J. Kenner - Stark 1. - Forró rabság

kellő mértékben ujjong, engem pedig feldob, hogy az új állásomról
beszélhetek.

– Akkor hát mivel ünnepeljünk? – kérdezi.

– Filmmel?

– Kizárt. Hallani akarom a disznóságokat rólad és Mr. Pénzeszsákról.
Szusi?

– Tökéletes.

Mivel torkig vagyok a tűsarkúkkal, szoknyákkal és méretre készült
blúzokkal, megyek a szobámba, hogy átöltözzek farmerbe.

Jamie ugyanezt teszi. Ahogy húznám magamra a farmert,
elbizonytalanodom, aztán félredobom. Farmerszoknyát, szandált veszek –
bugyi nélkül. Még ha Damien nincs is itt, a szabály akkor is szabály.

A melltartóhiányt könnyen megoldom. Spagettipántos pólót választok a
szoknyához, és úgy döntök, hogy ez a divat.

– Kész vagy már? – kiáltok Jamie-nek.

– Még öt perc – feleli, aztán: – Hé, láttad a mai újságot?

– Miért?

– A kisasztalon van. Életmód rovat. Nézd meg.

Vállat vonok, letelepedek a kanapéra, és fölveszem az újságot.

Átlapozom, de nincs benne semmi érdekes. Csak a végénél figyelek föl
valamire.

Egy képre, rólam. Pontosabban rólam és Damienről.

A cikk az oktatási alapítványról és a jótékonysági estről szól.

Kétoldalas képmelléklet van hozzá a vendégekről készült
pillanatfelvételekkel. Mosolyogva nézegetem őket, Blaine-t, Evelynt és
Ollie-t keresem.

Őket nem találom, de Giselle-t igen, és megmerevednek az ujjaim, amikor
látom, ki áll mellette: Bruce Tolley.

Mi a... ?

Damien nem is mondta, hogy ismeri az új főnökömet! Bár talán csakugyan
nem ismeri. Talán csak véletlen, hogy Bruce épp ott áll Giselle mellett.

Önáltatásom abban a pillanatban szertefoszlik, ahogy meg nézem a
képaláírást, amelyből kiderül, hogy Bruce Giselle férje. A férj, akivel

251

Damien koktélozott a találkozásunk éjszakáján. És Damien egy kukkot
sem szólt, amikor elmeséltem, hogy az Innovative-hoz megyek
állásinterjúra.

Mi a fészkes fekete fenét jelent ez?

Semmi jót, az fix. Enyhe rosszullét kerülget, miközben ezek a furcsaságok
rotyognak az agyamban, Ollie félelmeivel vegyesen.

Francba!

Elmarom a telefonomat, hogy felhívjam Damient, de kikapcsolom, még
mielőtt beütögetném az összes számot. Ez nem telefontéma. Máris indulok
hozzá.

– James! – ordítom. Most, hogy elhatároztam magamat, nem fogok
habozni. – Mennem kell. Bocs, de nem kérek szusit.

Meg se várom, hogy válaszoljon. Még hallom meghökkent „Mi?

Hogy?”-rikoltozását, amikor már csapódik is mögöttem az ajtó.

Az agyam hol üres, hol pedig túlságosan tele van, míg eljutok autóval a
Stark Towerhez. Annyit tudok, hogy nincs egy összefüggő gondolatom.
Kérdem Joe-tól, hogy visszajött-e már Mr. Stark.

Mondja, hogy nem.

– Jól van – mondom. – Akkor megvárom a tetőn. Majd szóljon neki, hogy
Ms. Fairchild haladéktalanul beszélni akar vele.

Joe kissé meghökken, de én azon nyomban indulok is a lifthez, miközben
ő továbbítja kérésemet Stark hihetetlenül rátermett személyzetének.

Ez nem az a lift, amelyben Carllal és a fiúkkal utaztam, hanem Stark
magánliftje. Gondolom, Sylvia küldte le. Erősnek és fölényesnek érzem
magam, mikor belépek. Most aztán leszedem a keresztvizet Starkról.

Túláradó céltudatosságom kissé elapad, amikor a liftajtó nem az irodába
nyílik, hanem a Stark Tower tetőlakosztályába. Váratlanul megszeppenek.

Fontolgatom, hogy a liftben maradok, és addig nyomkodom a vészcsengő
gombját, amíg ki nem nyílik a másik ajtó, aztán mégsem teszem. Inkább
belépek a lakosztályba, és mély levegőt veszek.

Közben az ajtó becsukódik mögöttem.

Elakad a lélegzetem. Megfordulok, nyomom a hívógombot.

Váratlan, furcsa idegesség fog el.

Az ajtó nem nyílik. Úgy látszik, itt fogok maradni, amíg Stark vissza nem

252

tér.

Rendben. Oké. Nem probléma.

Jártam már itt, úgyhogy megyek is tovább. Kiveszek magamnak egy diétás
kólát a hűtőszekrényből a bárpult mögött, átviszem a nappaliba. Próbálok
leülni, és várni, de nem bírok, másodpercek múlva felpattanok, és járkálni
kezdek. Túlságosan dühös és nyugtalan vagyok ahhoz, hogy ülve
maradjak.

Tudom, hogy nem lenne szabad, de földerítem a lakást. Egyébként miért
ne lenne szabad? Stark mindenféle szart tud rólam. Az a legkevesebb,
hogy megnézzem, milyen a hálószobája.

Meg is vagyok lepve meg nem is. Egyszerű szoba. Az egyik fal mellett
alacsony fa öltözőasztal. Letisztult vonalú bútor, süllyesztett fogantyúkkal.
A másik oldalon elegáns, kétszárnyú üvegajtó vezet a fürdőszobába. A
harmadik fal, Damien stílusában, színtiszta üveg, kilátással Los Angelesre.
A negyedik falnál van az ágy.

A malibui házban álló ágytól eltérően ennek itt nincsen kerete.

Alacsony, hófehér ágyneművel bevetve, rajta egy hanyagul odadobott
sötétkék pokróc. Se paplan, se ágytakaró. Két párna, ugyancsak fehér
huzattal. Noha nincs fejtámla, mögötte sötét mahagónifával burkolták a fal
egy részét, ami biztosítja, hogy mindenkinek rögtön az ágyra kelljen
néznie.

A szoba egyszerű, elegáns, ugyanakkor kicsit szomorú is. Arra gondolok,
hogy ez is olyan, mint egy maszk. Csak azt mutatja, amit Damien meg
akar mutatni.

Találgatom, hogy miféle nőket hozhatott ide, azután enyhén
megborzongok, mert én nem voltam közöttük, és ettől valamiért
különlegesnek érzem magamat.

– Nikki?

Ugrok egyet. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem
vettem a közeledését. Szembefordulok vele. Hanyagul támaszkodik az
előszoba falának. Öltönyben van, de a zakóját és a nyakkendőjét már
levetette, az inge felső két gombját kigombolta.

Nagyon szexi. Szívesen pofon vágnám, amiért így el tud téríteni a
célomtól.

Nem szólok. Látom, hogy az arca elborul az aggodalomtól.

253

– Minden oké? Mi történt?
– Miért nem szóltál Bruce-ról?
Felvonja a szemöldökét. Őszintén meg van lepve.
– Miért kellett volna szólnom?
– Most viccelsz? A rohadt életbe, Damien, miattad kaptam meg az állást!
– Tettem róla, hogy Bruce tudja, hogy a piacon vagy – válaszol élesen –,
de ennyi. Azért kaptad meg az állást, mert marhára értesz ahhoz, amit
csinálsz. Mert kitűnő bizonyítványaid vannak. Mert okos vagy,
szorgalmas, és mert megérdemled.
Gúnyosan félrehajtom a fejemet. Micsoda rossz duma.
– Pontosan honnan tudsz rólam ennyi mindent? Onnan, hogy bámulod,
amikor pucéran állok modellt? Vagy, hogy megbaszol?
– Én látlak téged, Nikki.
– Na persze. Elég régen nézel.
Összehúzza a szemét.
– Miről beszélsz?
– Például ott volt Evelyn partija. Beszóltál nekem, amiért Carl asszisztense
vagyok. Jobban ismerted a bizonyítványomat, mint én magam. Hogyhogy
ennyit tudsz rólam? Ez nem volt benne az ösztöndíjkérelmemben, Damien.
– Figyelemmel követtem a tanulmányaidat. Beszéltem a tanáraiddal.
Végignéztem, ahogy szirmokat bontasz.
– Én... – Sikerült kiakasztania tárgyilagos vallomásával. – De miért?
Nem szól.
– Miért, Damien? – Pánik kerülget.
– Mert kellesz nekem – mondja végül, és olyan forró a hangja, hogy
rögtön elillan a pánik, viszont nehezen tudok koncentrálni. – Azóta
kellesz, hogy megláttalak a szépségversenyen.
Forog velem a világ.
– De... de miért nem szóltál már akkor?
Csendesen, titokzatosan mosolyog.
– Nagyon türelmes tudok lenni, ha a cél megéri a várakozást.
– Én... – Nem tudom, mit mondjak. Kérdések tolonganak az agyamban.

254

Meg akarom kérdezni, mitől olyan biztos benne, hogy megérek ennyit, de
csak azt bírom kinyögni: – Miért én?

– Ezt is megmondtam már neked. Rokonlelkek vagyunk. És te erős vagy,
Nikki. Annyira erős és magabiztos, hogy az már pokolian szexi.

Nem nézek a szemébe. Megértette a kérdésem lényegét. Mint mindig.

– Nem láttad a forradásaimat? – kérdezem. – Dehogy vagyok én erős.
Gyenge vagyok. – Nem szabadulhatok a félelemtől, hogy épp azért kellek
neki, mert gyenge vagyok. Végül is ő szeret parancsolni.

– Gyenge? – Úgy mered rám, mintha elment volna az eszem. – Egy fenét
vagy az. Nem vagy gyenge, Nikki. Erős vagy. Túlélő vagy.

Ha átölellek, érzem benned az erőt. Olyan, mintha egy szigeteletlen
vezetéket tartanék a karomban.

Közelebb jön, gyengéden a tenyerébe fogja az arcomat.

– Ezért kellesz nekem. Én sem vagyok gyenge. Miért akarnék egy gyenge
nőt?

Reszketek. Azt látja bennem, amit én olyan vonzónak találok benne. Az
erőt. A magabiztosságot. A rátermettséget.

De valóban ilyen vagyok, vagy csak azt a Nikkit látja, akit a világnak
mutatok? Vagy az a Nikki is az én részem?

– Olyan sokat tudsz rólam, de én alig ismerlek téged mondom.

– Tudod, hogy ez az első alkalom, amikor látom a hálószobádat?

– Nincs itt sok látnivaló.

– Nem ez a lényeg. – Hátraszegem a fejem, hogy felnézzek rá.

Áthatóan figyeli az arcomat.

– Nikki, tudnom kell, hogy minden rendben van közöttünk.

Erőlködnöm kell, hogy bólintani tudjak. Olyan borzasztóan akarom, hogy
minden rendben legyen köztem és Damien között. Ám ehhez több kell a
vágynál és az akaratnál.

– Megpróbálod? – kérdezem. – Megpróbálsz több mindent megosztani
velem?

– Többet megosztottam veled, mint bármelyik más nővel – mondja.

Arra gondolok, amit az apjáról és a teniszkarrierjéről mesélt.

– Tudom, csak... csak igazából nem téged akarlak ismerni. Van így értelme

255

ennek? – Nem teszem hozzá, hogy tudok róla, hogy titkok vannak a
múltjában, és azt szeretném, ha ezeket megosztaná velem. Ragyogó
mosolyt kényszernek az arcomra. - Egyesektől eltérően nekem nincsenek
meg hozzá a forrásaim, hogy saját erőből kideríthessem azt, ami érdekel.

– Azt hittem, ismered a Wikipédiát – mondja pléhpofával.

Grimaszolok, mire lehajol, és megcsókolja az orromat, ami egyszerre
játékos és erotikus gesztus. Félelmeim elpárologtak. Ő oszlatta volna el
őket? Vagy egyszerűen csak nem bírok tisztán gondolkodni ennek az
embernek a közelében?

– Nem könnyű ez nekem – mondja meglepő komolysággal. – Soha,
senkivel nem akartam még megosztani azt, ami velem történt.

– Most akarod? – Úgy suttogok, mintha az erősebb hang megölhetné azt a
cseppnyi reményt.

Megsimogatja az arcomat, amitől reszketni kezdek.

– Igen.

Úgy borít el a megkönnyebbülés, mint az érzéki tűz.

– Akkor megpróbálod?

– Megpróbálom – feleli. Bejön a hálószobába, nyújtja a karját. – Gyere!

A tenyerébe teszem a kezemet. Elfog az ismerős bizsergés, amikor a
bőrünk összeér. Az ablakhoz vezet, megfogja a két kezemet, rányomja a
tenyeremet az üvegre. Mögém áll, átkarolja a derekamat, erős, hosszú teste
szinte magába zár, miközben elől megnyitja magát nekem az alkonyati
város.

– Nikki – mondja fojtottan, vágyakozva. A testem azonnal válaszol. A
mellem megkeményedik, a mellbimbóm kihegyesedik, a csiklóm borzong
a lábam között. Kívánom. Uram isten, mennyire kívánom!

– Miért? – suttogom. – Miért semmisül meg minden, ha veled vagyok?

– Mert nem létezik más – feleli. – Mert nincs más, csak te meg én.

Fél karral még mindig öleli a derekamat, de a másikat leveszi rólam. Ujjait
végighúzza a lábamon, aztán felgyűri a szoknyámat a derekamig, a
nadrágjához szorítva pucér fenekemet. Érzem az erekcióját, ahogyan
nekifeszül a nadrág szövetének, amely bizonyosan többe kerül az
autómnál.

– Kérlek! – mondom. Azt akarom, hogy gyors és kemény legyen.

