Susanna Kearsley - Az emlékek háza

kérdezted, amelyeket a kastély történetének kutatásához használt, és azt kéri, hívd meg ma estére kávézni, hogy megmutathassa a papírokat neked és Juliának. – Hogy hívjam meg ide? Micsoda arc! – mosolygott Vivien. – A pórnépet nem látja szívesen a kastélyban, vagy mi? Iain fölemelte a söröskriglijét, és vállat vont. – Valószínűbb, hogy a takarító mostanában nem járt a kastélyban. Tudod, milyen Geoff. Nyilván meglehetősen nagy rendetlenséget csinálhatott, miközben azokat a papírokat kereste. – Értem – kapitulált Vivien. – Mondd meg neki, hogy tekintse magát meghíva. Feltéve, ha Julia ráér ma este. Ráérsz? Bólintottam. – Akkor jó. Mit gondolsz? Hét óra? Iain? Iain összevonta a szemöldökét. – Én is meg vagyok híva? – Te mindig meg vagy híva. – Akkor engem etetned is kell. – Készítek szendvicseket – ígérte Vivien. – Jut eszembe: mond neked valamit az a név, hogy Mariana? – Shakespeare – felelte Iain azonnal, gondolkodás nélkül. Nem ilyen válaszra számítottam. – Shakespeare – visszhangoztam, mire Iain bólintott. – Angelo csalfa jegyese. Szeget szeggel. – Ó! – Valami mást kellett volna jelentenie? – Igazán semmi, semmi… – feleltem. – Csak egy takarítás közben talált levélben bukkant fel ez a név, és arra gondoltam, hátha a faluban tudja valaki, ki volt. Senki nem vette észre, hogy egy kicsit megbicsaklott a hangom a hazugságnál. – Nos, azt hiszem, nem én vagyok a legalkalmasabb ember, akit erről kérdezhet – állapította meg Iain könnyű mosollyal. – Freda nénikéd talán tudja – tette hozzá Viviennek. – Vagy valamelyik öregfiú – biccentett az üres sarokasztal felé. – Igazából nem olyan fontos – ismételtem magamat. Már szinte sajnáltam, hogy Vivient kérdeztem erről. Hiszen amit tegnap este a Blackfriars Lane környékén éreztem, az egyszerűen a

kelleténél több italnak vagy a túl nagy stressznek tulajdonítható… Vagy annak, hogy őseim tulajdonságainak szövetébe az őrület szálai keveredtek. Akárhogy is, elég kicsi az esély arra, hogy létezett valaha az a Mariana nevű nőszemély és fontoskodó nénikéje, Mary. Legalábbis jobb volt erre gondolnom. Mert ha Mariana tényleg létezett, akkor az azt jelenti, hogy én… – Na jó. Akkor én most megyek – mondta Iain, és üres poharát elégedetten a pulthoz koppintottá, amivel kizökkentett a gondolataimból. – Ugye nem felejted el átadni az üzenetemet Geoff-nek? – kérdezte Vivien. Iain visszafordult az ajtóból. – Nem, nem felejtem el átadni az üzenetedet Geoff-nek – felelte komor hangon. – Valamelyikőtök megtanulhatná már használni a telefont, ezzel egyben megkímélni az én fájós lábamat. – A séta jót tesz neked – vágott vissza Vivien. – Kétségtelenül. Akkor este találkozunk. – Igazán nagyszerű fickó – jegyezte meg Vivien, amikor az ajtó becsukódott a férfi után. – És Shakespeare-t olvas. – Meglepődtél? Akár hiszed, akár nem, Iain angol szakos volt Cambridge-ben. Ott ismerték meg egymást Geoff-fel. – Igazán? És most birkákat tart? – Mmmm. Iain a szíve mélyén mindig is gazda maradt. Nagyon sok mindent kezdhetett volna magával… Úgy értem, hogy anyagilag teljesen rendben van, és átkozottul okos. Azt hiszem, mégis akkor a legboldogabb, ha a földet túrhatja. – És Geoffrey de Mornay mit tanult Cambridge-ben? – kérdeztem a lehető legközömbösebb hangon, mintha nem is érdekelne igazán. – Talán politikatudományt vagy valami ilyesmit. Nem mintha muszáj lett volna tanulnia. Geoff jövője soha nem volt kérdéses. – Mosolygott. – A nagyapja alapította a Morland Electronics céget. – Egy pillanat – úgy tört rám a felismerés, mintha áramütés ért volna. A vérvörös Morland-logó majdnem olyan ismert volt, mint Stonehenge sziluettje. A Morland rádiókat gyártó kis hadiüzemből

Nagy-Britannia egyik legnagyobb multinacionális vállalatává lett. Éves jövedelme több milliárd font lehet. – Még nem találkoztatok, ugye? – kérdezte Vivien. – Ami azt illeti, találkoztunk. Múlt csütörtök este. Szó szerint összefutottunk a templom háta mögötti ösvényen. – Tényleg? Furcsa, hogy nem is említette. – Kíváncsi tekintettel nézegetett. – Átkozottul jóképű, igaz? Gyakran gondolok arra, mennyire nem igazságos, hogy egy embernek pénze is van és ilyen jó külseje is. A kettő együtt szerintem igazságtalanság. – Gondolom, a faluban minden lány odavan érte, és mindegyik arra vágyik, hogy ő csábíthassa el. Szégyentelen információszerzési kísérlet volt, de Vivien megint csak mosolygott. – Én is nagyon odavoltam érte iskolás koromban – ismerte el. – Azt gondolhatnánk, hogy nagy szívtipró, de látnod kellett volna akkor. Öt évet töltött Kaliforniában, és átkozottul jól állt neki a napbarnított bőrszín. Enyhe amerikai akcentussal beszélt – idézte fel. – Persze ha mást nem is, az akcentusát hamar levetkőzte. Cambridge kicsiszolta belőle. – Kaliforniában élt? – Ez meglepett. – Mit keresett ott? – Geoff szülei elváltak tizenegy éves korában. Az anyja lelépett egy másik férfival, Geoff pedig Amerikába ment az apjával. A Morland cégnek van ott egy nagy irodája, ha jól tudom, San Franciscóban. Szóval Geoff tizenhat éves volt, amikor végre hazajöttek. Sok mindenhez kellett visszaszoknia – jött az újabb mosoly. – Még mindig nem békült ki az itteni kasztrendszerrel, de akkoriban még rosszabbul viselte, és mindenkivel barátkozott. Még velem is – tette hozzá vigyorogva. – Az igazsághoz tartozik, hogy akkoriban egy fedél alatt laktunk, szóval csak udvariaskodás volt a barátkozás, semmi más, de egyesek így is összevonták a szemöldöküket. Én is összevontam a szemöldökömet, próbáltam követni, összerakni a tényeket. – Te a Crofton Hallban laktál fiatalabb korodban? – Igen. Bocsáss meg, elfelejtettem, hogy nem tudhatod – pillantott rám. – Folyton emlékeztetnem kell magamat, hogy csak nemrégiben ismerkedtünk meg. Néha úgy érzem, mintha már évek

óta barátnők lennénk. Szóval igen, kislány koromban Crofton Hallban laktam. A nagynéném volt Geoff apjának házvezetőnője, és engem ő nevelt. A szüleim néhány évvel korábban vonatbalesetben haltak meg – magyarázta kérdés nélkül. – Freda néni nevelt föl, és mindent összevetve csodálatos munkát végzett. Bár biztos vagyok benne, hogy minden hajszálának őszülését én okoztam. – Elmosolyodott, ahogy az emlékeket felidézte magában. – Egyik éjjel rájött, hogy moziban voltam Geoff-fel. Erre másnap összepakolta a holmimat, és a bőröndjeimmel együtt átkísért az út túloldalára, a nagymamámhoz. Azt mondta, hogy az ő unokahúgáról ne szóljanak falusi pletykák. Szegény Freda néni! Poharammal tétova mintát rajzoltam a bárpult felületén. – Ezek szerint te és Geoffrey de Mornay… – Ó az ég szerelmére, dehogy! Semmi nem volt köztünk. Ami azt illeti, Geoffnek nem volt komoly kapcsolata. – Vivien ragyogó tekintettel nézett a szemembe. – Még nem. Kissé elpirultam, és kapkodva ittam egy korty narancslét. – Biztosan nem kérsz valami erősebbet? – Egészen biztosan – feleltem. – Éppen arra gondoltam, hogy ideje hazaindulnom. Még be kell rendeznem a műtermet, és ha szerencsém van, alhatok pár órát az esti találkozó előtt. Londonban nem aludtam jól. – Fáradtnak is tűnsz – jegyezte meg Vivien. – Áttehetjük a történelemórát máskorra, ha szeretnéd. – Ó nem, estére rendbe jövök. Hétkor, ugye? Bólintott. – Gyere a hátsó ajtóhoz. Az a lakásom. Ned egy este kibírja, hogy egyedül szolgálja ki a vendégeket. Igaz, drágám? A bárpult másik végén Ned éppen a sportrovatnál tartott. – Aha – bólogatott. Valószínűleg látszódott az arcomon, mit gondolok arról, hogy Ned egyedül marad a bárpultnál, mert Vivien hangosan felnevetett. – Látod, milyen benyomást tettél az új lányra, Ned? El sem tudja képzelni, hogy dolgozol. – Mert még nem látott munka közben – felelte Ned, lazán vállat vonva. Vivien halkabbra fogta, és a munkatársa felé biccentett.

– Inkább csak azért tartjuk, mert olyan jól megy a bútorzathoz. De időnként megmoccan. Az irtó izgalmas. – Ha így folytatod, ma este minden csapot kinyitok – figyelmeztette a pultos teljes nyugalommal. – Mindenki a ház vendége lesz. Fölnevettem. – Mit hozzak estére? – Csak magadat. Biztosan van kedved történelemről trécselni? – Pár óra, és teljesen rendbe jövök – biztosítottam. Kimerült voltam, de amikor kiléptem a Red Lion fogadóból, valami okból mégsem haza indultam, hanem a templom felé vettem az irányt. Éjszaka nyilvánvalóan itt is esett, mint Londonban. A járda még nedves, a délutáni levegőben ázott fű és eső mosta virágok illata szállt. A faluban teljes csend honolt, de itt-ott, a macskaköves járdán sáros lábnyomok bizonyították, hogy legalább néhány ember elég korán felkelt ahhoz, hogy részt vegyen a vasárnap délelőtti istentiszteleten. Lábnyomok vezettek az árnyas ösvényen a kastélyhoz is. Iain Sumner lábnyomai, következtettem abból, hogy egy sor kifelé, egy másik sor befelé vezetett. Hirtelen késztetéstől vezérelve az utcáról áttértem az ösvényre. A cipőm kissé csikorgott a sárban. Ez csak puszta kíváncsiság, mondogattam magamnak. Legutóbbi látogatásomkor nem néztem meg alaposan a házat, és úgy gondoltam, Geoffrey de Mornay nem kifogásolná, ha egy kicsit körbenéznék. Az ösvény csendes volt és kihalt. Balra a fasor mögött a templom körvonalait pillantottam meg. Előttem a kert gyalogoskapuja magasodott, ahonnan Crofton Hall északi bejáratához lehetett jutni. Szabadon álló kapukeret, egyetlen halvány homokkőből kifaragva, a kapu egyik oldalán udvarias felirat: „Üdvözöljük Crofton Hallban. A kastélynak ez a szárnya magánterület. Kérjük, a látogatók a keleti bejáratot vegyék igénybe, ami a főutcáról nyílik. ” Meglehetősen udvarias megfogalmazás, gondoltam, de mégis azt adja az emberek tudtára, tűnjenek el.

Jobbra, az impozáns kertkapuval párhuzamosan hosszú épület húzódott. A kapun kiáradó szagból rögtön kitaláltam, hogy ez Crofton Hall istállója. Soha nem voltam képes ellenállni annak a csábításnak, amit lovak közelségében éreztem. A kastélyról megfeledkezve indultam a nagy deszkakapu felé. Az istálló láthatóan nagyon régi volt. Szürke kövekből épült, pontosan olyanokból, mint az én házam. Az istálló meleg volt és illatos. Egy pillanatra megálltam, hogy a szemem hozzászokjon a félhomályhoz. A kilenc állás közül hatban volt ló, különböző színűek, a tiszta éj feketéről az aranybarnáig. Figyelmemet azonban a sarokban álló almásderes vonta magára. Csődör volt, a marmagassága csaknem elérte a két métert, a nyaka büszkén ívelt. Ahogy közelebb értem, az almásderes felém fordította a fejét, sötét szemével kissé kérdőn nézett rám, és halkan felnyerített. Fölemeltem a kezemet, hogy megérintsem bársonyos orrát. Orrlikai válaszul kissé megremegtek, a ló megszagolt. – Helló, Navarra – üdvözöltem. – Gyönyörű vagy! A csődör a kezemhez dörgölődzött, de éppen abban a pillanatban közelgő lépteket és vidám, dallamtalan fütyülést hallottam a hátam mögül. Bűntudat vett rajtam erőt, hirtelen megfordultam az ajtó felé, és kezemet a hátam mögött összekulcsoltam, mint egy rakoncátlan diáklány. Ám senki nem jött be. A legyek hangosan dongtak az ablaktáblák előtt, zümmögésük elnyomta a szívem hangos dobogását. Pislogtam a villanylámpák erős fényében – egy pillanattal korábban még szinte sötét volt. Eltűntek az ólomüveg ablakok, hőszigetelt, dupla üvegű nyílászárók voltak a helyükön. Eltűntek a lóállások is, helyettük öt nagyobb, kifogástalan állapotban tartott boksz volt. Amikor vettem a bátorságot, hogy hátranézzek, azt láttam, hogy mögöttem a ló nem almásderes, hanem sötét pej, és a hátsó fal biztonságából kíváncsian szemlél. Nem időztem tovább, hogy elemezzem, ami történt, futásnak eredtem. Kirohantam az istállóból, át az ösvényen, be a templomkert kapuján, és ha nem botlottam volna meg egy kiálló gyökérben, valószínűleg továbbfutottam volna.

