Susanna Kearsley - Az emlékek háza

Furcsa hang hatolt a csendbe, éles csengés, amely egyre hangosabb lett. A helyiség megremegett, csillámlott, mint a horizont forró nyári délutánokon. A falak, a bútorzat újra összeállt, szilárd valóság lett a környezet, és aztán már tisztán láttam. A házam kamrájában álltam, szemben a konyhaajtóval, és hallottam, ahogy a telefon a hallban csak cseng és cseng. Hagytam, hogy csengjen, értetlen tekintettel bámultam a nyitott ajtót, míg a hang utolsó vibrálása is elcsendesedett. A valóság lassan szivárgó, összefüggéstelen gondolatfoszlányokban tért vissza hozzám, és egy örökkévalóságnak tűnt, amíg össze tudtam szedni magam annyira, hogy ellépjek a kamra fala mellől, ki a tágas, levegős térbe. Ott álltam, és úgy bámultam le a fekete telefonra, mintha egy másik bolygóról való lenne. Csak néztem, néztem a készüléket.

TIZENKETTŐ Másnap reggel tiszta, meleg idő lett; a közelgő nyár első halvány jeleit hozta. Kora délutánra a reggeli felhők alig észlelhető fehér pamacsokként úsztak a ragyogó kék égen, közöttük a nap sárga ékszerként tündökölt. A Crofton Hall kavicsos ösvényét szegélyező széles virágos sávban szorgosan dolgoztak a méhek, nem érdekelte őket a negyed kettőkor induló zajos turistacsoport jelenléte. Mellettem a pázsiton Geoff megállt, gyors pillantást vetett az egyre növekvő tömegre. – Mindig szombat a legjobb napunk – magyarázta nekem. – Azt hiszem, jobb, ha negyedóra előnyt adunk ennek a csoportnak, hogy csellengők véletlenül se csapódjanak hozzánk. Mit szólnál, ha addig a rózsakertben sétálnánk? Egy hét sem tudta mérsékelni mosolyának a hatását. Néhány kíváncsi tekintet követett bennünket, ahogy elindultunk a kastély előtti pázsiton, de csak puszta kíváncsiságból néztek, nem hiszem, hogy a turisták közül bárki is rájött volna, hogy a farmerben, pólóban megjelent jóképű fiatalember valójában Crofton Hall tulajdonosa. Geoff olyan távolságtartó volt a telefonban, hogy feltételeztem, ugyanez a hűvös udvariasság jellemzi majd a kastélybemutatást is. Így aztán szolid mintás szoknyát és krémszínű selyemblúzt vettem fel, hozzá nevetségesen drága olasz bőrcipőt, amelynek magas sarka minden lépésnél a puha pázsitba mélyedt. Ha nem akartam beragadni, tipegve kellett járnom. Magamban áldottam Geoffrey de Mornay nevét, aki felettébb lovagiasan igazította a lépteit az enyéimhez. Mint megtudtam, a rózsakert az északi fal melletti terület nagy részét foglalta el; ez a fal választotta el a templomudvart a kastély területétől. Maga a kert egy reneszánsz műremek volt, de a növényzet kellemesen kusza. – Persze az egész sokkal gyönyörűbb nyáron, amikor minden virágzik – magyarázta GeofF.

– Nagyon szép – biztosítottam. – Nem hiszem, hogy valaha láttam volna ennél szebben megtervezett kertet. – Hát ami azt illeti, pokoli fejtörést okozott, hogyan állítsuk vissza eredeti formájában. Aztán Iain rájött, hogy a korabeli elrendezés az ebédlő mennyezetének mintázatát követi – mosolygott Geoff. – Úgy tudom, a ház nyugati oldalán labirintus is volt, nagy tiszafa sövények alkották a falakat… Lenyűgöző lehetett. Viktória királynő korában az egyik tulajdonos az egészet kivágatta, és meglehetősen ronda szökőkutat meg szobrokat telepített a helyébe. – De kár, micsoda szégyen! Gyerekesen vonzódtam a labirintusokhoz. Még mindig emlékszem arra, hogy az egyik igazán emlékezetes családi kirándulásunk során eltévedtünk Hampton Court labirintusában. Apám körbe és körbe vezetett minket, egyre bonyolultabb útvonalakon, így Tommy, aki már nagyon éhes volt, és nem akart lemaradni a vacsoráról, átvette az irányítást, és a legkisebb kitérő nélkül egyenesen a kijárathoz vezetett bennünket. – Mi olyan mulatságos? – kérdezte Geoff, ezért elmeséltem neki ezt az emlékemet. Megnyerő nevetése volt, mély, zengő bariton, és nagyon tetszett, hogy a nevetés apró ráncokat gyűr a szeme sarkába. – Csak egy bátyád van? Bólintottam. – Igen, ketten vagyunk. Őszintén szólva nem hiszem, hogy a szüleim kibírtak volna még több gyereket. Egy egész tucatnyival felértünk. – Igazán? – Érdeklődve nézett rám. – Nem úgy nézel ki, mint aki nagyon rossz gyerek volt. – A látszat csal. Ha nem az igazgató irodájában voltam dorgálás miatt, akkor a baleseti sebészeten varrták a sebeimet. Látod ezt? – a vállamat fölemelve megmutattam neki a heget. – Akkor szereztem, amikor Mary Poppinst játszottam, és leestem a háztetőről. – Felhúztam a ruhám ujját, megmutattam a bal alkaromat is. – Ezt szögesdrót okozta, ami a kezem és egy futball-labda közé került. – Mostanra viszont elismert illusztrátor vagy – mutatott rá GeofF –, a bátyád pedig lelkész.

– Igen – feleltem mosolyogva. – Azt hiszem, a szüleink még nem tértek magukhoz a döbbenettől. – Minden rendben, ugye? Iain azt mondta, valami sürgős családi ügy miatt kellett Hampshire-be menned. – Kiderült, hogy semmiség – feleltem gyorsan. Egy kicsit túl gyorsan is. Fura, hogy egy apró hazugságtól olyan átkozottul nagy bűntudatot tud érezni az ember. – Köszönöm, mindenki jól van. – Akkor jó. Néhány lépést csendben tettünk meg. – Élvezted az északi utazást? – kérdeztem kis idő múlva. Fejét lehajtva mosolygott. – Nem vagyok egészen biztos abban, hogy az „élvezet” a megfelelő szó ebben az esetben. Kisebb munkaügyi vitát kellett lerendeznem a manchesteri gyárunkban, így hát az utóbbi néhány napot pállott levegőjű tárgyalókban töltöttem ingerült emberek között, de a végén minden elrendeződött. – Tegnap jöttél vissza? Bólintott. – Tegnap délután. Ami azt illeti, azt hiszem, éppen elkerültük egymást. Meglepetten néztem fel. – Tessék? – Nem jöttél fel a házhoz tegnap? Azzal hízelegtem magamnak, hogy igen. – Megint mosolygott, kedves tekintettel. – A mezőn át gyalog mentél a házad felé, amikor visszaértem. A kocsiból láttalak. Utánad szóltam, de túl messze voltál ahhoz, hogy meghalld. Ezért inkább telefonáltam. – Tegnap a templomban voltam – magyaráztam, és próbáltam nem kimutatni, milyen mélyen megráztak a szavai. Egész végig tudtam, hogy amikor Mariana Farr személyében átmegyek egy szobán vagy kinyitok egy ablakot, ugyanazt teszem, mint jelenkori önmagam. De eddig nem értettem, milyen jelentősége van ennek a jelenségnek. Vajon mit gondolnak az emberek rólam, ha egy napon üres tekintettel magam elé bámulva sétálnék el mellettük a főutcán? Mi lenne, ha úgy mennék át az úton, hogy észre sem veszem a forgalmat, vagy áthaladnék egy kerítésen, ami 1665-ben még nem

épült meg? Rettenetesen nagy a veszélye annak, hogy sérülés lesz a vége. Bárcsak találnék valami módszert arra, hogy kontrolláljam a folyamatot! Bárcsak megválaszthatnám az időt és a helyet… – Most már biztonságos lehet. Döbbenten néztem fel Geoffre, de ő éppen hátrapillantott, Crofton Hall kihalt főbejárata felé. – A csoport már a szolgálók szállásán járhat, jóval előttünk. Készen állsz? Visszamehetünk? Bólintottam, és követtem a pázsiton. – Úgy kellene kezdenem a ház bemutatását, ahogy az idegenvezetők teszik, azaz el kellene mondanom, hogy most Crofton Hall keleti homlokzata előtt állunk, amit idősebb William de Mornay építtetett 1598-ban – azzal a magasba ívelő, osztott ablakos épület felé mutatott. A falak régi gipszvakolata elszürkült és mállani kezdett, nyilván a viszontagságos angol időjárás miatt. – Az épületszárny, amelyben én lakom, régebbi – árulta el Geoff –, és nagyobb a történelmi jelentősége is, de nem annyira látványos. Ez a kép természetesen a képeslapjainkra való. Számos képeslap és útikönyv volt kitéve az ajtó mellett a turistáknak. Az árut egy búzaszőke kamasz lány felügyelte. – Hogy megy az üzlet? – kérdezte tőle Geoff. – Ez a legutóbbi csoport tizenhetet vett – felelte a lány büszke mosollyal. – Ma több mint ötvenen voltak. Cathy megállás nélkül dolgozott, de azt mondta, a következő csoportot én vezethetem. – Remek. Cathy a főállású idegenvezetőnk – magyarázta nekem. – Ő Sally, hétvégéken jön segíteni, amikor több a látogató. Sally, bemutatom Julia Beckett kisasszonyt. – Az a hölgy, aki nemrég költözött Greywethersbe? A művész? – kérdezte a lány, és szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem hízelgett az egómnak. – Nagyon örülök, hogy megismerhettem, Miss Beckett – mondta Sally. – Megmutatom Miss Beckettnek a kastélyt – folytatta Geoff. – Elég messze leszünk, nem fogsz bennünket utolérni a következő

csoporttal, de ha mégis utolértek, szeretném, ha nem vonnál és nem is mutatnál be minket. – Igenis, Mr. De Mornay. – Nagyon rendes lány – jegyezte meg Geoff, ahogy beléptünk a főbejáraton. – Az anyja itt a gyógyszerész, nem könnyű eset – mosolygott. – A fejébe vette, hogy feleségül fogom venni az egyik lányát, ezért úgy gondoltam, legalább alkalmazom valamelyiküket. – Milyen nemes gesztus ez tőled. – Nos, ez a „várúr” protokolláris feladatai közé tartozik az adott helyzetben. Fiatal vagyok, jól szituált, nőtlen. Ez így együtt felettébb előnyös helyzet egy ilyen helyen. Rápillantottam. Nem egyszerűen fiatal és jól szituált, hanem elképesztően jóképű férfi, ráadásul milliomos. Egyáltalán nem csoda, hogy Exbury lányos anyái mind változatos manőverekkel igyekeznek figyelmébe ajánlani a lányaikat. A bejárat után olyan helyiségbe jutottunk, ahol egy pillanatig szóhoz sem jutottam. A falakat gyönyörű bársonybrokát falikárpit borította, egészen a díszes stukkómennyezetig, ami legalább hatméternyire magasodott a felbecsülhetetlen értékű perzsaszőnyegekkel borított, ragyogó tölgyfa padló fölé. A legszebb mégis egy régi kandalló volt. Sosem láttam még ilyet, filmekben sem. A kerete gyönyörű fehér kő. Durván faragott, érdekes, összefonódott figurák díszítették. A kandalló fölött festett címer lógott. – A nagyterem – szólt Geoff, mellém lépve. – Elég impozáns, igaz? Az ott genovai bársony a falakon, késő Erzsébet kori, és azt mondják, nagyon ritka. Restaurátor járt itt, helyreállította az anyagát, kijavítgatta, ahol kellett. Az a csoda, hogy az egész nem hullott le darabokban már évszázadokkal ezelőtt. Elismerő hallgatással szemlélődtem. – A kandalló természetesen abszolút egyedi darab – folytatta Geoff. – A fehér kő az innen néhány kilométernyire levő Compton Basset bányájából való. A faragást egy helyi kőműves készítette. – Ez a címered? – Igen. Illetve a családom címere. A király az ifjabb William de Mornay szolgálatait jutalmazta ezzel a tizenhetedik században. Egyenes ági férfi leszármazottként jogomban áll használni, ha

akarom. Levélpapírra, borítékra nyomtathatom, ilyesmi. De én ezt mindig egy kicsit sznob dolognak tartottam. Ráadásul gondolni kell a megkülönböztethetőségre is. Érteden tekintetem láttán magyarázatot adott: – Arthur de Mornay, az ősöm William unokája volt, de mivel a nyilvántartások hiányosan maradtak fenn, nem tudhatjuk, hogy Arthur első vagy második fiú volt, esetleg harmadik vagy negyedik. Mindegyiküknek megkülönböztető jegyeket kellett volna feltüntetniük a saját címerükben: rózsát, keresztet, félholdat, ilyesmit, a születési sorrendtől függően. Változtatás nélküli címert csak a családfő használhat. – Ezt nem tudtam – ismertem be, és közelebb léptem, hogy jobban láthassam a címert. – Az egyetemen volt egy tanárom, a College of Arms és még néhány heraldikai társaság tagja, tőle tanultam egyet s mást a címerek szimbolikájáról… – Akkor lássuk, mire emlékszel – szólt Geoff mögém lépve. Ezt kihívásnak vettem. Elgondolkodva néztem a festett faragványt. – Nos, látom, hogy középen, vízszintesen van elválasztva, az alsó szín arany, a felső… – Vérvörös – folytatta Geoff. – Nem túl gyakori szín. – Szóval az alsó rész „vörös rózsa, szárán tüskékkel, a virágzatban magokkal” – mondtam, és felnéztem a rózsára. Gyönyörűen kiemelkedett aranyszínű hátteréből. – Eddig milyen? – Csodálatos – ismerte el. – És a felső fele? Alaposan megnéztem a mélyvörös pajzsfélen lévő két csuklyás sólymot, testük aranyszínben ragyogott, szárnyuk kitárva, karmaik kinyújtva. – Azt mondtad, vérvörös? Akkor a leírás: „két vérvörös sólyom, szárnyuk kiterjesztve… fejükön ezüstcsuklya”? Az utóbbiban nem voltam teljesen biztos, de Geoff helyeslő mosolya önbizalmat adott. – Lenyűgöző – jegyezte meg. – A rózsa a család hazafiságát és a koronához való hűségét szimbolizálja, a csuklyás sólyom pedig feltétel nélküli hitünket és állhatatosságunkat jelképezi. Csuklya és karom. Próbálkozz még egy kicsit – biztatott. – Mit jelent a pajzs fölött a sisak?

