J. Kenner - Stark 1. - Forró rabság

A mi időnk még nem kezdődött el.
Végül nem bírom tovább. Megfordulok, visszamegyek a lakásba.
Becsukom az ajtót, nekidőlök. Melegem van, ideges vagyok, de azért
mosolygok, mert odakint a nagyvilágban Damien Stark vár rám.

151

16

Akkor ébredek, amikor a redőny lécei között beszűrődő napfény az
arcomat súrolja. Elfelejtettem beállítani az ébresztőórát. A gyémántos-
smaragdos bokaláncot leszámítva meztelenül fekszem a takaró alatt, a
lábam közét markolom, és síkos vagyok a vágytól.

Damienre gondolva aludtam el, és azt hiszem, róla is kellett álmodnom.

Hasra fordulok, a telefonom után tapogatózom, és abban a pillanatban
pánikba esem, mert látom, hogy már el is múlt hét.

Francba!

A még megmaradt érzéki ábrándok is elillannak. Ha nem sietek, el fogok
késni a munkából.

Hosszabban zuhanyozom, mint szoktam, de szükségem van rá. A vízzel
forrázni lehetne, és ahogy püföli a testem, kioldja belőlem a képzelgéseket
és a vágyakat. Most munka üzemmódban kell lennem; Damien Starknak
nincs helye a fejemben.

Nincs időm beszárítani a hajamat. Addig dörgölöm, amíg a törülköző fel
nem szívja a víz nagyobb részét, a többi megszárad vezetés közben, és
majd akkor kefélem természetes hullámokba, amíg megteszem az utat a
szar kis parkolóhelyemtől a liftig.

A közlekedés pocsék. Mire bekanyarodok a parkolóba, magam is pocsék
hangulatban vagyok.

Vállamra akasztom a táskámat, fogom a kefét, és eszeveszetten fésülöm
vele a hajamat, miközben trappolok a tűsarkúmban a lifthez.

Jennifer, a recepciós, nagy szemeket mereszt rám, amikor benyitok a C-
Squared üvegajtaján. Összevonom a szemöldökömet, gondolatban sietve
ellenőrzőm a szerelésemet, de amennyire megállapíthatom, minden be van
gombolva és cipzárazva rajtam.

– Bent van már? – kérdezem. – Rájöttem, hogy lehet izgalmassá tenni az
egyik algoritmust! – Ami Jennifert valószínűleg nem izgatja.

Ez is egy olyan ötlet, amely úgy csapja meg az embert, mint a
kemenceajtón kiáradó hőség. Rögtön meg akarom beszélni Carllal, aztán
oda akarom állítani Briant vagy Dave-et, hogy számoljanak.

– Nem hívott fel? – cincogja Jennifer. – Tutira azt hittem, hogy felhív.

Nagyon fura.

152

– Miért hívott volna fel?

– Mert... ó, a fenébe! Tessék. Azt mondta, hogy ezt adjam oda. – Átnyújt
egy vékony borítékot.

Nem akarom elvenni, de elveszem. Mintha fél mázsát nyomna.

– Mi ez, Jennifer? – kérdezem nagyon lassan.

– A fizetési csekked. Ez pedig a cuccod. – Az állát fölvetve mutat valamit
maga mögött. Meglátom a másolópapíros dobozt, benne a holmimat.
Jennifer az alsó ajkát harapdálja.

– Értem. – Kihúzom magam. – Nem válaszoltál a kérdésemre.

Bent van? – Nem fogok sírni vagy dühöngeni Jennifer előtt, de beszélni
fogok Carllal, az hétszentség!

Bólint, azután a fejét rázza.

– Nem, mármint igen, bent van. De azt mondta, hogy nem a kar látni.
Sajnálom, Nikki, de tényleg nagyon, de nagyon egyértelműen közölte. Azt
mondta, ha nem fogod a cuccodat és nem mész innen, hívnom kell a
biztonságiakat.

Zsibbadt vagyok. Ez sokk. Sokkot kaptam.

– De miért?

– Nem tudom. Becsszó. – Jennifer olyan arcot vág, mintha fájna valamije,
és bár a legszívesebben földhöz vágnám magamat, megsajnálom. És
nagyon berágok Carlra. Micsoda gyáva szarjankó, hogy a recepcióssal
rúgat ki!

– Semmit sem mondott?

– Nekem nem, de gondolom, az ajánlathoz lehet valami köze.

– Az ajánlathoz? – sivítom. – De hiszen prímán ment!

– Tényleg? Mert Stark már korán reggel idetelefonált, és megmondta
Carlnak, hogy nem fektet be.

Rosszullét kerülget.

– Komolyan beszélsz?

– Te tényleg nem tudtad?

– Tényleg. – Bár azt hiszem, tudom, miért rúgtak ki.

Valamilyen lidérces ködben mozgok, amíg leviszem a cuccomat az
autómhoz. Bedobom a dobozt a csomagtartóba, de nem ülök be a kocsiba.

153

Már félúton tartok a parkolóban, mire ráeszmélek, hogy a Stark Towerbe
megyek.

Mivel hétköznap van, nem kell lejelentkeznem Joe-nál, de akkor is
megállok előtte, mert fogalmam sincs, melyik emeleten van a Stark
International recepciója.

– Harmincötödik – mondja Joe.

– Kösz. Nem tudja véletlenül, hogy bent van-e már Mr Stark? –
Elképesztő, milyen nyugodt a hangom.

– Azt hiszem, igen, Ms. Fairchild.

– Remek – mondom. Meg vagyok lepve, hogy emlékszik a nevemre.

Sietek a megfelelő lifthez, és a combomon dobolok az ujjaimmal, amíg
várom, hogy megérkezzen. Végre itt van. Bezsúfolódom fél tucat idegen
társaságában. Úgy rémlik, minden emeleten megállunk, de az utolsó
szakaszban végre egyedül maradok. A lift megáll a harmincötödiken,
kilépek egy újabb ízléses recepciónál, a szívem dübörög, nem is értem,
hogy nem repedt még meg egy bordám.

Vörös hajú, göndör fiatal nő mosolyog fel rám a politúros asztal mellől.

– Ms. Fairchild? Üdvözlöm a Stark Internationalnél. Ha lenne szíves
utánam jönni, elvezetem Mr. Stark irodájába.

– Én... mi? Ó... – Makogok, mint egy hülye. Nem ezt próbáltam el, amikor
jöttem fel a liftben. Követelni akartam, hogy fogadjon, megtagadva, hogy
távozzak a recepciótól, amíg nem beszél velem, és ki nem magyarázza
magát ebből a helyzetből. Mellesleg honnan tudja ez a lány, ki vagyok?

Meg akarom kérdezni, de már vezet is be egy kétszárnyú, tejüveges ajtón.
Újabb előtér, ez modern. A falakon fényképek hullámokról, hegyekről,
óriási cédrusfenyőkről. Van egy közeli is egy biciklikerékről, amelynek
küllői között egy kanyargós út látszik.

A képek művészien meg vannak komponálva, és olyan precízen, olyan
döbbenetes távlatokkal készültek, hogy csakis egyazon fotóstól
származhatnak.

Még a haragom is elmúlik annyi időre, amíg azt találgatom, ki készíthette
őket. Talán Damien?

Újabb lány, újabb pultnál. Barna, rövid hajú. Ő is mosolyog.

– Ms. Fairchild – mondja, és megnyom egy gombot az asztalán.

– Fáradjon be.

154

Vezetőm elindul egy csodaszép, fényesre politúrozott, kétszárnyú ajtóhoz,
amely feltárul, és én meglátom mögötte Damien Stark parancsoló alakját.
Ma nincs benne semmi lezserség. Egy fejhallgatóba beszél, miközben az
asztala mögött járkál tökéletes szabású, sötét kékesszürke, kétsoros
öltönyében, amelyhez hófehér inget visel vörös nyakkendővel és ónix
kézelőgombokkal. A szövet visszaveri a Stark mögötti ablakon beömlő
fényt, amitől olyan lesz, mintha hőséget és erőt árasztana magából. Ez a
szerelés arra készült, hogy elbátortalanítson és imponáljon. El kell
ismernem, működik.

– Foglaljon helyet – mondja kísérőm. – Mr. Stark egy pillanat türelmét
kéri. – Már ott sincs. Az ajtó becsapódik mögötte.

Nem ülök le, hanem egyenesen állok Stark asztala előtt, keresztbe fonva a
karomat. Kapaszkodni akarok a dühömbe, de nehéz, mert Stark itt van, és
megtanultam, hogy már attól is összevissza kavarognak a gondolataim, ha
csak egy szobában vagyok vele.

Szerintem azért, mert ha közel vagyok hozzá, mintha elfogyna a levegő.

– Most nézem a negyedéves jelentéseket – mondja Stark, felmarkolva egy
köteg iratot az asztaláról, amely hatalmas, és minden hüvelykjét elborítják
a papírok. Onnan, ahol állok, látom a pedánsan feltornyozott magazinokat:
Scientific American, Physics Today, Air&Space, még a francia La
Recherche is. Az asztal közepén grafikonok és táblázatok hevernek, rajtuk
kézzel írott, vörös és kék megjegyzések. A túlsó sarokban Isaac Asimov
Én, a robotjának viharvert példánya nyom le egy levélkupacot.

– Nem érdekelnek a kifogások – folytatja Stark. – A hideg, kemény
számok érdekelnek. Igen, helyes, mondja csak meg neki, hogy a
projekcióknak akkor van helye, amikor előállunk az ajánlattal,
kifogásoknak viszont soha sincs helye. Ha nem képes tartani magát az
ütemtervhez, amelyben megegyeztünk, beállítom a saját csapatomat. De
igen, van jogom. Nem? Hát akkor olvastassa el vele a szerződést még
egyszer. Utána majd beszélünk. Helyes. Nem, úgy vélem, ezt a
beszélgetést befejeztük. Minden jót.

Bontja a vonalat, felém fordul. Mintha egy számítógépes grafikát látnék,
úgy változik át az arckifejezése. A szemem láttára hull le róla a
vezérigazgató álarca, csak a férfi marad, egy észbontóan szexi férfi,
méretre készült öltönyben, amely valószínűleg több pénzbe került, mint
Jamie lakása.

– Ezt a csodálatos meglepetést! – mondja, míg keresztülvág a szobán
hosszú lépéseivel. Olyan szuper, olyan kurvára ártatlannak látszik, hogy

155

ismét a láva forróságával csap ki belőlem a düh, amely már lanyhulóban
volt.

– Hogy rohadnál meg! – ordítom, és keményen pofon vágom, egyformán
meghökkentve őt és magamat.

Mulatságos lenne végignézni, ahogy váltja egymást az arcán az öröm, a
megdöbbenés, a düh, végül az értetlenség, ha kevésbé tartanék attól, hogy
rosszul leszek.

– Jaj, istenem! – mondom. – Sajnálom! – A számhoz szorítom a
tenyeremet, amögül beszélek. – Annyira sajnálom!

– Mi a fasz volt ez? – kérdezi. A tartása merev, a szeme ég.

A borostyánban még van valami együttérzés, de a fekete olyan, mintha be
tudna szippantani, le a mélységes mélységbe. Veszélyes, gondolom. Ollie-
nak igaza van. Ez az indulat veszélyes.

– Carl kirúgott! Ne is tégy úgy, mintha nem tudnád!

– Nem tudtam – mondja. Izmai elernyednek. – Nikki, esküszöm, hogy nem
tudtam, bár valószínűleg számítanom kellett volna rá. – A kezemért nyúl,
és én elég zsibbadt vagyok, hogy ne tiltakozzak.

Megcsókolja az ujjaim hegyét, az érintés olyan szelíd és édes, hogy
sírhatnékom lesz. – Annyira sajnálom.

– Miért mondtál nemet? Az ajánlat szenzációs volt. A termék is.

Tetszett neked, tudom, hogy tetszett. És most Carl azt képzeli, hogy
elhajtottalak, vagy basztam veled, vagy valami mással mentem az agyadra,
de annyira, hogy rajta keresztül akarsz visszavágni nekem.

– Ezt ő mondta neked?

– Szart se mondott az nekem. Még ahhoz sincs elég vér a pucájában, hogy
személyesen rúgjon ki. De nem vagyok hülye.

Tudom, hogyan veheti ki magát a dolog, és mit kell Carlnak gondolnia.

– Csakugyan az agyamra mentél – közli. – De nem azért mondtam nemet.

– Akkor miért? Ugyan már, Damien, az a termék piszok jó!

– Az. – Előhúz a zsebéből egy apró szerkezetet, amelyben nem ismerem
föl azonnal a távirányítót. Megnyom egy gombot, mire a szoba elsötétedik,
a világítás tompítottra kapcsol, az ablaküveg átlátszatlan lesz.

– Mit akarsz... – Nem bajlódom azzal, hogy befejezzem a mondatot. Menü
jelenik meg egy leengedhető képernyőn. Damien rákeres az Israeli

156

Imaging 3IYK1108-DX menüpontra.

A következő percben megjelenik egy szemcsés kép. Nem látok minden
részletet, de a termék vitathatatlanul hasonlít arra, amelyet Carl ajánlott.

– Egy Primo-Tech nevű izraeli vállalat már szabadalmaztatott egy hasonló
terméket. Van tervük a marketingre, javában folyik a béta-tesztelés. A jövő
hónapban akarják kihozni a kész terméket.

A fejemet csóválom.

– Carl nem is tud erről.

– Nem? Nos, talán valóban nem tud. Vagy talán azt remélte, hogy
beruházok, így elég tőke áll majd a rendelkezésére, hogy leverhesse a
Primo-Techet a piacon.

Ránézek. Lehet, hogy Carl egy szar alak, de biztosan nem tenne ilyet.
Ugye, nem?

– Én nem megyek bele az ilyen játékba, Nikki. Ha beruházok, azért
teszem, mert tiszta az utam a piacon. A Primo-Tech terméke miatt
mondtam nemet a C-Squarednek. Semmi köze hozzád.

Bólintok.

– Örömmel hallom.

– Akarod, hogy elmagyarázzam Carlnak?

– Egy francot! Nem akarok dolgozni egy olyan alaknak, aki ilyesmikre
következtet!

– Akkor jó. – Végigjáratja rajtam a tekintetét, és elmosolyodik.