De elestem, és meglehetősen szerencsétlenül zuhantam a templomkert fala mentén tenyésző növények közé. Alig kaptam levegőt. Ahogy ott hevertem pihegve, és kilátástalan helyzetem ellenére reméltem, hogy senki nem lát meg ebben a nyomorult állapotomban, tekintetem egy közeli, megkopott sírkőre tévedt. Régi kő volt, sűrűn befutotta a borostyán, az indák oly sokszor ölelték körbe, hogy az alatta nyugvó elhunytnak csak a keresztneve volt olvasható: Mariana.

HÉT Vivien lakásához a Red Lion hátsó udvarán át vezetett az út. Olyan gyönyörű kertben állt, amilyenhez hasonlót csak nagyon ritkán láttam – az utazási prospektusokban „igazi angol vidéki kert” képaláírással szerepelhetne. Egy pillanatra megálltam a hátsó lépcsőn, néma csodálattal szemléltem. – A háta mögött vagyok, közeledem – jelentette be Iain Sumner többméternyi távolságból. – Szóltam – azzal fellépett mellém a lépcsőre. – Így jobb? Fejemet ingatva nevettem. – Elnézést, de nem jobb. Így is összerezzentem. – Hát jó – sóhajtott –, akkor majd kitalálunk valamit. Nem akarom, hogy szívrohamot kapjon. – Helló – köszönt ránk Geoffrey de Mornay, aki éppen ekkor fordult be a ház sarkánál. Farmernadrágban és laza ingben is elegánsnak tűnt. Az üdvözlését Iainnek szánta, de úgy éreztem, hogy a mosolyát nekem. – Mivel okoznál szívrohamot a hölgynek? Iain vigyorgott. – Úgy mozgok, akár egy alattomos macska. – Tessék?! – Folyton meglep azzal, hogy hirtelen, lopakodva megjelenik a közelemben – tisztáztam. Iain ezt mintha sértésnek vette volna, tettetett felháborodással vonta össze a szemöldökét. – Egy skót ember sosem lopakodik – tájékoztatott. – Lényegtelen, hogy minek nevezzük a jelenséget. Sosem hallom a lépteit. Geoff elkomorult. – Talán viselhetnél nehezebb csizmát – javasolta. Iain a fejét ingatta. – Ennél nehezebbet nem lehet kapni.

Mindhárman lenéztünk Iain sáros csizmájára. Elgondolkodva szemléltük, egészen addig, míg diszkrét torokköszörülést hallottunk. Akkor egyszerre néztünk fel. – Helló – Vivien vidáman mosolygott ránk a nyitott ajtóból. – Bejöttök, vagy én menjek ki? – Helló, Viv – köszöntötte Geoff, azzal előrehajolt, és arcon csókolta. – Köszönöm a meghívást. Vivien mellett belépett a házba. Iain és én követtük. Vivien a fejét ingatva csukta be az ajtót mögöttünk. – Mi a csudát csináltatok odakint? – A csizmámat néztük – magyarázta Iain, azzal lehúzta a szóban forgó lábbelit, és a konyhába ment. Ő is farmernadrágot és flanelinget viselt. Túlöltözöttnek érezhettem volna magam szoknyában és pulóverben, de Vivien nagyon elegáns szabású tengerészkék ruhát vett fel, ami jól illett szőke hajához. – Gyönyörű a kerted – dicsértem, ő pedig mosolygott. – Köszönöm, de nem az enyém az érdem. A növények nagy részét Iain ültette. – Van olyan kert a környéken, ahol nem dolgozott? – kérdeztem. – Valószínűleg nincs – szólt hátra Iain. – Nagyon szeretem a kerteket. Egyszerűen nem bírom látni, ha elhanyagoltak. Ha már itt tartunk, valaha a te házadnál is szép kert volt – mondta, tegezésre váltva. – De az öreg Eddie hagyta elburjánzani. Nem akart törődni vele, és nekem sem hagyta. – Abban a kertben jelent meg a Színes ruhás hölgy. – Pontosan – szólalt meg Geoff, azzal leült a konyhával egybenyitott nappaliban, a hosszú kanapéra. – Ezek szerint beleástad magadat a helyi legendáriumba – jegyezte meg baráti közvetlenséggel. Nem tudtam nem észrevenni, hogy ő is tegezésre váltott, de egyáltalán nem bántam. – Rendkívül érdekes. Én még sosem láttam kísértetet. Persze nem is biztos, hogy van kísértet a házadban. A Színes ruhás hölgy legutóbb akkor bukkant fel, amikor kisfiúként rövidnadrágban szaladgáltam. Hacsak nem láttad mostanában. – Nem, attól tartok, nem láttam – mondtam a fejemet ingatva, miközben Vivien az ebédlő felől közeledett, és egy pohár világos

borostyánszínű folyadékot adott Geoff kezébe. – Régi, eldugott leveleket viszont talált. Tudsz valamit egy bizonyos Mariana nevű hölgyről a környéken? – Mariana… – Geoff elgondolkodva kortyolta az italát. – Nem vagyok benne egészen biztos. Lehet tudni, mi volt a vezetékneve? – Farr – feleltem, és Vivien kérdő tekintetére válaszul hozzátettem: – Megtaláltam a sírkövét a temetőben. – Mariana Farr. Nem, nem emlékszem. De lehet, hogy itt írnak róla – azzal megpaskolta a magával hozott vastag dossziét, ami a dohányzóasztalon hevert, szépen elrendezett sajtok és aprósütemények tálcái között. – Julia, inkább ülj Geoff mellé, hogy jobban láss – próbálkozott Vivien kifinomult taktikával. – Iain, neked is hozhatok egy whiskyt? – Köszönöm, inkább ennél maradok – azzal kivett egy palack sört a hűtőből, és leült velünk szemben a másik kanapéra. – És te mit szeretnél, Julia? – kérdezte Vivien. – Úgy értem, inni. Eddig valahányszor feltették nekem ezt a kérdést, mindig sikerült olyan italt választanom, ami a vendéglátóm készletéből hiányzott. – Te vagy a pultos – feleltem mosolyogva. – Rád bízom. – Naiv lélek – jegyezte meg Geoff, miközben Vivien elindult az italomért. – Mondd, mi érdekel konkrétan? – Tessék? – Történelmileg. Csak a házad? – Legfőképpen igen. De nagyon szeretnék többet tudni a kastélyodról is. – Igazán? Elégedettnek tűnt a válaszom hallatán. Iain hangosan felnyögött: – Helyben vagyunk – jelentette ki sörrel teli szájjal. – Miért? Mit mondtam? – Semmit – szólt közbe Vivien, és két magas pohárnyi, világos színű italt hozott. – Csak arra célzott, hogy Geoff időnként nagyon belemerül egy-egy témába, ha Crofton Hall történetéről beszél. Letette elém az egyik poharat, és leült Iain mellé, aki ferde pillantást vetett rá.

– Vivien ezzel nagyon finoman fogalmaz – jegyezte meg. Kíváncsian néztem az italomra, mire Vivien szája mosolyra húzódott. – Rum van benne – figyelmeztetett –, de a többi összetevő szigorúan titkos. Az első óvatos korty kellemes meglepetés volt. – Nagyon finom, köszönöm. – Szívesen. Most pedig, Geoff, halljuk az előadást! Szerintem kezdd a bencés kolostornál, mivel Júliát érdekli a történet. – Rendben – felelte Geoff, azzal kinyitotta a dossziét, és vidáman rendezgette a papírokat, mint egy iskolás fiú, aki kiselőadást tart az osztálynak. – Azt hiszem, 1173-ban… – 74-ben – igazította ki Iain, bal kezével a szemét dörzsölve. – …adományozott II. Henrik király földterületet egy bizonyos Thomas Killingbecknek azzal a céllal, hogy ott építsen bencés konostort. A bencés rend akkoriban jelentős szerzetesi közösség volt. – II. Henrik – ismételtem a nevet tűnődve, előrehajolva. – Ő Oroszlánszívű Richárd apja, igaz? Aki Thomas Beckettet meggyilkoltatta. Geoff elismerő tekintettel nézett rám. – Pontosan. Ezt nem sokan tudják. – Nos, én azért tudom, mert ez a bátyám neve – magyaráztam. – Thomas Beckett. Az iskolában történelemórán figyeltem erre a részre. Iain kinyújtotta a lábát, karját a kanapé háttámláján nyugtatta. – A bátyád neve Thomas Beckett? – kérdezte. Szürke szemében vidámság villant. – Érdekes névválasztás a szüleidtől. – Igen – feleltem, majd Geoff és Vivien kedvéért hozzátettem magyarázatul: – Ráadásul Tom lelkész Hampshire-ben, nem messze innen. Geoff fölnevetett. – Ezt nem mondod komolyan! Hát ha ezzel a névvel ő lesz Canterbury érseke, sokan felkapják majd a fejüket. – Nem hiszem, hogy Tom ilyen ambiciózus lenne. Szereti a vidéki életet. Mindegy is, eltértem a tárgytól. Mi történt az apátsággal?

– Nos, a szerzetesek egészen jól elvoltak, amíg nem jött VIII. Henrik, aki államosította a kolostorokat. Az utolsó házfőnököt felakasztották, mert ellenállt a királyi hatóságnak. – Ő az egyik kísértet, ugye? – kérdezte Vivien. – Valószínűleg. Többen is láttak kísértetszerzetest bolyongani a folyosókon. De hogy ez az ő szelleme-e, kérdéses. – Úgy beszélt, mintha teljesen természetes lenne, hogy az ember gyakran lát kísértetet saját otthonának folyosóin. A jegyzeteibe pillantott. – Az ingatlant 1547-ben adták el. A vevő Sir James Crofton volt, aki a lerombolt kolostor romjain építtetett kastélyt magának. A ház az ő nevét viseli. Sir James Crofton tizennégy évig élt itt, aztán eladta a házát Nicolas Hatchnak, aki a fiának, Edmundnak adta nászajándékba. Edmund Hatch nem élvezhette azonban sokáig a házat, mert 1594-ben meghalt vadászbalesetben. Felesége, Ann örökölte a házat, és, áldassék a szíve, rögtön feleségül is ment az ősömhöz, William de Mornay-hez. – Mi volt William foglalkozása? – kérdeztem. – Nyugalmazott katona volt. Nem tudom, miért ment hozzá Ann, hiszen alig telt le a gyászidő, és az ipse az apja lehetett volna, mert kétszer annyi idős volt, mint ő. – Talán gazdag volt – vetette fel Iain. – Lehetséges. Majdnem közbevetettem, hogy ha Geoff az őseitől örökölte a külsejét és lenyűgöző modorát, akkor érthető, miért sietett a megözvegyült Ann Hatch feleségül menni William de Mornay-hez. – Ann-nek és Williamnek egy közös gyermeke született, egy fiú, akinek neve – és ez nagyban bonyolítja a szálak kibogozását – szintén William volt. Apa szörnyen sok időt töltött azzal, hogy megpróbálja kideríteni, a dokumentumokban mi vonatkozik ifjabb Williamre. Akárhogy is, az ifjabb William meglehetősen érdekes karakter volt. Az angol polgárháborúban, amikor az országot megosztotta az I. Károly és Cromwell Parlamentjének hívei közti viszály, az ifjabb William elkövette azt a fatális, jóllehet nemes hibát, hogy királya oldalára állt. Habár a király a fejét veszítette el, míg ifjabb William csak a kastélyát, mindazonáltal amiért oly sok gondot okozott a regnáló hatalomnak, a Towerbe vetették. Aztán 1660-ban, amikor a királyi hatalom helyreállt és II. Károlyt megkoronázták, az

ifjabb Williamet kiengedték a börtönből, visszakapta a birtokait, de az egészségét sohasem nyerte vissza. Még abban az évben meghalt. Van róla egy egész jó portré Crofton Hall ebédlőjében… és azt hiszem, elhoztam a fotót is róla. Igen, itt van. Ő ifjabb William. Átcsúsztatta az asztalon a képet, hogy jobban lássam. Feltételezésem beigazolódott: Geoff az őseitől örökölte a külsejét. William de Mornay nagyon fess férfi volt azon a portrén, göndör, sötét haj, sötét szem, érzéki tekintet. Skarlátvörös kabátban és térdnadrágban állt a képen, egyik keze a kard markolatán, a másik dacosan csípőre téve. Maga a gáláns lovag. Vonakodva adtam vissza a képet. – Igazán csodálatos portré. – Igen. Gyermekei születésének nem találtuk írásos nyomát, de bizonyára születtek, mert a birtokot unokája, Arthur de Mornay örökölte. Ez hiba volt. Úgy tűnik ugyanis, hogy Arthur hirtelen természetű ember volt és szenvedélyes szerencsejátékos. Ráadásul nem csupán a családi vagyont kártyázta el, mert felhalmozott adósságai kifizetésére eladta a birtokot is. Így a Mornay família másodszor is elvesztette a kastélyt és földjeit. Csak 1964-ben sikerült visszaszereznünk Crofton Hallt, amikor apám megvette. – Szórakozottan lapozgatott. – Azt hiszem, tényleg újra fel kéne vennem a fonalat. Apám egyenesen rajongott a családfakutatásért. Egész napokat képes volt eltölteni az Országos Levéltárban, végrendeletet keresett, ilyesmit. A vége felé azonban elvesztette az érdeklődését a téma iránt, nekem pedig nem igazán volt rá időm. Iain mocorgott. – Az öreg Arthur után egy kicsit unalmassá válik az egész. Igaz, Geoff? Keress inkább valamit Julia házáról. – Tessék? – kérdezte Geoff üres tekintettel fölpillantva, de aztán elmosolyodott. – Ó persze, persze… egy pillanat. Egy kicsit keresgélnem kell. Szinte megigézve néztem a kezét, ahogy a papírokat rakosgatta. Gyönyörű férfikéz, hajlékony, erős, napbarnított, és volt valami laza elegancia abban, ahogy az ujjait mozgatta. – Ó, meg is van! – Egy ív papírt húzott ki a többi közül. – Ez az. Greywethers. A telekszemlék szerint 1587-ben építtette egy bizonyos Stephen Sharington gazdálkodó, aki a földet régi

