Susanna Kearsley - Az emlékek háza

A visszavonultságomat kihasználva elolvastam azt a rengeteg írást a reinkarnációról, amelyet Tom szerzett a könyvtáros barátjától. A szövegek a ködös időutazás-leírástól a csontszáraz akadémiai cikkekig terjedtek, ugyanakkor az egész paksaméta tanulságos volt. Különösen az érdekelt, mennyire különbözőképpen emlékeznek az emberek az elmúlt életeikre. Egyeseknél, mint nálam, egészen váratlanul jelent meg. Másoknak kisgyerekkorukban élénk emlékeik voltak az előző életükből, és csak idősebb korukban vesztették el ezeket az emlékeiket. Volt, akinél jelentős trauma vagy hipnotikus transz következtében bukkantak felszínre. Mások pedig egyáltalán nem emlékeznek… – Én semmit nem érzek – jelentette ki Geoff komoran a hét vége felé. Az udvarban álltunk, a kiszabadított, megtisztított fehér kőlap előtt. A gyomtenger, a sok kusza inda eltűnt Iain gondos munkája nyomán, zsenge zöld füvek és néhány apró vadvirág bukkant elő. Geoff a nadrágzsebébe csúsztatta a kezét, hosszan nézte a követ, a homlokát ráncolva gondolkodott. – Biztosan éreznem kellene valamit… Nagyon keveset beszéltünk arról, mi történt az előző héten. Úgy tűnt, mintha Geoff átgondolta volna az egészet, és teljesen megnyugodott. Kifelé semmi sem változott, úgy jártunk egymással, mint korábban. Együtt töltött napjaink éppoly kellemesek voltak, az érintése éppoly meleg, ugyanúgy mosolygott rám, de éreztem, hogy lényének egy része elhúzódik tőlem. Nem reagáltam erre, egyrészt mert biztos voltam abban, hogy minden helyreáll közöttünk, és olyan lesz, mint volt, másrészt mert annyira belefeledkeztem Mariana Farr életébe, hogy az elhomályosította jelenbéli problémáimat. Amikor elérkezett Rachel esküvőjének napja, fel sem merült, hogy társaságba menjek. Alig hajnalodott, a zsalugátereken éppen csak beszűrődött a fény, amikor én már felkeltem, felöltöztem, kihúztam a telefonzsinórt, kényelembe helyeztem magam, és vártam az elkerülhetetlent. Az elkerülhetetlen azonban sokkal később jelentkezett. A nap egészen jól indult, gyönyörű késő nyári szombat volt. De ahogy az órák teltek, felhők gyülekeztek az égen, fokozatosan beborult, és

komor szürkeség borult a vidékre. A délután beállt sötétség szinte profetikus volt: a gyenge szél halk női zokogásként susogott az ablakom előtt. Rachelt a nyomasztóan kicsi utcafronti hálóban találtam, ami az utóbbi időben az ő szobája volt. A keskeny ágyon nem volt ágynemű, semmi jele annak, hogy itt maradna. Nászéjszakáját a sarokszoba viszonylagos luxusában fogja tölteni, a nagy, baldachinos ágyban, ami a nagyapámé volt. Ez lesz az utolsó éjszaka, amit ebben a házban tölt. Fogalmam sem volt, hogyan fogok ebben a házban Rachel nélkül élni, és ez a gondolat a szívemet szorongatta. Tudtam, hogy az ő gondolatai még az enyémnél is nehezebbek, de nem beszélt velem ezekről. Nem remegett a keze, ahogy megérintette az ablaküveget, és üres tekintettel meredt az út felé. – Estére esni fog – jegyezte meg, mert megérezte, hogy az ajtóban állok. – A vendégeink eláznak. – Alig fogják észrevenni – válaszoltam erre, és beléptem a szobába. Becsuktam az ajtót, hogy kizárjam a lentről hallatszó zene és vidámság hangjait. – Hiába közölte velük a nagybátyám, hogy ne igyanak, már két hordó félretett sört leöntöttek a torkukon. Rosszallja, persze. Rachel halvány mosollyal nyugtázta a hírt. Még mindig a legszebb ruhája volt rajta, húzott, csipkés, halvány rózsaszín, éles ellentétben a férje komor öltözékével. Elias Webb zord vőlegénynek bizonyult. Délelőtt a templomban maga a lelkész is akadozva mondta az esküvői szertartás szövegét, mintha lelkiismereti aggályai lettek volna, amiért egy ilyen szép, élénk fiatal lányt egy ilyen férfihoz ad feleségül. – Garantálom, hogy az én férjem nem iszik – jelentette ki Rachel. – Szokásaiban puritán. Tudod, mennyi az idő? A fejemet ingattam. – Vacsoraidő lehet, de nem tudom pontosan, hány óra. Nemsokára lejössz? – Most éppen… Hirtelen elhallgatott, az ablaküveghez simította a tenyerét. Szorosan mögötte álltam, annyira közel, hogy észlelhettem, mit látott közeledni az úton. Semmivel össze nem téveszthető az a nagy