– Mi az?

– Csinos ez a kosztüm.

Ártatlan bók, de egyáltalán nem hangzik annak. Most veszem észre, hogy
még mindig tompított a világítás. Az ajkamat harapdálom az ideges
várakozástól.

– Nem mintha örülnék annak, hogy munkanélküli lettél, de ez éppen
kapóra jött. A munkád úgyis ütközött azzal, amit én terveltem ki neked.

– Ó. – Nyelek egyet, mert kiszáradt a szám. – Nos, én nem fogom növelni
a tétlen tömegek létszámát. Sürgősen keresek másik állást.

– Miért?

– Az a helyzet, hogy muszáj ennem, és a lakbért is ki kell fizetnem

157

valamiből. Én már csak ilyen fura lány vagyok.

– Ha netán elfelejtetted volna, kerek egymilliót kapsz egy héten belül. De
ha most van szükséged pénzre, boldogan megelőlegezem.

– Köszönöm, nem. Az a pénz a bankba megy. Egy vasat sem költők el
belőle, amíg nem vagyok kész.

– Kész?

Vállat vonok. Tudom, hogy Damien segíthetne startolni, de még nem
akarom megosztani vele az álmomat. Még nem.

– Titkolózunk, Miss Fairchild? – kérdezi incselkedve. Közelebb jön, hogy
hátra kelljen hajtanom a fejemet, ha rá akarok nézni. – Ha könyörgök,
elárulja, mit óhajt kezdeni a pénzemmel?

– A maga pénzével, Mr. Stark? Kétlem. Megdolgozom az utolsó centjéért
is.

– Ó, igen – mondja. Mély, érzéki hangja körülfon. – Valóban
megdolgozik.

Hüvelykujját végighúzza az alsó ajkamon. Elakad a lélegzetem. A
mellbimbóim feszítik a melltartó csipkéjét a vékony blúz alatt. Be akarom
kapni a hüvelykujját, szopni akarom. Nyalogatni akarom, és hallgatni,
ahogy Damien nyög. Érezni akarom magamon a kezét, az összetapadó
testünket, az erekcióját, ahogyan szabadulni akar méretre készült
öltönyének drága szövete alól.

Akarom, de nem veszem el.

Inkább hátralépek.

– A mi időnk még nem kezdődött el, Mr. Stark – mondom.

Szemében sötét tűz gyúl, azután elneveti magát. A hangja olyan
bársonyos, akár egy jó whisky.

– Maga egy tökfacsaró, Ms. Fairchild.

– Tényleg? Nos, akkor, gondolom, meg kell büntetnie.

Elakad a lélegzete. Rávillantok egy csábító mosolyt. Veszélyes terepen
járok, de nem érdekel. Erősnek érzem magam, és ez jó.

– Nikki... – A hangja érdes a vágytól. A bensőm összerándul, a combom
feszül. Azt akarom, hogy megfogjon, és érzem, hogyan gyengül az
elszántságom.

A telefon sípolása ment meg.

158

– Mr. Maynard a kettes vonalon.
– Köszönöm, Sylvia.
Fölemeli az ujját, hogy várjak, azután megkocogtatja a fejhallgatóját.
– Hallgatlak, Charles – mondja.
Egy percig hallgat. – Nem – mondja. Egész biztos, hogy mondat közben
szakította félbe Mr. Maynardot. – Nagyon jól tudod, hogy nem érdekel a
játszadozás vagy az üres fenyegetőzés! Ha ez így megy tovább, pert
indítok becsületsértés miatt. Értesd meg vele.
Igen, természetesen tisztában vagyok vele. Nem, Charles, nem érdekel,
hogy mennyire lesz rázós az ügy, engem az érdekel, hogy leállítsam a
szemétládát. Jó, akkor küldd el a számlát a túlórákért, és kvittek vagyunk.
– Az arca megmerevedik. – Ha ezt is előássa, akkor tényleg be kell
keményítenem. – Ismét hallgat egy percig, majd összevonja a
szemöldökét. – Nem, tudod, hogy nem tenné. Elintézted az új vállalatot? –
Fáradtan bólogat. – Csak ezt iktasd ki, Charles.
Ezért fizetlek.
Nem is köszön el, úgy bontja a vonalat. Érzem, hogy feszült.
Én is feszült vagyok. Biztosra veszem, hogy Sara Padgettről és a fivéréről
volt szó.
– Akarsz beszélni róla?
Rám néz, de olyan a tekintete, mintha nem látna.
– Nem, ez csak üzlet.
Összeszorítom az ajkamat, hogy ne beszélhessek. Damien egy perc múlva
összeszedi magát. Lassan elmosolyodik, a kezemért nyúl.
– Gyere.
Habozva a tenyerébe csúsztatom az ujjaimat.
– Hova megyünk?
– Ebédelni – válaszolja.
– De hiszen még tíz óra sincs!
– Akkor éppen ideje – vigyorog kisfiúsan.

159

17

Damien személyi liftjével megyünk le a parkolóba. Amikor kinyílik az
ajtó, megismerem az esti vörös sportkocsit. Lapos pillantást vetek
Damienre.

– Csinos autó. Ismerős. Valószínűleg egy csomó szaladgál belőle Los
Angelesben, hm?

– Több száz – feleli szárazon.

Nem nagyon értek az autókhoz, de azt látom, hogy ez király.

Cseresznyepiros és tükörfényes. Az ablakait olyan sötétre színezték, mint
egy limuzinét. Olyan alacsony, hogy attól félek, lehorzsolom a seggemet,
ha beleszaladunk egy kátyúba. Szuper, gyönyörű, kétségtelenül az a fajta
játék, amelyet elvárok egy milliárdostól.

– Mi az? – kérdezi, amikor látja, hogy mosolygok.

– Csak annyi, hogy olyan kiszámítható vagy.

Felvonja a szemöldökét.

– Az volnék?

– Mi ez, valami puccosabb Ferrari? Végül is minden milliárdosnak van
Ferrarija.

– Á, ez sokkal rosszabb – mondja. – Ez egy Bugatti
Veyron. Körülbelül kétszer annyiba kerül, mint egy Ferrari.

Kilencszáznyolcvanhét lóerő, W16 motor, a maximális sebessége
négyszáz kilométer, és nem egészen három másodperc alatt gyorsul fel
százra.

Megparancsolom magamnak, hogy pléhpofát vágjak.

– Vagyis nincs Ferrarid?

– Három van. – Mielőtt reagálhatnék, elvigyorodik, és puszit nyom a
homlokomra. – Jól hajolj le, nagyon alacsony.

Kinyitja előttem az ajtót. Bebújok az autóba. Belülről tiszta bőr, és az ülés
úgy ölel át, mint – nos, nem tudom, hogyan, de meg bírnám szokni.

– Hova megyünk? – kérdezem, amikor Damien beül a kormányhoz.

– Santa Monicába.

Talán harminc percre van a parti város, de csak dugóban tart ennyi ideig az
út.

160

– Ó. Tehát korán ebédelünk?

– A Santa Monica-i repülőtérre – igazít ki. – Ott tartom a repülőt.

– Hát persze. – Hátradőlök, és megállapítom, hogy most vagy
szívritmuszavarom lesz, vagy jó képet vágok a dologhoz. Az utóbbi
egészségesebbnek tűnik. És mókásabb is. – És hova megyünk a géppel?

– Santa Barbarába – feleli.

– Valóban? Azt hittem, csak kocsikázni fogunk.

– Azt is tennénk, ha nem lenne tárgyalásom háromkor. – Megnyom a
kormányon egy gombot. A kocsi megtelik a tárcsahang zúgásával, azután
kicseng.

– Igen, Mr. Stark?

– Sylvia, kiviszem a Bombardier-t. Hívja fel Graysont, hogy készítse elő,
és kérjen repülési tervet Santa Barbarába.

– Máris. Intézkedjek, hogy kocsi várja az SBA-n?

– Igen. És értesítse Richardot, hogy jövök. A teraszon ebédelünk.

– Vegye úgy, hogy már meg is történt. Jó étvágyat, Mr. Stark.

Damien bontja a vonalat, nem is köszön el.

– Ügyesnek tűnik.

– Sylvia? Az is. Mindössze két dolgot várok el az alkalmazottaimtól:
hűséget és tehetséget. Sylvia mindkettőben kiváló.

Rádöbbenek, hogy kissé féltékeny vagyok Sylviára, aki mindennap ott ül a
rövid hajával és a hetyke mosolyával Damien előszobájában. Buta, sunyi
érzés, szégyellem is magamat miatta.

Azzal az igazsággal vigasztalódom, hogy mégis én vagyok az, akit Damien
ebédelni visz.

– Úgy látom, szerencsénk van a közlekedéssel – állapítja meg, amikor
felkanyarodunk a viszonylag járható 10-es sztrádára. Gyorsít, és azonnal
láthatom, hogy nem lódított. Mielőtt lélegzetet vehetnék, a szuper autó már
fel is gyorsult százra.

– Hű! – mondom.

Úgy vigyorog mellettem, akár egy kamasz.

– Szívesen adnék rá még kakaót, de a zsaruk hajlamosak gizdáskodni.

– Miért vásárolsz ilyen autót, ha nem mehetsz gyorsan vele?

161

Lapos pillantást vet rám.

– Úgy beszélsz, mint egy igazi pragmatikus. Nem mondtam, hogy sose
megyek vele gyorsan. De nem vagyok hajlandó kockáztatni az életedet, és
a többi ingázóét sem, akik ide szorultak a tízes útra.

– Méltányolom a kedvességedet.

– Ám ha érdekel, valamikor kivihetjük a sivatagba, és akkor megmutatom,
mire képes.

– Megmutatod? Én nem vezethetem?

Érdeklődve néz rám.

– Tudod kezelni a botváltót?

– A Hondámat akkor vásároltam, amikor a második szemesztert jártam a
műszaki egyetemen – közlöm. – Lerohadt kárpittal, dukkó helyett
alapozással, szabvány sebváltóval. Újrakárpitoztam, olcsón lefestettem,
megtanultam kezelni a botváltót. – És kurvára büszke is voltam magamra.
Amikor anyám megvonta az apanázsomat, elvette a BMW-met is. De
nekem mindenképpen autó kellett, úgyhogy összekapartam a majdnem
ezerötszáz dollárt a Hondára. Nagy rakás szar volt, de az enyém volt, és
még ma is elzörög.

– Ebben az esetben talán vezetheted. – A hangja perzsel. – Ha nagyon, de
nagyon jó leszel.

– Hogy ennyi erő lehessen alattam? – kérdezem fátyolos torokhangon. –
Ez nagyon stimuláló.

Damien felnyög.

– Fene egyen meg, Nikki! Azt hittem, igyekszünk elkerülni a balesetet.

Fölnevetek. Szexinek és hatalmasnak érzem magamat. Pokolian jó érzés.

Noha nem közelítjük meg az óránkénti négyszáz kilométert, úgyszólván
pillanatok alatt érünk ki a Santa Monica-i repülőtérre.

Damien bekanyarodik egy hangár elé, amely mellett futurisztikus külsejű,
sugárhajtású gép áll. A végeérhetetlen szárnyak csúcsa derékszögben
hajlik fölfelé.

– Hű! – mondom. Körülnézek, és meglátok egy őszülő hajú és szakállú
embert, aki felénk siet. – Ő Grayson? A pilóta?

– Igen – feleli Damien -, és ő a gépész, a repülési mindentudó, a
szuperszerelő. Jó reggelt, Grayson. Indulhat a madár?

162

– Indulhat. Épp arra való idő van.

– Grayson, bemutatom Nikki Fairchildot, a délutáni barátnőmet.

– Örvendek. – Grayson kezet ráz velem.

– Maga mióta repül? – kérdezem.

– Több mint ötven éve – feleli. – Apám már akkor felvitt a Cessnáján,
amikor kicsi voltam, és engedte, hogy kezeljem a botkormányt. – Átad egy
csipeszes írótáblát Damiennek, és mellé valamit, ami olyan, mint egy
kémcső. – Fel van töltve, útra kész, de tudom, hogy úgyis megnézi még
egyszer.

– Az én madaram, én felelek érte.

Damien átveszi az írótáblát, a géphez megy. Ellenőrzi a nyomást a
kerekekben, aztán megkerüli a gépet, időnként megáll, kinyit valamit,
amiből valamilyen folyadék csorog a csőbe.

– Mit csinál?

– Ellenőrzi, hogy van-e víz az üzemanyagban és fékfolyadék a
vezetékekben – feleli Grayson. – Öt éve készítem fel neki a gépet, de még
egyetlen olyan alkalom se volt, hogy ne ellenőrizte volna ő is.

– Nem idegesítő egy kicsit?

– Á, dehogy. Ez mutatja a jó pilótát, és Damien Stark marha jó pilóta. Én
csak tudom, én tanítottam.

– Pilóta – ismétlem. Damien visszatér, és odaadja a kémcsövet
Graysonnak. – Te repülsz?

– Repülök – mondja. – Kész vagy?

Graysonra pillantok. Kuncog.

– Jó kezekben lesz.

– Méghozzá nagyon jókban – jelenti ki Damien. Úgy érzem, nem a
repülésről – legalábbis nem a sugárhajtású gépeken történő repülésről –
beszél.

A lépcsőt már leengedték. Damien előreenged. Fölmegyek, és egy olyan
elegáns kabinba kerülök, hogy ahhoz képest a chartergépek első osztálya is
börtönnek tűnik. Célba veszem az egyik ülést, de Damien megfogja a
karomat, és visszatart.

– Balra megyünk – mondja, én pedig követem a pilótafülkébe. Ez is
politúros és ragyogó, de munkahely, nem pedig arra való, hogy zene és

163

koktél mellett duhajkodjanak benne.

Elhelyez az ülésben, szorosra húzza rajtam a biztonsági övét, mielőtt ő is
leülne.

– Miért nem hagyod, hogy Grayson vezessen? – kérdezem. – Nem kár
mellőzni azt a rengeteg fényűzést, és a kemény munkát választani
helyette?

– Koktélt és kényelmes széket a földön is kaphatok. A repülésben itt van
az izgalom.

– Rendben – mondom. – Akkor izgass fel.

Vigyorog.

