De iszonyú nagy erőfeszítés lett volna elmozdítani a lábamat onnan, ahol álltam. Mintha gyökeret vertem volna azon a helyen, és nem lehetne engem elmozdítani. A telefon tovább csörgött, én pedig lassan igyekeztem befelé, hogy fölvegyem. – Jó sokáig tartott – szólt bele a bátyám évődőn. A falnak dőltem, fáradt ujjaimmal megdörzsöltem a homlokomat. – Nos, eléggé el voltam foglalva. – Megint a kertészkedés? – Valami olyasmi. – Jól vagy? – kérdezte nyugtalan, feszült hangon. – Olyan furcsán beszélsz… – És mielőtt válaszoltam volna, folytatta: – Megint visszamentéi, igaz? Most mi történt? – Majd elmondom, Tom. Megígérem, hogy elmondom. De nem most. Most semmiről sem akarok beszélni. Csak le akarok feküdni. Aludnom kell. – Nincs szükséged társaságra? Kezdhetem egy kicsit később az istentiszteletet, és odamehetek hozzád. Vagy talán Vivien… – Nem. – A nagyon határozott visszautasítás udvariatlanságnak tűnhetett, de egyszerűen nem volt más választásom. – Most nem akarok társaságot, Tom. Igazán nem. Csak egyedül akarok maradni. – De Julia… – Ó, Tommy, kérlek! – Egy pillanatra elvesztettem a türelmemet. – Most hagyj egy kicsit békén! Megértette. Bocsánatot kért, aztán elbúcsúzott. – Szólj, ha jobban érzed magad – kérte, és amikor letettem a telefont, úgy éreztem magam, mint valami házisárkány. Visszabotorkáltam a konyhába, és kibámultam arra a helyre, ahol nem sokkal korábban álltam. Ott, ahol egy szomorú fiatal nő szokott megjelenni, aki beleöregedett a várakozásba. A szerelmét várta, de a szerelme nem jött el. Az is lehet azonban, hogy visszatért hozzá, úgy, ahogy nekem megjelent: magas, szótlan alak almásderes lovon, az árnyat adó tölgyfa takarásából hol kilép, hol újra behúzódik. Gyötrelmesen közel van, mégis elérhetetlen. Hány évszak telhetett el, hányszor hullt le és olvadt el a hó, hányszor borultak a bimbók virágba, hányszor nyíltak ki és hervadtak el a nyári nap hevében, miközben Mariana és az ő
Richardja vártak az időbe zárva? Várták a pillanatot, amikor lelkük újra a földi szerelem mámorában egyesülhet… Most, hogy ez a pillanat eljött, nem éreztem sem örömet, sem feloldozást, csak tompa csalódottságot és az elvesztegetett idő miatti fáradtságot. Elfordultam az ablaktól, nehéz léptekkel elindultam az emeletre, és ruhástól az ágyra dőltem. A csendes szoba félhomályában végre elért az álom, mélységesen mély, álomtalan álom. Az álmok idejének ezzel vége szakadt.
HARMINCNÉGY A szép idő másnap is kitartott. Londonba mentem ebédelni. Hirtelen felindulásból döntöttem el, noha teljesen szükségtelen utazás volt. Sietve felhívtam a szerkesztőmet, hogy megbeszéljünk egy, a készülő könyvvel kapcsolatos nem létező problémát. Ha őszinte lettem volna magamhoz, beismertem volna, hogy csak azért kerekedem fel, mert nem akarok a saját házamban lenni. Gyerekes próbálkozással igyekszem elodázni az elkerülhetetlent. Ha távol vagyok az otthonomtól, és nem emlékszem Mariana életére, az egyáltalán nem tragédia. Legalábbis ezt hajtogattam magamnak. De nem voltam biztos abban, hogy kibírnám, ha Greywethersben nem jönnének elő az emlékek. Megszenvedtem már Richard elvesztését, és bizonyos értelemben Rachelét is. Méltánytalannak tűnt, hogy elveszítsem azt az életet is, amelyben ismertem őket. Mégis tudtam, hogy előbbutóbb el fogom veszíteni. Sőt ha hinni lehet Mrs. Huthersonnak, el is kell veszítenem. Ebbe a sorsba születtem, ami annyi év után hazahívott Exburybe, Greywethersbe, Geoffhez… A lelked látja, ami igazán számít, nem a szemed – mondta nekem Richard. ígéretnek hangzott, és vigaszt leltem benne. Nem kétséges, hogy idővel a fájdalmam élessége majd tompul. Idővel nem fogom annyira sajnálni, hogy Geoff nem emlékszik, vagy nem úgy emlékszik, ahogy én. A jelenben leszek boldog, és örülök, hogy két külön életben rátaláltam. Hiszen Richard betartotta az ígéretét, hogy visszatér hozzám, megkeres, és fel fogom ismerni. * * * Jót tett, hogy Londonban lehettem, a tömegben, a forgalmas üzletekben, hogy a szerkesztőmmel beülhettem egy elegáns étterembe, és nézhettem az emberáradat hömpölygését az ablak előtt. Már nem lettem volna képes Londonban élni. Nem tartozott már hozzám a város, ahogy én sem tartoztam hozzá. De az, hogy