almásderes ló és lovasa. Mellette Evan Gilroy ült, egyenes derékkal, eltökélten a saját pej lován. Kötőféken vezetett egy gyönyörű fekete kancát, amelyik mintha táncolt volna a gyökerekkel benőtt úton. – Eljött. Valóban eljött – súgta Rachel. A lélegzete egy pillanatra elakadt. Felém fordult: – Ragadd meg a boldogságot, Mariana – tanácsolta. Az ajka remegett. – Ragadd meg két kézzel, és fogd szorosan, mert nem tudod, mikor veszíted el. Magamhoz akartam ölelni, vigasztalni, de mielőtt mozdulhatott volna a karom, lesütött szemmel, hirtelen ellépett mellettem. Csak lépteinek visszhangját hallottam, ahogy lefelé szaladt a lépcsőn. Alattam az udvaron Navarra hátravetette szürke fejét, amikor Richard leszállt a nyeregből. Evan a három lovat a déli fal melletti göcsörtös körtefához vezette, és ott kikötötte őket. Odalent az új vendégek érkezésétől mit sem zavartatva harsogtak a mulatozók. Richard hangja áradt a padlódeszkák között a lábam alatt, ezért elléptem az ablaktól, és lementem. – Milord, megtisztel bennünket a társaságával – szólt Rachel hangja élénken a hangzavarban. Széles mosollyal indult a vendégek tömegén át üdvözölni az újonnan érkezetteket. Richard levette a kalapját, és gálánsan Rachel kinyújtott keze fölé hajolt. – Az ön társasága, madame, minden férfinak megtiszteltetés – felelte udvariasan bókolva. Rachel mosolya meg sem rebbent, ahogy figyelmét a kastély ura mellett álló férfira fordította. – Mr. Gilroy – szólította meg, és ismét a kezét nyújtotta. Evan csókja alig egy pillanatig tartott, de a szemét nem vette le Rachelről. – Sok boldogságot kívánok neked – mondta halkan. A nagybátyám is odalépett hozzájuk, a vendégszeretet maszkja alatt rideg tekintet villant. – Isten hozta önöket, uraim! Jöjjenek, fogyasszanak egy kis frissítőt! Richard szórakozottan bólintott, tekintetével a vendégeket pásztázta. – Hol van a jó Mr. Webb? – kérdezte. – Szeretnék vele beszélni.

A nagybátyám intett a vőlegénynek, mire Elias Webb a férfitársasághoz lépett. Aszott vonásai komor grimaszba feszültek. Richard úgy tett, mintha nem venne észre, milyen ridegen üdvözölte az ifjú férj. – Legőszintébb gratulációmat szeretném kifejezni önnek, uram, hogy ilyen kitűnően nősült. – Köszönöm lordságod jókívánságait – jött a kelletlen válasz. Richard mosolygott. – Ezen jeles alkalomból szeretném megajándékozni önt. Az udvarban egy fekete berber kancát talál. Hölgynek való hátasló, a hitvese szépségéhez méltó. Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy elfogadja szerény ajándékomat. Elias Webb hátranézett a piruló Rachelre, mielőtt válaszolt. – Hitvesem nevében köszönettel elfogadom az ajándékát – felelte. Teljesen nyilvánvaló volt azonban, hogy nem örül. A lanton, dudán, csörgődobon játszó zenészek ekkor vidám dalba kezdtek, erre Richard oldalra biccentette a fejét, úgy hallgatta. – Kellemes dallam – jegyezte meg. – Illetlen dolog lenne, uram, ha azt kérném, engedje meg, hogy bájos feleségével táncoljak egyet? A vőlegény rút arca megmerevedett. – Sajnálom, milord, nem tűrhetem a táncot az esküvőmön. A zenét és az italt mértékkel nem ellenzem, a tánc azonban az ördög mulatsága. Richard egyetlenegyszer sem pillantott rám, amióta lementem a lépcsőn, és azt hittem, nem vette észre a jelenlétemet. Ekkor azonban a tekintete rögtön megtalált. A falburkolathoz lapultam, és imádkoztam, nehogy eszébe jusson engem táncra kérni, amikor a nagybátyám közvetlenül mellette áll. A mosolyából kiolvastam, hogy az ő fejében is megfordult ez a gondolat, de udvariasan elkapta a tekintetét, elbúcsúzott Racheltől és a férjétől, majd elvegyült a többi vendég között, Evan Gilroyjal a nyomában. Hosszú percekkel később, miközben a vendégek között járva üres kupákat töltöttem tele borral, egyszer csak ott találtam őt magam mellett.

– Megsebzed a büszkeségemet azzal, hogy ennyire nem veszel tudomást rólam – figyelmeztetett halk hangon. Nyugtalan pillantást vetettem rá. – Nem beszélhetek önnel. A nagybátyám megtiltotta – újra magáztam, hisz bárki meghallhatott minket. – És mióta engedelmeskedsz efféle tiltásoknak? – tudakolta, és a kupáját nyújtotta felém. Az ajka kaján mosolyra húzódott. – Ráadásul a nagybátyád most rendkívül elfoglalt, egy igen komoly vendéggel társalog, fia erre pillant, behúzom a fejemet. – Ön borzasztó alak, milord. – Igen. De jobb szeretnék borzongató lenni, madame. Úgy látom, ma nem vagy fogékony a humorra. Mi bánt ennyire? Elkomorulva lehajtottam a fejemet. – Sajnálom, milord, de ez a nap megkeserítette a szám ízét. Hogy volt képes Evant idehozni? Nyugodt hangon felelt: – Meghívást kaptunk. – Rachel már így is eléggé feldúlt, nem hiányzott neki, hogy emlékeztetőt kapjon a boldogságról, amelyben egykor része volt. És ezen az sem segít, hogy a férj nem tűnik alkalmasnak házastársi kötelességei teljesítésére. Richard a tekintetével követte az enyémet: nézte, ahogy Evan Gilroy a kandalló mellett, a falhoz támaszkodva áll, egyik lábát pimaszul a hideg kandallólépcsőn nyugtatva. – A házasság nem házasság, míg el nem hálják – jegyezte meg Richard kaján mosollyal. A nagybátyám ebben a pillanatban megfordult, meglátott bennünket, és Richard de Mornay az ígérete ellenére nem húzta le a fejét. Kupáját emelte, mély, zengő hangja harsant, visszhangzott a kemény fagerendákról. Pohárköszöntőre szólította a társaságot: – Őfelsége, Károly királyunk egészségére. Isten éltesse sokáig! – A királyra! – emelték kupáikat az egybegyűltek válaszul, és kiitták a tartalmát. A nagybátyám is csatlakozott a pohárköszöntőkhöz, de amikor elemelte szájától az italát, láttam, hogy a szeme összeszűkül, a tekintete komor.