– Az a szándékom, Ms. Fairchild. A levegőben, és akkor is, amikor
épségben földet érünk.

Ó...

Felteszi a fejhallgatót, egyeztet a toronnyal. Azután odagurulunk a
kifutóhoz, Damien bemanőverezik a sávba.

– Készen vagy? – kérdezi. Bólintok. Előbb hallom, mint érzem a növekvő
erőt, és hirtelen megindulunk, rohanunk a kifutón. Damien határozott
kézzel fogja a kormányt. Egyszer csak visszahúzza, és elszakadunk a
földtől. Hátradőlök az ülésben. Repülünk!

Levegőért kapkodok.

– Hű! – Nem most repülök először, de valahogy egészen más élmény a
pilótafülkében.

Egy darabig emelkedünk, miközben Damien a toronnyal beszél.

Amikor elérjük a repülési szintet, kinézek az ablakon, látom a mélyben a
kaliforniai partot és a távolban a hegyeket.

– Hű! – ismétlem harmadszorra. Előkotrom a táskámból a telefonomat.
Csinálok néhány képet, aztán Damienhez fordulok. – Bár tudtam volna,
hogy ez lesz a program! Szívesen készítettem volna pár igazi fotót.

– Kétlem, hogy üvegen keresztül tudnál tisztességesen fényképezni.
Grayson ugyan tisztán tartja, de akkor is torzít kissé.

Igaza van. Most már nem is bánom annyira az elszalasztott lehetőséget.

– Digitálisan fotózol vagy filmre? – kérdezi. Most, hogy a magasban
vagyunk, meglepően lehalkul a motor.

– Filmre – mondom. – Régi gépem van.

164

– Magad is hívod elő a filmjeidet?

– Nem. – Akaratlanul megborzongok. Remélem, Damien nem vette észre.
Természetesen észrevette.

– Nem tudtam, hogy ez kínos kérdés.

– Nem vagyok odáig a szűk, sötét helyekért – vallom be.

– Klausztrofóbia?

– Gondolom. Leginkább azért, mert az embert bekeríti a sötétség.

– Megnyalom az ajkamat. – És a zárt tér. Nem szeretek csapdában lenni. –
Lesütöm a szememet, és akkor látom, hogy görcsösen szorítom magam a
karjaimmal.

Kinyújtja a kezét, gyengéden ráteszi a combomra. Behunyom a szemem,
és arra összpontosítok, hogy egyenletesen lélegezzem.

Könnyebb így, amikor az érintésébe kapaszkodhatom.

– Bocs – mondom végül.

– Semmiért sem kell bocsánatot kérned.

– Már túl kellett volna jutnom rajta. Olyan buta dolog. Ez ilyen gyerekkori
hülyeség, tudod.

– A dolgok, amelyek a gyerekkorodban történnek, veled maradnak –
mondja. Eszembe jut, amit Evelyn mesélt róla. Hogy mennyi
ocsmányságot kellett elviselnie kisfiú korában. Talán ezekre gondol.
Hirtelen szeretném beavatni. Szeretném, ha látná, hogy van magyarázat a
bolondériáimra. Talán nincs okom ezt gondolni. Talán csak gyenge
vagyok, és nem akarok gyengének mutatkozni Damien Stark előtt.

Vagy talán csak azt akarom, hogy igazán ismerjen.

Nem tudom, és nem akarok az önelemzésben dagonyázni. Csak ki akarom
adni magamból a szavakat.

– Négyéves voltam, amikor az anyám elkezdett szépségversenyekre vinni
– mondom. – Nagyon szigorú volt mindenben, de a szépítő alváson
veszekedtünk a legtöbbet.

– Mit csinált? – kérdezi. Hangja szelíd, de kimért, mintha erővel kellene
fegyelmeznie magát.

– Kezdetben csak azt követelte, hogy akkor oltsam el a villanyt, amikor
úgy látja jónak, hogy aludjak. Mindig legalább két órával előbb feküdtem
le, mint a barátnőim. Sosem voltam fáradt, tehát leoltottam a villanyt,

165

azután elővettem egy elemlámpát, és játszottam a plüssállataimmal.
Idősebb koromban olvastam. Túl sokszor buktam le.

Damien nem szól. Nyomasztó csend van a fülkében. Várja, hogy
folytassam.

– Kezdett kutatni a szobámban. Elkobozta az elemlámpát. Utána
átköltöztetett egy ablaktalan belső szobába, ahova nem szűrődött be az
utcai világítás fénye, mert valahol azt olvasta, hogy csak szuroksötétben
lehet igazán mélyen aludni.

Megnyalom az ajkamat. – Azután zárat tetetett az ajtómra.

Kívülről. És megbízott egy villanyszerelőt, hogy a kapcsolót is szerelje át
kívülre. – Nyirkos vagyok az izzadságtól. Nem is értem, miért kezdtem
beszélni róla, mert bár odakint ragyogóan süt a nap, engem mintha
agyonnyomna a sötétség.

– Apád nem csinált semmit? – Stark hangjában tapintani lehet a dühöt.

– Apámat sosem láttam. Nagyon kicsi voltam, amikor elváltak.

Most valahol Európában él. Nagyapámnak majdnem elmondtam egyszer,
de sosem voltam elég bátor hozzá.

– A szemét! – fortyan föl Damien. Tökéletesen egyetértek vele, ennek
ellenére már készülődnek bennem a bájolgó közhelyek, mintha nekem
kellene mentségeket találnom az anyámnak.

Visszaparancsolom őket.

– A nővérem próbált segíteni. – Elmosolyodom, mert eszembe jut, ahogy
Ashley bevilágított alul az ajtóm résén, és meséket olvasott, amíg el nem
álmosodtam. Legalábbis addig, amíg anyánk rá nem jött.

– Neki nem volt kötelező a szépítő alvás?

– Nem nyert eleget, így anyám egy idő után nem indította a versenyeken. –
A szabadság idővel ajándékozta meg Ashley-t.

Visszakapta az életét. Imádtam a nővéremet, aki olyan volt nekem, mint
egy őrangyal, ugyanakkor hihetetlenül irigyeltem. Mindig azt gondoltam,
hogy ő a szerencsés.

Aztán megölte magát.

Megborzongok.

– Nem akarok többet beszélni erről – mondom.

Nem reagál arra, amit hallott, de valamivel később megszólal:

166

– Azt hittem, értek valamennyire a fényképezéshez, de már úgy látom,
kevesebbet tudok, mint képzeltem. Én mindig abban a hitben voltam, hogy
szabad bejönnie egy kis fénynek.

Rásandítok.

Hálás vagyok a tapintatáért. Kikerülte iszonyodásomat a sötétségtől,
ugyanakkor ismét fölvette beszélgetésünk fonalát.

– Igen, egy bizonyos ponton – felelem, hagyva, hogy emlékeim és
félelmeim elhalványodjanak a téma mellett, amelyet szeretek.

– És fekete-fehér képeknél megengedett a vörös vagy borostyánszínű
világítás, mert a papírok többsége csak a kék és a kékeszöld fényre
érzékeny. A színes film más. Az teljes sötétséget igényel, amíg meg nem
történik a fixálás.

Vállat vonok. – Végül is nem baj. Labort bérelni drága, és ha magunk
hívjuk elő a negatívokat, az rengeteg idő. Egyszer majd lesz digitális
kamerám, de addig is előhívatom a filmjeimet, és kapok kontaktnyomatot
a diszk mellé. Utána pedig nekiülök, és játszom a képekkel a természetes
közegemben.

– Ami a számítógép? – kérdezi vigyorogva.

– Amióta megkaptam az elsőt tízéves koromban – válaszolom.

Azt nem teszem hozzá, hogy a számítógép volt a menekülésem.

Bekapcsolhattam, és mondhattam anyámnak, hogy a házi feladatot írom,
miközben belefeledkeztem a játékokba, később pedig kódot írtam
magamnak. Úgy egy hétig még éjszakai világításnak is használtam a
monitort, de anyám rajtakapott. Semmi sem kerülte el a figyelmét.

– A számítógépes fotózás olyan, mint a varázslás – folytatom. – Például
lefényképezhetlek, azután keresek fotókat a Hold felszínéről, és meg
tudom szerkeszteni az egészet úgy, mintha az űrben állnál. – Kajánul
vigyorgok. – Vagy rámásolhatom a fejedet egy majom nyakára.

– Nem hiszem, hogy jól állna.

Kénytelen vagyok egyetérteni.

– Nem is.

– Ez az egyik alkalmazás, amelyet árulsz? – kérdezi.

Csodálkozva pislogok. Ezt is tudja rólam? Három iPhone-ra való
alkalmazást terveztem, kódoltam és árulok különböző fórumokon.

167

Még a műszaki egyetemen terveztem őket, nem tanulmányi céllal, és
kiderült, hogy tényleg van igény olyan alkalmazásokra, amelyekkel rá
lehet applikálni egy arcképet megadott állatfotókra, majd meg lehet osztani
az új képet különböző közösségi oldalakon.

– Ezt honnan tudtad? – kérdezem. Az alkalmazás elég népszerű, de nem
hoz annyi pénzt, hogy felhívja magára Stark figyelmét.

– Presztízskérdést csinálok belőle, hogy mindent összeszedjek azokról a
dolgokról, amelyek fontosak számomra. – Engem néz beszéd közben, és
egyértelmű, hogy rólam beszél, nem az alkalmazásról. Damien figyelmét
sem kerüli el semmi.

Elmosolyodom. Ez hízelgő, ugyanakkor olyan, mintha lemeztelenítenének.
Vajon miket tud még rólam? Milyen mélyre láthatott bennem? Elég
mélyre, ha azt veszem, milyen eszközök állnak a rendelkezésére. Közhely,
de elbizonytalanodom tőle.

Ha észre is veszi a kedvetlenségemet, nem törődik vele.

– Én mindig varázslatnak tartottam a tudományt – mondja. – De nemcsak
az informatikát.

– Nagyon imponált, ahogy kérdezgettél a tárgyaláson – mondom.

Kérdései ugyanúgy felölelték a szoftver műszaki vetületeit, mint az
anatómiai tényezőket, egyforma jártasságról árulkodva a technikában és az
anatómia alapjaiban.

– Mit tanultál az egyetemen?

– Nem jártam egyetemre – mondja. – Egyébként iskolába sem.

Magántanárok oktattak tízéves koromtól. Az edzőm ragaszkodott hozzá, és
apám beleegyezett.

Szokatlanul metsző a hangja. Szeretnék többet tudni, de megértem, hogy
ez kínos téma.

– Akkor honnan tudsz ennyit a fotózásról? – próbálom másra terelni a
beszélgetést. Eszembe jutnak a fotók a fogadóhelyiségben. – Te készítetted
azokat a képeket az irodád előszobájában?

– Eleget tudok ahhoz, hogy veszélyes legyek – mondja hanyagul.

Örülök, hogy derűsebb a kedve. – Egyébként nem én készítettem őket,
csak olyan fotókat igyekeztem találni, amelyek tükrözik a hobbijaimat.
Egy helyi fotós képei, akinek Santa Monicában van műterme.

– Nagyon ügyes. Döbbenetesen használja a kontrasztot és a távlatot.

168

– Egyetértek, és hízelgőnek találom, hogy engem hittél a fotósnak.

Mocorog az ülésben, hogy jobban láthasson.

– Feltűnően tehetséges ember vagy. És rengeteg meglepetéssel szolgálsz.

Olyan kéjelgően mosolyog, ahogy csak ő tud. És mintha újabb
meglepetéseket ígérne. Bizseregni kezdek a lábam között: a testem reagál
rá.

Lesütöm a szemem, megköszörülöm a torkomat.

– Szóval a hobbijaid? Volt a képeken óceán, hegyek, cédrusfenyők és egy
biciklikerék. Vagyis vitorlázás, síelés, a harmadikat nem tudom, és
biciklizés.

– Nem rossz. Az óceán a könnyűbúvárkodást jelenti, a fák a túrázást. A
másik kettőt eltalálta. Szereti valamelyiket, Ms. Fairchild?

– Mindet – vallom be. – Habár búvárkodni sosem próbáltam.

Texasban nincs valami sok lehetőség.

– Kalifornia kiválóan alkalmas rá – mondja. – Habár a búvárruha kissé
nehézkes. Sokkal jobban szeretem a Karib – tenger vizét, mert az
melegebb. Ott! – mutat ki az ablakon.

Csak egy pillanat múlva kapcsolok, de aztán látom, hogy Santa Barbarát
mutatja.

– Hamarosan le kell tennem a gépet, de addig is nem akarod átvenni egy
kicsit a vezetést?

– Mi? – Megköszörülöm a torkomat, aztán megpróbálom még egyszer a
mondatot úgy, hogy ne legyen a hangom sipító. – Bocs, de mi van?

– Könnyű – mondja. Elengedi a kormányt, megfogja a kezemet.

Szinte perzsel a bőre – miért reagálok ennyire intenzíven ennek az
embernek minden érintésére? Most nem bánnám, ha nem így lenne, mert
ugyan ráteszi a kezemet a kormányra, elvileg nekem kellene a levegőben
tartanom ezt a gépet. De Damien nagyon megnehezíti, hogy
összpontosítsak.

– Ó, a francba! – mondom, amikor elengedi a kezemet. – Az istenit, Stark!
Most mit kell csinálni?

– Már csinálod. Csak tartsd egyenesben a kormányt. Ha lenyomod,
süllyedünk. Ha felhúzod, emelkedünk. Ha előre akarsz menni, csak
finoman húzod kijjebb.

