Susanna Kearsley - Az emlékek háza

– A falban, az egyik fészkelőlukban találtuk. Itt – mutatta Vivien, miután nem tudtam további információval szolgálni. – Nagyon érdekes. Szerinted? Geoff kinyújtotta a kezét. – Megnézhetem? Az ő kezében sokkal kisebbnek tűnt, mint az enyémben. Egyszer-kétszer megforgatta a tenyerében, megkapargatta a fémet, elgondolkodva szemlélte. – Azt hiszem, sárgaréz. Ajtókulcs lehet, bár ahhoz nem tűnik elég nagynak. Nagyon érdekes. – Még egy pillanatig nézte, aztán a kezembe adta. – Nem is tudtam, hogy a galambok kulcsokat gyűjtenek. – Lehet, hogy valaki odatette – tippelte Vivien. – De miért tett volna ilyet bárki is? – kérdezte Geoff. Zsebre raktam a kulcsot, vállat vontam. – Azt hiszem, ezt sosem fogjuk megtudni. Körülbelül egy percig egyikünk sem szólt, a lehetőségeket mérlegeltük, aztán Vivien fölnézett, és elmosolyodott. – Ti ketten ma mentek arra a hagyatéki vásárra Calne környékére, igaz? – Igen – bólintottam, és Geoff felé fordultam. – Ugye nem vagyok elkésve? Geoff a fejét ingatta. – Azt hiszem, én jöttem korábban. – Mindenképpen át kell öltöznöm – pillantottam a kertészruhámra. – Nem gond, ha néhány percet várnod kell rám? Vivien intett, hogy menjek. – Csak nyugodtan. Addig majd én szórakoztatom Geoff úrfit helyetted. Van még fél órám, amíg kinyitom a Liont. – Köszönöm. Sietve lépdeltem át az udvaron, a hátsó ajtón be a házba. Belül csak annyi ideig álltam meg, míg lerúgtam elnyűtt cipőmet. A szívem hevesen zakatolt. Izgatottabb voltam attól, hogy sikerült puszta akaraterőmmel elhalasztani egy majdnem bekövetkezett „tapasztalást”, mint attól, hogy felfedeztem a titokzatos kulcsot. Kétség sem fért ahhoz, hogy a kulcs valamiképpen Mariana Farrhoz kötődik, de tudtam, várnom kell, hogy ez a kapcsolat

feltáruljon előttem. Közben örülhetek, hogy a múltba csúszást sikerült nemcsak előidézni, de elfojtani is. Legalábbis az adott pillanatban ura voltam a helyzetnek, ami rendkívül szívderítő érzéssel töltött el. Bár közel sem annyira szívderítő, gondoltam, mint az a lehetőség, hogy a nap hátralévő részét egy rendkívül jóképű, kedves és elegáns fiatalemberrel tölthetem. Hálószobámban az öltözőasztalra tettem a kulcsot, a tükörbe néztem, és elvigyorodtam. * * * Nem sokkal később, miután gyorsan lezuhanyoztam, és átöltöztem úgy, hogy az öltözékem passzoljon Geoff laza megjelenéséhez, már Calne-tól északra, egy Viktória korabeli kastély gondosan nyírt pázsitján álltam. Az igazi vidéki vásárok vidám forgataga vett körül. Masszív szekrények, komódok, elegáns tálalóasztalok álltak a kavicsos bejáró mentén, akár a seregszemlére váró csapatok. Számtalan kisebb tételt kecskelábú asztalokon és ládákon mutattak be a leendő vásárlóknak, sőt az asztalok alatt helyhiány miatt dobozokban is tároltak eladó tárgyakat. Geoff mellett lépdelve szemléltem a felettébb mámorító látványt. Időnként megálltunk megcsodálni egy-egy kandallóórát, zenedobozt, különösen szép bútort. Apám nagyon szereti az efféle vásárokat. Kicsi gyerekkoromban is gyakran vitt ilyesfajta helyekre. Megtanított, hogyan lássam meg a minőséget egy régi székben, és hogyan ismerjem fel a régiségkereskedőt az egyszerű vidéki vásárló-közönségben. Emlékszem, egyszer volt egy kis vadászkutyaszobor, amit nagyon szerettem volna megvenni. Nem volt benne semmi különös, festett celluloid, gipsztalapzaton. Olcsó darab, de nagyon akartam. Körülbelül hétéves lehettem ekkor. Türelmesen vártam megszerzendő kincsemre, míg az árverési kikiáltó odaért. Akkorra a tömegben mindenki érzékelte, hogy igényt tartok arra a szoborra. Én tettem meg a nyitótétet, ötven pennyt, és annyira elszánt voltam, hogy amikor a kikiáltó feltette a kérdést, ki ad érte hetvenöt pennyt, ismét fölemeltem a kezemet, így országunk történetében én lettem az első, aki túllicitálta a saját ajánlatát. Ha a

kikiáltó nem lett volna lelkiismeretes ember, valószínűleg két fontig is felhajtotta volna az árat. Összesen ennyi pénzem volt. De csak nevetett, és a rikító, ízléstelen darabot az eredeti, ötvenpennys áron adta nekem. Utána lehajolt, és figyelmeztetett, hogy soha ne mutassam ki senkinek, mennyire akarok egy tárgyat: – Nagyon fiatal vagy, gyermekem. És jó esélyed van, hogy amíg ilyen fiatal vagy, senki nem licitál rád. De ha idősebb leszel, és nem változtatsz ezen, nagy árat fizethetsz. Már el is felejtettem, mi történt azzal a giccses vadászkutyaszoborral, de sosem felejtem el a kikiáltó tanácsát. Akkor is erre gondoltam, amikor elhaladtam egy doboz könyv mellett, és az olcsó, kemény kötésű krimik között megláttam J. R. R. Tolkien első kiadású Hobbit-kötetét. Feltűnés nélkül, ó, nagyon is feltűnés nélkül, a szemem sem rebbent, úgy nyitottam ki néhány könyvet abban a dobozban, egykedvűen forgattam a megsárgult lapokat. – Azt mondod, mindez egyetlen emberé volt? – kérdeztem, és nagyon igyekeztem teljesen nyugodt hangon szólni. – Igen – felelte Geoff. – Ez az egész Lord Ashburn tulajdona volt. Ha jól tudom, a múlt hónapban halt meg. Az öregúr már a kilencvenes éveiben járt. Évek óta nem találkoztunk, de gyerekkoromban rendszeresen apámmal golfozott. Kinyitottam a Tolkien-kötetet, lapoztam egyet, hogy megnézzem a kiadás dátumát, aztán megfordítottam, hogy elolvassam a hátsó borító szövegét. Izgalmam csak fokozódott, ahogy megláttam egy nyomdahibásan írt, kézzel kijavított szót. Ez is arra utal, hogy a könyv valóban első kiadású. Becsuktam a kötetet, Geoff felé fordultam, és mosolyogtam. – Lord Ashburnnek meglehetősen eklektikus ízlése volt – jegyeztem meg. Geoff bólintott. – Igen. És rengeteg pénze. Ami azt illeti, bizony különc és bogaras alak volt, szinte remeteként élt. Még csak nem is a főépületben lakott, hanem abban a kis házban – mutatott a fák között a birtok hátsó részén látszó vörös cseréptetőre. – A kastélyt afféle múzeummá alakította.

– Azt hiszem, ezért hálásnak kellene lennünk – jegyeztem meg, és végignéztem a pázsiton toporgó tömegen, a vásárlók és nézelődők sokaságán. – Látsz valamit, ami tetszik? – Néhány tárgyat. A földgömbök például kifejezetten érdekesek – biccentett a két könyvtári állótérkép felé. Tőlünk néhány lépésre állították ki a pázsiton. – Egész jó állapotban vannak, 1828-ban készültek. Rózsafa talp, ha jól látom, ami azt jelenti, hogy kiváló minőség. Folyton keresem az olyan tárgyakat, amelyek karakteresebbé tehetik a házat. Elmosolyodtam a gondolattól, hogy Crofton Hallt egyszerűen csak „háznak” nevezze, mintha nem lenne impozánsabb egy három hálószobás nyaralónál. Ekkor az árverési kikiáltó kissé bizonytalanul próbálkozva a mikrofonba köhécselt, és megkérte a közönséget, hogy tartsák be az árverés rendjét. Geoff végtelenül természetesen átfogta a vállamat, és a zsúfolt tömeg szélére, jó megfigyelőpontra vezetett. Lehajtotta a fejét, a fülembe súgta: – Licitálni fogsz rá? – Mire? – A Tolkienra – mosolygott. A hajamon éreztem, hogy mosolyog, és sztoikus nyugalommal próbáltam tudomást sem venni erről az érzésről. – Első kiadás, ugye? – Igen – feleltem önkéntelenül, visszavigyorogva. – És igen, szándékomban áll licitálni rá. Amikor azonban az a doboznyi könyv került kalapács alá, nem sokáig folytattam a licitálást. Megnéztem az ellenem licitáló férfit, leengedtem a kezemet, és nem tettem újabb ajánlatot. Geoff megszorította a vállamat. – Miért nem licitálsz? – Azért, mert az a férfi kereskedő – válaszoltam. – Nagyon jól tudja, mennyit ér az a könyv, és nem engedhetem meg magamnak, hogy annyit fizessek érte. Geoff követte a tekintetemet a megtévesztően fesztelenül viselkedő férfira, aki zsebre tett kézzel állt a tömeg közepén. Szája sarkában sokat használt rózsafa pipa lógott, és úgy nézett ki, mintha közönséges gazdálkodó volna. – Biztos? – Biztos.

Egy pillanatig elgondolkodott. – Akarod, hogy megvegyem neked? – Nem. Túl hirtelen és kissé túl élesen jött a válasz. De nem akartam, hogy Geoífrey de Mornay azt higgye, érdekel a pénze. – Nem – ismételtem meg, ezúttal halkabban. – Nagyon köszönöm, de igazából nem annyira fontos. Az ajkamba haraptam, és figyeltem, ahogy a licit százas nagyságrendre rúg, míg egészen biztosnak nem tűnt, hogy a kereskedő nyer, és némi kárörömmel szemléltem, hogy a férfi arcáról eltűnt az öröm, amikor egy, az utolsó pillanatban bekapcsolódott licitáló megszerezte a láda könyvet hihetetlenül magas, ötszáz fontos áron. Élénk izgatottság hullámzott a tömegben, ahogy az idős, ősz szakállú férfi előrement a szerzeményeiért. A kereskedő bosszúsan, de nem túl bosszúsan előre-hátra dőlt a sarkán, és hevesen pöfékelt, apró kék dohányfüstfelhőket eregetett a tiszta, napfényes levegőbe. Azzal vigasztaltam magam, hogy licitáltam a következő tételre, egy teljesen egyszerű, tölgyfából készült úti szekreterre, amit egy kicsit magasabb összegért vettem, mint amennyit ért. Diadalmasan szorítottam magamhoz, a kikiáltó pedig már a következő tételnél járt. – Eladó egy pár Cary-féle könyvtári földgömb, 1828-ból való, anyaga rózsafa és festett bükk, körben puszpángfa berakással. Kikiáltási ára ötezer font. Ki adja meg ezt az összeget a tételért? A kereskedők rögtön licitálni kezdtek. Geoff biccentett a kikiáltónak, akit a jelekből ítélve jól ismerhetett. Amikor a licit huszonegyezer fontnál megállt, a teljes közönség (köztük én is) mintha megkönnyebbülten sóhajtott volna fel, és sokan fordultak hátra, megnézni a jóképű, szerény fiatalembert, aki a nyertes licitet bemondta. Geoff elővette a csekk-könyvét, és előrement fizetni. Egy pillanatig csak álltam, néztem, és arra gondoltam, milyen hatalmas társadalmi szakadék tátong közöttünk. Az ég szerelmére, hiszen ő egy kastély ura, emlékeztettem magamat. És bármennyire középkoriasnak tűnik is ez, semmi középkoriság nincs abban a tényben, hogy az ő bankszámlaegyenlege mellett az én jövedelmem zsebpénznek tűnhet. Bizonyára elment az eszem.

De amikor visszatért hozzám, elég volt az arcára néznem, és középosztálybeli aggályaim teljesen eltűntek. Abban a pillanatban Geoffrey de Mornay egyáltalán nem arisztokratának tűnt. Az jutott az eszembe, hogy olyan, mint egy kisfiú: boldog, gondtalan és nagyonnagyon elégedett magával. – Történt valami, amíg távol voltam? – kérdezte. – Ó, semmi különös. Néhány idős hölgy elalélt, amikor meglátták, hogy megírod a csekket egy ekkora összegről, de a távolléted különben egészen eseménytelen volt. Sötét haját hátravetve fölnevetett, és kedves tekintettel nézett rám. Egyszer azt mondta, soha ne szabadkozzak azért, mert okos vagyok, ő pedig nem szabadkozott azért, mert gazdag. Ez tetszett. Újra átölelte a vállamat, és figyelmemet a közeli tálalóasztalra irányította. – Az a bútordarab önmagában semmit nem ér – közölte. – De fogadni mernék, hogy az a vázapár, ami rajta áll, legalább hatezer fontért fog elkelni. Alaposabban megnéztem. – Elfogadom a fogadást. Ötven pennyt teszek rá, hogy nem adnak értük hatezret. Még jó egy órát maradtunk, elég hosszú ideig ahhoz, hogy elveszítsem az ötvenpennys fogadásomat, és újabb huszonöt fontot költöttem egy teljesen szükségtelen festményre, amit a folyosómra szántam. Aztán nem szívesen, de elindultunk a kocsibejárón a parkoló felé. Haladásunkban némileg hátráltattak bennünket a szerzeményeink. Az ősz hajú úriember, aki túllicitálta azt a láda könyvet, amit én néztem ki magamnak, Geoff autójának motorháztetejére dőlve várakozott, és békés tekintettel szemlélte a folytatódó vásárt. Amikor közelebb értünk, megmozdult. – Bocsásson meg – szólt szabadkozva Geoffhez. – Csak a fiamat várom. Megígérte, hogy értem jön. Nem volt kedvem ezt a szükségesnél tovább cipelni – mondta a könyves láda felé biccentve. – Nem hibáztatom – felelte Geoff, és megpróbálta az oly vágyott földgömböket úgy betenni a csomagtartóba, hogy ne sérüljenek. Az idős úrra mosolyogtam. – Nagyon jó vételt csinált.