– Az új házasokra! Sok boldogságot! – kiáltotta valaki a helyiségből, és megismételték a köszöntőt. – A szerelemre! – emelte a poharát Evan Gilroy, és a hangja teljesen nyugodt volt. Nem mozdult el a kandalló mellől. A vendégek hangja harmadszor is visszhangozta a köszöntő kívánságot, és ittak rá. Richard egy pillanatra sem vette le a tekintetét rólam, miközben kupáját az ajkához emelte, majd kacsintva leengedte. – Ne feledd, hogyan ittam ez utóbbi köszöntőt! – szólt, azzal ellépett mellőlem. Nem sokkal később egy tálcányi sack posset került az asztalra: sűrű tejszínből készült, cukorral, tojássárgájával, fűszerekkel, Malagával ízesített puding. Miután a vendégek nagy kedvvel elfogyasztották, meggyújtották a lámpákat, és tüzet gyújtottak az emeleti szoba kandallójában. Ott állt a baldachinos ágy, megvetve várta a házaspárt a nászéjszakára. Caroline-nal ketten kísértük Rachelt a hálószobába, hogy segítsünk neki levetkőzni. Néhány perc, és az összes vendég megjelenik az ajtóban, ahogy azt a hagyomány előírja. A menyasszony harisnyáját elhajítják, és megvárják, míg a pár befekszik az ágyba. Rachel nyilvánvalóan nem lelkesedett ezért, de tűrte a szolgálatainkat. – Vidámnak kell látszanod – korholta a húgát Caroline, és megcsipkedte az arcát, hogy kipiruljon. – Ez nem halotti tor. Jabez gazdag emberhez adott feleségül, úgy illik, hogy látványosabban mutasd ki a háládat iránta. – Rendkívül hálás vagyok – jelentette ki Rachel egykedvűen. Caroline éppen Rachel haját igazgatta. Rosszallóan csettintett a nyelvével. – Egyáltalán nem úgy nézel ki, mint aki hálás. Mosolyognod kell, és… – Ó, hagyd már, Caroline! – csattantam fel, mert elfogyott a türelmem. A sürgés-forgás abbamaradt. Tekintetem a tükörben találkozott Rachel tekintetével. – Szeretnéd, ha veled maradnánk? A fejét ingatva halkan válaszolt:

– Azt hiszem, jobb szeretnék egy kicsit egyedül maradni, ha nem bánjátok. Idő kell, hogy összeszedjem a gondolataimat, és… – elhallgatott, a nővérére mosolygott – …Istenhez imádkozzam, hogy tegyen engem jó és engedelmes feleséggé. Fölállt, mindkettőnket megölelt. Sápadt volt és gyönyörű. A hálóinge ringott körülötte. – Hiányozni fogsz – súgta a fülembe, és úgy ölelt, úgy kapaszkodott belém, mint egy megrémült kisgyerek. – Gyakran meglátogatlak – ígértem remegő hangon. – Annyiszor, hogy nem fogok hiányozni neked. Erre csak a fejét ingatta, a szemében könnyek csillogtak, és újra megölelt. Nyugtalanul engedtem el. Odalenn az ünneplés még lármásabb lett, sorra hangoztak el a pohárköszöntők, csendültek fel újabb dalok. A vendégek felfokozott hangulatban gyűltek egybe, hogy az ifjú férjet a nászágyhoz kísérjék. Nem volt szívem velük tartani, és amikor végül elindultak a lépcsőn, én szomorúan a mulatság helyén maradtam, remélve, hogy nem veszik észre a hiányomat. Alig érzékeltem a zsivajt, majd a hirtelen beálló csendet, utána pedig a másként, dühösen morajló hangokat. A vendégek özönlöttek lefelé a keskeny lépcsőn, izgatottság áradt szét a ház minden zugába, és a tolongás közepén ott állt a nagybátyám. Komorabbnak és veszélyesebbnek tűnt, mint valaha. – Lóra! – adta ki a parancsot a körülötte levőknek. – Ezt nem ússzák meg szárazon! Istenemre… – mennydörögte mindenki fölé magasodva. – Ez nem maradhat büntetlenül! A levegő körülöttem izgatott, zavart suttogásokkal vibrált. – Elszökött… – Ki hallott már ilyet? – …hát persze, hogy az ablakon át… – Gilroy, édes istenem… a kastélyból… – Semmit nem lehetett sejteni… Elias Webb dühtől remegve nyomakodott át a tömegen, és előttem állt meg. – Nyisd az ajtót! – parancsolta, én pedig önkéntelenül engedelmeskedtem, aztán a falhoz lapultam, hogy elléphessen mellettem.

