Susanna Kearsley - Az emlékek háza

Miután Julia Beckett beköltözik egy régi, vidéki házba, egyre többször felidéződik előtte egy múltbéli, fiatal lány alakja. Pedig korábban sosem voltak látomásai. Talán a zegzugos épület hangulata okozza az érzékcsalódást? Nemsokára kiderül, hogy a titokzatos lány évszázadokkal korábban pont ebben a különös házban élt. Úgy tűnik, senki sem ismeri a későbbi sorsát. Vagy mégis lakik valaki a faluban, aki tudja, csak nem árulja el? Julia hamarosan a XVII. századi Angliában találja magát. Vajon képes lesz-e helyesen megfejteni-e a múlt titkait, és ezután visszatérve a saját idejébe, megváltoztatni az életét? Rájön-e majd, hogy körülötte ki kicsoda a múltban, és felismeri-e őket a későbbi életeikben, amikor a jelenben találkozik velük?

A mű eredeti címe: Susanna Kearsley: Mariana Copyright © 1994 by Susanna Kearsley Fordította: Bozai Ágota ISBN 978-615-5685-29-3 Magyar kiadás © 2020 Lettero Kiadó, Budapest Minden jog fenntartva. A könyv vagy annak részlete semmilyen formában – elektronikus, mechanikus úton vagy fénymásolatban – sem közölhető a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül. A szöveget gondozta: Lovass Gyöngyvér Szerkesztő: Takács Kriszta Nyomdai előkészítés és tördelés: Formula Stúdió Borítófotók: © Trevillion Images Borítókoncepció: Stahl Judit Borítóterv: Bárdosi Gábor Készült az AduPrint Kiadó és Nyomda Kft. ben Printed in Hungary

A könyvben szereplő karakterek a képzelet művei, a létező vagy létezett személyekkel való bármely hasonlóság teljes mértékben véletlen.

Susan Shepherdnek, aki a járatlanabb úton vezetett.

All day within the dreamy house, The doors upon their hinges creak’d; The bluefly sung in the pane; the mouse Behind the mouldering wainscot shriek’d, Or from the crevice peer’d about. Old faces glimmer’d thro’ the doors, Old footsteps trod the upper floors, Old voices called her from without. TENNYSON: Mariana Csörömpöl a kísértetes Majorház minden ajtaja, Zümmög a pók, a légy: te hess! Egértől népes négy fala. Majd ismert léptek zaja kél, … Most egy bizalmas régi árny Suhan be egyik ajtaján… Künn ismeretes hang beszél… S csak egyre szól: „Szívem nyugalmat E földön nem talál. Ah! elhagyott, ki üdvöt adhat, Bár jönne a halál! TENNYSON: Mariana (Prém József fordítása, Fővárosi Lapok, 1870. március 4.)

EGY A házat azon a nyáron láttam először, amikor ötéves lettem. Kedvenc exeteri nénikémhez tett hétvégi látogatásunkon apám költői hangulatba került. Így indultunk haza Oxfordira, és amikor az úton egy elágazáshoz érkeztünk, apám szándékosan balra fordult, pedig tudtuk, hogy a jobb oldali úton jutunk haza könnyebben. – A járatlanabb út – jegyezte meg álmodozó hangon. És mint a költő írta, ez a választás valóban nagyon fontosnak bizonyult. Ugyanis eltévedtünk. Sőt, olyan reménytelenül eltévedtünk, hogy anyám kénytelen volt elővenni a térképet. A napot eltakaró sűrű felhők mintha csak apám hangulatának égi kifejeződései lettek volna. Ebédidőre már esett is, pontosabban zuhogott. Anya édességet adott a bátyámnak, Tommy-nak és nekem. Észszerű próbálkozás volt, hogy ne bosszantsuk tovább apát, aki láthatóan annyira ideges volt már, hogy attól lehetett tartani, bármelyik pillanatban idegrohamot kap. A rózsaszín és fehér csíkos keménycukor olyan volt, mintha nagy üveggolyókat szopogattunk volna, és olyan hatásosan hallgattatott el bennünket, hogy ki kellett vennünk a szánkból, ha egymáshoz akartunk szólni. Mire elértük az első falusi házakat és boltokat, az arcom és a kezem ragacsos volt a cukortól, és új, fodros ruhám eleje csupa folt, csupa ránc. Sosem tudtam meg, miért állt meg apa éppen ott, ahol megállt. Mintha halványan emlékeznék arra, hogy egy macska szaladt át előttünk az úton, de lehet, hogy ezt egyszerűen egy túl nagy képzelőerővel megáldott gyerek emlékezete tárolta így. Akármi okból is, az autó megállt, és ekkor pillantottam meg a házat először. Átlagos, régi tanyaház volt, nagy, szögletes és masszív. Néhány fa állt körülötte, ezek adtak némi árnyékot. Sötéten csillogó palateteje rémisztőén meredek szögben kapcsolódott a viharvert, szürke kőfalakhoz. A szürkeség monotóniáját két vörös tégla kémény törte meg és sok-sok nagy, osztott üvegű ablak. A keretek fehérre voltak festve.

Az autó hideg ablaküvegéhez nyomtam az orromat, annyira igyekeztem még többet látni a házból. Aztán néhány különösen heves káromkodást követően apámnak sikerült újra életet lehelnie a motorba, és elindulhattunk. Anyám láthatóan megkönnyebbült, hátrafordult, és megnézte, mit művelünk a tesómmal. – Julia, ne… kérlek, ne csináld ezt – könyörgött. – Foltot hagy a bőröd az üvegen. – Ez az én házam – mondtam magyarázat helyett. Tommy, a bátyám egy sokkal nagyobb, elegánsabb házra mutatott, ami menet közben éppen ekkor tárult elénk. – Ez meg az én házam – vágott vissza diadalmasan. Ezt a játékot folytattuk egészen Oxfordig, amíg hazaértünk, és a magányos, szürke ház mintha elfelejtődött volna. Tizenhét év után láttam újra. Azon a nyáron lettem huszonkét éves, ezért élénken él az emlékeimben. Nem sokkal korábban vettem át a grafikusdiplomámat, és úgy éreztem, a lehető legtökéletesebb állást kaptam egy kis londoni reklámcégnél. A bátyám, Tom, aki három évvel volt idősebb nálam, akkor végzett Oxfordban, kiváló eredményekkel. Diplomája birtokában rögtön azzal okozott döbbenetét a szüléinknek, hogy bejelentette: anglikán pap szeretne lenni. A mi családunk nem volt különösebben vallásos, de Tom mintha tréfából tenné, fenntartotta kapcsolatát az egyházzal. A neve révén nem is igazán volt más választása. – Thomas Beckett, ugyebár – évődött anyánkkal. – Mi mást várhattatok volna tőlem? Nagykorúságunk kezdőpontjának az egyetemi tanulmányaink befejezését tekintettük, ezt akartuk megünnepelni azzal, hogy rövid vakációt teszünk együtt délre, Devonshire-be, a tengerpartra. Egy időre elfeledkezhetünk a szüleinkről, a felelősségeinkről, és kihasználhatjuk Dél-Anglia szokatlanul meleg és napos időjárását. Nem is csalódtunk. Nagyon kellemes hetet töltöttünk Torquay környékén. Kipihenten, vidáman és enyhe leégéssel indultunk haza. Tomot magával ragadta az optimizmus lendülete, ezért kinevezett navigátornak. Utólag visszagondolva ez egyáltalán nem volt bölcs dolog tőle. Bár nem vagyok különösen ügyetlen a térképekkel, elég

könnyen elvonja a figyelmemet a táj. Amint az elkerülhetetlen volt, egyszer csak letértünk a főútról, amit abból vettünk észre, hogy egymástól alig különböző apró falvakon haladtunk át. A sokadik ilyen falu után Tom ferde pillantással, szinte vádlón nézett rám. Mindketten anyánk cornwalli keltaságát örököltük (cizellált arcvonások, magas termet). A sötét haj és szemszín rajtam inkább pajkosnak, mint egzotikusnak hatott, Tomnál viszont, ha akarta, egészen fenyegető tudott lenni. – Meglátásod szerint most hol lehetünk? – kérdezte vészjósló udvariassággal. Kötelességtudóan megnéztem a térképet. – Whiltshire megyében, azt hiszem – feleltem. – Valahol a közepén. – Hát ez igazán pontos helymeghatározás. – Nézd, megtehetnéd, hogy nem játszod a nehézfejű bunkót, és a következő kocsmában megkérdezhetnéd, merre vagyunk – jegyeztem meg, amikor beértünk a nyolcadik faluba. – Igazán, Tom, legalább olyan nehéz ember vagy, mint apa… A mondat hirtelen sikításban ért véget. Ezúttal nem csak képzeltem. Hatalmas vörös macska futott át az úton, közvetlenül az autónk előtt. A fékek tiltakozva csikorogtak, ahogy Tom tövig nyomta a pedált. A következő pillanatban pedig leállt a motor. – A büdös francba! – Egy lelkész nem beszélhet így – emlékeztettem a fivéremet, ő pedig önkéntelenül elmosolyodott. – Ezt ki kellett adnom magamból. Ez volt a kifogása. Nevetve néztem ki az ablakon, ám rögtön megdermedtem. – Ezt nem hiszem el! – Tudom – fejezte ki egyetértését a bátyám. – Piszokul nincs szerencsénk. A fejemet ingattam. – Nem. Nézd, Tom… Ez az én házam. – Tessék? – Az én szürke házam. Nem emlékszel? Együtt voltunk, az egész család. Akkor is egy macska rohant át az úton, és apa kocsija

lefulladt. – Nem emlékszem. – Helen nénitől visszafelé – magyaráztam. – Nem sokkal az ötödik születésnapom után. Esett az eső, apa rossz utat választott, egy macska futott az útra, kénytelen volt leállítani az autót. A bátyám úgy nézett rám, mint tudós egy különös új példányra, és a fejét ingatta. – Nem, egyáltalán nem emlékszem. – Pedig megtörtént – állítottam határozottan. – A kocsi pontosan itt állt meg, akkor láttam meg ezt a házat. – Ha te mondod… Az autó újraindult, Tom az út szélére manőverezett, hogy jobban lássam az épületet. – Mit gondolsz, mit jelent ez? – kérdeztem. – Szerintem azt, hogy a családunk eléggé peches a wiltshire-i macskák vonatkozásában – felelte Tom. Úgy döntöttem, ezt inkább nem veszem figyelembe. Mintha meg sem hallottam volna. – Mikor építhették? Tom előrehajolt, alaposabban megnézte. – Tizenhatodik század végi, tizenhetedik század eleji, szóval Erzsébet királynő vagy Jakab király idejéből való, biztosan nem későbbi. El is feledkeztem arról, hogy Tom a tanulmányai során nagyon megszerette az építészeti témákat. Ráadásul mindig mindent tud. – Szeretném közelebbről megnézni – jelentettem ki vágyakozva, de Tom bosszús pillantást vetett rám, fölegyenesedett, és a faluba vezető utat nézte. – Én nem – felelte. – Nem fogok belesni valakinek az ablakán csak azért, hogy a kíváncsiságodat kielégítsük. Továbbhajtott, és a háztól nem messze beálltunk a Red Lion nevű fogadó parkolójába. Tekintélyes, félig favázas építmény volt, nagyon régi zsúptetővel. Sebtében tákolt teraszra helyezett asztalok várták az ebédelni érkezőket. Én a kocsiban maradtam, úgy beszéltük meg, hogy átveszem a vezetést, Tom közben bement, hogy legurítson egy sört, és megkérdezze, merre jutunk vissza a legkönnyebben a főútra.

