyentől az
ujjongásig és a gerjedelemig. Szerintem egyedül Damien képes erre.
Bármit tervelt is ki számomra, megbízom benne.

Megrándulok, amikor valami hideg és nedves ér a mellemhez.

– Jég – suttogom.

– Ühüm. – De nem beszél, mert a vizet nyalja le rólam, ajka égeti a
mellbimbómat. Végighúzza a jégkockát a hasamon, izmaim ugrálnak és
vonaglanak a hidegtől és az izgalomtól. A szája, a nyelve, az ajka követi a
kockát, forró nyomot hagy a bőrömön.

Rángatom a drapériát, amely megköti a csuklómat, meg akarom érinteni

203

Damient, le akarom tépni a kendőt. Ugyanakkor nem akarom. Van valami
izgalmas abban, hogy ennyire ki vagyok szolgáltatva neki.

A lábam széles terpeszben, éjszakai levegő hűti a csöpögő résemet.
Hánykolódom, hogy csillapítsam a növekvő éhséget, ugyanakkor
hívogatok vele. Vagy követelek. Magamban akarom érezni, méghozzá
most.

– Nyugtalankodunk, Ms. Fairchild?

– Ön kegyetlen ember, Mr. Stark.

Nevetése azt sejteti, hogy nem is tudom, mennyire kegyetlen, aztán ismét
rugózik a matrac. Egy ujj a hasamon marad, de a teste többi részét nem
érzem. Aztán – jaj nekem – forró lehelete meglegyinti a csiklómat, később
pedig az arca súrolja a combom belsejét.

Ekkor majdnem elmegyek, és akaratlanul homorítok.

– Kérlek! – suttogom. – Könyörögni fogok, Damien. Könyörögni fogok.

– Tudom, hogy fogsz. – Érzem erős nyelvcsapását, és felkiáltok, mert
olyan gyönyörűség nyilall belém, hogy az már szinte fáj. – De még nem
vagy kész, nem egészen vagy kész.

– Szerintem tévedsz – durcáskodom, amitől ismét elneveti magát.

Ám ez a nevetés fojtott, mert a szája megint a combom belső oldalán jár.
Szorosan behunyom a szememet a kendő alatt, miközben végighúzza ajkát
a forradásokon, csókjai imádattal járják végig a lábamat. Érzem, ahogy a
nyelvével ingerli a térdhajlatomat, és abban a pillanatban tanulom meg,
milyen érzékeny lehet ez a testrész.

Még vonaglok a bennem zsongó, elektromos bizsergéstől, amikor a
lábfejemhez ér.

– Szép lábujjai vannak, Ms. Fairchild – mondja. – Nem vagyok
lábfetisiszta, de ha az lennék... – Elnémul, a szájába veszi az egyik
nagyujjamat.

Szopja, először gyengéden, majd egyre erőszakosabban, amíg el nem
kezdek hánykolódni, mert ismét érzem a csiklómban is a növekvő
feszültséget. Lüktetek, de nem könyörgök. Damien még nem végzett
velem.

Fogja a másik lábfejemet, végignyalogatja mind az öt ujjat. Utána
felvándorolnak a csókjai a lábszáramon. Mire a combom és a hüvelyem
közötti puha bőrhöz ér, eltévedek a kéj ködében.

204

Legalábbis én azt képzelem. De mikor a szájába vesz, és könnyedén
harapdálja a csiklómat, vad, tüzes, heves bizonyítékot kapok az
ellenkezőjére. Még mindig vannak magaslatok, ahova Damien elvihet
magával.

Szakértő módon bánik a nyelvével, amely először puhán és szelíden, majd
egyre erélyesebben köröz a csiklómon. Szememet szorosan lehunyom a
kendő alatt, zihálva lélegzem. Rángatom a köteléket, amely lefog. Már
nem is létezem, merő gyönyörré változott a testem. A kéj fehér sikolya
vibrál a combjaim között.

Aztán – ó, igen, jaj nekem – szétrobban a világ, és feldobom a csípőmet, ő
pedig szív és szop és nyal, és én kapaszkodom, egyre magasabbra és
magasabbra, míg végül visszahull körülöttem a helyére a mindenség, és a
mellem zihál a robbanás erejétől.

– Most – suttogja Damien, és rájövök, hogy rajtam fekszik.

Számra szorítja a száját, amely tőlem szagos és síkos. Hozzám nyomja
pénisze vastag végét, és belém döfi. – Ó, Nikki – mondja.

Keze lesiklik a testünk között, ráteszi érzékeny csiklómra a hüvelykujját.
Ismét remegek, zihálok, izmaim görcsösen húzódnak össze, még beljebb
rántva Damient is.

– Ez az, így kell ezt. Fáj?

Sikerül kinyögnöm, hogy nem.

– Az jó – mondja. Kissé visszahúzódik, majd felöklel. Szólt, hogy
keményen meg fog baszni, azt is teszi. Megemelem a csípőmet, mert azt
akarom, hogy minél mélyebbre, minél erősebben döfjön.

Mindenestül akarom, és látni is akarom, a fene egye meg.

– Damien – mondom – Damien, vedd le a kendőt.

Félek, hogy elengedi a füle mellett, de az ujjai súrolják a halántékomat, és
lehúzza a fejemről a selyemövet. Fölöttem van, az arca kemény, de a
szemében nincs más, csak gyönyör. Szelíden elmosolyodik, és
megcsókolja a szám sarkát. Az eszelős baszás érzékien lelassul, és ez még
őrjítőbb, mert így hosszan el tudja nyújtani az élvezetet. Felőlem
nyújthatja az örökkévalóságig.

Aztán érzem, hogy egyre keményebbek az izmai. Behunyja a szemét,
homorít, és érzem az édes feszülést, amellyel belém élvez.

– Kurva életbe, Nikki! – mondja, és rám borul.

205

Hozzá akarom nyomni a testemet, de még mindig fogoly vagyok.

– Damien – suttogom. – Oldozz el.

Lefordul rólam, és melegen, tunyán mosolyog. Valamikor óvszert
húzhatott magára, most lehántja, beleejti egy kis szeméttartóba az ágy
mellett, majd gyorsan leoldja rólam a függönyöket. Nem élvezhettem a
vetkőzését, de most részese vagyok a látványnak.

Lehet, hogy évek óta nem teniszezik hivatásszerűen, de még mindig
atlétateste van: hosszú, vékony, és rohadtul szexi.

– Gyere ide – mondja érdesen, mihelyt eloldozott. Magához húz, hátam a
mellkasához tapad, a fenekem a nagyszerű farkához. A combomat
simogatja, közben a vállamon sétáltatja az ajkát. – Élveztem, hogy úgy
dughattalak meg, hogy ki vagy kötözve – mondja. – Ebben esetleg tovább
is léphetünk.

– Tovább?

– Hallottál már a kinbakuról?

– Nem.

Keze átsiklik a combomon, és megpihen a résemen. Ujjai könnyedén
simogatják a fanszőrzetemet.

– Lényegében megkötözést jelent – magyarázza. – A mozgás
korlátozására, ugyanakkor a célja az örömszerzés. – Ujjai becsúsznak a
combjaim közé. Elakad a lélegzetem, mert elképeszt, hogy milyen
borzasztóan kívánom már megint. Az ujjával dörgöli a csiklómat, és azt
suttogja: – Minden a kötelek elhelyezésén múlik.

– Ó – lehelem.

– Élveznéd?

– Nem... nem tudom. – Nagyot nyelek. – Ezt élveztem – vallom be.

Simán belém nyomja az ujjait. Felnyögök.

– Igen – mondja. – Veszem észre.

Engem ingerel, hogy fölgerjesszen, de érzem a farka mocorgását a
fenekemen. Ismét keményedik. Mozgatom egy kicsit a faromat, hogy
gyorsítsam a folyamatot.

– Nohát, nohát, Ms. Fairchild! Maga rossz kislány!

– Nagyon – mondom. – Basszon meg újra, Mr. Stark.

Megharapja a fülcimpámat, csak annyira, hogy megnyikkanjak.

206

– Térdre.

Hátranézek rá.

– Tessék?

– Térdre.

Engedelmeskedem.

– Tedd szét a lábad.

Szétteszem. Így még sosem szexeltem – ugyan, kit hülyítek, még sosem
szexeltem úgy, mint Damiennel. Kiszolgáltatottnak érzem magam. És
igen, bírom az érzést.

Mögöttem van, végighúzza a tenyerét a fenekemen, azután előrehajol, és
megcsókolja az arcomat.

– Édes – mondja. A lábam közé dugja az ujjait, simogatja a csiklómat,
érintése túl van a gyönyörűség határán.

Fölemeli a kezét, rányomja a hüvelykujját a végbélnyílásomra. Az alsó
ajkamba harapok.

– Ne – suttogom.

– Ne? – ismétli. Fokozza a nyomást, amitől döbbenetes érzések futnak
végig rajtam. – Semmi alkonyat?

Levegő után kapkodok. Elneveti magát.

– Nem – ismételi. – Igazad van. Még nem. Most nem. – Végighúzza az
ujját a farpofák között, felhördülök. – De nem sokára, Nikki – mondja. –
Mert nincs olyan részed, amely ne lenne az enyém. – Gyorsan belenyomja
két ujját a hüvelyembe, miközben a hüvelykujja töve még mindig a
faromra tapad. Izmaim összehúzódnak, beljebb akarják rántani. Nem
titkolhatom, mennyire felizgultam. Még ha csak magamnak vallom be,
akkor is mindent ki akarok próbálni Damien Starkkal. Az égvilágon
mindent.

– Tenyerelj le – mondja – és támaszkodj a könyöködre. Így.

A matracon vagyok, a fejem lent, a fenekem a magasban.

Ja, feltárulkozva, és ez így jó. De nincs időm a pozíción elmélkedni, mert
Damien beleerősít. Rám hajol, egyik keze a mellbimbómat simogatja, a
másik a résemmel játszik, ki be, ki-be.

– Nagyon feláll tőled – mondja.

Hallom, ahogy feltépi az óvszeres tasakot, és a következő percben érzem a

207

farka nyomását. Keményen kúr, és én nem is akarom, hogy vége legyen, a
fene egye meg. Döféseinek ereje végigtol az ágyon, az acél ágykeretbe
kapaszkodom, lökésre lökéssel válaszolok, beleveszve az érzésbe és
összecsapódó testeink hangjába.
Megérzem, amikor közel jut a csúcshoz. Keze visszatér a csiklómra,
gyömöszöli, ingerli, egyre közelebb visz.
– Gyere velem – követeli. – Elmegyek, és azt akarom, hogy te is gyere
velem. – Belém élvez, abban a pillanatban én is kielégülök, miközben
csillagzáporral áraszt el bennünket a mindenség.
Kiürülten, összegabalyodott tagokkal rogyunk le az ágyra.
Mihelyt a testem ismét működik, felkönyökölök, megsimogatom az arcát.
Szexi és gyűrött, mint aki nagyon jól kibaszta magát. Finom kis
elégedettség tölt el.
Rám néz, és elmosolyodik.
Kacér mosolyra húzom a számat.
– Hát ez finom volt! – mondom. – Megismételhetjük?

208

21

– Finom? – ismételi, sértődöttséget mímelve, ám a szeme sarkába gyűrődő
ráncok elárulják, hogy nevet. – Ez nem egyszerűen finom volt! Ez rakéta
volt a Holdba! Ez kurvára fantasztikus volt!
Guinness-minőség volt! Ez a baszás ezerszer különb volt, mint az a cipő,
amelyet akkor viseltél, amikor megismerkedtünk.
– Nem gondoltam, hogy emlékszel rá.
Belefúrja ujjait a hajamba, és sóhajt.
– Emlékszem én rólad mindenre.
Ha azt veszem, milyen jól ismeri tanulmányaim részleteit, talán nem is
túloz.
– Nem is emlékeztél a szépségversenyre.
– A Dallas Convention Centerben volt. Paprikavörös estélyi ruhát és
türkizkék fürdőruhát viseltél. Kábé öt kilóval kevesebbet nyomtál, és olyan
kéjjel gusztáltad a sajttortát, amitől az embernek feláll a farka.
Nevetek.
– Ja, valószínűleg.
Megsimogatja a mellemet és a csípőmet.
– Gömbölyűn jobb.
– Szerintem is. De anyám majdnem szívrohamot kapott, amikor közöltem
vele, hogy nem számolom többé sem a szénhidrátokat, sem a kalóriákat. –
Elvigyorodok. – Hihetetlen, hogy még mindig emlékszel rám!
– Te voltál az egyetlen versenyző, akin látszott, hogy él, annak ellenére,
hogy hazugság volt minden, amit csináltál. Vagy talán éppen azért.
– Hazugság? – Érdeklődve felkönyökölök. – Hogy érted ezt?
– Pontosan úgy, ahogy ott mondtam. Nem akartál ott lenni.
Megéreztem benned a rokonlelket.
– Igazad volt. Az volt az utolsó szépségversenyem. Utána végre sikerült
megszabadulnom. – Összevonom a szemöldökömet. – Rokonlélek? Ezt
azért mondtad, mert te is abba akartad hagyni a teniszezést?
Az arca elsötétül.
– De mennyire.