Számos férfi követte a füves udvarra, különböző irányokba rohantak. Arra a helyre néztem, ahová Evan a lovakat kötötte. Navarra egyedül állt a holdfényben – kísérteties, szürke alak, fejét a távoli hegyek felé fordítva. Elszakítottam tekintetemet az udvarról, és hátranéztem. Richard de Mornay a lépcsőnél állt, fél vállal a falnak támaszkodva, kezét lazán karba fonva széles mellkasa előtt. A döbbent arcok tengere fölött a tekintetünk találkozott. És mosolygott.

HUSZONKILENC Mrs. Hutherson a virágos teáscsészéje peremén át mosolygott rám. – Szerinted mi történt velük? – kérdezte. – Nem tudom – feleltem az alsó ajkamba harapva. – Azt hiszem… Szeretném hinni, hogy sikerült elmenekülniük, és boldogan éltek, míg meg nem haltak – válaszoltam alig érezhető mosollyal. – Egy újabb tündérmese… Ismerős jelenet lett, hogy Freda nénivel egymással szemben ülünk Crofton Hall hatalmas konyhaasztalánál, napfény árad be az ablakon, a teáskanna sípol a tűzhelyen. – Ma reggel elmentem a templomba – folytattam –, és újra átnéztem az anyakönyveket. Sem Rachel és Evan haláláról, sem házasságáról nincs bejegyzés. Rachel és Elias Webb egybekeléséről azonban van – mutattam rá. – Senki nem húzta át, nem érvénytelenítették vagy ilyesmi. – Valószínűleg nem látták szükségét – magyarázta Mrs. Hutherson. – Elias Webb nem sokkal később meghalt. Ó, jaj, elszóltam magam – szabadkozott mosolyogva. – Pedig megígértem magamnak, hogy nem mondom el. – Ha már így alakult, esetleg megtudhatnám azt is, mi történt Evannel és Rachellel? – Nem. – Akkoriban ez nagyon komoly dolognak számított, ugye? Elszökni egy férfival. Gondolom, ha elkapják, felakasztják őket. Freda néni fölemelte a teáskannát. Nem hagyta magát ezzel a csellel rávenni, hogy válaszoljon. – Kérsz még egy csésze teát? – Köszönöm, nem – feleltem a kezemet a gyomromra simítva. – Béka nő a hasamban. – Elmesélted ezt már Geoffrey-nek? – Nem. Ugyan találkoztam vele nem sokkal dél előtt, éppen lovagolni indult. De még mindig nem emlékszik semmire. Úgy értem, Richarddal kapcsolatban.

Jóllehet teljesen szükségtelen megjegyzés volt, Mrs. Hutherson bólintott. – Tudom. – Emlékezni fog valaha? – Vegyél még egy süteményt – tolta elém a tálat. – Erre sem fog válaszolni, igaz? Rendben. Akkor próbáljuk meg másképp! Van valami, amit tehetek vagy mondhatok, amivel elősegíthetem, hogy Geoff emlékezzen? – Semmit nem tehetsz, semmit nem mondhatsz – jelentette ki káprázatos bizonyossággal. – Amiként nem lassíthatod, úgy nem is siettetheted a sorsot, Julia. Halvány mosolyra húzódott az ajkam. – De ártani nem árthat, ha próbálkozom. – Ellenkezőleg: nagyon nagy károkat okozhat – tiltakozott. Figyelmesen rám nézett. – Nem sértődsz meg, ha tanácsolok valamit neked? – Egyáltalán nem, sőt… – Korábban beszéltél arról, hogy nem mindig tudod befolyásolni, mikor és hogyan térsz vissza a múltba. Azt mondtad, néha akkor is átcsúszol, ha nem akarsz. – Így van. – Akkor, azt hiszem, bölcsen tennéd, ha a következő néhány napot nem töltenéd a házban. Menj el pihenni valahová. Nem mintha veszélyben lennél. De Mariana nagybátyja brutális férfi volt, és Rachel szökése egyáltalán nem enyhítette féktelen haragját. Fájdalmas lehet… Testileg fájdalmas, ha a napokban bármilyen múltbeli történést újra át akarnál élni abban a házban. Megértetted? Caroline horzsolásaira gondoltam, beesett, karikás szemére. – Igen. Azt hiszem, megértettem. – Nem kell sokáig távol lenned. Talán csak csütörtökig. Akkorra rendeződnek a dolgok. Jabez Howard dühkitörései sosem tartottak sokáig. Kíváncsian néztem rá. – Úgy tűnik, nagyon sokat tud róla. – Ez csak természetes – felelte, nyugodt tekintettel szemlélve engem. – Jabez Howard volt az én… Ekkor hirtelen kinyílt a külső ajtó, Vivien dugta be a fejét.