Túlságosan lefoglalt a gondolat, vajon mennyi az esélye annak, hogy kétszer tévedünk el ugyanazon a helyen, így teljesen elfeledkeztem arról, hogy megkérjem a bátyámat, kérdezze meg a falu nevét. Újabb nyolc év telt el, mire újra eljutottam Wiltshire-be, Exbury környékére. * * * Április eleje volt, két hónappal a harmincadik születésnapom előtt, és ezúttal nem úgy érkeztem a házhoz, hogy eltévedtem. Londonban éltem, egy kis bérelt lakásban. Bár Helen nénikém, apánk nővére, akit oly sok évvel ezelőtt az egész családunk meglátogatott, meglepő módon rendkívül nagylelkű örökséget hagyott rám, ragaszkodtam a bérelt lakáshoz. Helen nénivel mindössze kétszer találkoztam, ezért rejtély számomra, miért hagyott rám ilyen szemérmetlenül hatalmas összeget. Talán azért, mert én voltam az egyetlen lány a családban, ahol túlnyomórészt fiúk születtek. Apám szerint Helen néni egész életében megrögzött, sőt megátalkodott feminista volt. – Saját szoba – jegyezte meg Tom határozott, szónoki hangon. – Azt hagyta rád a nénikénk. Nem olvastad a Virginia Woolfregényt? Saját szobánál sokkal többre elég volt az a pénz, de fogalmam sem volt, mit kezdjek vele. Tom kifejezetten visszautasította, hogy megosszam vele az örökségemet, a szüleim pedig kijelentették, hogy nekik sincs szükségük rá, mivel gondtalanul, jólétben élnek, amióta apa a sebész orvosi állásából nyugdíjba vonult. Elpasszolási lehetőségek vége. Meglehetősen elfoglalt voltam akkoriban, éppen áttértem a grafikai tervezésről az illusztrációra; ezt a területet érdekesebbnek és jövedelmezőbbnek találtam. Ráadásul gyorsan mellém szegődött a szerencse, mert már az első munkám egy rendkívül tehetséges szerzővel hozott össze, és egy mesekönyv-sorozat illusztrálása révén elég jó nevem lett a szakmában. Onnantól rendesen megfizettek, és a megélhetésem biztosítva volt. Éppen azon a héten kaptam megrendelést egy újabb kötet illusztrálására, amely a világ

legendáit és meséit mutatta be. Nagy izgalommal töltött el a feladat, és úgy terveztem, hogy az év nagy részére lefoglal. Úgy örültem, hogy madarat lehetett volna fogatni velem. Általában a családommal szoktam megünnepelni, ha ehhez hasonló szerencse ér, a szüleim azonban éppen a világ másik végén vakációztak, Tom pedig a húsvéti szertartásokkal volt elfoglalva. Így a második legjobb megoldást választottam, és barátokkal töltöttem egy hetet Bath városában. Hazaúton, hétfőn reggel túl forgalmasnak találtam a főutat, ezért észak felé tértem le, és a Kennet-folyó lankás vidékén tartottam London felé. Hűvös, mégis tökéletes tavaszi nap volt, az út menti fák éppen leveleiket bontogatták. Az évszak iránti lelkesedésből lehúzott ablak mellett vezettem, a levegőben eső, föld és virágok édes illata áradt. Kis Peugeot-m nehéz pöfögéssel haladt felfelé egy kisebb hegyen. Miután átjutottunk, visszanyerte sebességét, én pedig az előttem elterülő széles kanyart szemléltem, ahol az út sekély völgybe futott a folyón átívelő keskeny híd előtt. Amikor áthaladtam a hídon, tarkótájt enyhe bizsergést éreztem; ujjaimat nagy várakozással szorítottam a kormánykerékre. A legmeglepőbb az egészben az volt, hogy ezúttal egyáltalán nem lepődtem meg, hogy megpillantottam a házat. Valahogy szinte számítottam rá, hogy előttem lesz. Lelassítottam, majd megálltam, közvetlenül a házhoz vezető kavicsos út előtt. Nagy, zsemleszínű macska osont át semmivel nem törődő macska-magabiztossággal az úton. Rám se hederített, eltűnt a magas fűben. Ha valami háromszor fordul elő az ember életében ugyanúgy, az még macska nélkül is kívül esik a véletlen egybeesések tartományán. Azzal biztattam magam, hogy akárkié a ház, nyilván nem ellenezné, ha egy picit körülnéznék… Tétovázva az ajkamba haraptam. Tarka seregélyek csapata rebbent fel mellettem, a szürke kőház felett összegyűltek, változó alakú gyönyörű felhőként szálltak, és egy szempillantás alatt eltűntek. Számomra ez döntő tényező volt. Anyámtól a külsején kívül cornwalli őseinek gyanakvó természetét is örököltem – a tarka seregélyeket saját mitológiám szerint jó ómennek tartottam. Kora gyermekkorom óta valahányszor seregélycsapatot láttam, számomra azt jelentette, hogy valami nagyon jó fog történni. Tom, a bátyám

következetesen próbált rámutatni ennek a hitnek a tévességére. Emlékeztetett, hogy a tarka seregély egyáltalán nem ritka madár az angol vidéken, és hogy megjelenése és a boldogságom közötti kapcsolat legjobb esetben is véletlen. Nem tudott meggyőzni. Csak azt tudtam, hogy a seregélyek sosem vezettek félre. Láttam, hogy a ház felett megfordultak és felemelkedtek, és hirtelen döntöttem. Az anyósülésről felkaptam a dzsekimet, kiszálltam a kocsiból, és nagy igyekezetemben majdnem az árokba estem. Tény, hogy nem éppen látogatáshoz voltam öltözve. A dzsekimet felhúztam a gyapjúpulóveremre, de ettől nem lett szalonképesebb a megjelenésem. A hajamba túrtam; reménytelen kísérlet, hogy kócos fürtjeimet lesimítsam, de a nyirkos szél tönkretette minden igyekezetemet. Milyen kifogással álljak elő? Eltévedtem? Egy pohár vizet kérek? Az autó romlott el? Visszanéztem kopott Peugeot-mra, és bólintottam. A kocsi lesz az indok, határoztam el. Az egészen hihető. A szövegemet próbálgattam magamban, ahogy átmentem az úton, és elindultam a kavicsos bejárón. Viharvert tábla állt a telek szélén, egy fa törzsére szegezve: „Magánterület, idegeneknek szigorúan tilos a belépés.” Megkopott vörös betűk. Eltántoríthatatlanul haladtam tovább. Reméltem, hogy a lépteim okozta kavicscsikorgás az itt élők fülének nem olyan harsány, mint az enyémnek. A ház pontosan olyan volt, mint ahogy emlékeztem rá; ugyanazok a vörös kémények, ugyanazok a szimmetrikusan elhelyezett fehér ablakok, ugyanazok a durván faragott, szürke kőből emelt falak a meredek tető alatt. Csak az ajtó változott. Mindig úgy képzeltem, hogy barna, de most azt láttam, hogy sötétzöld. Éles kontrasztban állt a környező masszív kőportállal. Kopogtam. Három erőteljes ütés a nehéz faajtón. Mivel semmi választ nem kaptam, arra a következtetésre jutottam, hogy senki sem fog ajtót nyitni. Ami azt jelenti, hogy senki nincs otthon. Örömmel állapítottam hát meg, hogy mivel senki nincs a házban, senkit nem zavarok, ha körüljárok egy kicsit a ház mögött, és bepillantok néhány ablakon. Miután így igazoltam magamnak a birtokháborítást, visszaléptem a kavicsos útra, és elindultam rajta a ház északi oldala felé.

Az ösvény hirtelen véget ért egy alacsony, nagyon meredek tetejű kőépületnél. Valószínűleg az lehetett az istálló, de az egyik nyitott állásból kilátszó autó-lökhárító nem hagyott kétséget jelenlegi használatával kapcsolatban. Lélegzetelállítóan gyönyörű látvány tárult elém onnan, ahol álltam. Sík vetések, lágyan ívelő lankák, itt-ott sötétzöld fák, buja bokrok. Nem volt udvar, bár a ház mögött körülbelül százlépésnyire egy kőhalom jelezte, hogy egykor határfal lehetett. És bár három tölgyet, egy gyümölcsfát, számos bokrot láttam a ház előtt, a hátsó fal mellett csak egy göcsörtös törzsű, magányos nyárfa állt, ezüstzöld leveleit rezgette a szél. Az épület sötétzöld ajtaján régimódi zár és kilincs, valamint ugyanolyan sor fehérre festett osztott ablak volt. Lábujjhegyen közelítettem, közelebb hajoltam, egyik kezemet az üveghez tapasztva védtem szememet a visszatükröződő napfénytől. Konyha, talán kamra ablaka volt. Egy polcon konzerveket láttam, mellette egy régi porcelánmosogatót. Éppen elmozdítottam a fejem, hogy jobban belássak, amikor hirtelen férfihang szólalt meg mögöttem: – Nincs itt. Barátságos hang volt, kicsit távolabbról szólt. De ezt akkor rögtön nem érzékeltem. Meglepetten fordultam hátra. Először senkit nem láttam, de ahogy ott álltam, férfialak vált el a leomlott kőfal mellől, és elindult felém a füvön. Fiatal férfi volt, talán öt évvel idősebb nálam. Durva vászonnadrágban volt, és bőr munkakesztyűt viselt, ami furcsamód középkorinak tűnt. – Nem akartam megijeszteni – szabadkozott. – Csak azt akartam mondani, hogy ha Eddie-t keresi, nincs itt. Már egészen közel jött, annyira közel, hogy láttam, gesztenyebarna a haja, palaszürke a szeme, amelyeket így összességében jellegzetesen skót vonásoknak találtam. – Ön Eddie barátja? – kérdezte. Tagadóan ingattam a fejemet. – Rokona? – Nem. – Javamra legyen írva, hogy kicsit elpirultam. Úgy sejtettem, hogy az elromlott kocsi hamis indoka felett nem siklik át ez a szúrós, szürke tekintet. – Nem ismerem a tulajdonost. Hamarosan visszajön?

A férfi féloldalra biccentve a fejét hosszan méregetett, amivel a bátyámra emlékeztetett. – Remélem, nem – felelte teljesen közömbös hangon. – A múlt héten temettük el. – Ó, nagyon sajnálom, igazán nagyon sajnálom. Mélyen elpirultam. – Semmi gond – vont vállat. – Szóval csak körbekíváncsiskodik? Az arcom már rákvörös lehetett, és valahogy úgy éreztem, a férfi élvezi nyilvánvaló feszélyezettségemet. Eltelt egy hosszú pillanat, mire eljutott a tudatomig, amit mondott, és ekkor a zavarom hirtelen elmúlt. Gyorsan felnéztem. – Ezek szerint eladó a ház? – Igen. Meg akarja nézni? – Meg akarom venni. Huszonöt évet vártam erre a házra. A férfi összevonta a szemöldökét, mire teljesen abszurd módon elmeséltem neki „A ház és én” történetet, amit csodálatra méltó türelemmel hallgatott. Nem úgy tűnt, mint aki nagyon érdekesnek találta. Amikor a sztori végére értem, másodszor nézett rám. Ezúttal még feltűnőbb volt a bátyámmal való hasonlósága. – Nos, akkor Mr. Ridley-vel kell beszélnie – szólalt meg komoly, megfontolt hangon. – A főutcán találja. Nálam nincs kulcs, különben magam engedném be. – Lehúzta az egyik kesztyűjét, és a kezét nyújtotta. – Amúgy Iain Sumner vagyok. – Julia Beckett. Amikor megláttam a kezét, biztosan megváltozott az arckifejezésem, mert újra elmosolyodott, és lenézett az apró hasadásokkal sebzett bőrére. – Szedercserje – magyarázta. – Teljesen benőné a kertemet, ha nem ritkítanám. Nem fáj – bizonygatta, és visszahúzta kezére a kesztyűt. – Azt hiszem, legjobb lenne, ha folytatnám a munkámat. Sok szerencsét a házhoz. – Köszönöm – mondtam, illetve inkább utánaszóltam, mert olyan gyorsan távozott, hogy ekkorra hallótávolságon kívül volt. Öt perccel később már a Ridley és Stewart Ingatlanügynökség irodájában ültem. Bevallom, nem sok mindenre emlékszem abból,

ami azon a délutánon történt. Mr. Ridley a jogi feltételekről és körülményekről beszélt, az átruházás folyamatáról, egyéb formaságokról, nem is figyeltem rá. – Egészen biztos abban, hogy nem akarja előbb megszemlélni az ingatlant? – tette fel a kérdést Mr. Ridley. – Láttam az ingatlant – jelentettem ki meglehetősen magabiztosan. Úgy találtam, hogy semmi szükség ilyen formalitásokra. Hiszen az én házam. Az én házam. Olyan szorosan öleltem magamhoz ezt a tudatot, mint egy gyerek a rég áhított ajándékot, amikor aznap este bekopogtam a hampshire-i Elderwel község Szent Istvántemplomának ajtaján. – Gratuláljon nekem, tiszteletes úr —jelentettem ki a döbbent bátyámnak ragyogó mosollyal. – Mondhatni szomszédok lettünk. Ma vettem egy házat Wiltshire-ben.

