J. Kenner - Stark 1. - Forró rabság

Egy szót sem szólok. Úgy tűnik, elfelejtettem artikulálni.

– Én élveztem – mondja, miközben lefelé húzza az ujjait a blézerem ujján.
– Maga élvezte. Nem értem, miért kellene félbehagynunk, Ms. Fairchild.

Kényszerítem magam, hogy összefüggően beszéljek.

– Szeretem a sajttortát, de csak ritkán ehetek, mert tudom, hogy árt nekem.

– Olykor az a jó, ami árt.

– Hülyeség. Ezt szokták mondani az emberek, amikor mérsékelni akarják a
lelkifurdalásukat, vagy igazolni akarják a gyengeségüket. A rossz, az
rossz, és kétszer kettő az négy.

– Nem is tudtam, hogy filozófiáról vitatkozunk. Hozakodjak
elő Arisztipposz tanításaival? Ő úgy tartotta, hogy az öröm a legfőbb jó.

– Ujját végighúzza a kulcscsontomon. – És én nagyon, de nagyon jó
akarok lenni magához.

Érintésétől megborzongok, és egy rövid pillanatra megengedem
magamnak, hogy lubickoljak Damien Stark kisugárzásának
gyönyörűségében. Utána elfordulok, és a levegőhöz beszélek, nem a
férfihoz:

– Ebből úgysem lesz semmi – suttogom csüggedten. – Nem lehet.

– Miért nem? – Nagyon gyöngéd a hangja. Vajon mennyit tártam föl
magamból akaratlanul?

Nem válaszolok.

Sóhajt. Érzem, ahogy hullámokban árad belőle a tehetetlen indulat.

– Végső soron magának is van szabad akarata. Mint ahogy nekem is.

– Tehát?

– Szabadságomban áll, hogy megpróbáljam meggyőzni magát.

Kész csoda, hogy tudok lélegezni, annyira sűrű közöttünk a levegő.

– Engem nem fog meggyőzni – válaszolom, de nem olyan erélyesen, mint
akartam. – Olyasvalakinél dolgozom, akihez maga be akar fektetni. Máris
tovább mentem a kelleténél. – Mély lélegzetet veszek, hogy erőre kapjak.
– De ezt most már abba kell hagyni. Épp eléggé kockára tettem a szakmai
hitelességemet.

– Miért nem dolgozik nekem?

A visszavágás olyan gyors, hogy arra kell gondolnom, nem most jutott

101

eszébe a lehetőség.

– Az kizárt – válaszolom.

– Egyetlen indokot mondjon, hogy miért.

– Hm, izé, hát lássuk! Talán mert nem én akarok szerepelni a szexuális
zaklatás elleni kampány plakátján.

Riasztó hirtelenséggel változik meg az arca. Nem kétséges, hogy
megharagudott. Az ösztön azt parancsolja, hogy ugorjak le a bárszékről, és
pucoljak, de én veszteg maradok. Nem adom meg neki azt az elégtételt,
hogy meghátrálok.

– Az éjszaka úgy érezte, hogy zaklatják?

– Nem – vallom be. Akármennyire szeretnék a kisebb ellenállás irányába
menni, nem hazudhatok neki.

Látom, hogyan mossa le az arcáról a megkönnyebbülés a haragot.

Vagy a félelmet? Nem tudom, nem érdekes. Most csak vágyat látok rajta.

– Magára gondoltam az éjszaka – mondja. – Giselle és Bruce valószínűleg
soha többé nem hív meg koktélozni. Rémes társaság voltam.

– Sajnálom, hogy tönkretettem az estéjét!

– Dehogy tette – mondja. – És a hazaúton... azt hiszem, ez volt életemben
az első alkalom, amikor azt szerettem volna, ha tovább tartana az autózás.
Hiszen egyedül lehettem a limó hátsó ülésén, a maga szagában.

A bugyit nem említi. Vajon megtalálta? És ha nem...

Ó, jaj, kinek engedi még meg, hogy használja azt a limót?

Érzem, hogy pirulok. Mosolygós ráncok jelennek meg Damien szeme
sarkában. Ebből tudom, hogy észrevette.

– Elképzeltem, amint levetkőztetem magát – mondja, miközben a blúzom
legfelső gombjáért nyúl, és könnyedén kigombolja. – Elképzeltem magát
meztelenül. – Újabb gomb.

– Maga gyönyörű – suttogja.

Hüvelykujjával gyengéden megsimogatja a mellem felső ívét, és a fehér
szatén melltartóm csipkéjét.

A lélegzetem elakad. Kinyitom a számat, azt akarom mondani neki, hogy
hagyja abba, de bennem rekednek a szavak.

Keze megtalálja az elöl záródó melltartó kapcsát, és ugyanolyan ügyesen,

102

ahogyan a blúzomat kigombolta, megszabadít a melltartómtól, amely
ernyedten lóg a vállamról. Halkan, mohón felnyög, és ez őrjítően izgató.
Nincs más vágyam, csak az, hogy behunyjam a szemem és megadjam
magam, de nem lehet, nem lehet...

– Kérem, Damien!

Felnéz rám. Nehezen lélegzik, éles arca ég a vágytól.

– Maga dönt, Nikki. Mondja azt, hogy hagyjam abba, és abbahagyom. De
gyorsan kell mondania, mert meg fogom csókolni azt az istenverte száját,
és azért csinálom, hogy elhallgattassam, Nikki, az isten verje meg magát.

Mielőtt reagálhatnék, a szája az enyémre tapad. Követel, megjelöl.

A magáévá tesz. Az agyam kiürül, minden gondolatom szétolvad, csak a
gyönyör marad bennem, és a kívánság, hogy ez a férfi a magáévá tegyen.
Hogy szétnyissa az ajkamat, hogy kielégítsen és kielégüljön.

Vakon kapok utána, a hajába markolok, közelebb húzom. Mintha színlelés
lett volna minden tiltakozásom, és most, hogy letépték rólam, ki kell törnie
belőlem az érzés – az éhség –
növekvő feszültségének, szilajon, tüzesen, mindenre elszántan és követelődzően.
Nem tudom, hogy másodpercekig vagy egy örökkévalóságig tart-e a csók.
De amikor elenged, zihálni kezdek, oxigénre szomjazom, mert szédülök,
és gyenge vagyok.

Tudom, hogy most van itt az alkalom. Most szólok neki, hogy hagyja
abba, és ő abba fogja hagyni. Megmondom, hogy hagyjon békén, és ő
kilép az életemből.

Felkínálkozom. Paráznán. Tudatosan. Mindent kockáztatok, de most nem
érdekel. Nem érzek mást, csak a tüzet.

Ajkaink összecsapnak, magamba szippantom, és ő ott van bent, kóstolgat
engem, fojtott, kéjes nyögése minden kockázatot megért.

Durván megszakítja a csókot, és szája a nyakamra tapad, felhördülök,
homorítok, a keze becsúszik a blúzom alá, tenyere ráborul a mellemre.
Aztán ott van a szája is, szop, addig szív, amíg a mellbimbóm
gyöngyszemmé keményedik a fogai között.

Észreveszem, hogy közelebb rántott magához, a bárszék legszélén
egyensúlyozom, és a lábam közé ékeli a combját. Ismét homorítok, mert a
gyönyör úgy pattan át a mellemből a csiklómba, mint az égő szikra.

– Nikki – suttogja, majd fölemeli az arcát, hogy levegőt vegyen.

103

Gyorsan kigombolja az utolsó gombokat is a blúzomon, a keze lesiklik a
derekamra, a bőröm forrón didereg a nyomán. Leemel a bárszékről, hogy
előtte álljak. Nyirkos vagyok a vágyam tüzétől, egész testem sajog, az
érintésére szomjazik.

– Milyen sima – mondja, miközben kihúzza a blúzomat a szoknya alól, és
könnyedén végigfuttatja rajtam az ujjait, megkeresi a szoknya dereka
mentén a cipzárt, lassan lehúzza. A szoknya kissé lejjebb csúszik, lazán
lóg a csípőmön. – Milyen gyönyörű.

Hangjának áhítata megriaszt. A szorongás hideg, alattomos ujjai átnyúlnak
a gyönyör páráján.

Borzongok, nem tudom, hogy a félelemtől vagy az érintésétől.

– Nyúljon hátra – parancsolja. – Kapaszkodjon meg a székben.

– Damien... – Hallom elhaló hangomban a tiltakozást, de a cselekedeteim
nincsenek összhangban a szavaimmal. Teszem, amit mond, markolom a
fát, homorítok, fejemet hátraszegem a vágytól.

Széthúzza rajtam a blúzomat, a vékony anyag ernyedten lóg rajtam,
gyengéden súrolja meztelen bőrömet. Damien szája végigsuhan a
mellbimbóimon, felnyögök, érezni akarom, ahogy szop, de csak ingerel. A
csiklóm keményebb lesz és gyorsabban lüktet minden egyes puha,
pillekönnyű csóktól, amelyekkel elborítja a mellbimbómat. Kívánom,
rettenetesen kívánom. Mégis csak annyit bírok tenni, hogy kapaszkodom a
székbe, megpróbálom átvészelni a vihart, és közben félek, hogy szétesem
és összetörök.

– Tudtad, hogy ragyogsz? – kérdezi. Csókjai végigjárják a mellem völgyét,
a hasamat, a derekamat. Izmaim megfeszülnek, mert félek, hogy teljesen
lecsúsztatja rólam a szoknyát, és én ott maradok kiszolgáltatva a pici
bikini-bugyiban.

De nem teszi, és én örülök a rövid haladéknak. Durván magához ránt,
aztán megfordít, hogy ő támaszkodjon a bárnak, és én álljak előtte.

– Fordulj meg – mondja nyersen, de nem várja meg, hogy
engedelmeskedjem. Ő fordít meg, majszolni kezdi a fülcimpámat, és az
egyik kezével megmarkolja a csupasz mellemet.

A másik keze a derekamra siklik, és erősebben szorít magához.

Levegő után kapok a hirtelen mozdulattól, amely a farmer alatt ágaskodó
farkához nyomja a fenekemet.

– Damien – suttogom, de még én se tudom, hogy a folytatásért esedezem-

104

e, vagy azért, hogy hagyja abba.

Szája a fülemen kalandozik, hangja olyan buja, olyan kéjes, hogy lüktet
tőle a csiklóm.

– Meg foglak baszni, Nikki. Akkora gyönyör lesz, hogy leszakad a plafon.
Könyörögni fogsz érte. Az enyém leszel. Gyötörni, kínozni foglak. Te
pedig úgy elélvezel a kedvemért, ahogy még sosem.

Annyira felgerjedek szavainak hatalmától, hogy alig kapok levegőt.
Mialatt beszél, a tenyere besurran a szoknyám dereka alá, és megmarkolja
a bugyin át a duzzadt, csöpögő pinámat.

– Olyan nedves vagy – suttogja. – Úszol benne.

Valamilyen nyers torokhang jön ki belőlem, talán válasz, de nem tudom.
Szégyentelenül mocorgok, hogy erősebben érezzem az ujjait a dagadt
csiklómon. Mit is mondott a könyörgésről? Abban a pillanatban
hajszálnyira állok tőle.

Durván félrerántja a bugyimat, és belém nyomja két ujját.

– Mondjad, hogy szereted – parancsolja érdesen.

– Igen, ó, igen! – Hüvelyem görcsösen összezárul rajta, miközben ujjai ki-
be járnak bennem, ingerük a csiklómat, egyre magasabbra és magasabbra
repítenek, és már közel vagyok hozzá, olyan, de olyan közel!

Feljajdulok, amikor belecsíp a mellbimbómba, a kéjes fájdalom beindítja a
kielégülést. Meg-megrándulva élvezek el, az ujjai még mindig bennem
vannak, a testem megpróbálja magába szívni, odabent tartani, elnyújtani a
pillanatot.

– Nikki – suttogja, gyengéden elhúzódva tőlem. Maga felé fordít; olyan
vagyok, mint a vizes rongy. Szája rátapad fájó mellbimbómra, szopni
kezdi, miközben szorítja és húzogatja a másik mellbimbót, ez már
majdnem fáj, a csiklóm egyfolytában lüktet. Ajka lassan lecsúszik a
melleim között a hasamra. Még mindig szoknyában vagyok, nyelve
megmártózik a köldökömben, hallom, ahogy a tenyere horzsolja a
nyersselyem szoknyát.

Kocsonyává olvadtam. Eltévedtem a ködben. Lebegek.

De még ebben az új mennyországban is erősödik a félelem tompa moraja.
Tudom, mi következik, és noha kívánom – és kívánom Damient -, nem
hiszem, hogy elég erős lennék és kibírnám. De talán... talán...

Akar téged. A rosszmájúságodat. A fellépésedet.

105

Kapaszkodom Jamie szavaiba, és reménykedem, akkor is, amikor Damien
azt suttogja, hogy gyönyörű vagyok, gyönyörű, olyan, de olyan gyönyörű.
– Meg kell kóstolnom téged – fel akarom nyalni ezt az egész édességet,
azután csókolni akarlak. Azt akarom, hogy tudd, milyen kurvára
fantasztikus ízed van.
Ujjai elérték a szoknyám szélét, végigfutnak a lábamon, miközben felfelé
húzzák a szoknyát, amíg meg nem érkeznek a combig érő harisnyám
végéhez. Szinte már nem is lélegzem, és olyan görcsösen kapaszkodom a
vállába, hogy attól félek, eltöröm egy csontját.
Akkor a keze átcsúszik a bőrömre a harisnya fölött, és a combom puha
belső oldalát simogatja. Tudom, miféle püffedt, kemény ocsmányságot fog
tapintani, ha még feljebb kapaszkodik. Izmaim megfeszülnek, küzdők a
szégyennel, a félelemmel, a kínnal és az emlékekkel. Betörnek a gyönyör
és a vágy ködébe. Betörnek az édes pillanatba, amikor Damien karjában
lehetek.
Megpróbálom visszaverni, elhallgattatni a hangot, amely azt kiáltja a
fejemben, hogy fussak. Nem akarok futni. Ki akarom próbálni, maradni
akarok, érezni akarok, bele akarok veszni Damien érintésébe. Olyan tüzes
vagyok, és majdnem elhiszem, amit Jamie mondott, hogy Damien engem
akar, engem, engem.
De ő suttogva kimondja az egyetlen szót, amely tönkretesz mindent. Az
egyetlen szót, amely szertefoszlatja az ábrándot.
– Tökéletes – mondja. – Uramisten, Nikki, tökéletes vagy.