169

Semmit sem csinálok.
Nevet.
– Na, próbáld már meg!
Ezúttal nem ellenkezem, és levegő után kell kapnom a gyönyörűségtől,
amikor a gép reagál a parancsomra.
– Tetszik ez a hang – mondja Damien. – Ezt a hangot kell hallanom a
földön is. – Puhán simogatja hüvelykujjával az arcom.
Ezúttal meg sem pisszenek. – Ez az. Jól van, tedd egyenesbe.
Keze súrolja a nyakamat, megpihen a vállamon, kissé megszorítja.
– Ügyes vagy.
Gyorsan lélegzem, nem tudom, a repülés mámorától-e, vagy az
ő közelségétől.
– Repülök! – mondom. – Tényleg repülök!
– Igen – feleli. – És repülni is fogsz megint.
Rajtunk kívül nincs más vendég a Bank Street-i Pearl Hotel éttermének
teraszán. Alig pár saroknyira vagyunk az óceántól, látjuk a Stearns Wharf
mólóját és a Channel-szigeteket, amelyek úgy emelkednek ki a tengerből,
akár a bálnák.
Fehér csokoládés martinit szopogatok a nyers osztrigából és töltött
lazacból álló, kellemesen laktató ebéd után.
– Ez döbbenetes! – mondom. – Hogy találtál rá erre a helyre?
– Nem volt nehéz – feleli. – Enyém a szálloda.
Nem tudom, miért vagyok meglepve.
– Egyáltalán van olyan, ami nem az öné, Mr. Stark?
Megfogja a kezemet.
– Pillanatnyilag az enyém minden, amit akarok.
Iszom egy korty martinit, hogy ne lássa a reagálásomat.
– Ne aggódjon, Ms. Fairchild. Nagyon vigyázok arra, ami az enyém.
Elvörösödöm, és hirtelen pulzálni kezd mindenem, különösen öv alatt.
Ízlelgetem az érzést, mert őszintén szólva félek kicsit, hogy vissza akar
majd lépni az üzlettől, mihelyt teljes rálátása lesz az áru állapotára.
Méretre csináltatott öltönyt viselő ember lép ki a teraszra, és felénk jön.

170

Fehér reklámszatyor van nála, amelyet átad Damiennek.
– Ezt most hozták önnek, Mr. Stark.
– Köszönöm, Richard.
Amint Richard távozik, Damien átadja nekem a szatyrot.
– Azt hiszem, ez a tiéd.
– Tényleg? – Az ölembe teszem, belekukkantok, és elakad a lélegzetem.
Egy fényes, vadonatúj Leica van benne.
Damienre nézek, és látom, hogy szélesen, boldogan vigyorog.
– Tetszik? Digitális. A legjobb minőség.
– Csodálatos! – Fölnevetek. – Ön döbbenetes, Mr. Stark! Csak gondol
valamire, és már meg is történt!
– Gondolatnál azért több kellett hozzá, de megérte a fáradságot.
Különben ma nem tudnál fényképezni a parton.
Felállok, a terasz szélére megyek.
– Innen látszik az óceán, de a partból nem sok.
– Jobban fogod látni, ha majd lemegyünk sétálni.
Fölemelem a lábamat, mutatom a körömcipőt.
– Kétlem, hogy az alkalomhoz lennék öltözve.
A bokalánc ragyog a napsütésben. Végighúzza rajta az ujját, bőrének
forrósága átsugárzik belém.
– Gyönyörű – mondom.
– Szépséget a szépségnek – feleli. – A smaragd jól áll a szemed színéhez.
Boldogan mosolygok.
– Az utóbbi időben valósággal elárasztanak ajándékokkal.
– Helyes, meg is érdemled őket. Ez viszont nem ajándék. – Húzogatja az
ujját az ékszeren. – Ez kötelék... és ígéret. – Beszéd közben a szemembe
néz, amitől lángba borul az arcom.
– Ki nem hagynám, hogy sétáljak veled a parton – suttogom. – Mehetek
mezítláb.
Kuncog.
– Jöhetsz. De benéztél a fényképezőgép doboza alá?

171

– Alá? – Visszamegyek az asztalhoz, kiveszem a dobozt. Hát persze, hogy
van alatta valami, kék selyempapírba csomagolva.

Damienre nézek, de semmit sem árul el az arca. Akármi rejlik is a
selyempapírba csomagolva, az lapos és kemény. Lefejtem róla a papírt, és
találok alatta egy fekete strandpapucsot. Széles mosollyal nézek föl
Damienre.

– A parti sétához – mondja.

– Köszönöm.

– Amit csak akarsz. Amire csak szükséged van.

– Nem mindent lehet megvenni – mondom.

– Nem – helyesel. Szúrósan néz rám. – De amit megígérek, ahhoz tartom
magam.

Szavai kéjes hullámgyűrűket indítanak el bennem. Szerencsére bejön a
pincérünk. Visszatérünk az asztalhoz, amelyen ott a kávé, és a folyékony
csokoládéval töltött lávasüti, amely olyan tökéletes, hogy már bánom,
miért nem hagytam, hogy Damien kettőt rendeljen, miért ragaszkodtam
hozzá, hogy nekem elég lesz pár falat.

– Mit csináltál még a hétvégén? – kérdezem.

– Dolgoztam.

– Kerestél egy újabb milliárdot?

– Annyit azért nem, de hasznosan töltöttem el az időt. Hát te?

– Nagymosást csináltam – vallom be. – Szombat este meg táncolni
mentünk.

– Kivel?

– Ollie-val – felelem. – És a lakótársammal, Jamie-vel.

Merev az arca. Most féltékeny? Talán igen, és vagyok annyira
földhözragadt, hiú vagy akármicsoda, hogy egy icipicit örüljek neki.

– Elvigyelek táncolni a héten?

– Örülnék neki – mondom.

– Hova mentél Ollie-val és Jamie-vel?

– A Westerfield’s-be – válaszolom. – Az egy új hely a Sunseten, a St.
Regis közelében.

– Hm. – Mintha töprengene. Talán nincs odáig az ilyen zajos klubokért.

172

– Ez túl vad neked? – kérdezem. – A hangos dübörgés, az éles fények? –
Tudom, hogy még csak harminc, de általában jóval idősebbnek látszik.
Talán szalontánc-klubtagságija van? Nyilván vannak ilyenek Los
Angelesben. Fontolóra veszem a dolgot, felidézem magamban Fred
Astaire és Ginger Rogers összes filmjét, amelyeket láttam. Ja, azt bírnám,
ha úgy táncolhatnék Damiennel.

– Jól érezted magad a Westerfield’s-ben?

– Jól, csak tudod, most végeztem az egyetemen, és Austinban sok klub
van, úgyhogy a hangos zene és a dobolás... – Elhallgatok, mert hirtelen
felfedezem az arcán a derűt. A vállam megroskad a felismeréstől. – A tiéd,
ugye?

– Hát, tulajdonképpen igen.

– Szállodák. Bárok. Mi történt a „kis technológiai birodalom”

dumával?

– A birodalmak terjeszkednek – válaszolja. – Hiszem, hogy a változatos
összetételű portfolióban van az erő. És az én birodalmam egyáltalán nem
kicsi.

– Rosszul mértelek fel – vallom be.

– Valóban?

– Úgy képzeltem el magunkat, mint Fredet és Gingert. Mármint ahogy
elviszel táncolni. De jöhet egy kis disznólkodó tapadós tánc is.

– A legkacérabb mosolyomat villantom rá. Meg vagyok döbbenve
magamtól. A martini a hibás. Na, jó, a martini és a férfi.

Talányosan mosolyog, azután feláll, és keresztülvág a teraszon.

Matat valamivel a falon, a következő percben felcsendül a zene, a „Füst
száll a szemedre”, az egyik kedvenc Astaire-Rogers számom.

Visszajön hozzám, nyújtja a kezét.

– Megtisztel ezzel a tánccal, Ms. Fairchild?

Elszorul a torkom, és vadul dobogni kezd a szívem, amikor a karjaiba ölel.
Nem vagyok jó táncos, de Damiennel úgy érzem magam, mintha lebegnék.
Siklunk a teraszon, keze olyan könnyű a hátamon, akár egy tollpihe.
Amikor vége a zenének, magához szorít, bedönt, és ördögien mosolyog
hozzá.

Pihegek a karjaiban. Ajka az enyém fölött lebeg, és csak arra tudok

173

gondolni, milyen lesz, ha rátapad az enyémre. Milyen lesz, ha megérint a
szája. Vagy a nyelve.
– Gondolt valamire, Ms. Fairchild?
– Nem.
Felvonja a szemöldökét. Hallom a fejemben a hangját: Sose hazudjon!
– Csak... csak találgattam.
– Mit? – Fölemel, de nem lazít az ölelésen. A medencénk összeér.
A mellünk összetapad, kemény mellbimbóm elárulja, mennyire be vagyok
indulva. – Mondd el – súgja. Ajkát végighúzza a fülemen.
Reszketek a vágyakozástól.
– Csak azt találgattam, hogy megcsókolsz-e.
Lassan elfordítja a fejét, azután a szemembe néz. Bele akarom vetni
magamat a tűzbe, amelyet a tekintetében látok. Az ajkam szétnyílik, várja
a csókot.
– Nem – feleli, majd egy lépéssel arrébb megy.
Értetlenül pislogok. Nem?
Kajánul mosolyog.
– Nem – ismétli. Ekkor megértem. Most büntet meg azért, mert elfutottam
tőle az irodából. – A mi hetünk akkor kezdődik, amikor megérkezel az első
ülésre.
– Ma este? – kérdezem.
– Hatkor.
Bólintok. Csalódott vagyok, ugyanakkor izgatott is. Tenyere végigsiklik a
fenekemen a vékony szoknya alatt.
– A bugyival ne bajlódj – teszi hozzá. – Nem lesz rá szükség.
Nyelek egyet, és rájövök, hogy máris benedvesedtem a várakozástól.
Ó. Aztakurva.

174

18

A Leicát a nyakamba akasztom, de a többi cuccot Richardra bízzuk.
Kimegyünk a szálloda hátsó ajtaján, végigballagunk egy ösvényen a
medence, a kerthelyiség, majd a teniszpályák mellett.

Négyen párost játszanak, nagyokat nevetnek, és ugratják egymást, mert
sorra melléütnek.

– Nem sok szállodában van teniszpálya – mondom. – A te ötleted volt?

– A pályák már itt voltak, amikor megvásároltam a hotelt – feleli.

Lehet, hogy csak képzelődöm, de mintha gyorsabbra venné a tempót.

Én viszont lassítok. A pályák mellett van egy pad. Ott megállok, ráteszem
a kezem a támlájára. A játékosokat nézem, de Damient képzelem a
helyükbe. Az ő izmos, napbarnított lábát. A széles vállát, erős karját. Azt,
ahogy elszántan összeszorítja a fogsorát.

Aztán érzem, ahogy odaáll mögém.

– Indulnunk kéne – mondja. – Meg akarom mutatni neked a partot, és
háromra vissza kell érnem az irodába.

– Ó, persze. El is felejtettem. – Kézen fogom, megyünk tovább, otthagyjuk
a szállodát, lesétálunk az elragadó stukkós házak előtt a Mason Streeten.

– Hiányzik? – kérdezem, ahogy a Masonról lekanyarodunk jobbra, egy
kicsi, zöld parkba. Előttünk ott a part és a Csendes-óceán.

Zöldeskéken csillog a délutáni napsütésben.

– Mármint a tenisz.

– Nem! – válaszol közömbösen, minden habozás vagy bűntudat nélkül. De
még így sem nagyon hiszek neki. Várok, hátha részletesebben
elmagyarázza. Pár perc múltán meg is teszi.

– Kezdetben szerettem, de idővel kikopott belőle minden szórakozás. Túl
nagy volt a teher.

– A versenyek miatt? – kérdezem. – Talán újra lehetne szórakozás, ha csak
úgy, a magad kedvére játszanál. Én rettentő ügyetlen vagyok, de egyszer
azért ütögethetnénk.

– Nem játszom többé – mondja. Hangja kemény, határozott.

Egyáltalán nem reagál a kissé léha javaslatomra.

– Oké. – Hanyagul vállat vonok. Nyilvánvaló, hogy érzékeny pontján

175

találtam el. Most nem tudom, hogy szerezzem vissza a flörtölő-nevetgélő
Damient. – Sajnálom.

Lapos pillantást vet rám, azután fúj egyet, mintha bosszankodna.

– Nem, én sajnálom. – Elmosolyodik. Látom, hogy kezd olvadni a jég. –
Csak az van, hogy végeztem a tenisszel. Mint te a szépségversenyekkel. Te
sem versenyzel többé, ugye?

Felkacagok.

– Még mit nem! De az más. Én sosem tartottam szórakoztatónak.

– A fene egye meg, be kellett volna fognom a számat. Nem akarom, hogy
ismét hűvös legyen velem.

De nem kell aggódnom. Kíváncsian néz rám.

– Soha?

– Soha – válaszolom. – Jó, amikor pici voltam, akkor tetszett, hogy
kiöltöztetnek. Komolyan nem emlékszem. De szerintem már akkor sem
szerettem. Nem emlékszem, hogy valaha is érezhettem volna magamat
másnak, mint az anyám Barbie babájának.

– A játék babáknak pedig nincsen saját életük – vonja le a következtetést.

– Nincs. – Tetszik, hogy ilyen jól megért. – Nálatok a szüleid erőltették,
hogy játsszál? – Fájó ponthoz közelítek, de jobban akarom ismerni ezt az
embert.

A park széléhez érünk. Kézen fog, amikor keresztülvágunk a Cabrillo
Boulevard-on. Kint vagyunk a parton, szótlanul ballagunk a hullámverés
felé. Gyakorlatilag már tudomásul vettem, hogy nem kapok választ,
amikor Damien megszólal:

– Először tetszett. Sőt, szerettem. Nagyon fiatal voltam, de már akkor
szerettem a szabatosságot és a jó időzítést. Meg a hatalmat.

Hogy én ütöm el a labdát! Szar év volt – anyám megbetegedett –, és
minden dühömet kiéltem a pályán.

Bólintok. Ezt megértem. Fiatalabb koromban elfeledkezhettem magamról
a számítógép vagy a fényképezőgép segítségével. Csak akkor kezdtem
magam vagdosni, amikor már azok sem segítettek.

Valahogy minden ember talál rá módot, hogy kibírja az életet.

Ashley jut az eszembe, és nehezen állom meg, hogy ne sötétedjen el az
arcom. Vagy talál, vagy nem.

176

– Bent maradtam tanítás után, és a tornatanár edzett, de hamarosan
kijelentette, hogy elhúztam mellette. Apám gyárban dolgozott, tudtam,
hogy nem engedhetünk meg magunknak egy edzőt, de nem bántam.
Kölyök voltam, alig nyolcéves, csak azért akartam játszani, mert
szórakoztatott.

– Mi változott meg?