KETTŐ – Azt hová tegyem, Miss? A fiatal, szőke költöztető munkás olyan könnyedén emelt fel egy nehéz, kárpitozott fotelt, mintha csak gyerekjáték lett volna. Megállt vele a folyosón, megkérdezni, merre vigye. Éppen eléggé el voltam foglalva. Szorosan megpakolt dobozaim egyikében próbáltam megtalálni az én régi, szeretett porcelán teáskannámat, mielőtt a konyhában feltett teavíz felforrna. Zavartan pillantottam hátra. – A hálószobámba – feleltem. – A lépcsőn fel, jobbra az első ajtó. Ujjaim pontosan abban a pillanatban simultak a teáskanna ismerős fülére, amikor a vízforraló fülsiketítő hangon jelzett. Elzártam a gázt, tealeveleket kanalaztam a kannába, forró vizet öntöttem rá, és félretettem, hogy kiázzon a teafű. – Miss Beckett – szólított meg Mr. Owen, a költöztetők vezetője. A hátsó ajtónál állt, mellette egy másik segédje, arca kipirult az erőfeszítéstől. – Meghoztuk a konyhaasztalát. Azt hiszem, jobb, ha hátulról emeljük be. Nagyon nem szeretnék horpadást okozni vele a hall szép faburkolatán. Természetesen rögtön elálltam az útból, magammal húzva egykét dobozt is. – Éppen most készítettem teát. Van kedvük velem tartani? Ó! – Hirtelen eszembe jutott, hogy mégsem tudok teát felszolgálni nekik. – A csészéket még nem csomagoltam ki. – Semmi gond, Miss – felelte Mr. Owen vidáman. – Van egy egész doboznyi egyszer használatos poharam a kocsiban. Én mindig minden eshetőségre felkészülök. A szőke költöztetőmunkás visszajött, és kissé csodálkozva nézett rám. – Egészen biztos, hogy az első ajtó jobbra, Miss? Nekem nem úgy tűnik, mintha az hálószoba lenne. Nagyon kicsi, és csak egy festőállványszerű valami van benne.

A homlokomhoz kaptam, bocsánatkérőn mosolyogtam. – Elnézést, a harmadik ajtó jobbra. A nagy hálószoba a ház északi oldalán. – Rendben, Miss – felelte, és már ott sem volt. – Mindig van egy kis izgalom, ugye? – szólt Mr. Owen, és az éléskamra falához csúsztatták az asztalt. – Hamar elrendeződik minden. Szerintem bútorból ez volt az utolsó. Már csak dobozok maradtak kint. Megyek, hozom a poharakat. Mr. Owen valóságos csoda volt. Nála rendszeretőbb emberrel nem találkoztam. Nagyon rászolgált a borravalóra, amit adni készültem. Amikor három héttel korábban megvettem a házat, nem gondolkodtam azon, hogyan fogom a holmimat Londonból elszállíttatni ide. Ám amikor visszatértem bloomsburyi lakásomba, és kezdtem összepakolni, rájöttem, hogy profi segítségre van szükség. A Viktória korabeli hálószoba-garnitúrámon kívül – az is Helen néni hagyatéka – a nappalit is ki kellett pakolni, a konyhabútorokat, a műtermem minden felszerelését, a rajzasztalomat, no meg azt a néhány száz könyvet is, amelyeket londoni éveim alatt könyvvásárokon és antikváriumokban összeszedtem. Egy közeli barátom ajánlására Mr. Owent hívtam, ő pedig sietve jött a megsegítésemre, akár egy középkori lovag reinkarnációja. A lakásomban kezelhetetlennek tűnt a sok felcímkézett költöztetődoboz. A házban viszont alig lehetett észrevenni ugyanezeket, eltörpültek az épület tereiben. Nagy örömömre a régi ház belülről legalább annyira tetszett, mint kívülről. Tökéletesen megfelelt hagyományos stílust kedvelő ízlésemnek. A főbejáraton belépve tölgyfa burkolatú előtérbe jutottunk. – Eredeti tizenhetedik századi – jegyezte meg Mr. Owen első pillantásra. – Ráadásul nagyon jó minőség. A szalon és a dolgozószoba közvetlenül a haliból nyílt, előbbi balra, utóbbi jobbra. A lépcső mellett keskeny folyosó vezetett a konyhába. Az ebédlő, a konyha és a régimódi éléskamra foglalta el a földszint hátsó felét. Nagy, világos ablakai a kora tavaszi virágokkal tarkított, lankás, zöld mezőre néztek. Az előcsarnok közepén tölgyfa lépcső vezetett fel az emeletre, ahol négy hálószoba volt. Magamnak a legnagyobbat választottam, azt, ami a ház északi oldalán húzódott, a dolgozószoba és az

éléskamra fölött. Saját kandallója volt és egy nagy komód a padlásra vezető lépcső alatt. Emeleti dolgozószobának a kis hátsó hálót választottam, és úgy döntöttem, hogy a két első szobát egyelőre raktárnak használom, amíg berendezkedem. A dolgozószobám és a hálóm között hatalmas fürdőszoba volt, ami meglehetős luxus egy ilyen régi házban. Volt némi recsegés, csikorgás természetesen, a csővezetékek tiltakoztak, és a nedvességtől itt-ott mái lőtt a gipszvakolat az emeleti ablakok mellett, de semmi olyan hiba nem volt, amit ne lehetett volna rendbe hozni. – Szép régi háza van – jegyezte meg Mr. Owen, ahogy leült mellém egy ládára, és a kezembe nyomott egy papírpoharat. – Jól értettem, hogy az 1580-as években épült? – Ezt mondta az ingatlanügynök – bólintottam. Erős teát töltöttem a költöztetőcsapat vezetőjének és a két verejtékező szállítómunkásnak, aztán leültem rögtönzött ülőhelyemre, és élvezettel kortyolgattam a gőzölgő italt. – Sajnos nem sokat tudok a ház történetéről. – Ó, kétségem sincs afelől, hogy a falusiak mindent elmesélnek majd, ha megkéri őket, de akár kéretlenül is – jegyezte meg bölcsen Mr. Owen. – Az ilyen régi házaknak mindig van múltjuk. A legtöbbjüknek ráadásul elég érdekes. Naphosszat lapozhatja a történelemkönyveket, de öt perc alatt többet tud meg a házról, ha beül egy pint sörre a kocsmába. – Ezt mindenképpen észben tartom. A két fiatalabb férfi illedelmes csendben iszogatta a teáját, türelmesen várták, hogy Mr. Owen befejezze a csevegést, és jelt adjon nekik, hogy ideje folytatni a munkát. A főnök a második csésze tea után felállt. Ebben a pillanatban szörnyű zörej hallatszott a hallból. Rögtön felugrottam. – Csak a bejárati ajtó, Miss – magyarázta az egyik fiatal rakodó. – Tudja, a sarokvasak be vannak hajolva, és a zár sem valami masszív szerkezet. Egy erősebb széllökés kinyitja. Mr. Owen azonnal megvizsgálta az ajtót, védőburkolatot tett a belső kilincsre, hogy ne sérüljön tovább a tölgyfa burkolat, és azt javasolta, hogy a lehető leghamarabb cseréltessem le a zárat. – Az ember nem lehet elég óvatos – szólt atyai tanácsa.

A három férfi kevesebb mint egy óra alatt lepakolta és elrendezte a maradék holmimat. Fél háromkor már egyedül álltam az ajtó előtt, utolsót integettem a távozó furgon után, és ekkor, először, nagyon elbizonytalanodtam a ház miatt. Amúgy ez meglehetősen jellemző volt rám. Hirtelen rám tört a felismerés, hogy milyen nagy jelentősége van az életemben annak, amit tettem. Ilyen elbizonytalanodást sem a bátyám leplezetlen szkepticizmusa, sem a szüleim telefonon adott szelídebb tanácsai és példázatai sem voltak képesek elérni nálam. Mindenkinek azt mondtam, hogy a munkámat Exburyből is ugyanúgy el tudom végezni, mint Londonból. Sőt Exburyben valószínűleg jobban is tudok dolgozni, nem tereli el a figyelmemet a város ingergazdag környezete. Az ingatlan pedig bölcs befektetés. Az, hogy otthagyom az ismerős környezetet, a baráti körömet, és egy teljesen idegen közösségbe költözöm, nem tűnt nagyon fontosnak. Egészen eddig a pillanatig. Enyhe vágyódás tört rám kicsi, harmadik emeleti lakásom iránt, hiányzott folyosóvégi szomszédom, Angie, akire mindig számíthattam, ha a délután kellős közepén kedvem támadt egy csésze kávéra és egy kis pletykálkodásra. Ez a vágyódás azonban egy szempillantás alatt elillant, amikor a hallból beléptem a földszinti dolgozószobámba. Kellemes, békés helyiség volt; enyhe citromolaj-illatú, üres könyvespolcok, első ránézésre lakájosnak tűnő kandalló, ami közvetlenül az emeleti, a hálószobában lévő kandalló alatt állt. Reggel, amikor megérkeztünk, bőséggel áradt be a napfény az ablakon; széles, rombusz alakú fényfoltokat vetett régi kanapém kárpitjára. Mostanra azonban már sötétedni kezdett. A kanapén kívül csak egy hozzá illő fotelt, egy egyszerű diófa íróasztalt és széket hoztam. Ezek éppen ki sem látszottak a könyves dobozaim és a dossziém alól. Nagyon csábító volt itt kezdeni az elrakodás hosszadalmas műveletét, tapasztalatból tudtam, hogy ettől milyen könnyen elkalandozhat a figyelmem. Elég egy kedvenc régi könyv egy doboz mélyéről, és a délután hátralévő részét rögtön minden másról megfeledkezve tölteném. Az lesz a legjobb, ha a dolgozószobát hagyom legutoljára, érveltem magamnak, ezért úgy döntöttem, a leglogikusabb és legpraktikusabb helyen kezdem: a konyhában.

Vonakodva csuktam be a dolgozószoba ajtaját, és átmentem a ház hátsó részére, ahol a következő néhány órában olyan hevülettel vetettem rá magam a dobozokra, hogy anyám nagyon büszke lett volna rám. A kemény munkától a végén csupa por voltam, így aztán – mint kedvenc mesémben a kis vakondot – elfogott a friss tavaszi levegő utáni vágy. Szélesre tártam a hátsó ajtót, és kiléptem a szabadba. Élveztem a bőrömet simogató enyhe szellőt. Tenyeremet a farmernadrágomhoz dörzsöltem, a combomon töröltem le a kosz nagy részét, aztán megpihentem egy kicsit. Jó érzés volt a szabadság. Tekintetem azon a kőhalmon állapodott meg, amelynél Iain Sumner állt azon a napon, amikor megvettem a házat. Kíváncsian indultam el arra. Úgy harmincméternyi távolságra volt a háztól, jóval a telkem határán túl, és bár valószínűtlennek tűnt, hogy egykor egy kerítés része lehetett, túl szimmetrikus volt ahhoz, hogy természetes képződmény legyen. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy a kövek L alakban vannak elrendezve. Az L hosszabb szára a házam falával párhuzamos. A fal helyenként nem sokkal volt magasabb nálam, és az L belső szegletében valaki kertművelésre készítette elő a talajt. A sötét föld el volt gereblyézve, frissen trágyázva, vetésre, ültetésre kész. – Szóval megvette. Összerezzentem, és megfordultam Iain Sumner hangjára. Egyáltalán nem volt kis termetű, és rejtély volt számomra, hogyan tudott úgy átjönni az udvaron, hogy nem hallottam meg. Gyorsan magamhoz tértem, legragyogóbb mosolyommal tudtam üdvözölni. Durva vászonnadrágot és vastag, barna pulóvert viselt, szürke szemével viszonozta a mosolyomat. – Szóval tényleg megvette a házat – ismételte. Kijelentés volt, nem kérdés, de válaszoltam: – Igen. – Jobb, ha tudja: az elmúlt pár hétben az egész falu magáról beszélt. Mr. Ridley elterjesztette, hogy maga művész, londoni, ezért hát mindenki meglehetősen kíváncsi. Ha nincs néhány gyalázatos