– Elnézést, hogy megzavarom a diskurálást – szólalt meg, de egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki valóban nem szívesen zavar. – Mindenütt kerestelek már, Julia. Nagy szükségem van a segítségedre és a véleményedre abban, hogy milyen ruhát vegyek fel ma estére. Alfreda Hutherson elnézően mosolygott az unokahúgára. – Milyen fontos eseményen lesz jelenésed ma este? – Ó, igazán nem lényeges – mosolygott Vivien. – Csak kölcsön kell kérnem Juliát néhány percre… – Az én véleményem nem felel meg? – Köszönöm, most nem – válaszolta Vivien még szélesebb mosollyal. – Láttam a ruhatáradat, nénikém. Ráadásul Julia éppen színekkel és formákkal foglalkozik. Van szeme az ilyesmire. – Reménykedve nézett rám. – Van egy perced? Vagy tényleg félbeszakítottam valamit? – Semmi olyasmit, ami nem várhat – felelt Mrs. Hutherson helyettem, és elbocsátón legyintett. – Jobb, ha vele mész, Julia. Nem hagyhatjuk, hogy Vivien divatjamúltnak tűnjön. Azt azonban ne engedd, hogy feketét viseljen. Attól kísértetiesen sápadtnak tűnik. – Semmilyen fekete ruhám nincsen – árulta el Vivien, ahogy elindultunk vissza, a Red Lion felé az úton. – Pontosabban már nincs. Tudod, időnként hallgatok Freda nénikémre. Mosolyogva nyitotta ki a kaput, ami a kocsmaépület hátsó részénél az ő lakrészéhez vezetett. A lakásban Vivien a konyhapultra dobta a kulcsait, és a fejét ingatta. – Ezt nézd meg – mutatott körbe. Megnéztem. A szőnyegen Iain hevert, teljes hosszában elterülve. Bal keze a feje alatt, lába bokában keresztezve, a szeme lehunyva. – Ez a baj a vállalkozókkal mostanság – jelentette ki Vivien. Hangjából ítélve szórakoztatónak találta a látványt. – Az ember csak egy percre fordít nekik hátat, és rögtön elalszanak. Iain arca álmában teljesen megváltozott. Eltűnt a feszültség és az önuralom, amely feszesen tartotta a vonásait. Fiatalabbnak látszott. Ez egy álmodozó arca, jegyeztem meg magamban, egy

költő arca, nem egy földművesé. Aztán félig kinyitotta a szemét, ránk nézett, és eltűnt a benyomásom. – Nem alszom – tiltakozott. – Csupán pihentetem a szememet. – Ha jól emlékszem, a mosogatómat kellene javítanod. – Igenis, asszonyom, máris, asszonyom – felelte ásítva, és szürke szemét Vivienről rám fordította. – Jesszus, azt hiszed, hogy pénzért csinálom? – Nem tudtam, hogy vízvezeték-szerelő is vagy, Iain. – Nem vagyok az, de a legfontosabbakat tudom erről a szakmáról. – Felült, megdörgölte a tarkóját. – Viv elkövette azt a hibát, hogy tegnap a kocsmában említést tett a csöpögő csapokról, mire Ned apja felajánlotta, hogy megjavítja. Ezért Viv pánikszerűen felhívott, hogy javítsam meg, mielőtt Ned apja megtehetné. – Ha van valami, amit épeszű ember nem akarhat magának, az az, hogy Jerry Walsh javítsa a vízvezetéket a házában – jegyezte meg Vivien. Fölnevettem. – Ezt még én is tudom. A fürdőszobámban van egy csap, ami harminc éve csöpög. – Szerencséd van, hogy ennyivel megúsztad. Amikor én először megbíztam egy munkával, elárasztotta a konyhát. Biztonságosabb, ha egy amatőrre bízzuk a javítást. – Ó, nagyon köszönöm – jegyezte meg Iain kissé sértődött hangon, majd laza, ruganyos mozdulattal felállt. – Szívmelengető, milyen bizodalmad van bennem. – Tudod, hogy értettem. – Igen. Szabad egy sört magammal vinnem, és elkortyolgatnom, miközben a csöveidet babrálom, vagy itt munka közben tilos az alkoholfogyasztás? – Tessék. Szolgáld ki magad – azzal Vivien oldalra lépett, hogy Iain hozzáférjen a hűtőhöz. így, hogy a teljes arca napfényben volt, jól látszódott rajta a fáradtság, és Vivien meg is jegyezte neki: – Többet kell aludnod, de tényleg… Jobb lenne, ha végre kipihennéd magadat. Iain csendes rosszallással pillantott rá. – Akkor kellett volna erre gondolnod, szívem, mielőtt felébresztettél. És ti miben sántikáltok?

– Julia segít nekem kiválasztani a megfelelő ruhát ma estére. Iain vállat vont. – Én már megmondtam, hogy nekem melyik tetszik – morogta, azzal becsukta a hűtő ajtaját, majd kibontott egy doboz világos sört. – A gombos színes ruha. – Értem, de szakértői véleményre van szükségem. Fél órával később, miután minden lehetséges öltözéket végignéztem, el kellett ismernem, hogy Iainnek igaza volt. – A színes. Kifejezetten a színes a legjobb. Nagyon jó a szabása, és igazán remekül áll rajtad. – Szóval éppen jó egy kissé unalmas összejövetelre, ahol rendkívül tisztességtudó és méltóságteljes emberek lesznek? – Szerintem igen. Egyébként hová készülsz? – Londonba – felelte, azzal megfordult, és megnézte magát a hosszú tükörben. – Vacsorameghívásom van Belgraviába. Vagy Knightsbridge? Nem is tudom. – Iainnel? – Az ég szerelmére, dehogy! Iain ki nem állhatja Londont. – Kritikus szemmel nézegette a ruhája szegélyét. – Szerinted nem túl rövid? Nem? Jó, ha mindketten ezt választottátok, elfogadom. – Az órájára nézett, arcán grimasz rebbent. – Szentséges ég! Már ennyi az idő? Megígértem Nednek, hogy felváltom egy kis időre, mielőtt elmegyek. A magam részéről sosem láttam Nedet olyan lendületesen dolgozni, hogy mindenképpen szünetre lenne szüksége, de ezt a véleményemet inkább megtartottam magamnak. Vivien lerúgta magas sarkú cipőjét, gyorsan fölvette addig hordott ruháit, és az ujjaival a hajába túrva megigazította a frizuráját. – Nem maradok sokáig. Ha akarsz, gyere át a kocsmába, vagy itt is maradhatsz. – Valakinek szemmel kell tartania a vízvezeték-szerelődet, nem igaz? Erre Vivien elmosolyodott. – Valóban. Hívj fel, ha a víz már térdig ér. Amennyire meg tudtam állapítani, Iain igazi profi munkát végzett. A fürdőkád szélére ülve néztem, ahogy dolgozik. Mint a