– Tudom – felelte bölcsen bólogatva. – A krimik nagy részét az apám írta. Ezért ezeket a könyveket nem lehet beárazni, ugye? Felbecsülhetetlen értékűek. Nekem. Geoff befejezte a berakodás bonyolult műveletét, és nyugtalanul nézett rám, de ekkor már belekezdtem nyitómondatomba: – Nahát! Nézd, Geoff! – Lehajoltam, és meglepetést színlelve kiemeltem a Tolkient a halomból. – A Hobbit! A kis Jimmy kedvenc könyve! Geoff csak vigyorgott, nem volt hajlandó velem játszani. Ezért kérdő-reménykedő arccal fordultam a kedves öregúr felé, remélve, hogy maradt és látszik még bennem valami a rajongó hétéves gyerek sóvárgásából. – Nem gondolom… – hebegtem. – Nem merném feltételezni, hogy… – A magáé lehet – mondta, nagylelkűen felajánlva a kötetet. – Nekem csak a krimik kellenek. Elviheti azt a könyvet a kisfiának. Javamra legyen írva, hogy azért volt némi bűntudatom. – Kérem, engedje meg, hogy kifizessem – feleltem, és egy tízfontos bankjegyet nyújtottam felé, amit legnagyobb megkönnyebbülésemre elfogadott. – Hiszen ez is ér valamit. Geoff különös köhécseléssel csapta le a csomagtartó tetejét, és kinyitotta nekem az utasoldali ajtót. – Gyere, drágám! Mennünk kell. Az autóban, miután elindultunk, még egyszer hosszan rám nézett, aztán mindketten nevetésben törtünk ki. Az mulattatott annyira, hogy milyen szerencsém volt. – Szégyentelen vagy – jelentette ki tréfásan vádló hangon. – Megdöbbentően jó, de szégyentelen. – Remek tanárom volt – magyaráztam, és a következő néhány kilométeren át apám árverési kalandjairól meséltem neki meg arról, hogy milyen fortélyosság van a családom génjeibe kódolva. – Mindebből úgy tűnik, élvezném apád társaságát – mondta Geoff. A válaszom nem volt több diplomatikus hümmögésnél. Nem is baj, gondoltam, hogy apám még külföldön van. Az előző barátaim mind rögtön fedezékbe rohantak, amint meglátták apámat. Apa időnként elég nehéz alak tudott lenni, és még nem talált mellettem

olyan fiatalembert, aki megfelelt volna az elvárásainak. Rájöttem, az a legjobb, ha a mellettem felbukkanó pasikat egyszerűen be sem mutatom apámnak. Rengeteg kellemetlenségtől kíméltem meg mindannyiunkat. Túl rövid volt a visszaút Exburybe, és nagyon hamar a házamhoz értünk. Geoff hátranyúlt, a hátsó ülésről előrevette és a kezembe adta az úti szekretert és a kis keretezett képet, amit oly ostobán megvettem. Aznap először akadozott köztünk a beszélgetés. – Köszönöm. Jó nap volt. Nagyon élveztem. – Én is. – A kormánykeréken nyugvó kezére nézett. – Julia… néhány napra, talán egy hétre is fel kell mennem északra, de amikor visszajövök, szeretnék újra találkozni veled. – Felém fordult, rám nézett. – Szeretnélek elvinni vacsorázni. – Köszönöm, örömmel elfogadom a meghívást – feleltem, mire ő mosolygott, és lenyűgöző mosolyától egy kicsit megszédültem. A búcsúcsók jobb volt, mint az első. Először is azért, próbáltam megindokolni, mert eltelt két hét, azóta jobban ismerjük egymást, és egy tökéletes napot töltöttünk el együtt. Amikor a csóknak vége volt, boldog mosollyal néztem rá, és a kilincset kerestem. – Szia. Áthajolt hozzám, segített kinyitni az ajtót. – Biztos, hogy ne segítsek? – Biztos, köszönöm, megoldom – feleltem, szorosan magamhoz ölelve szerzeményeimet. – Akkor jó… – Megint az a mosoly! – Ha visszaérek, felhívlak. Néztem, ahogy elhajt, nevetségesen boldog voltam, és szinte tánclépésben mentem az ajtóig. A kulcs nem fordult az új záramban, és a próbálkozás közben a tölgyfa úti szekreter kicsúszott a kezemből. Tompa puffanással, csörrenéssel esett a földre. Alig néhány ujjnyival kerülte el a követ. – A fenébe! A bátyámat és a zárat átkozva térdeltem le a fűbe, hogy felvegyem az úti szekretert. Esés közben kinyílt, a bársonyborítású írófelület ferdén állt a zsanérjain. Becsuktam a dobozkát, az ujjaimmal letöröltem egy sárfoltot a fedél sárgaréz névtáblájának H betűjéről.

Amikor fölvettem, valami megcsörrent a belsejében. Felnyögtem, és újult erővel támadtam meg az ajtót. A zár ezúttal mereven bár, de engedett. A vállammal toltam be, odabentről lábbal rúgtam be. Zsákmányomat a konyhaasztalra tettem, még egyszer kinyitottam a szekretert, és megnéztem az írófelület alatti üreget. Úgy tűnt, semmi nem törött el, de az eséstől egy keskeny rejtett fiók előlapja csúszott előrébb. Kíváncsian húztam ki. A kis fiókban aranyozott karkötő csillogott; különös paradicsommadarak egymás után fűzve, kék üvegszemük királyi ékszerként ragyogott.

TIZENNYOLC Reszkető kézzel emeltem ki a karkötőt a fiókból, ahol… mennyi ideje is hevert? Évszázadok óta? Tudtam, hogy ez ugyanaz a karkötő. A látványa, a tapintása, a súlya a tenyeremben mind ismerős volt; kétség sem fért ahhoz, hogy ez a karkötő valaha az enyém volt. De hogyan került egy olyan úti szekreterbe, ami – ha a készítő címkéjének hinni lehet – az 1700-as évek közepén készült, hetven évvel később, mint ahogy Mariana Farr megérkezett Exburybe? A karkötőt egy pillanatra sem tettem le, lecsuktam a szekreter fedelét, és elgondolkodva néztem a fedél cikornyás H betűjét. Lehetséges, hogy a H a Howard név rövidítése? Hogy ez az egyszerű dobozka egykor a Greywethersben lakó Howard családé volt? Elképedve ingattam a fejemet. Ez az egész hihetetlenül fantasztikusnak, jóval a valószínűség határán túlinak tűnt. Túl sok a véletlen egybeesés ahhoz, hogy igaz legyen. Vagy mégsem? Úgy simogattam a karkötőt az ujjaim között, mintha rózsafüzér lenne, a paradicsommadarak pedig mintha rám kacsintottak volna, ahogy kék üvegszemükön megcsillant a fény. Talán, spekuláltam, talán ha valóban minden okkal történik, és ha tényleg van misztikus erő, nevezzük sorsnak vagy végzetnek, ami végigvezet az életutunkon, akkor az, hogy megtaláltam ezt a karkötőt, egyáltalán nem is véletlen. Sőt talán szükségszerűség… Éles kopogás hallatszott a hátsó ajtón, kizökkentve révületemből. A karkötőt gyorsan visszacsúsztattam az úti szekreter titkos fiókjába, csak azután mentem ajtót nyitni. Tudatom azonban nem engedte el teljesen a gondolatmenetet, és ez az enyhe szórakozottság látszhatott a vonásaimon, amikor kinyitottam az ajtót, és szembenéztem a külső lépcsőn álló férfival. Iain Sumner töltötte be az ajtókeretet, a napfény a jó részét eltakarta. Vádló arckifejezéssel tekintett rám. – Gyomláltál, ugye?

Kétségtelenül arra készült, hogy olyan heves kioktatásba kezd, amire Vivien előre figyelmeztetett, az utolsó pillanatban azonban megmenekültem. Az a furcsaság esett meg velem, hogy néhány héten belül másodszor sírva fakadtam. El kell ismernem, ez a mostani egyáltalán nem volt olyan látványos, mint amikor Tom hampshire-i lelkészlakásában omlottam össze, de a szemem könnybe lábadt, a szám megremegett egy kissé, és Iain arckifejezése megváltozott. Hirtelen nem komoran, hanem aggódva nézett rám. Szinte komikus látvány volt a higgadt, nyugodt skótot olyan tanácstalannak látni, mintha nem talált volna szavakat. – Nagyon sajnálom – szipogtam, a szememet törölgetve. – Nem miattad van. Csak… – Gondolkodtam, magyarázatot kerestem, de úgy találtam, nincs egyszerű magyarázat felfokozott érzelmi állapotomra. – Nos, akárhogy is,… igen, gyomláltam a kertedben. Borzasztóan tönkretettem? Iain szótlanul nézte a kezében tartott elernyedt, hervadó zöldet, és válaszolni akart, de meggondolta magát. Kezét a háta mögé csúsztatva leejtette a növényt, és a szemembe nézett. – Igazából nem is olyan rossz a helyzet – felelte. Nagyon kedvesen tud hazudni, állapítottam meg, és ezt szóvá is tettem. Nevetve biccentette oldalra a fejét, láthatóan örült, hogy visszanyertem az önuralmamat. – Nézd… mondok valamit. Ha segíteni akarsz a munkámban, gyere ki egy pillanatra, hogy megmutassam, mi micsoda. – Úgy tudtam, nem szereted, ha mások belekontárkodnak a kertjeidbe. – Ez szemenszedett rosszindulatú pletyka – kérte ki magának mosolyogva. – Gyere, igazán nem tart sokáig. Ahogy átléptem a küszöböt, és követtem, lehajoltam és felvettem a megfonnyadt növényt, amelyet oly gálánsan eldobott. – Remélem, ez nem a dél-afrikai valami volt – jegyeztem meg óvatosan. Rám tekintett, és csak picit csillogott a szeme. – Nem, ez nem az volt – biztosított együttérzőn. – Ha azt húztad volna ki, könnyek ide vagy oda, arról megmondtam volna a magamét.

Később rájöttem, hogy pontosan erre volt szükségem: félóra földes munkára, arra, hogy érezzem a száraz, poros talajt az ujjaim alatt, a nap melengette levelek és virágok édes, átható illatát. Megnyugtatott, önbizalmat adott, segített újra gyökeret verni a valóságban. Ami azt illeti, Iain remek tanárnak bizonyult. Lelkiismeretes alapossággal megmutatta, mi micsoda a kertben, minden növénynek megmondta a nevét, elsorolta jellemző tulajdonságaikat, és rámutatott azokra a szinte láthatatlan hajtásokra és rügyekre, amelyekből majd csak később, nyáron lesznek virágok. Elmagyarázta, mit kell tenni velük, és megmutatta, hogyan. Így amikor a végére ért, egészen biztos voltam abban, hogy legalább gyomlálni képes leszek a kertet, és nem teszem tönkre. – Rá fogsz érezni az ízére, hamar belejössz – ígérte. – Csak egy kicsit gyakorolni kell. – Egészen biztos, hogy nem gond? – kérdeztem, mire ő nyugodtan nézett rám. – Nem bízol bennem és nem hiszel nekem? – Nos, Vivien és Geoff határozottan úgy gondolta, hogy a ma reggeli gyomlálással valamiféle halálos kockázatot vállaltam… Elmosolyodott, előrehajolt, és lecsippentett egy kinyílt virágot a közeli íriszről. – Szóval nyugi, nem gond. Ráadásul jót tesz neked, ha időnként kijössz ide egy kicsit. A kertészkedés nagyon egészséges. – Felállt, nyújtózkodott. – Most itt hagylak, folytasd, ha van kedved. Ideje hazamennem. Fogalmam sem volt, mennyi az idő, de a nap már a horizont közelében járt, vagyis hét óra körül lehetett. – Köszönöm. Igazából sok mindent köszöntem meg neki ezzel az egy szóval. Azt, hogy nem volt dühös rám; azt, hogy megértette, milyen hangulatban vagyok; azt, hogy olyan átkozottul kedves volt velem… Vállat vont és mosolygott. – Igazán nincs mit. Elindult, nagy léptekkel távolodott a mezőn, én pedig hátamat a málló kőfalnak támasztva a lenyugvó napkorong felé fordultam, és álmodozón félig lehunytam a szememet. Tökéletes, mesebeli naplemente volt; puha bárányfelhők lebegtek az égen, mintha az én

valamelyik illusztrációm lenne. A képet az tette volna tökéletessé, ha a nagy tölgyfa alatt ott állt volna a romantikus sötét lovag és nemes paripája, éppen megpihenve a sárkányvadászat után a távoli hegyvidéken. Szinte reménykedve fordultam a tölgy felé, de nem volt ott semmi. A tölgyfa felett sólyom körözött lustán, céltalanul. * * * Gyorsan és csendesen teltek a napok; szorgalmasan belevetettem magam a munkába, egyik illusztrációt a másik után készítettem el. Pedig alapvetően halogató természetű vagyok, és ezt pontosan tudom. Furcsa módon a tudat, hogy ha akarom, képes vagyok magamat a tizenhetedik századba juttatni, egyáltalán nem késztetett erre, sőt vonakodtam megtenni. Egész héten, miközben szorgalmasan vázlatoltam, kontúroztam, festettem és a szokásos napi rutinom szerint éltem, azt hiszem, titokban azt reméltem, valami történik majd, úgy, ahogy eddig, és nem leszek tudatosan felelős azért, ami történik. Azonban semmi nem történt, már azon kívül, hogy a hétvége felé vízfestmények tömkelege vett körül a száradási folyamat különböző fázisaiban, és ha mástól nem is, ettől igazi sikerélményem volt. Pénteken Geoff telefonált, hogy az egy hétre tervezett északi útja sajnos kényszerűen két hétre húzódott, és azt kérdezte, nem nagy gond-e, ha egy kicsit tovább kell várnom arra a megígért vacsorára. Azt feleltem, hogy természetesen nem gond. Valójában az volt a helyzet, hogy az adott pillanatban az a vacsora volt a legtávolabbi gondolataim sorában. Annyira belefeledkeztem a munkába, hogy szokás szerint kezdtem antiszociálissá válni. Napokig csak alvás és munka váltotta egymást a napirendemben, senkivel nem találkoztam, konzerveken éltem, és többnyire hajnalban kúsztam be az ágyba. Amikor a következő csütörtökön Vivien telefonált, nem tudta megállni, hogy meg ne jegyezze, milyen rekedtes a hangom. Magyarázatom, mely szerint három napja nem beszéltem senkivel, még jobban felkeltette a kíváncsiságát. – Magadban sem beszélsz? – érdeklődött.