256

Érezni akarom szenvedélyünk perzselését. Azt akarom, hogy felégessen
minden kételyt, amíg csakugyan nem marad más, csak én, Damien és a
külvilág. – Kérlek, basszál meg!
– Jaj, Nikki – nyögi. Hallom, ahogy a nadrágján matat. Érzem, ahogy
mocorog mögöttem. Erekciója úgy nyomja a csupasz faromat, mint a
bársonyba burkolt acél. – Tedd szét a lábadat.
Engedelmeskedem. Megfogja a pinámat, simogat, ingerel, én pedig
vonaglok. De nem ezt akarom. Azt akarom, hogy bennem legyen, most
azonnal, és ezt meg is mondom neki.
Megfogja a csípőmet, elhelyezkedik. Lábujjhegyre állok, majd
visszaereszkedem a talpamra, amint belém fúrta magát. Ebben a
helyzetben nem irányíthatok. Damien mélyen belém hatol, döféseinek
ereje előredönt. Még mindig az ablakra tenyerelek, de minden lökés
közelebb nyom az üveghez, hívogat a mélység, az űr, és egyedül Damien
tart vissza tőle.
Elveszem az egyik kezemet az üvegről, és magamhoz nyúlok, hogy
simogassam a csiklómat, miközben Damien betölt.
– Ez az, Nikki – suttogja. Odakint sötét lesz a világ, és most meglátom a
tükörképünket az üvegben. A szemébe nézek, amikor megráz az orgazmus.
Még erősebben köré zárulok, beljebb húzom magamba, és ő hosszú
sugarakban belém lövelli magát.
Levegő után kapkodok az orgazmus erejétől, testem még mindig előredől
kissé, a fenekem fölfelé tartom, és ő még mindig tövig bennem van.
– Nézz ki – suttogja. – Mit látsz?
– Az alkonyatot – felelem játékosan, és hátrapillantok, hogy ismét
belenézhessek a szemébe.
Száját a fülemre nyomja. Semmi játékos nincs a hangjában.
– Soha. Közted és köztem sosem megy le a nap.
– Nem – suttogom. Elégedett vagyok, biztonságban érzem magam. – Soha.

257

25

Mivel Damiennek San Diegóban kell töltenie a másnapot, Blaine-nek meg
La Jollában kell elrendeznie valamilyen problémát egy galériában, reggel
nyolcra már otthon is vagyok, ahol meglepetésemre ébren találom Jamie-t.

– Mi a fene? – kérdezi köszönés helyett. – Csak úgy elpárologtál.

– Tudom – felelem. – Szörnyű lakótárs vagyok, de jóváteszem.

Meghívlak reggelizni.

– És elmesélsz mindent?

– Úgy éljek – mondom. Még keresztet is vetek nyomatékül.

A Dupar’s-ban kötünk ki a Ventura Boulevard-on. Miután elmeséltem
mindent Bruce-ról, aztán azt is, hogy mit mondott Ollie, és persze azt sem
hagytam ki, hogy milyen magyarázatot adott Damien, bebizonyítja, hogy
méltó a legjobb barátnő rangjára, mert száz százalékig mellettem áll.

– Ollie olyan, mint egy báty, aki vattába szeretne csomagolni.

Damien pedig sokkal szexibb annál, hogy tartósan haragudni lehessen rá.
Különben sem azt mondta Bruce-nak, hogy vegyen föl, csak szóba hozta
neki a szakmai önéletrajzodat.

– Pontosan – helyeselek. Mivel pedig Damiennel nagyon alaposan
tisztáztuk egymás között a dolgokat az éjszaka – amit az is bizonyít, hogy
ma reggel fáj a hüvelyem -, másra terelem a beszélgetést. – Ez az utolsó
munka nélküli hetem – mondom. – Akarsz moziba jönni?

Végül is két filmet nézünk meg, mert épp ez a jó a semmittevésben: ha
nem jön be a film, legfeljebb hazamész, a pattogatott kukoricától és a
kólától elbambultan.

Jamie azonnal a szobájába vonul, hogy átöltözzön pizsamába, pedig még
négy óra sincs. Én is ugyanezt tenném, de kopogtatnak.

– Várj – mondom. Alighanem Douglas lesz, majd elhajtom.

Mellesleg Ollie-t is el fogom hajtani.

De nem ők azok, hanem Edward.

– Ms. Fairchild – mondja hivatalos arccal, bár a szeme mosolyog

–, Mr. Stark arra kért, tolmácsoljam bocsánatkérését, amiért nem tölthette
magával a napot, hogy megünnepeljék az új állását.

– Igen? – Magamba fojtom a vigyorgást. Épp eléggé megünnepeltük az

258

éjszaka. Szexszel. Gyakorlatilag végigjátszottuk az egész skálát.

– Nekem is szabad gratulálnom az új állásához? – kérdezi Edward.

– Köszönöm – mondom –, de igazán nem kellett volna ideküldenie magát.
Mr. Stark már gratulált nekem tegnap este.

– Igen, de ide kellett hoznom magának az ajándékát. Jobban mondva
magát kell odavinnem az ajándékához.

Nagyot nézek.

– Miről beszél?

– Sajnos Mr. Stark kifejezett utasítására tilos konkrétumokat közölnöm.

– Ó. Izé, oké. Csak hadd szóljak a lakótársamnak.

– A meghívás természetesen vonatkozik Ms. Archerre is.

– Valóban? – Ez egyre érdekesebb. Beordítok Jamie szobájába.

– Hé, James! Programváltozás! Elmegyünk... valahova.

Jamie kidugja a fejét az ajtaján. Lehúzogatja magán a pólót, rásandít
Edwardra.

– He? Hova megyünk?

– Edward nem akarja megmondani. Ajándék. Damientől.

– És engem is meghívtak?

– Természetesen – feleli Edward.

– Hát nem király? – kérdezi tőlem Jamie. – Én ugyan nem utasítom vissza
egy olyan pasi rejtélyes ajándékát, akinek milliárdjai vannak. Nem úgy
vagyok programozva.

– Még szép. Megyünk! – mondom Edwardnak.

Jamie lecseréli a pizsamanadrágját farmerre, felkapjuk a retikülünket, és
követjük Edwardot a limóhoz. Nem tudom, Damien utasítására történt-e,
vagy Edward önhatalmúlag döntött úgy, hogy a limóval jön, hadd
mulasson minél jobban Jamie, de ha igen, bevált.

Jamie kipróbálja az összes ülést, bekukkant a bárszekrénybe, felfedezi a
konzol összes bigyóját.

– Bort? – kérdezi, miután talált egy palack behűtött Chardonnay-t egy mini
hűtőszekrényben. Látszik, mennyire figyelmetlen vagyok.

Még csak azt se tudtam, hogy a limóban van hűtőszekrény. Persze minden
alkalommal másra kellett figyelnem, amikor utaztam benne.

259

Edward felkanyarodik a 10-es autópályára, és kelet felé indul.

Ezen elcsodálkozom, mert azt hittem, hogy a tengerpartra tartunk.

– Szerinted hova megyünk? – kérdezem Jamie-től. Éppen a CD-
gyűjteményben válogat, amelyre én rá se néztem.

– Kit érdekel?

Fontolgatom a költői kérdést, és kiutalok neki egy nagy piros pontot.

Tizenöt perccel később már látom, hogy elhagyjuk Los Angelest.

A második pohár boromnál tartok, Madonna a Like a Virgint üvölti.

– Isteni retró! – mondja az ültében táncoló Jamie. Gondolkozom rajta,
hogy felülírom a választását, de végül is olyan bulis, ricsajos, meg
különben is.

Mire elhaladunk a Palm Springs-i szélturbinák mellett, amelyek a sivatag
határát jelzik, hallgattunk már klasszikus rockot, klasszikus countryt és a
kortárs zeneszerzők műveinek széles választékát.

Táncolunk – amennyire egy limóban lehet táncolni –, énekelünk,
gyakorlatilag bulit tartunk, és majd kicsordul a könnyünk a nevetéstől. Azt
hiszem, utoljára akkor szórakoztunk ekkorákat Jamie-vel, amikor gólya
korunkban kihagytuk a pénteki előadásokat, és felautóztunk Austinból
New Orleansba.

Hogy kimutatom én Damiennek a hálámat, csak egyszer találkozzam vele!

Edward letér a 10-es sztrádáról egy kisebb műútra, onnan befordul egy
szabályos utcába, majd egy sivatagi mészkőpadon megy tovább.

Kezdem azt hinni, hogy egy kempingbe tartunk, amikor meglátom a
naplemente fényeinél, hogy fehérre vakolt, alacsony épület bújik meg az
dombok között. Behajtunk egy ellenőrző ponton, és rájövök, hogy amit
egy épületnek hittem, az tulajdonképpen sok kis épület az égre törő
pálmafák gyűrűjében.

Jamie és én most már az ablakhoz nyomjuk az orrunkat. Ő látja meg előbb
a táblát.

– Kurva életbe! – mondja. – Hiszen ez a Desert Ranch Spa!

– Komoly? – Nem is értem, mitől olyan meglepett a hangom.

Igaz, hogy a Desert Ranch Spa méregdrága üdülőhely, ahová a hírességek
járnak, ha egy kis békességet szeretnének, de nem olyasmi, amit Damien
ne engedhetne meg magának.

260

– Éjszakára is maradunk? – kérdezi Jamie. – Vagy csak vacsorázni
jöttünk? Istenkém, remélem, maradunk éjszakára is! Még sosem aludtam
ilyen helyen!

A limó elindul a bejáratnál kezdődő, kanyargós úton. Lenyelem a maradék
boromat, és az ajtóhoz húzódom, hogy azonnal kiszállhassak, mihelyt
Edward kinyitja. Amikor megteszi, egy nő áll mellette tapadós nadrágban
és ujjatlan selyemblúzban.

– Ms. Fairchild, Ms. Archer, üdvözöljük önöket a Desert Ranchben –
mondja olyan kiejtéssel, amely csakis középeurópai lehet. – Helena
vagyok. Jöjjenek, megmutatom a bungalójukat.

Bun-ga-ló, szótagolja Jamie hangtalanul, tágra nyílt szemmel.

Követjük a nőt a parkosított úton, én előadom Nagyvilági Nikkit – hát
persze, világéletemben limuzinnal jártam drága sivatagi üdülőkbe

–, Jamie pedig valósággal ugrál.

– Csak hogy tudd – közli velem, miközben Helena kinyitja az ajtót, és
feltárul előttünk a bungaló belseje –, fülig bele vagyok esve a fiúdba.

A fiúm. Elvigyorodom. Ez tetszik.

A bungaló kicsi, de rendkívül jó beosztású: két hálószoba, teakonyha,
nappali, kényelmes dívánnyal, székekkel, kandallóval.

Ám a legjobb a hegyekre néző hátsó tornác, ahonnan egyáltalán nem
látszik az üdülő.

– A szobájukba kérik a vacsorát, ugye? Holnap nyolckor kezdünk.

Nem bírom ki, hogy meg ne kérdezzem:

– Mit kezdünk?

Helena mosolyog.

– Mindent.

Kíméletes ébresztőóra kelt reggel fél nyolckor, és meglepő, milyen könnyű
felkelni ahhoz képest, hogy este sokáig fenn maradtunk bor mellett a chilei
pisztrángsügérből és valamilyen rizottó-féléből álló remek vacsora után.
Betankolunk kávéból, felhajtjuk a narancslevet, felvesszük a fürdőköpenyt,
mert azt mondták, hogy ma azt viseljük.

Beállít Becki és Dana, a kísérőink. Fúrja az oldalunkat a kíváncsiság, hogy
mi vár ránk. Mint kiderül, Helena nem túlzott.

Először megmártózunk a gyógyvízben, ezt követi az arcmasszázs

261

és kezelés, majd a gyantázás és – mivel Becky megsúgja, hogy Mr. Stark
ezt külön igényelte – én még elviselek egy kis intim gyantázást is. Persze
nem brazilt, mert az fáj, hanem franciát, úgyhogy egy szabályos stráffal
távozom a gyantázóból. Profibb munka, mint amire valaha is képes voltam
úgy borotvával, mint krémekkel az évek során. A lábam sima, a
szemöldököm fantasztikus formát kapott, és most választhatunk a sárfürdő
és az algakezelés között.

Én a sarat választom, mert gyerekkoromban anyám sosem engedte, hogy a
sárban tapicskoljak. A kádak a szabad ég alatt vannak. Jamie is a sár
mellett dönt. Kezünkben ásványvizes palackkal, szemünkön hűvös
uborkaszeletekkel elterülünk a cuppogó masszában. Nem beszélgetünk,
mert mostanra kilazultunk és elernyedtünk. Egyszerűen csodálatos így
dagonyázni a fényűzésben, annyira, hogy kis híján felnyögök, amikor
kisegítenek a kádból, miniatűr ablakmosókra emlékeztető szerszámokkal
lekaparják rólunk a ránk száradt réteget, utána elvezetnek egy másik
gyógyforráshoz, amely megtisztít, és még jobban ellazít.

Ahogy fejest ugrom a hideg vízbe, rögtön felébredek. Utána elvezetnek az
ebédlőbe, ahol pompás ebédet kapunk. Utána leültetnek manikűrhöz és
pedikűrhöz.

Az utolsó hivatalos kezelés erre a napra a masszázs. Utána, mondják,
visszatérhetünk a bungalónkba, vagy kiválaszthatjuk a programból, amihez
kedvünk van. Mit szeretnénk: hegymászást, lovaglást, jógát vagy golfot? A
bungalóban már vár ránk a tiszta ruha: lenvászon nadrág és felső, a
fürdőhely ajándéka.

Külön szobában fognak megmasszírozni. Az én masszőzöm, akinek olyan
kidolgozott izmai vannak, hogy csakis hivatásos sportoló lehetett, az
asztalhoz vezet. Olyan olajat választ, amelynek cseppnyit fűszeres illata
van. Bólintok. Szokatlan, de izgalmas.

Damienre emlékeztet.

Ó, igen, nagyon hálásan megfogom köszönni ezt a meglepetést!

Levetkőzöm, a lepedő alá hasalok. Az asztal az a fajta, amelyen mélyedést
alakítottak ki az arcnak. Elnyúlok, csukott szemmel, ernyedten. Izmaim
rég voltak ilyen lazák. – Csak a hátamat, a karjaimat és a lábikrámat kérem
– mondom. – A combomat ne.

– Természetesen. – A masszőz bekapcsol valami zenét, és elkezdjük.
Bűvös keze van, és amikor kidolgozza a hátgerincemből a feszültséget, azt
hiszem, felszálltam a mennybe.