– A tanár tudta, hogy anyu beteg, és nem tudják fizetni a teniszleckéket.
Mesélt rólam egy barátjának, és mire felocsúdtam, már egy profi dolgozott
velem, ingyen. Ezt is szerettem, főleg amikor elkezdtem győzni a
versenyeken. Talán észrevetted, hogy van bennem némi versenyszellem.

– Benned? Nem mondod! – Leveszem a strandpapucsot, a kezemben
lógatom, hogy rugdoshassam a vizet. Damien már mezítláb van, a
hotelben, Richardnál hagyta a cipőjét. Szerintem nem sok olyan férfi
létezik, aki úgy járhat mezítláb a tengerparton a méretre készült
öltönyében, hogy még úgy is szexinek látsszon. De Damien ilyen. Mintha
ez is azt tükrözné, milyen nagy az önbizalma.

Hogy amit megkíván, azt csak úgy elveszi magának.

Mint engem.

Kéjes borzongás futkos a hátamon. Elmosolyodom. Amilyen szarul
kezdődött a nap, olyan fantasztikusan folytatódik.

Vannak páran a tengerparton, de hétköznap lévén nincs nagy forgalom.
Bár még így is letakarították a homokot, nem lelek egyetlen tisztességes
kagylóhéjat sem, csak törmeléket, ám a fodrok, amelyeket a jövő-menő
hullámok rajzolnak a homokra, csodaszépek a maguk egyszerűségében is.
Leejtem a kezemből a papucsot, hogy levehessem a blendevédő sapkát,
beállítom az élességet. Olyan képet akarok, amelyen a kompozícióban
benne van a barázdált homok és a hullámok fehér tajtékja is.

Damien bevárja, hogy elkattintsam a gépet, azután átkarolja a derekamat.
Érzem állának könnyű nyomását a fejem búbján.

– Elmeséled, hogy mi történt aztán? – kérdezem. – Mitől változott meg
minden?

– A sikertől – feleli sötéten.

Felé fordulok.

– Nem értem.

– Voltam annyira jó, hogy egy szemét hivatásos edző felfigyeljen rám. –

177

Kiráz a hideg, olyan fojtott és metsző a hangja.

– Alkut kötött apámmal. Edzeni fog, cserébe százalékot kap a
győzelmeimért kapott pénzből.

Bólintok. Az első hivatásos edzőjét is említették abban a Wikipédia-
cikkben, amelyet olvastam. Kilencéves korától tizennégy éves koráig
edzette Damient, aztán öngyilkos lett. Mintha csalta volna a feleségét.

Akaratlanul Ashley jut az eszembe. De nem akarom, hogy leragadjunk egy
ilyen kellemetlen témánál. Inkább azt kérdezem:

– A versenyek változtatták robottá a szórakozást?

Damien arca elsötétül. A változás olyan hirtelen és drámai, hogy felnézek,
hátha befelhősödött az ég. De nem onnan jön az árnyék, hanem belőle
árad.

– Én nem bánom a kemény munkát – válaszolja egykedvűen. – De minden
megváltozott, amikor kilencéves lettem. – Érthetetlenül nyers a hangja, és
nem válaszolt a kérdésemre.

– Mi történt?

– Megmondtam apámnak, hogy ki akarok szállni, de akkor már kerestem a
tenisszel, és ő azt felelte, hogy nem lehet.

Megszorítom a kezét. Most is kitért a kérdésem elől, de nem sürgetem.
Hogyan tehetném, amikor én is jól ismerem a menekülés művészetét?

– Egy évvel később ismét próbálkoztam. Akkor már mindenfelé játszottam
Amerikában. Külföldön is. Olyan rohadt sokat mulasztottam az iskolából,
hogy apám magántanítókat fogadott. A természettudományokra
összpontosítottam, mert azokat szerettem.

Elolvastam mindent, minden témáról, a csillagászattól a fizikán át a
biológiáig. De fikciót is. Faltam a sci-fit. Titokban még felvételiztem is
egy műszaki magániskolába. Nemcsak hogy sikerült, de teljes ösztöndíjat
ajánlottak.

Megnyalom az ajkamat. Már tudom, mire fog kilyukadni. Hogyne látnám
át a történet alakulását? Olyan egyformák vagyunk, ő és én. A szülői
önkény megfosztott a gyerekkorunktól, és hajtott bennünket,
könyörtelenül.

– A szüleid nemet mondtak rá.

– Apám volt – feleli Damien. – Anyám akkor már egy éve nem élt. A... –
Mély levegőt vesz, fölszedi a homokból a papucsomat.

178

Ismét elindulunk a parton a Stearns Wharf vaskos mólója felé. –
Kikészített a halála. Megfagytam. A teniszpályán adtam ki magamból
mindent. A dühöt. Az árulást. – Összeszorítja a fogsorát az emléktől. – A
fenébe, valószínűleg ezért játszottam olyan kurva jól.

– Ne haragudj – mondom, de üresen konganak a szavak. – Tudtam, hogy
szereted a természettudományokat. Elég ránézni, milyen vállalkozásokban
vagy benne. De azt nem sejtettem, hogy nálad ez életre szóló szenvedély.

– Honnan tudtad volna?

Hátraszegem a fejemet, hogy fölnézhessek rá.

– Ön nem éppen ismeretlen ember, Mr. Stark. Ha nem vette volna észre,
ön híresség. Még a Wikipédián is van oldala. Ám ott nem szerepel, hogy
elutasította volna egy természettudományos profilú magániskola
ösztöndíját.

A szája vonallá keskenyedik.

– Keményen megdolgoztam érte, hogy a múltam ne kerüljön a sajtó
kezére, de a netre sem.

Arra gondolok, amit Evelyn mesélt: Damien korán megtanulta kordában
tartani a sajtót. Igaza volt. Vajon mi mást titkolhat még az életéből Damien
Stark?

Fölemelem a fényképezőgépet, belenézek a keresőbe. Először a tengert
veszem célba, aztán Damient, aki úgy emeli fel a kezét, mintha el akarna
hessegetni. Fölnevetek, gyorsan készítek néhány képet.

– Csúnya kislány! – mondja, amitől még jobban kell nevetnem.

– Te vásároltad a gépet – közlöm vele. – Csak magadat hibáztathatod.

– Ó, ne! – mondja, és most már ő is kacag. Felém kap, szökdécselve
hátrálok. Boldog vagyok, hogy mosolyogni látom, és mert a tekintetében
elhalványul a múltidézés melankóliája.

Fölemelem a gépet, készítek egy újabb sorozatot.

– És egyre csak halmozza a büntetést! – Rosszallóan csettint.

Elengedem a szíjon lógó gépet, színlelt megadással fölemelem a kezem.

– Ma független játékos vagyok, ha elfelejtetted volna!

Sátánian vigyorog.

– Lehet, hogy nem szabad ennek megfelelően viselkednem – mondja –, de
ez nem jelenti azt, hogy nem készíthetek listát, hogy később legyen mire

179

hivatkozni.

– Ó, csakugyan? – Csinálok róla még egy képet. – Ha már úgyis
megbüntetnek, legalább legyen miért.

Az arca csupa forróság és ígéret.

– Megnyugtatlak, nagyon alapos leszek.

– Természetesen nem várom, hogy méltányos légy. De ami jár, az jár. Ha
te kapsz rólam egy festményt, akkor nekem is lehet rólad pár fotóm.

– Ügyes érv – mondja. – De ettől még nem marad el a büntetés.

Közelebb megyek hozzá, átkarolom a nyakát. Csupán a fényképezőgép
választ el bennünket. Hirtelen elborít a forrósága.

Lábujjhegyre állok, hogy a fülébe suttoghassak:

– Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy alig várom?

Szobormereven áll, de amikor hátralépek, látom, hogy az arcán remeg egy
izom. Nem sok, de nekem ez elég. Sikerült meglepnem Damien Starkot.
Sőt, sikerült bepörgetnem.

Könnyed kacajjal hátraugrok. Csordultig teltem női elégedettséggel.

Megérkezünk a mólóhoz, de nem sétálunk ki rá. Megfordulunk,
visszaindulunk a parton a Bath Street és a szálloda irányába. Séta közben
csinálok néhány felvételt a Channel szigetekről, azután sikerül egy kiváló
fotót készítenem két sirályról, amelyek olyan közel repülnek egymáshoz,
hogy az alakjuk egybeolvad. Már majdnem végigmegyünk a parton,
amikor Damien letelepszik egy padra. Én mintha egy dollárt láttam volna a
homokban. Leguggolok elé, hogy megkeressem.

– Nagyon várom az estét, Ms. Fairchild – mondja csendes,
türelmetlenségtől fűtött hangon. Engem néz, látom a szemében az immár
ismerős tüzet. – Nehéz ilyen közel lenni valamihez, ami ennyire drága, és
tudni, hogy még nem rendelkezünk vele.

– Mi az, hogy rendelkezünk vele? – kérdezem.

Elmosolyodik, lassan, fölényesen.

– Birtokoljuk. A hatalmunkban tartjuk. Bírjuk. Élvezzük.

Parancsolunk neki. Uraljuk. Válasszon igét, Ms. Fairchild. Olyan sok
mindent meg akarok ismerni ezek közül.

Megnyalom az ajkam.

– Most te szeged meg a szabályokat.

180

– Ó, nem hiszem én azt. – Fölemeli a kezét. – Nem érintelek meg.

Nem követelőzöm. Még nem vagy az enyém. – Az órájára pillant. – Még
néhány óráig nem – teszi hozzá. Föl kell állnom. A lábam túl gyenge, a
testem annál jobban bizsereg, hogy tovább guggolhassak a homokban.

– Most még szabad vagyok – helyeselek, de már azokra a bizonyos órákra
gondolok. Arra, hogy mi fog történni, ha elszálltak.

– Tehát még nincs hatalmam – mondja. A tekintete végigtapogatja a
testemet. – Nem mondhatom meg neked, hogy nyúlj magadhoz.

Nem ragaszkodhatom hozzá, hogy feküdj be meztelenül a hullámverésbe,
és simogasd a pinádat. Nem vihetlek vissza a medencéhez, nem
engedhetlek bele a vízbe, nem szívhatom a mellbimbóidat, amíg a víz
lemossa a testedről a homokot. Nem dughatom beléd az ujjamat, hogy
érezzem, mennyire síkos vagy, hogy mennyire kívánsz.

Farkasszemet néz velem. Pihegve lélegzem, bőröm fénylik a verejtéktől, és
nem a napsütés izzasztott meg. Legalább méternyire állok tőle, de olyan,
mintha össze lennénk tapadva. Mintha a keze a szavai ütemére mozogna
rajtam. És igen is magamhoz akarok nyúlni, a fene egye meg. Minden
akaraterőmre szükség van, hogy bénán lógassam a karomat. Bár a
hüvelykujjam így is súrolja a combomat, lassú, érzéki mozdulatokkal.
Ennyim van, ebbe kapaszkodom, úgy, ahogy Damien szavaiba.

– Nem ültethetlek bele a forró kádba, nem fordíthatlak meg, hogy hátulról
baszhassalak, miközben a vízsugár nyaldossa a csiklódat.

Nem markolhatom meg a melledet, és kúrhatlak még erősebben, miközben
elélvezel nekem. És nem szeretkezhetek veled egy erkélyen, a csillagok
alatt.

Szeretkezhetek...

A szívem kihagy egy ütemet.

– Nem tehetem, Nikki – folytatja – mert még nem vagy az enyém.

De hamarosan azt tehetek veled, amit akarok. Remélem, készen állsz rá.

Nyelek egyet. Én is remélem. Uramisten, de mennyire remélem!

Amikor leszállunk Santa Monicában a gépről, két autó vár ránk: Damien
kimondhatatlan nevű, elegáns, drága vörös sportkocsija és egy Lincoln
Town Car luxusszedán. Sapkát viselő, alacsony ember áll mellette. Bólint,
amikor ránézek.

Damien tenyerét a keresztcsontomra teszi, és odaterel hozzá.

181

– Ő Edward, az egyik sofőröm. Ő visz haza téged.

– Te visszamész az irodába?

– Őszintén sajnálom, hogy ilyen rövidre kellett fognunk a délutánunkat, de
ez elkerülhetetlen.

– Nem, nem! Természetes, hogy van más dolgod is. Csak az a baj, hogy a
kocsim ott maradt az irodai parkolóban. Miért ne mehetnék veled?

Csókot nyom a homlokomra, miközben Edward kinyitja a Town Car
ajtaját.

– Nagyon örülnék a társaságnak, de az autód már a lakásod előtt áll.

Egy másodperc, amíg ezt felfogom.

– Micsoda? Hogy került oda?

– Megoldottam.

– Megoldottad – ismétlem, nem annyira haragosan, mint inkább bambán.
Nem, tulajdonképpen dühös vagyok. Érzem, ahogy növekszik bennem a
feszültség. – Engem meg sem kérdeztél?

Elcsodálkozik.

– Azt hittem, hálás leszel érte.

– Ne nyúlkálj bele az életembe, és ne fogdoss össze mindent, ami az
enyém! – Hallom, hogy egyre élesebb a hangom. Fegyelmet parancsolok
magamra.

– Szerintem túlreagálod a dolgot.

Túl? Az anyámra gondolok. Mennyire bőszített, hogy beleszól mindenbe,
amit csinálok! Ezt vetíteném ki Damienre? Vagy ezzel már valóban
túlment a határon? Nem tudom, és dühít, hogy még kétezernégyszáz
kilométernyi távolságban sem szabadulhatok Elizabeth Fairchildtól.

Beletúrok a hajamba.

– Elnézést – mondom végül. Beülök a Town Car hátsó ülésére, onnan
nézek föl Damienre. – Valószínűleg igazad van. Csak legközelebb kérdezd
meg, oké?

– Segíteni próbáltam – mondja, ismét csak nem a kérdésemre válaszolva.
Becsukja az ajtót, és ennyi.

Kösd fel magad!

Edward beül a kormányhoz, és elhúzunk. De én még nem állok készen a

182

hazatérésre.

– Nyugodtan tegyen ki a Promenade-on – mondom. Ez Santa Monica
bevásárlóutcája. – Ott majd fogok egy taxit, vagy felhívom a lakótársamat,
hogy jöjjön értem.