– Nem – válaszoltam mosolyogva a telefonba. – Az egyik unokanővérem folyton magában beszél, és nem szeretném, ha olyan lennék, mint ő. – Oké. Lenne kedved egy kicsit kimozdulni ma délután? Vagy a kreatív flow teljesen magával ragadott? – Ó, egészen biztosan ki tudnám magamat szakítani a munka folyamából pár órára. Mire gondoltál? – Teadélután Crofton Hallban. Elkomorultam. – Geoff már visszajött? – Nem, nem jött vissza. Még mindig északon van. Freda nénikém a vendéglátó. Napok óta nyaggat, hogy vigyelek el hozzá egy kicsit csevegni, de ez az első nap, amikor el tudok szakadni a fogadótól. Ned beteg volt néhány napig, ledöntötte az influenza. Szóval Exbury fehér boszorkánya meghív teára. Igen kellemes időtöltésnek ígérkezett. – Szívesen veled tartok. – Remek. Három óra megfelel? Útközben beugorhatsz értem. – Rendben. Vigyek valamit? – Csak magadat. És a jó étvágyadat – javasolta. – Freda néni teadélutánjain többnyire olyan trakta van, hogy egy keményen dolgozó négyfős családnak is elég lenne. És elvárás, hogy megegyük, amit elénk tesznek. Délután háromkor nagyon örültem, hogy megfogadtam Vivien tanácsát, és kihagytam az ebédet. Az asztal púpozott tálaktól roskadozott: szendvicsek, válogatott savanyúságok, hideg sonkapástétom, sütemények. – Nem kell mindent megenned, gyermekem – biztosított Mrs. Hutherson. Frissen forralt vízzel öntötte fel a teáskannát, és leült velem szemben. – Akármit is mondott rólam Vivien, egyáltalán nem vagyok olyan zsémbes és utálatos. Crofton Hall konyhájában ültünk. Nem a nagy, visszhangos konyhában, amelyet a kastélybejáráson láttam, hanem egy kisebb, funkcionálisabb helyiségben, a magánhasználatra fenntartott északi szárnyban. Tisztára sikált fenyőpadló volt a talpunk alatt, az ablakokon csipkefüggöny, minden ablak-párkányon növények.

Alfreda Hutherson minden bizonnyal sok időt töltött ebben a konyhában; barátságosság és nyugalom sugárzott belőle. Őt magát nagyon érdekesnek találtam: magas, szikár nő egyszerű ruhában, nevető szempárral. Annyira hasonlított Vivienhez, hogy arra gondoltam, miként kerülhette el a figyelmemet ez eddig. Természetes, előkelően elegáns mozdulatai voltak, és bár a haja már majdnem teljesen megőszült, nem tudtam kitalálni, hány éves lehet. Unokahúgához hasonlóan ő is kitűnő társalgó volt, intelligens, művelt, elragadóan fortélyos diszkrét szellemessége időről időre felszínre került. Harmadszor adta körbe a szendvicses tálat. – Be kell vallanom, igazán kellemes érzés, hogy társaság van a házban. Mindig olyan üresnek érzem, ha Geofffey távol marad. – Ezen a héten Iaint etetted. Elmondta – szólt Vivien rosszalló hangon. – A végén meghízik. – Keményen dolgozik – érvelt Alfreda néni –, lemozogja. És jó látni, hogy valaki remek étvággyal eszi a főztömet. – Mindig itt lakik? – kérdeztem, és elvettem egy szendvicset. – A kastélyban? Elmosolyodott. – Ó, nem, dehogy! Van egy kis házam a faluban. Csak napközben dolgozom itt. Takarítok, felügyelem a lányokat, aztán mielőtt hazamegyek, beteszem Geoffrey vacsoráját a sütőbe. Ő mosogat el. Ez nagyon újmódi rendszer. – Freda néni háza a régi lelkészlakással szemben áll – jegyezte meg Vivien. – Az volt a nagymamám háza, amíg élt. Kis kőház zöld zsalugáterekkel. Jól hallom, hogy a telefon cseng? – kérdezte, a fejét hirtelen oldalra hajtva. – Igen. Maradj csak, majd én felveszem – szólt oda a nagynénjének, azzal felállt, és eltűnt a hosszú, sötét folyosón. Alig telt el néhány pillanat, fejcsóválva tért vissza. – Krízis van – jelentette be. – Ned telefonált. Úgy tűnik, a sörcsapok nem működnek, a fiúk szomjaznak. Azt hiszem, jobb, ha most átszaladok, és megnézem, mit tehetek. Jövök, amilyen hamar csak tudok. – Ne siess, kedvesem – mondta Alfreda Hutherson, az unokahúgára kacsintva. – Van elég étel. Hagyunk neked egy kis kekszet. Vivien nevetett. – Azt el tudom képzelni.

Az ajtó becsukódott mögötte, és a velem szemben ülő asszony fölemelte a teáscsészéjét. A tekintete hirtelen elgondolkodóvá vált, ahogy a csésze pereme fölött engem vizslatott. – Fáradtnak tűnsz – szólalt meg váratlanul. – Túl sok neked ez az egész? Ittam egy kortyot, mielőtt válaszoltam. Nem voltam bizonyos abban, miként értelmezzem a kérdést, és persze rengeteg kérdés kavargóit a fejemben. Tétován néztem a szemébe. Freda néni mosolygott, és a csészealjra helyezte a csészéjét. – Meg akarod kérdezni tőlem, hogy tudom-e, mit tudok és honnan tudom – folytatta nyugodt hangon –, de félsz, hogy bolondnak nézlek, ha te szólalsz meg előbb. Ezért inkább megkíméllek ettől a kellemetlenségtől. Igen, tudom. Tudom, mi történt veled, amióta ideköltöztél. Ami azt illeti, igencsak aggódtam érted – mondta ki nyíltan. – Ezért szóltam Viviennek, hogy hozzon el hozzám. A saját szememmel akartam látni, hogy vagy. Ezután a nagyon figyelemreméltó méltó beszéd után ismét ajkához emelte a teáscsészéjét, és a válaszomat várta. Nem kellett sokáig várnia. Egyenes derékkal ültem a széken, csak bámultam, de ezután pislogtam, és a szemöldökömet felvonva elmosolyodtam. – Azt mondják, ön boszorkány. Fölnevetett, de nem tagadta. Teletöltötte a csészémet friss teával, hátradőlt, kezét várakozón keresztbe fonta. – Kérdéseid vannak. – Tucatnyi – ismertem el. – Ám nem vagyok biztos abban, hogy szeretném tudni a válaszokat. Bólintott. Egyszer, de hangsúlyosan. – Nem is kell tudnod. Egyfajta utazás az, amibe most belekezdtél, Julia, éppen csak elindultál az úton, és senki nem tud irányt mutatni neked. Arra, hogy mit hogyan csinálj, magadnak kell rájönnöd. – De biztosan tudna… – Igen, bizonyos dolgokat el tudnék árulni neked. A beavatkozásom azonban inkább hátráltatna, mint segítene. – Ó! A csalódottság kiülhetett az arcomra, ő azonban csak mosolygott.

– Ne nézz olyan elszontyolodottan, gyermekem! Nélkülem is eljutottál idáig, és remekül megálltad a helyedet. Tudsz valamit Marianáról, és elfogadtál egy olyan valóságot, amit az emberek többsége képtelen lenne elfogadni, sőt, mindenestől elutasítana. És ami a legfontosabb: úgy vélem, pontosan tudod, hogy jobban kézben tartod a helyzetet, nagyobb befolyásod van a történések alakulására, mint azt képzelted volna. Igaz? Bólintottam. – Nos, akkor minden jel arra mutat – mondta, a kezét kifejező gesztussal széttárva –, hogy egészen jól boldogulsz egyedül. Csak türelmesnek kell lenned, Julia, és bízz a folyamatban. Hamar megkapod a válaszokat, méghozzá a segítségem nélkül. – A múlt hétvégén vettem valamit – jegyeztem meg, egyik ujjamat a csésze szélén végighúzva. – Valamiféle dobozt. – Az úti szekreter. Igen. Erre fölnéztem. – H betű van rávésve. Madárszerű mozdulattal oldalra billentette a fejét. – H. Hát persze. A Howard család betűjele. Ezt tudtad, ugye? – Igen, de… – Hogy melyik Howard? Azt hiszem, nem okozok semmilyen kárt, ha elárulom neked – azzal a tekintete elsiklott rólam az úti szekreter John Howard tulajdona volt. – John? – Hosszan gondolkoztam a néven. – John? A kis John? Caroline gyereke? – A vöröslő arcú kisbabára gondoltam, aztán a megfakult karkötőre, ami az úti szekreter titkos fiókjában volt gondosan elrejtve. – De ő hogyan… Freda néni a fejét ingatva elhallgatott. – Erre neked kell rájönnöd. És rá is fogsz jönni. Kérsz még egy kis süteményt? Felém nyújtotta a tálat, elvettem egy csokis nápolyit, de egy kissé kábának éreztem magam. Furcsa, gondoltam, itt ülök egy nagyon kényelmes, patyolattiszta konyhában, és a reinkarnációról diskurálok egy boszorkánnyal. Ebben a teljesen egyszerű, hétköznapi környezetben a beszélgetésünk különösen szürreálisnak tűnt, mintha egy temetésen a gyászolók koktélruha-szabásmintákról csevegnének. Itt vagyok, nyugodtan majszolom a süteményt, alig

háromlépésnyire egy nőtől, aki úgy olvas a gondolataimban, mintha nyomtatott szöveg volna. Abból, ahogy a szemembe nézett, láttam, hogy abban a pillanatban is a gondolataimat vizsgálja… – Sajnálom, ha ez téged zavar – szólalt meg halkan. – Mármint az, hogy olyasmiket tudok, amiket te nem. Ám nem véletlenül vagyok öregasszony. Sok időt megéltem, sokat láttam, az élet tele van változással, de ha valamit megtanultam, akkor azt biztosan, hogy a sors a saját időbeosztása szerint halad. – Ismét hátradőlt, és bölcsességet sugárzó tekintetet vetett rám. – Tudod, az egész olyan, mint egy körforgás… – folytatta. – Mármint az élet. Elkezded egy helyen, gondosan megválasztod minden utadat, és amikor a végére érsz, azt veszed észre, hogy pontosan ott vagy, ahonnan elindultál. Most éppen ezt teszed Mariana életével. Amikor végigérsz, amikor bezárul a kör, akkor, és csakis akkor válik világossá számodra az út célja. – És egészen biztos abban, hogy én… Úgy értem, ez a bizonyos Mariana Farr és én egy és ugyanaz a személy vagyunk? – Ó, igen. Azonnal felismertelek. – Felismert? – Igen – magyarázta, nyugodt, kedves tekintettel nézve rám. – Természetesen nem olyannak láttalak, amilyen most vagy, de attól még ugyanaz vagy. – Ó, persze… – Eszembe jutott. – A Színes ruhás hölgy. – És a hölgy az emeleten, a lovagi hálószobában – tette hozzá. – Mariana sokáig kísértett mindkét helyen. Elkomorultam. – Azt hittem, a fenti kísértet még itt lakozik. Hiszen lehetetlen, hogy egy lélek egyszerre két helyen legyen. Alfreda Hutherson türelmes megértéssel ingatta a fejét. – Az emeleten nincsen kísértet. Már nincs. Amit odafent éreztél, az egyszerűen egy múltbéli esemény aurája volt. Ő hagyta abban a szobában, úgy, ahogy az ember árnyéka a falra vetül. Egy pillanatig csendben gondolkodtam. – Néha látok egy férfit… – jegyeztem meg halkan. – Almásderes lovon ül. Mrs. Hutherson bólintott.