Ezt történetesen tudtam. – Azt jelenti, hogy a címer tulajdonosa lovag vagy baronet – feleltem teljes bizonyossággal. – És ezt miből tudod? – Abból, hogy a sisak előrenéz, a sisakrostély nyitott, és nincsen rajta rács. – Na jó – szólt Geoff, karját keresztbe fonva –, ha azt is megmondod, hogy hívják a pajzsot szegélyező tekercsszerű díszt, megígérem, hogy a lábad elé borulok csodálatomban. – Sajnálom. – A nevére nem emlékszem, de azt tudom, hogy azt a pelerinfélét jelképezi, amit a lovagok viseltek. – Ennek a neve sisak- vagy páncélborító kendő, más néven lambrekin – közölte diadalmasan. – Legalább van valami, amit én tudok, és te nem. – Ragyogó mosollyal nézett rám. – Valid be, hogy idegenvezetői állásra pályázol! Elpirultam, a fejemet ingattam. – Nem. Csak jó a memóriám. – Nem akartalak zavarba hozni – felelte erre Geoff. – Tréfáltam. Nem is kéne zavarba jönnöd azért, mert okos vagy. – Én nem… Nem igazán… – Szeretem az okos nőket – jegyezte meg kedvesen kacsintva. – Az intelligencia szexi. Még jobban elpirultam, és felfelé, a címerre néztem. – Mit jelent a mottó? – A latinnal hogy állsz? – kérdezte, és közelebb lépett, annyira közel, hogy a blúzom vékony anyagán át éreztem testének melegét. – Everti non potest – olvasta hangosan, ünnepélyesen. – Azt jelenti: „Legyőzhetetlen.” Másodpercekig némán álltunk. Szótlan szemlélődésünkből közeledő halk zsivaj zökkentett ki bennünket. Túl sokáig időztünk a nagyteremben, a következő csoport közeledett. – Ó, a kénköves pokolba – káromkodott Geoff, és menekülési útvonalat keresett. – Gyere! Azzal kézen fogott, és szinte szó szerint átrángatott a kandallótól balra lévő ajtón az ajtó mögötti folyosóra.

TIZENHÁROM – Ez a nyugati folyosó – súgta Geoff, és behúzta maga mögött az ajtót. Kaján mosollyal támasztotta a hátát az ajtólapnak. – Alig vártam, hogy megmutathassam neked. – Szép hely – feleltem halkan nevetve. – Minden házbemutató sétád ilyen? – Általában igen – ismerte el. – Nemigen szeretem a tömeget. Szerencsésnek tekintheted magadat. Amikor néhány évvel ezelőtt Viviennek mutattam meg a felújított szobákat, húsz percig kellett egy szekrényben bujkálnunk. Már majdnem kiböktem, hogy „szerencsés ez a Vivien”, de időben sikerült visszafognom magam. Inkább kissé pimasz kérdést tettem fel: – Van erre külön elnevezés, ugye? Mármint a tömegtől való patologikus félelemre. Bólintott. – Igen. Magánélet – mondta, a szemközti ajtóra mutatva. – Az ott a személyzeti ebédlő, de mivel a csoport következő megállója az lesz, azt hiszem, jobb, ha előremegyünk a konyhába, ha nincs ellenedre. Követtem a hosszú, kőburkolatú folyosón. – Nagyon zavar, hogy ennyi ember járkál az otthonodban? – Nem igazán – válaszolta barátságos hangon, és vállat vont. – Mint mondtam, a ház legjobb részét magamnak tartottam meg… azokat a helyiségeket, ahol felnőttem. Ez az egész itt… szóval, azt hiszem, egy kicsit túl sok. Ezt nem tudja egy család belakni, nemhogy egyetlen ember. El tudod képzelni, hogy ebben a környezetben éjnek évadján gyorsan összedobok valami vacsorát? Megállt, fölemelte a kezét, és a hatalmas, úri stílusú konyhára mutatott. Csupa vörös tégla és fényesre tisztított réz, a sarokban álló századfordulós tűzhely úgy nézett ki, mintha húsz pulykát lehetne sütni benne egyszerre, és még úgy is bőven maradna hely. A homlokom ráncba rándult.

– Értem, mire gondolsz. Kényelmesen átsétáltunk a konyhán, a sörfőző műhelyen, a tejcsarnokon, a kamrán. Egy keskeny, nehéz ajtó négyszögletes udvarra vezetett. Az udvar felett a kék ég. Három oldalról az épület falai vették körül. Negyedik oldalát dúsan burjánzó borostyánnal benőtt, magas kőfal zárta le. Arra gondoltam, mennyire tetszik, hogy az embernek saját parkja lehet a háza közepén. A kert azonban elhanyagolt volt, mindent ellepett a gaz. Gyomok és vadvirágok kusza tömege borította az udvart átszelő kerti kőutat is. Meglepett, hogy Iain semmit nem tett ezzel a területtel. Meg is kérdeztem Geofftől, mi az oka. – Úgy érted, hogy titkos kertté kellene alakítani? Nos, egyszer fölvetettem ezt neki, de nem lelkesedett túlságosan az ötletért. Nem szereti ezt az udvart. Azt mondta, olyan, mint egy sírkert. Jobban belegondolva nekem is ez volt az érzésem. A falakon belül mozdulatlan, élettelen volt a levegő, tapintható a csend, és bár a nap fényesen sütött ránk, talpam alatt a füvek szinte sóhajtoztak a szomorúságtól és az elhanyagoltságtól. – De ha kertet akarsz látni, gyere, nézd meg ezt – ajánlotta Geoff. Az ösvényen visszavezetett a főépületbe, a nyugati szárnyhoz. A konyhával átellenben néhány lépcső vezetett le az üvegházba. Gyönyörű, Viktória korabeli helyiség volt, csupa üveg és fény, festett fűzfavessző fonatok. Liliomok illata áradt a térben. Rövid idő alatt másodszor fordult elő velünk, hogy közeledő léptek zaja zavarta meg a beszélgetésünket. Geoff gyorsan beterelt egy másik átjáróba. Sötét lépcsőházba jutottunk, hideg, nyirkos kőfalak vettek körül. A lépcső felénél jártunk, amikor karon fogott, és a lábunk elé mutatott. – Látod azt? Azt a kis faragott részt. Tizenkettedik századi. A bencés kolostor idejéből való. Néhány kísértettől és a nyugati szárny gótikus boltívétől eltekintve ez minden, amit ránk hagytak a szerzetesek. Lehajoltam, ujjaimmal végigsimítottam a faragott követ. – Sok kísértetet hagytak itt?

– Ó, csak néhányat. Azt hiszem, a kastély szellemei közül csupán a szerzetesek rendes kísértetek. Crofton Hall népének kísértetei sokkal lármásabbak. – Ezek szerint hiszel bennük. – Pontosabban ismerem létezésük lehetségességét. Hiszen ha egy tucat vagy még több, egymást nem ismerő ember egymástól függetlenül állítja, hogy ugyanazt látták, logikusan csak arra a következtetésre juthatunk, hogy valóban van valami. Az nem lehet, hogy mind őrültek. – Az emeleten vannak kísértetek? – kérdeztem a lépcsőre pillantva. Geoff fölnevetett. – Egy tucatnyi, vagyis legalább tizenhárom. Tudod, ott vannak a hálószobák, a kísértetek pedig, úgy tűnik, előszeretettel kísértenek hálóhelyiségekben. Van egy különös jelenség… nem is annyira kísértet, mint inkább érzés… amit sokan említenek… De nem mesélem el, inkább hagyom, hogy megtapasztald. – Ó, nagyon köszönöm – feleltem feszült hangon. – Remélem, nem valami baltás gyilkosos kísértet. – Dehogy, semmi ilyesmi – felelte fejét ingatva, mosolyogva. – Ezt elég nehéz elmagyarázni, különösen mivel én magam még sosem éreztem. Meg is érkeztünk – megállt a legfelső lépcsőfokon, kinyitotta a masszív tölgyfa ajtót. – Csak utánad. Az emeleti szobák különösen szépek voltak. Aki ezeket berendezte, minden apró részletre odafigyelt. Vastag hímzett függönyök és takarók tették a baldachinos ágyakat még fenségesebbé. A több mint négy méter magas mennyezet alatt még kisebbnek éreztem magam. Különösen I. Károly király hatalmas hálószobája tetszett, ahol a balsorsú király állítólag eltöltött néhány éjszakát, amikor a Cromwell ellen induló csapatait megszemlélte. Ez a hálószoba közvetlenül a nagyterem fölött helyezkedett el, és méretében, arányaiban teljesen megfelelt a földszinti teremnek. A gyönyörű mennyezetet íves bordázat díszítette. – Ez pedig a lovagi hálószoba – folytatta Geoff, és bevezetett a legutolsó helyiségbe régebben bíborvörös szoba volt a neve, de a

„lovagi” jobban hangzik, az útikönyvekben legalábbis romantikusabbnak hat. Az eredeti név volt logikusabb, jegyeztem meg magamban, ahogy körbenéztem a megfakult vörös faliszőnyegekkel díszített helyiségben. A pompás baldachinos ágyon sötétebb bíborvörös bársony függött. És akkor megéreztem a hideget. Geoff folytatta a történetet, de én már nem figyeltem. Valami erő, valami ellenállhatatlan, megmagyarázhatatlan erő vonzott a szoba egyetlen ablakához, ami a pázsitra és a fallal lezárt belső udvarra nézett. Geoff elhallgatott, engem figyelt, majd megszólalt: – Tehát te is érzed. Ezt mondhatta, vagy valami hasonlót, de a testemet hirtelen olyan erős érzelmek árasztották el, hogy velük szemben erőtlen voltam, minden ellenállásra képtelen. Elsőként vágyódás, olyan mély és meghatározhatatlan vágytól teli reménytelen vágyódás, hogy kis híján megszakadt a szívem. Aztán esdeklés, könyörgés, ima, ami körbe-körbe járt lázas elmémben. Végül mély fájdalom hasított belém, mintha kést forgattak volna meg bennem. Az ablakkeretnek dőltem, és hirtelen könny gyűlt a szememben. – Jól vagy? – kérdezte Geoff aggódó hangon, majd erős kezével vállon ragadott. Visszapislogtam a könnyeket, és megnyugtató mosollyal igyekeztem ránézni. – Jól vagyok… Szóval ez a kísértet? – Igen. Nézd, igazán nagyon sajnálom – nézett a szemembe. – Figyelmeztetnem kellett volna, hogy mire számíts… Nem lett volna szabad titkolóznom… – Nincs semmi gond. Nem történt bajom – elléptem az ablaktól. – Mint mondtad, ez csak egy érzés… Semmi több. – Valami mély szomorúság? – Igen. – Nagy figyelemmel sikerült megakadályoznom, hogy megborzongjak az emléktől. – Tudod az okát? GeofF elkomorulva ingatta a fejét. – Nem. Azt hiszem, ez női szomorúság. Mintha csak nők éreznék, és mindig ugyanazon a helyen. Ott, az ablak előtt. De nem tudom a forrását. A birtok történetében halvány utalás sincs erre.