néhány órát ott időztem, segített rendet rakni a fejemben, és új energiával, életerővel töltött fel. Ahogy hazafelé áthajtottam a kis hídon, elevenséget és majdnem tökéletes békességet éreztem. A házam büszkén emelkedett ki a mezőből, rendíthetetlenül állva üdvözölt a szeptemberi ég alatt. Behajtottam a kavicsos úton, a kopaszodó fák alatt. A szélvédőmre színes levelek hullottak. A régi istállóban állítottam le a kocsit. Nem voltam egyedül, valaki várt. Vivien felém kiáltott, integetett, miközben a lábát lógatta a galambház falán. Friss és hűvös volt az esti levegő, a farmerjéhez élénkvörös pulóvert vett fel, szőke haja kusza fonatban csavarodott a vállára. – Kiszolgáltuk magunkat, ittunk nálad egy kávét – magyarázta széles mosollyal. – Úgy gondoltam, nem haragudnál. Nyitva találtuk a konyhaajtót. Mellette Iain abbahagyta a munkát, a gereblyéjére támaszkodott, homlokából kesztyűs kézzel simította ki vörösesbarna haját. – Szendvicset is csináltam volna, de Vivien nem hagyta. – Nem csoda – felelte Vivien kissé kimérten. – Láttalak már szendvicset csinálni. Az ember azt hinné, száz éve nem ettél. Iain neheztelő pillantást vetett rá. – Nehéz munkát végzek, drágaságom. Szükségem van az éltető élelemre. Valóban így volt: a kert romokban hevert a lábánál. Elhervadt, megbámult virágok álltak kazalban a megfakult füvön. Egyetlen növényt hagyott meg, a futórózsát, amelynek száradt, fonnyadt ágai a málló kőfal hézagaiba tapadtak, csak bogyók és tüskék látszottak. Olyan gyönyörű volt ez a kert idén nyáron! Vivienre mosolyogtam. – Azt hiszem, én is főzök magamnak egy csésze kávét. Kér valaki még egyet? – Teljesen fölösleges kérdés – felelte Iain széles mosollyal, azzal a markomba nyomta a bögréjét. Vivien bejött velem a házba, de amikor az ő bögréjét is el akartam mosogatni, a fejét ingatta.
– Nem maradhatok sokáig – szabadkozott szinte bocsánatkérőn. – Este dolgozom. De fel kell tennem neked egy kérdést, ha van most rá időd. A tűzhelyre tettem a vízforraló kannát. Kíváncsivá tett. – Persze. Ha tudok válaszolni… – Azt akartam, hogy te tudd meg először – szólalt meg, és feszengve ropogtatta az ujjait. – Illetve nem egészen az első… Iain természetesen tudja, és Freda nénikém is, de senki más. – Mélyet sóhajtott, elmosolyodott, és előrukkolt a nagy újsággal: – Férjhez megyek. – Vivien! – Örömömben majdnem leejtettem egy kávésbögrét. – Ez remek hír! – Szeretném, ha a koszorúslányom lennél. – Természetesen. A legnagyobb örömmel. És Geoff lesz a vőlegény tanúja? Vivien összevonta a szemöldökét. – Miért Geoff? Elbizonytalanodtam. – Hát… hát csak azért, mert… Úgy gondoltam, hogy mivel Geoff és Iain olyan közel állnak egymáshoz, szóval természetes, hogy… Vivien homloka kisimult, de furcsán nézett rám. – Nem Iain lesz a férjem, Julia. Valamit nagyon félreértettél. Tom vesz feleségül. – Tom? Bólintott. – A bátyád. Tegnap kérte meg a kezemet. Ő akarta elmondani neked, de valami olyasmit említett nekem, hogy nem érzed jól magadat. – Nagyon fájt a fejem – válaszoltam kissé zavartan, és ebben a pillanatban tényleg megfájdult. – Tommyhoz mész feleségül? – kérdeztem újra, mintha képtelen lennék elhinni. – Igen – bólintott Vivien, és piruló mosolyát értetlen, kissé sértett arckifejezés váltotta. – Azt hittük, örülni fogsz. – Örülök – feleltem erőltetett mosollyal. – Igazán örülök. Csalt meglepődtem. Vivien megnyugodott.