262

A nő ujjai erősek, de nem annyira, hogy fájdalmat okozzanak.

Hamarosan lebegni kezdek. Nem alszom el igazán, de nem is érzem, hogy
a valóságban lennék. Érzem, ahogy leveszi a kezét rólam, üvegek
koccannak, amikor olajat tölt a tenyerébe, majd egy azonosíthatatlan
kattanást hallok. Mozdulatlanul fekszem, várva, hogy folytassa a
masszírozást.

Amikor ismét megfog, másmilyen a keze. Szélesebb. Erősebb.

Testem előbb jön rá az igazságra, mint az agyam: a pulzusom meglódul.
Damien!

A padlóra mosolygok, de nem szólok, miközben beolajozott keze ide-oda
siklik rajtam, kigyúrja a testemből a csomókat, fellazít.

Izgek-mozgok a vágytól.

Megdolgozza a karomat, nem hagyja ki egyetlen ujjamat sem. Ez olyan
észbontóan erotikus, hogy minden húzástól megrándul a csiklóm. Utána
lecsúsztatja erős kezét a hátamon és a törülközőn, ami a fenekemet és a
combomat takarja. Erélyesen húzogatja a tenyerét a lábamon, utána
meggyúrja a sarkamat. Most már nyögdécselek a gyönyörűségtől.

Csak egy kicsit bolondít meg, mielőtt rátérne a lábujjaimra, majd végül a
lábikrámra. Hosszú, gyengéd húzások, egyre följebb és följebb, amíg az
ujjai meg nem érintik a törülköző szélét. Ekkor széthúzza a lábamat, hogy
még magasabban masszírozhasson.

A téboly határán járok. Alig bírom, hogy meg ne emeljem, és ne ringassam
a csípőmet. Viszketek, kívánom, de csak azért sem akarok szólni, csak
fekszem itt, és élvezem a pillanatot. De úgy szeretném, ha bennem lenne!

Tudnia kell, mennyire meggyötör. Felgyűri a törülközőt, hogy határozott,
egyenletes húzásokkal megmasszírozza a csípőmet.

Ugyanezt csinálja a combom belsejével, olyan gyönyörűségesen
megközelítve a résemet, hogy azt hiszem, mindjárt sikítani fogok
tehetetlen bosszúságomban, amiért csak kerülgeti, de nem ér hozzá.

Azután az ujjai puhán végigsuhannak érzékeny csiklómon. Az ő erős,
határozott keze az én síkos forróságomon. Ujja hegye köröket ír le rajta, és
nekem nyögnöm kell a kéjtől. Aztán mintha megszűnne a világ,
megsemmisülök én is, csak ez az egyetlen kis pontra koncentrált érzékelés
marad meg a combjaim között, amely egyre nő, egyre magasabbra, egyre
gyorsabban hajt, amíg nem bírom tovább, és szétrobbanok Damien
kezében.

263

– Damien – suttogom. Kifújtam. Elfolyok. Olyan nincs, hogy meg tudjak
mozdulni még egyszer.

Hallom fojtott kuncogását, azután érzem ajkának nyomását a tarkómon.

– El se mondhatom, milyen boldog vagyok, amiért tudtad, hogy én
vagyok.

Amikor már nem olyan vagyok, mint egy kipukkadt lufi, és rá tudom
kényszeríteni tagjaimat a mozgásra, lekászálódom az asztalról, és
felveszem a köntösömet. Damien és én egyszerre távozunk. Jamie ajtaja
kinyílik, miközben elhaladunk. Jamie rám néz, aztán Damienre, végül a
saját masszőrjére, egy magas, szőke férfira, akinek ügyesnek tűnő, nagy
keze van.

– Nem akarok személyeskedni – mondja szárazon –, de nem hiszem, hogy
ugyanolyan szintű szolgáltatásban részesültem volna, mint ő.

A masszőr, dicséretére legyen mondva, elmosolyodik.

– Jöjjön! – mondja, és int Jamie-nek, hogy kövesse.

– Hát épp ez a gond – dünnyögi Jamie – hogy csak jövök, de még nem
mentem el.

A bungalóban kezdenék átöltözni a lenvászon szerelésbe, ám Damien
vásárolt nekem egy parasztszoknyát és hozzáillő blúzt. Azt veszem föl,
élvezem a laza anyag érintését frissen csiszolt, megszépült bőrömön.

Damien bekopogtat Jamie-hez, és mondja neki, hogy visszavisz engem
Los Angelesbe, de ő nyugodtan maradhat még egy éjszakát, ha akar,
Edward reggel kilencre érte jön. Jamie hálálkodása olyan lelkes, hogy az
már zavarba ejtő, de Damien csak annyit válaszol, hogy nagyon, de
nagyon szívesen.

– Mit fogunk csinálni? – kérdezem, ahogy megyünk az ösvényen az első
parkoló irányába.

– Ünnepelünk – mondja, és látom a rejtélyes mosolyán, hogy ennél többet
úgysem szedek ki belőle.

A méregdrága, fura nevű autójára számítok, de úgy tűnik, Damien nem
viccelt: valóban három Ferrarija van. Most egy fényes fekete parkol a
recepció előtt.

– Arra gondoltam, talán szeretnéd kipróbálni – mondja.

Leesik az állam.

– Komolyan?

264

Bólint.

– Komolyan? – ismétlem. Ezúttal fölnevet. Kinyitja a sofőrülés ajtaját, és
int, hogy üljek be. – Lassan kezdd. – Kajánul elvigyorodik.

– De ne lassan folytasd, mert abban nincs semmi élvezet.

Elsüllyedek az öblös ülésben. Sóhajtok, és várom, hogy Damien beüljön az
anyósülésre. – Ez új?

– Nem. Miért?

– Olyan szaga van, mintha az lenne. De ugye, nem olyan ritkaság, ami
pótolhatatlan?

Átnyúl előttem, benyomja a slusszkulcsot a helyére. – Vezess, Nikki.

– Igen, vezetek. – Mély lélegzetet veszek, feltúráztatom a motort.

Édes, mézédes hangja van. Lassan, óvatosan első sebességbe kapcsolok, és
kióvakodom a felhajtóról a mészkőpadra, amely az üdülőhöz vezet.

– Az utcán fordulj jobbra – mondja Damien. – Az üdülő közelében nincs
sem ház, sem üzlet. Kétlem, hogy lenne forgalom.

Bólintok, és lassan elindulok a mészkőpadon, illetve inkább vánszorgok.
Lehet, hogy Damient idegesíti ez a csigatempó, de akkor sem hagyom,
hogy a felpattanó kavicsok megsértsék ennek a gyönyörűségnek a
dukkózását.

Azonkívül istentelenül ideges vagyok.

A kereszteződésnél megállok.

– Jól meggondoltad ezt?

– Meg hát – mondja.

– És ha tönkreteszem a sebváltót?

– Remélem, azt teszed. Mit gondolsz, megfelelő bocsánatkérés lenne egy
sztriptíz?

Mocorgok az ülésben. Félig-meddig szeretném, ha lassabban és
mérsékeltebben reagálhatnék rá.

– Ne beszélj így – kérem. – Nem tudok összpontosítani.

Fölnevet, aztán megfogja a kezemet, ráteszi a sebváltóra.

– Mindez az erő a te tenyeredben van – mondja, és akkor már tudom, hogy
csak fel akar izgatni.

– A fiúk meg az ő játékaik! – vágok vissza, és balra kanyarodom az utcán.

265

– Tessék! – mondom, és gyorsítok. Beletelik egy percbe, amíg megszokom
a kormányzást és a sebességet, de el kell ismernem, részegítő. Hamarosan
felmegyek hetedik – hetedik! – sebességig: a sebességjelző mutatója
majdnem eléri a 300 kilométert.

Az út feltűnően sima, eszembe jut, hogy mehetnék gyorsabban is,
csakhogy a hegyek nagyon magasak a szélvédő előtt, ráadásul az út
elkanyarodik, és ahhoz még mindig ideges vagyok, hogy erre vállalkozzak
egy kanyarban.

Lassítok, leállok az út szélén. Ahogy a motor elhallgat, kikászálódom a
vezetőülésből, átmászom a konzolon, és meglovagolom Damient.

– Hát ez fantasztikus volt! – mondom. – Teljesen és tökéletesen
fantasztikus! – Mohón szájon csókolom, aztán a lábamra szorítom a
tenyerét. – Reszketek? Úristen, úgy érzem, még mindig vibrál az egész
testem ennek a kocsinak a sebességétől!

– A fiúk és az ő játékaik? – kérdezi, és felvonja a szemöldökét. – Azt
hiszem, ez az egész egy lánynak is bejön.

– De mennyire. – Ismét megcsókolom. Kinyitja a száját, átszív magába.
Tenyere felcsúszik a blúzom alá, hogy megfogja a mellemet. Felnyögök, a
sliccéért nyúlok. Merevedése van – érzem a combomon –, de a fejét rázza,
és pajkosan vigyorog. – Inkább nem – mondja. – Inkább váratlak. –
Beszívom az alsó ajkamat, mert nem akarok várni. De akkor is van valami
kéjes ebben az édes kínzásban, hogy begerjedve, szomjasan kell várnom az
érintését.

A lábam közé csúsztatja a kezét, és gyorsan megcirógat, de ez csak
kegyetlen incselkedés. Homorítok, erősebben markolom a lábát.

– Ó, Nikki – folytatja –, mondd, hogy élvezted a játékunkat.

– Ó, igen!

– Van egy új játékom.

– Játékod?

Megcsókol.

– Fogadjunk, hogy akkor is elmész tőlem, ha egy ujjal se nyúlok hozzád.

– Hagyd, hogy még egy kicsit vezessem ezt a kocsit, és egyáltalán semmit
sem kell csinálnod – mondom.

Fölnevet.

– Nem akarom feleslegessé tenni magamat. Különben is hoztam egy

266

játékszert.

Hátrébb húzódom, ránézek. Az arca ragyog a derűtől és a szenvedélytől. A
nézése olyan kaján, mintha valami huncutságot tervezne. Fogalmam sincs,
mi lehet az.

– Na jó – mondom. – Érdeklődve várom.

A zsebébe nyúl, előhúz egy textiltasakot, kivesz belőle egy fémtojást.

– Ez meg mi?

– Rögtön megmutatom. – Még mindig terpeszben ülök rajta. A lábam közé
csúsztatja a kezét, és feldugja belém a tojást. Annyira meglepődöm, hogy
eláll a lélegzetem.

– Mi a franc!

Nevet.

– Majd meglátod.

– De...

– Milyen érzés?

– Hát... hát, izé, érdekes. – Nagyon teli vagyok. Nagyon feszülök.

És nagyon bezsongtam.

– Érdekes? – kérdezi, és még ki se mondta a szót, amikor a tárgy vibrálni
kezd bennem, belülről ingerel. Levegőért kapkodok.

– A jó kurva életbe! – mondom. Damien fölnevet, a vibrálás azonnal
abbamarad.

Tátva marad a szám.

– Távirányító – mondja félvállról, azután kinyitja az ajtót, letesz az öléből.
Kiszáll, átveszem a helyét. Hallgatok, ezen a különös, izgalmas, egzotikus
játékszeren tűnődöm, amelyet vásárolt nekünk.

El kell ismernem, jó érzés. Az elképzelés bizarr, de a hatás? Igazán nem
panaszkodhatom.

Jóval magabiztosabban robog az úton, mint én. Tuti átlépjük az óránkénti
háromszáz kilométert, mielőtt lassítunk és visszatérünk a sztrádára.
Körülbelül húsz percet megyünk, azután lekanyarodunk egy Redlands
nevű kisvárosnál.

– Van itt egy étterem, amelyet szeretek – mondja. Helyreállított
viktoriánus házak között érkezünk meg a bájosan ósdi belvárosba.

267

Hétköznap este nyolc körül alig járnak az utcákon. Csak fél ház van az
étteremben, amelyet egy nagy raktárból alakítottak ki. Annak ellenére
elegáns, hogy csupasz téglák, kövek és szabadon futó vascsövek vesznek
körül bennünket.

– Tetszik – mondom.

– A hangulat príma, a koszt még inkább.

Egy csendes bokszhoz vezetnek a sarokban. Bebújok az egyik oldalon,
várom, hogy Damien mellém üljön. Nem teszi. Velem szemben foglal
helyet.

– Nézni akarlak – mondja, de nem egészen hiszek neki.

Távirányító van a zsebében, és úgy sejtem, tervei vannak erre az estére.

Az asztalra könyökölök.

– Ne merészeld! Ez rendes hely.

Ám ő csak somolyog, és igen, már be is kapcsolja, éppen annyi időre,
hogy összerázkódjak.

Megnyalom az ajkamat, körülnézek. Azt hiszem, biztos, hogy mindenki
látott, és azt is tudják, mit csinálunk. Pedig senki sem láthat, és a
személyzet sem figyel ránk.

Nyelek egyet, valamivel hátrébb csúszom a padon. A menüre próbálok
összpontosítani, de nagyon nehéz, mert Damien bármikor bekapcsolhatja
azt a dolgot, amitől rettegek, ugyan akkor alig várom.

– Nagyon könnyű olvasni a gondolataiban, Ms. Fairchild.

Csúnyán nézek rá, majd az újabb találós kérdésre koncentrálok, mert
választanom kell, hogy mit igyak, martinit vagy inkább bourbont, tisztán.

A bourbon győz. Tulajdonképpen nem is volt verseny.

A pincérnő kihozza az italunkat, és felveszi a rendelést, mindketten
rostélyost vacsorázunk –, majd otthagy bennünket a zugocskánkban.

– Ugye, tudod, hogy kínozol? – kérdezem.

Damien nevet, és úgy emeli fel a kezét, mintha védekezne.

– Nem is csinálok semmit!

– Hmm.

– A gyönyörnek a várakozás a jobbik része – mondja.

– Engem megőrjít – felelem.

268

Átnyúl az asztalon a kezemért, simogatja a hüvelykujjával az enyémet.

– Mesélj az állásról. Mit tervez neked Bruce?

Gyanakodva sandítok rá.

– Tényleg nem tudod?

Felnevet.

– Tényleg nem.

Boldogan belevetem magamat a témába, ismertetem vele új állásom
paramétereit.

– Bruce nagyon jó fejnek tűnik – teszem hozzá. – Szerintem sokat fogok
tanulni tőle.