Tudomásunk szerint senki nem halt meg ebben a szobában, senki nem ugrott ki ezen az ablakon vagy ilyesmi. – Nem hiszem, hogy ez a történet a szobához kapcsolódik – jegyeztem meg halkan, de a hangomban nagy bizonyossággal. Furcsán nézett rám, mire én zavarba jöttem, elpirultam, és lehajtottam a fejemet. – Ne haragudj, nem is tudom… Ez csak egy érzés. Úgy éreztem, hogy az a nő… ha valóban nő volt… látott valamit ebből az ablakból. Valamit odakint… – mutattam a frissen nyírt, puha pázsit felé, ami egészen a templomkert magas faláig húzódott. Minden olyan tiszta volt, ártatlan; az árnyékok is csendben, mozdulatlanul vetültek a fűre. – Valami borzalmasat látott. Valamit, amitől megszakadt a szíve. És ez az érzés nyomot hagyott ebben a szobában. – Azt hiszem, ez lehetséges – bólintott Geoff, de továbbra is furcsán, tekintetében aggodalom és óvatosság elegyével nézett rám. – Figyelj, Julia, a kastély többi részét talán inkább máskor kellene megmutatom neked. – Ó az ég szerelmére, folytassuk. Teljesen jól vagyok – biztosítottam, és mosolyogva néztem fel rá. Ezúttal igazi, őszinte mosoly volt. Butaság volna, ha egyetlen incidens beárnyékolná az egész napomat. – Mi következik? – A könyvtár – felelte láthatóan megnyugodva. – Vagy azt túl unalmasnak találnád? – Egyáltalán nem. Imádom a könyvtárakat. Előre figyelmeztetlek: előfordulhat, hogy könyvet akarok lopni tőled. Nincs első kiadású Dickensed, ugye? – Nem. Dickensem nincs – mosolygott. – Ó, szentséges egek! – sóhajtottam, és csalódott tekintettel néztem fel a mennyezetre. – Tudtam. A csodálatra méltó gyűjtemények egyik legcsodálatosabbika. Ritka irodalmi művek kézi bőrkötésben, ugye? – Valami olyasmi – felelte, és csalódott sóhajom hallatán nevetett. – De ha megnyugtat: az igazán ritka és értékes köteteket átvittük a lakosztályomba. Nem bízhatunk meg a turistákban, ha könyvekről van szó, nemdebár?

– Ez az egyetlen, amit irigylek a gazdagoktól – jegyeztem meg, és elindultam Geoff után a kissé dohos lépcsőházban a földszint felé. – Mi az, amit a gazdagoktól irigyelsz? – Hogy olyan könyveket vehetnek meg, amelyeket mi kézbe fogni sem remélhetünk. Együttérzőn nézett rám. – Csak szólj, ha valamelyik kötetemet szeretnéd kölcsönkérni. Felsóhajtottam. – Az nem ugyanaz. Egy széles átjáróban álltunk meg, mögöttünk a nagyterem. Legrosszabb félelmeim igazolódtak be, amikor Geoff hirtelen mozdulattal kitárta az ajtót. Padlótól a mennyezetig érő mahagóni polcok előtt álltam. A polcokon minden lehetséges méretű, formájú és korú könyv állt és hevert. A helyiség négy falát teljesen befedték a polcok, mindössze három színes üvegablak szakította meg a sort. Az ablaknyílások alatt kárpitozott kerevetek, sok-sok díszpárna. Olyan kuckók voltak, amilyenekről minden könyvimádó álmodik. Előreléptem, és a könyvtárszobában csodálkozva néztem körül. Olajjal megkent bőrkötések, papír és polírozott keményfa dús illatát szívtam magamba. – Milyen hihetetlenül gyönyörű – álmélkodtam. – Igen – bólogatott Geoff. – Az apámnak kell köszönetet mondani érte. Imádta a könyveket. Egész életét azzal töltötte, hogy könyveket gyűjtött és restauráltatott. Az eredeti könyvtárszoba szűk kis helyiség volt a déli átjáró közelében. Apámnak az túl kicsi volt, ezért ezt alakította át könyvtár céljára. Az előző tulajdonos játékszobának használta, biliárd meg ilyesmi… Még korábban pedig, azt hiszem, raktár volt. Apám úgy látta, hogy könyvtárnak lenne tökéletes. – Igaza volt. Hol találta ezeket a polcokat? – Egy vidéki házban, West Sussexben. Azt a házat bontásra ítélték, a munkások pedig hajlandóak voltak eladni apámnak a polcokat egy kisebb vagyonért. – Minden pennyjét megérte – igazoltam utólag Geoff apjának döntését. – Egyszerűen csodálatos. Csak a sárgaréz sínen csúszó létra hiányzik.

– Ohohó – mosolygott Geoff, és a túlsó sarokba mutatott. – Apa mindig abban hitt, hogy ha csinálunk valamit, akkor azt az utolsó részletig pontosan tegyük. És valóban, ott volt a létra, egészen a legfelső polcig ért, görgőkön siklott, fényesre tisztított sárgaréz sínen. Olyan volt, akár egy filmbeli díszlet: túl szép, hogy igaz legyen. Éppen a tetszésemnek akartam hangot adni, amikor az egyik sarokban álló kép ragadta meg a figyelmemet. Megdermedtem, alig kaptam levegőt. – Richard – súgtam furcsán elmosódott, alig hallható hangon. – Tessék? Nem értem… Geoff belépett a látóterembe, de én elnéztem a válla fölött, és a szemközti falon lógó hatalmas festményt bámultam. Portré. Magas férfi, sokat tudó tekintet, kihívó mosoly. Sötét hajú, sötét szemű férfi, bal válláról fekete köpönyeg hullt alá, jobb kezében csillogó pengéjű kard… Megnedvesítettem a számat, és újra próbálkoztam: – Az a festmény… – szólaltam meg, a kép felé biccentve. Geoff hátrafordult, ránézett. – Ó! Annak a „Playboy” címet adtuk. A házzal együtt vettük meg. Ez maga a jó öreg Arthur de Mornay lehet vagy az ő apja. Nagyon feltűnő a hasonlóság. Szerinted? Nem kellett megkérdeznem, milyen hasonlóságra gondol. Akár az ő képe is lehetett volna. A portréról Geoffre néztem, és vissza. A szemem tágra nyílt. Ekkor halk, szinte bocsánatkérő kopogás hallatszott a mögöttünk lévő ajtón. Mindketten úgy fordultunk hátra, mint a bűntudatos iskolás gyerekek. A nyitott ajtóban magas termetű, idősebb nő állt. Egyszerű kék ruhája fölött gondosan vasalt fehér kötényt viselt, ősz haját klasszikus kontyba fogva – a nyugalom, a jól szervezett hatékonyság mintaképe. Arca, mosolygó kék szeme, kedves nézése furcsamód ismerősnek tűnt. – Telefonhívása van, uram – közölte kellemesen dallamos hangon. – Nem zavartam volna ezzel, de Mr. McCandless keresi a manchesteri üzemből, és a hangjából úgy tűnik, sürgős ügyről lehet szó.

– Rendben – felelte Geoff elkomorulva. – Beszélek vele. Köszönöm, Freda – mondta, és mintha csak akkor jutott volna eszébe, visszafordult. – Találkoztatok már? Julia Beckett, Alfreda Hutherson, a házvezetőnőm. Egymásra mosolyogtunk, kezet fogtunk, és eszembe jutott: – Igen, találkoztunk. Átjött hozzám bemutatkozni nem sokkal azután, hogy beköltöztem. – Valóban – felelte az idősebb hölgy. – Minden rendben? Sikerült berendezkednie? – Igen, köszönöm. Geoff megérintette a vállamat és ellépett mellettem. – Csak felveszem a telefont, rendben? Egy perc, és visszajövök. Mrs. Hutherson egy lépést tett oldalra, hogy Geoff kényelmesen kimehessen, aztán ismét előrelépett, a fejét oldalra hajtotta, és előbb rám, majd a sarokban lógó portréra nézett. – Nagyon szép kép, igaz? – kérdezte. – Nagyon szép. – Igazi férfiszépség. – Igen. Ismét rám nézett, egy pillanatra olyan furcsán éreztem magam, mintha teljesen lecsupaszítva állnék előtte, mintha a lelkem legmélyére látna. Ez az érzés csupán egy pillanatig tartott, aztán újra egy barátságos, kék szemű, idős nőt láttam magam előtt, aki engem néz. – Kár, hogy senki nem tudja, kicsoda – jegyezte meg. – Gyönyörű férfi. Fess, elegáns, életvidám. Valaki őt is szerethette egykor. – Megint rám nézett, és mosolygott. – Kérem, bocsásson meg, most mennem kell. Éppen az emeleti ablakokat tisztítottam, be kell fejeznem a munkát. Remélem, tetszeni fog önnek a kastély többi része is. Köhécselnem kellett, hogy meg tudjak szólalni. – Köszönöm. Kecsesen bólintott, majd kilépett a könyvtárszobából. Távolodó léptei egyenletesen kopogtak a hosszú folyosó fényesre csiszolt keményfa padozatán. Egyedül maradtam, és még egyszer a portréra emeltem a tekintetemet.

Richard de Mornay mosolygott le rám. Egészen biztos voltam abban, hogy ő az. Richard de Mornay. Kétségtelenül ő az: ugyanaz a büszkeség, a nagyon szép férfiak jellegzetes arroganciája, sötét tekintete kissé cinikus. „Valaki őt is szerethette egykor”, mondta Mrs. Hutherson, és megint az a halk, sokat tudó belső hang válaszolt. Igen, felelte a hang szinte fájdalmas egyértelműséggel. Én. Én szerettem. De ezt akkor már tudtam. Sőt, úgy tűnik, már jó ideje tudtam. És az a furcsa érzésem támadt, bár inkább csak megérzés, racionális tényként igazolhatatlan, hogy ezzel Alfreda Hutherson is tisztában volt.

TIZENNÉGY A Red Lion fogadót soha nem láttam olyan forgalmasnak, mint ezen a szombaton. Teljesen ellepték a délutáni törzsvendégek. Elég sok időbe telt, míg Vivien vissza tudott jönni a pulthoz, hogy kiszolgáljon bennünket. Ned is akcióba lendült, legalább kétszer elment mellettünk, szendvicseket és rágcsálnivalókat szállított a konyhából az asztalokhoz. – Itt vagyok – lendült a pult mögé, a megszokott helyére Vivien. Szőke haja lobogott kipirult arca körül. – Tisztázzuk a történteket – azzal egyenesen Geoffre nézett. – Ha jól értem, ma körbevezetted Juliát a kastélyban. Geoff bólintott. – És a hatalmas kegy viszonzásául Julia meghívott téged egy italra. – Így van. – Nagyon méltányos ügyletnek tűnik, édes lányom. Neked mit hozhatok? – Egy gin-tonikot kérek – feleltem mosolyogva. Két székkel távolabb, Geoff mellett Iain Sumner rosszalló grimasszal hajolt előre. – Az meg milyen ital? – kérdezte, két tenyere között egy korsó hűvösen gyöngyöző barna sört szorongatott. – Ne is figyelj rá – tanácsolta Vivien. – Már megint rossz a hangulata. Iain erre összevonta a szemöldökét. – Ne beszélj ostobaságokat! – Látod, hogy igazam van? – kérdezte Vivien kacsintva, és a pulton elém csúsztatta az italomat. Geoff erre a barátja felé fordult. – Tényleg úgy nézel ki, Iain, mint aki egy kicsit ki van akadva. Minden rendben? – Minden rohadtul rendben van – felelte Iain. – És köszönöm a kérdést, én is rohadtul jó hangulatban vagyok.

Egy szál cigarettát vett elő a pulton előtte heverő dobozból, és rágyújtott. Minden arcvonása feszültségről árulkodott. Geoff és Vivien jelentőségteljesen pillantott egymásra. Vivien visszafordult felém, a pultra könyökölt, és előrehajolt, hogy fáradt lábát egy kicsit tehermentesítse. Vidáman szólt hozzám: – Szóval, milyen volt a kastélytúra? – Nagyon szép – feleltem. – Valaki csodálatos munkát végzett a régi helyiségek helyreállításával. Olyan volt, mintha szemtől szemben láttam volna a múltat. – Ezt jelen esetben egészen szó szerint kell érteni – szólt közbe GeofF. – Julia a hálószobában találkozott a kísértetünkkel. Vivien szeme izgalommal csillant fel. – Igazán? És mit éreztél? – Döbbenetet – feleltem visszagondolva –, fájdalmat és… valamiféle imádkozást, ha ennek így van valami értelme. – Pontosan – bólintott Vivien. – Ez tényleg nem semmi, ugye? Eléggé hátborzongató, ugyanakkor mégis izgalmas. Iain megint előrehajolt, kíváncsi tekintettel nézett rám. – Ezek szerint te is hiszel bennük. Úgy értem, a kísértetekben. – Igen – feleltem, mintha akkor határoztam volna el. – Azt hiszem, vannak dolgok a világon, amiket nem tudunk tudományosan megmagyarázni… vagy legalábbis még nem tudunk megmagyarázni… De ettől még ugyanolyan valóságosak. Hamlet fejezte ki ezt a legtalálóbban. – „Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes” – idézte Iain. – Aha. Hamlet töketlen balfasz volt. – Szerinted nem léteznek kísértetek? – kérdezte Geoff. – Ne gyere nekem ezzel – mondta Iain, és szürke szeme gúnyos mosollyal csillant. – Skót vagyok. Skóciában egy kilométert sem gyalogolhatsz úgy, hogy ne lépnél rá egy-két kísértet frakkszárnyára. De Crofton Hallban még egyet sem láttam. – Beszélned kellene Freda nénivel – tanácsolta Vivien. – Ő folyton látja őket. Azt mondja, látta a nőt a lovagszobában. – A te Freda nénikéd sok mindent lát vagy látni vél – felelte Iain. – Ötszáz évvel ezelőtt jó nagy máglyát raktak volna alá. Vivien áthajolt a pulton, és nevetve megütögette Iain ingujját.