– Richard. Egyfajta árnyék, amikor így látod. A völgyben, a nagy tölgyfa alatt, ugye? Sok időt töltött ott. Természetes, hogy a lényéből tovább időzik ott valami. Meg kell értened, hogy ez részben a te tudatod kivetülése. Ha túl sokáig nézel a napba, mindenütt a nap fényes korongját látod. Ezek szerint a megérzésem helyes volt. Ha Richard de Mornay nem kísértet, akkor ő is, miként Mariana, élhet és virulhat valahol, leginkább Exburyben. Ezt a felvetést továbbgondolva megkockáztattam, hogy a jelenlegi Richard de Mornay talán éppen Crofton Hall lakója. Mit is mondott nekem Tom néhány napja? Hogy azok, akik úgy döntenek, új életre születnek, jellemzően ugyanazokkal veszik körül magukat, akiknek a közvetlen környezetében az előző életükben éltek. Mind kapcsolatban voltunk, Vivien és Iain, Geoff és én… sőt talán… – Mi ketten már találkoztunk? – tettem fel a kérdést Mrs. Huthersonnak hirtelen kíváncsisággal. – Ügy értem, azelőtt. Szóval a múltban… Ismertem önt? Erre elmosolyodott, de szomorúan és csak röviden. A szemembe nézett, de nem engem látott, a távolba révedt. Az ablak felé fordította a tekintetét. – Nos, mindannyian voltunk valakik… – kezdte, aztán a fejét oldalra biccentve hallgatózott, majd határozott hangon kijelentette: – Valaki jön. Bizonyára Vivien. Megyek, felteszem a vizet a teának. Nem hallottam semmit, csak a szél zúgását és halk madárcsicsergést, de a legkevésbé sem voltam meglepve, amikor egy pillanattal később Vivien toppant be a konyhába. A tűzhelyen a teáskanna élesen sípolva jelzett, hogy felforrt a víz. * * * Aznap éjjel anyámmal álmodtam. Újra kisgyerek voltam, vézna térdű, vékony copfos kislány, az oxfordi házunk kertjében játszottam, anyám mellettem ült a pázsiton, és könyvet olvasott. Álmomban anyám szeme kék volt. A haja nagyon sötét, mint az enyém, illetve az enyém olyan, mint az övé, és emlékszem, arra gondoltam, milyen nagyon furcsa ez, hogy a szeme színe barnából hirtelen

világoskékre változott. De amikor rákérdeztem, csak mosolygott, megcsókolt, és elküldött azzal, hogy játsszak tovább. A hátsó udvarunk meglehetősen kicsi volt, de ahogy a kerítés felé haladtam, a telekhatár mintha egyre távolabb húzódott volna előttem, és egyszerre virágos réten sétáltam, a vállamra melegen sütött a nap, szorgos rovarok zsongtak körülöttem. Ha kinyújtottam a kezemet, és végigsimítottam a hosszú szárú virágokon, édes illatuk hirtelen felszabadult. Ekkor már messzire távolodtam a háztól. Amikor megfordulva visszanéztem, aprócska távoli pont volt. Bármilyen szépnek és hívogatónak láttam a virágos mezőt, tudtam, hogy anyám aggódik, ha sokáig elmaradok. Nehéz szívvel indultam visszafelé. A visszaút sokkal hosszabbnak tűnt, és át kellett másznom a kerítésen, hogy bejuthassak a hátsó udvarba. Amikor visszaértem, nem sütött a nap, a levegő nyirkos volt és hideg. Anyám már nem ült a pázsiton. Beléptem a házba, de ott sem találtam senkit. Nagy üresség, elhagyatottság honolt benn, a csend baljós volt, kísérteties. Zavartan, rémülten, botladozva futottam ki az utcára, egy barátnőm házáig. Sürgetőn kopogtattam. A barátnőm ajtót nyitott, de már nem volt gyerek, mint én, hanem felnőtt nőként állt előttem, szánakozva nézett le a küszöbön toporgó gyerek énemre. – Annyira sajnálom. Hát senki nem mondta el neked? Anyukád évekkel ezelőtt meghalt… Még nem száradtak fel arcomról a könnyek, amikor az álomnak vége lett. Sós ízt éreztem, ahogy feküdtem az ágyban a sötétben. Hallgattam a fürdőszobai csap csöpögését, néztem, ahogy a nyárfa ágainak árnyékai táncolnak a takarómon, és próbáltam lecsillapítani vadul kalapáló szívverésemet. Amikor újra képes voltam egyenletesen lélegezni, felkapcsoltam az éjjeliszekrényemen álló lámpát, és felültem. Ujjaimat nyirkos, összekuszálódott hajamba fúrtam. Csak egy álom volt, nyugtattam magamat. Már nem vagy gyerek, majdnem betöltötted a harmincat, és anyád nem halt meg. Felkaptam a köntösömet a padlóról, ahová lefekvés előtt ledobtam, magamra rángattam, és kibotorkáltam a folyosóra. Tapasztalatból tudtam, hogy aludni aznap éjjel nem fogok addig, amíg el nem tüntetem a gondolataimból ennek az álomnak minden nyomát.

Ilyenkor gyakran kívántam azt, bárcsak lenne tévém, mint a normális embereknek, de a tévémtől évekkel ezelőtt megszabadultam. Túlságosan nagy kísértés volt tévét nézni, elvonta a figyelmemet a munkától. Inkább késő esti műsorokat hallgattam rádión, és enyhe altatóként egy csésze langyos kakaót kortyoltam el. Miután ez nem hatott, olvasni próbáltam. Egy teljes óra telt el, de nem voltam képes lerázni magamról azt a furcsa nyugtalanságot, a tompa, hideg, megnevezhetetlen félelmet, ami a szívemet markolta körül. Végül megadtam magam, fogtam a telefonomat, és remegő kézzel megkerestem a megadott új-zélandi számot. Anyám a nyolcadik csengetésre vette fel. A hangja kissé zaklatott volt, de szabatosan beszélt. Néhány másodperccel később már teljesen ébren volt. – Julia? Minden rendben? Meglehetősen szabadkozva, de közöltem, hogy minden rendben, és csak azért hívom, hogy ráköszönjek, és megkérdezzem, hogy vannak. – Hajnali négykor? – kérdezte anya, miután gyorsan kiszámolta az időeltolódást. Hallhatóan nem igazán volt meggyőződve arról, hogy hívásomnak valóban az az oka, amit mondtam. Felsóhajtottam. – Na jó… Az a helyzet, hogy rémálmom volt. Azt álmodtam, hogy meghaltál. – Ó, édesem! – Úgy szólt hozzám, mintha a telefonkapcsolaton át ölelt volna meg. – Milyen szörnyű! Nos, mint most magad is meggyőződhettél róla, nem vagyok halott, és a belátható jövőben nem is tervezem, hogy ebbe az állapotba kerüljek. Szóval ne aggódj, kérlek. – Halk zörejt hallottam a háttérből, ebből tudtam, hogy a karosszékében ül, és párnát tett a háta mögé. – Hogy érzed magad a faluban? Szeretsz ott lakni? Tommy szerint a házad nagyon szép és kellemes, bár a vízvezeték-szereléssel kapcsolatban vannak aggályai… Anyám választ sem várva meglehetősen egyoldalú beszélgetésbe kezdett, ami nagyjából arról szólt, hogy vannak az aucklandi rokonaink, és rendszeres időközönként beszúrt egy-egy,

néha kissé összefüggéstelen megjegyzést arról, milyen következetlen tud lenni az apám, aki közben nyilván olvasni vagy aludni próbált anyám mellett. – Mi az, Edward, drágám? – kérdezte vidáman. – Ó, igen, ezt nem szabad elfelejtenem. Julia, képzeld el, annak a nőszemélynek volt mersze abban az egészen elképesztő kalapban a nyilvánosság előtt megjelenni… És anyám folytatta pletykákkal teletűzdelt anekdotázását, amit mesterien alakított úgy, hogy elfelejtsem a rémálmom borzalmát. Amikor közel egy órával később letettem a telefont, arra gondoltam, milyen csodálatos emberek a szüleim. Kezemet a fejem fölé emelve nyújtózkodtam, és céltalanul szemlélődve körbenéztem a helyiségben. Anyám taktikája tökéletesen bevált. Már nem féltem, nem aggódtam. Ugyanakkor sajnálatos módon már álmos sem voltam. Teljesen kiment az álom a szememből. Arra az elhatározásra jutottam, hogy ha aludni úgysem tudok, akár fel is öltözhetek. Visszacsoszogtam a lépcsőhöz, fel az emeletre. Farmernadrágot és bő pólót vettem magamra, mivel melegnek ígérkezett a nap. Éppen a tükör előtt állva fésülködtem, amikor tekintetem a megfeketedett kulcsra rebbent. Letettem a hajkefét, kézbe vettem a kulcsot, és elgondolkodva méregettem a tenyeremben. Milyen rejtett titkok várnak, ha én fedezem fel?, tűnődtem. Eszembe jutott Mrs. Hutherson kedves, sokat tudó arckifejezése, ahogy Crofton Hall konyhájának terített asztala fölött mosolygott rám. Egyfajta utazás az, amibe most belekezdtél, mondta. Ujjaimat egy pillanatig a kulcsra szorítottam, aztán a tükörbe néztem. Semmi értelme halogatni az elkerülhetetlent, gondoltam. Ideje utazásom következő szakaszába lépni. Ideje visszamenni. A földszinten meggyújtottam azt a gyertyát, amit legutóbbi próbálkozásomkor használtam. Egyenesen az asztal közepére állítottam. Odakint lassan derengeni kezdett a hajnal, ezért a gyertya lángja nem volt annyira delejes hatású, de a szememet félig lehunyva erősen koncentráltam. Az idő megállt és megremegett. Lélegzetem hangosan lüktetett a csendes szobában.

– Mariana! – Caroline éles hangja csattant, amire felkaptam a fejemet, és rögtön éberen néztem körül. A nagynéném erre elmosolyodott, a hangja ellágyult. – Még akaratlanul kárt teszel magadban, ha így elmélázol – figyelmeztetett. – Túl korán ébresztettünk fel? – Rosszat álmodtam – magyaráztam, némiképp füllentve. Nem akartam bevallani, hogy figyelmetlenségem oka az, hogy a gondolataim egy bizonyos sötét hajú szomszédon jártak. Megmarkoltam a késem nyelét, és tovább aprítottam a zöldséget a levesbe, amit Rachel már feltett a tűzre. – Nagyon fülledt az idő – jegyezte meg Rachel, a védelmemre kelve. – Ilyen melegben mindenki elpilled – azzal felállt, ellépett a tűzhelytől, az arca kipirult. Ferde pillantást vetett Caroline-ra. – Láttam, hogy te is elbóbiskoltál a reggeli ima alatt, nővérkém. – Én nem szoktam elbóbiskolni ima alatt – felelte Caroline kimért, affektáló hangon, de a szeme vidáman csillogott, és szinte fiatalnak tűnt, ahogy az évődő megjegyzést viszonozta. – Csak nagyon elmerültem a szent szövegekben. Rachel további megjegyzést fűzött volna ehhez, ám mielőtt megszólalhatott volna, kinyílt a konyhaajtó, és a nagybátyám lépett be. Caroline szeméből abban a pillanatban eltűnt az élet, mintha valami láthatatlan kéz simított volna végig az arcán. A nagybátyám nem vette észre a változást. Az arca vörös volt, a tekintete komor, nem érezte jól magát a melegben. – Emberemlékezet óta nem volt ilyen hőség. Ez nem embernek való – panaszolta, a verejtéket álláról letörölve. – Pokoli a forróság. Ezt maga a Sátán hozta ránk. Mariana, hozz nekem vizet, de gyorsan. Szó nélkül eleget tettem a kérésnek, kezébe adtam a vizes kupát, és folytattam a munkámat. Úgy vette magához a vizet, ahogy az állatok isznak, fröcsögve, szürcsölve, aztán elégedetten, hangos koppanással tette az asztallapra a kupát. Metsző tekintetét felém fordította. – Fáradtnak tűnsz, Mariana. Caroline megmoccant a tűzhely mellett, a sarokban. – Rosszul aludt, Jabez. Aggodalomra semmi ok. A nagybátyám szeme összeszűkült.

– Testmozgás kell neki. Minden nyavalyáját kikúrálja egy kiadós séta a szabadban – közölte felém fordulva, szinte kedves hangon. – Miután itt befejezted a munkád, a szabadban töltheted az egész délelőttöt. Sétálj le a folyóhoz, ott hűvösebb van. Próbáltam leplezni, milyen csodálkozással töltenek el a szavai. Olyan furcsa és valószínűtlen fordulatnak tűnt, hogy az a férfi, aki alig engedett engem látó- és hallótávolságnál távolabbra, most egyenesen azt javasolja, hogy egy kis időre hagyjam el a házat. Alig tudtam elhinni. Caroline is összevonta a szemöldökét, bár nagyon bölcsen hallgatott. Jabez bácsi ekkor Rachelhez fordult. – Ebédre vendégek jönnek közölte. – Négyen. Galambpástétomot akarok tésztában sütve, személyenként legalább két madarat és egy korsó jóféle almabort a pincéből. Mariana összefogdoshatja neked a galambokat, és behozza őket kopasztani, mielőtt elmegy. Halk, tiltakozó hang szaladt ki a számon, riadt tekintettel néztem magam elé. Rachel felnézett a leves kavargatásából. – A galambokat majd én… Mariana túl lágyszívű. Nem szereti a nyakukat kitekerni. A nagybátyám vállat vont. – Nem érdekel, ki öli meg a nyomorult madarakat, csak kerüljenek az asztalomra – jelentette ki, majd a feleségére nézett. – Remélem, tudsz vigyázni a gyerekre. Legyen csendben. Nem akarom, hogy egy kölyök visítása elvegye a vendégeim étvágyát. Caroline halkan válaszolt valamit, fejét engedelmesen lehajtva. Tudtam, hogy a nagybátyám rideg megjegyzése mélyen megsebezte. Rachel elmesélte, hogy a nővére mennyire vágyott gyermeket foganni, hogy éveket töltött meddő boldogtalanságban, és milyen nagy volt az öröme, amikor életet adott kicsi fiának. Jabez azonban nem osztozott a büszkeségében, és ez Caroline fájdalmának állandó forrása volt. – Johnnie nagyon jó kisgyerek – szaladt ki önkéntelenül a számon. – Nem hiszem, hogy bárkit is zavarna. Nagybátyám ismét felém fordította az arcát, hideg kék szemét rám meresztette.