209

Remélem, nem látja rajtam a szomorúságot. Eszembe jut, ahogy a
konferanszié bemutatta a szépségversenyen: ez itt Damien Stark, aki most
nyerte meg az US Opent. Olyan tehetséges volt, de elraboltak tőle minden
örömöt. Bizonyos, hogy nem mindent mondott el nekem. Megtudom-e tőle
valaha is a teljes igazságot?

Megsimogatja az arcomat. Elmosolyodom.

– Mindketten kiszálltunk – mondom, erővel lerázva magamról a
melankóliát. – És most már mindkettőnknek szabad felfedezni más
lehetőségeket.

Kajánul mosolyog, a keze lefelé vándorol rajtam.

– Hadd mutassam meg, mit akarok felfedezni.

Elakad a lélegzetem, amikor belém dugja az ujjait.

– Nagyon érzékeny?

Az, de nem akarom bevallani.

– Nem – suttogom.

– Örömmel hallom. – Hanyatt fektet, rám fordul. A súlya maga a gyönyör.
A nyomásától biztonságban érzem magam. Olyan, mintha magához ölelne,
és védelmezne. Puha csókokkal borít el: az ajkamnál kezdi, a nyakamon
folytatja, majd visszatér, hogy megcsókolja a fülemet. – Arra gondoltam,
hogy próbáljunk ki valami újat – mondja. – Vagy inkább valami régit.

– Régit?

– A szimpla, régimódi misszionárius-pózt. Tedd szét a lábad – mondja, és
elégedetten felnyög, amikor engedelmeskedem. Nekem nyomja széles
makkját, de még nem hatol belém, csak egy kicsit mozog, hogy ingereljen
mindkettőnket.

Pihegve lélegzem, és amikor már ott tartok, hogy mindjárt megtörök és
rimánkodni fogok, felöklel. Felhördülök, homorítok, arcom egyszerre
rándul meg a kíntól és a kéjtől.

– Azt hiszem, valaki megszegte a szabályokat – mormolja.

Rátalált a ritmusra, ütemesen döföl. – Azt hiszem, hazudtál, amikor azt
mondtad, hogy nem fáj.

Csintalanul fölvigyorgok rá.

– Talán azt mondtam. Talán megérte.

– Finoman és lassan fogom csinálni – mondja, és azt is teszi, annyira

210

lelassul, olyan mélyre hatol, hogy az már kínzás. A feszültség addig
fokozódik bennem, amíg fel nem robbanok, hogy utána ernyedten
fogadjam magamba. Ő is gyorsan elélvez: megmarkol, belém vágja magát,
azután rám hanyatlik.

– Azért a hagyománynak is megvannak a maga erényei – mormolom.
Damien fölnevet.

Pár percen át csak fekszünk a sötétben, és hallgatjuk az óceánt.

Aztán Damien kézen fog.

– Gyere, zuhanyozzunk le, és együnk.

Egyik javaslat ellen sincsen kifogásom. Visszaveszem a pongyolát, és
átmegyek a kandalló előtt a fantasztikus látványt nyújtó, meztelen Damien
mögött a második emeletnek abba a részébe, ahol még nem jártam. Egy
dekoratív konyhát találok ott, akkora, mint egy étterem – „csak egy kisebb
fajta, partikra” egy félkész hálószoba fogad és a legdöbbenetesebb
fürdőszoba, amelyet életemben láttam. Legalább kétszer akkora, mint
Jamie lakása. A mennyezet több mint négy méter magas, és színtiszta
üvegből áll.

Most még sötét űr, de ha Damien felkapcsolná a villanyt, a csillagok
hunyorognának le ránk.

Az egyik fal teljes hosszában gránitkő pult húzódik, amelybe két hatalmas
kézmosó kagylót mélyítettek. Mindkettő fölött tükör. A túlsó kézmosó
mellett villanyborotva, fogkefe és egy borotválkozás utáni arcszesz. Az
innenső mellett is fogkefe, de még nem bontották ki a csomagolásból.
Mellette apró doboz. Kíváncsian kinyitom.

Alapozót és púdert találok benne, mindenféle szemfestéket és
szemhéjceruzát, az összes kedvenc árnyalatomban.

– Honnan tudtad, hogy ezt kell vásárolni?

– Találékony ember vagyok – feleli.

Elkomorodom. Miért nem kérdezte meg tőlem, milyen márkát és színt
szeretek? Kissé úgy érzem magam, mintha mikroszkóp alatt lennék, ahol
már semmi sem egészen az enyém. Anyámtól is mindig így éreztem
magamat, de Damien nem Elizabeth Fairchild. Attól félek, hogy
túlreagálom a dolgot.

– Mi a baj?

– Semmi. – Nem is bírok mosolyogni.

211

– A cipőd mérete és a kedvenc sminkes kellékeid listája is megvan a
Macy’s-nek – mondja gyengéden.

– Ó. – A fejemet csóválom. Hülyének érzem magam. Mély lélegzetet
veszek, ránézek. – Köszönöm.

– Nagyon szívesen.

Végighúzom az ujjamat a hűvös pulton.

– Döbbenetes ez a szint. Holott még nem is készült el a ház.

– Gondoskodtam róla, hogy azokkal a részekkel készüljenek el, amelyek
fontosak erre a hétre.

– Ó. Mikor csináltattad?

– Miután beleegyeztél. Érdekes, milyen gyorsan elkészülnek a dolgok, ha
megfelelő árat fizetnek értük.

– Nem kellett volna ennyit fáradnod értem.

– Nem akartalak egy építkezési területre hozni. – Nyújtja a kezét,
megfogom. Hátravezet a fürdőszobában, el a zuhany mellett, amelyben
legalább tizenkét zuhanyrózsa van és egy akkora fürdőkád, mint egy
úszómedence.

Egyetlen beépített szekrény terpeszkedik a fal mellett, de az hatalmas.
Belépünk, látom, hogy középen konyhai pultra emlékeztető valami osztja
ketté, de ennek a két oldalán olyan fiókok vannak, mint egy kredencben. A
pult közepén távirányító hever, Damien fölemeli, és megnyom rajta egy
gombot. A fürdőkádba zubogni kezd a víz.

A szekrény bal oldalában van néhány fehér ing, pár farmer és másmilyen
nadrág, és még valami egy ruhatartó zsákban, talán szmoking. Mindent
egybevetve nagyon kevés. Viszont a jobb oldalt dugig tömték köntösökkel,
ruhákkal, szoknyákkal, blúzokkal. És cipőkkel. Több száz pár cipővel.

– Ez is az enyém? – kérdezem, felvonva a szemöldökömet.

– Remélem, mindegyik illeni fog a lábadra.

– Tudod, hogy a szórakozáshoz hozzátartozik a vásárlás is?

– Már megígértem neked egy bevásárló körutat, de addig is lesz miből
válogatnod.

A szememet forgatom.

– Mi van a kredencben? Bugyi?

– Nem. – A szája megrándul. – Azt hiszem, azt már tisztáztuk, hogy bugyi

212

nem szükséges.

– De mikor otthon vagyok – és állásinterjúkra is kell mennem ezen a
héten, remélem.

– Nincs bugyi – ismétli. – Ezen a héten nincs. Hacsaknem én mondom.

Vitatkozni akarok, aztán mégsem teszem. Különben is csak a forma
kedvéért tenném. Mert tulajdonképpen izgat a gondolat, hogy meztelen
legyek a ruha alatt, abban a tudatban, hogy azért, mert Damiennek így
tetszik. Rá gondolnék minden alkalommal, amikor megsimogat a szellő.

– Melltartó? – kérdezem.

Megnézi a mellemet a piros köntös alatt.

– Nem – feleli. A mellbimbóm azonnal kihegyesedik a vágytól.

Észreveszi, felcsillan a szeme az izgalomtól.

– De mindenki látni fogja – mondom.

– Hadd lássák – feleli. – Gyere. – Követem a kádhoz. – Nem túl forró?

Belemártom a kezem. Forró, de nem elviselhetetlenül. Közel sem jár
hozzá.

– Csakugyan? – Annyira elfordítja a hideg vizes csapot, hogy végül már
csak csörgedezik belőle.

– Ez habfürdő? – kérdezem, egy beépített adagolóra mutatva.

– Próbáld ki.

Megnyomom a gombot. Kibuggyan a virágillatú gél, belefolyik a vízbe,
amely azonnal habzani kezd. – Ez ám a fürdő! – mondom nevetve. –
Beleülhetek?

– Természetesen.

Ledobom a pongyolát, bemászom a kádba. A meztelen Damien követ. A
hátát a kád oldalának dönti, aztán a lábai közé ültet. Érzem megpuhult
farkának nyomását a fenekemen. Riszálok egy kicsit, amitől megmoccan.

– Tökfacsaró – dünnyögi Damien. Folyékony szappant nyom a tenyerébe,
és mosdatni kezd, végigsimogatja a habbal a karomat, a mellemet, azután
az ágyékomat. Behunyom a szemem, hátradőlök, érzem, ahogy
keményedik, és azt is, ahogy a testem ismét megnyílik neki. Csak pár
perce volt az enyém – és most már tényleg sajgok egy kicsit –, de még
mindig kívánom. Uramisten, mennyire kívánom!

Az ujjaival ingerel, gyöngéd köröket rajzol a csiklómra, amitől

213

mocorognom kell.

– Nem foglak megbaszni még egyszer – suttogja. – És nem is csinálom
úgy, hogy elélvezz.

Szótlan tiltakozással fészkelődöm.

– Holnap – mondja. – A várakozás jó dolog.

– Komisz vagy – közlöm vele.

– Nem láttál te még semmit. – Megmarkolja a derekamat, és szembefordít
magával, úgy, hogy az ölében térdelek. Igen érdekes a helyzet, miután
most közölte velem, hogy nem fog megbaszni, viszont a farka kettőnk
között meredezik. Megfogom, simogatni kezdem. Puhán, ingerlően.
Olyan, mint a bársonnyal bevont acél.

Magamba akarom dugni. Szemérmetlenül, őrülten akarom. – Szóval te
nem baszol meg engem – mondom halkan. – De ez nem jelenti azt, hogy
én nem baszhatlak meg téged.

Amikor megemelem a csípőmet, látom a tüzes meglepetést az arcán.

– Ne! – figyelmeztet.

– De igen! – Beállítom magam alatt a farkát, gyorsan ráereszkedem.
Megkapaszkodom a vállában, hátraszegem a fejemet, homorítok, és
lovagolni kezdek.

– Francba, Nikki! – nyögi vadul. Megragadja a csípőmet, átveszi tőlem a
munkát. Kezdem megtanulni a testét, tudom, milyen gyorsan beindul.
Keményebben, gyorsabban, türelmetlenebbül mozgok. – A francba,
mindjárt elmegyek!

Robbanásszerűen elélvez, azután magához szorít. Zihál, a teste elernyed. –
Hát ez... váratlan volt – mondja. – És kurvára szédületes

– teszi hozzá, amitől, szexinek és hatalmasnak érzem magamat.

Megsimogatja az arcomat.

– Nem húztál rám óvszert.

Furcsa szégyenkezéssel sütöm le a szemem.

– Feltételeztem, hogy semmi bajod. Így van, ugye?

– Így – feleli. – De nem csak erről van szó.

– Szedem a tablettát – mondom. Azt nem árulom el, hogy nem annyira
fogamzásgátlás céljából, mint a görcsök ellen.

214

– Az jó – jelenti ki. – Sőt, kitűnő.

Leszállok róla, összekuporodom mellette a gyorsan hűlő vízben.

Magához ölel, egy idő után feláll, engem is felállít. Hagyom, hogy
kisegítsen a medencéből, és szárazra dörgöljön azzal a fajta vastag
fürdőlepedővel, amilyet eddig csak gyógyüdülőkben láttam. Tartja a
pongyolát, hogy belebújhassak, majd megköti a derekamon az övét.

Következőnek ő szárítkozik meg, és felvesz egy egyszerű pamutköntöst.

– Gyere – mondja, és az ágyhoz vezet.

Felnyit egy ládát, kivesz belőle két párnát meg egy könnyű pokrócot,
amelyet a paplanra terít. Hívogatóan megemeli a paplan csücskét. Már
feküdnék is be az ágyba, amikor rám szól: – Vesd le a pongyolát. –
Kioldom az övét, lecsúsztatom a vállamról a puha anyagot, amely a
lábamhoz hull.

– El ne aludj itt nekem! – figyelmeztet, miután betakargatott. – Mindjárt
jövök.

Hasra fordulok, és kinézek az óceánra. Az ablak még mindig nyitva van, a
szobába befúj az éjszakai hűvös szél, de a paplan alatt finom meleg van.
Az éjszaka fekete, a fényszennyezés annyira minimális, hogy látom a
magasban a hunyorgó csillagokat.

Damien pár perccel később mellém ül a matracra. Bort, sajtot és szőlőt
hozott egy tálcán. Széles mosollyal felülök, begyűröm a párnát a hátam és
a hideg vaságy közé.

– Nyisd ki a szád – mondja. Amikor engedelmeskedem, szemenként
megetet velem egy fürtnyi szőlőt. – Gyönyörű vagy, Nikki – mondja. –
Elhiszed nekem?