– Szörnyű dolog ilyet mondani – korholta. – Vigyázz a szádra, különben beárullak neki. – Nem szükséges – felelte Iain, és vállat vont. – Pontosan tudja, mit gondolok. Ráadásul soha egy szóval sem állítottam, hogy valami gond lenne azzal, ha valaki boszorkány… Geoff fölnevetett. – Figyelemre méltó nőszemély. El kell ismerned, Viv, hogy az a képessége, amivel engem képes rendszerességre szoktatni, szinte természetfeletti… – Ugyan, menjetek már – legyintett Vivien mindkettőjük felé. Aztán hozzám fordult: – Találkoztál már Freda nénikémmel? Nem voltam egészen biztos abban, hogy kire gondol, de Geoff kisegített. – Ami azt illeti, ma délelőtt megismerkedtek. Freda a házvezetőnőm – tette hozzá magyarázatképpen. Egy pillanatig gondolkodtam. – Ó! Úgy érted, Mrs. Hutherson? Igen, találkoztam vele. Kétszer is. Néhány hete eljött hozzám az üdvözlőbizottsággal. Nagyon finom gyümölcsös scone-t hozott. Igazán kedves hölgynek tűnik. – Tessék. Halljátok ezt? – fordult Vivien a két férfihoz. – Julia szerint kedves hölgy. – Persze hogy kedves – vágott vissza Iain. – Kedves boszorkány – erősítette meg Geoff, és nem sok sikerrel igyekezett komolynak tűnni. Úgy tettem, mintha meg sem hallotta volna, amit mondtak, mintha ott sem lennének. – Jól értem, hogy kísértetet látott az emeleti szobában? – Igen – felelte Vivien. – Néhány éve, amikor a kastélyba ment dolgozni. Úgy tűnik, a kísértet egy fiatal nő, ahogy azt mindenki gondolta. Freda néni szerint egészen szép fiatal nő. Hosszú hajú. – Véletlenül nem a Színes ruhás hölgy? – próbáltam úgy kérdezni, mintha tréfálnék. – Nem, nem hiszem. Egészen biztos vagyok abban, hogy Freda nénikém sötét ruhát említett. De azt is mondta, hogy a kísértet bizonytalan körvonalúnak tűnt. Geoff mosolyogva nézett le rám. – Szerinted a Színes ruhás hölgy rejtőzik a hálószobámban?

– Elég unalmas hely lehet szegénynek – jegyezte meg évődve Vivien. Erre még Iain is elmosolyodott, egyre javult a hangulata. Cigarettára gyújtott, és hátradőlt a székén. Felém fordult: – A Színes ruhás hölgyről jut szembe… Szívesen felásom neked azt a régi kertet, ha szeretnéd. – Ó, köszönöm, inkább nem – feleltem. – Ha az életem múlna rajta, akkor sem tudnék kertészkedni. Ha csak ránézek egy növényre, elpusztul. – Julia szerint Crofton Hall belső udvarával kellene kezdened valamit – jelentette ki Geoff. – Igencsak meglepődött, hogy még nem ültetetted tele. – Mit? A kriptát? – Iain elgondolkodott, a szeme összeszűkült. – Talán egyszer nekifogok. Ki tudja? – Kíváncsi lennék, mikor találsz rá időt – jegyezte meg Vivien, megenyhült tekintettel nézve rá. – Így is elég sok munkát tábláztál be magadnak. – A kertészkedés nem munka – igazította ki Iain. – Az kikapcsolódás. És úgyis folyton azt hajtogatod, hogy több pihenésre van szükségem. – Abból pedig kevesebbre – mutatott Vivien a cigarettára. – Nem mintha valaha is hallgattál volna rám. Geoff azzal sietett a barátja segítségére, hogy témát váltott. – Azt beszélik, egy nagy birtokot készülnek eladni Calne közelében a jövő héten. Ha jól tudom, Lord Ashburn birtokát. Nem akar valamelyikőtök kirándulni oda? – Könyveket is árvereznek? – kérdeztem. – Néhány száz kötetet. Elmosolyodtam. – Akkor rám számíthatsz. – Remek. Vivien? – Szívesen mennék, de az árverés szombaton lesz, és szabadnapot ígértem Nednek, hogy elmehessen a fia rögbimeccsére. Nem is tudom, mi okozott nagyobb meglepetést: az, hogy Ned, a pultos házasember, vagy az, hogy utódjának van energiája valamilyen sportot játszani.

– Sajnálatos – felelte Geoff, azzal Iainre nézett. – És te? – Nem tudok – válaszolta skótos akcentussal. – Szombaton jönnek a nyírók. – Nyírók? – kérdeztem. – Aha. A birkanyírók. Az összes gazdaságba el kell jutniuk a környéken, nagyon szoros határidőik vannak. – Ezek szerint nem magad nyírod a birkáidat? – Ó, az ég szerelmére, dehogy! – mosolygott. – Nekem nincs tehetségem az ollócsattogtatáshoz. Pocsékul néznének ki szegény birkáim, ha én nyírnám őket. A nyíróim északról jönnek. Fiatalok, nagyon értik a dolgukat. Egyetlen délután elég nekik, hogy megnyírják az egész nyájamat. – Tehát a szombat neked is kiesik – vonta le a következtetést Geoff. Feltűnt, hogy nem volt különösebben lehangolva ettől a két közléstől. – Ez bizony sajnálatos. Ezek szerint csak Julia meg én maradtunk. – Így van – állapította meg Iain, és testvéries pillantással nézett rám. – Csak vigyázz vele, Julia. Lehet, hogy ártalmatlannak tűnik, de a látszat csal. Geoff vigyorgott. – Ez alávaló rágalom. Te is tudod, hogy mindig tökéletes úriemberként viselkedem. – Rendben, Sir. Lenne egy kis időd segíteni nekem, hogy megjavítsam a kerítést a gyümölcsöskert nyugati oldalán, ahogy megígérted? – A francba, el is feledkeztem róla. Azt hiszem, tényleg megígértem. – Meg bizony. Ha estére nem javítom meg, a birkák kimennek az útra, és nekierednek Beckhampton felé – jegyezte meg, majd Geoff pohara felé biccentett. A barátja láthatóan elszomorodott, Iain pedig alig tudta visszafogni a mosolyát. – Idd ki – tanácsolta komoly hangon. Geoff vonakodva megitta a sörét, felállt, teljes 183 centis magasságában nyújtózkodott. – Hölgyeim, sajnos most el kell válnom önöktől – jelentette ki színpadias hangon, majd hozzám fordult: – Köszönöm a társaságodat, hogy velem töltötted a délelőttöt.

– Én köszönöm, hogy körbevezettél a kastélyban – válaszoltam mosolyogva. – Nagyon élveztem. – Igazán szívesen, máskor is. A héten felhívlak, és megbeszéljük, hogy legyen a jövő szombati program. Rendben? – Rendben. Vivien megkönnyebbülten felsóhajtott, miután a férfiak távoztak. – Hát legalább az este végére mosolygott. Mármint Iain. Időnként nagyon át tudja magát adni a hangulatának. Szinte az egész délutánt azon a széken ülve töltötte, ivott, cigizett, és komorabb volt, mint maga az ördög. Reméltem, hogy Geoff bejön, és kizökkenti a búskomorságból. – Jó barátok, ugye? – tűnődtem. Furcsamód nem Geoff és Iain járt az eszemben, hanem egy sötét hajú, sötét szemű férfi almásderes lovon, ahogy egy másik férfit néz, aki kimért léptekkel halad, vállán nehéz úti láda, mintha csak gyerekjáték lenne. „Ő Evan Gilroy. Itt él a faluban, a kastélyban”, hallottam Rachel tiszta hangját. – A lehető legjobb barátok – felelte Vivien lelkesen. – Olyanok, mintha egész életükben ismerték volna egymást. Elgondolkodtam, ujjammal ábrát rajzoltam a poharam szélén a vékony párarétegre. Gondosan válogattam meg érdeklődő szavaimat: – Freda nénikéd… Geoff és Iain miért nevezte… Úgy értem, miért gondolják mindketten, hogy… – Hogy boszorkány? – fejezte be a mondatot helyettem Vivien, ragyogó mosollyal. – Nem tudom. Lehet, hogy tényleg boszorkány. A nagynéném mindig is ilyen furcsa volt. Szinte okkult tulajdonságai vannak. Mindig tudta, ha a fáról estem le, vagy ha olyasmit terveztem tenni, amit nem szabad. Egyszerűen megérzi a dolgokat. – Újra a pultra hajolt, a fejét kissé oldalra hajtotta. – Ezen kívül azonban rendkívüli nő. Olyan földanyatípus, ha érted, mire gondolok. Meg tudja gyógyítani a sebesült állatokat, gyereket tud világra segíteni, mint egy bába, énekesmadarakkal beszélget, és… – ismét mosoly villant – a faluban senkinek nem teremnek nagyobb paradicsomjai, mint neki. Az én fogalmaim szerint a boszorkányság éppen ezt jelenti. Kérsz még egyet? A poharamra néztem, és a fejemet ingattam.

– Köszönöm, nem. Most már tényleg én is hazamegyek. Be kell fejeznem néhány rajzot. A kiadóm idegrohamot kap, ha ezen a héten nem küldök neki valamit, és nem bizonyítom, hogy még mindig keményen dolgozom. Ezt teszi az emberrel a vidéki élet – mondtam, rosszallásom jeléül a vállamat megfeszítve. – Kiszívja az összes energiámat. Vivien bólintott. – Én mondtam. Itt nincs stressz, nincs annyi aggodalom, sürgetés, mint Londonban. Egy ilyen helyen, mint Exbury, soha nem történik semmi. Én ezt nem állítanám, gondoltam néhány perccel később, ahogy lassan haladtam az úton a házam felé, egyre dúsabb sövények és földillatú mezők között. Nem, gondoltam magamban mosolyogva, tényleg nem állítanám, hogy itt soha nem történik semmi. Egy birka, valószínűleg Iain nyájának elkóborolt egyede tévedt az útra, és szorgalmasan falta egy fiatal cserje hajtásait. Ahogy közelebb értem hozzá, fölemelte a fejét, és nyugodt, közönyös tekintettel rám bámult. A Vivien által rajzolt idilli falusi élet tökéletes ábrázolása: tespedt, egyszerű és végtelenül unalmas. – Nem tudsz becsapni – közöltem a birkával. Az elmúlt egy hónapban olyan sok minden történt velem, hogy azt hiszem, akkor sem lepődtem volna meg, ha az állat két lábra áll, és emberi szavakkal szól hozzám. De nem szólt. Csak legelt tovább, a birkák üres tekintetével szemlélt, pontosan úgy, mintha nagyon ostobának tartott volna engem. Másnap egész nap esett. Kitartó, nyomasztó eső volt, nagy cseppekben hullott kis műtermem üvegablakára. Hálás voltam ezért, legalább semmi nem vonta el figyelmemet a munkáról; nem fújt a tavaszi virágok illatát hozó lágy szellő, énekesmadarak dala sem csábított a szabadba. Csak az eső volt, a sötétszürke ég, és a szilaj szél, ami az ablaktáblákat zörgette és a fák ágait rázta. Vacsoraidőre befejeztem a koreai népmese rajzainak kifestését; vastag lapokon vízfestékfoltok kaleidoszkópja virított. Fájón görcsölő kézzel mostam el az ecsetjeimet, majd lementem a konyhába elfogyasztani hideg sültből és sajtból álló vacsorámat. Aztán teásbögrémmel a könyvtárszobába vonultam, és elhelyezkedtem a

bőr karosszékben. Nyugalmas, olvasós estére készültem. A nyomozó még meg sem találta a hullát, már elaludtam. Hajnal előtt ébredtem. A nyakam megmerevedett, és azt a szinte fájdalmas hideget éreztem, ami a napkeltét megelőzi. Kint az ég még sötét volt, a keletre néző ablakok a saját képemet tükrözték vissza hátborzongatóan titokzatosan a szék melletti kis olvasólámpa fényében. A teásbögrém üresen állt mellettem a kisasztalon. Fogtam, felálltam, és elindultam a konyhába. Egy friss adag tea melegére vágtam. Leültem, hideg kezemet a gőzölgő bögrére simítva a házam csendjét hallgattam, amikor eszembe jutott a gondolat. Szombat óta aggasztott a tény, hogy képtelen vagyok befolyásolni a velem történteket, lényegében bárhol és bármikor visszazuhanhatok az időben, úgy járok-kelek a faluban, hogy mindenki lát, de senki nem tudja, mi történik velem. Az ilyen múltfelidéződések teljesen véletlenszerűen, minden figyelmeztetés nélkül jöttek, nem adtak esélyt, hogy felkészüljek rájuk. De mi van akkor, ha mégis van mód arra, hogy felkészüljek? Mi van akkor, ha megtalálom a módját, hogy én magam váltsam ki ezeket a múltfelidéződéseket, amikor csak akarom? És esetleg azt is el tudom érni, hogy ne jelentkezzenek, amikor nem akarok ilyesmit átélni? Ha valóban emlékekről van szó… az én emlékeimről,… amelyeket a tudatom hív elő, akkor léteznie kell valamilyen módszernek arra, hogy akaratlagosan is „emlékezzem”. Egy próbát legalábbis megér, biztattam magamat. És az, hogy itt vagyok egyedül ezen a hajnali órán, tökéletes alkalom a kísérletezésre. A házam biztonságában vagyok, a nem teljes ébrenlét bátorsága hajt, ráadásul ha közben elhagynám a házat, legalább teljesen fel vagyok öltözve. Kopott kék farmer van rajtam, gyűrött blúz, amiben festettem. Az öltözékem teljesen elfogadható. Amúgy meg hosszú órákig senki nem kel még fel a faluban. Így győztem meg magamat tervem észszerűségéről, majd hosszú percekig gyertyát keresgéltem a rendetlen szekrényekben. Olvastam valahol, hogy az önhipnózishoz elengedhetetlen a gyertyafény. Végül találtam egy gyertyacsonkot az evőeszközös kosárban. Alacsony falú tálkába állítottam, leültem a gondosan