barátunktól, Edmund Hatchtól bérelte. A házat Stephen fia, John örökölte, aki 1626-ban eladta egy bizonyos Robert Howard kereskedőnek. Jól vagy? – nézett rám. Bólintottam. – Csak egy kis hidegrázás fogott el. Kérlek, folytasd! – A Howard család az 1800-as évek elejéig megtartotta a házat, akkor azonban eladták Lawrence Alleynnek. Ez a Lawrence elég fura figura volt, Wellington oldalán harcolt a Waterlooi csatában, aztán éveket töltött Indiában. Egyetlen gyereke született, egy lány, Mary, aki egy kissé megelőzte a korát. Nadrágban járt és regényeket írt. – Szörnyen rossz regényeket – tette hozzá Vivien. – Az egyiket elolvastam, bár nem mostanában. Csontszáraz, szinte porzik. – Akárhogy is – folytatta Geoff elnéző mosollyal Mary 1896-ban meghalt, a házat pedig eladták. A vevő egy bizonyos James Guthrie százados volt. – Ő volt az a „valami százados”, akit a fiúk a múltkor említettek neked – szólt közbe Vivien. – Megkérdeztem a nagynénémet róla. Úgy emlékszik, ez a százados afféle tengerésztiszt volt, kissé titokzatos alak, egyesek szerint kém. Azt mondják, úgy irányította a házat, mintha valami hajó lenne. Három lánya volt, akiket alig engedett ki a faluba. Szegény teremtések! – Mi történt velük? – Ó, az apjuk végül meghalt. Sokak szerint megmérgezték. A lányok férjhez mentek és elköltöztek. Ez valamikor a húszas évek elején lehetett. – Nos, ez beleillik a képbe – jegyezte meg Geoff –, mert 1921- ben a házat eladták. A vevő William Randall volt, az öreg Eddie apja. Sikerült meggyőznie Crofton Hall akkori tulajdonosát, egy bizonyos Pilkingtont, ha jól emlékszem, így hívták, hogy adja el neki a birtok egy kisebb parcelláját, így a Randall család volt Greywethers első olyan tulajdonosa, akiknek saját föld tartozott a házhoz. – A Randallék utáni tulajdonos pedig te vagy – állapította meg Vivien. – Sehol nem volt szó egy bizonyos Marianáról, ugye? Iain vállat vont. – Talán szolgálólány lehetett.

– Vagy valakinek a felesége – vetette fel Geoff. – A régi feljegyzésekben ritkán említik a ház asszonyait. Bólintottam. – Ez az egész mindenképpen nagyon érdekes. Nem tudnál esetleg egy másolatot készíttetni nekem erről? – A házad történetéről? Örömmel. Egyenesen a szemembe nézett, kedvesen mosolygott, és hirtelen úgy éreztem, nem kapok levegőt. Elfordultam, az italomért nyúltam. – Kérsz még egyet? – ajánlotta Vivien, a poharamra pillantva. – Ó, köszönöm, nem, már ettől is úgy érzem, mintha lebegnék. – Én viszont kérnék. Scotch, please – emelte fel Geoff a poharát reménykedő tekintettel, mire Vivien mosolyogva felállt a kanapéról. – Magától értetődik. Máris hozom. Iain, még egy sört? – Miért is ne? Átadta az üres üveget. Majdnem olyan fáradtnak tűnt, mint amilyen fáradtnak én éreztem magam, és eszembe jutott, hogy gazdálkodóként valószínűleg minden áldott nap hajnalok hajnalán kel fel. Geoff az újratöltött italával hátradőlt a kanapén, és egy kicsit elmozdult, hogy jobban lásson engem. – Hogy megy a berendezkedés? – Köszönöm, elég jól. A legfontosabb dolgokat már kipakoltam, a többit hagyom akkorra, amikor újra megjön a kedvem. Vivien visszaült, maga alá húzta a lábát. – Szerintem ez nagyon bölcs dolog – jegyezte meg. – Hiszen csak a konyha és a hálószoba igazán fontos. – Meg a fürdő – tette hozzá Geoff. – És a műterem – egészítettem ki mosolyogva. – Az utóbbi két hét munka szempontjából borzalmas volt. Egyáltalán nem dolgoztam. A szerkesztőm idegrohamot kapna, ha megtudná, hogy állok a feladattal. – Julia gyerekkönyvekhez fest illusztrációkat – közölte Vivien a szobában ülőkkel. Iain nagyot kortyolt a söréből, felcsillant szürke szeme. – Igen, azt hiszem, hallottam már róla.

– Érdekes munka – jegyezte meg Geoff. – Bizonyára nagy szabadságot ad. – Ez így van, de attól még ragaszkodnom kell valami napirendhez, különben soha semmit nem fejezek be. – Milyen könyvön dolgozol most? – kérdezte Vivien. – Újabb Bridget Cooper-kötet? – Nem, ez most egy mesegyűjtemény. Nagyon jó szöveg. Sok keleti történet, a fordítások egyenesen kitűnőek. – Csak a saját képzeletedből dolgozol, vagy fényképeket, egyéb ábrázolásokat is használsz? – Is-is. Néha a természet után kell rajzolnom, attól függően, hogy mit akarok ábrázolni. – Akkor modellre lesz szükséged – szólt közbe GeofF, színpadias mozdulattal a profilját mutatva felém. Iain vigyorgott. – A mesebeli királyfinak képzeled magad, ugye? – Királynak – helyesbített GeofF. – Miért elégednék meg az egyszerű koronahercegséggel? – A mesékben mindig a herceg szerzi meg a lányt – mutatott rá Iain, mire GeofF a fejét oldalra billentve elgondolkodott. – Ez igaz. Rendben, akkor mesebeliherceg-modellnek ajánlkozom. Ha szükséged van rám – mondta újabb szívet megdobogtató mosollyal. Erre inkább nem válaszoltam, bár magamban el kellett ismernem, hogy Geoffrey de Mornay teljes mértékben alkalmas a mesebeli herceg szerepére. Még fél órát beszélgettünk, bár a végén minden erőmet össze kellett szednem, hogy nyitva tudjam tartani a szememet. Láttam, hogy velem szemben Iain Sumner megértő mosollyal néz; az ő feje is egyre mélyebbre süllyedt a kanapé fejtámlájának párnázatába. – Ha tényleg a mesebeli herceg akarsz lenni – mondta Geoffnek egy anekdotát félbeszakítva –, akkor abbahagyhatnád a mesélést, és hazakísérhetnéd szegény lányt, mielőtt ülve elalszik itt. GeofF meglepetten nézett rám. – Elnézést, el is felejtettem, hogy éjjel még Londonban partiztál. Hazavigyelek? Elmehetek a kocsimért. – Nyugodtan vidd el az enyémet – javasolta Vivien.

A ház mellett parkol. Úgy tűnik, döntés született a sorsomról. Nem sokkal később Geoff mellett ültem Vivien autójának anyósülésén, miután álmos búcsút vettem vendéglátómtól és Iaintől, aki mintha gyökeret eresztett volna a kényelmes kanapén. A hazafelé út néhány percig tartott. Miután Geoff leállította a kocsit a kavicsos bejárón, felém fordult, és csak az autó sötét belső terében tudatosult bennem közelségének elemi vonzereje. – Mit csinálsz holnap? – kérdezte. – Nem tudom. Miért? – Megígértem, hogy körbevezetlek Crofton Hallban. Arra gondoltam, holnap teljesíthetném az ígéretemet. Igazi bennfentes házbemutatót kaphatnál, és olyan részeket is megmutatnék, amit a turisták nem láthatnak. Sokkal érdekesebb dolgokat. A mosolya nagyon meggyőző és nagyon vonzó volt. – Rendben. Köszönöm. – Jó. Gyere át délután bármikor. Egész nap otthon leszek. – Élek a lehetőséggel. Jó éjszakát, Geoff. – A kilincset kerestem, tapogatva. – Köszönöm, hogy hazahoztál. – Szívesen, bármikor. Valahogy egészen természetesnek tűnt, hogy áthajol hozzám, és búcsúzóul megcsókol. Az is ugyanilyen természetesnek tűnt, hogy viszonoztam a csókot. Még akkor is éreztem a melegét, amikor a kocsi vörös hátsó lámpái a falu felé távolodóban elhalványodtak és eltűntek az úton. Halk sóhajjal fordultam meg, és a házra néztem. A lábam hirtelen elerőtlenedett. Erőre kapott viszont a szél. Eső közeledett, távoli mennydörgés moraja hallatszott. Többlépésnyire voltam a bejárattól, amikor az ajtó hirtelen kinyílt, sárga fénycsík vetült a pázsitra, és egy férfialak sziluettje jelent meg a fényben. Kezét karba fonva állt, figyelte, amint a házhoz közeledem. – Bácsikám – szólítottam, de a hangom elveszett a szélben. Újabb mennydörgés hallatszott, lépteim egy pillanatra meginogtak. Minden bátorságomat összeszedve megemeltem a ruhám ázott szegélyét, és megtettem az ajtóig vezető néhány lépést.

A férfi kissé fölemelte a fejét, így tisztábban láthattam az arcvonásait: anyám szeme a sólyomszerű arcon, amin anyám szelídségének semmi nyoma nem volt látható. Mosolyogni akartam, de valami okból, talán az arckifejezését látva úgy éreztem, nem venné szívesen az efféle bizalmaskodást. Egy hosszú pillanatig csak néztük egymást, miközben mind erősebben tombolt a vihar, dühöngött a szél. Ekkor az ajtóban álló férfi megszólalt végre: – Hát eljöttél.

NYOLC Nehéz leírni, milyen érzés visszacsúszni az időben, felcserélni az egyik realitást egy másikra, ami ugyanolyan valóságos, ugyanolyan kézzelfogható és ugyanolyan ismerős. Magamban „csúszásnak” neveztem a jelenséget, mivel hirtelen és minden előjel, figyelmeztetés nélkül kerültem át egyik időből a másikba, mintha valami láthatatlan, a jelent a múlttól elválasztó kapun léptem volna át. Amikor ez történt, abban a pillanatban egyáltalán nem voltam tudatában annak, hogy valami megváltozott. Ez a felismerés, valamint az, hogy mi ennek a jelentősége, csak később ért el a tudatomig, akkor, amikor visszatértem a jelenbe, és ismét Julia Beckett életét éltem. Ahogy aznap este ott álltam Greywethers lépcsőjén, és felnéztem a bejáratot elálló férfira, nem Julia voltam. Julia minden kusza emlékével együtt eltűnt belőlem. A gondolataim valaki más gondolatai voltak, a testem sem az enyém, és ahogy megindultam, minden új tapasztalást először éltem át. Mariana voltam, és Mariana szemén keresztül néztem a nagybácsikámra. Jabez Howard magas férfi volt, erős vállú. Gyapjú térdnadrágjának és kabátjának varrásai feszültek. A haja rövidre volt nyírva, hogy a legújabb módi szerint parókát viselhessen. Amikor azonban elmosolyodott, mintha ismét anyám arcát láttam volna, és balsejtelmeim helyét a hazatérés jóleső érzése vette át. – Nem hallottam kocsizörgést – mondta, és kilesett mögém a sötétbe. – Az egyik ló lesántult, és a kocsis nem kockáztatta, hogy tovább hajtsa a fogatot ilyen időben. A kocsmánál tett le. – És te elindultál egyedül? Meg kellett volna várnod a reggelt. – Szerettem volna mielőbb ideérni hozzád, bácsikám. A kocsis kéjvágyó tekintete, a sörszag, a dohánybűz és az utastársak viselkedése összeadódva érzésem szerint nagyobb veszélyt jelentett, mint egyedül gyalogolni éjjel az úton. A fogadós

nagyon kedves volt. Megmutatta, merre induljak a nagybátyám háza felé, és megígérte, hogy vigyáz az úti ládámra, amíg érte tudok menni. Nagybátyám rosszalló hangot hallatott, aztán elfordult, és intett, hogy kövessem a házba. A tágas előtérben nagy világosság volt, mintha száz szál gyertya égett volna. A lángok táncoltak, fényük a gyertyatartók pereméről verődött vissza, és megcsillant a sötét falburkolaton. – Csukd be az ajtót – szólt rám kurtán, én pedig engedelmeskedtem, kizártam a sötétséget és a vihart, ahogy a helyére csúsztattam az erős vasreteszt. – Beszéltél a Red Lion tulajdonosával? – kérdezte. Tudtam, mire kíváncsi. – Mondtam, hogy a húgod lánya vagyok Southamptonból, és látogatóba jöttem egy időre. Ezt a mesét Mary néni találta ki, és azt javasolta, hogy mindenkinek csak ezt mondjam. Jabez bácsi elégedetten bólintott. – John bátyámnak sok hibája van, de azt meg kell hagyni, hogy jól nősült. A nénikéd jó asszony és okos. Hallgass a tanácsaira. Nagy a félelem a pestistől, a Londonból érkezőket sehol nem látják szívesen. – Hálás vagyok, amiért felajánlottad, hogy befogadsz engem, bácsikám – jelentettem ki, nem feledkezve meg a jó modorról –, miközben bizonyára te magad is félsz a kórságtól. A tekintete meglágyult. – Nekem nincs félnivalóm a pestistől. Istenfélő, igaz ember vagyok. Gyere velem! Keskeny folyosón a ház hátsó részébe vezetett. Hosszú ruhámat nehezen húzta fáradt lábam. Két egész napnyi viszontagságos, fárasztó utazás volt mögöttem, a végkimerülés határán álltam. Szőke hajam sáros és koszos, a szemem karikás. Az előtér fényességéből a hosszú konyha gyengébb fényébe léptünk, ahol igazi tűz melege fogadott. A kandalló egyik oldalánál vörös arcú csecsemőt szoptató nő ült. Közelükben egy fiatalabb nő hajolt a tűz felé, szoknyáját óvatosan összefogva tartotta távol a lángoktól, miközben egy vasüst gőzölgő tartalmát kavarta. A két nő