– Ha te mondod, akkor igen.

Ráteszi a kezét a lábamra a takarók alatt.

– Mióta?

Nem teszek úgy, mintha nem érteném.

– Tizenhat voltam, amikor elkezdtem – válaszolom. – A nővérem férjhez
ment, és elköltözött otthonról, anya pedig úgy istenigazából belehúzott a
versenyeztetésbe. Tudom, hogy pitiáner dolognak hangzik, de Ashley volt
az egyetlen kapaszkodóm. Amikor elment, annyira kétségbe estem, hogy
kiszedtem a győzelmi vitrinből a koronákat, és elgörbítettem őket. Nem
úgy, hogy anya észrevegye, csak annyira, hogy ne legyenek tökéletesek. –

215

Vállat vonok. – Azután áttértem a koronákról a bőrömre.

– Miért vagdostad magadat?

– Komolyan nem tudom. Kényszer volt: egyszerűen azt éreztem, hogy erre
van szükségem. Vagy vagdosok, vagy lezuhanok valami fekete pokolba.
Annyira meghasonlottam, mintha nem az enyém lenne az életem. A
fájdalom adott egy horgonyt. Utólag úgy látom, azért, mert olyasmi volt,
amihez anyám nem férhetett hozzá. Akkor csak annyit tudtam, hogy segít.
Nehéz ezt elmagyarázni. – Vállat vonok. Szeretném, ha megértene, holott
én se igazán értem magamat, és nem szeretek beszélni erről.

– De én értem – mondja.

Ránézek, hogy udvariaskodik-e, de őszinte az arca.

– Tizenhat – tűnődik. – De mikor én láttalak versenyezni tizennyolc
évesen, nem voltál sebhelyes.

– Mert a csípőmet vagdostam – mondom. – Kezdetben csak azt. A csípőt
elég könnyű álcázni, még egy szépségverseny öltözőjében is.

– Mi változott? – kérdezi. Fogja a kezem, gyengéden cirógatja az ujjaimat.

– Ashley – válaszolom. – Amikor tizennyolc voltam, öngyilkos lett. A
férje elhagyta. Anyám elszörnyedt. Azt mondta, csakis Ashley csinálhatott
valamit, amivel elűzte a férjét. Nyilván Ashley is így gondolta, mert a
búcsúlevelében csődtömegnek nevezte magát. – Nyelek egyet, és hálás
vagyok neki, amiért szorítja a kezemet. – Ekkor jöttem rá, mennyire
gyűlölöm az anyámat. De még mindig
nem volt bátorságom közölni vele, hogy szarok a szépségversenyekre.
Úgyhogy összevagdostam a combomat. – Gúnyosan mosolygok. – Azt
jóval nehezebb elrejteni.

– Hívott orvost?

– Nem. Először csak azt hajtogatta, hogy mennyire elkúrtam a terveit, és
mekkora szégyen ez neki. Utána azt mondta, micsoda önző dög vagyok,
eldobtam a pénzt meg az ösztöndíjat, ami a díjakért jár, és most már
valószínűleg sosem fogok magamnak férjet.

Damien nem szól, de látom, ahogy a tekintete kigyúl, és az izmai
megfeszülnek a dühtől. Uralkodik magán, nehogy kirobbanjon, és ez, hogy
értem haragszik, erőt ad a folytatáshoz.

– Azt mondta, megcsúfoltam azt a kemény munkát, amit végzett, nem is
érti, miért fáradt éveken át egy ilyen ostoba libával. Azt mondta,
tönkretettem a testemet és a jövőmet. Azt hiszem, valahol hittem is neki,

216

mert már Austinban jártam egyetemre, amikor még mindig vagdostam
magamat.

Egy pohár bort nyújt felém. Hálásan elfogadom. – Rettegtem, magányos
voltam és kétségbeesett. De aztán elmentem egy pszichiáterhez, a dolgok
kezdtek jobbra fordulni, és végül abbahagytam. – Iszom egy kortyot. –
Anyámnak van pénze – folytatom. – A vagyona nem mérhető a tiédhez, de
a nagyapám halála után ő örökölte a családi olajvállalatot meg egy csinos
summát a bankban. – Nem teszem hozzá, hogy anyám ügyetlensége
hazavágta a vállalatot, amelyet végül kénytelen volt eladni. Most azt éli
fel, ami a bankban van, és a vagyon évről évre apad, mert fogalma sincs,
hogy kell forgatni a pénzt, tanácsadót pedig nem hajlandó fogadni. Többek
között ezért akarom megtanulni, hogyan kell vezetni egy vállalkozást, még
mielőtt nekem is lenne egy.

– Mindenesetre az apanázsomat megvonta, amikor közöltem, milyen
szakot választottam. Az ő leánykája csak ne tanuljon fizikát.

De nekem így volt a legjobb: egyszer csak nem szuszogott már a
nyakamba. Nem kellett tökéletesnek lennem. Nem hagytam abba azonnal a
vagdosást, de lassan kezdtem javulni, és egy idő után már nem volt
szükségem rá.

Zúdulnak ki belőlem a szavak. Ilyen sokat még senkinek sem mondtam el
magamról. Még Jamie és Ollie is csak kis adagokban kapta az igazságot.
De jó érzés, hogy kiadhatom magamból, még akkor is, ha Damien
tekintetében egyre nő a gyűlölet.

És még így sem mondtam el mindent...

Az éjjeliszekrényre helyezi a poharainkat, elviszi az útból a tálcát és az
ételt, aztán magához húz. Fejem a vállán pihen, ujjai lassan járnak fel-alá a
karomon.

– Megértem. Hidd el, megértem.

Szorosan behunyom a szemem. Hiszek neki.

– De mi az, amit nem mondasz el?

Csak pislogok.

– Hogy... miből tudod?

– Abból, ahogy elrohantál tőlem – feleli egyszerűen.

Kibújok az öleléséből, az oldalamra fekszem.

A vállamra teszi a tenyerét. Behunyom a szemem.

217

– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy „alkonyat?” – suttogom.

Ujjai megszorulnak, majd ellazulnak a vállamon.

– Ha muszáj, akkor csináld. – A kezemért nyúl, az ujjaink
összekulcsolódnak. – Vagy kapaszkodj belém.

Nem tudom, honnan vágjak bele, úgyhogy a legkönnyebb részénél
kezdem.

– Sosem feküdtem le Ollie-val – mondom. – Legalábbis nem úgy, ahogy te
érted.

Hallgat, én pedig folytatom. Mondom a történetemet Damiennek és az
éjszakai égnek. – Körülbelül egy héttel Ashley születésnapja, és pár évvel
az öngyilkossága után történt. Nagyjából felhagytam a vagdosással, de
néha – nos, néha szükségem volt rá. De már javultam. Ollie tudta. És
Jamie is. Ők segítettek.

– Mi történt?

– Berúgtam. De mint az állat. Anya telefonált, és leápolt egy kicsit.
Őrülten hiányzott Ashley. Akkor jártam azzal a hapsival.

Kurttel. Hónapok óta randiztunk, és bár nekem nem ment azonnal, de
idővel le is feküdtünk egymással, és azt mondta, őt nem érdeklik a
forradások, mert gyönyörű vagyok, és az egyéniségem a fontos, nem a
sebeim vagy a csöcsöm meg a többi. Csak én, ő és a kapcsolatunk.

Én pedig hittem neki, és a szex jó volt, becsszóra. Jókat szórakoztunk
együtt.

Mély lélegzetet veszek, hogy legyen erőm folytatni. – De azon az éjszakán
mindketten pocsolyarészegre ittuk magunkat. Tényleg, azt se tudom, hogy
sikerült felállítania. De sikerült és dugtunk. Utána ránézett a lábamra, és...
– A hangom elcsuklik az emléktől. – És azt mondta, hogy szerencsém,
amiért van egy csinos arcom, meg egy ilyen édes muffom, mert egyébként
egy idegbeteg luvnya vagyok, a sebeimtől pedig okádni tudna.

Mélyeket lélegzem, csak az eget nézem, és markolom Damien kezét. Még
most is a rosszullét kerülget az emléktől. Megbíztam Kurtben, ő pedig
kicsinált.

– Elmentem Ollie-hoz – folytatom. – Tudott a sebeimről, a barátom volt,
és tudtam, hogy tetszem neki. És megpróbáltam elcsábítani.

– Nem akart lefeküdni veled – mondja Damien.

– Nem akart megbaszni – helyesbítek. – Csak levette a farmeromat, és azt

218

mondta, hogy ezek a sebek arra figyelmeztetik, mit kellett kiállnom, és azt
mondta, hogy erősnek tart. És nem akarja, hogy tovább vagdossam
magamat. Hogy különb vagyok az anyámnál, és el kell felejtenem a
Kurthöz hasonló seggfejeket.

Fejezzem be az iskolát, és húzzak el a fenébe Texasból. Aztán addig tartott
a karjai között, amíg el nem aludtam.

Sikerül bágyadtan elmosolyodnom. – Azt hiszem, ő segített át rajta. Bár
azért van még min túltennem magamat, hm?

Könnyedre veszem a hangot, de Damien nem reagál.

– Damien? – Hasra fordulok, hogy ránézhessek, és rögtön fel is ülök, mert
olyan az arca, mintha alig bírna a haragjával. Megfogom a kezét. – Ami
volt, elmúlt.

– Egyszer kapjam el azt a stricit. Mi a családneve?

Habozok. Tekintve, hogy Damiené a fél világegyetem, inkább nem árulom
el.

– Nem érdekes. Hol van már a tavalyi hó! Túl vagyok rajta – hazudom.

Gyanakodva kémlel, de én angyalian mosolygok.

– És a többi férfi, akivel lefeküdtél?

Erre a kérdésre azért nem számítottam. Elborul az arcom.

– Nem volt több férfi. Csak az első, amikor tizenhat éves voltam – valami
egyetemi előkészítős idióta, akit anya szabadított rám. Utána pedig Kurt. –
Vállat vonok. – De nem is baj. Persze randiztam és hülyéskedtem én is, de
elsősorban a tanulással törődtem. Nem ücsörögtem az
elefántcsonttoronyban azon morfondírozva, hogy miért nem lakatolja ki
senki az erényövemet. És van egy igazán kellemes vibrátorom.

Hahotázni kezd.

– Van?

El sem hiszem, hogy ezt én mondtam. Fontolgatom, hogy azt hazudom,
csak vicceltem, de aztán bólintok.

– Egy napon esetleg megmutathatnád. – Tenyere végigsiklik a pucér
fenekemen. Bevallom, nagyon kísértő a javaslat, csak nem hiszem, hogy
lenne bátorságom hozzá. Bár úgy tűnik, Damien mellett nagyon sok
váratlan dologhoz van bátorságom.

– És Kurt után? – kérdezi. – Tovább vagdostál?

219

– Nem. Párszor nagyon akartam, de mégsem.

– A parkolóban?

Eszembe jut az árnyék, miközben keresem a kulcsaimat.

– Te voltál az?

– Aggódtam, hogy úgy elrohantál.

– Féltem, hogy mit gondolsz majd. Te olyan... Kívántalak, de már ott
tartottunk, hogy mindjárt meglátod, és...

Megcsókolja a homlokomat.

– Tudom. Megvágtad magadat?

– Gondoltam rá – vallom be. – Még bele is nyomtam a kulcsaimat a
combomba. De hogy vágni? – A fejemet rázom. – Nem, azt nem.

– Nem is fogsz. – A hangja kemény, komoly. Két tenyerébe fogja az
arcomat. – Kérdezted, hogy foglak-e bántani. Sok mindent csinálok – sok
mindent akarok csinálni veled. És ha fáj, csak azért, hogy fokozza a
gyönyört. Oké?

Bólintok.

– Nem foglak megvágni. Az nem az én stílusom. De még ha az lenne,
veled akkor sem csinálom. Megértetted?

Nyelek egyet, és bólintok. Kissé feszengek, mert ez lassan már
pszichiátriai tanácsadásra kezd emlékeztetni. Ugyanakkor a szavaitól, az
aggódásától úgy érzem, mintha babusgatnának. Mintha több lennék egy
lánynál, akit egy hétre bevett az ágyába.

– Még mindig szükséged van a fájdalomra? – kérdezi.

– Azt hittem, hogy nem – válaszolom. – De ott, az autóban... akartam, de
nem tettem meg.

– Ha szükséged van rá, szólj nekem. – A hangja kemény.

Türelmetlen. – Megértetted?

Bólintok, azután összegömbölyödöm mellette, és hagyom, hogy simogassa
a hajamat. Mert azt is hallom, amit nem mondott ki: hogyha szükségem
van támaszra – ha azért kell a fájdalom, hogy összeszedettnek,
valóságosnak érezzem magamat –, akkor Damien ott lesz nekem. Amire
szükségem lesz, ő megadja nekem.