106

12

Olyan erősen tépem ki magam Damien öleléséből, hogy beverem a
combomat a bár szélébe.

– Sajnálom, sajnálom – mondom, de nem nézek rá. – Mennem kell.
Sajnálom. – Lerángatom a combomon a szoknyát, felhúzom a cipzárt.
Reszkető ujjakkal begombolom a blúzomat. A melltartóval nem bajlódom.
Fél kézzel összefogom magamon a blézert, és rohanok ki az előtérbe.

– Nikki...

Fájdalmas, értetlen a hangja, és szarul érzem magam tőle. Ennek az
egésznek én vagyok az oka, és nem ezt érdemli. Hamarabb kellett volna
parancsolnom magamnak, még éjjel, a fene egye meg!

– Sajnálom – ismételem, de teljesen erőtlenül. A liftnél vagyok, az ajtó
abban a pillanatban kinyílik, ahogy megnyomom a gombot.

Fellélegzem; attól féltem, hogy várnom kell rá. Aztán eszembe jut, hogy
Damien itt van a toronyban, tehát a lift ott áll, ahol éppen ő tartózkodik.

Belépek, és mereven állok, amíg be nem zárul az ajtó. Ekkor az
üvegfalnak dőlök, és hagyom, hogy megeredjenek a könnyeim.

Ötvenhét emeletnyi időm van, hogy elsírjam minden könnyemet.

Nem, hatvan, mert az autóm a parkoló harmadik szintjén áll.

Mihelyt a lift lassít, gyorsan megtörlöm az arcom, kihúzom magam,
fölteszem a maszkomat, megigazítom a hajamat, és belevillantok a tükörbe
egy gyors mosolyt. Tökéletes.

Fölösleges volt színészkednem, senki sem vár rám, amikor kinyílik az ajtó.
De azért fent hagyom a maszkot, és tovább játszom, amíg megteszem a
parkolóban a hosszú utat a Stark Towertől a bankig, amelynek az
épületében a C-Squared irodája van. Az autóm a garázs legvégében áll.
Most már sietek, mert érzem a repedéseket a maszkomon. Tudom, hogy
hamarosan szétesem, és a kocsiban kell ülnöm, amikor ez bekövetkezik.

Ott is van, a lépcsőházzal szemben. A parkolónak ez a zuga idegesítően
sötét. Már az első napon szóltam a gondnoknak, de még mindig nem tettek
be új égőt. Majd kérnem kell Carltól egy másik helyet, mert ez piszkosul
hátborzongató.

A kocsihoz sietek, és a zárba csúsztatom a kulcsot. A Hondám majdnem
tizenöt éves, akkor még nem építettek az autókba távirányítót. Feltépem az
ajtót, bevágódom az ismerős szagok és hangok közé. Ahogy becsapódik a

107

súlyos ajtó, végre sírhatok.

Patakzanak a könnyeim, felváltva markolászom és ütöm a kormányt.

Addig püfölöm, csapkodom és öklözöm, amíg le nem horzsolom sajgó,
vörös kezem bőrét. Ordítom, hogy nem, nem, nem, de hogy mit művelek,
csupán akkor érzékelem, amikor már annyira berekedek, hogy megfájdul a
torkom.

Egy idő után már nincs több könnyem, de a testem mintha ezt nem venné
észre. Fájdalmasan hüppögve rángatózom, miközben megpróbálok
lélegezni és erőt venni magamon.

Némi időbe telik, de végül csak abbamarad a reszketés. A kezem annyira
bizonytalan, hogy nem bírom beledugni az indítókulcsot a helyére. Fém
csikorog a fémen. Elejtem a kulcsot, lehajolok érte, amitől beütöm a
fejemet a kormányba. Végre megtalálom.

Megmarkolom, káromkodom, és még egyszer rásózok az öklömmel a
kormányra.

Mély lélegzetet veszek, mert ismét a sírás fojtogat. Túl sok ez, túl rövid
idő alatt. A költözés, az állás, Damien.

Ki akarok bújni a bőrömből. Meg akarok szökni. Meg akarok...

Belemarkolok a szoknyámba, felgyűröm a csípőmig. Látszik egy
háromszög a bugyimból, és a combom is a harisnya fölött.

Ne!

Csak egy kicsit! Csak most az egyszer!

Ne!

Mégis megteszem. Terpesztek, és belenyomom a kulcsot combom
belsejének lágy húsába. Valamikor régen egy kés lógott a kulcskarikámon.
Hogy miért nincs most itt?!

Ne! Nem, nem csinálom!

A kulcs récéi szúrják a bőrömet, de ez semmi. Szúnyogcsípés.

Többre van szükségem, ha féken akarom tartani a vihart. A felismerés
olyan, akár egy pofon.

Jaj, istenem, jaj, istenem, jaj, istenem, mi a faszt művelek?

Mielőtt jobb belátásra téríthetném magamat, kinyitom az ajtót, és
kihajítom a kulcscsomót a félhomályos parkolóba. Hallom, ahogy ugrál az
aszfalton, de nem látom, hol landol.

108

Ülök, mélyeket lélegzem, győzködöm magamat, hogy én nem az vagyok.
Több, mint három éve nem vagdostam magam. Harcoltam és győztem.

Én már nem az a lány vagyok.

Természetesen az vagyok. Mindig az a lány leszek. Kívánhatok, amit
akarok, világgá is mehetek, ám azok a sebhelyek nem múlnak el, és nem
lehet rejtegetni őket örökké.

Azt hiszem, ezt a magam kárán tanultam meg. Ezért is menekültem el
Damientől. És ezért menekülök egyfolytában.

Olyan erővel zuhan rám a magány, mint egy hullám. Arra gondolok, amit
Ollie mondott. Hogy semmi sem fog megváltozni.

Hogy felhívhatom bármikor, ha szükségem van rá.

Most jött el az ideje.

A táskámba nyúlok, előveszem a telefonomat. Ollie a gyorslistámon van.
Megnyomom a gombot. Kicseng. Egyszer.

Kétszer. A harmadiknál egy nő szól bele. Courtney.

– Halló! Halló, ki beszél?

Elfelejtettem megadni Ollie-nak az új telefonszámomat. Courtney-nak
most fogalma sem lehet, ki kereste Ollie-t.

Bontom a vonalat. Nehezen lélegzem. Egy perc múlva hívok egy másik
számot. Ezúttal Jamie hangpostája.

– Oda se neki – kezdem az üzenetemet erőltetett derűvel.

– Vásárolni megyek, csak arra gondoltam, hátha neked is volna kedved.
Nem ügy.

Leteszem, és most jövök rá, hogy tulajdonképpen marha jó ötlet a vásárlás.
Nem gyógyítja be a világ sebeit, de nagyon jól eltereli róluk a
figyelmünket. Legalább ebben a pontban egyetértek az anyámmal.

Veszek egy mély lélegzetet. Azután még egyet. Most már nyugodtabb
vagyok, menetkész. Majd rákeresek egy country-adóra, és hallgatom
George Straitet, amint arról énekel, hogy neki mennyivel súlyosabb
problémai vannak.

Kikémlelek az ablakon, de nem látom a kulcsokat. Sóhajtva kinyitom az
ajtót, kiszállok, közben megigazítom a szoknyámat. Jó messzire dobtam a
kulcscsomót, valószínűleg több méterre van tőlem, a sötétzöld Mercedes
vagy a vaskos Cadillac SUV közelében.

109

Nincs más világításom az okos te lefonom fényén kívül. Reméljük, az is
elég lesz.

Tűsarkaim kopognak az aszfalton, ahogy a garázson át a Mercedeshez
megyek. A Mercedes és a Cadillac világosabb helyen áll, mint az én
autóm, de azért itt is félhomály van. Összehúzom a szemöldökömet,
megpróbálok úgy bevilágítani az autók alá, hogy ne kelljen letérdelnem,
mert attól biztosan felszaladna a harisnyámon a szem.

Némi időbe telik, de miután kétszer is megkerültem az autókat, végre
meglátom a kulcsaimat a Mercedes hátsó abroncsának árnyékában.

Felkapom őket, és abban a pillanatban megdermedek, mert a szemem
sarkából látom, hogy valami megmozdul. Egy árnyékot látok a kocsim
közelében, a lépcsőháznál.

– Halló!

Az árny nem mozdul. Megborzongok. Riasztó a tudat, hogy figyelnek.

– Hé! – kiáltom. – Ki van ott? – Állok és töprengek, hogy előre, az árnyék
és a kocsi felé menjek-e, vagy vissza a Stark Towerbe, és kérjem meg az
egyik biztonsági őrt, hogy kísérjen el.

Felmutatom a telefonomat. – Hívom a biztonságiakat! Nem óhajt elhúzni?

Először meg se moccan, majd hátrálni kezd, beleolvad a sűrűbb
sötétségbe. Egy perccel később csikorgást hallok, azután csapódik a
lépcsőház nehéz vasajtaja.

Megborzongok, futok a kocsimhoz. Minél előbb el akarok tűnni innen.

Mire megérkezem West Hollywoodban a Beverly Centerhez, torkig
vagyok George Straittel, és visszaállítom a keresőt a klasszikus rockra. A
Journey-vel együtt énekelek, miközben beállok a divatos pláza fényesen
kivilágított liftje mellé.

Jamie nem hívott vissza, amiért, őszintén megmondom, hálás vagyok.
Ismét összeszedettnek érzem magam, dr. Jekyllem Hyde-ját ismét elástam
jó mélyre, és egyszerűen nem bírnám ki, ha végig kellene kérődznöm
Jamie-vel a napot. Nem akarok erre gondolni.

Nem akarok magyarázkodni.

És komolyan nem akarok arra gondolni, ahogy elrohantam Damien
Starktól.

Vajon mit gondol most rólam?

Nem! Ezzel ne foglalkozz!

110

Kiszállok a kocsimból, gondosan bezárom – habár Los Angelesnek ebben
a részében senki, még egy bűnöző sem akarná ellopni az én tragacsomat –,
és a plázába indulok. Sminkre, cipőkre, táskákra gondolok. Damien
Starkra gondolni tilos.

A lift úgy visz föl, föl, föl, mintha a sötét pokolból szállnék felfelé a
ragyogó, fényes mennyországba. Mindenfelé gyönyörű emberek.

Mindnyájan egyformák vagyunk a műanyagszerűségünkben: én, az
emberek, még a bábuk is a kirakatokban. Mindenki a maszkja mögé
rejtőzve fitogtatja, amije van, és játssza, hogy tökéletes.

A kirakatokból gyönyörű ruhák hívogatnak, mint a szirének.

Butikról butikra szökdécselek, hol ki, hol be, mint az uszadékfa áradáskor.
Dolgokat veszek le az állványokról. Felpróbálom őket.

Forgolódom a hármas tükrök előtt, és udvariasan mosolygok, amikor az
eladó azt mondja, hogy milyen tündéri valamelyik szerelés. Hogy milyen
szexi benne a lábam. Hogy mindenki megfordul majd utánam.

Mindent visszateszek a helyére.

A Macy’s-ben találok színes pólókat és kék-fehér hajszálcsíkos
pamuttangát. Vásárolok bugyikat és két pólót, amelyek ugyancsak kékek
és fehérek. Viszem kis csomagomat a Starbucksba, rendelek kávét sok
tejszínhabbal és egy áfonyás muffint. Komfortruha, komfortkaja.

Ülök az ablaknál, figyelem, ahogy elhalad mellettem a világ. Már megint
nincs nálam a fényképezőgép. Hogy miért nem hoztam el! Az is
megvigasztalna, mert Ashley-től kaptam karácsonyra, amikor elsős voltam
a középiskolában. Szeretnék megörökíteni néhány elhaladó arcot.
Mindegyik egy külön talány. Nézem őket, próbálom kifürkészni a
titkaikat, de persze lehetetlen. Nincs támpontom.

Annak a nőnek lehet szeretője. Ez a férfi verheti a feleségét. A csinos tini
lophatott a boltból egy csipkés bugyit. Nem tudhatom, és ez a tény felvidít.
Ha én nem olvashatom ki az arcukból a titkaikat, ők sem láthatják rajtam,
mit rejtegetek. Én is talány vagyok. Nekik, és remélem, Damien Starknak
is.

Nem vagyok büszke arra, ahogy kirohantam a lakosztályából.

Tudom, hogy bocsánatot kell kérnem tőle. Valószínűleg magyarázattal is
tartozom neki, de azzal várni kell. Valami hihetővel kell előhozakodnom.
Lehet, hogy Stark nem képes kitalálni a titkaimat, de azt bizonyosan tudni
fogja, ha hazudok.

111

Lenyelem az utolsó falat muffint, felállók. Viszem magammal a maradék
kávét. Ekkor hasít belém: hiszen én azt tervezem, hogy újra találkozom
Damien Starkkal!
A gondolat végiggyűrűzik rajtam. Izgatott vagyok, türelmetlenkedem. Egy
icipicit félek is. Vajon akar találkozni velem még egyszer? És ami még
ennél is fontosabb: tudomásul veszi-e, hogy ami köztünk zajlik, azt
azonnal és véglegesen le kell zárni?
Hát persze, hogy tudomásul veszi. Nem ő mondta, hogy én döntök? Ki
erőltethetné rám az akaratát?
Csak biztosan elszúrnám. Elfelejtettem, mennyire gyenge vagyok,
márpedig sosem biztonságos erősebbnek képzelni magunkat annál, mint
amennyire valójában vagyunk.
Gondolataim visszarepítettek a plázán át a lifthez. Lemegyek a parkolóba,
visszaülök az autómba. Jobban érzem magam, még akkor is, ha nem
teljesen vagyok jól. De az jó, hogy döntöttem Starkról.
Találkozni fogok vele, és bocsánatot kérek. De nem most. Pár nap múlva.
Talán egy hét múlva. Időre van szükségem, hogy összeszedjem magam.
Hogy megerősödjem.
Mert olyan nekem Damien Stark, mint a crack. Csábító, és nagyon, de
nagyon rá lehet szokni.