– Mehetsz, amikor csak menni akarsz – mondta közönyös hangon. – De alaposan sétáld ki magadat. Késő délutánnál előbb nem akarlak itt látni a háznál. Azzal hirtelen sarkon fordult, és kiment. Caroline halvány árnyékként követte. Rachel csodálkozva nézett rám, és halk szavakkal korholt: – Nem lett volna szabad így beszélned vele. Semmi haszna és értelme nincs annak, hogy a nővéremet pártolod, Mariana. Ő olyan, mint a bárány, aki ellenállás nélkül megy a nyakát elnyisszantó kés alá. – Tudom. De egyszerűen képtelen voltam hallgatni. Önkéntelenül mondtam, amit mondtam. Rachel a tűzhelytől az asztalhoz lépett. – Nos, nagy baj azért nem történt. És úgy tűnik, az egész délelőtt a tiéd, hogy lehűtsd a kedélyedet. Örültem a lehetőségnek, hogy néhány órát a szabadban tölthetek, de örömömet bosszúság árnyékolta be. Teljesen nyilvánvaló, hogy a nagybátyám nem akarja, hogy a vendégei a házában lássanak, ez viszont feltüzelte a kíváncsiságomat. – Rachel, te ismered őket? – kérdeztem szinte közönyös hangon, mintha nem is érdekelne annyira. – Miféle vendégek jönnek? Ismertem már annyira Rachelt, hogy tudtam, nem könnyen hazudik. Ha nem adhat valós választ, inkább hárítja a kérdést. Az enyémet is hárította azzal, hogy lehajtotta a fejét. Fényes, dús haja előrehullt, elrejtve az arcát előlem. Szavait gondosan megválogatva, tagoltan, halkan válaszolt: – Néha jobb elfedni a szemedet és befogni a füledet, mint kérdést tenni fel – tanácsolta nekem. Tudtam, hogy semmi többet nem mond erről, ezért inkább ejtettem a témát. A megtisztított zöldséget a tűzhelyhez vittem, és a tál tartalmát beleöntöttem a forró levesbe. – Most menjek el? – kérdeztem, nedves kezemet a szoknyámba törölve. – Hacsak nem akarod kirángatni a galambokat a fészkükből – felelte Rachel, és döbbent arckifejezésem láttán fölnevetett. – Menj! – adta ki az utasítást, nagy merészségről tanúbizonyságot téve, a

nagybátyám hangját utánozva. – De alaposan sétáld ki magad. Késő délutánnál előbb nem akarlak itt látni a háznál! Nagyon is boldogan engedelmeskedtem. Hívogatott a tágas kék ég, a hűvös és kellemesen frissítő fű csupasz talpam alatt, ahogy a lankás mezőn lépdeltem a folyó felé. Rövid távolság volt, alig másfél kilométer, de nem siettem. Hagytam, hogy a lelkem magába szívja a szabadság és a gondtalanság édes mámorát. A hőség sem vette el kedvemet. A nap heve mintha kiégette volna lényem beteg, haldokló részeit, így a gyógyulás útjára léptem, kezdtem visszanyerni az egészségemet és az erőmet. A folyó közelében, a lassan csordogáló víz melletti sűrű facsoport meder fölé hajló ágai adtak árnyékot. Csak a természet hangjai hallatszottak; a legmagasabb ágakon madarak csicseregtek, a sekély vízből időnként hal ugrott ki és loccsant vissza. Arra gondoltam, hogy olyan ez, mintha az alvilágban való kényszerű időzés után végre beléphettem volna a Paradicsomba. A londoni pestis nagyon távolinak tűnt, Greywethers sötét helyiségei pedig még távolabbinak. Szoknyám szegélyét felcsippentve a vízbe gázoltam, vigyázva, hogy a ruhám ne legyen nedves. A fodrozódó hűvösség a bokámig nyaldosta a lábamat. Nem mentem beljebb, inkább elindultam a part közelében, folyásiránnyal szembe, és élveztem, hogy fáradt talpammal a simára mosott kavicsokon lépdelhetek. Meglehetősen messzire gyalogoltam, a vizet kissé fröcskölve, és boldogan dudorásztam valami egyszerű dallamot. Elértem a folyókanyarhoz, ahol a fák sűrűbben nőttek. Egy pillanatra megálltam, aztán folytattam utamat, szoknyámat mindig a víz szintje fölött tartva. Madarak riasztottak meg. Minden előjel nélkül, nagy szárnycsapkodás közepette, rémülten röppentek fel a fákról. Sötét felhőjük tökéletes egységben emelkedett a rekkenő hőségben, és egyszer csak eltűntek. Abban a mozdulatlan nyugalomban a rebbenésük robaja olyan volt, mintha ágyút sütöttek volna el a közelemben. Ijedtemben elvesztettem az egyensúlyomat. Hangos loccsanással pottyantam a vízbe, és olyan káromkodás szaladt ki a számon, amilyet egy hölgynek mondani egyáltalán nem illik. Nedves

hajamat a homlokomból kisimítva figyeltem, mi riaszthatta meg a madarakat. Szívem a szárnyaik rémült ritmusára dobogott. Először csak árnyékokat láttam. Aztán megmoccant az egyik árnyék, és valóságos alak lett. A csalitos kettévált, sötét hajú, magas férfi jelent meg szemem előtt egy almásderes nyergében. Könnyed kecsességgel léptetett a folyó partján egyenesen felém.

HÚSZ Richard de Mornay meghúzta Navarra kantárját, és a folyótól néhány lépésnyire megállította a lovát. Nyeregszarvára könyökölt, érdeklődéssel nézett a ló széles nyaka mögül. – Jó reggelt, Farr kisasszony – köszönt rám. Sötét hajáról leemelte széles karimájú kalapját, és meghajlást imitálva meglendítette. – Nem tudtam, hogy az úszás is a kiváló képességei közé tartozik. Szabályszerű meghajlás komikus lett volna az adott helyzetben. Ráadásul nevetett rajtam, amit fölöttébb nehezményeztem. Gyorsan felálltam, a fejemet büszkén hátravetettem. – Valóban számos kiváló tehetségem és képességem van, uram – feleltem kurtán, szoknyámat kiterjesztve, hogy megszemléljem a kelme károsodását. – Ó, afelől kétségem sincsen. – Elgondolkodó kifejezés váltotta arcán a nevetést. Ruganyos mozdulattal szállt le a nyeregből. – Vizes lett a ruhája – állapította meg, mintha ez különleges felfedezés lenne. – A napon kell sétálnia, hogy megszáradjon. Makacsul nem mozdultam a folyómederből. – Nem kívánok a napon sétálni, milord. Frissítőnek találom az erdő hűvösségét. – Akkor az erdőben kell sétálnia. Jöjjön, hadd segítsek! Szabad kezét felém nyújtotta, és kihívó tekintettel nézett. Egy pillanatig gondolkodtam, aztán kezébe helyeztem a kezemet, és hagytam, hogy segítsen a vízből kilépnem a partra. Kénytelen voltam elismerni, hogy jól jött a segítsége, ruhám elázott szövete elnehezült, és félő volt, hogy a felfelé lépésnél visszahúz a folyóba. Amikor végre sikerült egyenesen állnom a lábamon, úgy engedtem el Richard de Mornay kezét, mintha kígyót fogtam volna. – Köszönöm, uram – szóltam a lehető legkedvesebb hangomon. – Ez nemes gesztus volt öntől. Elléptem mellette, folytattam utamat felfelé a folyó mellett, és bár csurom vizes ruhámban nem lehettem elegáns, büszke, egyenes

tartással lépkedtem. – Igazán semmiség, szóra sem érdemes – válaszolta, és könnyed léptekkel mellém szegődött. A lovát kantárszáron vezette. – Remélem, nincs ellenére, ha sétájára társaságául szegődöm. Igazi katonaember nem hagyhatja, hogy egy hölgy kíséret nélkül, egymagában járjon erdővidéken. Nagyon természetes hangon igyekeztem szólni: – Nem is tudtam, hogy ön katona. – Régi katonacsaládból származom – felelte mosolyogva, de mosolyában nem volt vidámság. – Félelmet nem ismerő lovagok, gáláns hősök és én, családunk hírnevének egyetlen megmaradt védelmezője. – Akkor nem kell tartanom attól, hogy társaságában az erényem odavész. Nagyon merész kijelentés volt, ezt pontosan tudtam. Csodálkozó tekintetet vetett rám, és felnevetett. Kellemes hangja volt, visszhangzott az elhagyatott erdő fáinak vastag törzsén. – Ön igazán tűzrőlpattant ifjú hölgy – jegyezte meg széles mosollyal. – Nem kell aggódnia. Bár az én birtokomon tartózkodik, nem gyakorlom földesúri előjogaimat. Még sosem adódott olyan helyzet, hogy nőt erőszakkal kellett volna rávennem, vesse alá magát akaratomnak. Felnéztem erre a szép, nevető férfiarcra, és eszembe sem jutott kételkedni abban, hogy igazat mond. Talán saját ösztönös gondolatom aggasztott, nem az övé… – Mondja csak, hogy van a nagybátyja? – kérdezte témát váltva. – Biztosan beteg, hogy hagyja önt így egyedül sétálni. Mi ütött belé, hogy egyáltalán elengedte a ház közeléből? Arckifejezése láttán elmosolyodtam. – Ő maga küldött el a háztól szigorú szóval – magyaráztam. – Azt mondta, aggódik az egészségem miatt, és hogy jót tenne nekem egy hosszabb séta. – Ó, mily őrületes férfiú – jegyezte meg kissé gúnyos hangon. – Akkor hát ezért van, hogy olyan tisztességesen bánik a háza népével. Rápillantottam. – Ha jól sejtem, ön nemigen kedveli a bácsikámat.

– Kegyetlen és érzéketlen embernek tartom – felelte vállat vonva. – És nem igazán kedveljük egymást. Megértően bólogattam. – Egyszer azt mondta nekem, hogy maga a Sátán lakozik önben. – Ezt kétségkívül így is gondolja. És ön mit gondol, Mariana Farr? Sötét hajával, sötét ruhájában csak nagyon enyhén tűnt ördöginek, ahogy lenézett rám és mosolygott; ragyogó szemének színe olyan volt, mint a bennünket körülölelő erdő lombjának színe, amely együtt zárt el minket a nagyvilágtól. Hosszasan néztem, majd vállat vontam. – Nem vagyok porban játszó, tudatlan kölyök, milord. Van szemem a látásra, de az ön fején nem látok szarvakat. Komoly tekintettel méregetett, ahogy egymás mellett lépkedtünk előre. – Nehéz lehet önnek – jegyezte meg halkan. – Nehéz lehet abban a házban élnie. Kihúztam magam, az izmaim megfeszültek, nem szívesen hallottam, hogy sajnál. – Árva lány vagyok, milord, rokonaim kegyelmére szorulok. Nem kérdőjelezem meg helyzetemet. A tekintetén láttam, hogy kételkedik az őszinteségemben, de megjegyzés nélkül hagyta a szavaimat. Amikor újabb folyókanyarhoz értünk, mögöttünk az almásderes csődör felkapta a fejét, a kantárját hevesen rángatta, mire útitársam megállt. – Azt hiszem, Navarra szomjas – magyarázta nekem a ló viselkedését. – Jöjjön, üljünk le, amíg iszik. Ezen a helyen kellemesen eltölthetjük együtt az időt. Hagytam, hogy egy füves tisztásra vezessen. Egy kidőlt fa törzsére ültem. Elnyomtam magamban az erőtlen bűntudatot. A nagybátyám sosem fogja megtudni ezt, nyugtattam magamat, és ha megtudná is, mi szégyellnivalóm lenne? Hiszen nem én hívtam Richard de Mornay-t, nem én kívántam a társaságát, és az ember egyszerű lánya nem küldheti el a földesurát. Ebből a szempontból teljesen jelentéktelen az a tény, hogy különösebben nem is volt szándékomban elküldeni.

A lábamhoz ült, hátát a kidőlt fa érdes kérgének támasztotta, felhúzott bal térdén nyugtatta kinyújtott kezét. Figyelte, ahogy a lova legel. – Azt mondta, ön családjának utolsó sarja – szólaltam meg, próbálva fenntartani a beszélgetést. – Nincsenek fivérei? – Öt testvérem van, mind fiúk. De már mindegyikük a sírban fekszik. I. Károly király szolgálatában vesztették életüket. Szomorúan néztem rá. – A családja ezek szerint a király mellett állt a Parlament híveivel szemben. – Igen – felelte keserűen. – És hűséges szolgálatuk jutalmaként elvesztették életüket, földjeiket, minden vagyonukat, és mindenkit, akit szeretek. – Ön viszont nem halt meg – jegyeztem meg. – Nem, én nem haltam meg. – Félmosolyt villantott rám. – A legfiatalabb közülünk tizennyolc éves volt, új házas, amikor elesett, a királyt pedig halálra ítélték. Én magam húszéves voltam. Királyunk kivégzése után Franciaországba mentem, anyám családjához, a királyi udvarba. Nem volt már miért harcolni, és mivel apámat a Towerbe zárták, nem sokat segíthettem volna neki, ha Angliában maradok. Csak bámultam. – Az ön édesapja a Towerben raboskodott? – Exetert védtük, amikor elfogták. Negyvenhatban. Tizennégy évig tartották fogva a Tower falai között törvényes eljárás, vádemelés, tárgyalás nélkül. Azon a gyászos helyen öregedett meg. Életben maradt, kiszabadult, visszakapta a birtokait, de azt már nem érte meg, hogy visszatérjek Franciaországból. Kihúzott egy szál füvet, az ujjai között forgatta, miközben a régi fájdalom árnya suhant át szép, szenvtelen arcán. – Nagyon sajnálom – mondtam együttérzőn. – Tudom, milyen érzés, ha az ember elveszíti az édesapját. Senkije se maradt? – Azt nem mondhatnám, hogy nem maradt senkim. Van egy unokaöcsém, Arthur, az öcsém fia. Németalföldön él az anyjával. Tizenöt éves, ostoba piperkőc, de akkor is az unokaöcsém. És itt van nekem Evan. Ennyi a család.