életvitelű bohém barátja, akiket hétvégenként meginvitálhat, jobb, ha szerez néhány ilyen alakot, különben az egész falu csalódott lesz. Fölnevettem. – Attól tartok, elég unalmasnak fognak találni. Bohém barátaim még nincsenek. – Egyetlen rosszéletű, fekete bárány családtagja sincs? – Ők már mind kivándoroltak Új-Zélandra. Most a szüleim is ott vakációznak, vagyis a közeljövőben csak a bátyámat tudom vendégségbe hívni – árultam el. – A bátyám viszont lelkész. – Nos, ha így van, akkor így van. – Úgy éreztem, szívesen fogadta az információt, oldalra billentette a fejét. – Mit szól a kertemhez? – Nagyon szép – feleltem. – Ez tehát a maga földje? – Nem – felelte a fejét ingatva. – Egy barátomé. Szívességből művelem neki. Nem sok növénynek van hely, talán csak néhány virágnak. – És szederbokornak – tettem hozzá, mert eszembe jutott a keze. – Aha – felelt fanyar mosollyal. – Szeder nélkül nincs kert. Megérintettem a kőfalat, tetszett a nap melengette téglák érdessége. – Mi volt ez a hely? – kérdeztem. – Azt mondják, galambház. Galambokat tartottak benne. Bár mostanra nem sok maradt belőle. – Nagyon régi? – Azt hiszem, a házzal egyidős. Ha nem régebbi. – Ezek szerint akik itt éltek, eredetileg gazdálkodók voltak? – Talán urasági földbérlők. Bérlőgazdák, így mondják errefelé. A föld, amin most áll, uradalmi terület, és tudomásom szerint mindig is az volt. – Szeretnék többet megtudni a történetéről – jelentettem ki, még mindig a viharvert falat simogatva. – Ó, ez esetben nem én vagyok a megfelelő személy, akivel erről beszélhet. Én még csak öt éve lakom itt. Vivient kéne kérdeznie. – Vivient?

– Igen – a tekintete ellágyult. – Vivien Wellst. A Red Lion fogadóban. Igazi két lábon járó enciklopédia. Amit ő nem tud, azt nem is érdemes tudni. Nem igazán figyeltem arra, amit mondott, mert ahogy fölemeltem a fejemet, figyelmemet megragadta a távolban, egy Iain Sumner válla mögött megjelent ló és lovasa. Az egyik tölgyfa árnyékában álltak, és minket figyeltek. Hatalmas, erős almásderes. És a hátán egy férfi fekete öltözékben. Túl messze voltak ahhoz, hogy jól láthassam őket. Iain Sumner szeme összeszűkült. – Valami baj van? – Tessék? – A figyelmetlenségem miatt némi bűntudattal pislogtam rá. – Elnézést. Nem, nincs semmi baj, csak azt a férfit néztem. – Milyen férfit? – Azt a lovast maga mögött – feleltem, és abba az irányba mutattam, ahol a lovast láttam. Megfordult, de a tölgyfa árnyékában már nem látszott semmi. Csalódottan ingattam a fejemet. – Már elment. Erős testalkatú férfi almásderes lovon. – Biztosan Geoff volt az – szólt Iain halkan. – Az uradalmi birtok tulajdonosa. Bár nem hiszem, hogy van almásderes az istállójában. – Nem fontos – feleltem. – Talán nem – jegyezte meg mosolyogva. – Nos, azt hiszem, jobb, ha most magára hagyom. Csak az ásómért jöttem vissza. Elvette az ottfelejtett szerszámot a fal sarkától, további szép estét kívánt, szemébe húzta a sapkáját, és fütyörészve, nagy léptekkel elindult az út felé. Még egyszer körülnéztem, aztán visszamentem a házba, de nem voltam képes visszanyerni korábbi energiámat. A dolgozószobában kiraktam két doboz könyvet, aztán megtaláltam Wilkie Collins A holdgyémánt című regényét, és jóval elmúlt éjfél, amikor végre felvonszoltam magam az emeletre, megfürödtem, és kimerülten elaludtam. Ágyamra a nyárfa árnyéka vetült.

HÁROM Másnap egyáltalán nem volt nehéz megtalálni Vivien Wellst a Red Lion fogadó pultjánál. Ez volt az a kocsma, ahol Tommy és én sok évvel korábban megálltunk megkérdezni az utat. A vakolata kissé tisztábbnak tűnt, mint amilyenre emlékeztem, és az épület új tetőt kapott. Az egyik sarokasztalnál üldögélő néhány idősebb férfin kívül én voltam az egyetlen vendég a napnak ebben az órájában. Két pultos volt, egy férfi és egy nő. Vivien Wells magas volt, körülbelül velem egyidős. Hosszú haja mézszőke, a szeme kék, a tekintete őszinte. Első látásra megkedveltem. Egy gin-tonikot csúsztatott elém, a kopottas pultra könyökölt, és elgondolkodva nézett rám. – Iain azt mondta, hogy szép vagy – jegyezte meg egyszerűen, rosszindulat nélkül, mire én furcsán feszengeni kezdtem a székemen. – Nekem azt mondta rólad, hogy két lábon járó enciklopédia vagy – feleltem. Őszinte örömmel nevetett fel. – Micsoda dicséret! És hogy tetszik Greywethers? Összevontam a szemöldökömet. – Tessék? – A ház – magyarázta. – Ez a neve: Greywethers. – Úgy tudtam, hogy Braeside. Ez a név állt az adásvételi szerződésen. – Azt a nevet Eddie adta neki, a legutóbbi tulajdonos. Hangzatosnak találta. Braeside ősi név, meredek folyópartot jelent. Pedig errefelé igazi folyó sincs, nemhogy meredek part. Nem. Egyszerűen Greywethers volt a neve, amióta az eszemet tudom, és még mindig így hívja itt mindenki. – Greywethers. Nagyon romantikusnak hangzik. – Ami azt illeti, teljesen hétköznapi név – mosolyodott el Vivien –, az errefelé használt építőkő régi neve. Szürke homokkő. Tudod,

mint Stonehenge kövei. Több száz ilyen nagy kő hevert errefelé szanaszét a dombokon, dűnéken, és az építők egyszerűen elvitték, amelyikre szükségük volt. – Ó! – Iain szerint egy ideje kinézted magadnak ezt a házat. Bólintottam, és arra gondoltam, vajon mennyit mondott el Iain az én gyerekesen buta történetemből Viviennek. Feltételeztem, hogy nem sokat, Iain Sumner ránézésre nem volt az a pletykás ember. – Sok évvel ezelőtt láttam már ezt a házat, és nagyon megtetszett – magyaráztam. – Csodálatos szerencse, hogy éppen eladó lett, amikor ismét erre jártam. Ráadásul olyan áron kínálták, amit megengedhettem magamnak. Vagy majdnem, pontosítottam magamban, és megtakarításaim leapadt összege jutott eszembe. – Nos, nincs nagy kereslet errefelé a házakra. Csak néhány tucat farm van és pár bolt. Attól tartok, szörnyen unalmasnak fogod találni az itteni életet London után. – Ó, London meglehetősen túl van értékelve – válaszoltam, de szinte biztosra vettem, hogy Vivien Wells ezt már tudja. – Ráadásul nekem csendre és nyugalomra van szükségem a munkámhoz. – Ó, persze, persze. – Folytatta a pulttörölgetést. – Valami művész vagy, igaz? Festesz? – Illusztrátor vagyok. Könyvekhez festek képeket. – Igazán? Ismerhetem valamelyik munkádat? – Nem hiszem, hacsak nem olvasol gyerekkönyveket. A Llandrah-sorozatot illusztráltam Bridget Cooperrel néhány évvel ezelőtt. – Te rajzoltad? Van egy hatéves unokahúgom, aki egyszerűen imádja ezt a sorozatot. Nahát. Kicsi a világ – jegyezte meg Vivien. A szeme felcsillant, láthatóan érdekelte a téma. – Ugye nincs ellenedre, ha ezt elárulom pár embernek. Ettől néhány helybéli megnyugszik. Már aggódtak, hogy valamiféle modern szobrász vagy. Tudod, nagy fémgömbök hajlított lapokból meg ilyesmi. Mosolyogva ingattam a fejemet. – Nem, nyugodtan mondd csak el, akinek akarod. – Nem hiszem, hogy ők… Egy pillanat, rögtön jövök.

A sarokban ülő társaságból hívták, és amíg az asztaluknál volt, lenyeltem egy korty gin-tonikot, és kicsit kényelmesebb pozícióba fészkelődtem a bárszéken. Nem aludtam jól az éjjel. Bár a testem nagyon kifáradt, a fülem éber maradt, érzékeny a magányos ház minden szokatlan zajára: a hálószoba melletti padláslépcső minden reccsenésére, a fürdőszoba csapjának csepegésére, a palatetőn súrlódó, szélfútta faág neszezésére. Többször felébredtem, és reggel a szokásosnál is több kávéra volt szükségem. Mindazonáltal délelőtt sikerült a dolgozószobában a dobozok többségét kipakolni, aztán végre tartottam egy kis szünetet, és gyalog sétáltam el a falu központjába, a Red Lionba. Exbury főutcáján csak néhány üzlet és iroda volt, és pár bájos régi épület az úttól kissé beljebb, a kíváncsiskodó szemek elől alacsony kőfalakkal és kovácsoltvas kerítésekkel védve. A kocsma ablakán kinézve megláttam egy régimódi kaput. Rögtön kitaláltam, hogy a templomhoz vezet, amelynek tornya alig volt látható a fák dúsan rügyező ágaitól. Éppen arra gondoltam, milyen régi lehet a templom. Bizonyára hangosan is kimondtam a kérdést, mert Vivien Wells, aki éppen ekkor lépett vissza a pult mögé, rögtön meg is válaszolta: – Nagyon régi, még az angolszász időkből való, illetve abból az épületből csak néhány rész maradt meg, valójában csak jó ezer évvel később, az 1500-as években fejezték be – azzal barátságos pillantást vetett üres poharamra. – Kérsz még egyet? – Egy kicsit – hagytam magam rábeszélni, és felé toltam a poharat. – Ezek szerint tényleg te vagy a történész a faluban. Vivien elmosolyodott. – Érdekel a történelem… és az egyik nagymamám imádott mesélni. Iain azt mondta, hogy szeretnéd megismerni a házad történetét. Attól tartok, én nem sokat tudok róla. A nagynéném valószínűleg jóval többet. A Randall család lakta a házat, amióta az eszemet tudom, nem mondhatni, hogy érdekes emberek voltak. De biztos vagyok benne, hogy találok neked valamit róluk. Ami azt illeti… A kollégája felé fordult, aki a bárpult másik oldalát támasztotta, újságot olvasott.

– Ned – szólította meg. – Jól emlékszem, hogy az apád Mr. Randall idejében dolgozott Greywethersben? Ned felnézett az újságjából, rám pillantott, aztán Vivienre mosolygott, és hátraszólt: – Apa! A sarokasztalnál ülő öregurak egyike válaszul felnézett. – Mi az? – Viv akar beszélni veled. Ned apja kedvesen a bárpulthoz jött, és bemutatták nekem. Jerry Walsh, nyugdíjas vízvezeték-szerelő. Megerősítette, hogy végzett egy-két munkát az öreg Bili Randallnak. – Fel akarta újíttatni a fürdőszobát. Kicseréltetni az összes csövet meg mindent. Meg is csináltam. Nem kell aggódnia a csővezetékek miatt, Miss – jelentette ki büszkén. – Én nem úgy dolgozom, mint manapság a fiatalok. Nem említettem meg a csöpögő csapot. – Jerry, emlékszel esetleg, kitől vették Randallék a házat? – kérdezte Vivien. Jerry elgondolkodott. – Nem vagyok egészen biztos benne, de ha jól emlékszem, az első világháború után lett az övék. Mintha valami katonaemberé lett volna korábban. A bátyám, Art talán emlékszik… Arthur! – újabb embert szólított el a sarokasztaltól. Tíz perccel később már mind a heten ott álltak, barátságosan és segítőkészen idézték fel, ki mit tud, és heves viták során kialakult egy időrendi kép. E szerint Eddie Randall az apjától, Williamtől örökölte a házat az 1950-es években, William pedig 1921-ben vette valami századostól, akinek állítólag két nagyon szép lánya volt. Ezen túlmenően senki nem volt biztos semmiben, és bármennyire igyekeztek, nem emlékeztek semmilyen érdekes epizódra a házam történetéből. – Kivéve talán a kísértet… az tényleg érdekes – jegyezte meg egyikük. – Kísértet? – kérdeztem vissza csodálkozva. Vivien mosolygott. – Hú, azt majdnem el is felejtettem! – Évek óta nem látta senki – nyugtatott meg Jerry Walsh.