112

13

Mire a lakáshoz érkezem, Jamie kocsija a helyén parkol, aminek örülök.
Ha van egy kis szerencsém, nincs programja ma estére.

Szombat van, és miközben fölfelé hajtottam a dombra, úgy döntöttem,
hogy valami barátnős dolgot kellene csinálnunk. Talán járhatnánk egyet
Studio Hill fölött a hegyekben, azután beugranánk a zuhany alá, majd
jöhetne a vacsora és pár pohár ital valamelyik trendi Los Angeles-i bárban.
Végül is még mindig új vagyok itt. Én és Los Angeles még nem vagyunk
túl a mézesheteken.

Nem tervezem, hogy részletesen beszámolok a mai napról, de tudom, hogy
pár pohár bor után bizonyosan kitálalok. A gondolat még fel is vidít.
Eleget búsultam. Most a legjobb barátnőmmel akarok együtt piálni, aki
majd eszembe juttatja, hogy akármekkora dinka is vagyok, nálam nagyobb
elmebetegek is léteznek ezen a világon. Ez Jamie különleges tehetsége.
Akármennyire görcsölök valamin, ő mindig meg tud nyugtatni. ő és Ollie.
Valószínűleg ezért ők a legjobb barátaim.

Megkerülöm az épületet, kettesével szedem a fokokat a 3G-ig, ahol mi
lakunk.

Az ajtó nincsen bezárva. Kivágom, berontok.

– Az istállóját, Jamie, miért nem teszel ki egy táblát az ajtóra, hogy
szívesen látjuk a város összes pszichopatáját, és – ó!

Jamie otthon van. A díványon ül, a tévében ordít a Jeopardy! egyik régi
epizódja. És Jamie mellett ott trónol Damien Stark.

Legalábbis ült, amikor becsörtettem. Mostanra felállt, és közeledik. Jamie
maga alá húzza a lábát a díványon, és feltámaszkodik, hogy mindenképpen
látnom kelljen az arcát a közeledő Damien mögött.

Atyaúristen, leheli. Kurva jól néz ki!

Igen, igaza van.

Még mindig farmert visel, de a kigombolt nyakú inget és a sportzakót
lecserélte egy sima fehér pólóra, amely érvényre juttatja széles vállát és
erős, napbarnított karját. Elképzelem, hogy teniszütőt tart a kezében. Aztán
elképzelem magamat a karjaiban.

Aztán krákogok.

Damien vigyorog, és bár tudom róla, hogy alig harminc, először látom
ennyire fiatalosnak. Majdnem fiús, mint az a srác, akivel kéz a kézben

113

sétálunk a campuson. Amikor közelebb ér, megcsap arcszeszének illata.
Pézsmaszagú. Vagy talán ez eleve jön belőle, nem tudom. Annyit tudok,
hogy döbbenetesen intenzíven érzékelem a jelenlétét. És a saját testemet.
A szaga ezek szerint úgy hat rám, min valamiféle feromon.

– Hát itt van – mondom bután.

– Itt – feleli.

– Jó. – Körülnézek a lakásban, amelyet úgy megszoktam pár nap alatt.
Most olyan, mint egy idegen bolygó. A padlóra teszem a táskámat, aztán
átmegyek a konyhába. Mivel fal választja el a nappalitól, lesz pár
pillanatom, hogy összeszedhessem magam.

Igen ám, csakhogy Stark utánam jön, és a hűtőszekrénynek támaszkodik.
A mosogató elé állok, hogy háttal legyek neki, de így is érzem, hogy
figyel, amikor lekapok a csepegtetőről egy poharat, és vizet engedek bele.

– Nohát, hogy került ide? – kérdezem ragyogva, és egy hajtásra megiszom
a teljes pohár vizet. Csak akkor merek szembefordulni Damiennel, amikor
már másodszor is teleengedtem a poharat.

Tekintete rám tapad, nem engedi, hogy mozduljak.

– Látni akartam magát – mondja, de az arcából kiolvasom a gondolatát:
látni akartam, hogy nem esett-e baja.

Mosolygok, megértem, mit jelent ez a diszkréció: azt, hogy nem árulta el
Jamie-nek, mi történt.

– Jól vagyok – mondom. – Vásárolni voltam.

– Van olyan nő, aki vásárlás után ne érezné jól magát?

Felhúzom a szemöldökömet.

– Nagyon közhelyes?

Kuncog.

– Akinek nem inge, ne vegye magára, Ms. Fairchild.

– Hmm. – Próbálom megállni, hogy ne mosolyogjak, de nem sikerül.

Jamie besomfordál a nappaliból. Kajánul vigyorog, a tekintete ide-oda jár
kettőnk között. Pizsamanadrágot és festékfoltos, olcsó fehér trikó visel.

– Rohannom kell, máris késésben vagyok! – mondja, és csakugyan az ajtó
felé siet. – Jók legyetek!

– De Jamie! Így? – A szerelésére mutatok.

114

– Csak a szomszédba megyek – mondja.

– Douglashez? – csattanok fel. Oda nem megy át még egyszer!

Főleg mivel tudom, hogy Mr. Egy-Név-a-Listán kizárólag annak
köszönheti a megtiszteltetést, hogy pillanatnyilag eggyel többen vagyunk a
lakásunkban, mint kellene.

– Csak egy kis baráti csevej – mondja. – Isten bizony! – Úgy tesz, mintha
keresztet vetne – nem mintha számítana –, majd feltépi az ajtót, és már
kint is van, mielőtt megállíthatnám. Ugyanabban a percben mondok egy
cifra káromkodást, amikor csapódik az ajtó.

– Nem kedveljük Douglast? – kérdezi Damien.

– Douglas nem tesz jót Jamie-nek. – A szemébe nézek. – Kérem, mondja,
hogy ez egy olyan fogalom, amit megért.

– Az – mondja. – Továbbá ismerek számos más járulékos fogalmat.

– Például?

– Douglas talán nem is tesz annyira rosszat Jamie-nek. Talán csak van
benne valami, ami megriasztja Jamie-t. Vagy magát.

– Maga nagyon okos, Mr. Stark.

– Köszönöm.

– De ez nem jelenti azt, hogy mindent tud.

A szája megrándul. Kellemes kis borzongást érzek. Sikerült beszólnom
Damien Starknak. Hányán mondhatják ezt el magukról?

Ám gyorsan kihuny a tekintetében a derű.

– Nikki – mondja, és a hangja olyan simogató és puha, akár a bársony. –
Mitől fél?

Görcsbe rándul a gyomrom. Elfordulok tőle, tovább törölgetem a
tányérokat, amelyek egyébként már amúgy is megszáradtak a csepegtető
tálcán.

– Nem értem, mire céloz – mondom egy kávéscsészének.

– Dehogynem tudja – feleli. Úgy mozog, akár egy macska, nem is hallom,
amikor odajön mögém, de érzem a változást a levegőben, mielőtt
megszólalna. Mielőtt a keze könnyedén leereszkedne a vállamra. – Maga
elmenekült. – Gyengéden maga felé fordít, megsimogatja az arcomat. –
Ennyire ijesztő vagyok?

De mennyire, méghozzá több értelemben! Nem utolsósorban azért rettegek

115

Damien Starktól, mert olyan biztonságban érzem magam mellette. És
nekem nem szabad ellazulnom. Ha az ember abbahagyja a védekezést,
annak csak bánat lehet a vége.
– Nikki! – Összevonja a szemöldökét. Szomorú az arca, és nem tudom
elviselni a gondolatot, hogy ezt én okoztam.
– Nem – mondom. Nem ez az igazság, de nem is hazugság.
– Akkor miért?
– Mert... mert zavarba jöttem.
– Tényleg?
A padlót nézem. Damien vonzása olyan erős, hogy még gondolkodnom is
nehéz. Pedig ez veszélyes terep, ahol tiszta fejre van szükségem.
– Igen – makacskodom. – Nemet mondtam, de annyira begerjesztett, hogy
megfeledkeztem magamról, és amikor ismét levegőhöz jutottam, inkább
meglógtam.
– Marhaság! – A hangja csalódott, és úgy rémlik, egy csipetnyit haragos is.
Nagyot nyelek.
Egy lépést tesz felém, mire én is egy lépést teszek oldalra a konyhapult
mellett. Tiszta fej! Tiszta fejre van szükségem!
Kifújja a levegőt. Érzem, hogy ingerült.
– Nem szeretem, ha félelmet kell látnom a szemében.
– Maga lesz az én lovagom a fénylő páncélban?
Gunyorosan mosolyog.
– Azt hiszem, kicsit rozsdás vagyok én már ahhoz a munkához.
Akaratlanul elvigyorodom.
– Hát akkor sötét lovag lesz.
– Azzal a sárkánnyal küzdők meg, amelyikkel akarja – feleli olyan
komolyan, ami szöges ellentéte az én csipkelődő hangomnak. – De
magának nincsen szüksége lovagra. Maga erős, Nikki. Maga kivételes.
Felöltöm a társasági álarcot.
– Ezt a szöveget adja elő minden nőnek, akivel jár?
– Járok? – A hangja ismét megkeményedik. – Elég sok nőt kísérgettem
ebben a városban, egy csomót meg is kúrtam, de nem jártam velük.

116

– Ó! – Nem tudom, hogy ez most a meglepetés, a harag, a szomorúság
vagy a megkönnyebbülés hangja-e. Komolyan be kell fejeznem Damiennel
ezt a dolgot; meg kell védenem magam és a titkaim. Ezzel viszont valami
véget ér, és most attól félek, hogy kezdettől fogva igazam volt, nem
vagyok több egy trófeánál. Egy gyors numera, és már megy is tovább. És
Jamie még képes volt összehordani az a sok baromságot, hogy épp én
kellek neki!

Damien kifürkészhetetlen arccal figyel.

Megfordulok, fölveszek egy megszáradt tálat, és nekiesem a törlőruhával.

– Szóval ennyi? Megkúrja, aztán dobja őket?

– Ez kissé nyers fogalmazás – mondja. – A dobás azt sejteti, hogy
valamivel többet szerettek volna, márpedig egészen biztos vagyok benne,
hogy csak le akarták fotóztatni magukat a társaságomban, meg egy kicsit
hancúrozni akartak az ágyamban.

– Mindegyik? – Továbbra is a hátamat mutatom neki. Ez a párbeszéd
átcsúszott a szürrealitásba.

– Volt pár nő, akik többet akartak, őket leráztam. És nem feküdtem le
egyikükkel sem.

– Ó! – A tál csontszáraz, de én azért csak dörgölöm a konyharuhával. –
Szóval maga nem akar kapcsolatot.

– Velük nem.

– Miért nem?

Gyengéden megfogja a vállamat. Elönt a már ismerős forróság.

– Mert egyik sem az a nő volt, aki kell nekem – mondja, és maga felé
fordít, hogy rá kelljen néznem. A tekintete sötét és átható, a hangja cirógat.
A szívem dübörög, és váratlanul nehezen kapok levegőt. Arra gondolok,
ahogy hat éve nézett rám, arra az egyetlen pillantásra, amelyről annyit
fantáziáltam. De most nem azt akarja.

Nem akarhatja.

– Nem is olyan régen mégis járt valakivel – bököm ki, de azonnal meg is
bánom, mert elsötétül az arca.

Egy percig azt hiszem, nem fog válaszolni. Végül bólint.

– Igen – feleli. – Tényleg jártam.

Tehát ő az a nő volt, akit akartál’? A kérdés a levegőben lóg, de nem bírok

117

hangot adni neki.

A csend egyre nyomasztóbb. Hülyének érzem magam, amiért szóba
hoztam a témát. Végül megnyalom az ajkamat.

– Tudom, hogy meghalt. Elnézést kérek.

Arca kemény, a fogsorát összeszorítja, hogy uralkodjon az indulatain.

– Az tragédia volt. – Szokatlanul merev a hangja.

Bólintok, de nem feszegetem tovább a kérdést. Nem tudom, miért mondta,
hogy nem szokása bárkivel is járni, amikor látszik, hogy ez a nő jelentett
neki valamit, de nem erőltetem. Ha én őrzöm a titkaimat, nem
hibáztathatom, ha ő is meg akarja őrizni az övéit.

Elfáradtam, egyedül szeretnék lenni. Le akarom vinni Jamie-t a sarki
boltba, hogy bevásároljunk jégkrémből meg sütiből. Csöpögős ócska
filmeket akarok nézni, ülni a díványon, és sírni.

Ki akarom verni a fejemből Damien Starkot.

Leginkább azt akarom elfelejteni, hogy mit érzek, ha hozzám nyúl. Még
fantáziálnom sem szabad róla. Túl nyers, túl valóságos.

Megszakad a szívem a gondolattól, hogy el kell löknöm magamtól, pedig
tudom, hogy ezt kell tennem.

Társasági Nikkivé változom, és a pultra dobom a konyharuhát.

– Nézze, nagyon kedves magától, hogy idejött megnézni, hogy vagyok. Jól
érzem magam. Komolyan. És az a helyzet, hogy sürgős intéznivalóim
lennének, de máris elkéstem egy kicsit. Nem szeretnék udvariatlan lenni,
de... – Elnémulok, sokatmondóan nézek az ajtóra.

– Randevúja van ma este, Ms. Fairchild?

– Nem! – vágom rá, amit rögtön meg is bánok. Ha valóban randevúm
lenne – ha lenne egy komoly valakim –, meglenne a tökéletes ürügyem,
hogy lekoptassam Damien Starkot.