Elmondta, hogy Evan Gilroy jó barátja a régi időkből. Még azelőttről, hogy a háború végigsöpört az országon. Amikor Richard de Mornay öt évvel ezelőtt hazatért Angliába, Evan Gilroy felajánlotta a szolgálatait Crofton Hall új urának. Ő lett az istállómester és a tiszttartó. A lábamnál ülő férfi elmosolyodott ettől az emléktől. – Nem éppen szép fogadtatás, ha az ember üres házra és kopár földre tér haza. Ha Evan nem lett volna mellettem, azt hiszem, nem maradtam volna itt. Megjegyeztem magamban, hogy hálával tartozom Evan Gilroynak. Annak ellenére, hogy nedves volt a ruhám, nagyon fesztelenül éreztem magamat a napfényfoltos tisztáson ülve, egy olyan férfival beszélgetve, aki rangban jóval felettem állt. Arra gondoltam, bármennyire is ellenséges vele Jabez bácsikám, apám nagyon is kedvelné. Kezemet a térdemen összekulcsolva hátradőltem. – Találkozott őfelségével? – Hivatalosan? Csupán egyszer – felelte, a válla fölött pillantva rám. – Bár gyakran voltunk egy társaságban, és egyszer-kétszer közösen vadásztunk. Száműzetése alatt a francia udvarban elég feltűnően jelen volt. – Én magam is láttam egyszer. A koronázáson. – Akkor nagy benyomást tett rám a király, idéztem fel. Felséges alak; hosszú, göndör haja volt, érzéki ajka és mélázó, sötét szeme. – Őfelsége kedves embernek tűnt – fűztem hozzá. – Igen, elég kedves ember – ismerte el Richard de Mornay. – És a királyok többségénél igazságosabb. Nagy szíve van, de nem nagy király. A nagy királyok ideje lejárt. Elgondolkodva összevontam a szemöldökömet. – Azt mondják, a szíve mélyén katolikus. A mellettem ülő férfi megrázta erős vállát. – Anyám is katolikus volt. Szerintem ez nem óriási bűn. Közönyösséget színleltem. Én soha nem találkoztam katolikus emberrel. – És ön? Mi az ön hite? Richard de Mornay lehajtotta a fejét, elkomorult.

– Nekem Isten semmi hasznomra nincsen – jelentette ki keserű határozottsággal. – És én sem neki. – Eldobta az összegyűrt fűszálat, majd könnyed mozdulattal összefogta mindkét kezemet úgy, hogy a csuklómat láthassa. – Nem viseli a karkötőt – állapította meg. Mélyen elpirultam, sikertelenül próbáltam kihúzni kezéből a kezemet. – Nem viselhetem – feleltem tiltakozva. – Nem fogadhatom el. Nem lenne illendő. Vissza akartam adni önnek. – Hallani sem akarok arról, hogy visszaadja – közölte, és úgy nézett ki, mint aki valóban nagyon megsértődött. – Ajándékul vettem önnek, és mint ilyen, elvárom, hogy viselje. – A nagybátyám nem engedné, milord – emlékeztettem. Elengedte a kezemet, felállt, legelésző lovához lépett, és ökölbe szorította a füvön húzódó kantárt. – Az engem nem érdekel. Mi köze van az ön nagybátyjának én dolgaimhoz? – Semmi, milord – ismertem el a tényt. – De a nagybátyámat nagyon is érdeklik az én dolgaim, és nem szeretném magamra zúdítani a haragját. Erre megfordult, feszülten állt az almásderes mellett. – Ha Jabez Howard bármilyen módon ártana önnek, gondoskodom róla, hogy megbánja. Én is felálltam, egyenesen szembenéztem vele. – Ez rendkívül nagyvonalú öntől, milord, megtiszteltetésnek veszem, mindamellett nem tartozik önre. Úgy értem, ön nem tartozik felelősséggel értem. – Ön téved, kisasszony – ellenkezett bársonyos hangon. – Nagyon is felelősséggel tartozom önért. Önként vállalt felelősséggel. – Közelebb lépett hozzám, egyik kezével a kengyelt fogta. – Jöjjön, visszaviszem. Nyugtalanul néztem fel rá. – Nem ülök férfi mögött lóhátra, milord. – Akkor egyedül lovagoljon vissza – ajánlotta, és mosolygott a feszengésemen. Az égre pillantottam segítségért, és némi megkönnyebbüléssel észleltem, hogy a nap még az égbolt keleti felén jár.

– Túl korai még visszatérnem – feleltem szabadkozva. – A nagybátyám szigorúan meghagyta, hogy csak a délután későbbi felében akar a háznál látni engem, előbb nem. Richard de Mornay szeme összeszűkült. – Szép kis házba került, annyi bizonyos. Nem számít – legyintett. – Visszalovagol velem Crofton Hallba, és a vendégemként tölti a délutánt. Nagyon csábított az ajánlat, ennek ellenére a fejemet ingattam, és hátráltam egy lépést, de majdnem hanyatt estem az útban lévő kidőlt fatörzsben. – Nagyon köszönöm a kedvességét, milord – válaszoltam gyenge, szinte remegő hangon. – De azt hiszem, nem lenne ildomos. – Az ön döntése – felelte, és könnyed mozdulattal a nyeregbe lendült. Közelebb léptette hozzám a lovat, megrántotta a kantárt, úgy, hogy a ló izmos combja az arcomtól alig karnyújtásnyira volt. Tudta, hogy a lábamnál húzódó fatörzs lehetetlenné teszi a hátrálásomat. – Mondtam már, hogy nem kényszerítelek, erőszakkal nem vetlek alá az akaratomnak – emlékeztetett bizalmas hangra váltva, aztán ujjával gyengéden végigsimított az állam alatt. – Amikor szeretők leszünk, az azért lesz, mert te legalább annyira kívánod, mint én. Ujjai gyengéden megérintették az ajkamat, egy csók röpke fantomja simított végig arcomon, aztán kalapjához emelte a kezét, és udvariasan szép napot kívánt. Az almásderes ló hatalmas termete ellenére fürgén és könnyedén mozgott. Figyeltem őket, míg a fák elnyelték a lovat és lovasát, aztán még néhány percig hallgattam a távolodó patadobogást. Csak álltam a napfényfoltok közepén, és próbáltam elnyújtani ezt a pillanatot a lehető leghosszabb ideig, miközben éreztem, úgy siklik el, mint nyitott ujjaim között a homok… fogy, egyre fogy… Látásom elhomályosult, a pillanat elenyészett. Egyedül álltam a folyó mellett, ahol csak néhány térdig érő bokor és egy fűzfa maradt a partot egykor szegélyező pompás erdőkből. A folyónak ezen a szakaszán mindkét oldalon meredek töltés húzódott, így nem láttam mást, csak a vizet, a füvet és felettem a kék eget. Fogalmam sem volt, hol vagyok. Balra, a

távolban kerített legelőket láttam és egy kis falu görbe háztetőit, talán Exburyt. Ebből a szokatlan nézőpontból nehéz lett volna biztosat állítanom. Alig háromlépésnyire kőből rakott kerítés állt előttem, kicsit távolabb fehérre meszelt falú kunyhó. Gondos, rendes lakója minden ablakba virágládákat tett. A ház mögött göcsörtös almafákból valóságos kis erdő húzódott, a kőkerítés mögül frissen nyírt birkák bámultak rám ferde szemmel. A férfi háttal állt nekem, izmai feszültek a pamutpóló alatt, vörös haját szinte szőkére fakította az erős délelőtti napfény. Be kell vallanom, hogy amikor átugrottam a kerítésen, és a birkák között elindultam Iain felé, egyetlen szándékom az volt, hogy egy csésze kávéért könyörögjek, de ahogy közelebb értem a kunyhóhoz, és ő még mindig nem vette észre a jöttömet, megszólalt bennem a kisördög. Elérkezett az én időm, gondoltam, hogy visszafizessek neki minden alkalomért, amikor hangtalan lépteivel borzasztóan megijesztett. Ennél jobb lehetőségem sosem lesz. Lassítottam, hogy tompítsam lépteim neszét. Már csak néhány lépés választott el attól, hogy odaérjek hozzá, amikor megláttam, miért nem észlelte a közeledésemet. Fából készült csigasoron dolgozott, amilyet manapság ritkán látni. Kék cigarettafüst gomolygott a feje felett, ahogy előrehajolt, és két kézzel igazította be az ormótlan szerkezetet. Addigra már négylépésnyi távolság sem volt közöttünk. Még egy lépés, és kinyújtom a kezem, megérintem a vállát. A kezemet félig fölemeltem, amikor Iain megmozdult, és oldalra nézett, gépzsíros kezével kivette szájából a cigarettát. – Jó reggelt, Julia – köszönt rám.

HUSZONEGY Javára legyen írva, nem sokáig játszotta az ártatlant. Kaján mosollyal még egy slukkot szívott a cigarettájából, aztán a munkát félbehagyva fölegyenesedett, egyenesen felém fordult. – Országomat egy fényképezőgépért! – Szürke szeme megcsillant, mintha nagyon mulattatta volna valami. – Látnod kéne az arcodat! Becsuktam tátva maradt számat, megrökönyödve ingattam a fejemet. – Honnan a csudából tudtad, hogy itt vagyok? Iain mindkét kezét a háta mögé téve nyújtózkodott. – Nem vagyok sem jós, sem mágus – nyugtatott. – Láttam, amikor átugrottad a kerítést. Bár meg kell hagyni, pokoli sok időbe telt, amíg ideértél. Ráadásul – tette hozzá a falra mutatva, amire testünk határozott árnyékot vetett – ha még egyszer eszedbe jutna, hogy orvul meglepj egy skótot, jegyezd meg, hogy jobb ezt olyankor tenni, amikor a nap nem a hátad mögött van. – Szemét összehúzva mért végig. – Alaposan megmártóztál. Meglepődtem, el is felejtettem ezt a fontos körülményt. Talán annyira megszoktam az érzést, hogy Mariana nedves ruhája a bőrömhöz tapad, hogy a tudatom már nem is érzékelte ezt a kényelmetlenséget. Kissé kíváncsian néztem le magamra, és csak ekkor láttam, hogy nehéz farmernadrágom és bő pólóm csurom víz. Próbaképpen végighúztam a kezemet a hajamon, és megkönnyebbüléssel éreztem, hogy teljesen száraz, bár kissé kusza, szétfújta a szél. – Beleestem a folyóba, de azt hiszem, már majdnem megszáradtam. Iain cipőtlen lábamra és friss, reggeli arcomra nézett, és összevonta vörösesbarna szemöldökét. – Ha így maradsz, megfázol – figyelmeztetett. – Gyere be, szárítkozz meg. Adok kölcsön nadrágot, pólót, ha szeretnéd. – Hát ha nem jelent nagy gondot… – tétováztam.

– Egyáltalán nem jelent gondot. Örülök, hogy lesz társaságom a reggelihez. Szentséges ég! Még csak reggeliidő van? Hihetetlennek tűnt, egészen addig, míg eszembe jutott, hogy hajnali ötkor hagytam el a házat. Éppen beléptünk, amikor Iain konyhájában a falióra nyolcat ütött, megerősítve, milyen korán van. – Megyek mosakodni – mondta –, te pedig öltözz át! A folyosón jobbra van a hálószoba, a szekrényben találsz magadnak ruhákat. Furcsa, gondoltam, ahogy néhány perccel később ott álltam mezítláb Iain Sumner hálószobájában… Furcsa, mennyire meghatározza az embert a gardróbja. Iain szekrényében gondosan vállfákra akasztva sorakoztak a szépen vasalt ingek. Egyszerű pamut és skót kockás flanel. Mellettük sok nadrág, továbbá egy, az adott környezetben furcsa szmoking is. Lehámoztam magamról a nedves ruhát, és a készletből egy farmert meg egy kék kockás inget választottam. A farmer szára nevetségesen hosszú és derékban bő volt. Úgy állt rajtam, mint a bohócnadrág. De néhány hajtással sikerült rövidebbre vennem a szárát, a pólót pedig nem tűrtem be, így meglehetősen divatos slampos külsőt sikerült elérnem, ami akár egy tinédzsermagazin címlapján is megállta volna a helyét. Iain igazi úriemberként nem tett megjegyzést a megjelenésemre, amikor kimentem hozzá a konyhába. A háznak nagyon egyszerű és praktikus elrendezése volt. A legnagyobb helyiség fele konyha, fele nappali. A hátsó falnál középen keskeny folyosó futott, onnan nyíltak a hálószobák és a fürdőszoba. Ha valaki belőtt volna egy nyilat az első ajtón, a nyíl úgy suhanhatott volna ki a hátsón, hogy egyetlen bútordarabba sem ütközik, olyan nyitott és akadálymentes volt a ház. – Ezt hova akaszthatom? – kérdeztem, ázott ruháimat felmutatva. – A melléképületben van szárítógépem – biccentett a hátsó ajtó felé. – Egy kicsit régi, illetve igazi régiség, de rendesen működik, ha az ember megmutatja neki, ki az úr a háznál. Rájöttem, miről beszél, amikor megtaláltam a ruhaszárítót a világos melléképületben, egy halom kerti szerszám mögött. Négy próbálkozás és egy jól irányzott, gyors rúgás kellett ahhoz, hogy a

gép beinduljon, de kifejezett sikerélménnyel tértem vissza a konyhába. – Minden rendben? – kérdezte Iain. Kíváncsian nézett fel, látta, hogy bólintottam, így visszafordult a tűzhelyre tett serpenyő sercegő tartalma felé. Észrevettem, hogy két emberre főz, és mellette, az asztalon gőzölgő bögre kávé várt. – Vigyázz, meleg – figyelmeztetett, ahogy a kávésbögréért nyúltam. – Szereted a kolbászos rántottát? Óvatosan ittam egy korty kávét. – Igen. – Ahogy a nagykönyvben meg van írva – mutatta fel a serpenyőt, a tartalmát két tányérra osztva. – Ez az egyetlen étel, amit el tudok készíteni. Pirítóst? – Igen, köszönöm. Vastag szelet vajas pirítóst helyezett a tányérom szélére, és letette elém az asztalra. Leült szemben és kérdőn nézett rám. – Szóval, mi késztetett arra, hogy ilyen korán reggel a mezőn bóklássz? Vállat vontam. – Egyszerűen csak sétálni volt kedvem. Még sosem jártam a folyónál, és látni akartam, merre vezet. – Most már tudod. – Igen – feleltem a mosolyát viszonozva, újabb villányi finom falatot véve magamhoz. – Tudod, ha végig a folyó mellett jöttél, csaknem öt kilométert gyalogoltál. Innen a házadig az úton alig több mint másfél kilométer a távolság. Ennél is rövidebb, ha átvágsz a mezőn. – Akkor az ott Exbury? – kérdeztem, a falu irányába mutatva. – Igen. Azt hitted, eltévedtél? – Ne nevess, kérlek. Már történt velem ilyesmi. Szörnyű rossz a tájékozódási képességem. – Nem lehet rosszabb, mint az anyámé. Szerintem valahányszor a piacra megy, hazafelé nagy kerülőt tesz a felföldön. Vizuális típus vagyok, felnevettem az elképzelt látványtól. – A szüleid is gazdálkodók? – Ó, az ég szerelmére, dehogy! – Nagy korty kávéval öblített le egy falat pirítóst. – Egyikük sem tudná megmondani, hogy a kapa