Picit borzongok. Még sosem tárulkoztam ki ennyire senkinek, még Ollie-
nak vagy Jamie-nek sem. És még sosem éreztem, hogy ennyire vigyáznak

220

rám.
– Hát te, Damien? – kérdezem végül. – Neked mire van szükséged?
Rám néz, és egy pillanatra azt hiszem, most elmondja a titkokat, amelyeket
mélyen magába temetett. Hogy ad nekem egy kulcsot az ajtóhoz, ahonnan
belátok az igazi Damien Starkba. Végül is, amennyire megnyíltam előtte,
így lenne tisztességes. De aztán megváltozik az arca, és már csak a pajkos
szikrákat látom a szemében.
– Rád – feleli, és megcsókol.

221

22

– Szöszi, te csak úgy sugárzol ma! – vigyorog Blaine, miközben állok
piros pongyolában a nyitott ablakból beszűrődő reggeli fényben. – Szóval
úgy gondolod, hogy most már jól vagy?

Csinálhatjuk lassan, ha akarod.

– Kösz, jól vagyok. Mondta Damien, miért buktam ki? – Megkértem
Damient, magyarázza el Blaine-nek, hogy nem azért estem szét tegnap,
mert modellt kellett állnom, hanem attól, amit Blaine-nek meg kell
festenie.

– Mondta, én pedig ugyanazt feleltem, amit neked fogok: azt nem
számítva, hogy magadnak okoztál szenvedést, én csak örülni tudok, ha
ráfesthetem a sebeidet a képre. Egyes modellek, főleg a hivatásosak
olyanok, mintha festékszóróval készültek volna. Nekem jöhet minden,
csak életszaga legyen. Komolyan, Nikki. Majd én igazságot szolgáltatok
neked.

– Hiszek neked. – Kicsit elmozdulok, ráteszem az egyik kezemet az
ágytámla szélén a gombra, a másikkal a függőnyért nyúlok. – Talán így?

– Hát, nem tudom – mondja mögöttem Damien. Megfogja a derekamat, az
ablak felé fordít. – Ne tegyünk kintre egy ventilátort, hogy valóban
lobogjanak a függönyök?

– Vissza kell majd akasztanod azt a kettőt, amiket lerántottál – somolygok.

– Tessék? – értetlenkedik Blaine. Damien fölnevet.

– Mit szólsz hozzá? – kérdezi Blaine-től, nem reagálva arra, amit a
függönyökről mondtam.

– Te vagy a főnök.

– Te vagy a művész.

Blaine felvonja a szemöldökét, és rám mosolyog.

– Ilyen se volt még. Evelyn szerint patrónusunk senkitől sem tűri el a
dirigálást.

– Én nem dirigálok, csak a véleményedet kérdezem – jelenti ki Damien. –
Azt nem mondtam, hogy el is fogadom.

Blaine tanulmányoz, megkerül, végül pár ujjnyival balra tol.

Aztán vissza jobbra. Majd kissé átlósan.

Hátrál, az állát fogja, Damienre néz, aki pár ujjnyival előbbre húz, majd

222

más szögbe állít.

– Fiúk! – Kezdem annak a megvásárolt ingóságnak érezni magamat, aki
vagyok.

– Ez így jó – mondja Blaine. – Maradj így. Szerintem ihletem támadt.

Nagyon igyekszem nem mozogni, ugyanakkor a szemem sarkából lesek rá.

– Mit szólnál egy tükröződéshez? – kérdezi Damientől, majd elsiet
mellettem, mielőtt Damien válaszolhatna. – Esküszöm, szédületes lesz! –
Elém húzza az egyik üvegtáblát. Ezt leszámítva a fal továbbra is üres. –
Látod? Ugye, hogy igazam van?

Visszatér az irdatlan vászonhoz, amelyet az egyik asztalhoz támasztott.
Kicsit arrébb megy, mintha keresne valamit, majd előreszögezi a
mutatóujját.

– Ott! A tükörkép az üvegen, a szellő, és a nő, ahogy kifelé néz.

Lélegzetelállító lesz!

– Az arc? – kérdezi Damien.

– Takarásban. Valószínűleg lefelé néz. És a tükörkép elmosódott.

Semmi rajzos. Bízz bennem, rendkívüli lesz!

– Nekem tetszik – jelenti ki Damien. – Nikki?

Megállom, hogy ne tekintsek rá, mert hátha tönkretenné a kompozíciót.

– Én is beleszólhatok? – kérdezem játékosan. – Azt hittem, megvásároltál.

– Igen – mordul fel, és odaáll elém. Kihívóan néz Blaine-re.

– Jöhet a tükörkép. Olyan sokat akarok belőle, amennyihez csak
hozzájuthatok. Ma még nem kaptam eleget.

Ég az arcom, mert ez elég sikamlós tréfa. Éppen a zuhany alatt voltunk,
amikor Blaine bezörgetett – és nem csak zuhanyoztunk.

Éppen akkor akartam folytatni a sajtból és gyümölcsből álló reggelimet
egy ínycsiklandó adag Damiennel. De Blaine érkezése meghiúsította a
desszertet – és attól félek, hogy Damien most egy kicsit harapós kedvében
van emiatt. Édesen mosolygok.

– Jut eszembe, ma nem kedd van? Nem úgy volt, hogy elutazol a
városból? – Ha jól emlékszem, Carl azt mondta, hogy a tárgyalást azért
tették át szombatra, mert Damiennek üzleti ügyeket kell intéznie kedden.

Értetlenül néz rám, azután felderül az arca.

223

– Nem – válaszolja. – Ma nincs programom házon kívül.

– Ó. – Csak egy másodperc múlva kapcsolok. Minél előbb látni akart,
ezért hazudott Carlnak.

– Valaki megszegett egy szabályt – mondom. – Nem hazudunk.

Sátánian vigyorog.

– Sosem állítottam, hogy rám is érvényes a szabály.

Blaine felnevet. Én is nevetek, ám valahol belül összerándulok.

Sosem állítottam, hogy rám is érvényes a szabály.

Tudom, hogy csak csipkelődik, ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy
komolyan értette. Rá nem érvényesek a szabályok.

Hazudott volna nekem? Talán nem rosszindulatból, egyszerűen csak azért,
mert megteheti? Mert néha könnyebb így?

A kérdésekre gondolok, amelyek elől kitért, az alkalmakra, amikor másra
terelte a beszélgetést. Lehet, hogy szimplán csak férfi, szófukar és
elutasító? Lehet, hogy csak magának való?

Vagy titkol valamit?

Eszembe jut még valami, amit Evelyn mondott. Hogy amilyen nehéz
gyerekkora volt Damiennek, nem is hibáztatható, amiért bezárkózott, és
egy kicsit sérült.

Arra a Damienre gondolok, aki magához ölelt, csókolt, elnevetgélt velem,
és csipkelődött. Én a szebb oldalát láttam. Egy olyat, amelyet a legtöbb
ember nem is ismer. Ezek szerint csak ezután fogom látni a sötétséget?

– Hé, Szöszi!

Blaine hangja kizökkent a gondolataimból. Int, hogy mozduljak, már
megint. Mozdulok, azután végre – végre – beállok abba a pózba, amit
Blaine a tökéletesnek tekint.

Damien hozzám siklik, hogy egy csókot nyomjon a homlokomra.

– Este – mondja. – Egész nap tárgyalok, de majd megírom SMS-ben a
részleteket. Ha itt végeztél, Edward hazavisz.

– Itt bírnám tartani egész nap – jegyzi meg Blaine. – Mesés téma!

– Egész nap? – sipítom. Szinte még nem is álltam modellt, de máris
elmerevedtek az izmaim.

– Feltételes módot használtam – mutat rá Blaine. – Azt hiszem, Mr.

224

Nagyágyú Plutokrata ki is rúgna, ha lefárasztanálak, vagy túl sokáig
foglalnálak le.

– Ki hát – mondja Damien. Lehalkítja a hangját. – Terveim vannak vele. –
A hangja befon, végigszalad rajtam, és mindenféle érdekes helyre
pumpálja bennem a vért.

– Ez az! – mondja Blaine. – Tetszel, ha elpirulsz, Szöszi!

Természetesen nem mozoghatok, csak némán tajtékzom, miközben a
kuncogó Damien lemegy a márványlépcsőn.

Miután Damien távozott, Blaine lázas tevékenységbe kezd, egy pillanatra
sem áll meg, figyel, rajzol, utasításokat ad, módosítgatja a megvilágítást.
Noha a munkássága nyíltan erotikus, nagyon mulatságos együtt dolgozni
vele, és amennyire megállapíthatom, egyetlen csepp rosszindulat sincsen
benne.

– Evelyn majd meghal, annyira szeretne már látni – mondja, amikor végre
elcsomagolunk. – Hallani akarja a pletykákat Damienről.

Visszabújok a pongyolába, megkötöm az övét a derekamon.

– Csakugyan? Nekem meg az volt a benyomásom, hogy ő tudja az összes
pletykát. Damienről, és mindenki másról.

– Úgy látom, teljesen elbűvölted szívem hölgyét.

– Csakugyan fel kellene hívnom – ismerem be. – És szeretnék is találkozni
vele. Talán holnap összejöhetnénk.

Furcsán néz rám, és a fejét rázza.

– Kifelé, Szöszi. Zavarsz az összpontosításban.

– Ó. – Nem tudom, mitől ült le a beszélgetés, bár lehet, hogy Blaine
egyszerűen csak művész. – Biztos, hogy nem baj, ha elmegyek? Mármint
hogy tudnál megfesteni, ha nem vagyok itt?

– Döbbenetes, hogy a portréfestés mennyire nem igényli a modell
jelenlétét. – Úgy mozgatja az ecsetjét, mintha hessegetne.

– Indulj! Edward már valószínűleg halálra unta magát.

– Csak nem énrám vár egyfolytában? – Azt hittem, telefonálnom kell neki
vagy ilyesmi.

Gyorsan felöltözöm, fogom a motyómat, és lerohanok a lépcsőn, de előtte
még előkapom a Leicát és csinálok néhány gyors felvételt a szobáról, a
készülő képről és Blaine-ről. – Ilyesmi nem gyakran történik velem.

225

Úgyhogy megörökítem.

– Ismerem ezt az érzést, Szöszi – mondja Blaine.

Edward korántsem borult ki attól, hogy ilyen sokáig váratták.

Láthatólag szívesen elüldögél a Lincolnban a hangoskönyvei társaságában.

– Múlt héten Tom Clancy volt – tájékoztat. – Ezen a héten Stephen King.

Míg Malibuból Studio Citybe megyünk vissza, Edward a könyvét
hallgatja, én a gondolataimat. Vagy azokat próbálom hallgatni. Olyan sok
minden van a fejemben: Damien, az álláskeresés, Damien, a portré, az
egymillió dollár, Damien, Jamie és Ollie. És igen, Damien.

Hátrahajtom a fejemet, félig szundikálok, félig gondolkodom, de mielőtt
felocsúdnék, Edward már meg is áll a lakás előtt, és megkerüli a kocsit,
hogy kinyissa nekem az ajtót.

– Kösz a fuvart – mondom, ahogy kimászom az autóból.

– Nagyon szívesen. Mr. Stark a lelkemre kötötte, hogy ezt adjam át
magának. Azt üzeni, hogy estére lesz. – Fehér rafiával átkötött fehér
dobozt nyújt felém. Elveszem. Meglepő módon szinte nincs is súlya.

Kíváncsi vagyok, mi lehet benne, de még kíváncsibb vagyok, hogy mik a
fejlemények állásügyben, így az ágyra hajítom a dobozt, amikor belépek a
szobámba, ahol azonnal bekapcsolom a számítógépemet, és lehívom a
szakmai életrajzomat. Ez valószínűleg anális fixáció, de nem akarok
telefonálni Thomnak, a fejvadászomnak, amíg nincs előttem az életrajzom.
Hátha meg akarja kérdezni, hogy pontosan mikor került piacra az egyik
applikációm.

Hátha tudni akarja a tudományos publikációm címét, amelyet két éve, a
nyári gyakorlaton írtam. Hátha azt akarja, hogy változtassam meg a
betűtípust, és küldjem el még egyszer az életrajzot.

Amint kinyomtattam egy példányt, gyorstárcsázással hívom Thomot.

– Tudom, hogy csak tegnap kaptad meg a szakmai önéletrajzomat

– mondom – de kíváncsi voltam, nem haraptak-e rá.

– Mi az, hogy ráharaptak! – feleli. – Ráugrottak!

– Komolyan? – Hirtelen látom Damient, amint azt kérdezi, miért nem
dolgozom neki. – Várj csak! Ki?

– Az Innovative Resources – mondja. – Ismered?

– Nem – vallom be, kissé elernyedve a megkönnyebbüléstől. Mert bár

226

nagyon kellemes Damienről ábrándozni, és a hálószobában fel is tüzel a
szemkendő és a selyembéklyók, nem hiszem, hogy a konferenciateremben
is képes lennék arra a vak engedelmességre, amelyet megkövetel. –
Hogyhogy ráugrottak?

– Be akarnak hívni állásinterjúra. Kevesen vannak, és sok a dolguk.
Szeretnének holnap délután találkozni veled az irodában. Megoldható?

– Természetesen! – mondom. Blaine bizonyosan nem fog haragudni. Ha
kettőre iktatom be az interjút, marad időm, hogy modellt álljak neki,
visszatérjek Studio Citybe, és kettőkor elmenjek ehhez az Innovative-hoz.