rögtön felénk fordult, amint beléptünk a konyhába. Bácsikám a gyereket szoptató nő felé biccentett. – Caroline nénikéd – mutatta be. Caroline néninek szép arca volt, fiatalos, bár barna hajába már ősz tincsek vegyültek. Az arckifejezését azonban nyugtalanítónak találtam. Nem barátságos, de nem is rosszindulatú, inkább kifejezéstelen, a tekintete tompa, és üresen nézett maga elé, mint egy birka. Alig észrevehetően biccentett felém, jelezve, hogy tudomást vett az érkezésemről, aztán tovább ringatta a gyereket. – Rachel, a feleségem legkisebb húga – mutatta be bácsikám az ételt kavaró nőt, aki ekkor fölegyenesedett. Én ekkoriban húszéves voltam, és korban közelebb állt hozzám. Mézszínű haja göndör fürtökben keretezte kipirult arcát. Rögtön rám mosolygott, a mosolya kedves, őszinte. – Készítettem egy kis forralt sört – szólt hozzám és van kenyér az asztalon, ha éhes lennél. Farkaséhes voltam, reggel óta nem ettem semmit. Hálásan ültem le a nagybátyámmal szemben a tölgyfa asztalhoz. Elfogadtam az illatos, forró sörrel teli kupát és a nagy szelet tömör kenyeret. Rachel leült mellém, sötét szeme őszinte kíváncsisággal csillogott. – Mik a hírek Londonban? – kérdezte. – Igaz, hogy a király a betegségtől való félelmében Hampton Courtba megy? – Nem tudom, mik a király szándékai – feleltem a valóságnak megfelelően. – A közemberek azonban sokat beszélnek arról, hogy legjobb lenne elhagyniuk a várost. Rachel kérdéseire válaszolva elmeséltem, hogy pánik tört ki a Cityben, az emberek folyamatosan sugdolóznak, imákat mormolnak, és elmondtam azt is, hogy a Westminster kerületben a bezárt házak ajtaján felfestett vörös keresztek láthatók, és a feszületek alá valaki városszerte az „Isten legyen irgalmas hozzánk” szavakat festette. A nagybátyám vállat vont. – London istentelen, bűnös város – jelentette ki. – Az Úr bosszúálló keze sújtott le rájuk. Az istenfélő jámbor embereknek nincs félnivalójuk. Fölemeltem a fejemet, könnyek égették a szememet. – Az én édesanyám nem volt bűnös lélek, mégis meghalt.

A nagybátyám lenyelte a falatot, az arca kifejezéstelen maradt. Halvány szeme hirtelen mintha megdermedt volna, és feszültséget lehetett látni rajta, hiába volt kedves a hangja. – Nem engedelmeskedett az apja szavának. Isten szemében ez bűn. Úgy éreztem, nem szabad tovább feszítenem a húrt. Nagyon is jól tudtam, hogy anyám az apja akarata ellenére lépett a szent házasság kötelékébe, egy szegény írnokot választott a szülőapjának tetsző kérő helyett. Mivel én tanúja voltam annak, mennyire szerették egymást a szüleim, hogy a szerelmük az áldás fényével árasztotta el egész gyermekkoromat, és éltette az anyámat özvegysége kilenc hosszú évén át, képtelen voltam rávenni magam, hogy a szerelmüket bűnnek nevezzem. Érveimet azonban nem hangoztattam, mert eszembe jutott, hogy lelkem függetlensége, amire a szüleim biztattak és amit oly nagyra értékeltek bennem, más házaknál nem tolerálható tulajdonságnak számít. Szemlesütve néztem magam elé, de nagybátyám az asztalon átnyúlva felemelte az államat. – Nem hasonlítasz anyádra – jelentette ki. – Annie kedves, szép lány volt. Istennek legyen hála, apád vonásait sem látom benned. – Azt mondják, apám anyjára hasonlítok. A nagybátyám felmordult, elvesztve érdeklődését, és leengedte az államat. – A lány fáradt, Jabez – szólalt meg a nagynéném váratlanul a sarokból. A hangja éppoly élettelen volt, mint a tekintete. – Rachel megmutatja a szobádat. – Igen – bólintott nagybátyám. – Térj nyugovóra, gyermekem. Korán kelünk, imádkozunk. Fel akartam állni, de a nagybátyám hirtelen előrehajolt, egyenesen a szemembe nézett, a tekintete szinte lángolt. – Féled-e Istent, Mariana Farr? – kérdezte. – Arra neveltek. Nem érintett meg, de a tekintetével a székhez tapasztott, és amikor megszólalt, a hangja szinte félelemkeltő volt. – Fújjátok meg a kürtöt a Sionon, fújjatok riadót szent hegyemen! – idézte prédikátori hangon.

Elhallgatott, és rájöttem, hogy ezzel próbára tesz engem. Befejeztem az idézetet: – Reszkessen az ország minden lakosa, mert jön az Úr napja, bizony, közel van már! – Jó lány vagy – dicsért meg a nagybátyám, és elégedett mosollyal hátradőlt a székén. – Nagyon jó. Remekül ki fogunk jönni egymással, te meg én. Elbocsátó mondat volt. Felálltam, jó éjszakát kívántam, és elindultam a Rachel nevű lány után a szobám felé. Néhány lépéssel előttem járt, gyertyát tartott maga előtt, azzal világította meg az emeletre vezető lépcsőt. A háznak ezen a részén hűvösebb és nyirkosabb volt a levegő, a gyertya lángjának fénye hosszú, keskeny árnyakat vetett a kopár, fehér falakra. – Itt a szobád – szólt Rachel. Sötét folyosón vezetett a ház hátsó sarkában álló ajtóhoz. Egyszerű szoba volt, a berendezése mindössze egy keskeny ágy és egy üres szekrény. Éreztem, hogy Rachel az arcomat nézi, ahogy a tekintetemet körülhordoztam a helyiségben. – Kicsi – jegyezte meg –, de csodálatosan csendes, és az ablakból egészen a folyóig lelátni. Annyira nyilvánvalóan igyekezett elérni, hogy jobban érezzem magam, hogy mosolyt erőltettem az arcomra, és valami elcsépelt közhellyel dicsértem a helyet. A lány láthatóan megkönnyebbült, és ezt az őszinteséget valahogy meghatónak találtam. – Tessék, behoztam neked az egyik hálóingemet – mutatott az ágyra terített fehér, kísértetalak-szerű foltra. – Nem tudtuk, hogy lesz-e poggyászod. – Köszönöm. Fölemeltem a hálóinget, lesimítottam, miközben Rachel meggyújtotta az ágyam melletti gyertyát. A legjobb hálóinge lehetett, finom fehér batiszt apró, faragott csontgombokkal. – Igazán nincs mit – felelte, és elpirult az örömtől. Egy pillanatig az ajtóban időzött, keze a kilincsen. – Örülök, hogy ide jöttél lakni – mondta félénken. Mielőtt válaszoltam volna, becsukta az ajtót, és hallottam, ahogy könnyed léptei távolodnak a folyosón. Én nem örültem. Csak fáradt voltam, szomorú és reményvesztett. Levetettem a ruhámat, aztán

felvettem a szép hálóinget, bebújtam a takaró alá, és eloltottam a gyertya lángját. Ott, a sötétben a helyzetem teljes súllyal nehezedett rám, és a nyomorúság fojtogatón tört fel a torkomból. Hiányzott London, az ágyam kényelme, anyám ajkának üdvössége a homlokomon, ahogy jóéjt-puszit adott. Anyám… Ahogy rá gondoltam, a szemem újra megtelt könnyel. Egykor ez a ház volt az otthona, gondoltam. Itt lakott, amikor annyi idős volt, mint most én. Mielőtt megismerte apámat, és követte. Nem csoda, hogy oly könnyen elszökött. Ez a sötét ház nem való annak a vidám, színes, élénk lánynak, amilyennek anyámat ismertem. Vajon egykor ez volt az ő szobája?, tűnődtem. Vajon ő is itt sírta álomba magát, ahol én most, arcát az ágyneműbe temetve? * * * Csendre, a hajnal hideg, szürke fényére ébredtem. Leginkább a csend nyugtalanított. Londonban az ablakom alatt az utca igen korai órán is él; árusok tolják szekereiket, karjukon kosár himbálózik, dallamos kántálással járulnak hozzá a reggel hangzavarához; fáradt szemű úriemberek és hervadt hölgyek sietnek haza a nagy mulatsággal töltött éjszaka után. A mennyezetet bámultam, egyre növekvő honvággyal, és arra gondoltam, vajon mi ébresztett fel, amikor kopogás hallatszott az ajtón. Rachel lépett be. Egyszerű kávébarna ruha volt rajta, a haja dísztelenül hátrafogva, tiszta arca ragyogó. Egy lavór vizet és durva szövésű törülközőt hozott. – Úgy gondoltam, talán szeretnél megmosakodni ima előtt – üdvözölt vidáman, és az ágyam mellé tette a lavórt. – Jól aludtál? – Köszönöm, nagyon jól – hazudtam. Vidám fütty hasított a kinti csendbe. Annyira hasonlított apám füttyéhez, hogy rögtön kiugrottam az ágyból, és az ablakhoz léptem. Tudatom csak ekkor fogta fel figyelmem hiábavalóságát. Az ablak a hátsó kertre és az istállóra nézett; el lehetett látni egészen az erdő és a mezők között kanyargó folyóig, a folyón túli zöld mezőkig. Az útról egy férfi jött felfelé a dombon, hátán az én nehéz úti ládám. Olyan könnyeden vitte, mintha csak egy zsák toll lett volna.

Ruganyos léptekkel járt, és bár arcát széles karimájú kalap takarta, megpillantottam szögletes, simára borotvált arcát és természetes barna haját. – Rachel – szólítottam unokahúgomat az ablakhoz –, ki az a férfi ott lent? Aki most a nagybátyámmal beszél. Kinézett, majd elfordult, és arca furcsamód kipirult. – Ő Evan Gilroy – felelte. – Itt él a faluban, a kastélyban. Felhozta a ládádat a fogadóból. A nagybátyám mintha nem értékelte volna ezt a szívességet. Lábujjhegyen állva az üveghez lapultam. Mindkét férfit elég jól láttam odalent. A nagybátyám arca komor volt, barátságtalan, és bár a szavait nem hallottam, hangjának tónusa éles és nyers volt. Az idegen válaszolt valamit, és felvillanó mosolyát láttam, ahogy a ládát letéve elfordult, majd ugyanolyan ruganyos léptekkel, ahogy jött, visszaindult a falu felé. A nagybátyám morgott valamit, aztán vállára emelte a ládámat. Újfent elcsodálkoztam, milyen erős. El akartam lépni az ablaktól, de figyelmemet hirtelen megragadta valami. Egy árny a völgyben, a mező szélén, a nagy tölgyfa árnyékában. Az árnyék megmoccant. Egy férfi volt almásderes lovon, bátran nézett fel, egyenesen a szobám ablakára. Ahogy ott álltam és néztem, a táj kissé megváltozott. A kontúrok elmosódtak, a színek összefolytak, mint festékfoltok a művészpalettán, aztán az egész kép vibrálni kezdett. Éreztem, hogy kétségbeesetten kapaszkodom az ablakpárkányba, és minden elsötétült előttem.