– Ezek szerint nagyon sikeresen titkolóztunk, igaz? Ez is része volt az izgalmaknak. Szóval hogy titokban találkoztunk, hogy senki ne tudja meg. – Nos, engem sikerült félrevezetnetek… De el se hiszem, hogy anyám egy szóval sem említette. Rá egyáltalán nem lehet titkokat bízni, ha nem akarjuk, hogy rövid úton kitudódjanak. – Nem is tudja – bökte ki Vivien némi tétovázást követően. – Még nem találkoztam a szüleiddel. Tom bizonyára fülig szerelmes, gondoltam csodálkozva, másképp nem fordulhatna elő, hogy megkérje egy lány kezét úgy, hogy előbb nem mutatja be a családjának. Úgy éreztem, hiába állunk nagyon közel egymáshoz, vannak a bátyámnak olyan vonásai, amiket alig ismerek. Vivien az arcomat vizslatta, és az ajkába harapott. – A szüleid vajon kedvelni fognak? – A szüleim? – kérdeztem, a gondolattól megvidámodva. – Nagyon fognak neked örülni. Amióta Tom végzett Oxfordban, azóta rágják a fülét, hogy nőjön fel végre, és mindig is ilyen lányt szerettek volna a menyüknek. Szerintem te is kedvelni fogod őket. Meglehetősen furcsák, de kedves, szeretetre méltó emberek. – Akárcsak Tom. Mosolyogtam. – Azért annyira nem furcsák. – És nem neheztelsz ránk? Mármint azért, hogy összeházasodunk? – Dehogy! Miért neheztelnék rátok? Magamnak is feltettem ezt a kérdést. Kinéztem az ablakon, a férfit figyeltem, aki a galambház romjai közötti kertet művelte lehajolva. Miért gondoltam, hogy a sors tökéletes? Hiszen Rachel és Evan elszökött, szerették egymást, és valószínűleg együtt öregedtek meg. A sors ezúttal talán más fordulatot hozott az életükbe. Richard és én, akik egykor elváltunk egymástól, újra találkoztunk. Rachelnek és Evannek ebben a másik életben talán egymástól távol kell élniük… A vízforraló sípolt a tűzhelyen, mire riadtan vontam el tekintetemet az ablaktól. A kezem mozdult, lekapcsoltam a gázlángot, megtöltöttem a bögréket. Vivien szótlanul figyelt, de
ugyanolyan csodálkozó aggodalommal, mint korábban. Aztán hirtelen megszólalt: – Ó, majdnem el is felejtettem! Geoff telefonált. Felnéztem. – Ide? – Igen. Miközben a kávét főztem – bólintott. – Egy órával ezelőtt. Nagyon rossz volt a vonal. Alig hallottam, amit mondott, de megígértem, hogy átadom neked az üzenetet. – Még mindig Franciaországban van? – Igen, azt hiszem, valahol a Pireneusokban. Mintha ezt mondta volna. Mindegy is, ma este újra felhív. Elgondolkodva kevertem a kávét. – Említetted neki, hogy férjhez mész? – Nem – válaszolta nevetve. – Nem ment el a józan eszem. Ráadásul nagyon lelkes volt valamiért, ezért inkább hagytam, hogy ő beszéljen. Tudod, milyen Geoff. Ha egyszer belekezd valamibe, nagyon nehéz túlbeszélni. Elvigyorodtam. – Ezt már megszoktam. Mondta, hogy körülbelül hány órakor hív? – Nem. Csupán azt, hogy ma este csak azok után vonszoljalak át a kocsmába, hogy telefonon beszélt veled. – Az órájára pillantott, és elkomorult. – Szentséges ég! Mennem kell. Ned elevenen megnyúz. Figyelj, igazán sajnálom, hogy ezt az egészet hirtelen rád zúdítottam… – Nagyon örülök – mondtam határozottan. – Igazán. – És leszel a koszorúslányom? Esküszöm, nem kényszerítelek arra, hogy valami rémes ruhát vegyél fel az