– Hová megy?

– Tessék? – pislogok. Az udvarias játékstílus nem ilyen. Bár Stark eddig
még nem bizonyította, hogy tekintettel lenne a társadalmi konvenciókra.
Miért kezdené el éppen most?

– Ha nincs randevúja, akkor hová megy?

Aligha közölhetem vele, hogy szeretnék bőgni egyet a díványon, ezért
hagyományos stratégiám egyik változatához folyamodom.

118

– A helyzet az, hogy be akarok szerezni egy smoothie-t, utána pedig
kocogni akarok, egészen a Fryman Canyon Parkig.

– Egyedül?

– Nos, elhívhatnám az angol királyi testőrséget, de azt hiszem, most éppen
elfoglaltak.

– Hamarosan besötétedik.

– Még hat óra sincs. Csak fél kilenc felé megy le a nap.

– Lehet, hogy akkor van a naplemente hivatalosan, de itt hegyek vannak.
Amint alkonyodni kezd, gyorsan leszáll a sötétség.

– Csak lőni akarok pár képet a tájról és az alkonyatról. Utána visszajövök.
ígérem, nem hagyom, hogy elvigyen a zsákos ember.

– Nem fogja – közli Damien –, mert nem engedem neki. Ugyanis magával
megyek.

– Nem! – mondom. – Méltányolom az aggodalmát, igazán. De nem.

– Akkor egyáltalán ne is menjen. Engedje meg, hogy én hozzam el
magához az alkonyt.

Ezzel nem vitatkozhatom, leginkább azért, mert fogalmam sincs, mi a
fenéről beszél.

– Tessék?

Kimegy a konyhából, majd ismét megjelenik egy barna csomagolópapírba
burkolt tárggyal. Nagyságából és alakjából ítélve bekeretezett kép lehet.

– Magát juttatta az eszembe.

– Valóban? – Kissé megborzongok az örömtől.

A konyhaasztalra helyezi a csomagot.

– Már korábban át akartam adni, de olyan sietve kellett távoznia, hogy
nem állt módomban.

Bűbájosán mosolygok. Ha ezzel akar magyarázkodásra bírni, az nem fog
menni.

– Talán hálásnak is kell lennem érte – mondja. – így legalább láthatom a
lakását.

– Még nem igazán hagytam rajta egyéniségem bélyegét. Jamie ízlése az
Amerikai Pionír Turkáló szintjén mozog.

– És a magáé?

119

– Én sokkal kifinomultabb vagyok. Hidegháborús Bolhapiac.

– Egy nő, aki a saját feje után megy. Ez már tetszik.

Abból, ahogy néz, láthatom, hogy nagyon tetszik neki. Krákogok, és a
csomagra sandítok. Tudom, azt kellene mondanom, hogy méltányolom a
figyelmességét, de nem fogadhatom el. Viszont szeretném tudni, mi van
benne. Már a ténytől is átmelegszem, hogy Damien Stark ajándékot hozott
nekem.

– Szabad?

– Természetesen.

Elhagyom a konyhai pult biztonságát, és az asztalhoz merészkedem, egy
széket hagyva kettőnk között, de még így is túl közel vagyunk. Érzem a
jelenlétét, ahogy besűrűsödik körülötte a levegő. Nagyon kell vigyáznom,
nehogy reszkessen a kezem, amikor beakasztom az ujjamat a
ragasztószalag alá, és elkezdem lehántani a csomagolópapírt.

Elsőnek a keretet látom meg, és rögtön tudom, hogy nem közönséges
dísztárgy. Egyszerű, de mester kezére vall. Ám igazából a kép állítja el a
lélegzetemet. Impresszionista alkonyat, amely egyszerre realista,
ugyanakkor el is rugaszkodik a valóságtól, mintha a szemlélő álmában
nézné a horizontot.

– Döbbenetes! – mondom, és hallom a hangomban az áhítatot.

Megfordulok, ránézek, és olyan tiszta gyönyörűséget látok az arcán,
amiből rájövök, hogy ezt a reakciót várta. Mi több, izgatottan várta. Ez
élvezetes gondolat. Damien Stark izgul, hogy mit szólok az ajándékához!

– Evelyn említette, hogy maga nem tud betelni az alkonyattal.

A hanyagul odavetett szavaktól újabb kéjes borzongás fut végig rajtam.

– Köszönöm – mondom. A szó kevés, hogy kifejezze túlcsorduló
érzelmeimet.

Van valami ismerős a festményben. Egy pillanat múlva rájövök, hogy
ugyanilyen kereteket láttam nála az előtérben. Emlékszem, azok között a
festmények között is volt két csodálatos alkonyat.

– Ez az irodájából való?

– Ott volt. De most új otthona van egy olyan nőnél, aki értékeli a
szépséget.

– Maga nem értékelte?

120

– A szépséget meg kell osztani.

Megfordítom a képet, hogy a falnak támaszthassam. Ekkor veszem észre a
kereten a megfakult címkét. – Monet? Másolat, ugye?

– Eredeti – mondja. – Ha nem az, lesz pár szavam a Sotheby’shez.

– De... de...

– Alkonyat – mondja határozottan, mintha ez elég lenne, hogy elfojtson
minden ellenkezést. – És magára emlékeztet.

– Damien...

– És ez az ajándék természetesen közel sincs olyan értékes, mint az, amit
maga hagyott ott nekem a limóban. – A szeme felcsillan, és kajánul
vigyorog. Kéjes, forró nyilallást érzek a lábam között.

– Ó – mondom.

A zsebébe nyúl, és előhúz egy falatnyi fehér szatént. Egyfolytában engem
nézve, ráérősen az arcához emeli a bugyit, és mélyen beszívja a szagát.
Látom, hogy a tekintete elsötétül a gyönyörűségtől, és még jobban
áttüzesedem a vágytól. A szék támlájába kell kapaszkodnom.

– Sokkal élvezetesebbé tette az utat az étteremtől a lakásomig. – A hangja
szinte beterít. Szeretnék elbújni benne, de csak a fejemet bírom rázni.

– Kérem! – rimánkodom. – Kérem, ne kezdje újra!

Egy pillanatig azt hiszem, vitatkozni fog. Azután zsebre dugja a bugyit.
Nyelek egyet, amikor elképzelem, hogy a bugyim ott van nála. Visszaadja
vajon? Remélem, nem.

Tekintetünk egymásba forr, és egy időre mintha kiszívták volna a szobából
a levegőt. Aztán elindul felém, és váratlanul ismét tudok lélegezni, ahogy
visszazúdul rám az igazi világ.

Fölemelem a kezem, hogy visszatartsam.

– Ne, Damien!

– Biztosíthatom, Ms. Fairchild, hogy úgy itt, mint a lakásomon nagyon jól
vettem az üzeneteit. – Az arca komolyabb, de látom a szemén, hogy mulat
rajtam, és egy kicsit megnyugszom.

– Hála istennek. Az jó. – Veszek egy mély lélegzetet. – Csak mert úgy
néz...

– Hogy?

– Egy kicsit úgy, mint a csúnya, nagy farkas.

121

– Ezek szerint maga Piroska? Lehet, hogy fel akarom falni, Ms. Fairchild,
de ígérem, képes vagyok uralkodni az ösztöneimen. Legalábbis többnyire.
– Hát persze. Elnézést. Csak magától úgy...
– Igen?
– Izgulnom kell – vallom be.
– Valóban? Érdekes. – Tetszik neki a gondolat. Én viszont a homlokomat
ráncolom. Úgy érzem, kiszolgáltattam magam.
– Mindenesetre köszönöm a képet. Csodálatos.
– De nem fogadhat el ilyen nagyvonalú ajándékot?
– Ugyan már! Imádom. – És azt is imádom, hogy éppen nekem akarja
adni. – Boldogan megtartom, ha csakugyan nekem szánta.
Annak ellenére, hogy, tudja...
A hangom elhal. Ő nevet.
– Nagyon helyes. Már attól féltem, hogy mivel szokása megtagadni
önmagától dolgokat, amelyeket olyan nyilvánvalóan akar...
Ezt megkaptam. Egy-null neki.
– Tulajdonképpen azt akartam mondani, hogy az illemszabályok
értelmében most meg kell kínálnom egy pohár itallal. – Édesen
mosolygok. – De nem teszem, mert azt remélem, hogy elmegy.
– Mert izgulnia kell tőlem?
– Nagyon – vallom be.
– Látom.
Nyilvánvalóan nem látja, mert még mindig itt ácsorog a lakásomban.
– Nos? – érdeklődöm.
– Mit nos?
Sóhajtok.
– Nos, akkor elmegy?
A szeme tágra nyílik a meglepetéstől.
– Elnézést. Nem fogtam fel, hogy a távozásomat óhajtja. Azt hittem,
jelképesen beszél.
Most nekem kell kacagnom. És nevetés közben rájövök, hogy már nem is
izgulok.

122

– Akkor most iszom egy pohárral. Persze az én bourbonöm valószínűleg
nem üti meg a maga mércéjét. De ha mégis kér...

– Tehát maradhatok? – Most nagyon önelégült. És pokolian szexi.

– Azt hiszem, kénytelen lesz. Csak két magas poharunk van, és ha
magával viszi az italt, Jamie berág.

– Semmiért se zavarnám meg a lakótársi viszony törékeny egyensúlyát.
Elfogadom a meghívását.

– Tisztán? Vagy jéggel?

– Nekem megfelel úgy, ahogy maga issza.

Megkeresem a nappaliban a whiskyt, kihozom a palackot a konyhába.

– Kompromisszum – magyarázom, ahogy odaadom neki a poharat egy
ujjnyi bourbonnel és két jégkockával. – Én kissé hűtve szeretem, de ha túl
sokáig forgatja a szájában, a jég megolvad, és vizenyős íze lesz.

– Akkor gyorsan kell innunk – mondja. Megdönti a poharat, és egyben
felhajtja a whiskyt.

– Bocs, de azt hiszem, magát sikerült berúgatnom. A magamét majd
elszopogatom.

– Kár. Maga igen szórakoztató részegen. – A zsebébe csúsztatja a kezét.

– Kizárt. Tegye le!

Visszamosolyog rám. Ez egy jó perc, ahogy idétlenkedünk Damien
Starkkal a konyhámban. Ki gondolta volna róla! Tölt magának még egy
pohárral.

– Még egy okom volt arra, hogy idejöjjek ma este – mondja. – Rá akartam
nézni magára, át akartam adni a festményt. De van még más is. Volna
magának egy ajánlatom.

Megrágom a szavakat, elemezni próbálom az érzéseimet. Ajánlat.

Ez sok mindent jelenthet. Lehet köze a C-Squared-hez. Hozzám.

Hozzám és Damienhez.

Nyelek egyet. A legjobb megoldás – a legbiztosabb megoldás – az lesz, ha
megköszönöm az ajándékát, és közlöm vele, hogy hallani sem akarok a
befejező csavarról. És mégis...

És mégis hallani akarom. A tűzzel játszom, és ezt tudom is.

De az a nagy büdös helyzet, hogy valahol szeretnék is megperzselődni.

123

– Hallgatom – mondom, majd én is lehajtom a bourbonömet. Nem tudom,
mit akarok bizonyítani, de önelégülten nézek a szemébe.

– Még egyet? – kérdi szárazon.

– Miért ne?

Tölt a poharamba, és közelebb lép hozzám, hogy odaadja. Érzem a
forróságát. Ha most kinyújtanám a kezem, végighúzhatnám a tenyeremet a
mellkasán. Nézhetném, ahogy a bőröm fölhasadozik és leég Damien Stark
tüzétől. Nem teszem meg, de ugyancsak markolnom kell a poharamat,
hogy uralkodhassak magamon.

– Átfésültem Los Angelest és Orange megyét. Végignéztem a neten az
ország összes galériáját, mégsem találtam meg, amit keresek.

– Az új házába? Arról a festményről van szó, amelyet ki akar akasztani az
épülő lakásában? – Ez volt az utolsó lehetőség, amelyre gondoltam.

– Végül rájöttem, mit akarok, csakhogy az nem létezik.

Legalábbis még nem.

Olyan sokatmondóan néz rám, hogy kezdek ideges lenni a pillantásától.

– Nem igazán értem.

– Mint említettem, van egy javaslatom. Magának.

– Aha. Ühüm. Még mindig nem értem.

– Képet akarok. Magáról. Aktot.

Kinyitom a számat, de nem bírok beszélni.

– Hát-akt lesz. Maga egy ágy mellett áll, és néz ki egy ablakon, amely az
óceánra nyílik. Áttetsző függönyök lengenek maga körül, cirógatják a
bőrét. A törzse kissé elfordul, megmutatva a melle ívét, épp csak sejtetve
az egyik mellbimbót. Az arcát elfordítja. A személyazonossága titok. Azt
csak én ismerem. És természetesen maga.

Szavai úgy zúdulnak rám, akár a hullámok, és olyan erős a húzásuk, mint
az apályé. A lábam között érzem, ahogy nedvesen szívnak magukba. Mert
kívánom, hogy közszemlére tegyenek, és nemcsak Damien örömére, de
azért is, hogy lásson az egész világ.

Ismerjenek csak, de maradjak névtelen. Magamfajta lánynak nem illik
ilyet kívánnia, mert ez vad és buja dolog. Tudom, Damien azt mondaná,
hogy ez művészet és gyönyörű, ugyanakkor tagadhatatlanul van benne egy
kis szemérmetlenség. A szép hercegnő mint kiállítási tárgy!

124

Csakhogy én nem vagyok hercegnő, és rohadtul nem akarok tárgy lenni.

Damien ugyanazzal a pillantással kémleli az arcomat, mint a
tanácsteremben.

– Helyes – mondja. – Nem veti el élből a javaslatot. Nekem kell ez, Nikki.
Már látom is, hogyan fest majd a falon.

Nem nézek rá, a konyhapulton húzogatom az ujjaimat.