Thom megígéri, hogy intézkedik, továbbá összeszed némi információt a
társaságról, hogy felkészülhessek. Bontom a vonalat, levetem a hivatalos
külsőt, és vad táncot járva kiszökdécselek a szobámból az előtérbe.
Bezörgetek Jamie-hez, de nincs itthon, áttáncolok a konyhába, felbontok
egy diétás kólát, és mivel minden okom megvan az ünneplésre, arra
vetemedem, hogy előkotrom az ősidők óta tárolt készételek mögül a
lefagyasztott és titkolt Milky Wayt.

Gyönyör!

Számban a fagyasztott csokoládéval éppen megyek vissza a szobámba,
amikor meglátom, hogy a Monet még mindig a konyhaasztal lábának
támaszkodik a padlón. Jamie megígérte, hogy segít felakasztani, de eddig
még semmi sem történt az ügyben. Úgyis magamnál akarom látni, tehát
beviszem a szobámba. Letakarítok egy darabot az öltözőasztalomon, és a
tükörnek támasztom, úgy, hogy a festmény legyen kifelé. Mostantól, ha
tükörbe nézek, egy impresszionista alkonyat fölött fogom látni magamat,
ami nem rossz, ha belegondolunk.

A tükörben észreveszem a fehér dobozt, amelyet Edward adott át.

Erre az estére, mondta. Megfordulok, ránézek, fölemelem, megrázom egy
kicsit.

Körömollóval elvágom a rafiát, leveszem a fedelet. Egy darab textil és egy
gyöngyfüzér van a dobozban. Értetlenül nézem, aztán beleakasztom az
ujjamat a gyöngysorba, és megemelem. Hozza magával a csipkét is.

Egy bugyi.

Pontosabban orgazmustanga. Pánt helyett gyöngysorral.

A párnámon hagyom, és előkapom a telefonomat. Damien valószínűleg
most vásárolja meg a világegyetemet, vagy valami hasonlót, de akkor is
küldök neki SMS-t.: Ajándkot +kaptam. N szép. D knylms?

227

Szinte azonnal válaszol.: Az beszél, aki még a cipőjében sem tud járni?
Duzzogva nézek a telefonra, és gyorsan begépelem a választ a
hüvelyujjammal: 1 pont oda. D aki földrszeket&kisbolygókt tud vásárolni,
annak több sze lehetne.
Elképzelem, hogy vigyorog válasz közben: Bízzál bennem.
Nagyon kielégítőnek fogod találni az ajándékomat. Olvastad a kártyát?
Mi? Válaszom egyszerű: ???
A tanga alatt. Olvasd el. Tartsd be. Ne szegd meg a szabályokat.
Majd pár perccel később: Megyek, mert vennem kell egy óriásbolygót.
Viszlát este.
Fölnevetek, sőt vigyorgok, mint egy hülye, miközben az ágyra dobom a
telefonomat, és magam felé húzom a dobozt. Persze, hogy ott egy kártya,
eldugva a selyempapírrétegek között. Elolvasom, majd ismét a kezembe
veszem a bugyit. Húzogatom a füzért az ujjaim között, csak egy kicsit
lélegzem hangosabban, mint az előbb, miközben apró cseppekben
gyöngyözik a verejték a mellem völgyében, és a testem átforrósodik.
Behunyom a szemem, és elképzelem a szavakat, amelyeket Damien írt:
Ezt vedd föl ma este. 7-kor ott vagyok érted.
Koktélruha.
Magadhoz akarsz majd nyúlni. Ne csináld.
Az az én előjogom.
D.S.

228

23

Soha többé nem kételkedem Damienben.

Fél hétre felöltözöm. Hétre olyan veszettül bezsongtam, hogy nem is
értem, hogy nem tiltják be ezeket a bugyikat. Cseppet sem praktikusak.
Fogok egy ásványvizet, leülök a díványra, és olvasni próbálok, de
többnyire csak nyomogatom a palackot a tarkómhoz, mert ahányszor
megmozdulok, mindannyiszor begerjedek a gyöngyöktől, és ha nem
vigyázok, elfolyok, még mielőtt Damien fölszed.

Vagy megszegek egy szabályt.

Rohadt életbe, még a lélegzéstől is megőrülök! Elképzelem Damien
hangját a fülemben: azt mondja, tudja, mennyire síkosodom, mennyire
kínlódom, mennyire lucskos leszek tőle, de semmivel, az égvilágon
semmivel sem könnyíthetek a fokozódó feszültségen.

Ó, a fene egye meg!

Fekete harisnyatartó és harisnya van rajtam. Ahogy hátrahajtom a fejemet
a pamlagon, feljebb húzom az ujjaimat a combomon. Ugye, az csak kis
csalás, ha úgy teszek, mintha Damien ujjai lennének?

Végül is nem kell tudnia.

Ujjaim átsiklanak a gyöngyökön, de nem nyúlok magamhoz. Csak a füzért
érintem meg. Mozog, mint ahogy akkor is mozog, amikor járok. Az érzés
döbbenetes: mintha parányi rakéták röpködnének a testemben, és
emelnének egyre feljebb. Úgy beizgultam, hogy alig bírok magammal.
Elképzelem Damien kezét a combomon, a csókjait, amint
végigvándorolnak a lábamon, a nyelve gyengéd csapásait.

Halkan felnyögök – aztán bűntudatosan ugrok egyet, mert hangosan
kopogtatnak.

– Máris megyek! – kiáltom, és igenis észreveszem a kétértelműséget.

Eligazgatom a ruhámat, mély lélegzetet veszek, azt remélve, hogy ettől
megnyugszom, és elrejthetem a titkomat, majd az ajtóhoz sietek.

Kinyitom, ott áll Damien, és olyan szexi a szmokingban, hogy majdnem el
is megyek tőle gyöngyök, ujjazás vagy akármi nélkül. A látvány is elég.

– Szédületes vagy – mondja, és köröz az ujjával. Engedelmesen
megpördülök, akkora lendülettel, hogy sötétbíbor koktélruhám alja
tölcsérként kiöblösödjön. Retro ruha, régi kedvencem, derékban
karcsúsított, mély kivágással. Szexi, ugyanakkor van benne egyfajta Grace

229

Kelly-s elegancia. Lélegzetelállítónak érzem magam benne, így könnyű
mosollyal nyugtázom a bókot.

– Te sem vagy rossz – tudatom vele, amikor lehajol, hogy puha csókot
leheljen az ajkamra, és nyomatékül nem is olyan puhán megszorítsa a
fenekemet.

– Óvatosan – intem. – Ha nem tartasz mértéket, nem megyünk ki ebből a
lakásból.

– Valóban? Miért? – érdeklődik ártatlanul.

Édesen mosolygok, felkapom a retikülömet. A vállára teszem a kezemet,
és lábujjhegyre állok, hogy a szám ott legyen a fülénél.

– Mert annyira begerjedtem a kis ajándékodtól, hogy másra sem tudok
gondolni, csak arra, hogy keményen megbaszol.

Hátralépek, ugyanazzal az éteri mosollyal. Az ő arca már nem olyan
ártatlan. Pöffeszkedő elégedettséggel kilibegek mellette az ajtón. – Jössz?
– érdeklődöm.

Ma a limóval jött. Nyelek egyet, amikor meglátom az ismerős hátsó ülést.
Talán nehezebb lesz flegmán viselkednem, mint hittem.

Bólintok Edwardnak, aki kinyitva tartja a limó ajtaját, aztán besiklok az
ülésre, és a gyöngyök követik minden mozdulatomat.

Nem tudok elfojtani egy kéjes kis nyögést. Elhelyezkedem az ülésen,
igyekszem fesztelennek mutatkozni.

Damien beül mellém, a térdemre helyezi a kezét.

– Mondott valamit, Ms. Fairchild?

– Nem. Semmit. – Köhintek. Nagyon-nagyon meleg van itt. – Tehát hova
megyünk?

– Jótékonysági eseményre – mondja.

– Hm. – Annyira nem érdekel. Viszont annyira, de annyira be vagyok
gerjedve. Játékból szemérmeskedni lehet mókás, de a móka kezd
átfordulni önkínzásba. – Miféle jótékonyságról van szó? – kérdezem. –
Nem lehetne, hogy csak kiállítasz nekik egy szép kövér csekket, és utána
rögtön megyünk a házba? Vagy a lakosztályodba?

Vagy itt? Tulajdonképpen itt is jó.

Damien széles vigyorra húzza tökéletes száját, azután kuncog.

Megnyomja a billentyűzeten azt a gombot, amely felhúzza a válaszfalat.

230

– Valóban, itt is nagyon jó.

Hála neked, Istenem...

– Azt hiszem, valamit el kell mondania nekem, Ms. Fairchild. – A
tekintete sötét és éhes.

Amikor arrébb húzódom, arra kell gondolnom, hogy a gyöngy talán
mégsem volt a legjobb ötlet. Észreveszi a reagálásomat, a szája megrándul.
Élvezi a kínlódásomat, a szemét.

– Nos?

– Nem... nem tudom, miről beszélsz.

Közelebb csúszik hozzám, megfogja a kezem, a combomra helyezi, aztán
felhúzza a szoknyámat annyira, hogy kilátsszon a harisnyám vége.

– Te ragyogsz, amikor be vagy pörögve – mondja. – Ezt már említettem.
Hihetetlenül izgató látvány.

– Ó. – A hang úgy sodródik ki belőlem, akár egy felhő foszlány.

– Ezt csináltad? – kérdezi, magasabbra irányítva a kezemet, keresztül a
sebhelyeken, súrolva azt a puha, érzékeny pontot, ahol a combom
találkozik az ölemmel. – Magadhoz nyúltál, mielőtt megjöttem? – A
résemre csúsztatja a kezemet. Síkos vagyok a vágytól. A gyöngyökhöz
vezet, behajlítja az ujjaimat, hogy simogassam a füzért, miközben Damien
fel és alá, fel és alá mozgatja a kezemet. – Játszottál a csiklóddal?
Gondoltál rám?

– Igen – suttogom. A keze továbbra is kormányozza az ujjamat.

– Olvastad a levelemet?

– Igen. – Ficánkolok, amikor tovább ingerel kettőnk összefonódott
kezével. Úgy meg vagyok veszve érte, hogy az már fáj.

– Igen, és még?

Igyekszem nem mosolyogni, de lihegés lesz belőle.

– Igen, uram

– Mi volt a levélben?

– Hogy ne nyúljak magamhoz. – Hátrahajtom a fejemet, hogy a szemébe
nézhessek. A bőröm ég, a ruha rám ragad a verejtéktől, amelyet kettőnk
forrósága fakasztott. – Azt írtad, hogy az a te előjogod.

– És miért az én előjogom?

231

Annyira kívánom, hogy alig bírok beszélni.

– Mert a tiéd vagyok.

– Így van. – Lassan belém dugja két ujját. Az ajkamba harapok, hogy ne
kiáltsak fel, szavak nélkül könyörgök hozzá, hogy azonnal basszon meg.

Nem teszi. Kihúzza belőlem az ujjait, gyengéden kihúzza kettőnk kezét a
szoknyám alól. A szó szoros értelmében nyüszítek.

– Maga megszegte a szabályokat, Ms. Fairchild. Mi történik azokkal a
lányokkal, akik megszegik a szabályokat?

Mozgatom a csípőmet, hogy a gyöngyök folytassák a munkát, amit a
kezünk elkezdett.

– Megbüntetik őket.

Az ágyékomat nézi.

– Azt hiszem, Ms. Fairchild, jobban teszi, ha mozdulatlanul ül.

– Damien! – könyörgök.

Áthajol hozzám, és mind a két kezét becsúsztatja a ruhám felső része alá.
Ujjai megkeresik nagyon merev, nagyon érzékeny mellbimbómat, és
megcsavarják. Nem elég durván, hogy fájjon – csak hogy sajogjon.
Felhördülök, amikor újabb hullámban csap át rajtam a gyönyör.

– Ez jólesik?

– Ó, igen!

Az egyik kezével tovább fogja a mellemet, a másikkal kihúzza a hajamból
a lakkozott evőpálcát, amellyel fel szoktam tűzni a kontyomat. A hajam
laza fürtökben omlik a vállamra. A kezére csavarja a fürtöket, és beszívja a
samponom illatát.

– Megőrülök a hajadért – mondja. Belemarkol, hátrahúzza a fejemet, hogy
fel kelljen néznem rá. A szája súrolja az enyémet.

Ajkam megnyílik, várva a csókot, de ő csak ingerel. Kínoz.

– Olyan kegyetlen vagy – mondom.

– Dehogy vagyok – feleli, beszéd közben végighúzva az ajkát az arcomon
és a halántékomon. – Mondja, Ms. Fairchild, mi legyen a büntetése? Mit
csináljak azzal a rossz lánnyal, aki magához nyúl, amikor nem lenne
szabad?

Arra gondolok, amit akkor suttogott nekem, amikor utoljára ültem ebben a
limóban. Hogy mivel büntethetne. Hogy ha itt lehetne, talán el kellene

232

fenekelnie. Incselkedett – játszott –, de én igazi vágyat hallottam a
hangjában, és ettől még jobban felizgultam.

Megnyalom az ajkamat, és elfordítom a fejemet, hogy lássam.