esküvőre, vagy ilyesmi. – A legnagyobb örömmel vállalom – feleltem, és az ígéretemet öleléssel erősítettem meg. – Remélem, a bátyám értékelni tudja, milyen hatalmas szerencséje van. Vivien mosolyogva ingatta a fejét. – Én vagyok a szerencsésebb. Ráadásul a sógornőm leszel, ami olyan, mintha a húgom lennél. Mindig is azt kívántam, bárcsak lenne egy húgom. Árnyék vetült az ajtókeretre, és egy pillanatra azt hittem, Rachel áll előttem, nem Vivien. Rachel, a kedves, nevető szemű Rachel,
szőke haja a vállára omolva. De miután pislogtam, eltűnt. – Később átjössz a Lionba? – kérdezte Vivien a küszöbről visszafordulva. – Úgy értem, miután Geoff felhívott. A legjobb bordeaux-i palackomat bontom fel, hogy megünnepeljük az eseményt. A fiúk biztosan pohárköszöntőket akarnak mondani. Megígértem neki, hogy ott leszek. Búcsúzóul odakiáltott a kertben dolgozó Iainnek, és a mezőn át elindult a falu felé. A nyugodt skót kedvéért készítettem néhány szendvicset, és savanyúságot is tettem mellé. Az egyik kezemben a tányért fogtam, a másikban a két kávésbögrét, majd visszamentem az egykori galambházhoz. Lassan, óvatosan haladtam a füvön, nehogy leessen vagy kilöttyenjen valami. Amikor Iain meglátott, abbahagyta a munkát, fölegyenesedett és nyújtózkodott. Lehúzta a kesztyűt a kezéről, és gondosan a fal tetejére helyezte. Óvatosan átvette a kezemből a tányért és a bögrét. – Angyal vagy – köszönte meg, és mohón falni kezdett. – Ezek szerint elárulta, hogy esküvő lesz. Bólintottam. – Igen. – Jó ízlése van a bátyádnak. Rápillantottam, valamilyen érzelmet kerestem kifejezéstelen arcán. – Gondolom, hiányozni fog neked Vivien, ha elmegy. Vállat vont. – Hampshire nincs nagyon messze, és nyilván gyakran jönnek majd át látogatóba. – Letette a tányérját a falra. – Azt remélte, nagyon fogsz örülni a hírnek. – Örülök is – feleltem, de színtelen volt a hangom. Ingzsebéből gyűrött cigarettásdobozt vett elő, kirázott belőle egy szálat, és rágyújtott. A gyufa fellobbanó fényénél láttam, hogy szürke szeme kétkedőn villan. – Akkor megmondanád, miért nézel ki úgy, mint aki elveszítette a legjobb barátját? – Nem tudom – sóhajtottam. Hátamat a falnak támasztottam, a távoli hegyek felé bámultam. Nyugaton járt a nap, a fénye halványodott. Lenéztem a tönkrement kertre. – Igazán nem tudom –
ismételtem meg. – Nagyon nehéz napok vannak mögöttem, az idő, az eső, és minden, és… – Elcsuklott a hangom. Lehetetlen volt megmagyarázni. – Olyan szép volt ez a kert – fejeztem be végül. Mintha megértette volna. – Újra szép lesz. Jövőre. Ez a gyönyörű a kertekben. Újra kihajtanak és virágba borulnak. – Tudom – sóhajtottam. – De bárcsak ne halt volna meg. Egy pillanatig nem szólt semmit, fejét lehajtva, tűnődve meredt maga elé, aztán a cipője orrával óvatosan felfelé fordított egy földgöröngyöt, megmutatva, hogy az alját gyökerek hálója szövi át. – Itt van a kert, gyökerek, hajtások, rügyek. Csak az alkalomra várnak, hogy újra kinőjenek. Julia, meg kell tanulnod, hogy ne a szemeddel, hanem a lelkeddel láss. Mert a lelked látja, ami igazán számít. Egy hosszú pillanatig semmi nem mozdult, aztán fölemelte a fejét, és a halott