KILENC Gyerekkoromban mindig szorosan csukva tartottam a szememet, amikor rémálomból ébredtem. Attól féltem, ha kinyitom, ugyanazt a szörnyű jelenetet találom a szobámban, amit álmomban láttam. Ugyanettől a gyerekes félelemtől vezérelve nem nyitottam ki most sem a szememet. Mozdulatlanul feküdtem, összegömbölyödve, a fal felé fordulva. A vér hangosan lüktetett a fülemben, ahogy tétován tapogatóztam magam körül. Kutató ujjaim hűvös, kissé barázdált textúrájú fapadlót, durva szövésű szőnyeget érintettek, aztán hideg fém ismerős, megnyugtató felületét érintették. Vagy a rajztáblám előzte meg a korát időben, vagy a műterem padlóján fekszem, gondoltam. Megkockáztattam, hogy az utóbbi feltételezést tartsam valószínűbbnek, ezért óvatosan kinyitottam a szememet. A szoba képe egyszer megremegett, aztán mozdulatlan maradt, és megkönnyebbülve láttam magam körül a huszonegyedik századi környezetet: ládák, papírok, ecsetek összevisszaságban a padlón. Ugyanis a nyugati ablak alatt feküdtem, ami magyarázatot ad arra, miért éreztem hideg légáramlatot az arcomon és a nyakamon. Ugyanazt a ruhát viseltem, amiben este Vivienhez mentem: gyapjúpulóver és szoknya. Egyedül voltam a szobában. Lassan felültem, mélyeket lélegeztem, aztán óvatosan, a rajzasztalomba kapaszkodva felálltam, bár még kába voltam. Ez az a sarok, ahol az ágyam volt, gondoltam, és körülnéztem; itt vetkőztem le, az pedig ott az ajtó, ahol Rachel állt könnyed, félénk mosollyal. Kibotorkáltam a folyosóra, bizonytalan léptekkel mentem lefelé a lépcsőn. A konyha kisebbnek tűnt, mint amire emlékeztem, és elgondolkodva álltam ott egy percet, mire a magyarázat eszembe jutott. Ahhoz a konyhához, amiben tegnap voltam, nem tartozott kamra. A konyhámból talán csak később választották le a kamrát. Erre lehet következtetni a kamrapolcok stílusából. Beléptem, hogy

alaposabban körülnézek, és végighúztam a kezemet az északi falon. A gipszvakolat érdesnek és egyenetlennek tűnt, mintha valami állt volna ott egykor. Egy nyitott tűzhely talán… – Mi történik velem? – kérdeztem bele a csendbe alig hallható suttogással, de nem jött rá válasz. Hirtelen úgy éreztem, megfulladok. Bizonytalan léptekkel visszasiettem a konyhába, berántottam a hátsó ajtót, és igyekezetemben, hogy mielőbb elhagyjam a házat, kis híján kizuhantam a kertbe. Az épülettől nem messze álltam meg, két karomat remegő testem előtt fontam össze, és mély, zokogó lélegzetet vettem a nyirkos hajnali levegőből. Hirtelen megéreztem, hogy valaki figyel. Megfordultam a völgy felé. Tudtam, hogy ott van a sötét lovas a tölgyfa alatt. Fékezhetetlen, vad harag tört rám. – Menjen innen! Menjen innen el! – kiáltottam rá. – Menjen innen, és hagyjon engem végre békén! Nem akarom, hogy itt legyen! A lovas lassan, vonakodva néhány lépést hátraléptetett, majd eltűnt a reggeli ködben. Remegve öleltem át magamat, és akkor lenéztem. Lábam alatt, a pázsit közt apró, kék vadvirágok virítottak. A talaj egyenes volt, könnyen észre lehetett venni, hogy réges-rég valaki itt kertet művelt… * * * A hampshire-i Elderwel parókiája vörös téglákból rakott, masszív, Viktória korabeli épület volt, szemben a kecses, tizenötödik századi templommal. Északi oldalát dús borostyán nőtte be, az indák már majdnem az emeleti ablakpárkányokig futottak. Ott, ahová a borostyán nem ért el, a meredek tető alatt oromzatos ablak nézett a falura. A parókia épülete belül olyan volt, mint a nyúlüreg: keskeny, sötét szobák labirintusa. Mivel a bátyám nőtlen, megelégedett a zegzugos ház alsó szintjével, a felső szinteket átengedte a segédlelkészének, az időnként arra járó vendégeknek vagy egy-egy hajléktalan hívőnek. A házimunka nagy részét maga végezte, de hétfőnként megjelent a bejárónője, Mrs. Pearce, hogy rendesen kitakarítson.

Kopogásomra Mrs. Pearce nyitott ajtót portörlő ronggyal a kezében, és bevezetett a praktikusan férfias dolgozószobába. Csodáltam, hogy Mrs. Pearce milyen tapintatos. Pokolian nézhettem ki. Sosem fogom megtudni, hogyan jutottam el autóval Exburyből a közeli Elderwelbe úgy, hogy sem magamban, sem a kocsiban nem tettem kárt, de amikor a papiakhoz értem, még egy teljes óra volt reggelig. Ekkorra a döbbenet kezdett elmúlni, és csillapíthatatlanul reszkettem, de ha Mrs. Pearce észre is vette, nem tett megjegyzést. Széthúzta a függönyt, leültetett Tom kedvenc karosszékében, és a rá jellemző csendes diszkrécióval visszavonult a konyhába teavizet feltenni. Tom néhány perccel később érkezett, még az ingét gombolta. Tréfálkozni akart, amiért ilyen korán beállítottam a papiak szent helyére, de amint meglátott, a gúnyos mosoly eltűnt az arcáról. – Mi a baj? – kérdezte rögtön. Önuralmam utolsó gyenge szála is elpattant, sírva fakadtam. Később azt kívántam, bárcsak lett volna nálam fényképezőgép, hogy megörökítsem Tom arckifejezését. Nem hiszem, hogy némafilmeken kívül bárhol másutt lehet látni olyan tiszta, elemi rémületet. Jóllehet a reakciója komikus volt, teljességgel érthető. Soha nem sírok. Közel húsz év telt el azóta, hogy Tom engem legutóbb sírni látott, az is akkor volt, amikor véletlenül a kezemre csapta az autó ajtaját. És akkor is csak visszafogottan pityeregtem, nem úgy, mint most, hangos, lélekszorító zokogással. – Julia – szólított bizonytalan hangon. Hosszú percek teltek el, mire képes voltam annyira visszanyerni az önuralmamat, hogy válaszolhassak neki. – Jól vagyok, tényleg jól vagyok – feleltem szipogva. – Csak kezdek megbolondulni. Tom elkomorulva ült le velem szemben. – Mi történt? – Elvesztem a józan eszemet – fejtettem ki neki bővebben. – Nincs rá más magyarázat. – Ezt nem értem. A könnyem kezdett elapadni. Reszkető, mély lélegzetet vettem, kezemmel az arcomat törölgettem.

– Nem hinnéd el, ha elmondanám, ami történt. – Tégy próbára! Még egyet sóhajtottam, továbbra is reszketve, és igyekeztem bátorságot önteni magamba. Az elején kezdtem, attól a pillanattól, amikor megláttam azt a férfit az almásderes lovon a tölgyfa alatt, a Blackfriars Lane-i incidenssel folytattam, és azzal, hogy Mariana Farr sírkövét felfedeztem a temetőben, és ott fejeztem be, hogy milyen álmom volt az éjjel. Mrs. Pearce hangtalanul ki-be járt, teáscsészéket, süteményes tányérokat tett elénk, majd leszedte az edényeket úgy, hogy az elbeszélésemet egyszer sem szakította félbe. Közben a bátyám szótlanul ült a székén, és engem hallgatott. Miután mondanivalóm végére értem, hátradőlt, összehúzott szemöldökkel gondolkodott. – Ezek az… élmények, ezek a… tapasztalások hirtelen jelennek meg, vagy van valami előjelük? Nagyon igyekeztem pontosan felidézni. Először azt akartam felelni, hogy minden előjel nélkül jönnek, de… – Néha előfordul, hogy előtte cseng a fülem vagy egy kicsit szédülök. Vagy mindkettő. – És résztvevő vagy a történésekben? Nem úgy érzed, mintha a nézőközönségben lennél vagy egy színdarabot néznél? – Kifejezetten nem. És ha már itt tartunk, nem is olyan, mintha színdarabban játszanék. A színészeknek előírt szövegük van, nekem ilyenkor fogalmam sincs, mi fog történni a következő pillanatban. Pontosan olyan, mint a való életben… Mint most, ahogy itt ülünk. Az idő és a tér is valósnak tűnik. Egészen biztosan mozgok is ilyenkor. Tegnap éjjel a ház előtt kezdődött, és reggel a műteremben ébredtem fel. Tom elgondolkodott. – És amikor ezeket az élményeket átéled, egyáltalán nem emlékszel arra, hogy Julia Beckett vagy? A fejemet ingattam. – De amikor vége ezeknek a látomásoknak, tisztán emlékszel arra, hogy az a másik nő vagy? – Mindenre emlékszem. – Tegyük félre egy pillanatra a megőrülés-elméletet – mondta lassan, megfontoltan. – Ha az őrületet kizárjuk, szerinted mi lehet?

– Azt hiszem… azt hiszem, kísértet. – Úgy érted, a Színes ruhás hölgy, akiről mindenki beszél? Bólintottam. – A ruha, amit tegnap este viseltem, amikor ő voltam… amikor Mariana voltam… az a ruha színes volt. Nem tudom. Szerinted egy kísértet elvehet valamilyen tárgyat egy élő személytől? – Nem hiszem, hogy szaktekintély lennék ebben a témában – jelentette ki Tom. – Szerintem lehetséges, de a te esetedben nem tartom valószínűnek. Kivéve ha a kísértet a múlt hétvégén követett téged Londonba. – Elkomorult. – Van még egy lehetőség, amit nem vettél számításba. – Mi lenne az? Fölemelte a fejét, egyenesen a szemembe nézett. – Az, hogy minden, amit látsz, minden, amit tapasztalsz, valójában az emlékezetben létezik. Az, hogy te vagy Mariana. – Ezt nem mondod komolyan. – Már miért ne mondanám? A reinkarnáció egyes letűnt kultúrákban teljesen elfogadott jelenség volt. Az anglikán egyháznak is vannak olyan közösségei, amelyek elfogadják ezt az elméletet. – És te mit hiszel? – Nos – felelte mosolyogva –, munkaköri kötelességeim közé tartozik, hogy az emberi lélek halhatatlanságában higgyek. Arról pedig, hogy a lélek hová lesz a halál után, csak a holtak nyilatkozhatnak. – Tehát úgy gondolod, hogy egy korábbi életben abban a házban lakhattam. Nevetségesnek tűnt a feltételezés, de Tom láthatóan fontolóra vette. – Szerintem ezt az elgondolást érdemes komolyabban megvizsgálni. Igen. Hiszen ha úgy érzed, hogy voltál már egy helyen, a logikus magyarázat általában az, hogy valóban voltál már azon a helyen. Elgondolkodva néztem magam elé. – Azt hiszem, ez megmagyarázná, miért vonzódtam a házhoz. – És azt is, honnan tudtad, hol volt régen a kert. Hogy miért éppen azt a kis hátsó szobát választottad műteremnek, nem az utcafrontra néző tágasabbak valamelyikét.

Miközben ezeket a szavakat mondta, eszembe villant, ahogy a költöztető fiatal segédje a hálószobám székét tartja a kezében, és csodálkozva azt kérdezi: „Egészen biztos, hogy az első ajtó jobbra, Miss? Nekem nem úgy tűnik, mintha az hálószoba lenne. Nagyon kicsi, és csak egy festőállványszerű valami van benne.” Megráztam magam, visszazökkentem a jelenbe. – Szentséges isten… – Ha gondolod, megpróbálok kutatni ebben a témában – ajánlotta fel a segítségét Tom. – Csodálatos különc könyvtárosunk van, aki örömét leli abban, hogy a legkülönösebb információkat ássa elő. – Te komolyan hiszed, hogy lehetségesek előző életek? – kérdeztem, mire ő vállat vont. – Isten útjai kifürkészhetetlenek – felelte mosolyogva. – Ó, erről jut eszembe – szólaltam meg kicsit lelkesebben. – Emlékszel egy olyan bibliai versre, ami úgy kezdődik: „Fújjátok meg a kürtöt a Sionon” vagy valami ilyesmi? Tom elgondolkodva pislogott. – Hmmm… Úgy hangzik, mintha valami világvégelátó ótestamentumi alak írta volna… Mikeás talán vagy Jóel. Az íróasztalhoz ment, elővette a sokat használt Bibliát. Percekig lapozott, és már majdnem megszólaltam, hogy nem is fontos, amikor végre diadalmasan az egyik lapra bökött. – Megvan! Jóel próféta, második fejezet, első vers. Tessék! Kezembe adta a Bibliát, és rámutatott a szövegre. Miközben a rövid, komor verset olvastam, Tom visszaült, a homlokát vakargatta. – Az előző segédlelkész nagyon szeretett Jóel-szövegeket olvasni – idézte fel. – Az igazi Pokol- és világvége-prédikációk nem igazán hatnak inspirálóan a gyülekezetre. Bár mintha emlékeznék arra, amit Jóelről tanultunk. Akkor írta a könyvét, amikor Izraelt ellepték a sáskák, mint a pestis, szóval azt hiszem, jó oka volt a borúlátásra. Pestis… ez a szó hirtelen megpendített valamit az emlékezetemben, és felnéztem a Bibliából. – Tudod, mikor volt Londonban a nagy pestisjárvány? – Úgy tudom, több is volt. A fekete halál először az ezerháromszázas években ütötte fel ott a fejét…

Félig lehunytam a szememet, próbáltam felidézni a jeleneteket, amelyeket láttam, átéltem, a ruhák stílusát, a hajviseletet, a bútorokat… – Nem – feleltem a fejemet ingatva –, azt hiszem, ez a pestisjárvány későbbi. – Volt egy a tizenhetedik század közepén, nem sokkal a nagy londoni tűzvész előtt. – Ez az! Nem tudom, honnan tudtam, de tudtam. – Mit szeretnél tudni róla? – Mindent. Nem sokat tudok arról a korszakról. Mariana pedig éppen akkor élt, ebben egészen biztos vagyok. Az anyja pestisben halt meg. – Nos, a tizenhetedik századról szóló tudásom egy kissé megkopott. A polgárháborúra elég jól emlékszem a tananyagból, I. Károly lefejezésére is, és persze Cromwellre, de ami a pestist illeti… Egy pillanat! – elakadt a szava, felderült. – Valahol itt hever Pepys naplója. Egészen jó krónikát írt a pestis évéről. Remélem, megtalálom. Másodszor is felállt, alaposan végignézte a szoba másik végében álló, tömött könyvespolcon sorakozó köteteket. Hosszú böngészés után kiemelt egy kis könyvet, és kinyitotta. – Megvan. Meglehetősen szép példány. Egy oxfordi könyvvásáron vettem. Kezembe adta a könyvecskét. Fellapoztam, hangosan felolvastam: – Samuel Pepys, nemes úr, F.R.S. naplója. Mit jelent az F.R.S.? – Fellow of the Royal Society, azaz a Királyi Természettudományos Társaság rendes tagja – világosított fel Tom. – Az Admiralitásnál, vagyis a haditengerészeti minisztériumban dolgozott, és 1659-től 1669-ig vezetett naplót. Akkor rohamosan romlani kezdett a szeme. Az eredeti napló többkötetes. Az enyém, attól tartok, egy rövidített, szerkesztett változat. A pikánsabb részeket kivették a szövegből, de így is nagyon érdekes olvasmány. – Köszönöm. Becsuktam a könyvet, magamhoz szorítottam. Tom elgondolkodva nézett.