– Ebben biztos vagyok, de továbbra sem értem, miért nem ugrasz
egyszerűen fejest az életbe, miért nem indítasz saját vállalkozást. Azt
mondtad, van egy ötleted, amelyet ki akarsz fejleszteni.

– Van – ismerem be. – Őszintén szólva kicsit félek. Öt évet töltöttem az
iskolában azzal, hogy tanultam a technikát. Ami a műszaki dolgokat és a
tudományt illeti, bízom magamban, de az üzlet... – Elhallgatok, vállat
vonok. – Úgy érzem, meg kellene tanulnom, hogyan találjak befektetőket,
szerezzek tőkét meg a többi.

– Legyintek. Most biztos úgy beszélek, mint egy lúzer. Csak nem akarok
beleugrani addig, amíg nem érzem kellően ügyesnek magam.

Félek, hogy ha megtenném, az egész pénzed kifolyna a kezeim közül.

– A te pénzed – mondja. – Vagy hamarosan az lesz. De ha segítségre van
szükséged, csak kérned kell. Én elég jó vagyok ebben a témában – teszi
hozzá vigyorogva.

– Kérlek, Damien! Én csak... én csak úgy érzem, hogy ezt nekem kell
csinálnom. Önállóan, tudod.

– Az üzletben senki sem marad meg sokáig, ha csak magára támaszkodik.

– Damien...

– Jól van – hagyja rám. – De hadd adjak egy tanácsot. Ha ki akarsz ugrani
a műszaki mezőnyben, annak most van itt az ideje.

Nem tudom, mivel foglalkozol, de szavatolhatom, hogy nem te vagy az
egyetlen. Ha túl sokat totojázol, valaki megelőz a piacon.

– Mint ahogy Carllal történt.

269

– Pontosan. – Megszorítja a kezemet. – Elmeséled az ötletedet?

Kíváncsi vagyok rá.

Csak egy másodpercig habozok. Nem akarok Damiennek vagy Damiennel
dolgozni, de értékelem a véleményét. Azonkívül büszke vagyok az
elképzelésemre, és meg akarom osztani ezzel az emberrel, aki ma már
betölti egész világomat.

– Már több okostelefon-alkalmazásom is van a piacon, de azok
természetesen nem a sajátjaim, egy cég vette meg őket. Ám az igazi sztár
egy platformfüggetlen jegyzetmegosztó rendszer lesz, netes használatra.

– Ez érdekes. Magyarázd meg.

Megteszem, felvázolva elképzelésemet a netes alapú szoftverről, amely
lehetővé teszi, hogy a felhasználók virtuális feljegyzéseket hagyjanak
azokon a honlapokon, amelyekhez barátaiknak és kollégáiknak is
hozzáférése van. – Ez a legkézenfekvőbb felhasználás, de még számtalan
permutációja létezik. Azt hiszem, igazi lehetőségek vannak benne.

– Én is azt hiszem – mondja. – Ha majd elkészülsz, segítek.

Talán butaság ennyire büszkének lenni magamra, csak mert az ötletem
kivívta Damien Stark helyeslését, de én az vagyok. Ragyogó arccal nézek
rá, és megszorítom a kezét.

– Hát te? Milyen volt a San Diegó-i utazás? Egy trösztöt vásároltál meg?
Egy országot? Egy cukrászati világvállalatot?

Persze idétlenkedem, de akkor is túlreagálja a szavaimat. Az arca kihűl,
megjelenik rajta a szokott jeges kifejezés. Nem értem, mi rosszat
mondhattam. Felveszi a vizes poharát, beleiszik. Miután letette, nagyon
hosszúnak tűnő ideig bámulja, holott alig pár másodperc volt az egész.
Forgatni kezdi a poharat, a pára mintákat rajzol a műanyag asztallapra.
Végül felnéz rám.

– Azért mentem oda, hogy meglátogassam az apámat.

Közömbösen mondja. Majdnem szelíden. Ám így is megértem, milyen
sokat árult most el. Mondhatott volna egyszerűen annyit is, hogy rossz
napja volt. Hittem volna neki. Ám ő betartotta az ígéretét.

Újabb bepillantást engedett magába, és tudnia kellett, milyen sokat jelent
ez nekem.

– Mióta lakik San Diegóban? – kérdezem társalgási hangon, mintha semmi
félelmetes nem lenne ezekben a szavakban.

270

– Akkor vásároltam neki a házat, amikor tizennégy voltam – feleli, és iszik
még egy korty vizet. – Abban az évben rúgtam ki a menedzseremet, és
fogadtam egy másikat helyette.

– Ó. – Ezt nem vettem észre a Wikipédián, bár nem is igazán figyeltem
azokra a részekre, ahol Damien környezetéről volt szó.

Csakis Damienre figyeltem. – Kedves volt tőled, hogy meglátogattad.
Gondolom, nem vagytok a legjobb kapcsolatban.

Szúrósan néz rám.

– Ezt miért mondod?

Vállat vonok. Számomra ez magától értetődő.

– Olyan erőszakosan irányította a karrieredet. Kényszerített, hogy játsszál,
akkor is, amikor iskolába szerettél volna járni.

– Így van. – Hátradől. Az a furcsa benyomásom támad, hogy most
fellélegzett, bár ennek semmi értelme.

– Akkor is rendes volt tőled, hogy elmentél hozzá.

– Kellemetlen szükségszerűség volt.

Nem tudom, mit mondjak erre, de szerencsére megérkezik a pincérnő az
étellel. Evés közben áttérünk fürdőbeli élményeink részletes
megbeszélésére.

– Bámulatos volt! – mondom. – Még soha nem próbáltam ki a sárfürdőt!

– Sajnálom, hogy kihagytam.

– Én is – felelem, és elmosolyodom, olyan forró a hangja. Az ölem
megrándul, eszembe juttatja a bennem megbújó kicsi ezüsttojást. Szexinek
és dekadensnek érzem magam, és egy cseppet ideges is vagyok, mert nem
tudhatom, mikor nyomja meg Damien a távirányító gombját.

– Hát Jamie jól érezte magát?

– Ugye, viccelsz? Téged tart a világ legnagyobb emberbarátjának.

Komolyan, csodálatos volt tőled, hogy őt is meg hívtad. Úgyis rossz
passzban van.

– Hogyhogy?

– Színésznő – felelem, mert ez gyakorlatilag mindent elmond
Hollywoodban.

– Van egyáltalán munkája?

271

– Néhány helyi reklámügynökségnél. De ahhoz képest, hogy évek óta van
itt, ez nem nevezhető haladásnak. Csalódott. Azt hiszem, az ügynöke is az.
Azt pedig pontosan tudom, hogy anyagi gondjai vannak. Nézd,
éppenséggel nem strichel, de azt hiszem, néhány pofával csak azért
feküdhetett le, mert tudta, hogy jóllakatják vagy kifizetik helyette a
jelzálogot.

– Most viszont ott laksz nála.

– Ez kétségtelenül enyhíti a nyomást. De akkor is munkát kell találnia. –
Lenyelem az utolsó falat sültet, és iszom egy korty bort.

– Azért dühítő, mert igazán tehetséges, és nagyon fotogén. Csak
kiugorhatna... – Elhallgatok, vállat vonok. Bocs, elkalandoztam. De
szeretem Jamie-t, és aggódom érte.

– Segíteni akarsz rajta.

– Ja.

A lábát az asztal alatt az enyémhez nyomja.

– Ismerem ezt az érzést.

Szavainak puhaságától elakad a lélegzetem, de nem bírok a szemébe nézni.
Inkább a boromra összpontosítok, és hálás vagyok, amikor másra tereli a
szót. Arról kezd beszélni, hogy akkor találta meg ezt az éttermet, amikor
azzal töltött egy hétvégét, hogy fölfedezze a kaliforniai kisvárosokat. Mire
kihozzák a kávét és a créme brűlée-t, már nem is vagyok búskomor a
lakótársam miatt, sőt, olyan önfeledten hallgatom Damien sztorijait, hogy
megfeledkezem a dekadens játékszerről – addig, amíg minden átmenet
nélkül vibrálni nem kezd bennem. Éppen kanalazok a krémből, és amikor
hirtelen levegő után kell kapkodnom, a desszert lefolyik az ajkamon.
Damien ártatlanul mosolyog az asztal másik oldalán. – Már megint ragyog,
Ms. Fairchild. Ez a créme brűlée-nek szól? Vagy valami más oka lehet?

– Ön nagyon kegyetlen, Mr. Stark. Azt hiszem, ideje, hogy kérjük a
számlát.

Órákat töltöttünk az étteremben. A belváros kihalt és sötét, mire távozunk.
Damien kocsija pár saroknyira áll egy fizetős parkolóban.

Hogy levágjuk a kanyart, befordulunk egy közbe. Sehol senki.

Odamegyek egy falhoz, húzom magammal Damient.

– Mi az? – kérdezi.

– Csak ez. – Mohón megcsókolom, és addig dőlök hátra, amíg a vállam

272

hozzá nem ér a durva téglához. – Kapcsold be – követelem.
– Ó, Nikki – mondja, de engedelmeskedik.
Megfogom a kezét, behúzom a szoknyám alá, magamra teszem az ujjait.
Lucskos vagyok.
– Nikki, az istenit, szálljunk már be a kocsiba!
– Nem! – mondom, és lehúzom a sliccét. Bedugom a kezemet a
farmerjébe. A farka olyan a tenyeremben, mint egy vasrúd. – Most!
Kérlek!
Felmordul. Tudom, hogy nagy önuralmába telik, hogy civilizált maradjon.
– Most – ismételem. – Ne kapcsold ki azt az izét. És nehogy kivedd!
Ez legyőzi. Lejjebb tolja a farmerjét, hogy szabadon mozoghasson, majd a
falhoz lök. Felhördülök, átkulcsolom az egyik lábammal.
– Kérlek! – mondom. – Kérlek, Damien! Le van szarva a várakozás. Most
akarlak.
Megfogom a farkát, bevezetem a makkot a lábam közé. A szoknyám
visszahull ránk, a puha anyag mozgása fokozza a lázamat.
Semmi idő alatt, és Damiennel egyszerre élvezek el a belső vibrálástól és a
mély döfésektől.
– A szentségit! – suttogja, és magához szorít. – Ezt nevezem utazásnak!
– Felpörgettelek?
– Micsoda dög vagy!
– Olyasféle – ismerem el. – Mintha azt mondta volna valaki, hogy nem
szexel nyilvános helyen.
– Csakugyan ez az elvem – mondja. – És aki ilyen keményen megdolgozik
azért, hogy felrúgjam a saját elveimet, ehhez méltóan leleményes büntetést
érdemel.
Nagyot nyelek, a mellbimbóim ismét megkeményednek a hangjától, amely
mély és parancsoló. Nem kétlem, hogy nagyon édes lesz a büntetés.–
Jöjjön, Ms. Fairchild. Ideje hazavinnem.

273

26

Mire megállunk a lakásomnál, már megint teljesen odavagyok.

Damien megengedte, hogy kivegyem magamból a vibráló bűvös tojást, de
utasított, hogy széles terpeszben üljek. Ez a testtartás önmagában is
erotikus, hát még ha hozzávesszük a motor lüktetését.

A tudat, hogy különleges büntetést tartogat nekem, épp elég, hogy
majdnem elmenjek minden alkalommal, amikor fékez vagy gyorsít.

Ügyesen beparkol a többi autó közé, kikapcsolja a motort, de nem száll ki.
Gyanakodva figyelem, miközben harapdálom az alsó ajkamat.

– Bejössz egyáltalán? – Hirtelen attól kezdek félni, hogy talán az lesz a
büntetés, hogy hozzám sem nyúl.

Szeme felcsillan, mint egy ragadozóé.

– De mennyire, hogy bemegyek.

Fellélegzem, ám rögtön utána levegőért kell kapkodnom a
meghökkenéstől. Az ülése mögül egy keskeny dobozt vesz elő, olyasmi,
mint egy aktatáska, csak kisebb. Rejtélyesen mosolyogva kiszáll az
autóból, és már ott is áll az ajtóm mellett, kezében a dobozzal. Mielőtt
kitalálhatnám, hogyan működik a zár, kitárja az ajtót, kézen fog és kisegít,
nagyon udvariasan és illedelmesen, de ettől csak még nyugtalanabb leszek.

Mit tartogat nekem? Mi van abban a rohadt dobozban?

Reszkető ujjakkal illesztem a zárba a kulcsot. Damien közelsége és
ígéretei máris eléggé kicsináltak. Minden porcikám feszül és lüktet az
ujjongástól, az idegességtől és a várakozástól.

Odabent félszegen ácsorgok, nem egészen tudom, mit csináljak most.
Különös érzés, ha azt vesszük, mi mindent csináltunk már együtt, arról
nem is szólva, hogy Damien már látta a lakásomat.

Mégis kamaszlánynak érzem magam, aki először hív fel egy fiút.

Jamie még mindig a Desert Ranch Spaban van, így csakis a miénk a lakás.
Velem ellentétben Damien egy pillanatig sem habozik: egyenesen az
ebédlőasztalhoz megy, ráteszi a dobozt. Őt figyelem, és várom, hogy
kinyissa. De nem teszi. Csak néz engem, de olyan áthatóan, hogy alig
bírom ki, hogy ne fészkelődjek.

De szobormereven állok, kissé fölszegve az államat. Ez is a játékhoz
tartozik. Most az a szerepem, hogy várjak.

274

Damien az állát simogatja, és úgy hajtja félre a fejét, mint egy múzeumi
törzslátogató, aki egy klasszikus műremekben gyönyörködik. Bár a szavai
nélkülözik a tárlatlátogatás kifinomultságát.

– Vedd le a szoknyád – mondja ellentmondást nem tűrő hangon.

Lehajtom a fejem, mert nem akarom, hogy lássa a mosolyomat.

A szoknya dereka gumírozott. Áthúzom a csípőmön, utána elengedem,
hogy lehulljon a lábamhoz. Kilépek belőle, de a cipőmet magamon tartom.
Damien még nem mondta, hogy levehetem.

– Most a blúzt.

Áthúzom a bő blúzt a fejemen, és az asztalra dobom. Most már meztelenül
állok a fürdőszobaajtó melletti éjjeli jelzőfénnyel a hátam mögött.