tisztára súrolt faasztal mellé, magam elé tettem a gyertyát, meggyújtottam, és lélegzet-visszafojtva figyeltem. A láng várakozásteljesen lobogott, táncolt a szobában játszó légáramlatokban. Mintha egész világom arra az egy fénypontra összpontosult volna, arra az apró, remegő, megigéző lángra, ami a majdnem sötétben előttem lobogva fényt sugárzott. Csakis ezt a lángot néztem merev tekintettel, koncentrálva, és a tudatom egyetlen gondolatot ismételgetett: Emlékezni akarok. Emlékezni akarok. Újra és újra ez a gondolat dobbant fel bennem, mint Händel Messiás című oratóriumának egyik tétele, kitartóan, monoton célzatossággal. Emlékezni akarok. Vissza akarok menni… Levegő hussant a fülem mellett, a gyertyaláng válaszul meghajolt. – Még nem fejezted be? – kérdezte Rachel csodálkozva. – Már megnyitott a piac, így lemaradunk a legjobb vételekről. Szinte bocsánatkérően rögtön kiittam a kupámat, kis híján félrenyeltem az erős bort. – Bocsáss meg – szabadkoztam. – Csak elgondolkodtam. – Túl sokat gondolkodsz. Ebben a házban ez csak bajba kever – azzal az ajtóból rám mosolygott, majd nehéz köpönyegét a vállára terítette, szőke hajára húzva a kámzsát. – Az eső legalább elállt, tisztul az ég. Hidd el, szép napunk lesz. Én nem húztam a fejemre a kámzsát. Szeretem érezni, ahogy a hajamba fúj a szél, különösen a késő tavaszi eső utáni, tiszta illatú szél. Alig vártam, hogy eltölthessek egy délelőttöt a házon kívül, a nagybátyám befolyásától mentesen. A konyhaajtót kinyitva olyan érzés volt, mintha börtöncellát tártam volna ki. Vidáman követtem Rachelt a hátsó kerten át az útra, amely elvezet bennünket a falutól a piacra, ahol sok ember van, élet és nevetés.

TIZENÖT Wexley Basset mezőváros Exburytől mintegy hat kilométernyire keletre feküdt, a Marlboroughba vezető úton. Nem mi voltunk az egyedüli utazók. Háromszor is elhajtottak mellettünk emberekkel és árukkal megrakott szekerek, és nem sokkal később mi is elhaladtunk egy fiatal fiú mellett, aki egy szelíd barna tehenet és nyájas tekintetű borját vezette. Miután heteket töltöttem magányban, elszigetelve, nagy volt a kísértés, hogy szóba elegyedjem az emberekkel, akikkel az úton találkoztunk, de Rachel példáját követve szótlanul, fejemet lehajtva, csak magam elé nézve lépdeltem az út szélén. Ez volt a legnehezebb: megvárni, amíg az idegenek továbbhaladnak vagy lemaradnak tőlünk, hogy újra fölemelhessem a fejemet, és csodálhassam a bennünket körülvevő gyönyörű tájat. A szabadság érzése új volt, és gyorsan a fejembe szállt. Az eső áztatta vadvirágok illata kiszorította tüdőmből a kétségbeesést, és elfeledtette helyzetem reménytelen bizonytalanságát. Az út nyílegyenes volt, jobbra sík mezők húzódtak, frissen vetett búza kelt, a mezőkön helyenként birkakarámok húzódtak. Balra a Wexley völgye és azon túl a vadászterületek. Racheltől megtudtam, hogy a nagyapám idejében I. Károly király vadászott itt. Romantikus és színes kép volt, és annyira igyekeztem az emlékezetemben rögzíteni, hogy Rachelnek kétszer is szólnia kellett, mire újra figyelni tudtam rá. – Már nincs messze – biztatott. – Látni fogod, amikor felérünk ennek a dombnak a tetejére. Éppen a dombtetőn jártunk, amikor a nap előbújt felhőtakarója alól, és megpillantottam Wexley Basset települést. Emlékeim csak városi piacokról voltak, macskaköves kis terekre szorított londoni vásárok, rekedt hangú árusok, akik a portékáikat kínálták, továbbá a tömeg szüntelen nyomása mindenütt. Kellemes változás volt az élénk csíkos ponyvatetőket látni a piactéri kőkereszt körül. A napfény vidáman ragyogott a vásár felett. Itt is tömeg volt,

de barátságos, vidéki nép; hangjuk tiszta, szavuk egyszerű, a beszédes arcokat a szél és a zord idő színezte vörösre. – Nos, mit gondolsz? – kérdezte Rachel. Csak bámulni tudtam, mint egy gyerek, mire Rachel kellemes, csengő hangján fölnevetett, kézen fogott, és bevezetett a tömegbe. Lökdöstek bennünket, belénk ütköztek, de egyáltalán nem zavart, és legnagyobb csodálkozásomra én is fölnevettem. Szél lengette a hajamat, a nap melengette az arcomat, és hirtelen úgy éreztem, végre élek, és élni jó. – Csodálatos! – kiáltottam Rachelnek, de hangomat elnyelte a hangok tengere. Egy darabig mentünk még a tömegben, aztán felém fordult. Arca kipirult az izgalomtól. – Gyere, látnod kell a komédiásokat! A tér egyik sarkán nagyobb tömeg gyülekezett, Rachel egyenesen feléjük tartott. Amikor odaértünk, Rachel kedvesen rámosolygott az egyik magas férfira, aki oldalt lépett, és megengedte, hogy elé álljunk, ahonnan jól láttuk a történéseket. A komédiások nyolcán voltak, furcsa, a szivárvány minden színében pompázó ruhákban mozogtak. Egyikük, egy körülbelül tizennégy éves fiú magas, csengő hangon prológust adott elő. – Reméltem, hogy itt lesznek – súgta izgatottan Rachel. – Gyakran jönnek vásárnapokon szórakoztatni a közönséget. A fiatal fiú befejezte a felvezetőt, a nézők nagy várakozással hallgattak el. Rövid színdarab volt, mindössze néhány perces, de nagyon jól adták elő. Egy férfi lépett elő tiszta feketében, mellkasán széles szalag, rajta a „Parlament” szó. Hosszan beszélt az angol nemzet kárhozatra vezető erkölcsi állapotáról, mégpedig olyan gúnyos beszédfordulatokkal és kétértelmű szavakkal, amelyekből világosan kitűnt, hogy magát gúnyolja, és a nézők hangosan nevettek az ostobaságán. Aztán egyenként jöttek a szereplők: maga Oliver Cromwell, majd egy puritán katona, egy kéjsóvár prédikátor, és ők hárman általános siránkozásba kezdtek. Olyan gonosz tervet szőttek, hogy a közönség heves tiltakozásokkal és bekiabálásokkal reagált.

Színre lépett egy angyal, szomorúan, a háttérből figyelt, aztán odament „Parlamenthez”, megérintette, mire a sötét puritán ruhák lehulltak róla, és megjelent az új, fehérben és aranyban pompázó Parlament. Az embereket képviselő színész vörös ruhában, kardot lengetve csatlakozott ehhez az új, szent parlamenthez. Egyesült erővel szálltak szembe az ördögi összeesküvőkkel, és legyőzték őket. Az egybegyűlt nézősereg olyan éljenzést hallatott, amikor a jó Károly király megtestesítője megjelent, és a koronáját követelte, hogy talán a koronázás napján sem volt ilyen nagy üdvrivalgás. Mindenki tapsolt, és valóságos pénzesőt zúdítottak a színészekre, amikor a színdarab véget ért. – Jó előadás volt – jegyeztem meg Rachelnek, amikor elhúzódtunk a tömegtől. – Valóban jó volt… A nagybátyád viszont ezt nem így gondolná. – Miért? Rachel rám nézett, és mintha gondolkodott volna, hogy kimondjon-e valamit, de inkább mást mondott. – Nézd, ott egy narancsárus. Megeszünk egy narancsot? Van megtakarított pénzem. Pénzem nekem is volt, néhány összegyűjtött penny, amit a ruhám bélésébe rejtettem, de hagytam, hogy Rachel vegye meg a narancsot, amit gondosan kettéosztottunk, és élveztük a lédús gyümölcshúst és a héj erotikus aromáját, ami megmaradt az ujjunkon jóval azután is, hogy a gyümölcsöt megettük. – Most pedig veszek egy libát és egy marhaszegyet Carolinenak – idézte fel Rachel az utasítást, amit a vásárba induláskor kaptunk. – A hentesek az út túloldalán árulnak. Tétovázva inkább hátramaradtam. – Ha nem bánod, egy kicsit körülnéznék. Az igazság az volt, hogy viszolyogtam a hentespultokat körüllengő szagtól, és sosem bírtam szerencsétlen levágott állatok látványát. Rachelnek mintha nem is lett volna ellenére a vonakodásom. – Tégy, ahogy akarsz – mondta a vállat vonva. – Ha végeztem a bevásárlással, megkereslek. Enyhe bűntudat tört rám. – Szükséged van a segítségemre? A húst vinni esetleg…?

– Dehogy! – nevetett. – Általában egyedül jövök a piacra. Menj, érezd jól magad. A hazaúton majd kiveheted a részed a cipekedésből. Nem volt nehéz jól érezni magamat, csodák, csecsebecsék és egyéb bámulatos dolgok vettek körül: egészségfokozó pezsdítőszerek, francia selymek és flamand csipkék, a rogyásig rakott szekerekről a macskakövekre potyogó almák és citromok, szárított halak, bádogkürtök, favödrök és finom ékszerek. Szinte eksztázisban léptem egyik strandtól a másikig, megálltam a sokadalom szélén, hallgattam, ahogy az árus kikiáltja, milyen áruja van, és néztem, ahogy egy másik kalmár sötét faggyúfoltot vesz ki fehér lenvászonból valami varázslatos folyadékkal. Az egyik standnál gyönyörű, míves karkötő keltette fel a figyelmemet, és megálltam megcsodálni. Csillogó, aranyozott darab volt, különös paradicsommadarak egymás után fűzve, a szemük kék üveg, és úgy csillogott, akár a királyi ékszerek. Vágyódva néztem a karkötőt, ujjaimmal végigsimítottam a finom mívű madarakat. A pénzem mintha türelmetlenül csörgött volna a rejtekhelyén. A kereskedő megérezhette a gyengeségemet, óvatosan közelebb lépett. – Ez igazi minőség, kisasszony – mondta, szavait behízelgő mosollyal hangsúlyozva. – Éppen ilyeneket viselnek manapság az udvar finom hölgyei. Mindössze tíz shilling. Tíz shilling! Vonakodva húztam vissza a kezemet. A zsebemben hat penny volt, és nem remélhettem, hogy a karkötő árát olyan nagyon lealkudhatom. Csalódottságom azonban csupán egy pillanatig tartott, mert amint elfordultam az ékszeresstandtól, tekintetem a könyvárus kordéjára esett, amit a vásártér szélére, az árnyékba állítottak. Szívem örömmel dobbant. Arra gondoltam, milyen jó lenne újra könyvet fogni a kezembe, sima, ropogós lapokat tapintani, érezni a papír és az olajozott bőrkötés finom illatát. Londoni házunk tele volt könyvekkel. Minden komód, minden polc könyvek súlyától roskadozott. A nagybátyám házában azonban csak egy nagy és nehéz, impozáns Biblia volt. Annyira megörültem a sok könyv láttán, hogy alig figyeltem magára a könyvárusra és arra a szótlan férfira, aki a kordéra támaszkodott, és pipázva figyelte, ahogy a címeket tanulmányozom.