– Sajnálom, Ms. Fairchild – mondja Edward, ahogy felkanyarodik a tízes
műút rámpájára. – Azt az utasítást kaptam, hogy egyenesen vigyem haza.

Az istenfáját!

– Utasítást? – visszhangozom. – Nekem nincs is beleszólásom?

Edward felnéz, látom a szemét a visszapillantóban. A válasz egyértelmű.
Nincs.

Bassza meg!

Előrántom a mobilomat, felhívom Damient.

– Szia. – A hangja mély, buja. Még dühösebb leszek, de most magamra,
amiért hagyom, hogy hangjának cirógatása eltántorítson a szándékomtól.

Összeszedem magam, hogy nagyon határozottan, nagyon egyértelműen
beszélhessek.

– Volnál szíves közölni Edwarddal, hogy nem kell egyenesen hazavinnie?
Mintha az lenne a benyomása, hogy te parancsokat adtál neki, ahelyett,
hogy egyszerűen csak közöltél volna vele egy lakcímet.

Baljós szünet után válaszol.

– Készen kell lenned hatra. Már elmúlt kettő. Pihenned kell.

– Mi a franc? – förmedek rá. – Mi vagy te, az anyám?

– Hosszú volt a nap. Elfáradtál.

– Fenét fáradtam! – Pedig igaza van, fáradt vagyok. Csakhogy ezt nem
vallom be neki.

– Nekem nem szabad hazudni – figyelmeztet. – Ezt ne felejtsd el.

– Rendben – mondom élesen. – Fáradt vagyok. Továbbá dühös.

Viszontlátásra ma este, Mr. Stark. – Bontom a vonalat, meg se várom a
válaszát, aztán hátradőlök az ülésen, és keresztbe fonom a karomat.

Egy pillanatra behunyom a szemem, és legközelebb akkor nyitom ki,
amikor Edward megáll a lakásom előtt. Majdnem egy órát alhattam.

Fújok egyet, zavartan és mérgesen.

Edward kinyitja az ajtót, figyelmeztet, hogy hatra legyek készen, azután

183

visszaül a kormányhoz, de nem indul, vagyis arra vár, hogy belül legyek
az ajtón. Feltrappolok a lépcsőn, beledöföm a kulcsomat a zárba, belököm
az ajtót – és azon nyomban szembesülök egy minőségi reklámszatyor
látványával, amelynek oldalára a Third Street Promenade szavakat és egy
helyi butik lógóját nyomták.

Persze tudom, ki küldte, de el sem tudom képzelni, hogy üthette nyélbe
ennyire gyorsan.

– Most jött neked – mondja egy férfihang. Ugrom egyet, mielőtt rájönnék,
hogy Ollie az. – Bocs, nem akartalak megijeszteni. – Feltápászkodik a
nappali túlsó sarkában megbújó fotelből, és elindul felém. Észreveszem,
hogy mezítláb van. A székben ottmaradt egy magazin, az Elle. Úgy látom,
arra fanyalodott, hogy a mi kávézóasztalunknál olvasson.

– Most jött? – kérdeztem.

– Kábé öt perce. Behoztam neked. Semmi súlya.

Mialatt Ollie beszélt, odamentem az asztalhoz, és rögtön láttam, miért
olyan könnyű a szatyor. Nincs benne más, csak összegyűrt selyempapír. A
tetején egy boríték. Felbontom, kiveszem belőle a kártyát, amelyre azt
írták szépen formált betűkkel: Féltékeny vagyok minden percre, amelyet
tőlem távol töltesz. Tartozom neked egy bevásárló körúttal. D.S.

A mosolygás úgy felüdít, akár a hűvös szellő. Valahogy mindig tudja,
mikor mit kell mondani – és hihetetlen hatékonysággal mondja. Ismét azon
töprengek, hogy sikerült ilyen gyorsan összehoznia ezt. Nyilván a város
minden pontján lehetnek alkalmazottai.

Visszacsúsztatom a borítékba a kártyát, az egészet visszadugom a
selyempapír közé. Nem akarom, hogy Ollie lássa.

– Kitől jött? – kérdezi.

– Hosszú – felelem, majd másra terelem a szót. – Hát veled mi volt
tegnap? Jamie mondta, hogy meghívott hozzánk.

– Ja, igen, hát tudod, hogy van. Ezt-azt meg kellett csinálnom otthon,
azután Courtney korábban megjött a konferenciáról, úgyhogy üdvözöltük
egymást, ahogy jegyeseknél szokás.

– Ma mit csinál?

– Dolgozik – válaszolja. – Mint rendesen.

– Aha. – Leteszem a cuccom az asztalra, bemegyek a konyhába egy palack
vízért. Miközben meghúzom – kitikkadtam az alkoholtól és a magasságtól

184

–, rájövök, mi nem stimmel abban, amit Ollie mondott. – Hogyhogy
Courtney dolgozik, te pedig nem?– kérdezem, ahogy visszatérek a
nappaliba.

– A tanúk kihallgatásának korábban lett vége, mint vártam – mondja. –
Úgyhogy átjöttem hozzátok lógni egy kicsit.

– Klassz. De nem miattam jöttél, ugye? Bocs, hogy nem voltam itt. Bár
holnaptól napközben is itthon találhatsz. – Magas labda, de nem üti le.

– Nem, azért ugrottam be, mert Jamie-vel akartam beszélni.

Amiért feleslegesen várattam tegnap, tudod.

– Szuper. – Lehuppanok mellé a kanapéra. – Mellesleg hol van Jamie?

– Izé, a fürdőszobában. Zuhanyozik. Azt hiszem, rövidesen elmegy
itthonról. Mondtam neki, hogy maradok egy darabig, majd tévézek egy
kicsit, de kezdek megéhezni. – Feláll. – Nem kapunk be valamit?

A fejemet rázom.

– Dugig vagyok. Te csak menj.

– Legalább kísérj el. Csak ide megyek a szomszédba, a Daily Grillbe.

Már az ajtóban áll. Ahhoz képest, milyen ráérősen döglött itt nálunk még
egy perce is, ugyancsak gyorsan lett mehetnékje.

– Nem akarod, hogy összedobjak valamit? Van egy tonna maradék
pizzánk.

– Á, nekem az ő burgerükre van gusztusom. Jössz? – Már ki is nyitotta az
ajtót.

A gépre és a képekre gondolok, amelyeket be akarok tölteni a
Photoshopba. Utána arra, hogy Ollie az egyik legjobb barátom.

– Persze – mondom. – Egy másodperc.

Fogom a szatyromat, a szobámhoz indulok, de megállok annyi időre, hogy
bekopogtassak a fürdőszoba ajtaján.

– Ne szégyenlősködj – mondja Jamie. – Nyugodtan gyere be!

A zuhany mellett is tisztán hallom a hangját. Nyilván a vécécsésze mellett
áll, fölteszi a lábát a fedélre, és borotválkozik. Mivel pedig kilencedik
osztály óta nem szégyenlősködünk egymás előtt, benyitok. Nem az
döbbent meg, hogy a lába térdig habos a borotvakrémtől. Az arca döbbent
meg, az a teljes, totális sokk.

Minden a helyére ugrik.

185

– Szia, Nik! Hogyhogy itthon vagy napközben?

– Mi a fenét művelsz? – förmedek rá. – Vőlegény! Érinthetetlen!

Az istenedet, Jamie!

– Én... – Nem fejezi be, csak felkap egy törülközőt, és magára csavarja.

– A picsába! – robban ki belőlem az átkozódás. – A picsába, a kurva
életbe, és bassza meg! – Nincsen gyakorlatom a káromkodásban, úgyhogy
tőlem ez nagyon brutális. – Dugtál vele?

Az ajkát összeszorítja, de alig észrevehetően bólint.

Kijövök a fürdőszobából, bevágom az ajtót. Ollie még mindig az ajtóban
áll. Az arcából látom, hogy vagy kihallgatta a párbeszédünket, vagy van
elég esze kitalálni a lényegét.

– Jézusmária, Ollie – mondom.

Bűntudatos képet vág. Sőt, maga alatt van.

– Lebuktam, Nikki. Mit mondhatnék?

Fújok egyet. Dühös vagyok, de ez Ollie, akit szeretek, és mellette kell
állnom. Mellette, és Jamie mellett. Édes istenem, Jamie!

– Muszáj volt Jamie-vel? Nem dughattál volna meg valaki mást, akit nem
szeretsz? Ti vagytok a legjobb barátaim! Én nem kérek ebből!

– Tudom, tudom, sajnálom. Gyere már el velem ebédelni! Mert én...
beszélgethetnénk. Csak gyere, oké?

Bólintok.

– Én csak egy teát vagy hasonlót kérek. Eléggé beebédeltem Damiennel.

– Damiennel – ismételi. Uralkodnom kell magamon, hogy ne ránduljak
össze. Nem kellett volna kimondanom a nevét.

– Az úristenit, Nikki. Ez rossz hír.

– Ne merészeld – mondom erőltetett önfegyelemmel. – Nekem te ne
merészelj előhozakodni ezzel a hülyeséggel. Te akarsz ideállni, és közölni
velem, hogy nem csíped Damien Starkot? Te nem tarthatsz nekem előadást
az erkölcsi magaslatodról, mert neked nincs olyan.

– Igazad van, igazad van. – Még jobban felborzolja egyébként is kócos
haját. – Na jó, bekapok egy hamburgert, és már megyek is vissza az
irodába. De holnap beszélünk, ugye? Annyit szidhatsz Jamie miatt,
amennyit akarsz. És talán én is mesélhetek neked valami disznóságot.

186

– Damienről? – kérdezem hidegen.

Az ajtóra bök.

– Én csak... tényleg sajnálom.

Nem fárasztom magam azzal, hogy bármit is mondjak. Kivárom, hogy
elmenjen, aztán fogom a cuccomat, és betrappolok a szobámba.

Borzasztó hangulatban vagyok, kétszer is előveszem a telefont, hogy
felhívjam Damient. De mit mondhatnék? Szia, úgyis le akarsz festetni, és
megfizetsz, hogy a játékszered legyek, úgyhogy arra gondoltam, felhívlak,
és nyakon öntelek a barátaim problémáival!

Valahogy nem tűnik jó ötletnek.

Jamie még mindig a fürdőszobában van, vagy azért, mert előlem bujkál,
vagy, mert bátorságot gyűjt, hogy beszéljen velem. Nekem nem sürgős,
becsszó.

Bekapcsolom a laptopomat, feltöltöm a Photoshopba a képeket, amelyeket
a Leicával készítettem. Az első a barázdás homok a hullámok verte parton.
Olyan tiszta és éles, hogy a szökésre kell gondolnom tőle. Mintha elég
lenne belelépnem a tajtékba, amelyet a gép megörökített, és hagynom,
hogy az ár kivigyen a tengerre, el mindentől és mindenkitől.

Csakhogy nem mindenkit akarok itt hagyni...

Megnyitok egy másik képet, és Damient látom. Mozgásban kaptam el, ami
épp illik hozzá, Ha Damien Starkra gondolok, mindig mozgásban látom.
Olyan ember, aki mozgásba hozza a dolgokat. A megtestesült akció. Ezt
sikerült elkapnom, és még valami mást. Az örömöt.

Felém fordult, amikor exponáltam, az arca betölti a monitort. Ajka
szétnyílik a kezdődő nevetéstől, szeme visszatükrözi a délutáni napot. A
tekintete nyitott, látszik, hogy átadja magát a pillanatnak. A szívem
elszorul a felindultságtól. Láttam már mosolyogni, kacagni, somolyogni,
csúfolódni, de csak ebben az egyetlen elkapott pillanatban láttam
ujjongani.

Megérintem az arcát a monitoron. Damien. Milyen erős, mégis milyen
sérülékeny.

A testemet elcsúfító sebekre gondolok. Felhúzom a lábamat a székre,
szorosan átkarolom a térdemet. Damien talán nem fogott volna kést
önmagára, de tudom, hogy ő is sebzett. Ám ha ezt az arcot nézem – ennek
a képnek a mámoros boldogságát -, nem a sérüléseket látom, hanem az
embert, aki túlélte őket.

187

Pár perccel később nyílik a fürdőszoba ajtaja. Jamie halk léptei közelednek
a szőnyegen, megállnak az ajtóm előtt. Megmerevedek, de nem kopog be
hozzám. Valamivel később csukódik az ajtaja.
Várok még egy percet, aztán elindulok a fürdőszobába zuhanyozni.
Mocskosnak érzem magam, mintha meghempergettek volna a barátaim
szennyesében. Veretni akarom magamat a tűzforró vízzel, hogy leáztassa
rólam a piszkot.
Levetkőzöm, a zuhany alá állok, meg se várva, hogy fölmelegedjen a víz.
Olyan jéghideg, hogy majdnem felvisítok, de aztán bekapcsol a melegítő.
Behunyom a szemem, mosatom magam, hogy oldja le rólam a felhámot.
Nyomok a tenyerembe Jamie eperillatú tusfürdőjéből, bedörgölöm vele
magamat, még a combom belsejét is. Lelassulok, amikor rátapintok a
vadhúsra.
Damien látni fogja ma este.
Szorosan behunyom a szemem. Milyen ostoba voltam! Azt terveztem,
hogy ellene fordítom ezt a kis játékot. Hogy a sebeim megmutatásával
diadalmasan beintek neki. Akkor majd nem arra emlékeztetnek, mennyire
gyenge voltam, hogy megadtam magamat a kínnak.
De már nem akarom fegyvernek használni a forradásaimat. Már nem
akarom kockáztatni, hogy elveszítem ezt a hetet Damiennel.
Máris olyan sokat elveszítettem.
Állok a zuhany alatt, vállam reszket a sírástól, forró könnyek peregnek az
arcomon, elvegyülnek a forró vízzel, amely veri felsebzett bőrömet.

188

19

Szirttetőn állok, alattam hullámok törnek meg a mélyben.

Letekintek. Damien van ott, karjait kitárja, fejét hátraszegi. Engem hív. Az
enyém vagy, mondja. Ugorj le hozzám, elkaplak!

Ugorj!

Ugorj!

Ugorj!

Mély álmomból bőg fel a telefonom ébresztője. Zuhanyozás után azzal
dőltem le, hogy csak tíz percig pihenek. Szerencsére voltam annyira
előrelátó, hogy egy órával előbbre állítsam be az ébresztőt.