Damien nem változtat a tartásán, de hallom, amint lassan belélegzik.
Lehet, hogy csak képzelődöm, de mintha forrósodna közöttünk a levegő.
Azt tudom, hogy váratlanul nagyon-nagyon melegem lesz.

– Rúgd le a cipődet, aztán állj terpeszbe.

Teszem, amit mond. Állok széttett lábbal, miközben lassan megkerül,
mintha vásárra hozott rabszolgalány lennék egy emelvényen. Két kört tesz,
a másodiknál megáll mögöttem. A lábam közé csúsztatja a kezét, hátulról
megmarkol. Ujjai súrolják a csiklómat, húsom remeg a kezében. Az alsó
ajkamba harapok, és behunyom a szemem, hogy ne nyögjek. Minden
akaraterőmre szükségem van, hogy mozdulatlan maradjak.

– Akarsz többet? – kérdezi, lassan cirógatva a résemet.

– Igen – válaszolom rekedt, elfúló hangon.

Lassan elhúzza a kezét, visszajön elém.

– Menj a szobádba, feküdj az ágyra. – Hozzám hajol, szája súrolja a
fülemet, miközben beszél. – Nem nyúlsz magadhoz. Meg kell ígérned,
Nikki. És ezúttal be is kell tartanod az ígéretedet.

Bólintok.

– Oké.

Rám néz, lassan felvonja a szemöldökét.

– Mármint igen, uram. – Meg akarom kérdezni, hogy ő mikor jön utánam,
aztán mégsem teszem. Bemegyek, lefekszem, és várom, hogy megjelenjen
ő is azzal a titokzatos dobozzal.

Megőrülök a vágy és az éhség keverékétől, és attól a rohadt várakozástól.

275

Felhevült vagyok, forró és duzzadt. A mellem és a csiklóm annyira
érzékeny, hogy szerintem attól is el fogok menni, ha bekapcsol a
légkondicionáló. Iszonyúan szeretnék magamhoz nyúlni, de eszembe
jutnak Damien szavai. Szétvetem a lábam, kitárom a karom, mert attól
félek, hogy ha nem így fekszem, kísértésbe esem, és a combjaimat egy
máshoz dörgölve próbálok kielégülni.

A fekvés nem segít a nyomoromon. Csak még jobban tüzelek tőle.

Valamiért olyan izgalmas tágra nyitni magamat Damiennek. A
mellbimbóm annyira kemény és feszes, hogy majdnem fáj. Várom, hogy
megkarcolja a fogával, hogy simogasson a kezével, hogy belém dugja a
farkát.

Hol a fenében van már?

Ekkor hallom, hogy bekapcsol a televízió.

Hangosan felnyögök, és noha ő kint van a másik szobában, biztosra
veszem, hogy hallotta – és le merném fogadni, hogy mosolyog.

Egyedül vagyok, pokolian be vagyok indulva, és nem tehetek ellene
semmit. Ő pedig nyilván nagyon elégedett magával, miközben hanyagul
váltogatja a csatornákat.

Természetesen ez a büntetésem. Mire félóra múlva végre lekapcsolja a
tévét, nagyjából belehülyülök a kielégületlenségbe.

Már éppen kezdenék félni, hogy egyszerűen itt hagy, amikor megjelenik a
küszöbön, és hanyagul az ajtófélfának dől.

– Szeretlek nézni – mondja.

– Én jobban szeretem, ha megérintesz. – Még a számat is lebiggyesztem a
duzzogástól. Ennyire lealacsonyított. – Ez nem volt kedves.

Nevet.

– Édesem, ez semmi sem volt.

A pulzusom ismét megugrik, amikor lehajol és fölveszi a dobozt.

Az ágyra teszi, kinyitja. Nem láthatom a fölhajtott fedéltől, hogy mi van
benne. Damien szája legörbül, mintha különböző eshetőségeket latolgatna,
azután kivesz belőle egy ékszerdobozt, és az ágyra helyezi.

A homlokomat ráncolom. Nem értem, mi ez.

A következő tárgyon nincs mit találgatni. Rögtön látom, mire való. Ez egy
korbács, az a fajta, amelynél több vékony bőrszíj lóg egy vastagabb

276

nyélről.

– Kilencfarkú macska – magyarázza készségesen Damien.

– Ühüm. – Az alsó ajkamba harapok. A racionális részem azt gondolja:
Au! Ám a résem lüktet a várakozástól.

Leteszi a korbácsot, kinyitja az ékszerdobozt. Két ezüstkarika van benne,
mindegyik karikán két apró fémgolyó. Sodort lánc köti össze őket.
Fölemeli az egyik karikát, a golyóknál fogva széthúzza. A megnyílt gyűrűt
rácsúsztatja az ékszerdoboz egyik oldalára, azután elengedi a golyókat.
Azok visszapattannak, összeszorítják a kartonpapírt.

Összevonom a szemöldökömet. Érthetetlen.

Damien látja a zavaromat, de nem szól, csak mosolyog, és a gyűrűket
láncostul az éjjeliszekrényre teszi. Becsukja a dobozt, a padlóra rakja,
fölemeli a kilencfarkú macskát, húzogatja a vékony szíjakat az ujjai között.
Egy idő után mellém helyezi az ágyra, majd lehajol, és megmarkol a lábam
között. Homorítok, és némán könyörgök hozzá, hogy dugja belém az ujjait
és simogasson.

– Nagyon rossz voltál. Nem érdemled meg, hogy elélvezz.

– Szerintem nincs igazad – nyögöm ki. Felnevet.

– Hunyd be a szemed. Csukva tudod tartani, vagy kössem be?

– Csukva tartom.

– Megígéred?

– Igen – vágom rá. Már megtanultam, hogy a büntetés a megszegett
ígéretért nem is igazán büntetés. Ettől függetlenül megpróbálom állni a
szavamat.

Érzem, ahogy mozog mellettem, aztán azt mondja, hogy emeljem meg a
csípőm. Amikor megemelem, egy párnát csúsztat alám.

– Maradj terpeszben – mondja. – Igen, így. Olyan gyönyörű vagy, amikor
így széttárod magadat nekem.

Gyengéden megérint a köldököm alatt. Libabőrös leszek, homorítok a
vágytól. Elveszi az ujját. Most a szíjak suhannak végig puhán a mellemen
és a hasamon. A kilencfarkú macska. Simogat vele, aztán csatt!
Könnyedén rácsap a mellemre.

Felkiáltok. Legalább annyira megdöbbentett az ütés, mint a saját
reagálásom. Igen, először csíp, de utána édesen átforrósodom tőle.

277

Kín és kéj.

– Élvezted? – A mellemre teszi a kezét, markolássza, hogy még
duzzadtabb és szinte már elviselhetetlenül érzékeny legyen.

Az ajkamat harapdálom, de nem hazudhatok. Szabályellenes.

Különben sem akarok hazudni. Szolgaságra vetett ez a férfi, és minden
érintés egy ajándék.

– Igen – mondom. – Élveztem.

– Figyelmeztettelek, hogy fájhat, de csak azért, hogy örömöt szerezzen
neked.

– Emlékszem. Még – akarok még.

– Nikki, ó, Nikki! Tudod, mi vagy te nekem?

– Amennyiben hasonlít ahhoz, amit csinálsz velem, azt hiszem, van némi
fogalmam.

Mély, érdes nevetése elhal, amikor a szájába veszi a mellemet.

Fogai karcolják a mellbimbómat, miközben addig szív és harapdál, amíg a
mellem olyan nem lesz, mint egy puszta, szigeteletlen vezeték, és a
bimbóm lüktető gyöngyszemmé nem keményedik.

Azután kienged a szájából, és helyette jön valami, ami hideg – „Ó!” – ,
szoros és kemény.

Felpattan a szemhéjam.

– Nem – mondja Damien. Újra becsukom.

A fájdalom első döfése gyorsan enyhül, átadja helyét a tompa, erőteljes
nyomásnak, valami sosem szűnő tudatosságnak, amely alatt sötéten
gyűrűzik a gyönyör titkos áramlata. A következő percben ugyanazt az éles
fájdalmat érzem a másik mellemen.

– Nagyon érzékeny a mellbimbód – suttogja Damien, miközben a keze
lecsúszik a lábam közé. – Ó, igen – mondja.

– Azt hiszem, ezúttal nem kell kérdeznem, hogy élvezted-e.

Nem emlékszem, mikor érzékeltem ennyire erősen a testemet.

Még a levegő is erotikus, a legapróbb simogatása is megborzongat.

Felhördülök, amikor a mellemben nő a nyomás. Először csak egy kicsit,
aztán gyorsabban. Damien húzza a gyűrűket összekötő láncot, hogy fel
kelljen ülnöm. A saját súlyom teszi még élvezetesebbé a rántást, amely

278

nem fáj, csak bezsongat és felvillanyoz.

– Damien! – mondom követelőzve. Megcsókol, keményen és mohón. A
szájába dugom a nyelvemet, szenvedélyesen próbálom marasztalni a
pillanatot. Hasonló szenvedéllyel viszonozza, ám túl gyorsan elhúzódik, és
gyengéden visszafektet az ágyra.

– Tartsd behunyva a szemed.

Érzem a szíjak puha simogatását, ahogy finoman végighúzza a korbácsot a
hasamon, majd a lábamon. Mocorogni kezdek, de rám parancsol, hogy ne
mozduljak, és én megdermedek.

Azután a lábam között vannak a szíjak. Izmaim görcsösen feszülnek a
várakozástól, és most – csatt! Egy könnyű ütés a résemen. Levegő után
kapok. Sose hittem volna, hogy ekkora gyönyört okozhat, ha megütnek
egy ilyen titkos helyen, pedig talán logikus. Elképzelem Damient, amint
kíméletlenül, öklelve megbasz.

Ja, nagyon is logikus.

Várakozom. Kitárulok, akár egy mély, friss seb. Éhezem és szomjazom.
De nincs második ütés.

– Még! – könyörgök. – Kérlek, Damien!

Kéjes nyögése mindent elmond. Csak arra várt, hogy lássa, tetszik-e ez az
új játék. Tetszik. Istenem, de még hogy tetszik!

A szíjak még egyszer lecsapnak érzékeny bőrömre. Homorítok, a csiklóm
hatalmasra dagad. Damien ismét meglegyint a korbáccsal.

Csak nehogy az egyik szíj eltalálja a csiklómat, mert akkor itt robbanok
szét a gyönyörtől és a fájdalomtól.

– Damien – mondom. Ennyire volt szükség. Megint változik az érzés, már
nem a korbács van a lábam között, hanem az ő szája.

Fogja a combomat, belém dugja a nyelvét, hallom, ahogy fojtottan
nyögdécsel. Már közel járok, szégyentelenül dobálom a csípőmet.

Damien borostája felhorzsolja érzékeny bőrömet.

Már ott vagyok a küszöbön, amikor elhúzódik. Tiltakozva felkiáltok, de a
kiáltásom elfúl, mert Damien belém nyomja magát.

Kinyitom a szemem, és meglátom magam fölött. Engem néz, annyi
szenvedéllyel, hogy átkarolom a nyakát, és lehúzom magamhoz.

Ugyanolyan erőszakosan csókolózunk, ahogy baszunk. Már olyan közel

279

voltam, hogy másodpercek alatt elélvezek életem legnagyobb
orgazmusában. Damien hamarosan követ, és amikor kielégült, elheveredik
az ágyon, de nem húzza ki magát belőlem. Meglátom a korbácsot magam
mellett a párnán, és elmosolyodom.

– Azt hiszem, szeretek rossz kislány lenni.

Kuncog.

– Tudom, hogy szeretsz. – Pár perccel később felül, gyengéden leveszi a
gyűrűket a mellbimbóimról, amelyekbe azonnal belövell a meleg vér.
Atyavilág, azonnal tudnék baszni még egyszer!

Megcsókolja az orrom hegyét.

– Kedves gondolat, de be kell rohannom az irodába.

– Hogy csinálod ezt? Hogy olvasol a gondolataimban?

Csak mosolyog, de nem érdekes. Már tudom, hogyan, és nem ijedek meg
tőle: Damien Stark belát az álarcom mögé.

– Tényleg menned kell? Olyan késő van.

– Amúgy sem maradhatnék tovább. Konferenciahívásom van Tokióval, és
sajnos az irodámban vannak hozzá a papírok.

– Akkor viszontlátásra reggel.

A fejét rázza.

– Blaine még mindig La Jollában van. Kéri, hogy tegyük át a holnapi ülést
estére. Gyere át öt körül. Korábban lelépek, és lehajthatunk egy pohárral,
mire megérkezik.

– És ha nem leszek szomjas? – kérdezem pajkosan.

– Biztosan találunk valamit, ami csillapítja mindkettőnk szomját.

– Nyújtja a kezét. – Gyere, fürödjünk meg.

Meglehetősen szűziesen zuhanyozunk: tetőtől talpig beszappanoz, azután
leöblít, de olyan puhán nyúl hozzám, mintha törékeny és értékes lennék.
Ahogy visszamegyünk a szobámba, köntösbe bújok.

Damien visszaveszi a farmerjét és a pólóját. Visszateszi a gyűrűket az
ékszerdobozba, majd az asztalomhoz megy.

– Őrizd meg – mondja. – Egy napon talán megkérlek, hogy viseld a ruhád
alatt.

Megnyalom az ajkamat, bólintok. Leteszi a dobozt, és közben meglöki a

280

laptopomat. A képernyővédő eltűnik, a helyén ott a háttérképem: a
diadalmas Damien Stark a tengerparton.

– Nohát! – mondja, míg különös arccal figyeli a monitort.

– Szeretem ezt a képet – mondom. – Olyan boldognak látszol.

Elfordul a képernyőtől, rám néz.

– Nagyon kiszolgáltatottnak érzem magamat.

Felnevetek.

– Csakugyan? Kiszolgáltatottabbnak, mint én, amikor meztelenül állok
modellt egy portréhoz?

Felvonja a szemöldökét.

– Újabb pont, Ms. Fairchild.

– Várj csak! – mondom, azzal előkapom a fényképezőgépet az
éjjeliszekrényem fiókjából. Az asztalra teszem, beállítom az időzítőt,
azután megragadom Damient, lerántom az ágyra magam mellé.