jelenlétében mindig, most is csendes nyugalom árasztott el. Arra gondoltam, milyen szerencsés lány Vivien. – A színes ruha mellett döntöttünk – adtam tudtára az eredményt. – Hmmm… Nem volt kérdés – szólt mosolyogva. – Remekül áll rajta az a ruha. Lehajtott fejére néztem. – Tudod, hogy nagyon fáradtnak látszol? – Ezt éppen te mondod? – kérdezte felpillantva. – Úgy nézel ki, mint akinek nagyon sürgősen legalább néhány nap pihenésre van szüksége. Elmosolyodtam. – Ami azt illeti, éppen el akarok utazni egy kicsit. Pihenni. Holnaptól. – Ó. Hová? – Brightonba. Megint felnézett, és elmosolyodott. – Brightonba? A giccses képeslapok közül éppen ezt választottad? Nem igazán illik a te stílusodhoz. – Ez igaz. De a szüleim ott lesznek egy hétig, és velük töltök néhány napot. – Már emlékszem, a bátyád említette. Apád nyert valami versenyt, ugye? – Keresztrejtvényfejtő versenyt. Anya nem túl lelkes, de talán ha én is ott leszek, kissé felvidul. Ráadásul évek óta nem voltam a tengerparton. – Menj csak, érezd jól magad. Ha akarod, vigyázunk a házadra. Ennyi – nyögött fel, azzal még egyet csavart a villáskulccsal, és a munkáját szemlélve hátradőlt. – Azt hiszem, ez legalább egy ingyen korsó sört megér. Menjünk, nézzük meg, mit csinál Vivien a pult mögött! * * * Brighton éppolyan tarka és nyüzsgő város volt, amilyennek gyermekkori emlékeimben őriztem, az idő pompás, a szüleim pedig nagyon örültek, hogy együtt lehetünk. Négy napot töltöttem velük

boldog semmittevésben. A tengerparton sétáltunk, a Royal Paviliont fényképezgettük és sokat nevettünk. Csütörtök délután, testben és lélekben felfrissülve értem haza. Ledobtam a poggyászomat az előtérben, és Geoff keresésére indultam. A Red Lionban találtam, egy sör mellett. Rögbiről beszélgetett Neddel. Ned kivételesen szinte élénk volt. – Fogadni mernék, hogy Pewsey legalább tíz pontot rá fog verni a Calne-re most szombaton. – Egy tízest rá, hogy tévedsz. – Állom a fogadást. – A két férfi kezet rázott, Geoff mosolyogva fordult felém, ahogy felültem a vele szomszédos bárszékre. – Az egyik srác, aki nekem dolgozik, a Calne jobbszélsője – magyarázta. – Én csak lojális vagyok hozzá. Ned vigyorgott. – Ez olyan, mint gyerektől cukorkát elvenni. Szinte anyai szemmel meredtem Geoffre. – Szóval ezt műveled, amikor nem vagyok itt? Iszol és hazardírozol? – Halálra untam magam – védekezett. – Nincs kivel játszanom. Iain a héten rengeteget dolgozott, nem ért rá velem diskurálni. Vivien pedig… – Nedre nézett, és elkomorult. – Hol is van éppen Vivien? A hallgatag pultos a fejét ingatta. – Semmi értelme engem kérdezgetni. Halálbüntetés terhe mellett hallgatni vagyok kénytelen. – Nos – folytatta Geoff –, Vivien valahol másutt van. Valami szórakozás után kellett néznem. – Nos, én visszajöttem. Mit szeretnél? Fejét oldalra hajtva mérlegelte az ajánlatot. – Elvihetnélek vacsorázni, aztán együtt visszajönnénk Crofton Hallba, és segíthetnél nekem csomagolni. – Csomagolni? Mihez? – Szombaton utazom Franciaországba. Említettem. Elfelejtetted? – Most szombaton? Azt hittem, csak augusztus végén indulsz. Geoff rám vigyorgott.

– Augusztus vége van, illetve már nagyon közel. Ne nézz így rám, kérlek. Mindössze hat hétig leszek távol. Másfél hónap. Az majdnem egy örökkévalóság! Még akkor is komoran néztem magam elé, amikor kiléptünk a kocsmából, és elindultunk a Crofton Hallba vezető árnyas úton. Geoff szorosan mellettem lépdelt, válla a vállamhoz ért. Néhány percig szótlanul haladtunk egymás mellett, aztán felém fordult, és kifürkészhetetlen tekintettel nézett rám. – Miért nem jössz velem? – Tessék? – Úgy értem, Franciaországba. Miért nem jössz velem? Rengeteg hely van a repülőgépen, rengeteg hely van a házban, szóval semmi akadálya, hogy ketten menjünk. Nagyon élvezném a társaságodat. – Ó, Geoff, most nem lehet – a tekintetem szinte könyörgött, hogy értse meg. – Nem lehet. – Mariana miatt? – Valami nagyon fontos dolog fog történni. Érzem. Valami, ami segít megmagyarázni, miért történik mindez velem. És ez hamarosan bekövetkezik. Addig viszont itt kell maradnom Exburyben, ha meg akarom tudni, hogyan végződik a történet. Most nem utazhatom el. Az ösvény kanyarulatához érkeztünk, a templomudvar sarkához. A templomon túl Crofton Hall kapujának kőoszlopai magasodtak. Mielőtt még egy lépést tettem volna a kapu felé, hirtelen vállon ragadott, és egyszerűen betolt a fák közé. Ott, a zöld lombkorona alatti hűvösségben Geoff a két keze közé fogta az arcomat, és megcsókolt. Sürgető, eleven volt a csókja. – Ez miért volt? – kérdeztem, amikor végre újra levegőt kaptam. – Nem tudom. Talán csak biztos akartam lenni abban, hogy figyelsz. – Figyelek. Elmosolyodott, és újra megcsókolt, ezúttal gyengédebben, aztán fölemelte a fejét, és kisimított az arcomból egy előrehullott tincset. – Hiányozni fogok neked, amíg Franciaországban leszek?