melyik végét használják. Nem. Apám könyvelő Ballochban. Anyám jogász, de már nyugdíjas. Ez részben magyarázatot ad arra, hogy a fiuk miért Cambridgeben tanult, gondoltam. Alaposabban körülnéztem a tágas helyiségben, és kényelmes életstílus nyomait találtam mindenütt: egy-egy igazán jó minőségű bútordarabot, szép rézmetszeteket a falon, üveges könyvszekrényt, benne rengeteg bőrkötésű könyvet… – A szabadidőmet nem betörőként töltöm – jegyezte meg, mintha a gondolataimban olvasna. – Ezek némelyike a családomtól van, egy részüket pedig akkor vettem, amikor Geoff apjának dolgoztam. – Ezek szerint a Morland cégnél dolgoztál? – Igen, néhány évig. Az agyamra ment… Köszönöm, inkább a földet túrom. Kiléptem a Morlandtól, és megvettem ezt a helyet, nem sokkal a harmincadik születésnapom után, öt évvel ezelőtt. Közel van Geoff házához, és jobban illik az én életstílusomhoz. Próbáltam elképzelni, milyen lehet Iain irodában, íróasztal mögött, de nem sikerült. – Vivien azt mondja, Cambridge-ben, az egyetemen ismerkedtetek meg. – Igen. Veszedelmes nap volt – mosolygott bele a bögréjébe. – A jegyeim attól fogva elindultak a lejtőn. Azon csodálkozom, hogy nem tanácsoltak el mindkettőnket. – Angol szakos voltál? Bólintott. – Érdekelt a téma. De versírásból nem lehet megélni. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy Iain Sumner verseket ír. Ami azt illeti, elég nehéz volt meghatározni, milyen is Iain. Jóképű – bár az álla túl makacs, a tekintete túl fondorlatos, de mégis volt benne valami… Megbízható, gondoltam. Megbízható, kedves, hiteles ember, és a társaságában valami furcsa, nagyon vonzó megnyugvást találtam. Hátradőlt a székén, üres tányérját félretolta. – Nem baj, ha rágyújtok? Letettem a villámat, a fejemet ingattam. – Ó, dehogy. Cigarettára gyújtott, elfújta a gyufa lángját.

– Hallom, tegnap a kastélyban teáztál. – Inkább ötfogásos vacsorának kellene nevezni… Vivien nénikéje remek szakács. – Ebben egyetértünk. A múlt héten a rózsakertben dolgoztam, mindennap Freda főzött nekem vacsorát. Ha még sokáig tart az a munka, nem férek bele a kertésznadrágomba. – Szerinte annyit dolgozol, hogy lemozgod a kalóriákat. – Igazán? – kérdezte, azzal szívott egy slukkot, és mosolygott. – Ha ő mondja… Alfreda mindent tud. A neve is ezt jelenti: 'természetfelettien bölcs’, vagy valami hasonló. Vivien egyszer megnézte az utónévkönyvben. – Ez egyáltalán nem lep meg. – Elvettem a tányérokat az asztalról, a mosogatóhoz vittem. – Egészen furcsa dolog ez a nevekkel meg a jelentéseikkel, ugye? – Azt hiszem – felelte kissé szórakozottan. – Nekem viszont unalmas név jutott. – Tessék? Az Iain? Szerintem nagyon szép név. – Unalmas – tartott ki az álláspontja mellett. – A John skót megfelelője. Iain, Evan, Sean, mind ugyanaz. A tányérok kellemetlen, csörömpölő hangon értek a mosogatóba. Iain megfordult a székén, rám nézett. – Ne haragudj, azt hiszem, eltörtem az egyiket. Lenéztem a romokra, a szívem nagyon hevesen vert. Evan… – Nem vágtad el a kezedet? Kizökkentem révületemből, a fejemet ingattam. – Nem. De attól tartok, a tányérnak annyi. – Nincs semmi gond. Eggyel kevesebbet kell mosogatnom. Kérsz még egy kis kávét? – Igen, köszönöm. Felállt, a pulthoz lépett, teletöltötte a két bögrét. – Van kedved egy kicsit körbejárni a birtokot? – ajánlotta fel nagyvonalúan. – Nem olyan csodás látvány, mint Crofton Hall, de érdekes. Elléptem a pulttól. – Örömmel. – Jobb lenne, ha nem mezítláb jönnél – nézett végig rajtam. – Különben még belelépsz valamibe, amibe nem szeretnél. Azt

hiszem, a konyhaajtó mögött van egy pár gumicsizma. Megtaláltam, a lábamra húztam, és soha nem éreztem még magamat annyira beöltözött bohócnak, mint akkor. – Egy picit nagy, igaz? Ne aggódj, majd lassan megyek. Viszonoztam vidám, lehetfinoman kárörvendő mosolyát. – Semmi gond. De remélem, senki nem lát meg így. – Legfeljebb a birkák – biztatott. – Nekem elhiheted, ők ennél furcsább dolgokat is láttak már. Egy lépést tettem oldalra, hogy elléphessen mellettem, mire groteszkül nagy csizmám odébb lökött egy agyagedényt. – Nem is tudtam, hogy van kutyád – mondtam lenézve. – Nincs – felelte szomorú hangon. – Néhány hónapja elpusztult. Csak még nem volt szívem eltenni a holmiját. – Szerezned kellene egy másik kutyát. – Előbb-utóbb szükségem lesz rá. Kutya nélkül elég nehéz birkákat terelni. Az egyik szomszédom egyelőre kölcsönadja nekem a collie-ját, amikor szükségem van rá. Kinyitotta a hátsó ajtót, udvariasan kiengedett, és kiléptünk a napsütésbe. Iain könnyedén haladt, én a túlméretes gumicsizmában csoszogtam utána. Több mint egy órába telt, mire körbejártuk a birtokot. Visszaérve a melléképület környékén kissé égett szag terjengett, a ruháim pedig teljesen megszáradtak. – Ha át akarsz öltözni, bevihetlek a faluba – ajánlotta fel. – Autóval gyorsabb, és mezítláb nem célszerű az úton gyalogolnod. – Nem akarlak feltartani… – szólaltam meg, de ő csak legyintett. – Igazán nem gond. Amúgy is be kell néznem pár percre a Lionba. Utána hazavihetlek. Beletelt néhány próbálkozásba, amíg Iain be tudta indítani öreg autóját. Helyesen tippeltem arra, hogy ritkán használja a járművet, mert valahányszor találkoztam vele, szinte mindig gyalog volt. Azt mondta, Exbury nagyon közel van, olyan kis távolságra szinte nem is éri meg beindítani a kocsit. Mezők és sövények suhantak mellettünk, és alig volt időm felfogni, mit látok, máris házak és kertek jelentek meg, aztán a következő pillanatban beálltunk a Red Lion parkolójába. Vivien odakint volt, éppen ablakot tisztított. Amint meglátott bennünket, odajött üdvözölni. Kezét karba fonva várta, hogy

kikászálódjunk a kocsiból. – Az előbb beszéltem a bátyáddal telefonon. – Tommyval? – Meglepetten vontam fel a szemöldökömet. – Miért hívott téged? – Nos, úgy tűnik, téged akart levadászni – mondta vidám mosollyal. – A házadnál van, éppen a hűtőd tartalmát dézsmálja, és várja, hogy hazatérj. – Jól értem, hogy a lelkész bátyád van nálad? – kérdezte Iain, mire bólintottam. – Nem találkoztál vele, amikor legutóbb itt volt, ugye, Iain? – kérdezte Vivien, ránézve. – Azt hiszem, aznap éppen Marlboroughban voltál. Nagyon szellemes ember – fűzte hozzá, aztán hirtelen eszébe jutott valami, és felém fordult: – Felhívhatnád, hogy jöjjön át ide. Még két óráig nem kell kinyitnom, leülhetünk a bárban egy kicsit beszélgetni. Iain ránézett. – Elég korán van az ivászathoz, nem gondolod? – Nem ismered Julia bátyját – felelte Vivien. – A hátsó ajtón gyere be, Julia, innen telefonálhatsz. A bátyám csodálatos módon visszafogta a kíváncsiságát, amikor telefonon beszéltem vele. Egyáltalán nem lepődött meg, amikor meglehetősen sejtelmesen arra kértem, hogy hozzon nekem egy pár cipőt a szekrényemből és jöjjön el a Red Lionba értem. – Gála vagy laza? Ez volt az egyetlen kérdése. – Tessék? – A cipő. Magas sarkú legyen vagy utcai? – Ó! Utcai. – Rendben. Öt perc múlva ott leszek. Elmondtam Viviennek, hogy jön a bátyám, aki úgy mosolygott, mint a gyerek, aki éppen ajándékot kapott. – Ez remek! Gyertek, kibontok egy üveg bort. Iain a homlokát ráncolva követett bennünket Vivien lakrészéből a kocsma vendégterébe. – Egy pap, aki délelőtt tízkor bort iszik és nem prédikál vizet… – tűnődött. – Ezt mindenképpen látnom kell.

Meg is adatott neki a lehetőség, amikor öt perccel később Tom ígéretéhez híven beállt a parkolóba. Amikor Vivien ajtót nyitott neki, Tommy a lépcsőn állva az egyik teniszcipőmet az ujjain egyensúlyozta, mintha a mesebeli üvegcipellő lenne. – Elhoztam neked egy teniszcipellőt – jelentette be jelentőségteljes és előkelősködő hangon. – Ez feljogosít arra, hogy belépjek e helyre? – Idióta – köszöntem rá. – Gyere már be! – Kikaptam a cipőt a kezéből. – Miért csupán egyet hoztál? Hol a párja? – Csak ezt találtam – felelte komoran. – A szekrényed kész katasztrófa. – Kölcsönadok neked egyet – nevetett Vivien. – Több tucat cipőm van itthon. Hozott egy pár papucscipőt, és vidáman eltöltöttünk két órát a pultnál. Közben néztük, hogyan csökken a bor szintje az üvegben. Örömmel láttam, hogy miután bemutattuk őket egymásnak, rögtön milyen jól megérti egymást Tom és Iain. Elég volt egy elejtett megjegyzés a politikáról, és a két férfi máris élénk beszélgetésbe elegyedett, fénysebességgel követték egymást a témák. Vivien és én közben hátradőltünk a székünkön, és nyugodtan iszogattuk a borunkat. – Kedvelem ezt az Iain Sumnert – jegyezte meg Tom nem sokkal később, amikor kitámolyogtunk a Red Lion ajtaján, beültünk a kocsijába, és bekapcsoltuk a biztonsági övét. – Örülök – válaszoltam. – Biztos, hogy vezetni akarsz? A bátyám sértődött pillantást vetett rám. – Én csak egy pohárral ittam, nem úgy, mint egyesek. Igyekeztem méltóságteljes képet vágni. – Ezzel arra akar utalni, tiszteletes úr, hogy részeg vagyok? Bólintott. – Ittas. Ráadásul még dél sincs. – Rosszallóan csettintett a nyelvével. – Meg vagyok botránkozva, édes leányom. – Tedd magadat túl ezen – javasoltam a lehető legkedvesebben, fejemet oldalra fordítva a fejtámlán, hogy ránézhessek. – Jó itt látni téged, Tom. Amikor Londonban laktam, nem látogattál meg ennyiszer. Elmosolyodott.

– Ez most csak egy villámlátogatás. Bristolba tartok, egy konferenciára. Azért álltam meg, hogy beköszönjek, ha már a környéken járok. Az arcát vizslattam, nagyon alaposan. – Anya küldött, hogy derítsd ki, mi van velem, ugye? – Bingó! – Mondd meg neki, hogy jól vagyok – feleltem, előre, a szélvédő felé fordulva. Ekkor már úton voltunk, éppen kiértünk a faluból. – Nem igazán hibáztathatod azért, mert aggódik érted – jelentette ki Tom. – Az anyák már csak ilyenek. Ma reggel én is meglehetősen aggódtam miattad, amikor nem találtalak otthon. – Nem tudtam visszaaludni, miután anyával beszéltem telefonon – magyaráztam. – Ezért inkább sétálni indultam. A bátyám lassított, és megállt, hogy egy sün nyugodtan át tudjon menni az úton. – Nem zártad be magad után az ajtót. – Nem vagyok nagyon oda az új zárért. Borzasztó nehezen jár, nem mindig tudom elfordítani. Ezért ha csak nem megyek túl messzire, inkább nyitva hagyom. Ráadásul – tettem hozzá teljesen gyakorlatias hangon – Iain időnként a hátsó kertben dolgozik, és megszomjazhat vagy használnia kell a mosdót. – Persze, persze, a falusi élet – jegyezte meg a bátyám elgondolkodva. – Ha nem lenne meg bennem az alapvető bizalom mindenki iránt, azt gondolnám, hogy megint kirándultál egyet a középkorba. – A tizenhetedik századba – pontosítottam. – Az már bőven az újkor. Ha közvetlenül rákérdezne, akkor elárulnám neki, gondoltam. Sosem tudtam igazán hazudni Tomnak… mindig rajtakapott. De nem kérdezett rá. – Mindegy is – felelte, vállat vont, majd újra elindultunk, és az út hátralévő részét teljes csendben tettük meg.