– Mit...

– Csönd! Mondd, hogy csíz!

– Nikki... – Félbeszakítja a vakító lobbanás és a zár csattanása.

Félrehajtja a fejét, rosszallóan néz.

– Nem! – mondom, mielőtt megszólalhatna. – Nem törlöm, nem veszem
úgy, mintha nem történt volna meg! Képet akarok kettőnkről együtt, te
pedig szépen tudomásul veszed.

Úgy néz rám, hogy komolyan megijedek, hátha elveszítem ezt az
ütközetet. De aztán bólint, hozzám hajol, és megcsókolja az orrom hegyét.

– Jól van – mondja, majd elhúzódik. – Én is kérek egyet.

Másnap későn ébredek, és amikor kimegyek a konyhába kávézni,
megtalálom az ebédlőasztalon Damien üzenetét a ruhák mellett, amelyeket
kiválasztott számomra: Ezeket viseld. D.S. Úgy látszik, nemcsak a tévét
nézte, de szemlét tartott a frissen mosott ruháim fölött is. Egy rövid
farmerszoknyát választott, és egy koncerten osztogatott, olcsó reklámpólót,
amely alá csakugyan kellene melltartó. Nem nevezném szédületesen
elegáns összeállításnak, de azért fölveszem. Elvégre úgyis rögtön levetem,
amint megérkezem a malibui házba.

Fanyarul elmosolyodom. Damien valóban szeret beleszólni a legapróbb
dolgokba is.

281

Miután feltankoltam kávéból, a zuhany alá állok, és hagyom, hogy az
égetően forró víz életet leheljen belém. Üres héj vagyok, de ez rohadt jó
érzés. A tegnap olyan szédületes volt, mint az érzékek robbanása:
ernyesztő, izgalmas, erotikus, buja, főleg pedig mulatságos.

Szeretem látni, ha Damien örül. Ilyen egyszerű ez. Azt sem tagadhatom,
mennyire beindulok a tudattól, hogy én segítettem megtisztulnia az apjánál
tett látogatás sötét mocskától.

Sampont nyomok a tenyerembe, és mosni kezdem a hajamat, miközben
továbbra is Damienen, az apján és az elcseszett kapcsolatukon tűnődöm.
Nem tudom biztosan – végül is Damien nem mondta, de úgy sejtem, hogy
legalább olyan mérgező lehet, mint az enyém az anyámmal. Bár így is
nehéz lehetett kibillentenie az apját a menedzserlétből, főleg miután még
csak kölyök volt akkor.

Ez a gondolat megragad a fejemben. Valamiért ismerős a helyzet.

Hátrahajtom a fejem, hogy leöblítsem a hajamat, keményen dörgölöm a
tincseket, hogy kinyomkodjam belőlük a sampont. A fene essen belé, nem
tudom azonosítani azt a valamit, ami zavar, de még akkor sem
szabadulhatok tőle, amikor kijövök a zuhany alól és visszasietek a
szobámba.

Éppen a szoknyát húzom fel, amikor beugrik. Irányítás. Nem a tény, hogy
igényli, hanem az ok, amelyből ez az igény táplálkozik.

Olyan sok minden jut az eszembe, ami most támpontnak tűnik. Az arca,
amikor elmesélte, hogy abba akarta hagyni a teniszezést, de az apja nem
hagyta. A hallgatása, amikor a szemétláda új edzőjéről beszélt, és én
megkérdeztem, hogy a versenyzés ölte-e ki a teniszből az örömöt. Evelyn
célozgatása a szőnyeg alá söpört titkokra.

És hogy örökké ő akar irányítani. Az üzletben. A kapcsolataiban.

Az ágyban.

Természetesen tévedhetek, de nem gondolnám.

Damient megerőszakolták gyerekkorában.

Keresgélek egy kicsit az neten, de nem találok semmit, ami alátámasztaná
az elméletemet. Ennek ellenére érzem, hogy igazam van. Nem tudom,
hogy az edzője vagy az apja volt-e a bűnös, vagy mindketten. Gyanúm
szerint az edző, és a lelkifurdalástól lett öngyilkos a szemét állatja.

Most éppen a tizennégy éves Damien képét dobta ki a böngészőm, amely
valamelyik helyi verseny után készült. Mosolyogva emeli a magasba a

282

díjat, ám a tekintete űzött, sötét. Igen, ez a szempár kifürkészhetetlen.

Tudnom kell az igazat, de nem kérdezhetem meg Evelyntől. Ez olyan
dolog, amit Damientől szeretnék hallani.

A hajamban turkálva töprengek, hogy nem kellene-e rákérdeznem.

De nem. Őneki kell hozzám jönnie. Mert ez nemcsak arról szól, hogy neki
mire van szüksége, hanem rólam is. Tudnom kell, hogy ez az ember,
akinek kiöntöttem a szívemet, bízik-e bennem annyira, hogy beavasson a
titkaiba.

Addig, amíg meg nem teszi, be kell érnem a bizonyossággal, hogy most
már egy kicsit jobban értem a maszk mögött rejtőző embert.

Amikor háromnegyed ötkor megérkezem a házába, Damien a teraszon áll,
háttal nekem, arccal az óceán felé. A teste vizes, mert nemrég zuhanyozott,
és anyaszült meztelen. Kikerülöm a padlóra dobott ruhákat, megállok a
küszöbön. Nem akarok mást, csak teleszívni magamat ezzel a dicső
látvánnyal. Fölötte az ég, előtte a hatalmas óceán, mégis Damien Stark
gyönyörű, acélos teste uralja a képet. Hatalom van vállának feszülésében
és magabiztosság abban, ahogy áll. Erő a hátában, amely oly súlyos terhet
hord.

Olyan ember, aki tudja, mit akar, és meg is szerzi magának.

Engem akar, gondolom, és belém nyilall valami, amit csakis büszkeségnek
nevezhetek.

– Korán érkeztél. – Nem fordul vissza beszéd közben. Nem kérdezem,
honnan tudja, hogy itt vagyok. Én is éreztem kettőnk között az erőtér
zsongását. Nekem sem kell látnom, hogy tudjam, ha Damien Stark a
közelben van.

– Hogy állhatnék ellen, ha kaphatok belőled még egy pluszpercet?

Felém fordul.

– Örülök, hogy itt vagy.

Mosolyog, de látom, hogy nemcsak a válla feszül, de az egész teste.

– Mi a baj, Damien?

– A jogászok meg a seggfejek – mondja, azután a fejét rázza. – Sajnálom.
Rossz napom volt.

– Menjek el?

– Soha. – Nyújtja a kezét, futok hozzá. Magához húz, érzem keményedő

283

farkának nyomását a combomon. – Nikki! – Sóhajt, a hajamba fúrja az
arcát.

Csókját várva hátraszegem a fejemet, de csörömpölni kezd a telefonja, és ő
gyengéden eltol magától.

– Erre vártam – mondja mentegetőzésképpen, miközben felkapja a mobilt
egy asztalról. – Megvan? – kérdezi. – Helyes. Igen, megértem, de
tudomásom szerint azért fizetlek, hogy tanácsot adj. A végső döntés az
enyém. Igen, azt teszem. Tizenkétmillió-hatszázezer? Baszd meg, nagyon
jól tudod, hogy többet is fizetnék.

Én meg halálbiztos vagyok benne, hogy ez volt a helyes licit. Őt nem
fogják belerángatni ebbe a mocsokba. Nem, nem, kérdés lezárva.

Nem gondolom meg magamat. Amit eldöntöttem, végigcsináljuk.

Hosszú szünet, aztán: – Az istenit, Charles, nem ezt akarom hallani! Akkor
mi a faszért fizetlek?

Tehát Charles Maynarddal beszél. Tudom, hogy nem illik hallgatózni, de
ettől csak még jobban figyelek, próbálom kihámozni a lényeget az
egyoldalú párbeszédből. Nem könnyű.

– Jó, jó! Megtalálta a magánnyomozód az illetőt, aki érdekel? Ó, végre
valami jó hír. Holnap az első dolgom, hogy elintézzem.

Fogalmam sincs, miről van szó. Besöpröm a tudatom alá a beszélgetést,
amelyre csak fél füllel hallgatok oda. Főleg miután nem akar vége lenni.

– Mi van Londonnal? Ismét megegyezett? Nem, itt nincs mit tenni. Jövő
héten odamegyek. Hogy? Hát, ha egyszer nem hagy választást.

Sóhajt, járkálni kezd. – És a San Diegó-i probléma? Álljon rá valaki. Mi?
Most viccelsz? Francba, ezt meg hogy ásták elő?

Fölszedem a padlóról Damien ledobott ruháit, hogy fogasra akasszam
őket. Vásott ötletem támad, amelynek nem bírok ellenállni.

Magamra húzom a nadrágját, belebújok az ingébe. Fantasztikusan kéjes
érzés Damien ruháit viselni még akkor is, ha a nadrággal megszegem a
szabályokat.

Annyira belemerülök az ing gombolgatásába, hogy nem veszem észre,
amikor befejeződik a beszélgetés, sőt, azt sem, hogy Damien viharos
kedvében van, addig, amíg meg nem hallom a csörömpölést, ahogy a
műanyag a kandalló fölött a falnak ütközik.

A falhoz vágta a mobilját.

284

– Damien! – futok hozzá. – Jól vagy?

Végigmér, de nem tudom, látja-e a ruhát. Nem tudom, hogy hall-e bármit
is a párbeszéden kívül, amelyet bizonyosan újra és újra lejátszik a fejében.

– Damien?

– Nem! – csattan fel. – Nem vagyok jól! És te... jaj, istenem, Nikki!

– Én? Én jól vagyok, én... – Ismét lezárja az ajkamat egy kíméletlen,
erőszakos csókkal. Fogsorunk összekoccan, belemarkol a hajamba, hogy
ne mozgathassam a fejemet, miközben vadul ostromolja a szám, amely
biztosan fel fog dagadni.

Visszafelé tol, azután ledob az ágyra, megragadja a nadrág derekát.
Lejjebb húzza rajtam a bő nadrágot, de csak a vádlimig, hogy különös
béklyóként fogja össze a térdemet és a bokámat.

A hátamra fordít, durván széthúzza a lábamat. Majd elfolyok, olyan
nedves vagyok, amikor meglovagol, mélyen belém nyomja a farkát, és
döngetni kezd, gyorsan, brutálisan, vadul. Figyelem az arcát. Olyan,
mintha küzdene. Egy olyan ember arca, aki addig küzd, amíg nem győz.

Felé nyúlok, de valamilyen sugallatra leengedem a kezemet.

Damiennek szüksége van erre, szüksége van rá, hogy leterítsen, hogy
igazán leterítsen.

Nekem pedig több értelemben is szükségem van rá, hogy leterítsenek.

Fojtottan, elnyújtottan nyög, belereszket az orgazmusba, azután rám rogy,
de csak egy percre. Utána rögtön felkönyököl, rám néz.

Látom a szemén, hogy szenved.

– Kurva életbe! – mondja halkan; alig több suttogásnál. Kihúzza magát
belőlem, kifelé indul. A kandallónál megáll, visszafordul.

Kinyitja a száját, mintha szólni akarna, a tekintete sajnálkozó. Várom a
szavakat, de elmaradnak.

Egy perc múlva kimegy.

Lerúgom a nadrágot, hogy mozogni tudjak, magamra húzom a takarót,
összegömbölyödöm alatta, és töröm a fejemet, hogy mit tegyek. Fogalmam
sincs, mi volt ez, de az világos, hogy a telefonhívással kezdődött. Látszik
rajta, hogy ma este egyedül akar lenni, de ebbe én nem megyek bele. Ma
este nagyon megsebezték.

Ha nem is gyógyíthatom meg a sérüléseit, legalább hadd öleljem át.

285

Ledobom a többi ruháját, belebújok a piros selyempongyolába, amely egy
zsámolyon hever Blaine festőállványa mellett, úgy, ahogy két ülés között
szokott.

Mezítláb elindulok, hogy megkeressem Damient.

A feladat nehezebb, mint elsőre gondolnám. A ház akkora, mint egy
kisebb ország, a befejezetlen részek furcsán visszhangzanak, nehéz
eldöntenem, merre menjek.

Különös, ritmikus puffanásokat hallok. Ezt a hangot végre követni tudom a
földszintre. Egy hatalmas, félkész szobában találok rá Damienre. A
szobában van egy futópad, egy tornaszőnyeg és egy homokzsák.

Öklével püföli a zsákot. Ez a hang vezetett ide.

– Hé! – szólítom meg. – Jól vagy?

Még egyszer behúz a homokzsáknak, azután felém fordul. Sortot vett, de a
bokszkesztyűvel nem bajlódott. Az ujjpercei véreznek, mert lehorzsolta
őket.

– Ó! – sóhajtom. Körülnézek, meglátok egy műanyag ládában egy
törülközőt meg egy vizes palackot. Mellettük van a kesztyű, amelyet fel
kellett volna vennie. Bevizezem a törülközőt, odamegyek hozzá.

– Ez most csípni fog egy kicsit.

– Az istenit, Nikki! – Elrántja a kezemet, hogy a két tenyerébe foghassa az
arcomat. Szeméből eltűnt a korábbi sötét vadság. Azt hiszem, sikerült
elkergetnie a démont, amellyel küzdött. Vagy legalábbis az intenzíven
ápolják az illetőt. – Te jól vagy?

– Hát persze. – Ismét megfogom a kezét, gyöngéden letörölgetem zúzott
ujjperceit. – Csak miattad aggódom.

– Bántottalak téged. – Annyi fájdalom van a hangjában, hogy majd
megszakad a szívem.

– Nem – mondom. – Nem bántottál. Szükséged volt rám. Akarom is, hogy
szükséged legyen rám. – Felmosolygok rá, derűs próbálok lenni. – Azt
pedig, úgy hiszem, már megállapítottuk, hogy el tudok viselni egy kis
fájdalmat.

Tekintetéből arra következtetek, hogy nem méltányolja a
komolytalanságomat.

– Ez nem ugyanaz.

– Miért nem?

286

– Rohadt életbe, Nikki! Megmondtam, hogy soha nem bántanálak!

Vállat vonok, oldalra hajtom a fejem, felnézek rá.

– Elfenekeltél. A fenébe, még meg is korbácsoltál!