– Maga azt hiszi, tudja, mit kap, pedig nem tudja.

Csend. Óvatosan fölnézek. Ráérősen föl-alá járatja rajtam a tekintetét.

– Tényleg nem?

Elakad a lélegzetem, amikor közelebb lép, és lassan megsimogatja az
arcomat, olyan mozdulatokkal, mintha máris műtárgy lennék, törékeny,
gyönyörű és tökéletes.

A gondolattól összerándulok és visszahőkölök.

– Nem! – mondom. – Ki van zárva! – Dévaj mosolyt kényszerítek az
arcomra. – Talán keressünk magának egy kedves plakátot. Mint a cica a
Hang in there, Baby poszteren. Az aranyos lesz!

Hidegen hagyja gyatra humorizálásom.

– Mondjon egy árat, Ms. Fairchild. Mondja meg, mit akar.

– Hogy mit akarok? – Olyan akarok lenni, mint ő. Erős, magabiztos és
tehetséges.

De ennyire még nem szolgáltathatom ki magamat, ezért leadom a
szabvány szöveget: – Családot akarok – mondom.

– Karriert. – Beugrik a szépségversenyző éveimben kapott kiképzés, és
hozzáteszem: – Világbékét akarok.

A tekintete valósággal keresztülégeti ezeket a sületlenségeket.

Hirtelen ott van mellettem, megragadja a derekamat, és magához ránt.
Hátraszegem a fejem, hogy ránézhessek, és megborzongok attól, amit
látok benne. Annyira kívánom, hogy lüktet a hús a lábam között. Eszembe
jut, amikor megfogott, amikor belém dugta az ujjait, és az izmaim
összehúzódnak a vágytól.

Annyira éget, hogy attól félek, már nem fordulhatok vissza. Még jobban
félek attól, hogy nem is akarok.

De azért a pillám se rebben, és azt hiszem, hogy semmit sem árulok el
magamról.

125

– Nikki, én megadhatom magának, amit akar – mondja olyan szelíden,
hogy már arra gondolok, én győztem. Damien talán látja azt, amit senki
más. Talán az álarcom alá lát.
Ez a gondolat egyszerre ijesztő és izgató. Lassan csóválom a fejem, azután
sikerül összehoznom egy pimasz mosolyt.
– Ma intézi el a világbékét, vagy egy hónapon belül?
– Fizetek magának a portréért – mondja, elengedve a füle mellett a
kérdésemet. – Fizetek magának. Fizetek a festőnek. Szerzek műtermet.
Maga üzletasszony, Nikki. Nem ez a legnagyobb vágya?
Egy önálló vállalkozás?
Leesik az állam. Ezt is tudja? Ki a fenével beszélt rólam?
– Ez olyan esély, ami repülőstartot ad a karrierjének.
Rázom a fejem, nem véve tudomást magamban a kemény kis rügyről,
amelyet áttüzesít Damien javaslata.
– Üzletasszony vagyok, nem modell.
– Maga az én modellem. És mindenkinek van ára.
– Nekem nincs.
– Nincs? – Még közelebb lép, süt belőle a kihívás és az önbizalom. –
Egymillió dollár, Ms. Fairchild. Maga megkapja a pénzt, én megkapom
magát.

126

14

Egymillió dollár! A szavak átölelnek, megkísértenek. Reagálok a
kísértésre.

Visszahőkölök, amikor értem nyúl. Meglendítem a karomat, és pofon
vágom.

Rám néz, a szemében kigyúl valami, amit nem ismerek.

Megragadja a csuklómat, magához ránt. Átkarolja a derekamat, és mivel
most sem engedi el a karomat, az fájdalmasan hátracsavarodik.

A teste nagyon kemény. Kizárólag őt érzékelem a világból. Abban a
percben csak az övé vagyok. Ő is tudja. Bánthat. Ledönthet.

A testem reszket a vágytól. A szám kinyílik, levegőért kapkodok.

Nem értem, miért reagálok rá így. Ez valami primitív, lázas dolog.

Megsemmisülök a behódolás vágyától.

Nem!

Az arcára összpontosítok.

– Távoznia kellene. – Nem tudom, hogyan sikerül úgy beszélnem, hogy ne
remegjen a hangom.

– El is megyek – mondja. – De úgyis megkapom a képemet. – Fel akarok
csattanni, de az ajkamra teszi az ujját. – Meg fogom kapni, mert akarom,
és akarom magát. És meg fogom kapni, mert maga is akarja. Nem – int le,
mielőtt megszólalhatnék. – Ne feledje a szabályokat. Nekem ne hazudjon,
Nikki. Nekem sose hazudjon.

Azután megcsókol. Elengedi a karomat, belefúrja ujjait a hajamba,
hátrahajtja a fejemet, és az ajka rátapad az enyémre. Nyöszörgök, amikor a
nyelve kíméletlenül feltérképezi a számat, és átkarolom a nyakát. Nem
tudom, ő húzott-e magához vagy én simultam hozzá, de érzem
erekciójának nyomását a combomon. Igaza van, vesszen meg, de mennyire
igaza. Akarom ezt, akarom ezt, nem lenne szabad ezt akarnom!

Elenged, én pedig olyan ernyedt és gyenge vagyok, nem is értem,
hogyhogy nem folyok szét a padlón. Még egy utolsó, égető pillantást vet
rám, utána hosszú léptekkel az ajtómhoz siet. Kinyitja, és mire a pulzusom
visszaáll a normálisra, ő már el is tűnt.

Megragadom az ebédlőasztal melletti szék támláját, és lassan leülök.
Előrehajolok, a térdemre könyökölök, gyűlölni akarom Starkot az

127

ajánlatáért, és a dolgokért, amelyeket mondott. Igazat mondott, de ez egy
olyan igazság, amelyről jobb szeretnék nem tudni. Amelyről nem veszek
tudomást.

Nem tudom, milyen hosszan ülök ott, de még akkor is az asztalnál
gubbasztok, amikor belibeg Jamie, kócosan és melltartó nélkül.

Biztos vagyok benne, hogy volt rajta melltartó, amikor elment;
észrevettem volna, ha gyakorlatilag félmeztelenül trónol Damien mellett.

– Douglas? – kérdezem. Nem hallottam a szokott csattogást és dübörgést,
de azért aggódtam egy kicsit.

– Jesszus, dehogy! – feleli. Egy pillanatra megkönnyebbülök.

Nincs elméletem rá, hogy hol hagyta a melltartóját, de legalább tudom,
hogy nem egy gyors numera miatt távozott.

– Kevin a 214-ből – mondja, mire a megkönnyebbülésemet rögtön
felváltja a jeges hideg.

– Dugtál vele?

– Másra se alkalmas, nekem elhiheted. Tényleg nem egy agytröszt, és nem
sok közös van bennünk. Jó, kivéve a fölös energiát.

– Jézusom, Jamie! – Az én problémáim csekélynek és ostobának tűnnek
Jamie hódításainak módszertelenségéhez képest. – Miért fekszel le vele, ha
még csak nem is tetszik?

– Mert vicces. Ne izgulj, nem fog leselkedni utánam. Mindketten tisztában
vagyunk vele, hogy ez semmire sem kötelez.

– Ez veszélyes, James. – A gyerekkori becenévvel azt jelzem, hogy ez egy
Komoly Beszélgetés.

– Baromság, Nicholas – vág vissza. – Megmondtam, hogy Kevin nem egy
veszélyes fajta.

– Nemcsak róla beszélek. Attól, hogy te kedvesnek látod, még lehet
pszichopata. És honnan tudod, hogy nem szedsz össze valamit?

Vigyáztál?

– Jesszus, már megint! Mi vagy te, az anyukám? Persze, hogy vigyáztam.

– Ne haragudj. – Keresztülvágok nappalink másfél méterén, és a kanapéra
rogyok. – Te vagy a legjobb barátnőm. Aggódom. Te csak úgy felszeded a
hapsikat, azután kiszórod őket. – Elkomorodom, mert eszembe jut
Damien. – Még sosem gondoltál arra, hogy együtt járj valakivel? –

128

kérdezem csípősebben, mint akartam.
– És te?
Vállat vonok, hogy megőrizhessem a nyugalmamat.
– Nem rólam van szó.
– Nem, de lehetne. Én mindenkivel dugok, te senkivel sem dugsz.
Olyanok vagyunk, mint az az Emily Dickinson-vers.
Értetlenül bámulok rá.
– „A gyertya” – mondja. – Te az egyik végét égeted, én a másikat.
Muszáj nevetnem.
– Ennek semmi értelme!
Vállat von. Jamie olykor nagyon éleslátó. Máskor nem.
Egyikből sem csinál ügyet. Többek között ezért szeretem, és többek között
ezt csodálom benne. Tehet akármit, ő mindig Jamie marad.
Én nem.
Gondolom, Damien Stark sem.
Ezért találom annyira vonzónak?
– Ez a mosoly nem nekem szólt – állapítja meg Jamie. – Továbbá
komolyan kétlem, hogy Kevinnek vagy Douglasnek szólna. Lássuk csak,
hmmm... lehetséges, hogy a szexi dögös milliárdosra gondolsz, aki most
távozott kicsiny putrinkból?
– Lehetséges – ismerem el.
– No és mi volt az ajándék? Ami ennél is fontosabb: miért nem a
szobádban dugtok, mint állat?
– Nem randevúzunk – válaszolom.
– Nektek randevúzni kell a baszáshoz?
– Azt akarja, hogy álljak modellt egy aktképhez – mondom, pedig semmit
sem akartam elárulni Jamie-nek. – Ő pedig hajlandó egymillió dollárt
fizetni érte.
Jamie álla leesik. Sikerült ledöbbentenem Jamie Archert. Ez az első
alkalom.
– Egymillió dollárt? Ez komoly?
– Ja.

129

– És? Gondolkodsz rajta?

– Nem – mondom gépiesen. – Természetesen nem.

De már beszéd közben tudom, hogy nem vagyok őszinte. Mert
gondolkodom rajta. Arról, hogy meztelen vagyok a vásznon. Arról, hogy
Damien Stark megáll a nappalijában, és fölnéz rám.

Megborzongok.

– Gyerünk – mondom.

Jamie félrehajtja a fejét.

– Hova?

– El. Szombat van. Lesz tánc. És ivás. Az mindenképpen.

– Ünnepelünk? – kérdezi cinkosan.

– Talán. – Vállat vonok. – De talán csak táncolni akarok.

– Fel kéne hívnunk Ollie-t és Courtney-t – mondja, miután átöltöztünk, és
a retikülömet ellenőrzőm, hogy benne van-e minden, ami egy
kiruccanáshoz kell. – Mellesleg Ollie telefonált, csak elfelejtettem szólni.

– A fenébe! Kérte, hogy hívjam vissza?

Jamie vállat von.

– Csak azért telefonált, hogy megvagy-e. Hogy nem zabált-e fel Damien
Stark az éjszaka. Nem tudott semmit.

Az arcom átmelegszik.

– Nem mondtad el neki?

– Annyit közöltem vele, hogy épségben hazajutottál. Hogy Stark beültetett
egy limuzinba, és hazaküldött. Nem avattam be a mocskos részletekbe.
Miért, azt kellett volna? – A szeme pajkosan csillog. – Ollie tutira élvezte
volna.

– Nem! – mondom határozottan. – Nem.

– Akkor szólunk nekik?

– Miért ne?

Courtney elhárítja, mert másnap korán kell kelnie, valamilyen
konferenciára megy San Diegóba, de Ollie kap az alkalmon. A Donelly’s
bárban kezdünk, közel a lakáshoz, amelyet Ollie bérel West
Hollywoodban, onnan megyünk át a Westerfield’s-be.

– Ne izgulj! – mondja Ollie, amikor látja, hogy gyanakodva szemlélgetem

130

a vörös bársonykötél előtt kígyózó sort. – Ígérem, be fogunk jutni!

Először azt hiszem, hogy a barátom lezsírozta a dolgot az ajtónállóval, de
mint kiderül, Jamie-t és engem tekint ütőkártyának.

A gorilla végigjáratja rajtam a tekintetét. Jamie megjutalmazza a legjobb

olyan-baromira-jól-nézek-ki-hogy-azt– már-büntetik pillantásával.

– Mehet! – mondja. Érzem, hogy a seggemet gusztálja, miközben
bevonulunk a sötét terem dübörgésébe.

– Ez őrület! – üvöltöm. – Itt még beszélgetni sem tudunk!

– Akkor táncoljunk!

Jamie kézen fog, és a táncparkettre vonszol engem és Ollie-t. A mellkasom
rezeg a basszus döngésétől, egy idő után átengedem magam a szilaj
lüktetésnek. Jamie és Ollie pár pohárral többet ivott nálam, azonnal
felveszik a zene ritmusát, és tartanak egy rövid bemutatót tapadós táncból,
ami aggasztana, ha nem tudnám, hogy milyen jó barátok.

Helyesbítek: hogy milyen jó barátok vagyunk. Betolakodom közéjük,
átkarolom a vállukat, és majd megpukkadok a nevetéstől, miközben
próbáljuk annyira összehangolni a mozgásunkat, hogy ne essünk seggre
mind a hárman. Jó móka, bár tudom, hogy röhejesen festünk. De nem
érdekel. Éppen a teljes átalakítást hajtom végre a gondolkodásmódomon.

A két legjobb barátommal vagyok, Los Angelesben. Príma állásom van.
Két fantasztikus orgazmusom volt az elmúlt huszonnégy órában, és
kaptam egy egymillió dolláros ajánlatni.

Komolyan, az ilyen napok nem gyakoriak az ember életében.

– Az italt én fizetem – mondom, mert csak most vettem észre, hogy
rendesen kitikkadtam.

A bár a terem hátuljában van, mikor odaérek, megértem, hogy miért. Itt
sokkal nagyobb a csend, vagyis a csaposnak nem kell tudnia szájról
olvasni, hogy megértse a rendeléseket. Ott állok, várom az italokat, amikor
megjelenik Ollie. A haja a homlokába lóg, az arca kivörösödött a nagy
igyekezettől, hogy lépést tartson Jamie-vel a táncparketten.