Számos könyv volt, amit szerettem volna megvenni, végül azonban Newcastle híres hercegnője, Margaret Cavendish A természet csodái élethű ceruzarajzokkal című könyvét választottam. Nem új kötet volt, de apám olvasta, és elismerően szólt róla. És ami a legjobb, csak négy pennybe került. – Jó választás – jegyezte meg a könyvárus mosolyogva. – Feltéve ha nem hagyja, hogy romantikus ábrándok csavarják el a fejét, kisasszony. A lady nagyon különleges és csodálatra méltó egyéniség, de azt hiszem, nem kellene utánozni. Viszonoztam a mosolyát. – Megfontolom bölcs tanácsát, uram – ígértem. Egészen biztos voltam abban, hogy sosem fog el a kísértés az iránt, hogy Newcastle hercegnőjének extravagáns öltözködési és életstílusát követni akarjam. Átnyújtottam az árusnak a könyv árát, de ő a fejét ingatta, és egy pici, folyadékkal teli edényt tolt elém. Erős, maró szag csapta meg az orromat. – Óvintézkedés az átkozott pestis ellen – magyarázta. – Lehet, hogy te nem Londonból való vagy, gyermekem, de ki a megmondhatója annak, hogy a pénzed nem járt pestises londoniak kezében? Remegő ujjakkal dobtam az ecetbe a négy pennyt. Egészen bizonyos voltam afelől, hogy lesütött szememből kiolvasta a bűntudatot. Szerzeményemet felkapva sietősen távoztam a kordétól, és csak akkor lassítottam le a lépteimet, amikor újra belevesztem a tömeg névtelenségébe. Mintha teljesen elhagyott volna a tájékozódási képességem; azon kaptam magam, hogy céltalanul bolyongok, sem Rachelt, sem a henteseket nem találom. Úgy tűnt, végtelenül járom körbe és körbe a vásárteret. Amikor egy helyen megálltam pihenni egy kicsit, egy hatalmas almásderes csődörrel találtam magam szemben, ami furcsán ismerősnek tűnt. Az állatot falba rögzített vasgyűrűhöz kötötték. Nyugodtan állt, nagy, fényes szemével, enyhe kíváncsisággal nézett le rám. – Ó! Önkéntelenül felsóhajtottam. Mindig is nagyon szerettem a lovakat. Kisgyerekként sem mutattam félelmet irántuk, és az a

nagyon nyugtalanító szokásom alakult ki, hogy kifutottam az útra, és próbáltam megsimogatni a London utcáit ellepő igás- és kocsislovakat. Most sem féltem, közelebb léptem a fölém magasodó csődörhöz, puhatolózón nyújtottam felé a kezemet. – Ó – sóhajtottam fel újra –, milyen gyönyörű vagy! Ne félj, nem bántalak. A széles orrlukak megmoccantak, a ló óvatosan szagolgatott. – Szépségem, gyönyörűségem – folytattam azon a hangon, amin az ember csak kisgyerekekkel és állatokkal beszél. – Ne félj! Csak meg akarlak simogatni! Kezemet a ló elé tartottam, gyengéden megérintettem, a következő pillanatban pedig éreztem, hogy a csődör megnyugszik, a pofáját simogató kezemhez dörzsöli. Diadalmasan fölnevettem, és előrehajoltam, hogy megcsókoljam a ló felém nyomuló orrát. Tenyeremet végighúztam szépen ívelő, izmos nyakán. A közvetlenül mögöttem megszólaló férfihangtól viszont megrémültem. – Önnek, úgy tűnik, nem kedves az élete, kisasszony – jegyezte meg komoran. – A lovam rossz természetű ördögfajzat, a vonzalma gyakran hamis. – Ugyan! Nagyon szeretetre méltó állat – feleltem, azzal megfordultam, és egyenesen Richard de Mornay szemébe néztem. Ami azt illeti, meglehetősen fölfelé kellett néznem. A földön magasabbnak tűnt, mint lóháton. A fejem teteje a válláig is alig ért. Gáláns gesztussal megemelte a kalapját, és mélyen meghajolt előttem. A tekintete vidám volt. – Tehát ismét összetalálkoztunk. – Uram – jeleztem, hogy én is felismertem, és válaszul fejet hajtottam előtte. Ahogy fölegyenesedett és hátravetette a haját, megcsillant rajta a napfény. Ilyen közelről nézve sokkal fiatalabbnak tűnt, mint gondoltam. Egészen biztosan nem volt tizenöt évvel idősebb nálam, harmincöt évesnél nem lehetett több. – Gratulálok, hogy elnyerte Navarra bizalmát – biccentett a ló felé. – Navarra? Ez a neve? – kérdeztem, és megsimogattam az állat selymes szőrű, izmos pofáját. – Nagyon szép név.

Richard de Mornay vállat vont, azzal ellépett mellettem, és egy kis csomagot tett bőr nyeregtáskájába. – Nincs érzékem a nevekhez. Azért lett Navarra, mert ott vettem. Navarrában. Elvesztette Rachelt, vagy egyszerűen elege lett a piac forgatagából? Óvatosan pislogtam. – Honnan tudja, hogy Rachellel vagyok? – Láttam magukat korábban. Nehéz nem észrevenni két szőke hajú szépséget egy ilyen helyen. Ekkor teljesen szokatlan dolgot tett. A keze megmozdult, és megérintette a karomat csukló fölött. Ujjainak melege áthatolt blúzom ujjának egyszerű vászonanyagán. – Meg kellett volna vennie a karkötőt – szólt elgondolkodva. – A kövek illenek a szeme színéhez. A büszkeségem nem engedte, hogy közöljem, az a csecsebecse túl drága a számomra. Egy lépést hátráltam, hogy lehulljon rólam a keze. Nem látszott rajta sértődöttség. – Inkább ezt vettem meg – mutattam fel a könyvet. – Ezek szerint tud olvasni. – Apám írnok volt. Jegyző. Az írástudatlanságot megbocsáthatatlan bűnnek tartotta. – Szerencsés volt, kisasszony. Nem hiszem, hogy a bácsikája otthonában sok olvasnivalót találna. Önkéntelenül elmosolyodtam. – Sőt nagyon keveset. – Akkor el kell látogatnia hozzám a kastélyba. Kitűnő könyvtáram van. Szívesen kölcsönadom bármelyik kötetemet. Amelyiket csak szeretné. – Egy pillanatra a hátam mögé nézett, tekintetével gyorsan végigpásztázta a piacteret. – Ott van Rachel! Megfordultam, abba az irányba néztem, amerre Richard de Mornay is, és megláttam Rachelt egy férfi társaságában. Magas férfi volt, széles vállú, határozott nézésű. Még egy pillantást vetettem rá, és hirtelen eszembe jutott, honnan ismerős. – Az ott Evan Gilroy? – kérdeztem. – Igen – felelte Richard de Mornay, és furcsán nézett rám. – Nem is tudtam, hogy már találkoztak.

– Nem találkoztunk. Az ablakomból láttam, amikor felhozta az úti ládámat a faluból. Később Rachel említette a nevét. Ön és Mr. Gilroy barátok. Nem kérdés volt, de úgy válaszolt rá: – Igen, barátok vagyunk. Az ön Rachele jó kezekben van. Ehhez igen kevés kétség férhet, gondoltam elkomorulva, és figyeltem, ahogy Evan Gilroy számos csomagot nyújt át Rachelnek, és lehajolva súg neki valamit. Akármi is volt, amit súgott, Rachel halovány arca elpirult, és ahogy a férfi elfordult, és elindult felénk, Rachel leplezetlenül vágyódó tekintettel nézett utána. Rachel nem látott engem, mert árnyas szegleten álltam az almásderes csődör mellett. Önkéntelenül megkönnyebbülten sóhajtottam fel. – Evan – intette magához a barátját Richard de Mornay. – Bemutatom Farr kisasszonyt. Nemrégiben költözött Greywethersbe. Evan Gilroy megemelte a kalapját, amikor odaért hozzánk. Szürke szemével rám nézett, őszinte elismerését egyáltalán nem éreztem kellemetlennek. Viszonoztam a mosolyát. – Azt hiszem, már segített nekem, uram, amiért nagyon hálás vagyok. – Úgy érti, hogy felvittem a ládáját? Biztosíthatom, hogy ez sem fáradság, sem nagy segítség nem volt. Továbbá Richardnak kell köszönetet mondania, ő kért meg rá… – Mennünk kell – vágott a barátja szavába Richard de Mornay, és sötét pillantást vetett rá, amit könnyen hatástalanított Evan Gilroy őszinte mosolya. – Keresd meg a lovadat, Evan! – A következő sorban van – felelte ő, és még egyszer biccentett felém, majd elindult. – Örülök, hogy megismerhettem, kisasszony. Richard de Mornay nyeregbe lendült, szorosan fogta a kantárt, és megfordította úgy, hogy fényes csizmája és kengyele alig néhány ujjnyira volt az arcomtól. – Ne felejtse, hogy feltétlenül el kell jönnie megnézni a könyvtáramat. Csak a nyakamat hátrahajtva tudtam felnézni rá. – Nagyon sajnálom, de nem tehetem. – Megkérdezhetem az okát? – A nagybátyám megtiltotta, hogy szóba álljak önnel.

Egy hosszú pillanatig lenézett rám, elgondolkodott, a szeme összeszűkült. – Ez furcsa – jegyezte meg halkan. – Nem feltételeztem volna önről, hogy gyáva. Mielőtt esélyem lett volna válaszolni, a kantárt a ló nyakához érintette, és már ott sem volt. Másodszor hagyott ott úgy, hogy zavartan néztem utána, és rendkívül ostobának éreztem magam. – Mariana – szólított Rachel a szemközti utcáról, én pedig lassan odamentem hozzá. – Azt hittem, eltévedtél – mondta, azzal egy darab becsomagolt marhahúst adott a kezembe, a saját csomagjait pedig jobb súlyelosztásban rendezte el. – Megtaláltad, amit kerestél? – Vettem egy könyvet – mutattam. Rachel összevonta a szemöldökét. – Ezt el kell rejtened Jabez elől – mondta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Fölöttébb rossz véleménnyel van azokról a nőkről, akik kedvtelésből olvasnak. Kezdtem azt gondolni, hogy a nagybátyám fölöttébb rossz véleménnyel van mindenkiről, aki kedvtelésből tesz valamit, a gondolatomnak azonban nem adtam hangot. Az ajkamba haraptam, és még erősebben öleltem magamhoz a könyvet. Szótlanul indultunk el a jó másfél kilométeres útra. Mindketten elmerültünk saját gondolatainkba. A nagy húsdarab minden lépéssel nehezebbnek tűnt, és egyre kevésbé volt rajta fogás. Már megtettük az út felét, amikor majdnem elejtettem. – Kár, hogy Evan Gilroy nem volt annyira lovagias, hogy ezt az átkozott holmit hazavitte volna nekünk – jegyeztem meg szomorúan Rachelnek, és erősen küszködtem, hogy jobb fogással elbírjam a terhet. Rachel riadtan felkapta a fejét, szeme tágra nyílt az ijedtségtől. – Te láttál minket? Bólintottam. Meglepődtem és meghatódtam a zavarától. – Jóképű férfi, Rachel. Lehajtotta a fejét, nem nézett a szemembe. – El vagyok jegyezve – szólt halkan, szomorúan. – Exbury királyi megbízottja, Elias Webb menyasszonya vagyok.

Találkoztam már a királyi megbízottal. Komor férfi, zord és humortalan; állandó sötét hangulata kiválóan illik sötét ruházatához. – Ó, Rachel! Képtelen voltam magamban tartan i a döbbenetemet. Szenvedélytelen léptekkel haladt tovább. – A nagybátyád barátja és becsületes ember. Nyár végén házasodunk össze. Egy szót sem szóltam. Eltelt egy perc, altkor újra rám nézett, a tekintete szinte könyörgött. – Tudod, nem illendő, ha valaki akárcsak meglátna Evan Gilroy mellett. Nem beszélhetek vele. Soha nem is tennék ilyet. Megszorítottam a kezét. – Nem láttam semmit. Feszült arca mosolyba lágyult, és láttam, hogy nefelejcskék szeme újra csillog. – Én sem láttam semmit – jött titokzatos válasza. Nem szóltunk egymáshoz többet, amíg el nem értünk Exburybe, a magányos, szürke házhoz. Caroline néni a konyhában volt, amikor megérkeztünk, a kis Johnt szoptatta a kandalló mellett. Nagyon bánatosnak és kimerültnek tűnt, a szeme vöröslött. – Jabez elment Salisburybe egy időre – közölte tompa hangon. – Valami dolga van ott. Ez nem volt rossz hír. Caroline sápadt és gyenge volt, de elég jó természetű asszony, és önkéntelenül úgy éreztem, hogy idővel barátok lehetnénk. Sokkal idősebbnek tűnt nálam, de gyanítottam, hogy alig pár év lehet közöttünk. Nyomorúságos életének terhe alatt a haja már őszült. Rámosolyogtam, de nem viszonozta. – Egy férfi jött a házhoz – fordult felém. Semmi érdeklődés, semmi szín nem volt a hangjában. – Szolga a kastélyból. Csomagot hagyott itt neked. Azt mondta, elejtetted a vásárban. Ott van az asztalon – mutatott az asztal felé óvatosan, hogy meg ne zavarja a szoptatásban a gyermekét. Az asztalra pillantottam. Kicsi, lapos csomag volt élénk színű papírban, színes fonallal átkötve. Őszintén csodálkoztam azon, hogy valaki csomagot szánt nekem, amit én a vásárban nyilvánvalóan

nem ejtettem el, de nem akartam, hogy Rachel nővére megsejtse, mit érzek. – Ó, milyen csodálatos! – kiáltottam fel élénk örömmel. – Már azt hittem, örökre elvesztettem. Köszönöm, Caroline. A nagynéném arcán egyetlen rövid pillanatig kíváncsiság rebbent, a másik kezemben tartott könyvre pillantott, felvonta a szemöldökét, de szó nélkül hagyta. Megkönnyebbülésemre Rachel sem szólalt meg. Nem sokkal később, emeleti szobám magányában ágyamra tettem és óvatosan bontogatni kezdtem a csomagot. A szívem erősen vert az izgatott várakozástól. Még a papír felét sem távolítottam el, éreztem, tudtam, mit rejt a csomag. Mégsem voltam felkészülve a gyönyörű karkötő látványára. Az egymáshoz fűzött, kék szemű, aranyló paradicsommadarak az egyszerű háziszőttes takaróra simultak.