– Mert beindultál tőle. Az játék volt. Azért csináltam, mert meg voltam
veszve érted, és mert te is elélveztél.

Az ajkamat harapdálom. Szóról szóra igaza van.

– De amit most tettem... – Elfordul tőlem, és gyors egymásutánban kétszer
beleöklöz a levegőbe. – Az istenit! Berágtam valamitől, és dühömben
megbasztalak. Ez nem én vagyok!

Odamegyek hozzá, mindenképpen szót akarok érteni vele.

– Damien, nekem kutyabajom. Nem tudom, mi volt ez, de azt igen, hogy
felzaklatott téged, és hozzám jöttél. Akartam is, hogy hozzám gyere.

– Használtalak.

– Igen! – Kiáltani szeretném a szót. – És nem érdekel! Uramisten, Damien,
te nem egy vadidegen vagy az utcáról! Te az az ember vagy, aki... – Ám
erről nem beszélhetek. – Az az ember vagy, aki ismeri minden titkomat.
Aki elfoglalta az ágyamat és az agyamat. Ez a különbség. Nem érted? Úgy
használhatsz, ahogy éppen szükségesnek tartod, és elmondhatod nekem a
titkaidat, mert az sem változtat semmin.

Rám néz.

– Nem változtat? Kétlem.

A hangja egykedvű, de mintha kihívás rejtőzne benne.

Bizonytalanul ácsorgok, nem tudom, mit tegyek.

– Szólok Edwardnak, hogy vigyen haza – mondja végül.

Erre megtalálom a hangomat.

– Nem!

– Az istenedet, Nikki!

– Azt mondtam, hogy nem. – Közelebb húzódom hozzá.

– Nem bántottál meg engem. – Lábujjhegyre állok, hogy a fülébe
sugdoshassak. – Te is érezted, mennyire felizgultam. Úgyhogy szó sem
lehet erőszakról. – Fél kézzel kapaszkodom a karjába. A másik lassan
levándorol a mellkasán és a hasán a bokszeralsó derekáig.

– Nem – mondja, de hallom, hogy gyorsabban lélegzik, és izmai

287

megfeszülnek a várakozástól.

– A nem, az nem mindig jelent nemet – mondom. Térdre ereszkedem,
örülök, hogy itt van alattam a tornaszőnyeg. Damien farka kihegyesedik a
nadrágból. Megkeresem a sliccet, kihúzom.

– Nikki...

– En majd a gondjaimba veszlek. – Végighúzom nyelvemet a farkán.
Milyen hosszú és bársonyos! Sós. Olyan ízű, mint én. Tövig le akarom
nyelni. – Alkonyat – mondom. – Lehet a te szavad is.

De mielőtt kiejthetné a száján, körbehúzom a nyelvemet a makkján, mint
egy nagyon nagy, nagyon dekadens nyalókán. Egyre keményebb lesz, és
amikor biztos vagyok benne, hogy eljuttattam a robbanás küszöbére,
szopni kezdem, szívom, simogatom, magamat is egyre jobban begerjesztve
közben.

Érzem a teste változását, tudom, hogy közel jár a csúcshoz, ám ekkor
kihúzza magát a számból, fölemel, magához szorít, és megcsókol, ezúttal
gyengéden, kedvesen, azután ledől velem együtt a szőnyegre.

Szóra nyitom a számat, de az ajkamra illeszti az ujját.

– Pszt. Ne beszélj!

Kioldja az övemet, szétteríti alattunk a pongyolát, azután felkapaszkodik
rám. Szétteszem a lábamat, felhúzom a térdemet, és behunyom a szemem a
gyönyörűségtől, amikor belém fúrja magát.

Lassan csinálja, ez most tökéletes ellentéte annak, ahogy odafent
megbaszott. Ez szeretkezés. Megfogja a kezemet, kettőnk teste közé
csúsztatja. Szavak nélkül is megértem a parancsát. Annyira fölgerjedtem,
hogy az egész testem bizsereg, de azért simogatom a csiklómat, egyre
jobban áttüzesedek, Damien döféseinek ritmusára mozgok, amíg el nem
élvez, és alig pár pillanattal később én is ki nem elégülök.

Kimerülten hever mellettem a selyempongyolán.

– Úgy sajnálom – mondja. Ujjai lusta mintát rajzolnak a vállamra.

– És olyan dühös vagyok.

– Rám?

– Nem. Magamra.

– De miért? Azt hittem, már megegyeztünk abban, hogy az égvilágon
semmi baj sem történt odafent.

288

Rám néz, a pillantása forró a vágytól.
– Mert most, hogy az enyém vagy, már kibírhatatlan a gondolat, hogy
valaha is elveszíthetlek.

289

27

A dráma ellenére is jól alakul az este. Megjön Blaine, modellt állok neki, ő
fest, Damien csendesen ül egy széken, és figyel, négy teljes órán át. Utána
letelepszünk, borozgatunk, nézzük a holdat az óceán fölött. Damien
felajánlja Blaine-nek, hogy aludjon a szőnyegen a tornateremben, így
reggel megismételhetjük az ülést, aminek kilenckor vetünk véget, mert
Damien ekkor indul az irodájába.

Amikor tíz körül hazavetődöm, Jamie cédulája fogad, hogy meghallgatásra
ment. Szurkolok neki. Úgy döntök, hogy délelőtt lustálkodni fogok.
Damiennek délig tárgyalásai vannak, és bár szívesebben lennék az
ágyában, jól elvagyok így is, hogy a tévé előtt dögölhetek a lapokkal és
Lady Miauval.

Főzök egy bődön kávét, egy olyan csatornára kapcsolok, ahol régi filmeket
adnak, és megvitatom magammal, hogy csináljak-e nagymosást.

Éppen kezdődik a My Man Godfrey, és mivel ez az egyik kedvenc
vígjátékom, úgy döntök, hogy a mosás várhat.

Javában megy a stáblista, amikor megszólal a telefon. Felkapom a mobilt,
mert látom, hogy Ollie az.

– Ebédelhetnénk együtt? – kérdezi. – Korán, mert egykor megbeszélésem
van. Például tizenegykor? Ide tudnál jönni? Szólok a titkárnőmnek, hogy
rendeljen szendvicset.

– Ühüm, persze. Mi ilyen sürgős?

– Csak szeretnélek látni. Muszáj, hogy legyen oka?

Nem muszáj, hogy legyen, de tudom, hogy van, és félek, hogy Courtney az
– vagy ami még rosszabb, Jamie. Megígérem, hogy ott leszek, azután
beállítom a videót, hogy vegye föl a filmet. Most nincs időm, hogy
végignézzem.

Nem egészen egy óra múlva megérkezem Ollie irodájába, ahol már vár a
recepciós, és bevezet egy tárgyalóterembe, ahol Ollie megpakolta az
asztalt üdítővel és Subway-szendvicsekkel. Nem valami nagystílű, de
megjárja. Ollie még nincs itt, úgyhogy elszopogatok egy diétás kólát,
felbontok egy tasak chipset, és egyfolytában buzdítom magamat, hogy
együttérzést kell tanúsítanom. Jelen pillanatban senkinek sem teszek jót
azzal, ha lehordom, amiért elcseszett valamit.

– Hahó! – mondja, miközben benyomakodik a tárgyalóba egy
aktaköteggel.

290

– Kérlek, mondd, hogy azokat nem nekem hoztad!

Egy pillanatig nem érti, aztán felderül az arca.

– Nem, nem. A megbeszélésre. Bocs. Bolond két napom volt.

– Miért, mi van? – kérdezem. Komoly dolog lehet, ha kiszabadult a
mókuskerékből, hogy ide hívjon.

Megnyom egy gombot az asztalon. A függőleges roletták közeledni
kezdenek egymáshoz a tárgyaló két panorámaablakán. Egy perc múlva
már senki sem zavarhat minket.

– Nem fogsz örülni – mondja.

Hátradőlök a széken.

– Francba, Ollie! – mondom azonnali ingerültséggel. – Már megint
Damien? Kérlek, lennél szíves felhagyni ezzel, hogy az idősebb fiútestvért
játszod? Felnőtt vagyok! Tudok vigyázni magamra!

Pillája se rebben. Szerintem nem is hallotta, amit mondtam.

– Emlékszel Kurt Claymore-ra?

Nyelek egyet. A gyalázatos Kurt. Ez az, amire végképp nem számítottam
Ollie-tól.

– Ja – mondom udvariasan. – Rémlik valami.

– Az utóbbi öt évben igazgató volt egy houstoni iparvállalatnál.

– És?

– És Damien barátod ma reggel kirúgatta.

– Mi? – Érzem, ahogy belevájom a körmeimet a szék karfájába. – Ezt nem
tudhatod biztosan.

– Dehogynem – feleli Ollie. – Tudhatom. Közvetlenül sosem dolgoztam
Starknak, de Maynardnak igen. Én fogadtam fel a magánnyomozót, hogy
keresse meg Kurtöt. Sajnálom, Nik.

A szívem a torkomban dobog, a bőröm ragad. Damien kinyomoztatta
Kurtöt. Kirúgatta. Engem meg sem kérdezett. Nem is szólt róla. Csak
megtette.

– Gazdag és pökhendi, azt hiszi, ő az atyaisten, a világ pedig tartsa
szerencséjének, ha úgy táncolhat, ahogy Stark fütyül!

– Nem – mondom halkan, gépiesen. Zsibbadt vagyok. – Damien nem
ilyen. Ő csak engem védelmezett. Ő így véd meg engem.

291

– Igen? Úgy, mint Sara Padgettet?

Felkapom a fejem.

– Miről beszélsz?

– Ugye, tudod, kicsoda Eric Padgett?

A gyomrom görcsbe rándul. Rettenetesen félek, hogy mit fog mondani
Ollie.

– Igen – sikerül kinyögnöm. – A halott lány bátyja.

– Egyfolytában fenyegetőzik, hogy a sajtóhoz fordul, és ki fogja kürtölni,
hogy Stark ölte meg a húgát. Hetek óta azért mozgósítjuk Stark minden
befolyását, hogy ezt a barmot leállítsuk, de csak követelőzik. Pénzt akar,
és azzal fenyeget, hogy úgyis hazavágja Starkot. Azt hajtogatja, hogy
vannak itt nagyobb disznóságok is, nem az ő húga az egyetlen. Az egész
mégis úgy hangzik, mint a szabvány szarkeverés. Ahogy Beverly Hillsben
is megmondtam: elkönyveltük Eric Padgettet átlagos seggfejnek, aki pénzt
akar.

– Mi történt? – A hangom tökéletesen élettelen. Csak végig akarom
hallgatni az egész szörnyűséget, és aztán ki akarok szabadulni innen.
Egyedül kell lennem. Ezt fel kell dolgoznom.

– Stark tegnap kifizette. Ez így igaz! – teszi hozzá Ollie, amikor leesik az
állam. – Ugyanaz a Damien Stark, aki harcolni akart az utolsó csepp
véréig, hirtelen meggondolta magát, és kifizette azt a görényt. Semmi harc.
Semmi duma, hogy ő nem hátrál, meg hogy elmegy a végsőkig. Beadta a
derekát. Teljesen és tökéletesen.

– Hogy adta be? – kérdezem olyan halkan, hogy meglepődöm, amikor
Ollie válaszol rá.

– Tizenkétmillió-hatszázezer dollár határig!

– Ó, istenem! – Nem akarok beszélni, de a szavak kicsusszannak belőlem.
A számra szorítom a kezemet, és hunyorgok, hogy ne sírjak.

Ollie feszülten figyel, de én szinte nem is látom. Damient látom, ahogy a
telefont a füléhez szorítva járkál a teraszon, és Charles Maynarddal beszél
valamiről, amit nem értek. Meg még tizenkétmillió-hatszázezer dollárról.

– Ó, istenem – ismételem.

Ollie tekintetében nincs részvét.

– Lehet, hogy Stark csak megunta a szarkeverést. De én nem hiszem.
Szerintem a nyomait akarja eltüntetni. Veszélyes ember ez, Nik, mondtam

292

neked. Veszélyes. Te is tudod.

Gondolataim összevissza kavarognak, amikor odakormányozom viharvert
Hondámat Damien Stark malibui házához. Egyformán van bennük düh,
kifosztottság, félelem, hárítás, remény. Nem tudom, mit gondolok, vagy
mit gondoljak. Annyit tudok, hogy ez nem jó.

És hogy iszonyúan fáj.

Épp elmúlt dél, de bizonyosra veszem, hogy itthon találom.

Útközben felhívtam az irodáját, és a titkárnőjétől megtudtam, hogy
hazafelé tart.

A „haza” a műtermet jelenti a harmadik emeleten.

– Hahó, Szöszi! – üdvözöl Blaine, amikor belépek a lépcsőfordulóból a
műterembe.

– Nem gondoltam, hogy még itt talállak.

– Csináltam néhány színtanulmányt. Próbálom jól visszaadni az eget. – A
fejét csóválja. – Közelít, de még nem az igazi. – Alaposabban szemügyre
vesz, és aggodalmasan ráncolja a homlokát.

– Oké, mi a baj?

A festményre nézek. A képmásom ott a vásznon, valamivel több húst
szedett magára, de még mindig befejezetlen. Nyers vagyok, mintha
lenyúzták volna rólam a legfelső réteget, de abban a pillanatban azt
gondolom, hogy Blaine jól elkapott. Valóban így érzem magam. Mintha
Damien megnyúzott volna, mert látni akarta, mit rejtegetek, azután
otthagyott volna, sérülten, kiszolgáltatva.

Damien bejön a konyhából.

– Nikki! – Hallom a hangjában az örömöt, ami rögtön elpárolog, mihelyt
alaposan megnéz. – Mi baj?

– Na, én húzok – mondja Blaine.

Damien rá sem hederít, nem is válaszol. Csak engem néz.

Kivárom, hogy csukódjon az ajtó, azután mélyen beszívom a levegőt. A
szívem olyan keményen ver, hogy alig bírok beszélni.

– Neki is úgy dirigáltál, mint engem?

Látom a szemében az értetlenséget, és ettől felbőszülök. A haragomba
kapaszkodom, mert erőt ad.