– Bizony, már jó harminc éve nem kísértett errefelé – egészítette ki a testvére. – A Színes ruhás hölgy, igaz? A másik férfi bólintott. – Én magam sosem láttam, de nagyon sokan igen. Fiatal nő színes ruhában. A kertben szokott megjelenni, alkonyatkor. – Én egyszer láttam – fűzte hozzá az elsőként megszólalt férfi. – Kis híja volt, hogy halálra ijesztett. Egyszerűen csak állt ott előttem, szomorú tekintettel nézett át rajtam. – Nem volt valami ártalmas kísértet – vágott a szavába Jerry Walsh, és rosszallóan nézett a kis termetű férfira. – Soha senkit nem bántott. Néha a kertben ácsorgott, ennyi. Szóval Greywethersben a kísértetek is unalmasak, gondoltam magamban. Semmi lánccsörgetés, éjnek évadján vérfagyasztó sikolyok… – Nem olyan, mint a Hall kísértete, ugye, fiúk? – kérdezte Arthur Walsh nikotintól fekete fogait kivillantva. – Bizony, egész kis kísértetkompánia járkál errefelé. Én ugyan egyiket sem láttam, azt beszélik, hogy… – Elég legyen ebből – fejezte ki a rosszallását Vivien, de a hangja továbbra is kedves maradt. – Még rémálmai lesznek itt ennek a lánynak. – Ó, semmi gond – feleltem mosolyogva. – Szeretem a jó kísértettörténeteket. Hol van az a bizonyos Hall? Az egyik férfi hüvelykujjával a válla mögé mutatott. – Crofton Hall. A régi kastély a templom túloldalán. Nem járt még odafent? Bevallottam, hogy még nem jártam be a falut, csak az ingatlanügynök irodájában voltam. Szemöldökök rebbentek, hitetlenkedő hangok hallatszottak. – Hát, a Hallt mindenképpen meg kell néznie… – A fiatal Geoff biztosan szívesen fölvezeti magát. Egyébként a kastély nagy része meg van nyitva a nagyközönség előtt. Csak az északi szárnyat tartja fenn magánhasználatra. A méltatlankodások hallatán megadtam magam. – Ezek szerint valóban muszáj megnéznem ezt a nevezetességet. Meg is teszem, amint berendezkedtem.

A férfiak kiengesztelődve hosszas beszélgetésbe kezdtek a költözésről. Pontosan tíz perccel négy óra előtt mind a heten egyszerre álltak fel, udvariasan szép napot kívántak, és kisétáltak az ajtón. Vivien Wells látta a tekintetemben a kérdést, mosolyogva válaszolt. – Teaidő – magyarázta. – Ilyenkor szerzik be a pletykák legutóbbi kiadását a feleségeiktől. Bár szerintem ma inkább a férfiak fognak beszélni. – Ezt hogy érted? – Úgy, hogy rólad folyik majd a szó – közölte széles mosollyal. – Még sokat kell tanulnod a falusi életről. Itt szinte lehetetlen úgy tüsszenteni, hogy a szomszéd ne köszönjön át: „Kedves egészségedre!” – Biztos vagyok benne, hogy hozzá fogok szokni. Bólintott. – Kétségem sincs. Ami azt illeti, náluk most nagy sikered volt. Készülj fel, holnap egyik látogató a másiknak adja a kilincset nálad; süteményt és cserepes muskátlit visznek az új szomszédnak. – Jó, hogy említetted, leporolom és kifényesítem az ezüst teáskészletet – ígértem. – Ami azt illeti, holnap jól is jönne néhány látogató. Szeretnék áthelyezni néhány bútort a nappaliban, és elkelne pár segítő kéz. Vivien felnevetett. – Tényleg segítségre van szükséged? – kérdezte. – Csak mert szerintem Iain biztosan nagyon is szívesen segítene. – Az ég szerelmére, dehogy. Csak tréfáltam. – Ekkor hirtelen eszembe jutott valami. – Egyébként mivel foglalkozik Iain? Kertész? – Gazdálkodó. Farmer. Birkákat tart. Van egy kis almáskertje is, de az inkább csak hobbi. – Ó! – Nagyon ért a földhöz, a növényekhez – folytatta. – Rengeteget segít Geoffnek, hogy a Crofton Hall kertje, parkja rendben legyen. Geoff apja hagyta lepusztulni a kastélyt, nem igazán törődött a környezetével, siralmas állapotban volt minden, mielőtt megnyitották a nagyközönség előtt. Most van állandó kertész, aki rendben tartja a területet. Nagyon szép a rózsakertjük… azt tényleg látnod kell.

– Mindenképpen meg fogom nézni. Hiszen szomszédok vagyunk, ugye? Azt mondják, az én házam a kastély földjével közvetlenül határos. – Igen. Szimpatikusnak fogod találni Geoífet. Igazi arisztokrata. A családja még Hódító Vilmossal jött ide. Nagyon rendes ember. És jó a humora. Jut eszembe, ő talán többet tud Greywethers történetéről. Sokat forgatta a hely történetéről szóló könyveket, amikor Crofton Hall ismertetőjét írta. – Vivien megfordult, töltött magának egy csésze kávét a pult mögött gőzölgő kannából. – Sajnos most nincs itthon, Franciaországban időzik, de amikor hazajön, bemutatlak titeket egymásnak – jelentette ki a kávéját kevergetve. – Addig is körbekérdezek, hátha a nagynéném és a többi helyi hírforrás többet tud a házadról, mint én. – Nagyon köszönöm. Mennyivel tartozom? – Semmivel – felelte, és a pultra tett pénzemre csak legyintett, mézszőke haja lebbent, ahogy ingatta a fejét. – A ház vendége voltál. Vedd úgy, hogy így köszöntöttek Exbury új lakójaként. – Na de… Szóval ez igazán nagyon kedves tőled, de… A bárpult másik vége felé néztem, ahol Ned még mindig az újságjába merülve állt. Vivien követte a pillantásomat, és megértette, mire gondolok. – Ó, Ned nem olyan ember, aki beárulna a főnöknek – biztosított. – De még ha a főnökhöz szaladna is a hírrel, nem sokat érne el, mivel történetesen én vagyok a főnök. Valami gyors bocsánatkérés-félét hebeghettem és elvörösödtem. Vivien nagyvonalúan úgy tett, mintha észre se vette volna a feszélyezettségemet. – Megadod a számodat? Megmondtam, mire leírta. – Rendben. Felhívlak, ha megtudok valami érdekeset – azzal a kezembe nyomott egy doboz gyufát. – A hátoldalán rajta van az én számom. Hívj, ha bármiben segíthetek. Ha nagyon ráunnál a kicsomagolásra, csak gyere át. Délután mindig van időm egy kicsit beszélgetni. – Őszinte mosollyal nézett a szemembe. – Örülök, hogy a falunkba jöttél lakni. – Én is.

NÉGY Mosolyogva sétáltam haza. Élveztem a késő áprilisi szellő frissességét és az út csodálatos csendjét. A házam hazavárt. Az én elfogult szememben már nem is tűnt olyan elhanyagoltnak. – Helló, Greywethers – üdvözöltem, amikor a bejáróhoz értem. Legalább megtudtam a ház igazi nevét. És azt is, hogy kísértetem van. Hogy is hívta a Red Lion törzsközönsége? Színes ruhás hölgy. Valahol a régi kertben. A kérdés csak az, hogy hol a kert. Az biztos, hogy a ház környékén jelenleg semmiféle kert nincs. Kíváncsiságomban hátramentem az udvarba, és körülnéztem. Nem a galambházban, az szinte biztos, gondoltam. A konyha mellett talán, a bekötőút mentén? A talaj ott egyértelműen simábbnak tűnt, de… Nem. Nem ott. Ekkor az udvar másik oldala felé fordultam. Ott enyhe kiemelkedések látszottak, ahol egykor talán gondos kezek virágágyásokat telepítettek. Végigmentem az udvaron, és szinte diadalittasan álltam az egykori kert helyén. A nap már alacsonyan járt az égen, a hűvös szellőben megborzongtam. Összehúztam magamon a kardigánomat, a kezemet karba fontam, hogy ne fázzak, és a távoli fa felé fordultam. A terebélyes tölgy alatt ott volt a férfi, az almásderesen ült. És engem figyelt. Az államat dacosan felszegve néztem, és meg mertem volna esküdni arra, hogy a férfi elmosolyodott, de túl messze volt tőlem ahhoz, hogy tisztán láthassam. Eltelt így egy hosszú pillanat, aztán megfordította a lovát, és elindult vissza, Crofton felé. Beléptem a házba, és különös gondossággal zártam be az ajtót magam után. Crofton Hall sötét sziluettjét elnyelték az öreg fák árnyékai. Másnap valóban érkeztek vendégek. Az első már reggel kilenc órakor. Mr. Ridley, az ingatlanügynök és a felesége. Nyilván korán kelők. Egy tepsi bathi briós volt náluk, még meleg, egyenesen a sütőből. Nem sokkal utánuk Jerry Walsh és bájos felesége, Eva érkezett, Eva híres ribizlidzsemjével; aztán Arthur és Marié Walsh

egy tálca csokis keksszel. És jöttek-mentek mások is; a sok név és arc összemosódott, De kifejezetten emlékszem a halk szavú idős hölgyre, Mrs. Huthersonra, aki két tucat vajas kekszet hozott, no meg szívélyes üdvözletét. Mindenki nagyon kedves volt, nagyon barátságos és feltűnően jól tájékozott. – Gyermekkönyveket illusztrál, ugye, kedveském? – kérdezte Mrs. Hutherson nyájas hangon. – Milyen okos, milyen tehetséges! Kék szeme valahogy ismerősnek tűnt, de a kedves öreg hölgy elment, mielőtt rájöttem volna, hol láthattam már. Az a nyugodt, kellemes modorú házaspár, amelyik legutoljára érkezett egy palack málnalikőrrel, abban a kedvezményezett helyzetben volt, hogy a sütemények és egyéb desszertek legnagyobb választékával kínálhattam őket. Nappalimban a kis asztal olyannyira tele volt mindenféle finomsággal, hogy az avatatlan szemlélő azt hihette volna, órákat töltöttem az előkészületekkel, hogy meghívhassam a szomszédaimat délutánra. Ha látogatóimnak egy szemernyi kétsége is lett volna az iránt, hogy rendes, tisztességes nőszemély vagyok, kételyeiket fivérem teljesen váratlan érkezése oszlatta el. Tom papi gallért viselt, és különösen szent életűnek tűnt. Annyira szent életűnek, hogy arra gondoltam, ha így látnák, talán saját egyházközségének a tagjai sem ismernék fel. Dél után, amikor a látogatók elmentek, hátradőlt a karosszékben, kezét összekulcsolta a feje mögött. – Őszintén gratulálok. Én már egy hete laktam a faluban, amikor a szomszédaim megostromoltak. Te mennyi ideje vagy itt? Két napja? – Kedden költöztem be, vagyis ez a harmadik nap. Kérlek, vedd le a lábadat az asztalról. – Bocsáss meg. – Engedelmesen letette a lábát, cipőtalpa koppant a padlón. – Remélem, nem haragszol, hogy csak így rád rontottam. Fel kellett volna hívjalak előbb. – Keresve sem találhattál volna alkalmasabb időt a látogatásra. Az, hogy megjelentél, csodákat tesz az itteni imázsommal. Teaidőre már az egész falu tudni fogja, hogy lelkész rokonom van. – Hmmm. Vagy azt fogják pletykálni, hogy egy pappal van viszonyod – jegyezte meg Tom vigyorogva. – Tudod, a falusiak szörnyen gyanakvóak tudnak lenni.

Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna. – Ezek szerint ma van a szabadnapod. – Igen. A parókiát új segédlelkészem, az ifjú Mr. Ogilvie értő gondoskodására bíztam. Szerintem kedvelnéd, Julia. Sokkal kevésbé unalmas alak, mint az elődje. – Az előző segédlelkészhez képest mindenki csak jobb lehet – jegyeztem meg együttérzőn. – Valami Michael, ugye? Sohasem láttam mosolyogni. Folyton a pokol tüzéről és az elkárhozásról prédikált. Mi lett vele? – Sikerült elérnem, hogy áthelyezzék az északi parókiára. Úgy éreztem, én már eleget vezekeltem azzal, hogy addig is nálam volt – felelte Tom mosolyogva. – Visszatérve a szabadnapom témájára: megígértem a szüleinknek, hogy átjövök hozzád, és megnézem, hogy vagy. Szóval, hogy vagy? – Köszönöm, egész jól. A földszinten talán végeztem is. – Kellemes hely, nagyon szép lett – jegyezte meg körülnézve. – Le vagyok nyűgözve. – Tekintete a zsúfolásig teli asztalra vetült. – Körbevezetsz, vagy előbb segítenem kell elmosogatni? Biztosítottam, hogy a mosogatás várhat, és ott kezdtem a ház bemutatását, ahol voltunk. – Ez természetesen a nappali. Vennem kell egy nagyobb szőnyeget, és persze a függönyöknek is menniük kell. – Értem, mire gondolsz – szemlélte Tom a rikító, virágos kartonfüggönyt. – De a kandalló kifejezetten tetszik. Ott mi van? – kérdezte, a szemközti falon nyíló ajtóra mutatva. – Az ebédlő. Átvezettem. – Julia! – kiáltott fel az őszinte csodálkozás hangján. – Hol a csudában szerezted ezt a tálalószekrényt? – Szép darab, igaz? A házzal együtt vettem. Itt hagyta nekem az előző tulajdonos. A diófa tálaló masszív, Viktória királynő korabeli darab volt, a teteje szinte elérte az ebédlő gipszvakolatú mennyezetét. Annyira uralta a helyiséget, hogy alig tűnt fel az asztal és a székek hiánya. A tálalószekrény két oldalán álló magas ablakokon át a hátsó pázsitra lehetett látni, ami impozáns eleganciát nyújtott az ebédlőnek. Innen lengőajtón át léptünk be a spártaian egyszerű konyhába, a régimódi

éléskamrába, aztán a keskeny folyosón át kimentünk a hallba. Rövid kitérőt tettünk a dolgozószobába, ahol Tom szívesen letelepedett volna, és ott töltötte volna a nap hátralévő részét, ha nem vezettem volna tovább. A lépcsőn felmentünk az emeletre. – Itt még nem csináltam semmit, amióta beköltöztem – figyelmeztettem. – Szóval még elég nagy a rendetlenség. Ezzel azt akarom mondani, hogy ne legyenek nagy elvárásaid. – A fene ebbe a mennyezetbe – mordult fel Tom, mert túl későn húzta le a fejét a lépcsőfordulóban. Tarkóját tapogatva morgott. – Ezt törpéknek építették. Hány hálószobád van? – Négy. De csak kettőt használok. Ez a kettő – mutattam balra, a bezárt ajtókra – egyelőre raktár. – Nagyon észszerű döntés. A mindig mindenre kíváncsi Tom bekukkantott az első szobába, és körülnézett. Hosszú, keskeny helyiség volt, az én szobámtól a padlásfeljáró lépcső választotta el. A másik raktárszoba az utcai homlokzat déli sarkát foglalta el. Bár csak egy ablaka volt, a kevesebb kinti fényért a kandalló kárpótolt. – Meg kell tanulnod tűzifát hasogatni, kedves húgom – jegyezte meg a bátyám. Grimasz volt a válaszom. – Szállj már le a témáról, Tom, kérlek! Hiszen láttál engem tüzet gyújtani. Az egész ház római gyertyaként lobbanna fel. Tom erre csak vigyorgott, és közelebb hajolt, hogy jobban megnézze a faragott fa kandallópárkányt. Otthagytam, a következő ajtóhoz léptem. A ház hátuljára néző kis sarokszobába jutottunk, amit a műtermemnek választottam. Még nem kerestem elő a rajzeszközeimet, mert elhatároztam, hogy az első héten nem is gondolok munkára. Hirtelen eszembe jutott azonban, hogy mivel Tom itt van, talán rá tudnám venni, hogy segítsen összeszerelni a rajzasztalomat. Általában nem voltam ügyetlen, de ez a rajzasztal valahogy mindig ellenállt az igyekezetemnek. Ahogy végiggondoltam, felvidított a gondolat, mert eszembe jutott: nem láttam, hogy a költöztetőmunkások felvitték volna az asztalt az emeletre. Talán útközben elveszett. Benyitottam a műterembe, két lépést tettem beljebb, és megtorpantam. Zavartan néztem körül.

Nem volt bent semmi. Legalábbis semmi, ami az enyém lett volna. Csak egy alacsony, keskeny ágy a hátsó fal mellett és az egyik sarokban egy nagyon régi fehérneműs szekrény. – Hát ez nagyon furcsa – jegyeztem meg hangosan. – Mi furcsa? – kérdezett vissza a bátyám. – Ez a bútor nem az enyém – feleltem, és visszahúzódtam a folyosó másik oldalára, a hálószobám ajtajához. – Biztosan valamelyik raktárszobába pakolták a műterem dolgait. Itt kell lennie valahol a festőállványomnak, a rajzasztalomnak és annak a nagy, ronda széknek. Egyszerűen el sem tudom képzelni, hol lehetnek. Elhallgattam, miközben a dobozok között kutattam, és a bátyám árnyéka vetült a szemközti falra. – Julia – szólalt meg a következő pillanatban –, gyere ide! A műterem ajtajában állt, csípőre tett kézzel. Ahogy odaléptem mellé, megszólalt: – Most pedig mondd meg nekem, hogy mit látsz. Benéztem, pislogtam, és még egyszer benéztem. Nem akartam hinni a szememnek. Minden ott volt, aminek ott kellett lennie: a festőállvány, a műterem berendezése, a foltos festékdobozok, ecsetek és papírok… minden úgy, ahogy lennie kell. Az ágy és a fehérneműs szekrény sehol. – Ugye nem jársz rá titokban a sütőrumra? – kérdezte Tom tréfálkozva. – De Tom… – hitetlenkedve ingattam a fejemet. – Hidd el nekem, hogy ez a holmi egy perccel ezelőtt még nem volt itt. Esküszöm. A bátyám lenézett rám, aggódó tekintettel méregetett, de amikor megszólalt, a hangjában már nyoma sem volt semmi vészjóslónak. – Később folytathatnánk a körbenézést. Biztosan nagyon fáradt vagy a délelőtti sűrű vendégjárástól. – Nem vagyok őrült. – Persze hogy nem vagy őrült. Nincs kedved teázni? Gondterhelten lépdeltem lefelé a lépcsőn a nyomában. – Az a helyiség teljesen üres volt, amikor én benéztem. – Nem mondtam azt, hogy nem volt üres. Nem mondtam azt, hogy nem láttad, amit láttál. Csak úgy gondolom, valószínűleg jó oka van annak, hogy azt láttad, amit említettél.

– Értem. Például milyen okra gondolsz? Tom vállat vont. – Nem tudom. Fáradt vagy. Túlhajtottad magad… Tegnap este mikor feküdtél le? – Későn – ismertem el. – Nem hiszem azonban, hogy ennek bármi köze lenne… – És ma reggel mikor keltél fel? – Nem sokkal hat óra után. De… – Tessék – mondta. – Nem alszol eleget. Ismertem a bátyám hangulatváltozásának ritmusát. Megvártam, amíg készen lett a tea, és leültünk egymással szemben a konyhaasztalhoz. Akkor mertem szembesíteni a tényekkel. – Ami azt illeti, nagyon is sokat alszom – jelentettem ki határozottan. – És nem vagyok fáradt. Amióta beköltöztem, nem végeztem semmi olyan tevékenységet, ami komoly munkának lenne nevezhető. Csupán néhány dobozt pakoltam ki. – Fáradtnak tűnsz. Mosolyogtam a makacsságán. – Tom, figyelj ide… Elég kipihent vagyok. Úgy aludtam, mint egy darab fa, és minden éjjel álmodom. – Igazán? Ez nálad elég szokatlan, nem? Úgy tudtam, szinte soha nem szoktál álmodni. – Talán a vidéki levegő teszi. – Milyen álmokat látsz? – Legtöbbjükre nem is igazán emlékszem – feleltem kissé elkomorulva, a teámat kortyolgatva. – Az egyik, azt hiszem, valami üstökösről szólt. Igen… Két üstökös jött, és mindenki azt mondta, ez azt jelenti, hogy valami szörnyűség fog történni. Mit mond Freud az üstökösálmokról? – Nem Freud – ingatta a fejét Tom – Jung. És halvány ministránsi segédfogalmam sincsen. Nem tanultam pszichológiát. Erről jut eszembe – hirtelen előrehajolt –, Rod Denton jövő szombaton vacsorapartit rendez a londoni házában. – Hogy jutott eszedbe az én üstökösálmomról Rod Denton partija? – Úgy, hogy Rod pszichológiát tanult az egyetemen – magyarázta Tom. – Többek között.

Roderick Denton akkor végzett Oxfordban, amikor a bátyám, de sokkal világiasabb célokat tűzött ki maga elé. Earl Nem Tudom, Kicsoda lányát vette feleségül, örökölt egy házat Belgraviában, és elég jól boldogult a pénzügyi világban. – Akárhogy is – folytatta Tom –, Roderick partijain a vendégek mindig nagyon jól szórakoznak. Arra gondoltam, hogy velem jöhetnél. Talán jót tenne neked, ha kikapcsolódnál. – Ezt úgy mondod, mintha már hetek óta befészkeltem volna magamat ide. – Csak arra gondoltam – folytatta, sötét, ferde pillantást vetve rám –, hogy jót tenne neked, ha egy kicsit kiszakadnál ebből a munkából. – Nos, az lehet – ismertem el, és mosolyogva kiittam csészémből az utolsó korty teát. – Köszönöm. Mit mondtál? Jövő szombaton? Hány órakor? – Koktél fél hétkor. Emlékszel, hol lakik? Bólintottam. – Azt hiszem, Cheryl barátnőm örömmel befogad egy éjszakára. Letehetem nála a kocsit, és metróval mehetek Rod lakásához. Így jó? – Jó. – Rendben. Akkor folytathatjuk a körbenézést? – Biztos, hogy van kedved hozzá? – Persze – válaszoltam, és szeretetteljes mozdulattal átöleltem a bátyám vállát. – Ráadásul jó lenne, ha ránéznél a rajzasztalomra. Elkomorult. – Már láttam a rajzasztalodat. – Úgy értem, szeretném, ha alaposabban megnéznéd… Ha érted, mire gondolok… Tom rájött, hogy mire akarom megkérni. Felsóhajtott. – Ne rezegtesd a szempilládat, édesem. Messziről felismerem, ha manipulálni akarnak. – Elindult felfelé a lépcsőn az emeletre, és hallottam megdöbbentően vallástalan szitkozódását, amikor másodszor is beütötte a fejét az alacsony mennyezetbe. Mosolyogva fordult felém: – Szerencséd, hogy a vendégeid már elmentek, és nem voltak tanúi ennek.