HUSZONKETTŐ A június gyönyörű volt, hosszú, napos és meleg. Az illatos éjszakákon a nyári szellő a zöldellő mezőkön át fújta felénk a föld illatát. Fülemüle énekelt a párjának a sötétben a halkan zúgó folyónál. A galambházi kiskert lassan virágba borult. Az íriszek lehajlottak, átadták a helyet a rózsaszín és kék csupros harangvirágoknak, török szegfűknek, mélylila gyűszűvirágoknak. A kert változó természete lenyűgözött. Iain kölcsönadott néhány könyvet, amelyekből minden egyes virág nevét megtanultam, és hamarosan maguk a virágok is megjelentek a rajzaimon, vidám színeket vittek meséim sötét középkori miliőjébe. A szerkesztőm valósággal rajongott az elküldött mintákért, és ha észre is vette, hogy minden hercegem furcsamód hasonlít egymásra, nem tett rá megjegyzést. Én is kivirágoztam. Abban az édes lelkesedésben ringattam magamat, ami egy új szerelem kezdetét jelenti. Geoff két héttel a folyóparti sétánk után ért haza, és ígéretéhez híven elvitt vacsorázni Swindon elegáns éttermébe. Hihetetlenül varázslatos este volt, mintha valamelyik mesekönyvbe léptünk volna be, amelynek én készítettem az illusztrációit. Maga az étterem is filmdíszlethez hasonlított: sok gyertya és virág, batiszt asztalnemű, soha nem siető pincérek. Mire a vacsora utáni konyakot is megittuk, azt hiszem, félig már beleszerettem Geoffrey de Mornay-be. Emberfeletti érzéketlenség lett volna, ha ellen tudok állni neki. Igazából alig változott köztünk valami, de ahogy telt-múlt a hónap, nyilvánvaló lett, hogy a kapcsolatunk alakult és gazdagodott, a változást pedig le lehetett mérni a barátságos mosolyok és a könnyed beszélgetések mögött. Udvarolt nekem. Napjaimat egyenlő mértékben osztottam meg a munka és a szórakozás között, ezért kevés időm maradt arra, hogy látogatást tegyek a múltba. Valahányszor éreztem azt a jellegzetes, figyelmeztető szédülést, gyorsan eloszlattam. Erősebben behunytam

a szememet, nem adtam át magam a kavargó sötétségnek. Minden idegszálammal ellenálltam, a jelenhez kötöttem magamat. Azt bizonygattam, hogy arra még rengeteg időm lesz. De minden reggel, amikor megérintettem Mariana karkötőjét, a kék üvegszemű paradicsommadarak némán, vádlón tekintettek rám. – Nem felejtettem el – érveltem legalább annyira a tükörben látott arcnak, mint az aranyozott madaraknak. – Csak egy kicsit jól akarom érezni magamat. Olyan volt, mintha vakáción lennék. Geoff és én hosszú sétákat tettünk erdőn és mezőn, délutánokat töltöttünk régiségboltokban, estenként a Red Lionban dartsoztunk és történeteket meséltünk egymásnak Vivien elnéző tekintete előtt. A Lionban ünnepeltem a harmincadik születésnapomat. Bőven folyt a sör, a sarokban ülő öregurak mindegyike ragaszkodott hozzá, hogy meghívjon egy születésnapi italra. Megtiltottam mindenkinek, hogy ajándékot vegyen nekem, de Geoff rózsacsokorral lepett meg, Vivien egy pár fülbevalót adott, sőt még Iain is hozott ajándékot: egy fényes kerti kis-lapátot, masnival átkötve. – Van már sajátod, így nem fogod folyton az enyémet elveszíteni – mondta tréfásan neheztelő hangon. – Már legalább tíz ilyen kerti kislapát rozsdásodhat valahol a talajban. A hónap végén a szüleim végre hazarepültek Aucklandből. Tommal autóba ültünk, együtt mentünk ki eléjük Heathrow-ra, a repülőtérre. Abszolút jellemző rájuk, a reptérről rögtön hozzám akartak jönni, megnézni a házamat, mielőtt hazamennek Oxfordba. Pontosan olyan reakcióra számítottam tőlük, ahogy fogadták. Anya kellemes izgatottsággal járta körbe a házat, tapétákra, függönyökre, egyéb lak-berendezési változtatásokra gondolt. Apám helyenként ugrált a padlón, hogy a szerkezet szilárdságát ellenőrizze. Kezét zsebébe téve, fejét lehajtva apró bólintással nyugtázta: – Nagyon szép. Ez volt a legnagyobb dicséret, amit remélhettem tőle, dagadt a keblem az örömtől. Boldogságomban egészen vakmerő lettem. Egy emlékezetes júliusi délutánon Geoff meghívott lovagolni, bár legutóbb iskolás koromban ültem lovon. Szerencsére a lónak nem lehetett tudomása

lovaglóképességeim hiányáról, én pedig bátran kihúztam magam, egyenes háttal ültem a nyeregben, az arcom teljesen nyugodt volt. – Látod? Nem kellett volna aggódnod. Tökéletesen lovagolsz – fordult felém Geoff, amikor megálltunk a lovakat pihentetni egy kicsit. Előrehajoltam a nyeregben, megpaskoltam a kancám nyakát, szavak nélkül fejeztem ki hálás köszönetemet, amiért kegyesen eltűrt a hátán. – Nos, úgy tűnik, vannak dolgok, amiket az ember sosem felejt el – válaszoltam a lehető legközömbösebb hangon, mire a kanca füle megmoccant, de Geoff már másfelé nézett. – Ennyi. Itt a birtok vége. – Hol? Kerítést kerestem, de nem találtam. – Ott, a mögött a fasor mögött. Persze régen sokkal messzebb volt a birtokhatár, de a föld nagy részét az évek folyamán eladtuk. Ostobaság lenne manapság ilyen sok földet birtokolni, azt hiszem. És önzőség. Minden attól függ, gondoltam, milyen az ember arányérzéke. Hiszen a kastélyhoz tartozó földterület majdnem a hátsó ajtómig ért, és legalább fél órát lovagoltunk Crofton Hall istállójától a birtok nyugati határáig. A következő pillanatban Geoff megfordította a lovát, elindult a fasor mentén. Az én kancám kecses mozdulattal követte, olyan óvatosan lépdelt, mint egy kisgyereket egyensúlyozó kötelességtudó póniló. A kantárt lazán a nyakára engedtem, és élveztem a gyönyörű tájat. – Ez nagyon szép, Geoff – szólaltam meg, és figyeltem, ahogy egy sólyom lustán köröz messze a fejünk felett. – Hogy vagy képes olyan gyakran elmenni innen? Vállat vont, és félig megfordult a nyeregben. – Tudod, egyszerűen szeretem a változatosságot. A franciaországi otthonom legalább ugyanilyen szép. Azt hiszem, nem bírnám ki, hogy egész életemben egy helyhez legyek kötve. Egy pillanatra csendben maradtam, elgondolkodtam azon, amit mondott. Aztán rákérdeztem: – Miért éppen Franciaország? Újra felém fordult.

– Tessék? – Miért Franciaországban vettél házat? Rokonaid élnek ott? – Nem igazán. Bár azt hiszem, ha végigkövetném a család történetét, egész seregnyi De Mornay unokatestvért találnék azon a vidéken. Hiszen az első De Mornay normann volt. Nem. Azért vettem meg azt a házat, mert tetszett. Gyönyörű kilátás nyílik onnan a Földközi-tengerre, és mindig süt a nap – tette hozzá –, ami az én ízlésemnek sokkal jobban megfelel, mint Exbury klímája. – Mintha az imént azt mondtad volna, hogy szereted a változatosságot – emlékeztettem mosolyogva. – Kivéve ha az időjárásról van szó. A szemem sarkából árnyék moccanását vettem észre tőlünk jobbra, a fák között. Izgatottan hívtam fel rá Geoff figyelmét. Egy szarvasbika – pompás, dús agancsú állat – kitört rejtekhelyéről, és megiramodott a mezőn előttünk. Amikor eltűnt egy facsoport mögött, Geoff felé fordultam. Még csillogott a szemem az örömtől. De azt láttam, hogy Geoff kérdőn néz rám. – Ki az a Richard? – Tessék? – Az imént Richardnak neveztél. Nem tűnt természetesnek a mosolyom. – Igazán? El se tudom képzelni, miért. Bocsi. – Egy régi szerelmed, ugye? – kérdezte. Nem engedte el a témát. – Valami olyasmi – bólintottam. Próbáltam tréfával enyhíteni. – Csak nem vagy féltékeny? Arra számítottam, viszonozza a mosolyomat, de nem ez történt. Egy pillanatig komoran nézett, mielőtt válaszolt: – Hmmm… Nem is tudom. – Eltelt még egy pillanat, mire elmosolyodott. – Gyere! – Lovát Crofton Hall magas kéményei felé fordította. – Verseny. Vágta, vissza az istállóig. Valami isteni csoda folytán sikerült nyeregben maradnom. Az istállóudvaron a méltóságomat megőrizve sikerült leszállni a lóról. A térdem ugyan kissé remegett, amikor arra gondoltam, hogy megálláskor átrepülhettem volna a ló fején, egyenesen a trágyadombra.

– Fáj? – kérdezte Geoff, figyelmesen szemlélve engem, amikor a lovász elvezette a lovainkat. – Egy kicsit – feleltem, ám ez a kijelentés nem igazán felelt meg a valóságnak. Úgy bicegtem, mint egy dongalábú cowboy. – Elég régen lovagoltam. – Jól csináltad. Ami azt illeti, nagyon is jól – mosolygott, majd a könyökömnél fogva gyengéden a ház felé irányított. – Gyere, nézzük meg, mit találunk Freda konyhájában! Meglepő módon Iain ült a konyhában. Székét hátradöntve hintázott, teljes férfiúi elégedettséggel cigarettázott. – Ez mi volt? – kérdezte Geoff a barátja előtti, gyanúsan üres tányérra mutatva. Iain széles mosollyal válaszolt: – Húsos-vésés pite házi sült krumplival, salátával, szedres morzsapite vaníliafagylalttal. – Ó, te csirkefogó – mosolygott Geoff. – Hogy sikerült ezt elérned? Iain méltatlankodva hajtotta oldalra a fejét. – Drága cimborám, én egész nap keményen dolgoztam, nem a mezőn kóboroltam, mint valami semmirekellő dzsentri. Jut eszembe, milyen volt a lovaglás? – Sikerült nyeregben maradnom – feleltem. – Szóval szerintem jó volt. Feltűnt, hogy mostanában alig-alig találkoztunk Iain barátunkkal. Amióta megérkezett az igazán meleg idő, túl elfoglalt volt a gazdaságában és gyümölcsösében ahhoz, hogy rendszeresen lejöjjön a faluba. Nekem nagyon hiányzott. – Hogy vannak a birkáid? – kérdeztem, amikor rám nézett. – Semmit nem okosodtak. Ugyanolyan ostobák, mint voltak. Azt gondoltam, ideje egy napra elszakadni tőlük, és egy kicsit az itteni rózsakertben dolgozni. Geoff atyáskodó pillantással nézett rá. – Van kertészünk, aki a nehezebb munkákat elvégzi, Iain. Ez ne legyen gond. – Ha majd a kertészed megtanul rendesen kertészkedni, akkor én sem aggódom többet – jelentette ki Iain határozott hangon. –

Ezen túlmenően arra gondoltam, hogy idén kipróbálok valami mást. Ha van egy kis időd, szeretném a véleményedet kikérni. – Mikor? Iain felállt. – Most, ha alkalmas neked. Nem tart sokáig. Geoff a karórájára nézett, rám pillantott, várta, hogy bólintsak, csak azután válaszolt: – Rendben. Ha úgy gondolod, hogy meg tudsz még mozdulni a bőséges ebéd után. Jut eszembe, hol van Freda? – A könyvtárszobába ment port törölgetni – felelte. – Rendben – bólintott Geoff, azzal felém fordult. – Megtennéd, hogy megkeresed nekem Fredát? Bizonytalan tekintettel néztem rá. – Úgy érted, a ház nyilvános részében? – Persze. Nem lesz semmi gond. Ilyen késő délután elég kevés csoport érkezik. Kérlek, próbáld meg rávenni Fredát, hogy dobjon össze nekünk valami ahhoz hasonló lakomát, amit Iain barátunknak felszolgált. – Minden tőlem telhetőt megteszek – ígértem. Rám kacsintott, aztán elindult Iain után, és kilépett a hátsó ajtón. Beszélgetés és nevetés halk zsongása remegtette az üvegtáblákat, ahogy a két férfi a rózsakert felé menet elhaladt az ablak alatt. Miután elmentek, visszaindultam a félhomályos folyosón, kinyitottam a folyosó végét lezáró nehéz ajtót, ami Geoff magánlakrészét választotta el a kastély termeitől. Még egy ajtón haladtam át, mire a nagyterembe értem. Felnéztem a kandallóra és a kandallópárkány fölötti festett, faragott címerre. A pajzson ülő csuklyás sólymok vadabbnak tűntek, mint korábbról emlékeztem, aranykarmaik a levegőt karmolták. Legyőzhetetlen. Geoff így fordította családja latin mottóját. Újra a sólymok karmára néztem, és megborzongtam. A ház, mint azt Geoff okkal feltételezte, teljesen csendes volt. Egyedül az én lépteim visszhangoztak a tágas termekben. Nem igazán számítottam arra, hogy Mrs. Hutherson még a könyvtárban lesz, de ugyan mi baj lehet abból, ha Freda néni keresése közben elvesztegetek néhány percet könyveket szemlélve? Különösen mivel sem idegenvezetők, sem látogatók nem zavarnak meg a kellemes