– Talán el kéne fenekelned.

A szeme annyira besötétedik, hogy eltévedhetnék benne.

– A rohadt életbe, Nikki!

Mocorgok az ülésen, és az ölébe hasalok, úgy, hogy a csipőm a combján
legyen. Megfontolt lassúsággal fölemelem a szoknyámat. A gyöngysor a
farpofáim között van, a csipkés harisnyatartót lejjebb húztam a
combomon. Egyébként pucér a fenekem.

– Kezdd! – suttogom. – Büntess meg!

Még nedvesebb vagyok, a csiklóm lüktet a várakozástól. Nem bírom
elhinni, hogy én csinálom ezt.

Tenyerével megdörgöli a faromat. Behunyom a szememet.

Szédületes az érintése.

– Nikki – mondja –, erre van szükséged?

Kinyitom a szememet, és meglátok a vágy mögött egy csepp szorongást. A
forradásaimra gondolok. Az ígéretemre, amit neki tettem, hogy nincs több
szükségem a fájdalomra.

– Nem – mondom -, de ezt akarom.

Figyelem, hogy hogyan változik át a szorongás színtiszta érzéki
forrósággá.

– Maga rossz kislány volt, Ms. Fairchild – mondja. Hangja
lökéshullámokat indít el bennem.

– Igen, uram. Igenis, Mr. Stark.

Tenyere megsimogatja a fenekemet, utána hűvös széllökést érzek, mielőtt
megütne. Felkiáltok, inkább a meglepetéstől, mint a fájdalomtól. Ismét
megdörgöli a fenekemet, ujjai lesiklanak a farpofák között arra a pontra,
ahol nedvesen tüzelek érte. Felnyög, amikor a hüvelyem rátapad, miután
durván belém nyomta két ujját.

– Ó, Nikki. – Kihúzza a kezét, ismét rácsap a fenekemre.

Ezúttal nem ugrok meg, csak levegő után kapok, hangosan, amikor
elképzelem a fehér hátsómat, ahogy halvány rózsaszínre változik a
büntetéstől, amelyet ő mér rám.

233

– Jólesik?

– Igen – vallom be.

– Aligha büntetés, ami jólesik. – Csatt. – De nekem is jólesik. – Csitt,
csatt.

Mostanra annyira kikészültem, nem a fájdalomtól, hanem a gerjedelemtől,
hogy ha Damien nem basz meg azonnal, valószínűleg megőrülök.

Még egy ütés, ami után feljajdulok, hogy hagyja abba. Habozik,
valószínűleg azt találgatja, hogy a menekülőszavamat akarom-e
kimondani. Én pedig kihasználom az alkalmat, átfordulok, meglovagolom,
és matatni kezdek a sliccén.

– Basszál meg – követelem –, basszál meg azonnal, vagy örökre
elbúcsúzhatsz a baszásomtól.

Fölnevet, azután magához húz, és vadul megcsókol. Előveszem a farkát,
félrehúzom a gyöngyöket, és most nem várok rá, mert ebben a pillanatban
teljesen, tökéletesen és maradéktalanul szemérmetlen vagyok. Ráülök,
befogadom, tenyeremmel a limó mennyezetének támaszkodom, hogy tövig
magamba nyomhassam. Fogja a derekamat, és én lovagolok, minden
eltűnik, csak a gyönyört érzem, ahogy Damien farka megtölt, és
öltönyének finom szövete birizgálja sajgó fenekemet.

– Rohadt életbe, Nikki, ezek a gyöngyök! – mondja, és nekem még a
szenvedély ködében is nevetnem kell. Neki is érdekes masszázsban van
része. Mosolyogva élvezek el, összeránduló izmaim addig fejik Damient,
amíg el nem megy ő is, aztán a vállát átkarolva ráborulok, és kimerülten,
jól lakottan szuszogunk egymáson.

– Úgy kell neked – suttogom. Damien, aki addigra már összement bennem,
fölnevet.

Damien bekapcsolja a kocsitelefont, és azt mondja Edward-nak, hogy
addig körözzön a háztömb körül, amíg nem kap más utasítást.

Úgy tűnik, megérkeztünk a parti helyszínéhez.

Vicces, hogy észre se vettem.

Mihelyt rendbe szedtük magunkat, és megpróbáltunk olyan látszatot
kelteni, mintha nem szexeltünk volna egy limó hátsó ülésén, Damien
utasítja a sofőrt, hogy menjen vissza a bejárathoz.

– Elmázolódott a rúzsod – mondja derűsen.

– Nahát, ugyan miért? – Van a retikülömben púder és rúzs.

234

Elveszek néhány papírszalvétát a bárpultról, gyorsan eltakarítom a
nyomokat, majd újrasminkelem magamat. Éppen fel akarom tűzni a hajam,
amikor Damien megfogja a csuklómat.

– Hagyd így – mondja. – Hihetetlen szexi, ahogy a válladra hullik.

Félredobom az evőpálcát, felborzolom a hajam. Kilesek az ablakon a
trendi Beverly Hills hotelre, amelyben a rendezvényt tartják.

– Szóval nem hagyhatjuk ki?

– Fájdalom, nem.

Inas nyitja ki az ajtót, de Damien segít ki az autóból. Ráteszi a tenyerét a
keresztcsontomra, és könnyedén beterel a szállodába.

A hotel káprázatos. A hegyek közé fészkelte be magát, és olyan előkelő,
hogy eddig még csak nem is hallottam róla. A recepciónak külön épülete
van, a padlóját mexikói terrakotta csempével burkolták. Kimegyünk hátul
a kétszárnyú üvegajtón, ahol átalakított golfkocsi vár ránk, azzal robogunk
az épülethez, ahol a rendezvény van. Útközben tátott szájjal
bámészkodom. A magánbungalók a közös területektől távolabb húzódnak
meg, de még így is elég közel vannak, hogy a vendégek gyalog
juthassanak el az úszómedencéhez, a turistaösvényekhez, vagy a hotel
számos ötcsillagos éttermének valamelyikébe.

A stukkós épület, ahova tartunk, egy teniszpálya mellett áll,
papagájvirágok és pálmák között. A hangulata a húszas évek Kaliforniáját
idézi. A belsején nem annyira a hagyományos Kalifornia látszik, inkább a
Beverly Hills-i gazdagság. A falakat világos deszkával burkolták, a padló
csiszolt kő. A bárpult olyan hosszú, mint az egyik fal. Mindenfelé
játékasztalok. Az ajtóból, ahol megállunk, látok rulettet, kockát és
blackjacket.

Pincérek hordják körbe tálcákon a falatkákat és a pezsgőt, Minden zugban
összeverődött emberek nevetgélnek, beszélgetnek, játszanak, és úgy
általában jól érzik magukat. A bejárat fölé kifeszített molinóra azt írták:
SEF – ÖT ÉV, ÖT MILLIÓ GYERMEK, ÉS MÉG NINCS VÉGE!

– Mi az a SEF? – kérdezem Damientől, de már indulunk is tovább, így
nem hallja.

– Akarsz játszani? – kérdezi, és megállít egy vegasi stílusban kiöltözött
nőt, akitől zsetont lehet vásárolni.

– Naná. Hogy működik?

– Vásárolunk zsetont, és játszunk. Az összes kápé megy az oktatási

235

alapítványnak.

Felnézek rá, és már tudom, mit jelent az „S”.

– Stark Educational Foundation? A te oktatási alapítványod?

– Ön nagyon értelmes nő, Ms. Fairchild. – Kétszáz dollárt nyújt át a
lánynak, aki zsetont ad érte.

– Nálam csak egy húszas van.

– Nem tiltakozom, ha elköltőd. Ez nagyon jó ügy. Egyelőre kezdjük ezzel.
– Átnyújtja a zsetonok felét. – Hova?

Mivel tökhülye vagyok a blackjackhez, és sosem tanultam meg kockázni, a
rulettasztalhoz indulok.

– A hölgy úgy érzi, hogy szerencséje van – mondja Damien az
alkalmazottnak. A filigrán, vörös hajú nő alig látszik tizenhatnak.

– Az ön társaságában, Mr. Stark? Meghiszem azt.

Damien bizonyul szerencsésnek. Fél óra alatt megnégyszerezi a pénzünket,
miközben én egyfolytában vesztek.

– Feladom – jelentem ki, és elveszek egy pohár italt egy arra haladó
pincérnő tálcájáról. – Akarsz társasági életet élni?

– Természetesen. – Karon fog, otthagyjuk az asztalt, elvegyülünk a
tömegben.

– Szerintem az osztó... – osztónak hívják?

– Az Államokban igen – feleli Damien. – Ha Párizsban lennénk, krupié
lenne a neve. Mi van vele?

– Szerintem kicsit bukik rád.

Megáll, rám néz.

– Valóban? Miből gondolod?

– Folyton téged nézegetett. Nehogy ilyesmire gondolj! Túl fiatal hozzád.

– Idősebb, mint amennyinek látszik.

Meglepetten nézek föl rá.

– Tényleg ismered?

– Hát persze. Az alapítvány egyik legsikeresebb kedvezményezettje –
válaszolja. – A nevadai Faszomfalván nőtt fel egy olyan anyuka mellett,
aki metadonra költötte a gyereknevelési segélyt. Debbie jelenleg elsőéves
kémia szakon az UCLA-n.

236

– Csodálatos! Tulajdonképpen mivel foglalkozik az alapítvány?

– Felkutatjuk a srácokat, akiknek van érzékük a természettudományokhoz,
de valamilyen okból nem élhetnek a lehetőségeikkel. A többség olyan
családból származik, mint Debbie, másokat az hátráltat, hogy fogyatékkal
élnek. Van egy fiatalember, akinek mind a négy végtagja béna. A baleset
után, amely miatt rokkant lett, azt hitte, örökre búcsút vehet a főiskolai
álmaitól. Ma a doktoriját írja a Massachusetts Műszaki Egyetemen.

Könnyek szöknek a szemembe. Közelebb hajolok, meg csókolom az arcát.

– Bocsáss meg egy pillanatra. – Odasietek az egyik vegasi kosztümöt
viselő lányhoz, beváltom a húsz dolláromat. Nem sok, de itt és most a
minden.

Damien mosolyog, amikor visszamegyek hozzá. Nem szól, csak megfogja
és megszorítja a kezem.

Miután őgyelegtünk egy sort a tömegben, Damien megáll.

– Most vettem észre valakit, akivel szeretnék beszélni. Elleszel magadban
pár percig?

– Valahogy csak kibírom – felelem. Csókot lehel az ajkamra, és otthagy.
Nem bánom, bár itt nem ismerek senkit. Nézegetek, hátha lesz egy ismerős
arc, és el is nyerem a jutalmamat, mert van. Ollie!

Egy lépést teszek felé, és akkor látom, hogy Damien már lekapcsolta.

Kicsit megriadok. Miért akar beszélni Ollie-val? Nem tudok elképzelni
más okot azon kívül, hogy Ollie többször is elmondta, mennyire aggódik,
mert Damien nem való hozzám, és célozgatott rá, hogy sötét titkok
rejtőznek a múltjában. De én senkinek se kotyogtam ki, hogy miket
mondott Ollie. Vagy mégis?

Hirtelen megrémülök, hogy beszélni szoktam álmomban.

Fontolgatom, hogy félbeszakítom őket, de attól túl idegbeteg benyomást
keltenék. Inkább kényszerítem magam, hogy forduljak el tőlük, és hálás is
lehetek érte, mert feltűnik egy újabb ismerős arc: Blaine-é. Ugyanakkor ő
is meglát engem, és kitárja a karját. A nyakába borulok, Blaine
megölelget.

– Nahát, a kedvenc modellem!

– Nem is mondtad, hogy itt leszel! – Félrehajtom a fejem, haragosan nézek
rá. – Evelyn itt van? Ezért viselkedtél olyan furán, amikor szóltam, hogy
szeretnék összefutni vele?

237

– Talált, süllyedt. – Felemeli a kezét, int, és a következő pillanatban ott áll
mellettünk Evelyn.

– Én naponta láthatom – kacsint rám Blaine, mielőtt otthagyna minket. –
Nyugodtan beszélgessetek. – Szenvedélyes csókot ad a barátnőjének,
Evelyn sikkantásából ítélve meg is szorongatja egy kicsit, aztán elballag.
Evelyn figyeli, ahogy távozik.

Szóra nyitom a szám, de Evelyn fölemeli a kezét.

– Várj még egy kicsit, Texas. Gyönyörködni akarok a kilátásban.

– Blaine szmokingos feneke egy perc múlva eltűnik a tömegben.

Evelyn sóhajtva fordul hozzám: – Majdnem hatvanéves vagyok, és csak
most tudtam meg, milyen a jó szex. Esküszöm, nincs igazság a földön.

– Talán épp hogy van – felelem, mire felnevet.

– No lám, egy optimista. Igazad van, Texas. Tetszik, ahogy gondolkozol.

Sosem tartottam magamat túlzottan optimistának, de ki tudja, talán az
vagyok. Bírom ezt a nőt, komolyan.

– Csupa jót hallottam rólad, ifjú hölgy – folytatja Evelyn. – Hát mégis
romantikus vígjáték lett a dologból. Vagy inkább tizennyolc éven
felülieknek szóló film?