– Nyugodtan itt maradhatsz pár napig. Mármint ha akarsz… – Köszönöm. Várok egy kicsit, meglátom, hogy érzem magam. Ekkor Mrs. Pearce jelent meg az ajtóban. – Felhúztam az ágyneműt a kék vendégszobában – jelentette be olyan magától értetődően, mintha teljesen természetes lenne, hogy a tiszteletes úr húga reggeli előtt megjelenik, és az a szándéka, hogy a papiakban végigalussza a napot. – Szeretné használni a fürdőszobát? Mert akkor előbb ott fejezem be a takarítást. – Köszönöm, nem – válaszoltam mosolyogva. – A vetett ágy is mennyei kényelemnek tűnik. – Csodálatos asszony – jegyezte meg Tom, miután a bejárónő kiment. Széles, szinte kaján mosollyal tekintett rám. – Fogadni mernék, hogy az exburyi kastély ura sem kap ilyen kiszolgálást a személyzetétől. – Ó, szentséges ég! – Rögtön talpra ugrottam. – Mennyi az idő? – Nem sokkal múlt dél. Miért? – Telefonálnom kell! Hosszú percekbe telt, mire megtaláltam Crofton Hall telefonszámát, és nyolc hosszú csengetés kellett ahhoz, hogy valaki felvegye. – Halló! – Halló! Geoff? Pár pillanatnyi csend. – Nem. Az úr jelenleg nem tartózkodik a kastélyban – felelte egy óvatos, udvarias hang, semmivel össze nem téveszthető skót akcentussal. – Átadjak valami üzenetet? – Iain, itt Julia Beckett. Megmondanád, kérlek, Geoff-nek, hogy ma délután nem tudok kastélynézőbe menni? Tudni fogja, miről van szó. Volt egy kis… egy kis sürgős családi ügy, és átjöttem a bátyámhoz Hampshire-be. – Remélem, semmi komoly. Aggodalom volt a hangjában, én pedig bűntudatot éreztem a hazugság miatt. – Ó, nem – feleltem. – Holnap reggel már otthon leszek. – Rendben. Átadom az üzenetet. – Köszönöm.

Kissé megkönnyebbülve tettem le a telefont. Megfordulva láttam, hogy a bátyám áll mögöttem, és engem figyel. – Minden rendben? – kérdezte. – Minden rendben. – Akkor mielőbb bújj ágyba. Úgy nézel ki, mint aki mindjárt összeesik. Igen rövid idő múlva már a kék vendégszoba ágyának kellemes illatú, hűvös ágyneműjében feküdtem a bátyám egyik bő hálóingében. Mrs. Pearce behúzta a spalettákat, hogy alváshoz kellemes félhomály legyen a szobában, de így is elég fény maradt ahhoz, hogy olvasni tudjak. Bágyadt kézzel nyúltam az éjjeliszekrényen hagyott kötet után. Véletlenszerűen, a közepén nyitottam ki Samuel Pepys naplóját, az 1665. április 6-i bejegyzésnél. Nagy hírek az új Üstökösről. Biztos, hogy olyan fényes, mint a legutóbbi, amikor a legfényesebb volt; de én magam nem láttam. Két üstökös… Önkéntelenül megmoccantam a párnán, mert bizseregni kezdett a tarkóm, mintha jeges kéz simította volna végig. Minden fáradtságomat elfelejtettem. Fogtam a könyvet, és mohón olvastam tovább.

TÍZ Különféle érzelmi reakciókra számíthattam másnap reggel, amikor visszaautóztam Exburybe. Aggódásra biztosan, és félelemre, sőt talán izgatottságra is. Csak azt nem vártam, hogy teljes derű és nyugalom telepszik rám, szinte még az előtt, hogy a bátyám templomának tornyát a visszapillantó tükrömben elnyelték volna a fák. Erős érzés volt, megnyugtató és átható. Egyben teljesen logikátlan a tegnapelőtti éjszaka nyugtalanító eseményei mellett. A forgalmat figyeltem, gondolataim azonban a tegnap reggelen jártak. Majdnem egy egész évnyi bejegyzést sikerült elolvasnom Pepys naplójából, mielőtt a fáradtság legyőzött. Órákkal később ébredtem, a félig nyitott ablakon beáramló levegőt csodálatosan frissnek, tisztának éreztem. A ruháimat Mrs. Pearce kimosta, kivasalta, és amíg aludtam, a közeli székre terítette. Fölkeltem, megfürödtem, lementem, és a bátyámat kerestem. A ház hátsó részén, a hosszú tornácon találtam; az asztalnál ült, szórakozottan rágcsálta a ceruzája végét. Gondolataiba feledkezve nézte a gondosan nyírt pázsitot. Közeledő lépteim hangjára kizökkent révületéből, mosolyogva, nézett fel, kihúzta a ceruzát a szájából, letette a mellette lévő kisasztalon heverő nyitott noteszre. – Sokkal jobban nézel ki – üdvözölt. – Talán itt kellene maradnod néhány napot, hogy rendesen kipihend magadat. – Köszönöm, inkább nem – feleltem, és leültem vele szembe az egyik párnázott székre. – Holnap reggel mindenképpen vissza kell mennem. Min dolgozol? Felém fordította a noteszt, megmutatta a zsúfolt betűkkel teleírt odalakat. – Egy prédikáción. Ha jól emlékszem, te is értesz a szavakhoz. Milyen szinonimát tudsz mondani arra, hogy „spontán”? – Ösztönös. – Tökéletes. – Még néhány olvashatatlan bejegyzést tett a ceruzájával, és másodszor is félretette a noteszt. – Sikerült valamit

elolvasnod Pepys naplójából? – Mhhh. – Hátradőltem, keresztbe vetettem a lábamat. – A pestis évéről szóló fejezetet majdnem végigolvastam. Jut eszembe, az évszám 1665. Elég borzalmas leírás, miként az esemény is borzalmas. Azt, amit ki tudtam venni a szövegből, úgy értelmeztem, hogy a pestis lassan kezdődött. Németalföldről jutott át kereskedőhajókon, amíg szabadon jártak Amszterdamból Londonba és vissza. Amint a fertő megtelepedett angol földön, terjedni kezdett. Előbb a túlzsúfolt városokban fertőzött, aztán elérte magát a Cityt. A huszonegyedik századból visszatekintve szomorúan jegyeztem meg, hogy a londoniak babonás tudatlanságukban leöltek minden macskát és kutyát, amit csak találtak, pedig éppen azok tudták volna megfékezni a pestist terjesztő patkányok egyre növekvő populációját. A tizenhetedik században az emberek úgy gondolhatták, hogy a járvány maga az apokalipszis. – Találtál valami érdekeset? – kérdezte Tom. – Sok mindent. Emlékszel, amikor azt mondtam neked, hogy két üstökössel álmodtam? Nos, kiderült, hogy egy éven belül két üstököst láttak London felett, az egyiket 1664 decemberében, a másikat a pestis évének tavaszán. Pepys szerint nagyon felkavarta a néphangulatot. Rendkívül rossz előjelnek tartották. – Igen, el tudom képzelni – bólintott Tom. – Akkoriban az üstökösökre a közeledő végítélet jeleként tekintettek. Valójában nem is minden alap nélkül. Üstökös jelent meg például szegény öreg Harold koronázásakor, nem sokkal azelőtt, hogy Hódító Vilmos megsemmisítő vereséget mért az angolok seregére és nyílvesszőt repített Harold király szemébe. – Ez tévedés – mondtam ellen a bátyámnak. – Rossz történelemtanárod volt, kedves Tom. Az átlőtt szemű személy nem Harold volt, mert őt nem sokkal később pallossal kaszabolják le. – Lényegtelen. A lényeg az, hogy az üstökösök mindig balszerencsét jelentettek. Volt még valami ismerős a naplóban? – Nem igazán – feleltem a fejemet ingatva. – Néhány dolgot megemlített az év elejére vonatkozóan, ami ismerősnek tűnt, de a nyári hónapokról írt beszámolónál, amikor már úgy hullottak az emberek az utcán, mint a legyek, nem éreztem semmi különöset.

A bátyám különös mosollyal nézett rám, ami általában azt jelentette, hogy valami okosság következik. – Nem is érezhették nem igaz? – Ezt hogy érted? – Ha és amennyiben azt feltételezzük, hogy egyik előző életedben te voltál ez a Mariana nevű személy, akkor aligha várható el tőled, hogy emlékezz, milyen volt London a pestis csúcspontján. Hiszen téged akkorra már elküldtek Londonból vidékre. – Exburybe – pontosítottam tűnődve. Aztán észrevettem, hogy kimondtam a falu nevét, és önkéntelenül szomorú mosolyra húzódott a szám. – Ez a következtetés talán egy kicsit messzire megy. Rémtörténet újratöltve. – Ó, talán nem – felelte Tom vállat vonva. – Én egészen érdekesnek találom. Jut eszembe, ráállítottam a könyvtárosunkat a témára, szagot fogott, most már csak az a dolgunk, hogy megvárjuk, mit sikerül előásnia a reinkarnáció témájában. Elmosolyodtam. – A könyvtáros nem találta furcsának, hogy a helyi lelkészt ilyen témák érdeklik? – Ó, az ég szerelmére, dehogy! – hárította Tom a feltételezést. – Közöltem vele, hogy egy szentbeszédhez kell az információ. Jobban belegondolva ezt teljesen logikus és hihető magyarázatnak találtam. Tom hírhedten unortodox szentbeszédeket tartott, és amikor a szószéken állt, ugyanolyan valószínűséggel beszélt krikettről, mint bibliai dolgokról. Gyülekezetének tagjai hozzászoktak már a különcségeihez, és fenntartások nélkül elfogadták. – Elő kell keresnem néhány régi szemináriumi tankönyvemet összehasonlító vallástörténetből – folytatta a bátyám. – Azokban biztosan szó esik a reinkarnációról. A buddhizmus és a hinduizmus hittételeinek is része, ennyit még én is tudok. – Akárhogy is, valószínűnek tűnik, hogy az én házamban konkrétan tapasztalható jelenség. – Biztosan vissza akarsz menni oda? Gyönyörű, napfényes dolgozószobámra gondoltam, a Red Lion barátságos légkörére, arra, hogy Ned a pult végénél folyton újságot olvas, és Geoffrey de Mornay elbűvölő mosolyú tekintetére…

– Igen, vissza akarok menni. Ez majdnem olyan… Tudom, idiótaságnak fog hangozni, de majdnem olyan érzés, mintha valami oka lenne annak, hogy ennyire vonzódtam Greywethershez. Mintha oda tartoznék. – Nem hiszem, hogy ez idiótaság lenne. Mindennek megvan az oka – bólogatott Tom, és a lelkész beszélt belőle. – És szerintem igazad is van. Vissza kell menned, és szembe kell nézned ezzel a dologgal, ha vissza akarod kapni a lelki békédet. Mindent meg kell tudnod erről a Mariana nevű személyről, ami csak megtudható. Ha ez sikerül, talán megtudhatod, miért történik ez most veled. Lehet, hogy valami teljesítetlen feladata maradt a Földön, amit be kell fejezni. – Azt hiszem, ez lehetséges. – Vagy – folytatta kaján vigyorral – a másik lehetőség az, hogy a reinkarnáció-elméletem erre az esetre vonatkozóan téves, és tényleg szépen lassan megbolondulsz. Mint Sarah nénikénk. Az arcom grimaszba rándult. – Köszönöm, ez felettébb megnyugtató gondolat. – Igazán semmiség. Mire valók a testvérek, ha nem ilyesmire? – Bár talán a megőrülés elleni védekezés praktikusabb. Még mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy hiszek-e a reinkarnációban. Ez kissé valószínűtlennek tűnik, nem? Tom ferde pillantást vetett rám. Láthatóan ejtette a témát, elfordult, a frissen nyírt zöld pázsitot nézte, amin a kora este hosszú árnyai gyengéd, simogató ujjakként kúsztak lassan előre. – Mit mondtál? A pestis éve 1665 volt? Ki volt akkor a trónon? Elgondolkodtam. – II. Károly, ha jól tudom. – Ó, persze, persze. Egy újabb szerencsétlen sorsú Stuart, igaz? Olvastál a koronázásáról? – Nem. Odáig nem jutottam el. Hátradőlt. – Nos, te hoztad fel a rossz ómenek témáját. A koronázás napján egész nap esett az eső, mintha dézsából öntötték volna. Pici, tétova mozdulatokkal ingattam a fejemet. – Este már nem esett – pontosítottam. – Miután a szertartásnak vége lett, elállt az eső.