kert csendjén át a tekintetünk egymásba fonódott. Mintha évszázadok teltek volna el. Mögöttünk a házban megcsörrent a telefon, de nem mozdultam. Szótlanul néztem, a szívem a torkomban dobogott. – Hát nem vetted észre? – kérdezte halkan, gyengéden. – Édes Jézus! Én azt hittem, ez egészen nyilvánvaló. Freda egyszer-kétszer testi erőszakkal is megfenyegetett, nehogy véletlenül elszóljam magam. Nehéz volt szóra nyitni a számat. – Ő tudta? – Igen. Attól a perctől kezdve, hogy Geoff először hazahozott magával Cambridge-ből. Pokoli nyaram volt. Azt hittem, megbolondulok… Hát… – nézett rám halvány mosollyal, füstöt eregetve –, tudod, milyen ez. – Igen. Akár az időjárásról is beszélgethettünk volna. Nem mozdult, nem akart megérinteni. Olyan volt, mint a régi Iain. A galambház falának dőlve állt, haját rézvörösre színezte a lenyugvó nap, melynek fénye megakadt makacs ívű arcán. Ráérősen emelte szájához a cigarettát. – Utána Párizsba mentem, a Morland cégnek dolgoztam. Kíváncsi voltam, mit csinált Richard a száműzetésében a városban.
Volt néhány kisebb kalandom, de csak magányosságot éreztem, mert te nem voltál velem. – Ezért visszajöttél – mondtam szinte súgva. – Igen. Megvettem a házat, beköltöztem, és vártalak. Tudtam, hogy eljössz. Oldalról rám pillantott, majd tekintetét a völgyben álló nagy tölgyfa felé fordította. A telefon utolsó csengése lágyan beleveszett a csöndbe. Alig érzékeltem. – Miért nem szóltál? Miért nem mondtál semmit? – Akartam – felelte, azzal a szemembe nézett, és ezúttal nem fordította el rólam a tekintetét. – Hidd el, hogy akartam. Ez a nyár nekem maga volt a pokol. De Freda megnyugtatott, hogy idővel rá fogsz jönni, csak várjak. – Iain… – Rendes körülmények között nagyon türelmes ember vagyok – vágott a szavamba nyugodt hangon. – De azt hiszem, már éppen elég hosszú ideje várok. – Eldobta az eloltott csikket, és lassú, határozott léptekkel elindult felém. – Ideje, hogy mindketten abbahagyjuk a várakozást, és élni kezdjünk. A hangja, a tartása egy pillanatig Richardra emlékeztetett, de végül Iain jött oda hozzám. Iain állt elém, széles vállával ő takarta el a fényt. Hogy lehettem ilyen vak, gondoltam, hogy történhetett, hogy ezt eddig nem vettem észre? Minden, amit akartam, minden, amit reméltem vagy remélhettem, ott volt rezzenéstelen szürke szemében. Egy fájdalmasan hosszú pillanatig csak állt előttem, szótlanul, komoly tekintettel nézett le rám. A szememben meglátta a választ, mert végre elmosolyodott, két erős keze közé fogta az arcomat, és gyengéden végigsimította. – Gyönyörű napok jönnek, Julia Beckett – suttogta ígérettel teli hangon. És abban a pillanatban, amikor hozzám hajolt, tarka seregélyek csapata rebbent fel a völgyből, változó alakú, gyönyörű felhőként szálltak, majd egy szempillantás alatt eltűntek a vérvörös égen. A kör bezárult.
Table of Contents EGY KETTŐ HÁROM NÉGY ÖT HAT HÉT NYOLC KILENC TÍZ TIZENEGY TIZENKETTŐ TIZENHÁROM TIZENNÉGY TIZENÖT TIZENHAT TIZENHÉT TIZENNYOLC HÚSZ HUSZONEGY HUSZONKETTŐ HUSZONHÁROM HUSZONNÉGY HUSZONÖT HUSZONHAT HUSZONHÉT HUSZONNYOLC HUSZONKILENC HARMINC HARMINCEGY HARMINCKETTŐ HARMINCHÁROM HARMINCNÉGY