TIZENHAT – Julia… Egész testemben remegtem, legalábbis úgy éreztem, mintha csillapíthatatlanul reszketnék. Talán a helyiség miatt. A falak egyáltalán nem tűntek szilárdnak; csillámlottak és táncoltak, mintha a kissé elmozduló napfényt ezernyi lengő prizma tükrözné vissza. – Julia… – szólalt meg ismét a hang. Lassan, nagy erőfeszítéssel fordítottam felé a fejemet. Először semmi mást nem láttam, csak hálószobám nyitott ajtaját és egy furcsa, formátlan szürke valamit, amitől nem láttam ki a folyosóra. A szürke, alaktalan valami terjedelmesebb lett, bárányfelhőként sodródott felém, és egyre élesebb tónusú férfihangon szólt hozzám: – Julia! Első gondolatom az volt, hogy ez nem az én nevem, aztán arra gondoltam, hogy ezt a hangot ismerem, és ekkor eszembe jutott: Ó, ez Tommy! És valóban, a bátyám magasodott fölém, és az arckifejezése ugyanolyan volt, mint apánké, amikor azt feltételezte, hogy valamelyikünk megbetegedett. Döbbenet és aggodalom vegyült szomorú tehetetlenséggel. Szinte automatikusan válaszoltam: – Jól vagyok, Tom. Tényleg semmi bajom. Aztán néhány pillanattal később, amikor a valóság jobban megtapadt a tudatomban, erősebb hangon szólaltam meg: – Az ég szerelmére, mit keresel te itt?! Úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kérdést, és továbbra is csak bámult, de tekintetében már inkább csodálkozás, mint aggodalom volt. – Nem itt voltál – állapította meg feszült hangon. – Ugye nem itt voltál, hanem valahol másutt? Valaki más voltál. Továbbra is a padlón térdeltem. Merev izmokkal álltam fel, az ízületeim tiltakoztak. Szótlanul bólintottam.

Semmi kétségem nem volt afelől, hogy mi történhetett. Nyirkos volt a hajam, amikor kisimítottam a homlokomból, sár volt a cipőmön meg a padlón, amikor a műtermemen áthaladtam. A kezem vöröslött a hidegtől, értetlenül néztem le rá, mintha meglepődtem volna, hogy az én testemhez tartozik. – Istenem – súgta Tom, szemét egy pillanatra sem véve le rólam. Amióta Oxfordban végzett, ez az első alkalom, hogy ezt hallottam tőle. A fejét oldalra hajtotta, a szeme összeszűkült. – Van brandy a házban? – Tessék? – Nem értettem, mit akar, a karórámra néztem. – Tom, még fél tizenegy sincs. Nem gondolod, hogy egy kissé korai inni? Különösen egy egyházi személynek. A bátyám fesztelen, kissé kaján mosollyal válaszolt: – Biztos vagyok benne, hogy az adott körülményeket tekintve Isten azt is megbocsátaná nekem, ha egy egész hordó brandyt meginnék. De nem nekem lesz. Neked van szükséged brandyre, édes húgom. Átkozott rosszul nézel ki. – Lelkészeknek nem illik az „átkozott” szót használniuk – emlékeztettem rezzenéstelen arccal. – Akkor nagy szerencse, hogy a püspök úr nincs itt, és nem hallja – felelte Tom, azzal karon ragadott, kivezetett a műteremből az emeleti folyosóra, és a lépcső felé fordított. – Egy csepp brandy nem sok, annyi sincs a házban – feleltem megadóan. – De azt hiszem, van egy kis Grand Marnier a tűzhely fölötti faliszekrényben. – Remek. Az is megteszi. Meglehetősen nehezen lépkedtem a lépcsőn, a lábam furcsán merev volt, és ez az állapot igencsak aggasztott, míg rá nem jöttem, hogy Mariana Farr kisasszonyként jó tizenkét kilométert gyalogolhattam aznap délelőtt. Tom leültetett a konyhaasztalhoz, megkereste a likőrt, és nagy adagot töltött egy öblös pohárba. Az ital melegséggel árasztotta el a bensőmet, a bőröm hirtelen kipirult, és ujjaim hegyéről azonnal eltűnt a zsibbadás. Még egyet kortyoltam. Tom kisimította a homlokomból a szemembe hulló nedves haj tincseket. Fölemeltem a fejemet, és ránéztem a bátyámra.

– Még mindig nem árultad el, mit keresel itt – emlékeztettem. A válasz egyszerű volt: – Látogatóba jöttem. Ma nem volt semmi fontos tennivalóm, ezért a segédlelkészemre bíztam a lelkészi hivatalt, autóba ültem, és átjöttem hozzád. Gondoltam, megnézem, hogy vagy. No meg át akartam adni neked ezt – tette hozzá, az asztalon közöttünk heverő vastag papírkötegre pillantva. A köteg tetején lévő cikk alapján egyértelmű volt, hogy ez az az információhalmaz, amit Tom könyvtárosa előbányászott nekünk. Tom most úgy nézett a papírokra, mintha azoknak már semmi jelentőségük nem lenne, mintha fölöslegesek lennének azok után, amiknek az imént tanúja volt. – Akárhogy is – folytatta –, amikor megérkeztem, a hátsó ajtót tárva-nyitva találtam, a házat, legalábbis a földszintet pedig teljesen kihaltnak. Többször szóltam, de nem jött válasz, ezért felmentem megnézni, nem vagy-e a szobádban. Az ágyad vetetlen volt, ami vagy azt jelentette, hogy korán felkeltél, és már bevetetted – jegyezte meg, de a tekintetéből láttam, hogy ezt a lehetőséget egyszerűen a lehetetlennel tartja egyenlőnek –, vagy egyáltalán nem aludtál a szobádban. Erre aggódni kezdtem, és lejöttem ide gondolkodni, mit tegyek. Ekkor láttam, hogy keringőléptekkel sétálsz be a hátsó ajtón, hogy bámulsz magad elé, mint egy birka, csurom latyak vagy, és a ruhádról, hajadról a padlóra csöpög a víz. – Mondtam valamit? – Nem – felelte a fejét ingatva. – Csak megálltál egy pillanatra az ajtó mellett, aztán elhaladtál mellettem felfelé a lépcsőn, és a műtermedbe igyekeztél. Azt hiszem, megvárhattam volna, hogy magadtól kigyere, de attól tartok, bepánikoltam. Valami fontosat zavartam meg? A gyönyörű karkötőre gondoltam, és szinte újra éreztem, ahogy a kezemben csilingel, miközben hallottam Richard de Mornay hangját: „Meg kellett volna vennie azt a karkötőt.” A csuklómat fogta a piacon. Az én csuklómat. Mariana csuklóját. Homlokomhoz emeltem a kezemet, és behunytam a szememet. – Nem. Nem történt semmi fontos – válaszoltam, de a csalódottság kihallatszott a hangomból, és arra gondoltam, vajon Tommy is kihallotta-e.

– Szerencséd, hogy fel voltál öltözve, amikor ez történt – jegyezte meg nedves, gyűrött blúzomat és farmeremet nézve. – Kicsit furcsa látvány lettél volna, ha hálóköntösben és papucsban látnak a mezőn bóklászni. Elmosolyodtam. – Ó, arról gondoskodom, hogy fel legyek öltözve. Csak azt nem akartam megengedni magamnak, hogy ajtókat is képes legyek kinyitni. – Azt hiszem, ezt nem egészen értem. – Ezt most elterveztem, Tommy – feleltem, és nem tudtam megelőzni, hogy egy kis büszkeség ne hallatsszon ki a hangomból. – Tudod, ez afféle kísérlet volt. Tudni akartam, hogy én magam is előidézhetem-e, akkor és ahol én akarom. – És? – És nyilvánvalóan működött, de nem egészen úgy sikerült, mint reméltem. Úgy gondoltam, a ház négy fala között maradok. Tom hátranézett a konyhaajtóra, ami még mindig félig nyitva volt, és a késő májusi hajnal illatos, üde nyirkossága áradt be rajta. – Mariana kinyitotta az ajtót… Értem. Ez, gondolom, nem ugyanaz a zár, ami a tizenhetedik században volt az ajtón. Kíváncsi tekintettel szemléltem a nehéz zárszerkezetet. – Nem, de ugyanazon a helyen van, és a szerkezet is hasonló. Csak fel kell emelni ezt a kallantyút, és kinyílik az ajtó. – Értem – jegyezte meg elkomorulva. – Korhű darab. Nulla védelem. Egy jó hevederzár kell neked. Ma délután meg is vehetjük, és saját kezűleg szerelem fel. – Mintha a költöztetőt hallanám – mondtam a homlokomat ráncolva. – Szerinte is új zárakat kell felszerelnem. – Okos ember. – Túl sokat aggódsz, Tom. Errefelé senki nem zárja az ajtaját, nagyon biztonságos vidék. Ráadásul mi van akkor, ha megint visszatérek a múltba, és megpróbálom kinyitni a bezárt ajtót, de nem sikerül? Bajom eshet. – Már hogy eshetne bajod? Akkor és ott szerintem egyszerűen véget érne az időutazás. Mariana a múltban kinyitná az ajtót, és kilibbenne valahova, de te bent maradnál – jelentette ki, és újra

ázott, zilált ruháimat nézegette kíváncsian. – Egyébként ma reggel hova vitt? Kiittam az italomat, a poharat határozott mozdulattal az asztalra tettem, és felálltam. – Gyere, megmutatom. – Tessék? Most? – Csodálkozva nézett a konyhaablak felé. – Ott? Megint eleredt, nem túl sűrűn, de folyamatosan, és hallani lehetett, ahogy a víz csatornákon csobog lefelé. A hátsó ajtó előtt sáros pocsolya képződött. – Arra gondoltam, hogy mehetnénk kocsival – magyaráztam. – Ma reggel már sétáltam egyet az esőben. Ázott blúzom ujját mutattam fel bizonyítékul. Tom elmosolyodott. – Rendben. Bocsáss meg, erre nem gondoltam. Nem akarsz előbb átöltözni? Végignéztem magamon. – Azt hiszem, tényleg jobb lenne száraz ruhát felvenni. Várj egy pillanatig. Rögtön jövök. Nem tartott öt percig az átöltözés. Száraz farmert, vörös pulóvert vettem fel, belebújtam kissé viseltes anorákomba, és kimentem a bátyámhoz az istállóból átalakított garázsba. – Merre menjünk? – kérdezte Tom, miközben kitolatott. – A bejárónál fordulj balra, az útkereszteződésnél jobbra, és hajts át a hídon. Tom engedelmesen, szó nélkül követte az utasításaimat, a sportos Forddal áthaladt a kis hídon, letért a főútról egy keskenyebb, járatlan útra. – „A régi marlboroughi út” – olvasta az útjelző táblán. – Erre jöttél? Bólintottam. – Igen, azt hiszem. Néhány perc múlva már teljesen biztos voltam benne, ahogy megritkultak a fák, és baloldalt megjelentek Wexley Chase szép lankái. A kövezett utat eső mosta. Ha erre is jártam, nem hagytam nyomot, az idilli táj azonban élénken élt az emlékezetemben. Persze megváltozott ahhoz képest, amióta legutóbb láttam. Modern házak sorakoztak egymás mellett az út mentén és a

mezőkön, ahol egykoron birkák legeltek. Fák álltak ott, ahol korábban nem, és sík terület ott, ahol egykor erdő nőtt. És mégis, az út olyan ismerős volt, mint gyerekkorom utcái, és ahogy felértünk a dombtetőre, és leereszkedünk Wexley Basset felé, a felismerés izgalma lett úrrá rajtam. Egyszerű kisváros volt. A négyszögletes piactéren néhány üzlet volt, restaurált homlokzatok váltakoztak Viktória korabeli vörös téglás házakkal és a szemnek sokkal kellemetlenebb modern épületekkel. Mint oly sok angol város, ez is különböző építészeti stílusok és ízlések egyvelege volt. Eltűnt a középkori kőkereszt a piactér közepéről, helyén egy szobor állt: komor arcú férfi, öltözéke alapján kétségkívül a múlt század valamelyik higgadt és komoly városatyja. Tommy a szobornál parkolta le az autót, és felém fordult: – Ez elég hosszú séta lehetett – jegyezte meg. – Több mint hat kilométer. Oda is, vissza is legalább egy óra gyaloglás. – Igen, ez lehetséges. Persze nem tűnt olyan hosszúnak, mert volt társaságom. – Miféle társaságod? – Rachel. – Kicsoda? – Rachel – ismételtem, aztán rájöttem, hogy bármilyen ismerősek is nekem ezek az emberek a múltamból, Tomnak semmit nem jelentenek, idegenek egy idegen vidékről. Ezért elmeséltem a bátyámnak, mit tudok Greywethersről: hogy Mariana nagyapjáé volt, tőle a legidősebb fia örökölte, a mindig éber, szigorú és hajthatatlan Jabez Howard. Meséltem neki a gyenge, beesett szemű Caroline nagynénémről és húgáról, Rachelről, aki velük élt, amíg férjhez nem ment, és a sógoromat is említettem neki. Röviden szóltam a kastély lakóiról is, de ekkorra Tom már nem igazán figyelt. Jobban érdekelte az, hogy aznap reggel ide, a piactérre érkeztünk meg. – Szóval te és Rachel ide érkeztetek, erre a térre. És aztán? Mit csináltatok? – Ott álltunk – mutattam a szobor mögé, az újságosstrandra. – Színjátékot néztünk, majd elváltunk. Én körülnéztem a vásárban.