Aznap délután újra a faluba vezető kikövezett úton találtam magam. Tom már közel egy órája elment. Nem volt újabb hallucinációm, és legnagyobb megkönnyebbülésemre minden szoba, ahová beléptünk, pontosan olyan volt, ahogy hagytam. Megállapítottam, hogy a bátyámnak valószínűleg mégis igaza lehetett. Megvolt az a rendkívül irritáló szokása, hogy mindig mindenben igaza van. Talán tényleg túlerőltettem magam. Miután elment, az volt a szándékom, hogy eltakarítom a délelőtti rögtönzött teaparti maradványait, elmosogatok, és megpróbálom megjavítani a csöpögő csapot a fürdőszobában. De inkább megfogadtam Tom tanácsát, hogy egy kis időre hagyjam el a házat. Eredetileg arra gondoltam, hogy benézek a Red Lionba egy könnyű ebédre és barátságos beszélgetésre Viviennel, de sütött a nap, hívogató volt az út, és minél többet gyalogoltam, annál tovább akartam menni. Elsétáltam a Red Lion, a Ridley és Stewart Ingatlanügynökség és a szorosan egymás mellett álló boltok előtt. Nem sokkal távolabb, az út jobb oldalán masszív kőkapu emelkedett, vasból készült szárnyai hívogatóan kitárva. Keskeny földes út vezetett kanyarogva a hűvös árnyékban, a szélén szoros sorban egymás mellé ültetett fák, lombozatuk sátrat vont az ösvény fölé. Helyesen feltételeztem, hogy ez a híres kastély bejárata. Ellenálltam a birtokháborítás kísértésének, és a főutca kövezett járdáján maradtam. Elég időm lesz megnézni, mondtam magamnak. Ráadásul Vivien említette, hogy a kastély tulajdonosa Franciaországban van. A legjobb, ha megvárom, amíg hazatér, és annak rendje és módja szerint mutatják be a házat. Továbbmentem a különös fakapuig, amit korábban megcsodáltam, benyomtam az alacsony lengőkaput, és beléptem a csendes templomudvarra. Békés és különösen gyönyörű volt az udvar, az árnyas szegletekben borostyán nőtt, a viharvert sírkövek többségén az írást olvashatatlanná tette a sok-sok évnyi tűző napsütés és az eső. Maga a templom kicsi és egyszerű építmény volt; megfakult, kézzel írt felirat tudatta, hogy ez a Szent János-templom, miséket vasárnap és szerda esténként tartanak. Elég volt egyszer benyomni a vastag tölgyfa ajtót, és engedett. Odabent a késő délutáni napfény

keskeny színes üvegablakokon áradt be, ragyogó, meleg fénybe vonta a kopár kőfalakat. Lépteim szokatlanul hangosnak hatottak ezen a békés, szent helyen. Lassan közeledtem a templom közepe felé, a neveket olvastam a lábam alatt a négyzetes kőlapokon: Staynor, Alleyn, Hatch, De Mornay… Hirtelen vad robaj visszhangzott a falak között. Riadtan kaptam fel a fejemet. Csak egy galamb volt, egy pillanatra csapdába esett a szentély mögött, rémületében összevissza csapkodott, aztán feljebb röppent, meglátta a szabad utat, és kirepült a félig nyitott ajtón. A szívem lassan lecsillapodott, kissé szédültem az ijedtségtől, úgy éreztem, bármelyik pillanatban elájulhatok. A kis templomot hirtelen olyan levegőtlennek éreztem, mintha egy sírkamrában lennék. Kibotorkáltam, próbáltam erőt gyűjteni. Visszafordultam a főutca felé, az ösvényt szegélyező sűrű fasor lombjai halkan susogtak a szélben. Az arcom csupa verejték, a fülem csengésén túl valami mély, kitartó, lüktető hangot hallottam, amikor egy fának támaszkodva megálltam pihenni. A lüktető hang egyre erősebb lett, ritmikusabb, mígnem felismerhetővé vált: lópatadobogás. Felnéztem. Magányos lovast láttam közeledni. Almásderes ló. Nyergében a magas férfi sötét ruhában. Pislogtam, a látásom elhomályosodott. A ló színt váltott, már nem almásderes, hanem gesztenyebarna, sörénye és farka fekete. A lovasa is változott kissé, de az alakja nem látszott tisztán az ösvény félhomályában. Még közelebb ért. Nem mozdultam, csak álltam, mintha földbe gyökerezett volna a lábam, úgy bámultam. A látomás egyre közelebb jött, a ló megállt előttem. Felnéztem. A nap közvetlenül a lovas mögött volt, a fák ágai között átszűrődő fény glóriát vont a férfi sötét haja köré, és inkább éreztem, mint láttam a mosolyát. – Helló – köszönt rám. – Ön biztosan az új szomszéd. Geoffrey de Mornay vagyok. Egy pillanatra elfelejtettem az etikett szabályait. Fölemeltem a kezemet, rámosolyogtam, és a lova lábánál ájultam el.

ÖT Nem ez volt a legszerencsésebb találkozásom, állapítottam meg magamban, ahogy ott feküdtem Geoffrey de Mornay kastélyában a kanapén. Akármilyen hatásosan terveztem bemutatkozni illusztris szomszédomnak, nyilván nem ilyen körülményekre vágytam. – Hoztam egy kis vizet – mondta, amikor visszajött a szalonba. – Ne, kérem, még ne üljön fel. Hogy van? – Jól – válaszoltam a helyzetemből adódóan visszafogott hangon. Kezembe nyomta a vizes poharat, fölemeltem a fejemet, hogy igyák egy kortyot, és ez a mozdulat lehetővé tette, hogy először lássam vendéglátóm arcát. Geoffrey de Mornay fiatalabb volt, mint gondoltam. Magas férfi klasszikus, elegáns vonásokkal, a haja barna, szép ívű szemöldöke alatt csillogó tekintet. – Köszönöm – feleltem a lehető legragyogóbb mosolyommal. Nem tudtam biztosan, mennyi ideig nem voltam eszméletemnél, de csak percek telhettek el az összeesésem óta, mert velem szemben a nagy erkélyablakon még mindig bőven áradt be a napfény. Mintha halványan emlékeztem volna arra, hogy valaki fölemel, aztán se kép, se hang. Egészen néhány pillanattal ezelőttig. – Szívesen. – Leült velem szemben a székre, aggódva nézte az arcomat, mintha arra számítana, hirtelen talpra ugróm. – Elnézést kérek, ha megijesztettem. Brutus meglehetősen nagy testű ló, és gyakran elfeledkezem arról, hogy… – Igazán nem az ön hibája. Az utóbbi néhány napban két végén égetem a gyertyát. Ennyi. Egy kicsit kimerültem. – Biztosan nem beteg? – Biztosan nem. – Akkor talán megpróbálhatnánk a bemutatkozást még egyszer – javasolta mosolyogva, előrehajolt karosszékéből, és kezet nyújtott. – Geoffrey de Mornay, szolgálatára.

– Julia Beckett – viszonoztam a kézfogást. Óvatosan felültem, és azzal próbáltam menteni a helyzetet, hogy beszélgetést kezdeményeztem. – De Mornay… Ezek szerint nem sokkal ezelőtt az ön egyik ősének nevét láttam a templomban. Az egyik legősibb család lehet errefelé. – Értelmezés kérdése – felelte vállat vonva. – De Mornay-k éltek Crofton Hallban I. Erzsébet idején is, ám körülbelül száz évvel a királynő halála után eladták a birtokot. Apám éveket várt, hogy eladóvá váljon, és amikor eladó lett, meg is vette. Rajongott a családtörténetért. Elismerően néztem körül. Napfényes helyiséget láttam, díszes mennyezetet, elegáns tapétát. A szalonból egy letűnt kor nemes bája és előkelősége áradt. – Csodálatos így megőrizni ezeket a régi házakat – jegyeztem meg. – És drága – tette hozzá, romantikus ábrándomba realitást vegyítve. – Nem is szólva arról, hogy talán nem praktikus. Túl sok hely egyetlen személynek. – Ezért nyitotta meg a kastélyt a turisták előtt? – Nem – ingatta a fejét, ismét mosolyogva, mintha szórakoztatta volna a feltételezésem. – Attól tartok, nem vagyok ennyire polgári gondolkodású. Néhány éve állami támogatást igényeltem költségesebb felújítási munkákhoz, és a pénz folyósításának egyik feltétele az volt, hogy nyissam meg a kastély egy részét a nagyközönség előtt. – A nagyközönség járt jól. Sokak szerint a látvány igencsak megéri a belépődíjat. – Valóban szép a ház. Szívesen körbevezetném most ingyen, de az állapota ezt talán még nem teszi lehetővé. Gyengének éreztem a térdemet, de nem akartam végiggondolni, vajon mi okból lehet így. Mosolyogtam. – Majd máskor. – Szívesen. Esetleg a jövő hétvégén, amikor én is egy kicsit összeszedettebb leszek. Most jöttem haza egy kis vakációról. – Tudom. Franciaország? Geoffrey de Mornay arcán lassú, feltartóztathatatlanul terjedő mosoly jelent meg, amely nem tudatosan, de egyszerre volt csábító

és enyhén vádló. – A Red Lionban járt. Igen, van egy hajóm DélFranciaországban, Antibes kötőjében. Évente egyszer-kétszer szeretek leutazni hajókázni egy kicsit. Időnként jólesik elbújni a leskelődők elől. – Ki gondozza Crofton Hall termeit és kertjeit, amikor ön távol van? – Szörnyen hatékony személyzetem van erre a feladatra. – Hátradőlt a karosszékben. – Két idegenvezető, egy házvezetőnő, egy takarító, egy kertész és egy lovász. – Ó, persze, persze – bólintottam. – Ez megmagyarázza… Most már értem. – Mit magyaráz meg a személyzetem felsorolása? – Elnézést. Csak ezzel megfejtettem egy rejtélyt. Láttam egy lovast az ön földjein. Sötét hajú férfi almásderes lovon. Nyilván a lovásza volt. – Ha almásderes volt a ló, akkor nem. Nekem csak sárga és pej lovaim vannak. – Hüvelykujjával a szék karfáját simogatta, mintha a kárpitot akarná ránctalanítani. – Biztos abban, hogy almásderes volt? Szürke? Világos foltokkal? – Igen. Szürke, világos foltokkal. Lehet, hogy a lovak nem az erősségem, de a színeket ismerem. Úgy mosolygott, hogy kis híján felnevetett. – Elnézést, el is felejtettem. Ön képzőművész, ugye? Nos, én nem aggódnék a lovas miatt. A tulajdonjogomhoz nem ragaszkodom úgy, mint egy középkori lord. Ha valaki használni szeretné a lovaglóösvényemet, hát tegye. Hogy nézett ki a lovas? Próbáltam pontosan felidézni. – Nem tudtam alaposan megfigyelni, ahhoz túl messze volt. Szerintem elég magas lehetett, bár lóháton ülve ezt nemigen lehet megállapítani. Sötét ruhát viselt, és mintha hosszú haja lett volna. – Ez úgy hangzik, mintha a turistaház valamelyik vendége lenne. Mintegy öt kilométernyire nyugat felé van egy ifjúsági szállás – magyarázta. – Elég nagy. Nagyon sok turista jár erre. Néha lovat bérelnek. – Értem. Valóban teljesen egyszerű magyarázat volt. Kiittam a vizemet.

– Hozhatok még egy italt? Valami tartalmasabbat? – Ó, nem, köszönöm. Igazán jólesett – letettem a poharamat a kanapé mellett álló kis asztalra, ügyetlenül felálltam, és a lehetőségekhez mérten megigazítottam összekuszálódott hajamat. – Nagyon kedves, de most már tényleg mennem kell. Így is elég idejét foglaltam le. – Egyáltalán nem. De sosem vitatkozom a szomszédaimmal. – Ő is felállt. Sokkal magasabb volt nálam, lovagiasan lehajtotta a fejét, hogy ne legyen olyan feltűnő a különbség. – Jöjjön, kikísérem. Keskeny folyosón követtem az egyik oldalajtóhoz. Kiléptem, majd visszafordultam, és ismét köszönetet mondtam. – Részemről az öröm – biztosított, fél vállal az ajtófélfának támaszkodva, kezét karba fonva. – Nagyon kellemes változás volt ez a napi rutinomhoz képest. Nem sűrűn fordul elő, hogy bájos ifjú hölgyek a lábaim elé vetik magukat. – Nos, biztosíthatom, hogy ez többé nem fordul elő – válaszoltam elpirulva. Mosolyogva nézett le rám, még egyszer kezet fogtunk, aztán elindultam. Már majdnem a sövénnyel szegélyezett ösvény végére értem, amikor megszólalt, bár nem hiszem, hogy az én fülemnek szánta: – Ez felettébb sajnálatos! * * * – Jobb, ha vigyázol, édes húgom! – Ez volt a bátyám bölcs tanácsa, amikor elmeséltem neki, hogyan ismerkedtem meg Geoffrey de Mornay-vel. – Tudod, a hűbéruraknak vannak bizonyos történelmi privilégiumai. Választhat magának a falu szüzei közül, meg ilyesmi. – Ne beszélj hülyeségeket – jött az én válaszom. Ez egy héttel később, szombat este volt. Roderick Denton kifejezetten flancos londoni lakásában ültünk. A vacsoraparti remekül sikerült, elkerülhetetlenül ott volt Denton összes ügyfele. Jólesett kikapcsolódni a kicsomagolás és a házdekorálás látszólag soha véget nem érő ördögi köréből. Ráadásul végre jó kifogásom volt arra, hogy elegáns ruhát vegyek fel az előző két hétben viselt praktikus farmernadrágok és bő ingek helyett.