– Azt hiszem, szombat volt. Ezúttal lassabban jött a válaszom. – Nem. Kedden történt. – A földre vörös szőnyegeket terítettek. – Kékeket… Elfordítottam a fejemet, ránéztem, sokat tudó tekintettel figyelt. – Igazad van – jegyezte meg –, talán tényleg nincs sok értelme vizsgálni a reinkarnációt. Csak bámultam rá, egy ideig képtelen voltam válaszolni az elképedéstől, a tudatom zsibbadt. – Ó, hogy a kénköves pokolba… – tört elő belőlem lassan, tagoltan. Hiszen lelkész ide vagy oda… – Pontosan – bólintott Tom, azzal újra kézbe vette szentbeszédelőkészítő noteszét. A forgalom kitisztult előttem, révületemből egy autós hangos dudálása zökkentett ki. Még a kellemes derű hangulatában voltam, a gázpedálra tapostam, rávettem a kis Peugeot-t, hogy gyorsabban haladjon. Csendben tettem meg a házamig hátralévő utat. Ahogy áthajtottam a kis hídon, ami jelezte, hogy már Exbury közvetlen közelében járok, az elégedettség érzése erősödött bennem, és a várakozás édes izgalma cikázott át utazástól fáradt testemben. Már majdnem otthon vagyok. Ezek a szavak töltötték ki a tudatomat, mintha megnyugtató, kimondott vigasztalás lenne. Már megint ez a szó, gondoltam. Otthon. Olyan könnyen és természetesen jutott eszembe… Szinte mintha… – Nem is tudom – mondtam ki hangosan a foltos szélvédő felé. – Tényleg itt éltem egy másik életemben? A válasz rögtön és egyszerűen áradt felém, forrása lehetett a képzeletem vagy a tudatom legmélyebb tartománya: Igen. A kanyar után a házam fenségesen magasodott ki a tájból, mintha csak örülne, hogy hazatérek. Gyönyörű volt a késő délelőtti napfényben, az északi fal mellett a bókoló aranyeső éppen teljes pompájában virágzott. Mindig minden a házhoz vezet vissza, gondoltam, ahogy befordultam a bejárón. Nem úgy választottam ezt a házat, ahogy mások választanak lakhelyet maguknak, szabad

akaratukból, racionális megfontolások alapján. A ház választott engem. És ha tényleg valami okból vezettettem ide, akkor jobb, ha minden tőlem telhetőt megteszek, hogy felderítsem ezt az okot. Még ma neki kell látnom. – Rendben – mondtam ki határozottan. – Visszatértem. Most pedig mutasd meg, mit akarsz tőlem, mit tegyek? Szégyentelen hetvenkedés volt ez, persze. Amikor ezeket a szavakat kimondtam, fogalmam se volt, hogy egy kísértethez beszélek, a házhoz, netán önmagamhoz. Választ pedig nyilvánvalóan nem vártam. Alighogy leparkoltam a ház hátuljánál, az istállóból átalakított garázsban, mozgásra lettem figyelmes. Arra fordulva láttam, hogy fiatal nő áll a galambházban. Fiatal nő, mozdulatlanul, nyugalomban, színes ruhában. Egy pillanatra rám tört a pánik, a mellkasom összeszorult, aztán a nő megfordult, mosolygott és integetett. Nem kísértet. Vivien volt, színes overallban. Megkönnyebbülve, lassan lépdeltem a romos galambház felé a magas fűben. Vivien abbahagyta a munkát, gereblyenyelére támaszkodott, és barátságos tekintettel nézte, amint közeledem. – Szóval hazajöttél – nyugtázta teljesen szükségtelenül, hiszen láthatta, hogy hazajöttem. – A családoddal minden rendben? – Igen, köszönöm. Gyorsan terjednek a hírek. Láttam rajta, hogy kíváncsi, szeretne többet megtudni hirtelen távozásom okáról, de témát váltottam. Mindig utáltam hazudozni. – Nem tudtam, hogy te is szeretsz kertészkedéssel szöszmötölni. – Nem szoktam – felelte Vivien. – Csak Iainnek segítek a gyomlálásban. Olyan gyönyörű ez a délelőtt – magyarázta, a tiszta kék égboltra mutatva. – Nagyon nem volt kedvem a négy fal között rostokolni. – Nem igazán vagy segítségemre, drágám – szólt Iain Sumner érdes hangja. A kőfal eltakarta előlem, de ahogy közelebb értem a kerthez, Iain fölegyenesedett és kinyújtózkodott. – Már húsz perce gereblyézed azt a kis területet. Vivien kedélyesen hárította a korholást. – Ez csak azt jelenti, hogy nagyon alapos munkát végzek.

– Aha. Erről itt most inkább nem vitatkoznék veled – közölte Iain, és elvonta a tekintetét Vivienről, mosolyogva nézett rám, majd egy maroknyi gyomot hajított maga mögé, az egyre növekvő gazhalomra. Igazi vidéki gazdálkodónak nézett ki ezen a délelőttön: durva szövésű nadrág volt rajta, kifakult flaneling, majdnem könyékig érő, erős bőrkesztyű. Kimerültnek tűnt. Beesett, karikásan szürke szemével nézett rám. Ronald unokaöcsémre gondoltam, aki Cornwallban lakik, és mindennap hajnali négy órakor kel, hogy megfejje a harminc tehenét. Már vagy századszor gondolkodtam el azon, miért akar bárki is gazdálkodó lenni. Iain lehúzta egyik kopott kertészkesztyűjét, nagy, napbarnított kezével letörölte a verejtéket a homlokáról. – Átadtam az üzenetedet Geoffnek – mondta. – Semmi gond. Neki is dolga akadt, északra kellett mennie, pár napig ott marad, de azt mondta, felhív, ha visszaért. – Igazán? – kérdezte Vivien, fejét pajkosan oldalra biccentve. – Megígérte, hogy körbevezet Crofton Hallban – magyaráztam, remélve, hogy az erős napsütésben senki nem veszi észre, mennyire elpirultam. Rövid időn belül másodszor váltottam hirtelen témát. – Nagyon jól néz ki a kert – jegyeztem meg. Ez igaz is volt. A zöld hajtások rendezett sorait üde jácintok és kankalinok foltjai vették körül. Iain futórózsát is ültetett, talán éppen Crofton Hall híres rózsakertjéből vette a hajtást. A még nem rügyező rózsaágakból körülbelül egy hónap múlva ez a kis földdarab csupa szín, burjánzó élet lesz. Iain követte méltató tekintetemet, és megvonta széles vállát. – Lenne kedve valakinek teázni? – tettem fel a kérdést. – Ó, az igazán remek lenne – Vivien látható megkönnyebbüléssel rögtön eldobta a gereblyét. Iain engedékenyen nézett rá fáradt szürke szemével, és elmosolyodott. – Én sem mondok nemet – felelte. Senkinek nem vallottam volna be, a legkevésbé magamnak, de örültem, hogy nem voltam egyedül, amikor kinyitottam a ház ajtaját. Mély levegőt vettem, és nagy elhatározással átléptem a küszöböt.

TIZENEGY Egyáltalán nem kellett volna aggódnom. A hét hátralévő napjai csendesen, tökéletes nyugalomban teltek. Furcsamód ettől valahogy csalódott voltam. Nem volt racionális reakció, de önkéntelenül így éreztem. A türelem sosem tartozott az erősségeim közé, és most, amikor fel voltam készülve, sőt alig vártam, hogy Mariana Farr életének újabb fejezetét ismerjem meg, bosszantott, hogy ezt a lehetőséget egyelőre megtagadták tőlem. Az almásderes lóról figyelő férfialak is elhagyott: valahányszor vettem a bátorságot, és arrafelé néztem, az öreg tölgyfánál nem láttam senkit. Péntek reggelre nyugtalan türelmetlenség vett rajtam erőt. Hogy a figyelmemet erről elteljem, munkához láttam. Felvettem szokásos munkatesthelyzetemet a rajzasztalomnál, a kézirat bejelölt oldalát a bal felső sarokba csíptem, ceruzám alatt tiszta ív rajzpapír terült el. Rögtön összeszedettebbnek, nyugodtabbnak éreztem magamat. Több mint egy hónap telt el azóta, hogy félbehagytam a mesekönyv-illusztrációt. Miután megvettem a házat, túlságosan izgatott voltam, nagyon lefoglaltak a költözés óta történt események, annyira, hogy meg sem fordult a fejemben a munka gondolata. Magukra hagytam kolloidjaimat és királynőimet. A kis karakterek egész idő alatt szomorúan vártak, és most szinte rohantak a fantáziámból ceruzám hegyére, onnan pedig a tiszta papírra. Egy mogorva koreai sárkány népmesei története kelt életre a kezem alatt. A meséhez négy illusztrációra volt szükség. Kora délutánra végeztem a ceruzarajzokkal; az én jellegzetes, aprólékos részletességű vonásaim kerültek papírra. A kontúrokat még vízfestékkel kell kitölteni, de ez várhat holnapig. Hátradőltem a székemen, kinyújtottam a kezemet, és elégedetten néztem körül a szobában. Nem is választhattam volna jobb helyet a munkára. Kis helyiség volt, a mennyezete alacsony, de a falakat halvány napfelkelte-

sárgára festették, és megcsillant rajtuk a széles, lakkozott hajópadló deszkák fénye. Kényelmes, vidám kis szoba volt. Ha egy kicsit felnyújtóztam székemben, a nyugatra néző ablakon át tisztán ráláttam a folyó enyhe kanyarulatára, a parton sorakozó fák sorára és azon is túlra, a lankás dombokon húzódó szántóföldekre. Délnyugat felé még éppen elláttam a falu templomának alacsony tornyára és Crofton Hall tetejére, a magas kéményekre, amelyek fenségesen emelkedtek a fák zöld lombkoronája fölé. Geoffrey de Mornay nem jelentkezett, ezért feltételeztem, hogy még nem tért vissza üzleti útjáról. Valahol északon van, mondta Iain. Talán Lancashire-ben, spekuláltam, esetleg Northumberlandben. A Morland Electronics cégnek mindkét megyében vannak gyárai. Akárhogy is, emlékeztettem magamat, nem fogom körömrágva várni, hogy felhívjon. Hiszen nem valami őrülten szerelmes kamasz lány vagyok, és rengeteg az elfoglaltságom. Ráadásul alig egy hete ismerem. Ez a tény azonban egyáltalán nem adott magyarázatot arra, miért ugrottam majdnem át a konyhaasztalon, hogy felvegyem a telefont, amikor megcsörrent. Arra sem, hogy a hangom miért lett hirtelen fülledten rekedtes, mint Greta Garbo hangja fénykorában. – Halló! – Julia? – Ó, hát te vagy az? – szóltam bele, és a csalódottságom egészen biztosan érzékelhető volt. – Bocsáss meg – mondta Tom kissé döbbenten. – Kire számítottál? – Senkire – feleltem, a szokásos hangomat visszanyerve. – Mi a helyzet? A bátyám néhány pillanatig nem szólalt meg, aztán nyilvánvalóan úgy döntött, nem forszírozza tovább az ügyet, és kissé óvatosan folytatta: – Most jöttem vissza a könyvtárból – tájékoztatott. – Gondoltam, talán kíváncsi lehetsz egy-két dologra, amit ifjú könyvtárosunknak sikerült előásnia. – Máris? Meglehetősen gyors volt. – Igazán nagyon szorgalmas fiatalember.

Akárhogy is, nem elég, hogy összeállított egy hosszú listát azokról a híres emberekről, akik hittek a reinkarnációban – köztük olyan nevekkel, mint Platón és Voltaire –, sikerült megtalálni a téma hivatalos vallási vonalát a hindu és buddhista vallásban is. Igazán rengeteg információt szerzett. Az alapelképzelés az, hogy az emberi lelket újra és újra visszaküldik, hogy a Földön éljen, és ez a körforgás egészen addig folytatódik, amíg a lélek meg nem tanulta azt a leckét, ami szükséges ahhoz, hogy a létezés egy magasabb szintjére léphessen. – És melyek ezek a leckék? – Ezek nincsenek meghatározva. A karma törvénye szerint az, amit az ember életében tesz, befolyásolja azt, ami a következő életében történik vele. Ez azonban természetesen csak a vallási megközelítése – tisztázta Tom a rá jellemző racionalitással. – Nagyon sok tudományos kutatás támasztja alá a reinkarnáció jelenségét úgy, hogy nem mennek bele a vallási jellegébe. – Tudományos kutatás – visszhangoztam. – Te ugratsz engem. – Nem. Nem igazán. Papírzizegést hallottam a háttérben. – Vannak, akik ezt halálosan komolyan gondolják. Például a Virginia Egyetem egyik pszichiátriaprofesszora ezerhétszáz olyan esetet írt le, amikor embereknek tudatos emlékeik voltak előző életeikről. Főleg fiatal gyerekek, akik minden előzmény nélkül egyszer csak kijelentik, hogy ezek és ezek voltak előző életükben, azonosítani tudják korábbi helyüket, sőt barátaikat és házastársukat is. Nagyon furcsa anyag. Van egy lenyűgöző eset Indiából… – Köhögött, újra papír zizegett. – De eltértem a tárgytól. A kutatás egy másik nagy területe a hipnoterapeutáktól ered, ha hiszel a hipnózisban. Szó szerint több ezer embert vittek vissza az időben, és ők azt találták, hogy az emberek többsége előző életében egyszerű ember volt, egyszerű életet élt. Ó, van itt egy érdekes cikk arról, hogy egyesek spontán visszaemlékeznek előző életeikre, és hogy a vizsgált személyek mindegyike arról számolt be: az incidens előtt fülcsengést, illetve néha szédülést is tapasztalt. Ismerősen hangzik? – Úgy tűnik, elég sok anyag gyűlt össze – jegyeztem meg, és igyekeztem tudomást sem venni arról, hogy enyhén megborzongtam

és libabőrös lettem. – Rengeteg – fejezte ki az egyetértését Tom. – Figyelj, azt hiszem, jobb lenne, ha az egész csomagot átküldeném neked, hogy te olvasd el, mint hogy én mazsolázzak belőle telefonon. – Rendben. Megvan a címem, ugye? – Valahol megvan. Nem bíztam a bátyám memóriájában, ezért lediktáltam neki újra. Amikor folytattuk a beszélgetést, ugyanolyan csalódottnak tűnt, mint én, amiért a visszatérésem óta nem történt semmi. – Abszolút semmi? – kérdezte, mint aki nem akarja elhinni. – Még csak egy szokatlan álom sem? – Nem volt olyan álmom, amire emlékeznék. – Talán az a baj, hogy túl görcsösen akarod. – Nem szándékosan csinálom, Tom – feleltem. A hangom feszült volt és türelmetlen. – Én legalább annyira szeretném, hogy történjen valami, mint te. – Tudom, ne haragudj. – A telefonon keresztül is éreztem, hogy mosolyog. – Ha jobban belegondolok, ez egészen mulatságos. – Micsoda? – Hétfőn még azért voltál zaklatott, mert furcsa dolgokat tapasztaltál, most pedig azért, mert nem tapasztaltál ilyesmit. – Ó, értem. Erről az oldalról ez egyáltalán nem tűnik mulatságosnak. Ha mindenképpen tudni akarod, egészen vészjóslónak tűnik. – Vihar előtti csend? – Inkább… inkább olyan érzésem van, hogy valaki figyel. Mintha valaki mögöttem állna, és nézne. Vár. – Szerinted mire? A fejemet ingattam, nem törődve azzal, hogy nem láthatja a gesztust. – Fogalmam sincs. Gondolom, nincs semmi használható adat erről abban az anyagban, amit a könyvtáros állított össze. – Nos, nem igazán találtam ilyesmit – újra belelapozott a papírkötegbe. – Ó! Van viszont néhány megállapítás, amit szerintem érdekesnek találhatsz… – Milyen megállapítások?