Majdnem öt óra van, Damien egy óra múlva itt lesz.

Nem fárasztom magam azzal, hogy kiöltözzem, hiszen úgyis le kell majd
vetkőznöm. Ettől elkomorodom, de azzal biztatom magam, hogy nem lesz
semmi baj. A kép semmiképpen sem kell majd neki, ha egyszer megtudja
az igazságot, de nem lesz kegyetlen. Damien tud rideg lenni, de nem
kegyetlen.

Farmert veszek és egy Universal Studios reklámtrikót. Tavaly vásároltam,
amikor idejöttem repülővel, hogy meglátogassam Jamie-t. Felhúzom a
strandpapucsot, ellenőrzőm a hajamat a tükörben, megállapítom, hogy
elmegy. Nem sminkelek, de egy kicsit meztelennek érzem magam nélküle.
Egy újabb szomorú igazság, amely dühít: úgy érzem, ki kell festenem
magam minden alkalommal, ha kilépek a világ elé, mert anyám a fejembe
verte, hogy egy nő csak úgy teheti ki a lábát az utcára, ha megcsinálja az
arcát.

Tényleg, anya? Mert én tutira úgy tudtam, hogy készen kapjuk az
arcunkat.

Ettől függetlenül, összes pikírt visszavágásom ellenére is nap, mint nap
eltemetem magamat a vastag festékréteg alá. Azzal a tudattal
vigasztalódom, hogy a lányok többsége ugyanezt teszi. Nem anyám miatt
van. Ez ösztönös a nőknél. Pontosabban nálam.

Ám épp elég szépségversenyen és fotózáson vettem részt, így tudom, hogy
a művészek jobban szeretik tiszta lappal kezdeni az alkotást. Tehát most itt
ülök, és az arcom olyan pőre, amilyen pőre lesz nemsokára a testem is.

A következő félórát azzal töltöm, hogy a laptopomon csiszolgatom a
szakmai életrajzomat. Elküldöm Thomnak, a fejvadásznak, aki az

189

állásomat szerezte Carlnál. E-mailt is mellékelek hozzá, amelyben
megmagyarázom, miért keresek új állást nem egészen egyheti
munkaviszony után. Ha szerencsés vagyok, Thom nem rostál ki, mint
problémás ügyfelet. Ha még szerencsésebb vagyok, néhány új állásinterjút
is összehoz erre a hétre.

Még mindig maradt pár percem, így elhatározom, hogy kódolok egy kicsit.
Ám azon kapom magam, hogy nem a sablont hívom le, hanem Damien
nevét írom bele a keresőbe. Nem keresek semmi konkrétumot, csak többet
szeretnék tudni. A morzsák, amelyeket odavetett magából, nem lakattak
jól, csak még jobban felkeltették az étvágyamat.

Nem meglepő módon a gép annyi találatot dob ki, ahány dollárja van
Damiennek. A teniszkarrierjéről, a vállalatbirodalmáról, a
jótékonykodásáról. A nőiről. Noha továbbra is borzasztóan kíváncsi
vagyok a gyerekkorára, nem bírom megállni, hogy ne szűkítsem le a
keresést a nőkre, akikkel együtt fényképezték. Rákattintok a linkre, amely
csak képeket mutat, azután hátradőlök, és figyelem a válogatott szépségek
felvonulását a képernyőmön a titokzatos és szexi Damien Stark karján.

Ritkán fényképezték le kétszer ugyanazzal a nővel. Ez megfelel annak,
amit mondott. Egy ismételten felbukkanó lánynál rákattintok a kép
forrására. Pletykarovat, a nő neve Giselle Reynard. Amikor felnagyítom,
ráismerek Audrey Hepburnre, jóval hosszabb hajjal.

Kissé megnyugszom, mert már tudom, hogy Giselle férjes asszony.

Ugyancsak számos olyan kép van, amelyen egy Sara Padgett nevű, nagy
szemű szőkével mutatkozik. Több képaláírás közli, hogy Sara megfulladt.
Egyik sem mondja ki kereken, hogy Damiennek köze volt a dologhoz, és
épp elég jelet látok arra, hogy Sara Padgett bátyja küldözgeti szanaszét
ezeket a képeket és szövegeket. Vajon nem ezért sürgette erélyesebb
fellépésre Mr. Maynardot Damien?

Megérintem Damien arcát a képernyőn, de közben Sarát nézem.

Tudatosan végzett magával? Vagy csak el akart élvezni, és véletlenül halt
bele? Mindkét lehetőség elszomorító. Én olyan tévelygő és tanácstalan
voltam, hogy csak a sebek kötöttek a valósághoz, de sosem léptem át azt a
határt, amelyen túl a halált kívánjuk: épp ellenkezőleg, az élet lüktetésére
próbáltam rátalálni magamban.

Bezárom a keresőt. Amúgy is mélabús vagyok, és ettől nem leszek
vidámabb. Inkább rámegyek a YouTube-ra, és régi klipeket fogok nézni,
amelyeken Fred Astaire táncol Ginger Rogersszel. A „Füst száll a

190

szemedre” lesz az első. Fred éppen bedönti Gingert, amikor kopogtatnak.
Összecsukom a laptopomat, fogom a táskámat, és az ajtóhoz indulok.
Máris gyorsabban ver a szívem, és fokozottan érzékelem magamat a
térben, mintha a testem arra készülne, hogy megossza ezt egy másik
emberrel.

Megállok, mély lélegzetet veszek, és a kilincsért nyúlok.

Damienre számítok, amikor szélesre tárom az ajtót, de csak Edward az.

– Ó! – lepődöm meg. – Azt hittem...

– Mr. Stark elnézést kér – mondja Edward. – Közbejött valami.

– Értem. – Követem az autóhoz. Minden lépésemet lehúzza a csalódás – és
a növekvő harag. Nem Damienre vagyok dühös, hanem magamra.
Hagytam, hogy lányos ábrándokban dagonyázzam, és megfeledkeztem a
szélesebb összefüggésről. Én olyan tárgyféle vagyok, amelyet Damien
megvásárolt, úgy, mint egy szállodát, a repülőgépét, vagy az autóját. Nem
a barátnője vagyok, nem is a szeretője. Nem igazán. Én csak az övé
vagyok, és ez így van rendjén, mert beleegyeztem, és mert megfizet érte.
De azt nem gondolhatom, hogy ennek az érzéki színielőadásnak bármi
köze lenne a valósághoz. Neki ez játék, amelyet önként vállaltam, miután
kiköveteltem, hogy teljesítsék a feltételeimet.

Teljesültek is, emlékeztetem magam a fontos tényre. Lehet, hogy úgy
tűnik, Damiené minden hatalom, de nem így van. Nekem is lesz egy kis
beleszólásom – és egymillióval a zsebemben fogok távozni.

A helyszín nyüzsög a munkásoktól, amikor megérkezünk. Földet
talicskáznak, virágokat ültetnek, sziklákat bontanak el. Egy másik brigád a
keleti fal burkolásával foglalkozik. Legalábbis azt hiszem, hogy ez néz
kelet felé. Nekem úgy tűnik, hogy Kaliforniában minden, ami az óceánra
néz, nyugatra van, ami pedig ezzel ellentétes, az keletre.

Egy pillanatra megijedek, hogy munkások lesznek bent is, mert nem
soroltam be a feltételeim közé az idegenek kizárását. Eleve feltételeztem,
hogy csak Damien és a festő lesz jelen. De most, hogy látom ezeket a
férfiakat...

Damien csak nem akarhatja, hogy álljak oda pucéran az egész világ elé!

Ebben ne légy olyan biztos.

De mikor Edward ajtót nyit és bevezet, látom, hogy félelmeim
megalapozatlanok voltak. A házban csend van, csak valahonnan hátulról
szűrődik be halk zene.

191

A ház még nem kész, de a falak állnak. Még festeni kell őket, az ajtókat
pedig mázolni. Hiányoznak a világítótestek, csak néhány fityegő huzal
jelzi, hogy hol lesznek a lámpák. Ám így is látszik, milyen nagyszabású
építmény lesz. A mennyezet toronymagas, a padló szédületes, bár csak itt-
ott látok egy-egy darabot a barna védőpapír hézagaiban, a márványlépcső
és a kovácsoltvas korlát pedig mintha egy ötcsillagos hotelből került volna
ide.

Követem Edwardot ezen a lépcsőn a második emeletre, amely annyira
más, hogy megdöbbenek. Itt semmi sem félkész vagy elnagyolt. Vastag,
drága szőnyegek emelik ki a tükörfényesre csiszolt padló ragyogását. A
falakat halvány rózsaszínre festették.

Elképzelem, hogyan izzanak majd alkonyatkor.

A szoba szenzációs és hívogató. Nyilvánvalóan vendéglátásra tervezték,
noha most egy óriási ágy uralkodik benne, amelyet bizonyosan nekem
hoztak ide. A combjaimat összeszorítva akarnám feltartóztatni a vér
rohanását a lábam között.

Egy fal mintha hiányozna, de hamarosan rájövök, hogy üvegtáblákból áll,
amelyeket ki– és be lehet tolni a mellette álló falcsonkba. Kimegyek, és
egy kőből épített erkélyen találom magam, amely az óceánra néz.
Közelebb van, mint vártam, ahhoz képest, amilyen hosszú, kanyargós utat
tettünk meg. Hallom, ahogy a hullámok megtörnek a parton.

– Mr. Stark azonnal jön – mondja Edward, majd meghajol és távozik,
otthagyva engem egyedül.

Szeretnék kint maradni, hogy a tengeri szellő borzolja a hajamat, és
halljam a mélyben az óceán moraját. De a szobát is szeretném látni.
Bemegyek, megállok az ágy mellett. Úgy helyezték el, hogy hegyesszöget
zárjon be az üvegfallal. Az üvegfal és az ágy között selyemfüggönyöket
fodroz a szellő. Egy festőállvány is van pár méternyire. Tudom, hogy ezt
itt mind díszlet. Nekem. A gondolattól megborzongok, és végighúzom a
kezem az ágy rácsozatának egyik rúdján. Régimódi, tükörfényesre csiszolt
acél. Robusztus, mégis érzéki. Mint Damien. Erős. Mintha ennek az
ágynak is meglennének a maga követelményei.

Ó..

Az ágyon nincsen takaró, csak a kékesszürke ágynemű, amelyet
összegyűrtek, hogy olyan hatást keltsen, mintha aludtak volna benne.

Vajon Damien aludt itt? Leülök az óceánra néző oldalon. A szél belekap a
függönyökbe, befújja őket a szobába, súrolja a karomat, amelyet szabadon

192

hagy a trikó. Behunyom a szemem, hátradőlök, és már nem töprengek
azon, hogy Damien miért nincs itt. Azt akarja, hogy róla ábrándozzam
ezen az ágyon, ebben a szélben, a pókháló finomságával simogató
selyemlepedőn.

– Tetszik a látvány.

Ismerem ezt a hangot. Nem mozdulok az ágyról, csak lassan
elmosolyodom.

– Akkor miért nem jössz ide, hogy élvezd?

Egy perccel később érzem, ahogy rugózik a matrac. Arra sem nyitom ki a
szememet, hogy a hüvelykujja cirógatja az ajkamat, azután lecsúszik a
melleim között a farmernadrágom derekáig.

– Megmondtam, hogy ne vegyél bugyit – suttogja.

– Nem vettem – mondom.

A csendben mintha hallanám a mosolyát.

Csukva tartom a szemem, amikor kigombolja a farmert, és lehúzza a
cipzárt, majd könnyedén alá csúsztatja a kezét. Nyírott fanszőrzetem máris
nyirkos, és mire az ujja végigsiklik a résemen, már lucskos vagyok a
vágytól, felemelem a csípőmet az ágyról, hogy jobban érezzem a kezét.
Csiklóm lüktet a várakozástól.

– Mmm – súgja, és belém dugja két ujját. Az érzés olyan meglepő és
izgató, hogy az ajkamba harapok, nehogy felkiáltsak.

– És nincs többé farmer. Csak szoknyát fogsz viselni. Semmi bugyi. Ha
nem akarsz csupasz lábbal járni, vegyél harisnyatartót. Azt akarom, hogy
hozzáférhető legyél. Bármikor és bárhol.

Hüvelyem rászorul az ujjaira az izgalomtól. Halkan nyög.

– Úristen, de készséges vagy. – Kihúzza belőlem az ujját, én pedig
nyüszíteni akarok a veszteségtől. – Ne nyisd ki a szemed – mondja, aztán
megérinti az ajkamat. – Szopjad – mondja, és én magamba szívom az
ujjait, amelyek tőlem síkosak. Fészkelődöm az ágyon, összeszorítom a
combjaimat, és teljes erőből szopom az ujját, miközben próbálom elérni a
kielégülést.

Lassan kihúzza a számból az ujjait.

– Damien – suttogom.

– Az enyém vagy – válaszolja suttogva, és ezek a szavak elmondanak
mindent, amit tudnom kell. Majd akkor élvezek el, amikor hajlandó lesz

193

hozzájuttatni. Ez a tudás egymagában is izgató

– ugyanakkor kurvára bőszítő.

Érzem szájának nyomását a mellemen. A trikón keresztül szop, én
homorítok, hogy erősebben érzékeljem, aztán felkiáltok, amikor
megharapja érzékeny mellbimbómat. A szemhéjam felpattan, és Damien
Starkot látom, ahogy ingerkedve mosolyog le rám.

– Hát szia. Látom, tetszik az ágy.

Felülök, igyekszem illedelmesnek és flegmának mutatkozni.

– A tiéd?

– Nem – mondja. – Nem úgy, ahogy érted. Ez a portréhoz való, erre a
hétre. Ami, gondolom, inkább azt jelenti, hogy a tiéd. – Tekintete
végigsiklik rajtam, és én reszketek. – Vagy a miénk.

Nyelek egyet.

– Nos, szép szobát rendeztél be. Gondolom, csodálatos lesz a portré.
Mikor jön a festő?

– Már itt van – mondja Damien, aztán nagyot nevet, amikor a szemem
tágra nyílik az iszonyattól. – Ne izgulj, a konyhában van.