Eszeveszetten kifinomult felnőtt érzésem lett tőle. Bár ne unatkoztam volna olyan rettenetesen! Két hetet töltöttem Londonon kívül – gondoltam –, és már nem érzek kapcsolódást az itteni beszélgetésekhez. Tom rajtakapott, hogy ásítok, játékosan oldalba lökött. – Mondtam, hogy sűrűn emelgetni kell a borospoharat. Úgy könnyebb – emlékeztetett. – Ne haragudj – ásítottam újra. – Azt hiszem, nálam betelt a pohár, Tom. Mennem kell. – Rendben. Kikísérlek. – Julia, drágám – állta el menekülő utamat Roderick Denton. Kitárt karral lépett elém. – Annyira örülök, hogy eljöttél! Viszonoztam az ölelést. – Köszönöm a meghívást. Nagyon jól éreztem magamat. Kérlek, add át köszönetemet Helennek. – Csak nem azt akarod mondani, hogy máris elmész? – Attól tartok, igen. Várnak. – Ó! – Homlokát ráncolva nézett rám. – A városban töltöd az éjszakát? – Igen. Cheryl barátnőmnél. Rod, ugye emlékszel Cheryl-re? Most a Whitehallban dolgozik. Elgondolkodott, de csupán egy pillanatig. – Vörös haj? Meglehetősen intelligens? Camden Townban lakik? – Most már Islingtonban. Előléptették, fizetésemelés. Ezt Rod bizonyára nagyra értékelte, gondoltam, hiszen ő is kiváló ranglétramászó. Elég alattomos dolog volt tőlem Cherylt használni ürügyül arra, hogy elmenjek erről a partiról. Hiszen Cheryl nem várta ébren a visszatértemet. Sőt nem is tartózkodott Londonban. A barátja meghívta a hétvégére a Skót-felföldre, csak kölcsönadta nekem a lakását egy estére a macskájával együtt. – Ha vársz még néhány percet, hívok neked valakit, aki elvisz – ajánlotta Rod, a gondos házigazda. – Köszönöm, nem – feleltem a fejemet ingatva. – Metróval gyorsan ott vagyok. És neked is ideje távoznod – mondtam a bátyám karját paskolva. – Még elalszol holnap a misén.

– A gyülekezettel együtt – jegyezte meg Rod, mire Tom engedékenyen mosolygott rám. – Nevess csak, Julia, de nem engedlek egyedül metrózni ilyen későn. Szerzek neked taxit. – Nem kell taxi – tiltakoztam. – Jólesne egy kis friss levegő. Rod azonban hajthatatlan volt. Lekísért az utcára, leintett egy taxit, beültetett, a sofőrnek megmondta Cheryl címét. Amint a taxi befordult az első sarkon, előrehajoltam, megérintettem a sofőr vállát. – Meggondoltam magam. Kérem, vigyen az Embankment metróállomásra. Mégis meg kellett volna tartanom a taxit. A metróállomás bejáratánál nagy tolongás volt. Csupa fiatal. A tömeg árasztotta magából az állott sör és a szombat esti izzadság szagát. Az északi vonalon akartam egyenesen Islingtonig menni, de az éles fénnyel megvilágított alagutak hirtelen nem vonzottak. Egy utolsó pillantást vetettem a kavargó tömegre, aztán sarkon fordultam, és elindultam gyalog a folyópart felé. Elhaladtam a County Hall díszes homlokzata előtt. A Szent Pál-székesegyház fényesen megvilágított kupolája olyan volt a sötét égen, mint egy világítótorony fénye. Gyönyörű éjszaka volt, meglepően békés és enyhe. Az elején élveztem a magányt. Néhány perc után azonban borgőzös nyugalmam helyébe borzongó félelem lépett. Szombat éjjel van, elég későre jár, és bármilyen gyönyörű a folyópart, nem a legbölcsebb dolog, hogy egy nő egyedül sétáljon itt. Megszaporáztam a lépteimet. Elhatároztam, hogy a legközelebbi állomásnál metróra szállók, eleget gyalogoltam. Ráadásul egy kicsit többet ittam a kelleténél. Lépteim meginogtak, a fejem furcsán könnyűnek tűnt, és különös, csengő hangot hallottam. Egy perccel később lemondtam arról, hogy metróra szálljak. De egyetlen taxit sem láttam a környéken. Ráadásul el is tévedtem. Az utak utcákká, az utcák közökké, a közök sikátorokká keskenyedtek, egyre sötétebb lett, egyre egyenetlenebb járdákon lépdeltem, fülemben a csengő hang egyre hangosabb lett. Számos ismeretlen után végre egy olyan utcára jutottam, ami ismerősnek tűnt; kanyargó kis utca, tölgyfa gerendás házak. Ahogy elhaladtam az egyik előtt, apró termetű, szakadozott ruhájú fiú lépett elő, lámpást emelve.

– Parancsol fényt, asszonyom? – kérdezte reménykedőn, de a fejemet ingatva továbbsiettem. Egy kicsit távolabb megálltam az egyik háznál, és sürgetőn kopogtam. Hosszú időnek tűnt, mire végre ajtót nyitottak. Egyszerű arcú, kedves, kék szemű, középkorú nő állt előttem. Már hálóingben volt, fejére kendőt tekert, vállára köntöst terített az éjszakai hideg ellen. Amikor meglátott, szeme tágra nyílt a csodálkozástól. – Drága gyermekem! Mit keresel ilyen késői órán egyedül az utcán? Gyere be… Gyere be, és melegedj meg! Szinte berángatott a küszöbről, leültetett a kandalló elé. Pattogó tűz égett benne. A lángokat bámultam, és olyan kiüresedett hidegséget éreztem, amit eloszlatni a tűz melege sem volt képes. – Anyám beteg – mondtam. Az asszony a szemembe nézett, és a szavaknál is beszédesebb gyötrelmes felismerés ülepedett közénk. – Mikor történt? – Nagyon hirtelen – feleltem tompa hangon. – Vacsoránál. Már láza van, és nem ismer meg engem. A szolgák elküldték a háztól. – Bölcsen tették. Nem mehetsz vissza oda – huppant le mellém. – De itt sem maradhatsz. A szomszédaim rettenetesen félnek a betegségtől. Bajt csinálnának – tette hozzá, aztán egy pillanatig hallgatott, gondolkodott. Végre megszólalt: – Vidékre mész. Anyád bátyjához. – Jabez bácsihoz? – kérdeztem az ajkamba harapva. Rögtön tudta vonakodásom okát. – Nem olyan, mint John bácsikád, Isten nyugosztalja drága lelkét. Nagyra tartják és becsületes ember. Reggel szerzek neked kocsit. Semmit nem hoztál magaddal? A fejemet ingattam, mire ő elkomorult. – Szükséged lesz ruhákra. A lányom, Ellen körülbelül akkora, mint te. Talán neki van olyan holmija, amit használhatsz. Felállt a konyhaszékről, a keskeny lépcső felé sietett. Gyengén, de tiltakoztam. – Mary néni… – Mariana – szólt rám határozott hangon. – Ez az Úr akarata. Eldöntetett.

A táncoló lángok váratlanul elhalványodtak, eltűntek. Sűrűn pislogtam. A Blackfriars Lane-en voltam, egy sötét, üres telken. Eleredt az eső. Hideg, könyörtelen tavaszi zápor, és egy elhaladó autó fagyos sáriét fröcskölt rám, amitől olyan hideg járta át egész testemet, hogy vacogni kezdtek a fogaim. Egy háztömbnyire sárgás fények alatt nevetés vegyült zenével, az utcára áradtak a hangok a helyi kocsma nyitott ajtajából. Botladozó léptekkel tartottam abba az irányba. Itt gyorsan találtam taxit. Elhelyezkedtem a hátsó ülésen az Islingtonig tartó rövid útra. A taxiban egyáltalán nem volt hideg, de én csak reszkettem, reszkettem és reszkettem úgy, mint aki soha nem fog tudni fölmelegedni.

HAT – Mariana – ízlelgette Vivien Wells a nevet, mintha kétes évjáratú bor lenne. – Nem ismerek senkit, akit így hívnak. Hát te, Ned? A pultos az újságból fel sem nézve ingatta a fejét, Vivien pedig folytatta a pénztárelszámolást. – Elég furcsa név. Régimódi – jegyezte meg. – Különös, hogy ezt így mondod – mosolyogtam a narancsleves poharamba, mire ő érdeklődve felnézett. – Netán régi szerelmes leveleket találtál a padlódeszkák alatt? – kérdezte. – Valami olyasmi. Nem fontos. Letettem a poharat, és az üres sarokasztal felé intettem. – A fiúk ma nincsenek itt. Vivien követte a pillantásomat, és elmosolyodott. – Még korán van. Az órámra néztem, és némi meglepettséggel konstatáltam, hogy még csak fél egy. Nyilván kissé korai Exbury népének, hogy a kocsmába induljon, különösen vasárnap. Én viszont rosszul aludtam az éjjel. Talán nem is az „alvás” a megfelelő szó, mivel az éjszaka nagy részét azzal töltöttem, hogy tágra nyílt szemmel bámultam a sötétbe. Néztem, ahogy az éjjeliszekrényen a digitális óra világító számai percenként változnak. Éjszaka újra átéltem a Blackfriars Lane-i furcsa és ijesztő pillanatokat. Olyan sokat gondolkoztam azon, ami történt, hogy azt hittem, belebolondulok. Nem olyan élmény, amiről beszélni akarnék. Tom meghallgatna, de vasárnap van, és vasárnap elérhetetlen. Reggel, amikor egy rövid alvás után végül felébredtem Londonban, Cheryl macskája üres tekintettel meredt rám. – Te mit gondolsz erről? – kérdeztem a cicát. – Szerinted kezd elmenni az eszem? A macska csak bámult. Tőle nem várhattam választ, ezért inkább hazajöttem.

Furcsa, hogy ezt az álmos kis falut milyen hamar az otthonomnak éreztem. Még furcsább, hogy London, ahol oly sok évet töltöttem, idegennek tűnt. – Jó érzés volt visszamenni egy kicsit a városba? – kérdezte Vivien, hátborzongató pontossággal tapintva rá a gondolataimra. – Tudod… az a helyzet, hogy éppen arra gondoltam… milyen jó eljönni Londonból. Otthon lenni. Megértően bólintott. – Ha elég sokáig élsz itt, London kezd egészen szürreális lenni. Az emberek olyan feszültek ott. Te mit gondolsz, Iain? Összerezzentem, és rögtön hátrafordultam. Ezúttal sem vettem észre a közeledtét. – Én? Én nemigen szeretem Londont – felelte Iain Sumner a bárpultra könyökölve, csizmás lábát keresztbe téve. – Úgy mozog, mint egy alattomos macska – vádoltam durcás hangon. A kialvatlanság beszélt belőlem. Felém fordult, kifürkészhetetlen tekintettel vonta össze a szemöldökét. – Bocsásson meg – a hangja kedvesen közömbös volt. – Szeretné, ha fütyörésznék vagy ilyesmi, hogy az érkezésemre figyelmeztessem? – Jó gondolat – nevetett fel Vivien, és kék szeme ragyogott. Az a halvány érzésem támadt, hogy nagyon kedveli Iain Sumnert. – A szokásos mérgedet kéred? – Aha – bólintott Iain, és nézte, ahogy Vivien barna sört tölt neki. Ingzsebéből gyűrött cigarettásdobozt vett elő, és kérdőn nézett rám. – Van kifogása? – Az ellen, hogy rágyújtson? – kérdeztem a fejemet ingatva. – Nincs. – Köszönöm. Cigarettára gyújtott, a gyufa lángját az ujjaival védve, és mintha meg sem látta volna Vivien rosszalló tekintetét. – Úgy tudtam, már leszoktál. – Aha. Anyám is úgy tudja – felelte, ártatlan tekintettel nézve Vivien szemébe. – Ami azt illeti, történetesen a megbízásod miatt jöttem. Geoff szólt, hogy megtalálta a papírokat, amelyekről