– Sara Padgett... – mondom. – Az isten verjen meg, Damien, azt hiszed,

293

hogy nem tudom?
– Szerinted mit tudsz? – Olyan hideg a hangja, akár a jég.
– Tudom, hogy muszáj irányítanod. Az életedet. Az üzletedet. A nőidet.
Hogy mi történik az ágyadban. Még meg is értem – mondom.
Egy könnycsepp mégis kibuggyant, és most lefelé gördül az orrom mellett,
de azért összetartom magam. Most én irányítok. – Megerőszakoltak, igaz?
Azért van rá szükséged. Azért akarsz mindig te irányítani.
Igazolást keresve figyelem az arcát, de semmit sem látok. Üres és
kifürkészhetetlen.
– Nikki, én csak szeretek irányítani. Nem hiszem, hogy valaha is titkot
csináltam volna belőle.
Nem, nem csinált. De akkor is, olyan sok még itt a titok.
– Úgy kezdődött, mint egy játék? – kérdezem. – Őt is kikötözted?
– Az ágyhoz megyek, megfogom az egyik függönyt.
– Szép gyengéden rácsavartad a karjára? Azután a torkára?
Meséltél neki a kéjről és a kínról? – A hangom kásás, mert már patakzanak
a könnyeim. – Vagy – vagy baleset volt?
Már nem üres az arca, hanem mintha sötét felhők gyűlnének rajta.
Azt is érzem, hogy most ugyanolyan veszedelmes, mint a kitörni készülő
vihar.
– Nem én öltem meg Sara Padgettet!
Sikerül a szemébe néznem.
– Tizenkétmillió-hatszázezer okom van azt hinni, hogy te tetted!
Elfehéredik. Tehát igaz! Ó, édes istenem, mostanáig nem is hittem el, hogy
igaz!
– Honnan a pokolból tudsz te erről?
A bőröm ragadós, a gyomrom émelyeg, Attól félek, elhányom magam.
– Bizonyosan nem tőled – mondom. – Nem tartozik azok közé a dolgok
közé, amelyekben megpróbálsz nyitottabb lenni hozzám, mi?
Nohát, nem is hibáztathatlak.
– Hogy? – ismétli.
– Hallottam, ahogy telefonáltál! – csattanok fel. A többit kihagyom.

294

Beletúr a hajába.

– Nikki...

Fölemelem a kezemet.

– Ne! – mondom. Szabadulni akarok innen. Benyúlok a farmerem zsebébe,
előhúzom a bokaláncot. Mély lélegzetet veszek, és az ágyra ejtem.

Csak addig állok meg, amíg ránézek a nyers, félkész festményre.

Elszorul a torkom. Utána megfordulok, lesietek a lépcsőn.

Damien nem jön utánam.

Nem tudom, hogyan vészelem át a következő két napot.

Elmosódnak a jégkrém, a régi filmek és a tényleg nyomasztó country-
dalok ködében. Jamie kétszer kivonszol a medencéhez, merthogy a D-
vitamin jót fog tenni. Nem érzem jól magam tőle.

Semmitől sem érzem jól magam.

Összevissza alszom, és nem is izgatom magam miatta, mert nem kell
korán kelnem, ugyanis nincs állásom. Miután távoztam Damien házából,
az autóból felhívtam Bruce-t, és közöltem, hogy nem fogadhatom el a
munkát. El kell vágnom minden köteléket, amely Damien Starkhoz köt,
mert ha nem teszem, tudom, hogy visszatántorgok hozzá. Máris érzem,
hogy egy részem arrafelé rángat. Iszonyúan hiányzik.

Éjszaka fent vagyok, nappal alszom, és mindenfélét megtanulok olyan
termékekről, amelyeket kizárólag tévéműsorokban lehet látni.

Ezért nem tudom, milyen nap van, vagy hány óra, amikor erélyes
kopogtatás riaszt fel szendergésemből a díványon. Ordítok Jamie-nek,
hogy nyisson ajtót, de persze nincs itthon. A közelmúltban két
meghallgatáson volt, egyszer vissza is hívták, és bár vele örülök,
boldogtalan és magányos vagyok.

A kopogtatás folytatódik. Nyögök egyet, felülök.

Mikor helyreáll a vérkeringésem, azon kezdek gondolkodni, ki lehet ilyen
kitartó. Damien? Kétlem. Azóta nem hallatott magáról.

Nem magyarázkodott, azt sem nézte meg, hogy vagyok.

Mert helyesen döntöttél. Te csak egy kisállat voltál neki. Már ment is
tovább.

Na, bassza meg. Már megint szarul érzem magam.

Most már dörömbölnek.

295

– Jól van, na! Mindjárt! Egy perc!
Felállok, pislogok. Érzem, hogy püffedt az arcom. Mosatlan hajam kócos,
két napja ugyanabban a szakadt pizsamanadrágban élek, a trikómat
lekávéztam.
Siralmas vagyok, de fütyülök rá.
Az ajtóhoz trappolok a vastag zokniban, vigyázva, nehogy átessek Lady
Miaun, aki mintha örülne, hogy életjeleket mutatok.
Általában nem bajlódom ilyesmivel, de most veszem a fáradságot, és
kilesek a kémlelőn, nehogy Damien ilyen állapotban lásson.
Nem ő az. Rosszabb. Az anyám.

296

28

– Anya, te mit keresel itt? – kérdezem.

Elsuhog mellettem, kritikusan körülnéz, és fintorog. Utána az
ebédlőasztalhoz megy, és kihúz magának egy széket, de úgy, hogy csak az
ujjai hegyével érintse. Összekulcsolja a kezét az asztalon, egyenesen tartja
a hátát.

Utánamegyek, letottyanok a szemközti székre. Az asztalra könyökölök, és
az öklömre támasztom az államat.

Anyám rám mosolyog, ugyanazzal a műmosollyal, amelyet a bolti
pénztárosoknak és a benzinkutasoknak tartogat.

Ismét próbálkozom.

– Miért vagy L.A.-ben?

– Azt hiszem, ez nyilvánvaló – feleli. – Azért jöttem, hogy segítsek.

Biztos, hogy kissé meg vagyok zavarodva, mert nem tudom, miről beszél.

– Damien Starknál – mondja, mire gyomorgörcsöt kapok.

– Miről beszélsz, anya?

– Természetesen láttam a képet. És olvastam a szöveget.

Egyszerűen nem értem, miért nem mondtad el, hogy ilyen udvarlód van,
mint Damien Stark, holott ez az első jó hír, amit hallok rólad, amióta
ideköltöztél Los Angelesbe.

Üresen bámulok rá.

– Igazán, drágám! Ha ilyen emberhez próbálsz feleségül menni, mint
Damien Stark, vigyáznod kell, nehogy kiábrándítsd. Olyan könnyen
otthagyhat egy másik nő miatt.

Ja. Könnyen. Nyilván már meg is tette.

Végigmér, az ajka vonallá keskenyedik.

– Úgy látom, sok munkánk lesz. – Előhúzza Chanel retiküljéből a
telefonját. – Mi itt a közelben a legjobb fürdő? Először is a sminkedre
koncentrálunk. Hála az égnek, a hajad még mindig káprázatos, még
mocskosan is. Természetesen igazítani kell a végét.

Utána jön az új ruhatár, majd pedig a lakás. Ha Jamie különösebben
ragaszkodik valamihez, beadhatja raktárba.

– Szakítottam a pasival, anya.

297

Esküszöm, látom, ahogy elzöldül.

– Mit műveltél? – Olyan a hangja, mintha azt közöltem volna, hogy már
csak huszonnégy órám van hátra. – Mi a manóért tennél ekkora
bolondságot?

– Miért? – Kinyitom a számat, keresek valamit, amit mondhatnék.

– Mert az a mániája, hogy dirigál. Ismerős?

Feláll, olyan lassú, begyakorolt mozdulatokkal, ahogy akkor szokott
mozogni, ha dühös. Úrinő nem mutatja ki az érzelmeit. Úrinő nem ordibál.

– Te kis ostoba – mondja higgadt és hideg hangon. – Mert neked mindig a
magad feje után kell menned. Mert Nichole jobban tudja.

Mert egyedül Nichole tudja, mit kell csinálni.

– Ja, így is van, anya. Egyedül Nichole tudja, mit akar Nichole.

Az arca olyan merev, hogy szinte látom, hol repedezik a sminkje.

– Hálátlan vagy és kényeskedő. Nem hiszem el, hogy képes voltam
felborítani a naptáramat, és iderepülni, csak azért, hogy megnézzelek.
Most visszamegyek a szállodámba, te pedig gondolkozz el az életeden.
Azon, hogy mit akarsz, hova tartasz, és mit dobsz el. Amikor képes leszel
higgadtan és ésszerűen beszélni, akkor visszajövök.

Azzal sarkon fordul, az ajtóhoz vonul, és távozik. Még csak be sem csapja
az ajtót.

Zsibbadtan ülök. Tudom, hogy mozdulnom kéne, de nem bírok.

Csak ülök, bámulok, és úgy érzem, mintha kifolynék a testemből.

Nem tudom, tizenöt perc vagy tizenöt óra múlva kezd-e görcsölni a lábam,
amitől meg kell mozdulnom. Lenézek a kezemre, még mindig ökölbe van
szorítva. Lassan kilazítom az ujjaimat, és látom a tenyeremen a körmeim
nyomát. Egyikmásik olyan mély, hogy már majdnem a véresre karmoltam.

A kezemet bámulva tápászkodom fel. Mintha nem én lennék az, aki a
konyhába megy. Van egy késtartónk. Kiveszem belőle a húsvágót.
Meggyújtom a gázt, mert még a kábulatban is tudom, hogy sterilizálnom
kell a pengét. De a konyhában nincs tiszta szesz, és nem mehetek ki onnan,
mert akkor nem lesz bátorságom végigcsinálni.

Húzogatom a pengét a lángban, azután várok, hogy hűljön.

Rányomom a vasat a felkarom alatt a lágy húsra. Új hely az új kínhoz.
Vágni kezdek – azután teljes erőmből elhajítom a kést.

298

Nagyot koppan a falon, bele is horpad.

A világ elmosódik. Rájövök, hogy sírok. Felállok, körbefordulok a
konyhában. Eltévedtem, olyan rohadtul eltévedtem! Damient akarom, és
nem érdekel semmi! Öleljen át, szorítson magához, vigasztaljon!

Nem, nem, az isten verje meg, nem!

Lekapom a csepegtetőtálcáról a konyhai ollót, behúzódom a mosogatógép
mellett a sarokba. Lecsúszom a padlóra, megmarkolok egy vastag
hajtincset, levágom. Aztán még egyet. És még egyet.

Addig vágok, amíg kupacban áll körülöttem a haj.

Nézem, beletúrok. Ez az a haj, amelyet anyám úgy szeret. Amit Damien is
szeret.

Felhúzom a térdemet, szorosan átölelem, ráhajtom a fejemet, és zokogok.

Nem emlékszem, hogy visszamentem volna a szobámba. Nem emlékszem,
hogy ágyba feküdtem volna, de amikor kinyitom a szemem, Damien ül
mellettem. A tekintete szomorú és szelíd.

– Szia – mondja.

Damien. A szívem szárnyra kel, és lehull rólam a feketeség.

Megsimogatja a hajamat.

Felülök, és eszembe jut. A hajam!

– Ráférne egy kis mosás – mondja gyengéden. – Bár szerintem aranyos így
röviden.

– Miért vagy itt? Honnan tudtad?

– Jamie-től – mondja. – Napokon át hívogattam, hogy mi van veled. Azt
hittem, csak egy kis szabadságra van szükséged. De mikor jött az anyád...

Bólintok. Most már homályosan emlékezem, hogy Jamie dugott ágyba, és
közben szóltam neki, hogy itt járt az anyám.

Akaratlanul összerázkódom a gondolattól, hogy ismét találkoznom kell
vele.

– Még mindig itt van – mondom. – Mármint a városban.

– Nem – feleli. – Már nincs.

Nagyot nézek.

– Elmentem hozzá a szállodába, közöltem vele, hogy távoznia kell, aztán
hazaküldtem a géppel. – A pillantása felderül. – Grayson úgyis odáig volt,

299

hogy hadd tehessen már egy hosszabb utat vele, úgyhogy most megkapta,
amit akart. Anyád pedig rettentően örült, hogy magángéppel mehet.

Megilletődötten bámulok rá.

– Köszönöm.

– Már megmondtam, Nikki. Amire csak szükséged van.

A fejemet rázom.

– Nem, Damien, ne haragudj, én... ez lehetetlen.

Feláll. Azt várom, hogy haragudni fog, de csak aggodalmat látok az arcán.

– Sara miatt?

Kerülöm a tekintetét.

– Ó, a fenébe! – Visszaül az ágy szélére. Fölemeli az államat az ujjával,
hogy nézzek rá. – Valóban azt hiszed, hogy én öltem meg?

– Nem – vágom rá határozottan, szívből jövő őszinteséggel.

Arcomon legördül egy könnycsepp. – Sajnálom, Damien. Annyira
sajnálom.

– Csitt. – Letörli a könnyeimet. – Nincs semmi baj. Igazad van.

Nem én öltem meg. Még csak a városban sem voltam azon az éjszakán.
San Diegóban voltam. Charlesnak végre sikerült megszereznie a szállodai
térfigyelő kamera felvételeit. Majdnem az egész éjszakát átbeszélgettem a
bárban egy olyan cégnek a tulajdonosával, amelyet szerettem volna
megszerezni. Ezért rágott be Charles annyira, amikor kiegyeztem. Minden
együtt volt, amivel befoghattuk volna Eric száját, erre fizettem neki.

Feltámaszkodom az ágyban.

– Én sem értem. Miért akarnál...

– Két okból. Nem én tettem, de az istenfáját, sokkal előbb szakítanom
kellett volna Sarával, még mielőtt így elfajult a dolog.

Meg akartam szerezni a részvényeit a társaságnál, és meg is szereztem.
Kivásároltam pár másik részvényest is, így én lettem a főrészvényes.
Kiszorítottam Ericet, olyan embereket hoztam be, akik ismét mozgásba
tudták hozni a céget. Nagyon hamar nyereséges lett, és a részvények értéke
megnőtt. Ericé is.

Csak nézem, és nem tudom, hova akar kilyukadni.

– Mindeközben találkozgattam Sarával. Általában nem randevúzom, nem

300