Érzem, hogy lángba borul az arcom.

– Lehetséges – vallom be.

– Jó neked. Jó nektek. Az a fiú... – Majdnem úgy csóválja a fejét, mint egy
nagymama.

– Mi az? – Le akarom ültetni, követelni akarom, hogy mondjon el
Damienről mindent, amit tud. Sajnos, az ilyesfajta kihallgatás
bárdolatlanságnak minősül.

– Láttam, ahogy megcsókolt az imént. Gyengéden, de esküszöm, olyan
volt, mintha fel akarna falni.

Szavai olyanok, akár a vattacukor: édesek és gyönyörűségesek.

– Általában olyan zárkózott. Csodálatos nézni, ahogy megnyílik neked.

– Az – helyeselek, noha ettől teljesen kész leszek. És borzasztóan kíváncsi.
Még hogy megnyílik nekem? Aligha. Most kezdem megtanulni, hogy
Damien még annál is zárkózottabb, mint hittem.

Tekintve, hogy én mennyire kitárulkoztam, enyhe rosszullét kerülget.

238

Persze nem mutatom. Társasági Nikki teljes üzemmódba kapcsol ma este.

– Olyan sok mindent kellett legyőznie – teszem hozzá, hátha Evelyn mond
valamit, amiből következtethetek a sötét dolgokra Damien múltjában.

– Most már láthatod, mit értettem kifürkészhetetlenség alatt. – Sóhajt. –
Nem számít, mennyi mindent söpörnek a szőnyeg alá. Az ilyen dolgok
kísértik az embert. Hogy is ne kísértenék?

– Tudom – hazudom. Mit söpörtek a szőnyeg alá?

– Látod? Ezért hiszem, hogy jót teszel neki. A fenébe, még egy éve is úgy
kellett elvonszolni a saját jótékonysági estélyére. Ma pedig úgy vonult be
ide veled, mintha az övé lenne az egész világ.

– Nagyjából az övé is – mondom.

– Igaz. Rohadt életbe, én még be sem rúgtam eléggé. Keressük csak meg
valamelyik italos gebét!

Követem Evelynt, mert még nem beszéltem eleget és nem tudtam meg
eleget, de hamarosan magába szippant az embertömeg és a társalgás
hömpölygő hullámai.

Mire Damien tíz perccel később megtalál, rég elvesztettem Evelynt, és
Humphrey Bogartról dumálok egy pasival, aki húsznak látszik, de
esküszik rá, hogy ő a legszuperebb új horrorfilm-rendező.

Szerencsémre Damien elkormányoz tőle.

– Ollie-val minden oké?

Szúrósan néz rám, de azért bólint. Azután végighúzza a hüvelykujját az
alsó ajkamon, amely mostanában az egyik legérzékenyebb erogén zónám.

– Muszáj megkóstolnom téged – mondja, és meghúzza a hajamat, hogy
kénytelen legyek fölemelni a fejemet, ám megzavar bennünket egy
deresedő hajú, magas, sovány ember.

– Jó estét, Charles – mondja Damien ridegen. Úgy érzem, a ridegség
nemcsak annak szól, hogy a férfi alkalmatlankodik.

– Beszélnünk kell – mondja az ember. Felém fordul. – Charles Maynard
vagyok. Elnézést a tolakodásért.

– Ó, nem probléma. – Mi mást mondhatnék?

Maynard arrébb tereli Damient. Ollie azon nyomban hozzám csapódik.

– Hé, rég várom, hogy beszélhessek veled!

– Itt voltam egész este. – Hallom, milyen fagyos a hangom, de nem tudok

239

uralkodni magamon.
Ollie vagy nem hallja, amit mondtam, vagy csak nem törődik vele.
– Tudom, de akkor akartam, amikor egyedül vagy.
– Mi az? – kérdezem ingerülten. Tényleg nem érdekel egy újabb talányos
célzás, hogy Damien mennyire nem való hozzám.
– Csak annyit akartam mondani, hogy ne haragudj. Mármint azért, ami
Jamie-vel történt. Butaság volt, és...
Leintem.
– Felnőttek vagytok. Ugyanakkor a barátaim is. Azonkívül te vőlegény
vagy. – Megfogom a két kezét. – Nem akarom, hogy elkúrj valamit, ami
jó. És nagyon, de nagyon nem akarok ütköző lenni.
– Tudom, tudom! – mondja. – Egyszeri dolog volt. Butaság volt, vége.
Nem tudom, hiszek-e neki, de nem is akarok beszélni róla, így csak
bólintok, és másra terelem a szót. – Mit akart Damien?
– Ja, az? – Elhúzza, zsebre vágja a kezét. – Köszönetet mondott.
Tudod, miért. Amiért melletted álltam, miután az a dolog történt Kurttel.
Érzem, hogy elpirulok.
– Az nagyon sokat jelentett nekem.
Rám néz, a fejét csóválja.
– Ne köszöngess te is. Tudod, hogy nincs, amit ne tennék meg érted.
Körülnézek a teremben, megtalálom Damien tarkóját.
– Jó ember, Ollie – mondom. – Kezded már látni?
– Ja – feleli, de valami furcsa van a hangjában.
– Mi az? – kérdezem. – Mi az Damien Starkban, ami ennyire csípi a
szemedet? Az a szar, amit Sara Padgett bátyja kever?
Nagyot fúj. Ezek szerint fején találtam a szöget.
– Ó, az istenfáját, Nik. Stark egy híresség. Nem szerepel óriásplakátokon,
de akkor is az, és a hírességek közelében mindig van szarvihar. Eric
Padgett csak az utolsó a sorban, aki rágalmazza, hátha ráragad valami.
Nagyot nézek.
– Ennyi? Ez zavar?
Ollie megigazítja a nyakkendőjét, ami nála biztos jele annak, hogy takargat

240

valamit.
– Ja. Ja, ez zavar. Most látom, itt egy ügyfelem. Odamegyek hozzá, jó?
Elkapom a csuklóját. – Várj. Mit titkolsz előlem?
– Semmit.
– A francba, Ollie, velem beszélsz! Mit nem mondasz el?
– Én... ó, az istenit, na, jó. – Beletúr a hajába, aztán karon fog, és egy
csendes sarokba vezet. – Nézd, még azt sem döntöttem el, hogy egyáltalán
szóljak-e neked. Komolyan. Talán semmiség az egész.
Megparancsolom magamnak, hogy hallgassak és várjak.
– Végül is egész oké pasinak tűnik.
– Az. Most pedig mondd.
Ollie bólint.
– De ez köztünk marad, oké? Mert szakmai titok. Szigorúan titkos.
Kirúghatnak érte. Akár a kamarából is kizárhatnak.
Váratlan riadalommal bólintok.
– Oké.
– Nos, nem dolgozom közvetlenül Starknak, de hallok dolgokat.
Vannak pletykák. Impressziók. Tudod.
– Nem én – mondom.
– A fenébe, Nikki! Épp eleget hallottam másoktól a pasiról, hogy aggódjak
érted! Úgyhogy amikor alkalom adódott, szimatoltam egy kicsit.
– Szimatoltál? Hogy érted ezt?
– Jamie mesélte, hogy Stark mit mondott neked Evelyn partiján.
Arról, hogy elutasítottad a MIT és a CalTech ajánlatát.
– És?
– Hát hogy tudhatott erről? Ezek a lehetőségeid akkor adódtak, amikor
elvégezted az egyetemet, vagyis nem írhattad bele a kérelmedbe, amikor
ösztöndíjért folyamodtál.
Összevonom a szemöldökömet. Igaza van Ollie-nak.
– Folytasd.
– A Stark-akták egy lezárt irattárban vannak, pár szinttel magasabban,
ahova rendkívül nehéz bejutni. De Maynardnak sürgősen szüksége volt

241

valamire – nem Starkkal, egy másik ügyféllel kapcsolatban, akinek az
iratait ugyanabban a zárt helyiségben tárolják –, és felküldött, hogy
hozzam le, én pedig kihasználtam az alkalmat.

– Mit csináltál?

– A cégem intézi az ösztöndíjakat, úgyhogy a pályázók iratai is nálunk
vannak. Megtaláltam a tiédet, és belenéztem.

– És?

– Nincs benne említés az MIT-ről vagy a CalTech-ről.

Elnevetem magamat.

– Roppant édes tőled, hogy még a karrieredet is kockáztatod, annyira
aggódsz értem, de ezt tőlem is megtudhattad volna. Az összes
ösztöndíjkérelmemről teszek el másolatokat.

– De azt te sem tudhatod, hogy az aktádat megjelölték.

– Meg?

Bólint.

– Egyedül azt. Mindet ellenőriztem.

– És ez mit jelent?

– Nem tudom. De valamilyen okból téged kiválasztottak.

Félrehajtom a fejemet.

– Ugyan már, Ollie! Sajnálom, hogy nem kedveled Damient, de ezt nem
mondhatod komolyan. Tehát betettek az aktámba egy jelzést.

Nagy ügy. Talán azért, mert penicillin-allergiám van. Vagy azért, mert én
vagyok a legfotogénebb ösztöndíjas, és valamiféle reklámot terveztek.
Vagy, mert én vagyok az egyetlen, aki L.A.-be költözött, és felvettek
valamilyen címlistára. Még azt se tudhatod, hogy Stark volt-e az, aki
megjelölte az aktámat! Talán a főnököd volt. Vagy valamelyik
ügyvédbojtár, akinek bejött az egykori Miss Dallas!

– Tudom, tudom! – kezd védekezni Ollie. – Mondtam, abban sem vagyok
biztos, hogy érdemes szóba hozni. De nem gondolod, hogy fura? A te
aktád nemcsak hogy meg van jelölve, de Stark mindenféle személyes
dolgot is tud rólad.

A fejemet csóválom.

– Személyes dolgokat? Ezek szerint államtitok, hogy felvettek volna
doktori képzésre? Ugyan, Ollie, szedd össze magad!

242

De közben arra kell gondolnom, hogy Damien ismerte a címemet és a
telefonszámomat, a kedvenc szemfestékeimről nem is szólva.

Bár mindenre létezik egyszerű magyarázat.

– Csak gondolkozz el rajta – mondja Ollie. Int valakinek, aztán a
szemembe néz. – Megígéred?

Hallgatok. Sóhajt, otthagy, eltűnik a tömegben. Én maradok a sarokban,
próbálok rendet tenni az érzéseimben. Össze vagyok zavarodva – ezt
legalább tudom. És kezd erőt venni rajtam a harag.

De hogy Damienre vagy Ollie-ra haragszom-e, abban nem vagyok biztos.

Kimegyek, mert ideges vagyok. Négyszögletes kőlapokkal burkolt járda
veszi körül az épületet, azon ballagok, amíg oda nem érek a
teniszpályához. Megállok, odaképzelem a kis Damient, ahogy kacagva,
boldogan kergeti a labdát. Szép ábránd, az utolsó csepp szorongást is
kimossa belőlem. Aggódjon Ollie, ha annyira akar.

Nekem több eszem van.

Érzem, hogy Damien ott van mögöttem, még mielőtt hallanám.

Mintha olyan hatalmas lenne, hogy a levegő is félre húzódik az útjából.
Megfordulok – ott áll, engem néz. Egy pillanatig félek, hogy megharagszik
– végül is közölte, hogy elege van a teniszezésből, erre én itt vagyok –, de
nyugodtnak, derűsnek látszik. Odajön hozzám, megcsókolja a fejem
búbját, megmarkolja a fenekemet.

– Lassan a testtel, fiatalember! – mondom, mire felnevet.

– Bujkálunk?

– Ja. És gondolkodunk.

– Min?

– Rajtad – vallom be. A pálya felé bólintok. – Elképzellek, amint játszol. –
Visszafojtom a lélegzetemet. Remélhetőleg nem haragítottam meg az
őszinteségemmel.

– Gondolom, úgy képzeltél el, amint győzök – mondja szárazon.

Fölnevetek.

– Mindig!

– Jó kislány. – Betapasztja a számat a sajátjával. Csókja vad, szenvedélyes,
mélyreható. Az érintése sokkal tartózkodóbb – az egyik keze a hátamat
fogja, a másik a karomat –, mégis úgy érzem, mintha bennem lenne,

243

szétfeszítene, simogatna.

Tiltakozva felnyögök, amikor elenged.

Egy lépést hátrál.

– Odabent találkozunk, Ms. Fairchild.

Felhúzom a szemöldökömet.

– Csak azért jöttél ki, hogy hergelj?

– Azért jöttem, hogy közöljem, miszerint körülbelül tizenöt perc múlva
beszédet tartok. Ha van kedved, gyere be, csatlakozz hozzám.

– Beszédet? Ki nem hagynám. – Visszanézek a pályára, az üres éjszakába.
– Rögtön megyek, csak még egy kicsit szeretnék itt maradni a
csillagokkal.

Megszorítja a kezem, aztán eltűnik a sarok mögött. Sóhajtok, és
megállapítom, hogy ebben a pillanatban tökéletesen boldog vagyok.

Ollie félelmei mintha egymillió évre lennének tőlem.