– Lefárasztott? – kérdezem.

– Azt már nem – válaszolja. A szeme vásottan csillog. – Kiment a női
szakaszba. Gondoltam, megkereslek. Valamit meg akarok beszélni veled.

– Oké. – Összehúzom a szemöldökömet, mert ez aligha a legjobb hely
ahhoz, hogy az ember kiöntse a szívét. – Mi az ábra?

131

– Stark – feleli. – Jamie azt a benyomást keltette bennem, hogy a kettőtök
dolga mintha kezdene komollyá válni.

Felírom magamnak, hogy meg kell fojtanom Jamie-t.

– Nem válik komollyá – felelem, de nem tudom, hogy most igazat
mondok-e, vagy hazudok. Emlékezetem szerint ez az első alkalom, mikor
nem vagyok teljesen őszinte Ollie-hoz, ám egyelőre meg akarom tartani
magamnak a Damien Starkkal kapcsolatos, ellentmondásos érzelmeimet.

– Egen? – mondja. – Akkor jó. Mert aggódtam érted.

Fejemben megszólal a vészcsengő.

– Valóban? Miért?

Vállat von. – Azért, ahogy nézett rád tegnap a bulin. Azért, ahogy
visszanéztél rá.

– Ja, oké, tényleg volt egy kis gerjedés – vallom be. – De miért probléma
ez? Miért mondtad, hogy legyek óvatos?

Beletúr a hajába, amitől még rakoncátlanabbak lesznek a csapzott fürtök.
Szexin kócos lesz tőle.

– Csak ne menj a közelébe, oké? A pasas veszélyes.

– Milyen értelemben?

Ollie vállat von.

– Tudod te azt. Először is indulatos.

– Ez nem újság – mondom. – Már a teniszpályán is hírhedt volt róla. Azzal
cseszte el a szemét. – Damien összeverekedett egy másik játékossal, aki
arcul csapta a teniszütővel. Mint olvastam, hihetetlen szerencséje volt,
hogy nem szenvedett maradandó károsodást, és nem lett rokkant, de a bal
pupillája soha többé nem húzódott össze. – De az régen volt, és már nem
hivatásos versenyző. Komolyan ez aggaszt?

Ám Ollie csak rázza a fejét, mert odaszökdécsel Jamie, és karon ragadja.

– Viszem vissza! – mondja.

Nézem őket, ahogy visszasasszéznak a táncba. Veszélyes.

Persze, hogy veszélyes. De valamiért nem hiszem, hogy Ollie is úgy érti
ezt a szót, mint én.

– Igazán, Jamie! – mondom, amikor barátnőm befordul egy újabb
kanyargós sötét malibui utcába. – Nem mehetnénk már haza? – Teljesen
eltévedtünk. Az utcatáblákat láthatólag eltüntették a tündérek. Nyilván

132

azért, hogy távol tartsák a söpredéket, amelyhez természetesen mi is
tartozunk.

Több mint egy órája vettünk búcsút Ollie-tól, miután tojást és pirítóst
ettünk és egy hektoliter kávét ittunk a Dukes-ban a Sunseten.

Jamie csak Ollie távozása után közölte velem, hogy most pedig kalandra
indulunk: fel fogjuk kutatni Stark új házát Malibuban.

– Az egyik cikk szerint, amit olvastam, van tengerpartja. És volt egy
malibui pasim, úgyhogy jól ismerem a járást.

Természetesen tiltakoztam, hogy ez őrültség. De nem tiltakoztam túl
hangosan. Bevallom, kíváncsi voltam, és bár kételkedtem benne, hogy
megtalálhatnánk a házat, a furikázás az éjszakai Malibuban épp eléggé
őrültségnek tűnt, hogy vicces legyen.

De most már kezdek fáradni, és egy kicsit émelygek a kocsikázástól.

– Akár haza is mehetnénk – vélekedem. – Úgysem találjuk meg.

– Megtaláljuk – feleli Jamie, és leállítja az autót annyi időre, hogy
megnézhesse a telefonján a GPS-t. – Ha van tengerpartja, az eleve
korlátozza az utcák számát, amelyekben lehet. Eddig nem nagyon láttam
építkezést, főleg akkora területen, amekkorát egy ilyen Damien Stark-féle
hapsi megkíván. Ha a közelébe érünk, úgyis megismerjük.

– Igen, de ez is probléma, lásd be. Nem egy texasi külvárosba mész, egy
száznyolcvan négyzetméteres házhoz, ahol nyugodtan csámboroghatsz az
állványzat és a falak között. Még ha megtalálnád, akkor is lesz kerítés,
valószínűleg biztonsági őrök is.

– Én csak látni akarom! – mondja, és kitolat az útra. – Te nem?

Végül is sokat elmond egy pasiról, hogy mennyire stílusosan építkezik,
igaz?

Nem felelek. Jamie és Ollie elgondolkodtattak. Igazság szerint valóban
keveset tudok Damien Starkról. Azt tudom, amit a nyilvánosság tud. És
tudok néhány valóban intim részletet. De mi van az emberrel? Mennyit
láttam az igazi Damien Starkból?

Jamie-re sandítok, és akaratlanul kibököm:

– Ollie azt mondja, hogy Stark veszélyes.

– Ja – feleli. Elcsodálkozom. – Ollie-tól hallottam. Aggódik érted.

– Nincs nekem semmi bajom. – Lejjebb csúszom az ülésen, felpolcolom
csupasz lábamat a műszerfalra. Ebbe nem megyek bele.

133

Ollie túlzásba viszi az aggódást. – Hogyan veszélyes? – kérdezem minden
ésszerűség ellenére. – Mert Ollie dumáját Stark pukkancs természetéről
nem veszem be.

– Pukkancs? Nem mondanám. Ollie nem egészen erre gondolt.

Azt hiszem, a munkája révén tudott meg egyet-mást, mert Starknak a
Bender, Twain és McGuire a jogi képviselője. A vállalati részlegük intézi
az üzleti ügyeit, és gondolom, az iroda többi része pedig a fennmaradó
dolgait.

– Ó – mondom elgondolkozva. – Tehát szakmai titok?

– Vélhetőleg – helyesel Jamie. – Mármint nem hiszem, hogy Ollie
közvetlenül dolgozott volna Stark valamelyik ügyén, ahhoz túl fiatal.

De valószínűleg látott aktákat, és hallotta a kollégái beszélgetését.

– Nem is célzott rá, hogy miről van szó?

– Nem. De nem nyilvánvaló?

Nekem nem.

– Mi nyilvánvaló?

– Az a lány. Aki meghalt. – Jamie megáll egy piros lámpánál, és elfordul
az ülésben annyira, hogy rám nézhessen.

– Az, akiről azt mesélted, hogy együtt jártak? Mi van vele?

– Egy kicsit utána olvastam. – Leesik az állam. Jamie vállat von.

– Unatkoztam, és kíváncsi voltam. Na, szóval, a lány megfulladt.

A törvényszéki orvos balesetnek minősítette, de úgy rémlik, a lány bátyja
olyasmire célozgatott, hogy Stark is benne volt az ügyben... – Elnémul,
ismét vállat von.

Kihűl a testem.

– Azt állítja, hogy Damien ölte meg a testvérét? – Igyekszem feldolgozni a
gondolatot, de nem megy a fejembe. Nem hiszem el.

Nem hihetem el.

– Nem gondolnám, hogy odáig fajult a dolog – feleli Jamie. – Hiszen ha
Damien Starkot gyanúsítanák gyilkossággal, azzal tele lenne a sajtó, nem
igaz? Márpedig nincs tele. Mindössze néhány megjegyzést találtam a
legalja pletykarovatokban, amiket nem lehet komolyan venni. Egy ennyire
befolyásos ember, mint Stark, valósággal gerjeszti a leghülyébb
mendemondákat. – Egy darabig szótlanul vezet, és ahogy ránézek, látom,

134

hogy kezd felhősödni az arca.

– Mi az?

– Semmi.

– Jamie, az istenedet, mi az?

– Ollie jutott az eszembe. Miért tudna róla, ha csak internetes baromság az
egész? De ha tényleg van valami a dologban, akkor Stark ügyvédei mind
ráugrottak a fivérre, és fenyegethetik rágalmazással, becsületsértéssel,
satöbbi. Továbbá egy ilyen pacák, mint Stark, nagyon érthet hozzá, hogyan
kell kordában tartani a sajtót, ugye?

Eszembe jut, hogy Evelyn majdnem ugyanezt mondta. Enyhe rosszullét
kerülget.

– Gondolom. Ezt Ollie mondta neked?

– Nem, nem. Ő nem mondott semmi konkrétumot. – Vállat von. – Csupán
aggódik érted. Igazán, Nik, valószínűleg semmi az egész.

Csak a szokott süket duma, amit a kőgazdag pasiknak el kell viselniük.

– Ki ez a lány?

– Valami társasági nő. Sara Padgett.

Padgett. Emlékszem, hogy Ms. Peters bejött tárgyalás közben a
konferenciaterembe, és ezt a nevet említette.

Jamie váratlanul rátapos a fékre. Előrebukom, megfeszül rajtam a
biztonsági öv.

– Mi a fenét művelsz?

– Bocs. Mintha láttam volna valamit abban az utcában, amelyiken most
jöttünk. – Hátramenetbe kapcsol, és tolatva kezd robogni a szakadék
szélén kanyargó úton.

Rémülten fordulok meg az ülésben, hogy nem látok-e
közeledő fényszórókat. De az úton sötét van, és sikerül kijönnünk a
kanyarból.

Mire visszakerülünk haladási irányba, és le akarom tolni Jamie-t az
istenverte vakmerősége miatt, már el is felejtettem a haragomat.

Előttünk hihetetlen épület magasodik.

– Hű! Mit gondolsz, ez az övé?

– Nem tudom. Nem olyan nagy, mint vártam – mondja Jamie.

135

Megáll az út szélén, kiszállunk, odamegyünk az építkezés ideiglenes
drótkerítéséhez. Egy apró fémlapon Nathan Dean építész nevét olvasom. –
Az övé – állapítja meg Jamie. – Erre a névre emlékszem az egyik cikkből.
De a francba, Starknak a bőre alatt is pénz van.

Nem inkább egy palotának kéne itt lennie?

– Nem – mondom. – Így tökéletes.

Más milliárdosok házaihoz képest valószínűleg kicsi.

Kilencszázharminc négyzetméterre saccolom a területét, de olyan, mintha
a hegyből nőne ki, és nem csak úgy odacsapták volna. Ha nagyobb lenne,
rátehénkedne a környezetre. Ha kisebb, elveszne benne. Bár még
vakolatlan, festetlen, a falazás is csak félkész, az alapeszme tisztán látszik.
Erőt és hatalmat áraszt, ugyanakkor meleg és kényelmes. Hívogató. Olyan,
mint Damien.

Szerintem szuper.

Onnan, ahol állunk, beláthatjuk az alaprajzot. A vendégek egy rézsútos
lehajtón érkeznek majd, amitől azt fogják érezni, hogy egy
magánkanyonba kerültek. Vannak házak a közelben, de a telekről egyik
sem lesz látható.

Tulajdonképpen csak az óceánt lehet majd látni. A szárazföldre nem
nyílnak ablakok, annyi már elkészült a házból, hogy ezt megállapíthassam.
A tenger felőli oldalát nem láthatom, de miután jártam Damien
lakosztályában és irodájában – és hallottam, milyen képet akar festetni -,
nem kétlem, hogy a nyugati fal kizárólag üvegből áll.

– Egymillió dollár – mondja Jamie, és füttyent. – Megütötted a
főnyereményt! Igaza van. Egymillió dollár a minden nekem. Az
indulótőke. Megváltoztatja az egész életemet.

Ja, csak van az a kis probléma...

Rácsúsztatom a kezem a kiruccanáshoz fölvett farmer szárának belső
varratára. Az anyagon át alig érzem, de ha behunyom a szemem, máris
látom a vastag, gusztustalan vadhúst, amely elcsúfítja a combom belsejét
és a csípőmet.

– Nem azt kapná, amit vár.

Jamie kajánul vigyorog.

– Caveat emptor, Nik. A vevő kockázata.

Ezért szeretem Jamie-t.

136

Visszafordulok a házhoz, és próbálom elképzelni magamat, amint állok
azok előtt az ablakok előtt. Próbálom elképzelni a függönyöket.
Az ágyat. Mindent, úgy, ahogyan leírta – és Damien Starkot, amint engem
figyel.
Egész testem felpezsdül a gondolattól, és már nem tagadhatom, mennyire
kívánom a dolgot. Damien Stark felzaklatott, és valahol meg akarom
büntetni érte. Vagy legalábbis vissza akarom nyerni a fölényemet. Bár itt
talán nem ez a megfelelő szó. Nem tudom, hogy Damiennel szemben
voltam-e valaha is fölényben.
– Caveat emptor – ismételem, azután megszorítom Jamie kezét, és
elmosolyodom.

137

15

Vasárnap szembe kell néznem életem legalapvetőbb igazságával.

Ha nem szánok rá néhány órát a mosásra, pucéran leszek kénytelen
munkába menni.

– Carl bírná – mondja Jamie, amikor közlöm vele, hogy nagymosás a
vasárnapi programom.

– Én inkább nem próbálnám ki ezt az elméletet. Jössz? – Hónom alatt a
ruhás kosárral támaszkodom Jamie szobájának ajtajához.

Megszemléli a padlót beterítő ruhák összevisszaságát, és óvatosan
megjegyzi: – Azt hiszem, ez a cucc nagyjából tiszta.

Megborzongok.

– Hogy lehet, hogy mi barátok vagyunk?

– Jin és jang.

– Lesz próbafelvételed a jövő héten?

– Kettő is.