Megálltam néhány standnál, de inkább csak sétáltam, és ott, abban a kis közben kötöttem ki, ami most a teázó és a bank között van. Tom odanézett. – Mit csináltál ott? – Megsimogattam egy lovat. – Utána hazamentél? – Igen. Rachel rám talált, elindultunk együtt, ugyanazon az úton, amerről jöttünk. – Értem. Gyanakvóan néztem rá. – Te azt hiszed, hogy bekattantam, igaz? – Dehogy. Sosem állítottam ilyet… – Ó, hagyd már… – legyintettem, fáradt kezemet a fejemhez emelve. – Ne haragudj. Nem miattad van, Tom… Csak… Nem is tudom… Minden olyan valóságosnak tűnik, amikor ez történik velem, és ha vége, annyira zavart vagyok. Mintha álmodtam volna az egészet… Nem is tudom… Tom hosszan vizslatott, aztán kinyitotta az autó ajtaját. Vidáman szólalt meg: – Nos, egyetlen módja van annak, hogy kiderítsük, valóban itt jártál-e ma reggel. Valaki biztosan látott téged. – Az üzletek még nem is voltak nyitva. – Fogadni mernék, hogy legalább egy nyitva volt – jött a bátyám határozott válasza, és néztem, ahogy átmegy a téren, és belép az újságoshoz. Amikor tíz perccel később kijött, két papírpoharat tartott a kezében, és nagyon elégedettnek tűnt magával. – Kávét? – kérdezte, az egyik poharat a kezembe nyomva, majd beült mellém, és becsukta az ajtót. Nyirkosságot hozott magával. Még mindig szemerkélt az eső, ott csillogott fekete haján és sötétkék kabátján. – Én ezt nem tudom meginni – reklamáltam, a kezemben tartott pohárra nézve. – Ez nem is igazi kávé, Tom. – Kapaszkodj meg – jelentette ki, azzal jó nagy kortyot húzott a poharából, majd így folytatta: – Mint kiderült, valóban jártál itt ma reggel. Az újságárus hölgy látott téged. Vagy legalábbis látott egy „kistermetű, göndör hajú hölgyet”, aki fél nyolc körül itt állt a téren.

Először azt gondolta, hogy a kirakatán nézel befelé, de amikor kiment, hogy megkérdezze, miben segíthet, már nem voltál ott. Még néhányszor látott a téren sétálni. Úgy gondolta, hogy vársz valakire. – És mivel vetted rá, hogy ezt mondja neked? – tudakoltam. – Illetve akarom én ezt tudni? – Semmi különös – felelte Tom vállat vonva. – Pusztán a tudomására hoztam, hogy egy közeli elmegyógyintézet orvosa vagyok, és az egyik betegünk megszökött. Irtó készségesen segített. – Tom! – kiáltottam fel egészen megbotránkozva. – Ezt nem mondhatod komolyan! Tudod, ez egy kis közösség, és gyorsan terjednek a hírek. Ezek után ki sem tehetem a lábam a házból. – Ó, még mindig milyen könnyű felbosszantani téged – jegyezte meg elnéző mosollyal. – Nyugodj meg, csak azt mondtam neki, hogy korábban itt kellett volna találkoznom veled, de gond volt az autómmal, ezért késtem. Megkérdeztem, hogy látott-e téged, erre azt felelte, igen. Erre én megjátszottam, hogy szörnyű bűntudatom van, és kávét vettem. Valószínűleg azt gondolta, eluntad a várakozást, hazamentéi, én pedig úton vagyok kibékíteni téged. Így már rendben? – Igen. – Akkor jó. Csak húzd le a fejedet egy kicsit, amikor az újságos előtt haladunk el. Nem akarom, hogy a derék hölgy azt higgye, nőbolondító szoknyapecér vagyok, aki képes a barátnőjét esőben várakoztatni. Engedelmesen lehúztam a fejemet, miközben megkerültük a piactér közepén álló szobrot, és elindultunk vissza a régi marlboroughi úton Exbury felé. – Szóval – szólaltam meg fölegyenesedve, amikor már kiértünk a városkából –, mivel szeretnéd tölteni Exburyben az időt? Ezt az egész melodrámát nyilván nagyon unalmasnak találod. – Épp ellenkezőleg: módfelett régóta nem volt ilyen izgalmakban részem – felelte Tom széles mosollyal. – De be kell vallanom, a mai napra szóló terveim sokkal földhözragadtabbak voltak. Arra gondoltam, hogy ebédelhetnénk azt itteni fogadóban… – Tessék? A Red Lionban? Bólintott.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy megismerjem néhány új barátodat. Ha másért nem, a kíváncsiság okán. És miután fölszereltem az új hevederzáradat, elvihetnélek egy kicsit Swindonba. Körülnézhetnénk az üzletekben, ha van kedved hozzá, vacsorázhatnánk valami jó helyen, esetleg elmehetnénk moziba. Jártál mostanában moziban? – Nem. – Én sem – sóhajtott. – Már alig emlékszem, milyen. Mit szólsz ehhez a tervhez? – Szerintem mennyei. – Remek. Akkor ezt igyekezzünk betartani. Néhány pillanatnyi csend után Tom hirtelen elkomorult, és felém pislantott. – Julia, gondolkodtam. – Igen? – Ez az előző életedbeli dolog… Nem hiszem, hogy jó ötlet játszani ezzel, előhívni, kiprovokálni. Csodálkozva néztem rá. – A múlt héten még azt mondtad… – Tudom, tudom. De az még azelőtt volt, hogy láttam volna, valójában milyen, amikor ez történik veled. Most viszont, miután megtapasztaltam, megváltozott a véleményem. Csak gondolj bele egy pillanatra… – kérlelt. – Elüthet egy autó az út szélén, vagy ilyesmi. A múlt veszélyes is lehet. Honnan tudod, hogy ez a bizonyos Mariana nevű nő nem akasztotta fel magát, nem fulladt a folyóba bánatában, nem ugrott le egy szikláról? – Exbury környékén nincsenek is sziklák. – Pontosan tudod, mire gondolok. Egyszerűen nem tudunk még eleget erről a jelenségről, és nem hiszem, hogy biztonságos lenne kísérletezgetned. Az is elég rossz, hogy időnként spontán előfordul, nemhogy szándékosan előidézd az ilyen időutazásokat. Elfordítottam a fejemet, az ablakon néztem kifelé, nem válaszoltam. Tom aggódó hangon folytatta: – Julia… Azt akarom, hogy ígérd meg, nem próbálkozol semmi ilyesmivel, amíg egy kicsit többet nem tudunk meg erről a jelenségről, arról, hogy mi történik veled olyankor. Megígéred?

Wexley Chase esőáztatta völgyén túl nagy rajban röppentek fel a madarak, sötét felhőként repültek a kissé elmosódott zöld mezők felett. Elszakítottam tekintetemet a mezőkről, és kedvesen rámosolyogtam a bátyámra. – Igen, Tom, természetesen megígérem.

TIZENHÉT – Szerintem a bátyád egészen kiváló ember – jegyezte meg Vivien. – Egyáltalán nem olyan, mint egy lelkész. Szombat volt, délelőtt fél kilenc. Kihasználtam a ragyogó napsütést és az enyhe időt, a magam amatőr módján megpróbáltam kigyomlálni a galambházi kertet a házam mögött. Vivien a romos kőfalon ült, a lábát lógázva, éppen teát ivott az egyik repedt bögrémből, és figyelte a munkálkodásomat. – Na igen. – Fölegyenesedtem, félredobtam egy maréknyi növényt, amiről reméltem, hogy mind gyom. – Attól tartok, az egyház is hajlik arra, hogy a te véleményeddel értsen egyet. Nem olyan, mint egy lelkész, bár az egyházközsége tagjai rajonganak érte. És tud komoly lenni, ha akar. Szerinted ez egy virág? – kétkedőn néztem egy páfrányszerű apró növényre. – Fogalmam sincs – felelte Vivien. – Semmi érzékem a kerthez. Figyelj, biztos, hogy ezt akarod csinálni? Iain megnyúz, ha kihúzol egy értékes dél-afrikai nem tudom, micsodának a micsodája növényét. Inkább békén hagytam a kérdéses növényt. – Nem félek Iain Sumnertől. Ráadásul nem csinálhat mindent. Az nem lehet, hogy segít a kastély parkjában is, fenntartja a saját kertjét és gondozza a birkáit. Ez egyszerre túl sok. – Gyümölcsöse is van. – Na akkor még inkább – feleltem, és mondandómat hangsúlyozandó újabb, fűcsomónak látszó növényt téptem ki. – Megmentem az idegösszeomlástól. Vivien arca grimaszba rándult. – Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek. Rád még nem zúdított szóáradatot. – Valószínűleg nem lehet rosszabb, mint a bátyám. – Tessék? Az a kedves, kellemes ember, aki ott ült a bárpultomnál, és egész délután mulatságos történeteket mesélt? Ne mondd, hogy hirtelen haragú!

– Kén- és tűzeső – erősítettem meg az állításomat. – Bibliai méretekben. Vivien elmosolyodott, továbbra is a lábát lógázva. – Amikor Iain üvölteni kezd, erősebb lesz az akcentusa, viszont legalább egy szót sem lehet érteni abból… Ne, azt ne húzd ki! – állított le hirtelen. – Az százszorszép, vagy ilyesmi. Engedelmesen visszahúztam a kezemet, és elégedetten szemléltem munkám eredményét. A kert tisztábbnak, rendezettebbnek és boldogabbnak tűnt; megszabadult az indáktól, amelyek a galambvirágokat, a babarózsákat és a lila íriszeket szorongatták. – Igazán szép a kert – nyugtáztam, mire Vivien bólintott. – Több évszázados galambürülékre épült. Bizonyára rengeteg nitrogén van a talajban. – Erre nem is gondoltam. – Felálltam, és kis kupacba raktam a gyomokat, hogy majd később kidobom. – Mikor szűnt meg ez galambház lenni? – Nem tudom. Meg kellene kérdeznem Freda nénikémet. Valószínűleg valamikor a múlt században. Már nem esznek túl sokan galambot, igaz? – Én nem. Azokban a kis fülkékben fészkeltek a madarak? Vivien előrehajolt, hogy jobban lássa, a kezét becsúsztatta a kövek közti egyik keskeny lukba. – Igen, már alig látni, milyen lehetett, a kő nagyon kikopott. A nyílás mögött kiszélesedik az üreg, a madarak így… – Hirtelen elhallgatott, az arckifejezése megváltozott. – Hát ez meg… – Mi az? – Van itt valami… Attól tartok, innen nem érem el. Valami fém, abban biztos vagyok. A fészekluk túlsó felén. Kihúzta a kezét, én pedig előreléptem, és ujjaimat becsúsztattam a nyirkos, nedves kőbe. A lyuk beljebb éles jobb fordulót vett, és üregszerű térré tágult. Ujjaim kavicsos földet éreztek, meg egy kisebb dudort, ami moha vagy zuzmó lehetett, aztán elértem a fémet. A kezem kicsi, de az ujjaim elég hosszúak, és csuklómat a nyílás falának szorítva sikerült az ujjaim hegye közé csípni a tárgyat.

Kihúztam a kezemet, és leplezetlen kíváncsisággal szemléltem a tenyeremen heverő tárgyat. – Ez egy kulcs – állapította meg Vivien teljesen szükségtelenül. – Milyen furcsa, hogy éppen itt találtuk… Halk, zsongó hang csengett a fülemben, enyhe szédülés első rezzenéseit éreztem. Becsuktam a szememet, erős akarattal összeszorítottam a fogaimat. Ne most, mondtam magamnak. Ez most nem történhet meg velem. A föld megremegett és megnyugodott a talpam alatt, kinyitottam a szememet, és láttam, hogy Vivien nyugodtan nézegeti a leletünket. Még mindig a megkönnyebbülés hullámain lovagoltam, amikor teljesen lazán megszólalt: – Az ott nem Geoff? Felnéztem, a ház hátsó homlokzatának irányába, és megláttam, hogy az ismerős, sötét hajú alak nagy léptekkel felénk tart a gyepen. Fogalmam sincs, miként vehette észre Vivien, hogy Geoff közeledik, ha a gyep teljesen letompította a lépteit, ráadásul háttal ült neki. Vivien Wellsnek vagy nagyon éles a hallása, tűnődtem, vagy nem Freda néni az egyetlen boszorkány a családban. – De igen, ő az. Geoff fekete pulóvert és sötét farmert viselt, a haját megnyíratta legutóbbi találkozásunk óta. A falromhoz lépett, rákönyökölt, hunyorgott a napfényben. – Jó reggelt, hölgyek – köszöntött bennünket. – Hát te meg?… – Hirtelen elkomorult, amikor meglátta földes ruhámat és a kis halom gazt a lábam előtt. – Ugye nem nyúltál Iain kertjéhez? Ettől teljesen irracionális bűntudatot éreztem. – Csupán kihúztam néhány gyomot. – Én figyelmeztettem – védekezett Vivien. – De ő nem hallgatott rám. – Nos, ami történt, megtörtént – nyugtázta Geoff, kissé szánakozó tekintettel nézve rám. – Szép temetést fogunk rendezni. Éppen válaszolni akartam, amikor meglátta a kezemben a rozsdás fémdarabot. – Ez meg mi a csoda? – kérdezte a szemöldökét összevonva. – Kulcs.