Megfürdöm ebben az érzésben, aztán sarkon fordulok, hogy én is
bemenjek. Szemközt gyűrött öltönyt viselő, magas ember közeledik,
akinek olyan bajusza van, mintha egy hernyó mászna az orra alatt.

Nem tulajdonítok jelentőséget neki, de amikor közelebb érek, valami
elképesztőt mond:

– Maga az, akit Stark kúrogat?

Megtorpanok. Bizonyosra veszem, hogy rosszul hallottam.

– Tessék?

– Van pénze? Mert akkor vigyázzon. Meg fogja baszni magát, ki fogja
használni, és amikor eldobja, még meg is gazdagszik magán.

Kiszárad a szám, remeg a térdem, a hónaljam megizzad. Nem tudom, ki ez
az ember, de azt sejtem, hogy veszélyes, és menekülnöm kell tőle.
Gyorsan körülnézek, meglátom a járda másik oldalán egy nyilvános vécé
jelzését, amely majdnem eltűnik a parkban.

– M-mennem kell. – Megfordulok, a vécé felé sietek.

– Mindent tudok arról a szemétről! – ordítja utánam az ember.

– Tudok az összes hulláról! Azt hiszi, hogy a húgom az egyetlen, akit
hazavágott?

Eric Padgett. Eric Padgettnek kell lennie.

244

A szívem a torkomban ver, mire feltépem a női vécé ajtaját. Az automata
világítás felkapcsol, amikor berontok. Sok fülke van, tehát nem az a fajta
mellékhelyiség, amelyet magára csuk az ember, ám ennek a bejárati ajtaján
van egy forgó retesz, amelyet azonnal el is fordítok. A villany abban a
pillanatban kialszik.

Elakad a lélegzetem. Pánik kerülget. Nyugi, Nikki, nyugi! A villany akkor
aludt el, amikor bereteszeltem az ajtót. Nyilván úgy működik, hogy amikor
a gondnok bezárja kívülről, a lámpák kialszanak. Nekem tehát csak
visszafelé kell forgatnom a reteszt, és rögtön lesz világosság.

Reszkető kézzel próbálkozom. Itt, a sötétben legalább biztonságban
vagyok Eric Padgett-től. Csakhogy ki kell jutnom. Ki kell nyitnom az ajtót.

A retesz nem mozdul.

Nem! Nem, nem, nem!

Oké. Oké, el tudom én intézni ezt. A retesz lekapcsolja a villanyokat, de
idebent is kell kapcsolónak lennie. Más különben valaki itt rekedhet a
sötétben. Mint például én, a pánik küszöbén.

Matatok az ajtó mellett, keresgélem a kapcsolót, de nincs szerencsém.
Egyre gyorsabban kapkodom a levegőt. Hagyd abba!

Gondolkozz!

Jó. Gondolkozom.

Ó, bassza meg! Elfelejtettem, hogyan kell gondolkodni!

Lélegzem. Ezt legalább tudok, bár nem minden nehézség nélkül.

Még mindig ragacsos vagyok a pániktól, dörömbölni szeretnék az ajtón,
sikítani akarok. De odakint van Eric Padgett, aki veszélyesebb a
sötétségnél, és...

Oké, talán nem az.

Ököllel rávágok az ajtóra.

– Hé! Hé! Van itt valaki? Halló!

Semmi.

Megint dörömbölök, majd újra, és megint és megint...

– Nikki?

– Damien?

– Ó, a francba, jól vagy?

245

Annyira nem vagyok jól, hogy azt el sem tudom mondani.

– Megvagyok – nyögöm ki.

– Az ajtó nem nyílik. Nem tudod kireteszelni?

– Nem. Beragadt. – Ám miközben ezt mondom, megragadom, elforgatom,
és a retesz olajozottan kattan egyet. Abban a pillanatban Damien belöki az
ajtót. Nem tudom, én rohanok-e hozzá, vagy ő hozzám. Annyit tudok,
hogy a karjaiban zihálok, és nem győzök mentegetőzni.

Megvárja, hogy lecsillapodjak, aztán a két tenyerébe fogja az arcomat. –
Nincs miért bocsánatot kérned – mondja.

– Úgy örülök, hogy visszajöttél! Miért jöttél vissza?

A kezembe nyom egy ötvendolláros zsetont.

– Gondoltam, talán szeretnél játszani egy kicsit a beszédem előtt.

Összeroskadok. Rá kell támaszkodnom.

– Padgett volt – mondom.

– Kicsoda? – kérdezi riadtan és dühösen.

– Nem közölte a nevét, de biztos, hogy igazam van. – Leírom az embert, és
megismétlem, amit mondott.

Damien arca kemény, akár a kő. Eltol magától, végigfuttatja rajtam a
tenyerét.

– Nem tett kárt benned?

– Nem – válaszolom. Saját félelmeim elhalványodnak az ő aggódása és
haragja mellett. – Nem, még csak nem is fenyegetett, de akkor is nagyon
rám ijesztett. Azért rohantam el.

– Ha még egyszer látod – akkor is, ha három sarokra van tőled, és nem
egészen vagy biztos benne, hogy ő az szólsz nekem. Oké?

Bólintok.

– Igen. Természetesen.

Kézen fog.

– Gyere. Megtartom a beszédemet, aztán hazaviszlek.

Követem, odaállok az emelvényhez. Egy Chanel-kosztümös, ragyogó,
ápolt nő megköszöni a jelenlevőknek, amiért nagylelkűen támogatták a
Stark alapítványt, aztán bemutatja Mr. Damien Starkot.

Kitör a tapsvihar, én is tapsolok, miközben az ember, aki birtokba vette

246

éjszakáimat és nappalaimat, fellép az emelvényre. Hallgatom, amint beszél
erős, magabiztos hangján a gyerekekről, akiket támogatni kell, arról, hogy
meg kell találni azokat, akik segítségre szorulnak, akiket ki kell húzni a
sárból, és meg kell adni nekik az esélyt, hogy ragyoghassanak.
Ékesszóló szavai kioltják bennem a pánik utolsó csíráit is.
Szemem könnybe lábad a büszkeségtől. Lehet, hogy ennek az embernek
vannak sötét titkok a múltjában, de most a szívét látom, és tetszik a
látvány.

247

24

Az óceán fénylik a reggeli napsütésben. Két férfi pillantásának
kereszttüzében állok meztelenül az ablaknál. Blaine szakmai
objektivitással vizsgálgat, Damien olyan tüzesen, hogy a mellbimbóm
kihegyesedik, és a combom remeg, annak dacára, hogy hármasban
vagyunk.

Kínos helyzet – mégis hatalmasnak érzem magamat tőle.

– Ez már szinte büntetendő, hogy ilyen dögös vagy – jegyzi meg Blaine. –
Pokolian érzem magam.

– Talán csak túl sok bort ittál – csipkelődöm.

– Inkább vodkát – kontrázik Blaine. – Nem tudom, mi az ördögnek
rendeltelek ide reggel nyolcra. Illetve várjunk. Tudom.

Mert a bőröd izzik a reggeli megvilágításban.

Akaratlanul Damienre nézek. A saját jókedvemet látom az arcán, és
tudom, ugyanarra gondolunk, amit ő szokott mondani: hogy izzok, amikor
begerjedek.

Damien tekintete végigtapogatja a testemet, olyan lelkiismeretesen, hogy
attól félek, csakugyan kigyulladok. Lángol a szeme, amikor rám néz.

Én pedig itt állok, mint egy szobor, miközben egy harmadik ember is
tartózkodik a szobában.

Damien köhent. Arcából arra kell következtetnem, hogy ő is fájlalja a
helyzetet.

Blaine tökéletes ártatlansággal néz hol rá, hol rám.

– Probléma?

– Biciklizek egyet, mielőtt bemennék az irodába – mondja Damien.
Rendkívüli önfegyelemről teszek tanúságot, amikor nem kezdek el
nevetni. Naná, én állok meztelenül egy terasz szélén. Ő kidolgozhatja
magából a szexuális feszültséget. Engem meg itt hagy a saját levemben
főni.

– Nem tudom, meddig biciklizel, de lehet, hogy már nem találsz itt, mire
visszajössz – mondom. – Ma van az állásinterjúm, ugye, emlékszel?

– Hát persze – válaszolja Damien, azzal felém indul.

– Csak nyugodtan – int Blaine. – Vegyetek búcsút egymástól
tisztességesen. Megyek, főzök magamnak egy kávét. – Eltűnik a

248

konyhában. Vigyorogni kezdek.

– Tényleg szimpi – jegyzem meg.

– Ühüm – mondja Damien, és magához ölel. Ruhája hűvösen simogatja
csupasz bőrömet. Egyik karjával továbbra is átfog, míg a vászonhoz vezet.
Le volt takarva, amikor megérkeztem, de kíváncsi vagyok, hogy áll a
festmény. Blaine sokat végzett rövid idő alatt, kétségtelenül én vagyok az
ott a vásznon, egyenes tartásban, magasra emelt fejjel. Eddig nem tudtam
eldönteni, hogy állok a képpel, de kezdem azt gondolni, hogy marha jó
lesz.

– Féltékeny vagyok arra, ahogy hozzád ér – mondja Damien olyan halkan,
hogy alig hallom.

Értetlenül nézek rá.

– Blaine egy ujjal sem ért hozzám!

– Nem – feleli. – De életre kelt téged. – Magához ölel, a hajamba fúrja az
arcát. – Azt pedig csak nekem lehet – mormolja.

– És nagyon, de nagyon jól csinálod.

– Kiküldhetnénk Blaine-t fánkért, én pedig kihagyhatnám a bringázást.

– Az kizárt, uram. – Nevetve, játékosan ellököm magamtól. – Ne felejtsd,
ma sűrű napom van. Időre van szükségem, hogy kiöltözzek, és átolvassam
az anyagokat a cégről. Szóval mindenhez, amit a lányok csinálnak, ha
állást keresnek.

– Én máris felvennélek, és meg van oldva az álláskérdés.

– Nem! Egymilliószor is nem!

– Akkor se hibáztass, ha próbálkozom. Na, eredj. – Magához ölel, és
hosszan, lassan megcsókol. – Viszontlátásra az árnyékos oldalon.

– Igen – mondom. – Ott.

Három kemény órát töltök az Innovative Resources-nál, ahol, azt hiszem,
sikerült megismerkednem az összes munkatárssal a portástól a
cégtulajdonos Bruce Tolley-ig.

Először ideges vagyok, de nagyon gyorsan belezökkenek a kerékvágásba,
mihelyt beszélgetni kezdünk Mr. Tolley-val.

Szakértőnek látszik – egyébként ezt támasztja alá minden, amit olvastam
róla. Ennél is fontosabb, hogy tökéletesen hiányzik belőle Carl önimádata,
flúgos vezetési stílusa.

249

Más szavakkal: Bruce-t a munkám érdekli, nem a didkóim vagy a seggem.

Tényleg nagyon szimpi a pasas.

Beszélgetés közben végigkalauzol az irodákon, megmutatja a büfét, az
alkalmazottak edzőtermét, a szabadidős helyiségeket, még egy
tárolószekrényt is. Komolyan, szerintem ez már túlzás egy
első állásinterjúnál. Illetve annak tűnik, amíg be nem ülünk a tárgyalóba,
és meg nem teszi az ajánlatát.

Természetesen azt felelem, hogy ezen még gondolkodnom kell, amire rá is
szánok teljes három másodpercet, mielőtt lelkesen elfogadnám.

Amíg az épületben tartózkodom, sikerül megállnom, hogy ne kezdjek el
dalolni és táncolni, de ahogy kívül vagyok, körbeszvingelek egy útjelző
táblát, aztán előrántom a mobilomat, és felhívom Damient.

Le vagyok lombozva, amikor csak a hangpostája válaszol.

De azért rettenthetetlenül küldök egy SMS-t: Megkaptam! Jövő héten
kezdek! XXOO

Azonnal válaszol: Tudtam, hogy megkapod. Grat. XXXOOO. U.i.

Megszegtél vmilyen szabályt? Bi v Mó?

Először nem értem, de mikor lefordítom magamnak, lángba borul az
arcom: Se bugyi, és rád gondoltam. Se melltartó, és begomboltam a
blézert.

Tüstént jön a válasz: Tökéletes minden fronton.

Ismét küldök neki egyet: De most fel vagyok húzva. Bi hiány és adrenalin.
Szabad vagy?

Ezúttal egy teljes perc, hogy megkapjam a választ: Bár lennék.

Tudom, hogy kell leengedni téged.

Vigyorgok, és írom: Felhívhatnál. Nagyon jól le tudsz engedni telefonon.

A válaszától még szélesebben kell vigyorognom: Igen, de tokiói
vezérigazgatókkal van tárgyalásom Century Cityben. Nem tudom,
megértenék-e. Nemsokára megyek vissza az irodába. Utána viszontlátom
mindenedet. Addig is képzeld el, hogy megérintelek...

Ez nem probléma: Damien érintését elképzelni az egyik kedvenc
időtöltésem. Rögtön az érintés konkrét átélése után.

Amikor hazaérek, és Jamie-t a lakásban találom, már kevésbé érzem úgy,
hogy kijátszottak, amiért Damient nem érhettem el. Jamie kapóra jön: a

250