– Természetesen. – Nem is tudom… – a mosolya eltűnt, nagyon elkomorult a levelek táncoló árnyékai közt. Csodálkozva néztem fel rá. – Mit akarsz ezzel mondani? – Kit látsz, amikor rám nézel? Geoffet vagy Richardot? Nagyon könnyű lett volna választ adni, de képtelen voltam megszólalni. Néztem, csak néztem, tekintete sötét erejének csapdájában vergődve. Egyik ujját lassan végighúzta az arcomon, aztán megszakadt az érintés, leengedte a kezét. – Melyikünk az, Julia, akit bennem látsz? – kérdezte halkan. – Geoff vagy Richard? Gondolkozz ezen, amíg távol leszek.

HARMINC A szeptember szürke és magányos hónap volt, esőáztatta, Unalmasan eseménytelen. Crofton Hall rózsakertjében a virágok elhervadtak, lisztharmatos szirmok lógtak a megfeketedett szárakon, a levelek megfoltosodtak az állandó nyirkosságtól. Alig voltak színek, minden zöld megfakult, egykedvű szürke volt az ég, akár a kövek. A színes képeslapok, amelyeket Geoff Dél-Franciaországból küldött, némi vidámságot hoztak. Az ablakpárkányomon sorba állítottam őket, hogy rájuk nézhessek bármelyik pillanatban, miközben az illusztrációimon dolgozom. Megint társaságkerülő hangulatba kerültem, de ezt mintha senki nem nehezményezte volna. Iain rengeteget dolgozott, le kellett szüretelni az almát egy almaborkészítő megrendelésére, és el kellett juttatnia a szállítmányt Somersetbe. Időről időre észrevettem, hogy a kert egy-egy pici része meg van művelve, de magát Iaint sosem láttam. Vivien időnként felhívott, hogy beszélgessünk egy kicsit, egyik reggel pedig Mrs. Hutherson látogatott meg, de többnyire megszakítás nélkül beletemetkeztem a munkába. Három hét után sem jutottam közelebb Geoff kérdésének megválaszolásához, őt szeretem-e jobban vagy Richardot, mert mindkettő hiányzott. Mariana napjai ugyanolyan unalmasak és eseménytelenek voltak, mint az én napjaim, és mivel gondosan vigyáztam arra, hogy a múltba tett látogatásaim a ház falain belül maradjanak, Richard de Mornay nem jelent meg. Többször megfordult a fejemben, hogy át kellene mennem a kastélyba, és ott próbálkoznom még egyszer, de valami okból maradtam. Talán azért, mert egy belső hang folyton azt mondogatta, hogy nem szükséges. Akármi is fog történni, az Greywethersben kezdődik – késztetett maradásra a hang. Így hát vártam. Szeptember 23-a ugyanúgy kezdődött, mint más szombatok. Korán keltem, és az első, amit meghallottam, a csatornán lezúduló

esővíz hangja volt. Vizet engedtem a kádba, megfürödtem, majd lementem reggelizni. A reggeli postával újabb képeslap érkezett Geofftől. Gyönyörű havas táj, a Pireneusok, rajta egyszerű felirat, „Baszkföld”. Geoff azt írta: „Elegem van a tengerpartokból, néhány napra elutazom anyámhoz Pamplonába. Talán megpróbálok eljutni Roncesvallesbe, ahol a jó öreg Roland lovag, a Roland-ének hőse meghalt. Ő volt az, aki megpróbálta Navarrát megszerezni jó királyának, Nagy Károlynak. A történelemtanárom büszke lenne rám. Szeretettel, Geoff.” Navarra. Hirtelen felvillant agyamban egy kép: fényes tekintetű, hatalmas almásderes ló és gyönyörű lovasa. Vágyódó ujjakkal simítottam végig a képeslapon, és félretettem, hogy majd később beillesztem a sorba. Azzal a gondolattal vidítottam magamat, hogy jól jön a hófödte hegycsúcsok látványa a következő munka, egy svájci népmese illusztrálásához. A délelőtti tervem azonban az volt, hogy kitakarítom az ebédlőt. Amióta beköltöztem, a kicsomagolatlan dobozok gyűjtőhelye lett, és itt tároltam azokat a bútordarabokat is, amelyeknek egyelőre nem találtam helyet. Ugyanezen okból itt voltak azok a papírok, amelyeket majd „később” terveztem szortírozni. Valójában csak akkor nyitottam ki az ebédlő ajtaját, amikor valamit be akartam tenni ebbe az ideiglenes raktárba. Anyám alapelvét követve, miszerint a tiszta és rendes ház a rendezett élet alapja, nagy elhatározással láttam munkához. A szédülés nem sokkal dél előtt tört rám. Először azt gondoltam, egyszerűen éhes vagyok, ám a fülcsengés is jelentkezett, kezdett minden elhomályosulni előttem. Egyre erősebb lett a csengés, aztán abbamaradt, mintha vastag ajtót csuktak volna rá. A homlokomhoz emeltem a kezemet, felhevült arcomból kisimítottam a hajamat, és folytattam a padló súrolását. A lábam beleakadt a nehéz pamutszoknya anyagába, ahogy a vastag tölgyfa padlón térdelve csúsztam előre. A fogadószoba ajtajához közeledve idegen férfihangot hallottam. Azonnal megálltam, fülelni kezdtem. – Tehát ma éjjel fog megtörténni? – szólt a hang. – Igen – a másik hang a nagybátyámé volt.