– Akkor mosd ki az egész cuccot, én majd segítek hajtogatni és vasalni.
Olyan nincs, hogy macskaszőrös ruhában menj oda. – Lady Miau fölemeli
a fejét, mintha tudná, hogy róla van szó. A fekete kupac, amelyen
elhelyezkedett, gyanúsan ismerős. – Az nem az én ruhám?

Jamie bűntudatosan mosolyog.

– Az egyik próbafelvétel szerepe Szexi Lány a bárban volt, három sor
szöveg. El akartam vinni a vegytisztítóba.

– Jang – mondom szárazon. – Gyere, nézzük meg, van-e szabad gép.

A mosókonyhából ki lehet menni a medence melletti napozóteraszra.
Ahogy beindítottuk a mosást, elmarunk két nyugágyat. Miközben
elhelyezkedem az egyikben, Jamie minden magyarázat nélkül felszalad a
házba. Pár perccel később visszatér egy vállra akasztható szatyorral és egy
palack pezsgővel.

– Pezsgőzünk?

Vállat von.

– Tegnap beszerző körúton voltam a boltban. – Belenéz a szatyorba. – És
narancslevet is hoztam. – Lecsavarja a drótot a pezsgőspalackról, ügyesen
megmozgatja a hüvelykujjával a parafa dugót. A következő pillanatban

138

ugrok egyet a pukkanásra és a koppanásra. A dugó a fémtáblának vágódik,
amely tiltja a medencénél a poharak használatát.

– Állati! – mondom. – Bögrére nem gondoltál?

– Gondoltam én mindenre – feleli büszkén. Kipakolja a gyümölcslevet, a
bögréket, egy tasak chipset, egy üveg salsa szószt, és egy műanyag tálkát.

– Szeretem a vasárnapot. – Elveszem a bögrét, és Jamie-re emelem a
pezsgőből és narancsléből kevert mimóza-koktélt.

– Nem mondod!

Elterpeszkedünk a nyugágyakban, iszogatunk, dumálunk a nagy semmiről.
Tizenöt perc alatt megiszom egy bögre koktélt, Jamie megiszik hárommal,
és vérszerződést kötünk, hogy még délután elmegyünk a Targetbe, és
vásárolunk egy olyan kávéfőzőt, amely kávét főz mosogatólé helyett.

Jamie láthatólag ennyi társalgásra képes, mert behunyja a szemét,
hátrahajtja a fejét, és süttetni kezdi magát a nappal.

Én azonban be vagyok sózva.

Pár percig forgolódom a nyugágyon, kényelmesebb fekvést keresve. Utána
feladom, és felmegyek a laptopomért. Egy ideje pepecselek egy elég
egyszerű iPhone-alkalmazással. Lefuttatom a szimulátorral, amit eddig
kódoltam, mielőtt rátérek a vicces részére.

De végül csak fél órát töltök kódolással, tárgyak deklarációjával,
tulajdonságok szintetizálásával és különböző alosztályok létrehozásával.
Ma túlságosan lusta vagyok még az egyszerű programozáshoz is.
Mellesleg a nap annyira vakít, hogy alig látom a képernyőt. Kikapcsolom a
számítógépemet, felviszem a lakásba, ahonnan ezúttal a
fényképezőgépemmel térek vissza.

A medence környéke nem szép, de a repedezett betonról és a vízfoltokról
érdekes közelképeket lehet készíteni. Ismeretlen virág nő a kerítés mellett.
Tépek pár szirmot, a medencébe dobom, azután lehasalok, és igyekszem
olyan képet készíteni, amelyen csak virág és víz van, semmi sem látszik a
betonból vagy a deszkából.

Pár tucat felvétel után áttérek Jamie-re, próbálom filmen megörökíteni,
hogy milyen, ha békés, ami olyan szöges ellentétben áll a szokott lázas
pörgésével. Sikerül pár tényleg szenzációs fotót csinálnom. Jamie-nek
olyan arca van, amelyet szeret a kamera. Ha egyszer sikerülne kitörnie,
tényleg lehetne színésznő. Ám Hollywoodban a kitörési lehetőség olyan
ritka, mint az, hogy egymillió dollárt ajánljon valaki.

139

Majdnem fölnevetek. Ez már olyan téma, amit szívesen fényképeznék.
Behunyom a szemem, és elképzelem, amint a fény és az árnyék csipkét
borít annak az arcnak a döbbenetes síkjaira. Egy cseppnyi borostával. Az
izzadság hártyájával. Talán az úszástól vizes, hátrasimított hajjal.

Gyönge hangot hallok. Rájövök, hogy én vagyok az.

Nyögdécselek.

Jamie mocorog mellettem. Egyenesebben ülök, igyekszem kiverni a
fejemből az ábrándot.

– Hány óra van? – Költői kérdés, mert Jamie rögtön fel is veszi a
telefonját, és megnézi. A kijelzőre pillantok. Még tizenegy sincsen. –
Szóltam Ollie-nak, hogy átjöhetne hozzánk, átlóghatnánk együtt a napot –
mondja némileg elmosódott hangon. – Szar lehet neki, hogy Courtney
nincs a városban, és tegnap este is olyan jól érezte magát, hát nem?

– Láthatólag – válaszolom. – Viszont te az a lány vagy, aki mindenkit
képes rákényszeríteni, hogy jól érezze magát a táncparketten.

– Hö! Azért annyira nem kellett erőltetni. Lehet, hogy a srác nem vallja be
magának, de szeret táncolni. – Leveti a pólóját. Rózsaszín melltartó van
alatta, amelyről vélhetőleg úgy döntött, hogy elmegy bikinifelsőnek. – Mit
gondolsz, átjön?

Vállat vonok. Bármennyire szeretem Ollie-t, nem szeretnék társaságban
villásreggelizni. Ha elmegyünk, fel kell öltözni. Ha maradunk, főzni kell.

– Hívd fel, kérdezd meg tőle.

– Á, nem fontos. Ha jön, jön, ha nem, nem. – Gyanúsan nemtörődöm a
hangja.

Iszom egy korty mimózát, és felé fordulok a nyugágyban, hogy jobban
lássam. – Azt akarja, hogy szmokingot viseljek az esküvőjén – mondom,
jól megnyomva az utolsó szót. – Mert én leszek a tanúja. Amikor
megnősül.

– Ugyan már, Nikki! Nem kamatyolok Ollie-val. Ne izgulj!

– Bocs – mondom, pedig komolyan megkönnyebbültem. – Néha úgy
tűnik, szükséged van ezekre a kis emlékeztetőkre.

– De az komoly volt, a szmokinggal? Mert az olyan nyolcvanas évek.
Vagy hetvenes? Mikor is volt az Annie Hall? Ugye, abban a filmben viselt
az a Hogyishívják Diane férfiruhát?

– Diane Keaton – mondom. – Annie Hall. Woody Allen klasszikusa, 1977.

140

De igazán, James, Oscar-díjat kapott! Hogyhogy nem ismered? Te akarsz
Hollywoodban dolgozni, nem én.

– Most akarok Hollywoodban dolgozni. Nem a születésem előtt.

Érzem a készülődő csattanós visszavágást – valahol a Fűrész
27. folytatásának magasságában –, de mielőtt szavakba önthetném,
megszólal a mobiltelefonom. Jamie önelégülten pillant rám, mert mégis az
övé lett az utolsó szó.

Nézem, ki keres, némán káromkodom, azután fogadom a hívást.

– Szervusz, anya – mondom, örvendezést kényszerítve magamra, amiért
hallhatom a hangját. – Hogyhogy... – Látom Jamie bűntudatos képét, és
már tudom, honnan van meg anyámnak a számom.

Köhécselek, és még egyszer nekifutok.

– Hogyhogy ilyen jókor hívsz, amikor van is időm beszélgetni?

– Szervusz, Nichole – mondja. Összerándulok. – Vasárnap délelőtt van.
Most templomban kéne lenned, hogy összeismerkedhess egy rendes
férfival, de valamiből megéreztem, hogy otthon talállak. – Anyámnál a
vallás a Nagy Ővel egyenértékű.

Tudom, azt várja, hogy mondjak valamit, de én sosem tudom, mi a jó az
anyámnak, így hát hallgatok. Tulajdonképpen büszke vagyok magamra
ezért a bravúrért. Sok évbe telt, hogy feljussak a dacnak erre a fokára. Bár
az is segít, hogy kétezernégyszáz kilométerre vagyok tőle.

Eltelik néhány másodperc. Anyám megköszörüli a torkát.

– Bizonyosan tudod, miért telefonálok. – A hangja halk és komoly.
Elkövettem valamit? Mit követhettem el?

– Izé, nem.

Hallom, ahogy mélyen beszívja a levegőt. Anyám meghökkentően szép
asszony, de van egy pici rés a két felső metszőfoga között.

Valamelyik New York-i modellügynökségnél egyszer azt mondták neki,
hogy a hézag karakteressé teszi a szépségét, és ha modellként akar karriert
csinálni, annyi a dolga, hogy becsomagol, és Manhattanbe költözik.
Anyám legyintett az ötletre, Texasban maradt és férjhez ment.
Tisztességes úriasszonynak a férj a fontos, nem a karrier. Bár a fogát sem
csináltatta meg soha.

– Ma van Ashley házassági évfordulója.

Érzem, hogy Jamie megragadja a kezemet, és ettől veszem észre, hogy

141

görcsösen markolom a nyugágy karfáját. Csoda, hogy el nem görbül a fém.
Jellemző az anyámra, hogy emlékeztet a halott nővérem házassági
évfordulójára, holott amíg Ashley élt, a születésnapját se nagyon tartotta
észben.
– Anya, mennem kell.
– Randevúzol valakivel?
Behunyom a szememet, tízig számolok.
– Nem – mondom, bár megjelenik előttem Damien képe.
– Nem igent jelent ez a nem?
– Kérlek, anya!
– Nichole, huszonnégy éves vagy és gyönyörű – feltéve, ha nem szedtél fel
még többet –, de te sem leszel fiatalabb, és a te – nos, senki sincsen hiba
nélkül, de a tied olyan kiáltó, és...
– Jézusom, anya.
– Csak annyit akarok mondani, hogy huszonnégy éves korodban már
gondolnod kell a jövődre.
– Azt teszem. – Jamie szemébe nézek, szavak nélkül könyörgök, hogy
mentsen meg.
Rázd le!, mondja Jamie némán mozgó szájjal.
Mintha olyan könnyű lenne...
– Anya, komolyan mennem kell. Jött valaki. – Összerándulok.
Hazug vagyok.
Jamie felugrik a nyugágyból, és átnyargal a medence túloldalára.
– Nikki! Valami pasi van itt! A picsába, de gyönyörű!
A számhoz kapok, vagy a szégyenkezéstől, vagy az izgalomtól.
– Hát akkor nem is zavarlak tovább – mondja anyám. Nem tudom, valóban
hallotta-e Jamie-t, de mintha egy icipici izgalom rejtőzne a hangjában, bár
lehet, hogy csak képzelem.
– Szervusz, Nichole, puszika.
Mindig ennyi volt. Soha egy szeretlek. Csak puszika, azután leteszi,
mielőtt felelhetnék.
Jamie visszahuppan a székbe. Rettentő elégedett magával.

142

– Te jó isten – mondom. – Megzakkantál?

– Hát ez király volt! – mondja. – De sajnálom, hogy nem láthattam az
anyád arcát!

Változatlan szigorral nézek rá, de titokban egyetértek vele.

– Na, gyere! – mondja Jamie. Föláll, összeszedi a holmiját.

– Tegyük át a cuccot a szárítóba. Még mindig éhes vagyok. Mit szólnál
pizzához és egy filmhez? Nem nézzük meg az Annie Hall t?

Mint hallom, nyert egy Oscart.

Jamie-t egy cseppet sem érdekli az Annie Hall. Körülbelül a tizenötödik
percben elalszik, bár őszintén szólva nem tudom, nem attól kómált-e be,
hogy alig pár perccel a futár érkezése után már a hatodik szelet pepperónis
pizzát tömte magába.

Én szeretem a filmet, de ez nem jelenti azt, hogy oda is figyelnék rá. Nem,
én Damien Starkra gondolok. Az ajánlatára, amelyet anyám nem
helyeselne.

Amelyet, úgy döntöttem, elfogadok. Mindössze néhány kérdést kell
föltennem Damiennek.

Aztán csak óvatosan.

Veszélyes.

Nem hiszem el. Nem igazán. Nem úgy veszélyes, ahogy Ollie gondolja.
De akkor is biztosat kell tudnom.

Az idegességtől remegő gyomorral húzom ki a kanapé mellett a
telefonomat a töltőből, és mezítláb beosonok a szobámba. A mosás még
mindig a szárítóban van. De a bugyijaim várhatnak.

Addig görgetem vissza a bejövő hívásaimat, amíg meg nem találom a
számát. Csak egyetlen másodpercig tétovázok, mielőtt tárcsáznék.

– Nikki – szól bele Stark, még mielőtt elhallgatna az első kicsengés.
Mintha megkönnyebbült lenne a hangja.

– Mi történt Sara Padgett-tel? – robban ki belőlem a kérdés. Addig kell
megkérdeznem, amíg van hozzá merszem.

Idáig érzem a belőle áradó hidegséget.

– Meghalt, Nikki. De azt hiszem, ezt már tudta.

– Tudni akarom, hogyan – mondom. – És tudni akarom, mi volt maguk
között. A biztonsági őrei teljesen kibuktak, amikor tegnap beállított egy

143

Padgett nevű illető, és én nem fogok...

– Mit?

Mélyen beszívom a levegőt.

– Ha netán fontolóra veszem nagyon nagylelkű ajánlatát, tudnom kell,
miféle emberrel kötök üzletet.

– Szentségit! – Egy pillanatig csak a közlekedés lármáját hallom.

A kocsijában kell ülnie.

– Damien?

– Itt vagyok. Ez baromság, Nikki. Maga is tudja, ugye?

– Nem – válaszolom. – Szart se tudok, mert maga nem mond nekem
semmit.