– Nagyon sok bizonyíték szól amellett, hogy minden életben ugyanazokkal az emberekkel vesszük körül magunkat… Hogy aki az egyik életben az apád, az egy másik életben a barátod lesz, és így tovább. Néha lelki társaknak nevezik őket, mármint azokat az embereket, akik azonnal megkedvelik egymást úgy, hogy maguk sem értik az okát. – Tehát lehet, hogy egy előző életben is a bátyám voltál? – Vagy a férjed – mondta Tom évődőn. – Vagy a fiad. Vagy, ha már itt tartunk, a lányod. Úgy tűnik, a biológiai nem egyáltalán nem állandó vonás, amit átviszünk egyik életből a másikba. – Rendben – nyugtáztam az információt. – És mi az a másik, ami szerinted érdekelhet? – Hát… A következő egy kicsit érzékeny dolog, de arról van szó, szóval minden jel arra utal, hogy a tanulmányba bevont emberek nagy része szerint őket valójában kiválasztották arra, hogy újjászülessenek, vagyis valamiféle átmeneti állapotban voltak, ha úgy tetszik, amíg el nem jött a megfelelő pillanat. – Mit akarsz ezzel mondani? – Arra akarok utalni, hogy a Színes ruhás hölgyet, aki a kertben szokott megjelenni, már harminc éve nem látták. Igaz? – Ezt mondták. – És neked… neked még nem tűnt fel, hogy körülbelül harminc évvel ezelőtt születtél? * * * Lépj halkan: itt van ő… Ezek a szavak tolultak teljes természetességgel és hívatlanul zaklatott elmémbe, ahogy egyedül álltam a fallal körülvett templomudvarban, és Mariana Farr borostyánnal benőtt sírkövét néztem. Oscar Wilde versének első sora volt. Az iskolában kötelező volt kívülről megtanulni, és még most, évek múlva is eszembe jutott szívbe markoló utolsó sora: életem fekszik itt, hantot rá, hantot! De ez nyilván tévedés, mondtam magamnak. Nekem elő kell ásnom a múltat, nem eltemetni. Elkomorulva mélyebbre rejtettem a kezemet a farmernadrágom zsebébe, és néztem, csak néztem az egyszerű fejfát. Életem fekszik itt…

Hűvös szél fújta el a hajamat a homlokomból, és merengve, fejemet lehajtva, nehéz léptekkel indultam el a templom felé. Mint előző alkalommal, a nehéz faajtó most is könnyedén kinyílt. Újfent megcsodáltam a hely tökéletes békéjét és minden részletét átható romantikus auráját. Olyan érzésem volt, hogy innen már mindenki rég elment. Ami butaság, gondoltam, hiszen vasárnaponként a padsorokat biztosan megtölti a mai Exbury hithű lakossága. Mégis, az elhagyatottság érzése megmaradt. Leülhettem volna az egyik megkopott deszkájú padira, élvezhettem volna a békességet, de ekkor a templomon kívülről jövő hang vonta magára a figyelmemet. Először csak halk nesz szűrődött be a vastag kőfalakon, mintha kitartó kopogás lenne, mintha faág verődne ablaküveghez, de közelebb és közelebb jött, egyre hangosabb lett, így teljesen tisztán hallottam a lópata dobogását a templom mögött kanyargó ösvényen. Azon az ösvényen, amelyik a kastélyhoz vezetett. Kíváncsian léptem ki a templomból, elindultam a fal mellett, megtettem azt a parányi távolságot a kastélyösvényre nyíló kapuig. Bár elég jól hallottam a ló lépteit, látni semmit sem láttam, ezért kiléptem az ösvényre. A szédülés meglehetősen gyorsan elért. Pedig volt időm lüktető halántékomhoz emelni az ujjaimat, behunyni a szememet a vakító fényrobbanás elől, amikor hangos, csattanó káromkodást hallottam magam mögött. Hirtelen megfordultam. Hatalmas patapár hasított a levegőbe, az arcomtól alig néhány ujjnyira. Döbbenten estem hanyatt, csípőm a kőfalnak ütődött. Lábam a ruhámba gabalyodott, képtelen voltam mozdulni, félig ülve, félig a földön fekve néztem a férfit, akinek kiváló lovastudása az imént valószínűleg megmentette az életemet. Nem láttam az arcát, a hátam mögül sütött a nap, csak markáns profilját pillantottam meg, ahogy a táncoló, rúgkapáló almásderest próbálta lecsillapítani. – Krisztus vérére, hölgyem – szitkozódott. – Nem tud a lába elé nézni? Meg akar halni? A szemem tágra nyílt, egy szó nem jött ki a számon, csak ingattam a fejemet, és nem tudtam, a kettő közül melyik kérdésre adok nemleges választ. A férfi arcán megfeszültek az izmok, mintha

arra készült volna, hogy kioktat, jól megmondja a magáét, de csak bosszúsan felsóhajtott, egy pillanatig másfelé nézett, így jobban megfigyelhettem finom ívű arcát. Amikor újra rám pillantott, és megszólalt, halkabb volt a hangja, szinte kedves. – Megsérült? Megint csak a fejemet ingattam, és éreztem a mosolyát. – Nem tud beszélni, Mariana Farr? – kérdezte. – Úgy hallottam, a londoni lányoknak különösen jó a beszélőkéjük. Megdermedtem, mintha meghűlt volna a vérem. – Nem londoni vagyok, uram. Southamptonból jöttem ide. – Ez furcsa – jegyezte meg a lovas könnyed hangon. – Nem egészen egy hete egy férfival ittam, aki azt állította, kocsis, és Londonból jött. Azt mondta, mindössze egy utast hozott, egy lányt, akinek a haja olyan szőke, mint az érett árpa. Tény, hogy a kocsis elég költői hangulatba került néhány kupa ser után, de nem tűnt hazudozónak. Egy szót sem szóltam, mire ő ugyanazon a könnyed hangon folytatta: – Ne nézzen olyan ijedten, én senkinek nem mondom el. Nem vagyok paraszt, kisasszony, hogy keresztet vessek és imákat mormoljak akkor is, ha valaki csak kiejti a „pestis” szót. És nem hagynám, hogy kiűzzék önt a faluból azok, akik annyira ostobák, hogy nem látják, nem vagy a kórságnak hordozója. Nehezen talpra álltam, kissé remegő ujjaimmal leporoltam a ruhámat. – Ön előnyben van velem szemben, uram – jegyeztem meg a helyzethez képest lehető legméltóságteljesebb hangomon, a napfény ellenében ráhunyorogva. – Ön tudja a nevemet. – Ó, igen. Meglehetősen kevés idegen van Exburyben ezekben az időkben – magyarázta. – És még kevesebb olyan idegen van errefelé, aki felkelti a figyelmemet. Árnyékban maradt pillantásával egy helybe szögezett, miközben a lovát óvatosan úgy léptette, hogy ha ránézek, a nap ne süssön közvetlenül a szemembe, és a kalapját kecses mozdulattal megemelve tréfásan fejet hajtott előttem. – Richard de Mornay, szolgálatára – mutatkozott be.

– Uram… – válaszul én is fejet hajtottam előtte, részben azért, mert nem tudtam teljesen lemondani a jó modorról, részben azért, mert már nem voltam képes nézni az arcát. Gyönyörű arc volt, sovány és előkelő. Gondosan nyírt sötét szakáll keretezte és természetesen göndör, sötét haj. Nem hordott díszes parókát, aminek látványát olyannyira megszoktam a Cityben. Egyszerű fekete mellényt viselt szűk lovaglónadrággal, hosszú fekete kabáttal és magas szárú bőrcsizmával. Ruházatának finom anyaga dúsan hímzett, de nem hivalkodó, így még drágábbnak tűnt. Önkéntelenül elgondolkodtam Richard de Mornay személyén. Nagyon sokban különbözött az egyszerű beszédű gazdálkodóktól és kereskedőktől, akikkel érkezésem óta találkoztam. – Egészen biztos, hogy nem sérült meg? – kérdezte ismét. – Egészen biztos. Köszönöm. Fejemet lehajtva álltam, vártam, hogy továbbmenjen. Mivel nem mozdult, megkockáztattam, hogy felpillantsak rá, és azt láttam, hogy engem néz. – Akkor szép napot, kisasszony – szólt halkan, aztán még egyszer biccentett, mielőtt a fejére tette volna a kalapját és a falu felé fordította volna a lovát. – Máskor jól vigyázzon ezen az úton. Olyan furcsa érzésem volt, hogy valami másra is figyelmeztet, nem csak arra, hogy letaposhat a lova. De mielőtt felfoghattam volna, mit jelentenek a szavai, már ott sem volt. Ostobán álltam az út közepén. Össze kellett szednem minden erőmet, hogy elinduljak, és a mezőkön át hazagyalogoljak. Nem akartam megkockáztatni, hogy Richard de Mornay úrral a falu utcáin újra találkozzam. A nagybátyám háza az elvadult mezők felől nézve szomorú, egyáltalán nem hívogató látványt nyújtott. A Londonból menekülésem óta itt töltött néhány napban megtanultam úgy félni ezt a helyet, ahogy gyerekkoromban a londoni Tower vészjósló látványától rettegtem. A maga módján mindkettő börtön volt. Ennek az érzésnek nem volt észszerű alapja, miként annak sem, hogy a nagybátyámtól egyre jobban tartottam. Nem bántak velem rosszul, kérdés nélkül befogadtak a család életébe, és Jabez bácsi mindig udvariasan, jóllehet némi távolságtartással viszonyult hozzám. Mindazonáltal kezdtem kényelmetlenül érezni magamat, mint egy gyerek, aki egy idegen ház folyosóin egyedül bolyong éjnek

évadján, és attól fél, hogy bármelyik pillanatban, bármelyik sarokból félelmetes szörnyek ugorhatnak elé. És valóban, ahogy teltek a napok, mindinkább tudatában voltam e szörny jelenlétének, szinte éreztem: ott ólálkodott az egyszerű napi tennivalók felszíne alatt, mint az Édenkertben a kígyó. Es bár még nem tudtam arcot adni neki, létezésének tényében egészen bizonyos voltam. A hátsó ajtón át mentem be a házba. Rachelt a konyhában találtam, keze könyékig tésztában. Lisztes arccal mosolygott rám. – Jót sétáltál? – kérdezte, és miután bólintottam, hozzátette: – Kezdtem aggódni miattad, amiért ilyen sokáig távol voltál. – A templomudvaron jártam, meg akartam nézni nagyapa sírját – válaszoltam, de a gondolataim máshol jártak. – Rachel, mit tudsz egy bizonyos Richard de Mornay nevű emberről? – Richard de Mornay – ismételte. Furcsa hangon ejtette ki a nevet, mintha kellemetlenül érintené. – Honnan tudsz te róla? – Véletlenül találkoztam vele az úton – feleltem őszintén. – Megszólított és beszélt hozzám. – Csak… csak beszélt hozzád? Ennyi? – Igen. – És te mégis róla kérdezel? Ez a kihallgatásszerű beszélgetés kezdett idegesíteni, de türtőztettem magam, és a lehető legközömbösebb hangomon közöltem: – Azért kérdeztem róla, mert kíváncsi vagyok – azzal az államat kissé felszegtem. – Az öltözéke rendkívül elegáns. És nagyon szép a lova – tettem hozzá feszengve, és a tekintetem a nagybátyám tekintetével találkozott. – Egyszerűen csak kíváncsi voltam – ismételtem meg. Jabez Howard egy hosszú pillanatig állta a tekintetemet, aztán lehajtotta a fejét, és elmosolyodott. – Richard de Mornay Crofton Hall fiatal ura. Nemesi családból származik, néhány éve meghalt apjától a baronet címet örökölte. Tiszteletre méltó, de – ekkor a bácsikám újra a szemembe nézett – nem úriember. Richard de Mornay-ben maga az ördög vert tanyát. Soha többé nem beszélhetsz vele – jelentette ki, azzal átment az ebédlőbe, én pedig ott maradtam a kandalló előtt, és egész testemet hideg borzongás járta át.