Nem szexelek nyilvánosság előtt. – Könnyedén megharapja a fülemet. –
De csinálok minden mást – súgja. Átforrósodom, miközben találgatom,
hogy mi lehet az a „minden más”.

– Blaine! – kiáltja. – Miért nem hozod be ide a kávédat?

– Blaine? – kérdezem. – Azt hittem, nem szereted a munkáit.

– Épp ellenkezőleg, kivételes tehetségnek tartom. Tömény erotikát
közvetít. Egyszerűen csak nem tetszettek a modelljei meg a kompozíció.
Ugyanazt az érzéki varázst akarom, csak a kellékek nélkül. Téged is ki
foglak kötözni, de nem teszek fel róla egy képet a falamra.

Kikötöz...

Bután bólintok. Damien mindig ki tud zökkenteni.

A következő percben bejön Blaine egy kávéscsészével. Gyorsan
begombolom a farmeremet, és feltápászkodom az ágyról. Blaine most
lezserebb ruhát visel, mint Evelynnél, csak egy sima nadrág és egy fekete
póló van rajta. Szélesen, barátságosan mosolyog.

– Örülök a viszontlátásnak, Nikki. Ideges vagy?

– Nagyon – mondom, mire elneveti magát.

194

– Ne izgulj. Tekints rám úgy, mint egy orvosra. Vedd úgy, mint egy
vizsgálatot.
Felhúzom a szemöldökömet.
– Oké, ez nem egészen igaz. De értékelem a szépséget, és odáig vagyok,
ha megörökíthetem. Ez individualizmus, ugyanakkor nem az. Érthető?
– Az – felelem, és a fényképeimre gondolok.
– Meg kell bíznunk egymásban. Menni fog?
– Majd igyekszem.
– És csak hogy tudd: aláírtam Damien szerződését.
Fogalmam sincs, miről beszél. Látnia kell az arcomon az értetlenséget.
– A titoktartási nyilatkozatot – pontosít. – Nem szabad beszélnem sem
rólad, sem az ülésekről. És miután elkészült a festmény, nem szabad
elárulnom, ki a modell.
– Tényleg? – Damienre nézek, aki bólint, majd elfordul, és arra a falra
mutat, amely szemközt van az óceánnal. Tulajdonképpen nem is fal, mert
széles sávban kikövezték a mennyezettől az irdatlan kandallóig. Nyilván a
burkolat alatt van a kürtő.
– Ott lesz – mondja. – Az óceánt fogod nézni. Mindennap láthatod az
alkonyatot.
Bólintok.
– Hol a vászon? – Iszonyú méretű lehet, ha azt az egész területet betölti.
De csak egy nagy vázlatkönyvet látok az állványon.
– Majd holnap – mondja Blaine. – Ma csak ismerkedünk.
Felvázolom a hajlataidat. Te csak állsz ott, és mesés leszel.
– Azt hiszem, neked jut a könnyebb munka – jegyzem meg szárazon.
– Na ja – feleli, amitől mindketten nevetünk.
– Még mindig ideges vagyok – vallom be.
– Az teljesen normális – közli Blaine.
Kétségbeesetten nézek Damienre. A bőröm ragad, a szívem majd’
kiugrik a helyéből. Mi a fenéből gondoltam, hogy könnyű lesz?
Csupaszon fogok állni egy idegen előtt. Kurva életbe! – Kaphatnék egy kis
bort? – hebegem.

195

Szűzies csókot lehel a számra.

– Hát persze.

Eltűnik a kandalló mögött, ahonnan hamarosan visszatér három pohárral és
egy palack Pinot Grigióval. Elsőnek nekem nyújtja oda a poharat,
amelyből egy hajtásra eltüntetem a fele bort. A férfiak mulatva
összenéznek, mire dacosan bedobom a maradékot.

– Oké – mondom. Az ágyba kapaszkodom, hogy ne támolyogjak.

– Ja, azt hiszem, már jobb. – Nyújtom a poharamat, de Damien most csak
egy picit tölt.

– Azt akarom, hogy modellt állj, nem azt, hogy összerogyj – mosolyog
elnézően. Megszorítja a kezemet. – Az első perc a legnehezebb.

– Ezt onnan tudod, mert már számtalanszor álltál modellt aktképhez?

– Talált – mondja. – Nem kell kapkodnod.

– Az ablakhoz – rendelkezik Blaine. Hálás vagyok az üzletiesen száraz
hangért. – Közel a függönyhöz. Damien, hova tetted azt a pongyolát?

Antik láda áll az ágy lábánál. Damien felnyitja, kivesz belőle egy vörös
selyempongyolát.

– Csak tedd le az ágyra – a másik végébe, mert nincs benne a
kompozícióban. Ja, így jó. Oké, Nikki. Jó lesz úgy, hogy a fürdőszobában
öltözöl át pongyolába, és abban jössz ki? Azt könnyebb lecsúsztatnod a
válladról.

Gyűrögetem a függönyt.

– Nem – mondom. Megragadom a trikó alját, és dacosan lerántom
magamról. Pucér mellemet megcsapja a hűvös szellő, a mellbimbóm
kemény lesz, megduzzad. Nem nézek Damienre. Az óceánt nézem.

– Apám! – mondja Blaine. – Hát ez óriási! Döbbenetes az arcéled.

És neked van a legszebb melled a világon. Maradj így – mondja, és
járkálni kezd. – Csak meg akarom találni a megfelelő szöget.

Percek alatt megtalálja. Noha el kellene lazulnom, folyamatosan nő
bennem a feszültség, és egyre görcsösebb leszek mindannyiszor,
ahányszor Blaine azt mondja rám, hogy gyönyörű vagyok, és megdicséri a
bársonyos, tökéletes bőrömet.

Tágra nyitom a szememet, próbálok nem pislogni, próbálom azt képzelni,
hogy annak az óceánnak a része vagyok. Hogy én vagyok a dagály és az

196

apály, amely jön és megy, jön és megy.
– Levetnéd most a farmert? – kérdezi Blaine, és annyira váratlan a hangja,
hogy ugrom egyet.
– Nikki – mondja halkan Damien.
– P-persze. – Ráteszem a kezemet a gombra, kicsúsztatom a lyukból,
kezdem letolni a farmert. Ujjaim megérintik a bőrömet, a csúf, érdes
vadhúst.
Megdermedek, mélyen beszívom a levegőt, újra próbálkozom.
De nem bírom. Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit – hogy kérjek
még időt, egy zavartalan percet, akármit. De nem jönnek ki belőlem a
szavak. Váratlanul zokogni kezdek, egész testem rázkódik, a lábam nem
tart meg. A földre rogyok, arcomat a puha függönybe temetem.
Damien tüstént ott van mellettem.
– Csitt – suttogja. – Nincsen semmi baj. Lassan fogjuk csinálni.
Tudom, hogy nehéz így feltárni magadat. Bátorság kell hozzá, de te képes
vagy rá.
Csak rázom a fejem, és hagyom, hogy átöleljen. Arcomat a vállába fúrom,
mellemet a pólójához szorítom, a pamut lágyan simul a mellbimbóm alá.
Tenyerével simogatja a hátamat, de ebben nincs semmi szexualitás, csak
vigasztalás és védelmezés. Meleg biztonságban érzem magam.
– Nem bírom! – suttogom, amikor kizokogtam magam annyira, hogy
beszélni tudjak. – Sajnálom, nem megy.
Elhúzódom tőle. Még mindig rázkódom és hüppögök.
– Azt hittem, meg bírom csinálni. Nem tudom, mit képzeltem.
Hogy ezzel állok bosszút rajtad. A világon. Nem tudom!
Összevissza makogok. Olyan aggódva, annyi részvéttel néz rám, hogy
majd’ megszakad a szívem.
– Sajnálom, Damien – mondom. – Nem fogadhatom el a pénzedet. És nem
tehetem meg ezt.

197

20

Kibontakozom az öleléséből, felkapom a padlóról a trikómat, belebújok,
azután fölegyenesedem, a kézfejemmel törölgetve a könnyeimet.

Begombolom a farmeremet, körülnézek, keresem a táskámat és a
fényképezőgépemet. A földön hevernek az ágy lábánál, ott, ahol hagytam
őket.

Odasietek, a vállamra akasztom a táskát. Nyugtázom, hogy Blaine nincs
ott. Hálás vagyok, amiért nem rendezett látványos kivonulást, noha
restellem, hogy a szeme láttára folytam szét.

– Hí-hívhatok taxit, ha akarod. Vagy esetleg Edward... – Félbeharapom a
mondatot, behunyom a szememet. A testem forrón ég a szégyentől.

Damien fölállt, az ágy mellől figyel. Nem olvashatok az arcában, de
tudom, hogy dühös lehet.

– Sajnálom, Damien, annyira sajnálom. – Hányszor mondom még el?
Sosem fog üresen hangzani? – Majd odakint várok.

Leszegett fejjel sietek a lépcsőhöz.

– Nikki... – Hangja simogatja a nevemet. Habozok, de aztán megyek
tovább.

– Nikki! – A nevem ezúttal parancsot jelent. Megtorpanok, merev háttal
visszafordulok.

Már ott is van mellettem. Sötét az arca. Megragadja a vállamat.

– Hová mész?

– El kell mennem. Már megmondtam. Nem bírom megcsinálni.

– Szerződést kötöttünk – emlékeztet égő szemmel. – Te az enyém vagy,
Nikki. – A tarkómnál fogva magához húz. A másik kezével a trikómat
húzza fel, hogy megfogja a mellemet. – Az enyém – ismételi.

Kezének melegsége annyira betölt, hogy elakad a lélegzetem.

Kívánom, de nem tehetem, nem...

A fejemet rázom.

– Felbontom a szerződést.

– Ezt nem fogadom el.

A harag áttör a szégyenkezésemen, kioltja a vágyat.

– Leszarom, hogy mit fogadsz el! Azt mondtam: nem!

198

Hüvelykujja lustán köröz a mellbimbómon.

– Hagyd abba!

Nem hallgat rám.

– Mitől félsz?

– Nem félek. – Ettől félek, gondolom, miközben végigszánt rajtam a vágy.
Ettől, amit érzek. Hogy ez hova vezet...

Nem, nem félek. Rettegek.

– Baromság. – Magához ránt, erőszakosan csókol, aztán ellök.

– Érzem rajtad a félelmet. Mondd el nekem. Kurva életbe, Nikki, hadd
segítsek!

Csak rázom a fejemet, mert nincsenek szavaim.

Lassan bólint.

– Na jó. Nem ragaszkodom hozzá, hogy betartsd a szerződésünket. De
legalább hadd lássam, mit veszítek el.

Fölkapom a fejemet, ránézek.

– Tessék?

– Akartam egy portrét. És akartam egy nőt. Meztelenül, Nikki.

Meztelenül és kitártan, az ágyamban. Legalább hadd lássam, mit hagyok
ki.

A növekvő indulat úgy robban ki belőlem, mint amikor benzint locsolnak a
tűzre.

– Te most viccelsz velem?

Tökéletesen nyugodt, a tekintete egykedvű.

– Nem viccelek. Vedd le a farmeredet, Nikki. Hadd lássalak.

– Te szemét! – Pislogok, egy könnycsepp gördül le az arcomon. A
sebeimből akartam fegyvert kovácsolni? Hát akkor azok lesznek!

Dühösen kigombolom a farmert, lerántom a cipzárt, letolom a nadrágot,
amely gyűrötten omlik a padlóra. Lerúgom a rohadt strandpapucsot,
megállok kisterpeszben. Most mindenképpen látnia kell a vastag
vadhúsokat a csípőmön és a combom belső részén. – Te rohadt állat!

Nem tudom, mit várok, Damien mindenesetre térdre borul, az arca egy
szintben van a csípőmmel. Hüvelyujjával gyöngéden megdörgöli a
legszélesebb forradást a csípőmön. Túl mélyre vágtam, és túlságosan

199

féltem, hogy elmenjek az ügyeletre. Magam zártam le a sebet ragasztóval
meg szigetelőszalaggal, azután szorosan körültekertem magamat
sebkötöző pólyával. Sikerült titokban tartanom, de ocsmányul forrt össze.
Már évek teltek el, de még mindig rózsaszín a forradás.

– Ó, Nikki. – Hangja olyan lágy, mint a simogatás. – Tudtam, hogy kell
lennie valaminek, de... – Elnémul. A másik keze a combomon rajzolja ki a
forradásokat. – Ki tette ezt veled?

Behunyom a szemem, szégyenkezve lehajtom a fejem.

Hallom, amint csendesen sóhajt, és tudom, hogy megértette.

Kényszerítem magam, hogy ismét ránézzek.

– Ettől féltél? Hogy tudomást szerzek ezekről a sebhelyekről?

Hogy akkor majd nem kellesz?

Egy könnycsepp megáll az orrom hegyén, majd lepottyan Damien karjára.

– Szívem... – Hallom a hangjában a bánatot. Közelebb hajol, végighúzza a
nyelvét a jobb combom belsején. A húsomon, a sebhelyeimen. Nem
hiszem el, hogy ez igaz, pedig az. Nem menekül.

Ott csókol meg édesen, aztán kézen fog, és lehúz magához, hogy vele
szemben térdeljek.

Roncs vagyok, folynak a könnyeim, folyik az orrom. Hüppögök, és
nehezen lélegzem.

– Csitt – mondja, és felnyalábol. Hozzátapadok. Visszavisz az ágyhoz,
letesz. Egy szál trikó van rajtam, de most azt is lassan lefejti rólam.

Keresztbe teszem a karomat a mellemen, félrehajtom a fejem.

Nem nézek rá.

– Nem – mondja. Széthúzza a karjaimat, lefekteti őket mellém. De
megsajnálhat, mert nem utasít, hogy nézzek rá.

Lassan felderíti a sebeimet, mintha térkép lennék, végighúzza az ujját
mindegyiken. Hangja vigasztaló, nincs benne iszonyat. Sem undor.

– Ezt próbáltad rejtegetni. Ezért menekültél. Ezért akartad, hogy pontosan
olyannak fessenek le, mint amilyen vagy.

Nem vár feleletet. Úgyis tudja.

– Micsoda agyalágyult vagy te, Nikki Fairchild! – Olyan érdes a hangja,
hogy rá kell néznem. Haragot, viszolygást, vagy bosszúságot várok, de
csak vágyakozást látok.

200