– Sara Padgett és a fivére Eric, főrészvényesei voltak a Padgett Enviro-
Works nevű izgalmas kis vállalatnak – mondja kelletlenül. – Az apjuktól
örökölték, aki rendesen meggazdagodott rajta, de miután ő meghalt, a
cégből kiment a szufla, és válságba került. Eric gyatra volt igazgatónak,
Sarát egyáltalán nem érdekelte a vállalat. Én megláttam benne a
terjeszkedési lehetőséget, és ajánlatot tettem, hogy megvásárolom a
részvényeiket.

Szünetet tart, mintha azt várná, hogy mondjak valamit, de nem mondok.
Hallani akarom, mi lesz ebből.

Egy pillanat múlva folytatja, olyan szárazon, mintha felolvasná:

– Mindketten elutasították az ajánlatomat, de Sara megkérdezte, nem
kísérném-e el egy jótékonysági rendezvényre. Beleegyeztem.

Egyik dologból jött a másik, attól kezdve találkozgattunk.

– Szerette?

– Nem. A barátom volt. Rettenetesen megrázott a halála.

– Baleset volt?

– Csak ezt feltételezhetem. Erotikus önfojtogatás volt, ami nagyon-nagyon
félresikerült. A törvényszéki orvos balesetnek minősítette. Kész.

Beletúrok a hajamba. Hiszem, amit mond, ugyanakkor bizonyosra veszem,
hogy nem mondott el mindent. Fontolgatom, hogy ejtem a témát, de nem
bírom. Tudnom kell.

– Több is van, ugye? Ez nem lehet a teljes történet.

144

– Miért mondja ezt?

– Mert én... valaki... mármint egy barátom aggódik értem. – Úgy
tisztességes, hogy tudjon róla, nem? – Maga miatt. Az a véleménye, hogy
maga veszélyes.

– Igen? – Abban a pillanatban nagyon-nagyon veszélyesnek rémlik a
hangja. Behunyom a szememet, és reménykedem, hogy nem sodortam
bajba Ollie-t. Stark csak nem tudhatja, hogy ez Ollie-tól származik, ugye,
nem?

– Nem ez a lényeg – mondom. – Mi van még?

– A fivére – mondja közömbösen. – Eric valamiért a fejébe vette, hogy én
kötöztem ki a húgát, fojtogattam, véletlenül megöltem, azután otthagytam,
és majd megvész, hogy eladhassa a sztoriját.

– Ó. – Megnyalom az ajkamat. – Ez iszonyú. – Nem csoda, ha nem akar
beszélni róla.

– Tehát ennyi volt. Mi a véleménye, Nikki? Veszélyes vagyok? – Szavai
nyersek. Haragosak. Ez most talán nem is a legjobb alkalom, hogy
megvitassuk az ajánlatát.

– Őszintén sajnálom. Nem lett volna szabad szóba hoznom.

Semmi közöm hozzá.

– Valóban nincs. – Megint az a súlyos csend. Majd a felcsattanó indulat: –
A kurva életbe, Nikki! Itt nekem kell elnézést kérnem. Hát persze, hogy
hallhatott pletykákat! Hát persze, hogy joga van megkérdezni! Ha azt
vesszük, amire kértem, annyit kérdezhet, amennyit akar!

– Tényleg nem haragszik?

– Magára nem. Ami Padgettet illeti – nos, maradjunk annyiban, hogy rajta
van a listámon.

Úgy döntök, nem kérdezem meg, miféle lista az.

– Remélem, ettől még nem veti el az ajánlatomat – folytatja. – Nagyon
szeretném, ha igent mondana. Remélem, már nem tart sokáig, hogy döntést
hozzon.

– Már döntöttem – bököm ki.

Olyan sokáig hallgat, hogy arra gondolok, nem is hallotta.

– Akkor mondja – szólal meg végül.

Nyelek egyet és bólintok, bár ezt természetesen nem láthatja.

145

– Feltételeim vannak.
– Tehát tárgyalunk. Kiváló. Mik a feltételei, Ms. Fairchild?
Mivel gondolatban már elpróbáltam, úgy ömlenek belőlem a szavak,
mintha vizsgáznék:
– Először is meg kell értenie, hogy kizárólag pénzért csinálom.
Szükségem van rá, tudom használni, akarom. Úgyhogy ezt legyen szíves
észben tartani. Az összes feltételem ebből az egymillió dollárból
következik.
– Megértettem.
– Minden körülmények között megkapom, akkor is, ha magának a végén
nem tetszene a festmény.
– Természetesen. A pénz a maga honoráriuma. Semmi köze ahhoz, hogy
elégedett vagyok-e a képpel.
– Nem adhatja el. Senkinek. Vagy a magáé, vagy meg kell semmisíteni.
– Eddig kielégítőek a feltételei.
Szünetet tartok, és mély lélegzetet veszek, mert most térünk rá a lényegre.
– A művésznek engem kell lefestenie. Engem. Nem egy eszményített
alakot, hanem azt, aki vagyok.
– Maga az, akit akarok, Nikki – mondja, ugyanazon a hangon, amelyet
akkor használt, amikor belém dugta a két ujját. Mondjad, hogy szereted.
Igen, ó, igen!
Keresztbe teszem, azután szétnyitom a lábaimat, ahogy ülök az ágyam
szélén. – Szeretném, ha tisztáznánk valamit, Mr. Stark. Ha egyszer
levetem a ruhámat, onnan nincs visszaút. Azt kapja, amit lát.
– Vigyázzon, Ms. Fairchild. Kezdek begerjedni.
– Az istenfáját, Stark! Komolyan beszélek!
– Ó, én is komolyan beszélek, higgye el.
Elmorzsolok egy káromkodást az orrom alatt. Hallom, ahogy kuncog.
– Tehát megegyeztünk? – kérdezem, valószínűleg túlságosan élesen.
– Mármint a feltételeiben? Magától értetődik. Persze nekem is be kell
iktatnom pár pontot a szerződésbe.
– Pár pontot?

146

– Hogyne. Maga megváltoztatta az eredeti feltételeket egy ellenajánlattal.
Előjogom van ugyanezt tenni.

– Ó. – Nem gondoltam rá, hogy módosíthatja a szerződést. Most már
tudom, hogy gondolnom kellett volna rá.

– Engedje meg, Ms. Fairchild, hogy ugyanolyan egyértelműen
fogalmazzak, mint maga. Itt már nincs alku. Ebből nem engedek.

Vagy elfogadja, vagy nem.

– Ühüm. Oké. – Megnyalom az ajkamat, és még jobban fészkelődöm.
Hirtelen nagyon kíváncsi leszek, hogy mit akar mondani. – Tehát mik azok
a feltételek?

– Mostantól egészen addig, amíg el nem készül a festmény, maga az
enyém.

– A magáé? – A szónak olyan íze van, mint a csokoládénak.

– Ez mit jelent pontosan?

– Mit gondol, mit?

Kinyitom a számat, de semmi sem jön ki rajta. Még egyszer nekifutok.

– Hogy magához tartozom. – A hangom nem is suttogás, de imádság, és
megdöbbent, hogy mennyire bepörgettek a szavai. Azért költöztem L.A.-
be, hogy én irányítsam az életemet, erre tessék, beindulok a gondolattól,
hogy átadom magamat Damiennek.

– És még mit? – kérdezi.

– Hogy azt teszem, amit mond. – Előbb a lábam közé csúsztatom a
kezemet, majd a sortom alá. Nedves, síkos és forró vagyok.

– Igen – feleli Damien. A hangja kemény, feszes. Ő is beindult.

Ettől a tudattól még jobban felizgulok.

– És ha nem teszem?

– Maga tanult fizikát, Ms. Fairchild. Bizonyára tisztában van vele, hogy
minden akció kiváltja a maga ellentétes értelmű, és ugyanolyan erejű
reakcióját.

– Ó. – Végighúzom az ujjamat az érzékeny csiklómon, és elakad a
lélegzetem, mert nem számítottam a gyors, kemény, vibráló kielégülésre.

– Ez így jó, Ms. Fairchild? – kérdezi.

Lángol az arcom. Nem tudom, hogy a feltételeire céloz-e, vagy az

147

orgazmusomra. Kihúzom magamat.
– És ha nem egyezem bele?
– Akkor nekem nem lesz festményem, magának pedig nem lesz
egymilliója.
– Miért akar mindenáron rávenni, hogy beleegyezzem? Már megmondtam,
hogy modellt állok.
– Mert megtehetem. Mert akarom magát. Mert nem akarom kiudvarolni az
utamat az első baszásig. És mert nem akarok játszadozni.
– Amit most csinál, az nem játék?
– Egy pont oda, Ms. Fairchild. Csakhogy én a saját feltételeim szerint
akarok játszani.
– Maga azt mondja, hogy engem akar, pedig nem. Azt mondja, hogy az én
portrémat akarja, de nem azt fogja kapni.
Egy percig semmit sem hallok. Damien Stark nem érti, mit akarok ezzel.
– Téved – mondja végül.
– Aligha. Azért olyan fontosak az én feltételeim. Így akkor is megkapom a
pénzt, ha maga lefújja a festményt és ezt a játékot.
– Ez egyezség?
– Feltétel.
– Nagyon helyes. Elfogadom a feltételét.
– És nem most kezdjük. Az első ülésen.
– Maga kemény ellenfél, Ms. Fairchild, de elfogadom a kezdés időpontjára
tett javaslatát.
A szememet forgatom. Kezdem lefárasztani azzal, hogy mindegyre
belekötök a szerződésébe. Az ő baja.
– És nem meghatározatlan időre szól – teszem hozzá. – Mit tudom én,
maga fizethet órabért is a festőnek, aki majd elhúzza egy évig.
Egy hét, Mr. Stark.
– Egy hét? – Nem örül.
– Ez a legjobb ajánlatom. Természetesen alkalmazkodnia kell a
munkaidőmhöz. De az esték és a hétvége a magáé.
– Nagyon helyes. Egy hét. Akkor hát megegyeztünk?

148

Igent akarok mondani, de helyette azt mondom:

– Mit... pontosan mit akar csinálni velem?

– Sok mindent, de leginkább baszni akarom. Keményen, sokszor, és
nagyon alaposan.

Jaj.

– És... és perverz lesz?

Kuncog.

– Szeretné, ha az lenne?

Nem tudom.

– Én nem... mármint én még soha. – Érzem, hogy lángvörös leszek.
Irtózatos mennyiségű első randevún estem át, hála anyámnak, de csak két
igazi fiúm volt. Az első tapasztaltabb volt nálam, ami alatt azt értem, hogy
egy főiskolás lánnyal is járt, holott mi még csak középiskolások voltunk,
de a kapcsolatunkban messze nem volt semmi perverzió, hacsak a szülei
biliárdasztalán lezavart gyors numerát nem számítom annak. Ami a
másodikat illeti, Kurt vitathatatlanul megkínzott, de csupán érzelmi
szinten.

Mindent összevetve a dolgok, amelyekre Damien célozhat, kívül esnek a
tapasztalataimon.

Stark mintha megértené a habozásomat.

– Örömöt akarok szerezni magának – mondja. – Ez minden, amit akarok.
Hogy csinálunk-e perverz dolgokat? Maga talán annak gondolhatja őket.
De azt hiszem, élvezni fogja.

Reszketek. Meglepően kíváncsi vagyok rá, hogy miket akar csinálni
velem. A mellbimbóm kemény a trikó alatt. A csiklóm lüktet a lábam
között. Azt hiszem, élvezni fogja. Ja, én is azt hiszem.

Feltéve, ha elmegyünk odáig. Feltéve, ha nem fújja le az egészet, amint
meglát.

Behunyom a szemem. Bár másképp állhatnának a dolgok. Bár más
lehetnék!

– Próbálja meg, Nikki – szól halkan. – Hadd mutassam meg, milyen
messzire el tudom vinni magát.

Beszívom a levegőt, majd lassan kiengedem. Eszembe jut a játékunk a
limóban.

149

– Igen, uram – mondom.

Hallom, ahogy levegőért kapkod. Sikerült meghökkentenem.

Izgató gondolat.

– Jó kislány! – dicsér.

Aztán: – Francba, én máris akarlak!

Én is.

– Az első ülésen, Mr. Stark – emlékeztetem, ám a hangom remegése
elárul.

– Természetesen, Ms. Fairchild. Holnap este kocsit küldök magáért.
Küldök majd SMS-t, amikor elindul. Ma este maradjon otthon, és
pihenjen. Azt akarom, hogy üde legyen. És nyissa ki az ajtaját. Van ott
magának valami a lábtörlőn.

Az én lábtörlőmön?

– Szép álmokat, Ms. Fairchild – mondja, azután leteszi, mielőtt
rákérdezhetnék, hogy miről beszél.

Kirohanok a szobámból, el Jamie mellett, aki még mindig a kanapén
szundikál. Kinyitom az ajtót, és ott egy kis doboz, ezüstpapírba
csomagolva.

Meg csak azzal se fáradok, hogy bevigyem a lakásba. Letépem róla a
papírt, felpattintom a fedelét. Szédületes bokalánc van benne, platina
foglalatú gyémántok és smaragdok egy vékony láncon.

Sziporkázik a tenyeremben, és majdnem súlytalan.

Az ékszer alatt kézzel írt kártya.

A mi hetünkre. Ezt viseld. D. S.

A mi hetünkre? Ezt most kellett írnia! Itt kellett lennie, a lakás előtt!

Végigszalad a hátamon a hideg. Kikapcsolom a láncot, lehajlok,
felcsatolom a bokámra, azután fölegyenesedem, és kihívóan lenézek az
utcára.

Látok egy sportkocsit: vörös és szembeszökően drága. A sötétre színezett
ablakon nem láthatok be, de nem is érdekes. Egész biztos, hogy az ott
Damien.

Figyelem, szavak nélkül hergelem, hogy jöjjön oda hozzám. Vagy inkább
könyörgök? Bizisten, nem tudom. De az ajtó nem nyílik. Az autó nem
mozdul.

150