Alig karnyújtásnyira álltak tőlem, annyira közel, hogy az árnyékuk nem engedett át fényt az ajtó alatt. Lélegzet-visszafojtva figyeltem, mozdulni sem mertem. Nagyon megkönnyebbültem, amikor a nagybátyám újra megszólalt: – Az éjjel Oxfordba indul. Vele tart egyik bizalmas emberünk, és majd okot talál arra, hogy késleltesse őt és kíséretét az általunk választott helyen. – Hányan lesznek? – Ő maga és négy másik, köztük a mi emberünk. – Mi pedig heten vagyunk. – Igen. Nem győzhet le bennünket. Ismertem már nagybátyám hangjának eme tónusát, és elhúzódtam. A két férfi odabent egy lépést távolodott az ajtótól, a hangjuk azonban így is jól hallható maradt. – Mi hír Németalföldről? – kérdezte az idegen. – Richard Cromwell elutasítja a tervünket, de véleményem szerint részéről ez puszta óvatosság. Ha megtudja, hogy szabad az út a visszatérése előtt, kedvezőbben fogja megítélni tervünket. – Azt hallottam, hogy elgyengült, elerőtlenedett. A nagybátyám bosszúsan szusszant. – Egy gyenge lordprotektor is jobb, mint száz király, akik szajhákkal múlatják az időt, az ördög bibliáját forgatják, és Isten nevét úton-útfélen a szájukra veszik. Nem… Szodoma népe reszkessen, mert eljő az Úr napja. – Elhallgatott, és amikor újra megszólalt, hangjában halvány mosoly volt érezhető. – Mondtam már, hogy az unokahúgom milyen jól ismeri a Szentírást szövegét? – Mondtad. Talán vigaszul őt kéne felajánlanod szegény Eliasnak. – Megtenném, ha lehetséges lenne. Ha a húgom nem szökött volna el azzal az írnokkal, és ha Rachel nem hozott volna szégyent mindkettőnkre, s nem juttatta volna örök kárhozatra a lelkem. Elias vérig van sértve, és azt hiszem, nem fogadna el tőlem még egyszer feleséget. – Tud a ma esti találkozóhelyről? – Igen. Pontosan tudja, mit tervezünk, és a korához képest nagyon jó kardforgató. Szólj a többieknek, hogy készüljenek, és három órán belül legyenek a keresztútnál.

– Imádkozom a sikerünkért – jelentette ki az idegen, de a nagybátyám mintha lebecsülte volna a felajánlását. – Nem szükséges. Az Úr már megnyilatkozott nekünk azzal, hogy magát a Sátánt a kezünkre adta, és holnap már a nemzet egységét, a közjó visszaállítását fogjuk ünnepelni. Eltávolodtak az ajtótól, mire én az asztal lábához húzódtam. Meghűlt bennem a vér. A törlőruhát szorosan markolta remegő kezem. Ez nem álom, mondtam magamnak, és nem is a képzeletem szüleménye. Ezek meg akarják ölni a királyt, és egy másik Cromwellt akarnak a helyébe ültetni. Hihetetlennek, elképesztőnek tűnt, és mégis… Megtapogattam az arcomat, és az enyhe fájdalomból tudtam, hogy még nem múltak el a horzsolások, véraláfutások. A nagybátyám valóban képes ölni. Figyelmeztetnem kell a királyt, gondoltam, a következő pillanatban azonban rájöttem, mekkora ostobaság is ez. Már hogy figyelmeztethetném én a királyt? Ez nemcsak ostobaság, hanem egyenesen lehetetlen is. Figyelmeztetni azonban muszáj. Richard, határoztam el… Richardnak kell elmondanom, ő pedig majd megtalálja a módját, hogy üzenetet küldjön a királynak. Felálltam, és épp indultam a konyhaajtó felé, amikor az edénycsörgés emlékeztetett, hogy Caroline még ott van köztem és a hátsó ajtó között. A nagybátyám és a látogatója már nem a fogadószobában voltak, mert az előtérből hallottam a hangjukat. Arra sem menekülhetek. Rémülten fordultam hátra. Kétségbeesett tekintetem a kertre néző egyik ablakon akadt meg. Résnyire nyitva volt. Az ujjaimat be tudtam nyomni a feltolható ablaktábla alá, és teljes testsúlyomat a kezemre helyezve sikerült lassan, hang nélkül annyira felnyitni, hogy kicsúszhattam az ablakpárkányon. Óvatosan ugrottam le a puha földre, és visszahúztam magam mögött az ablakot, hátha valaki benéz a helyiségbe, míg távol leszek. Azzal biztattam magam, hogy ha szerencsém van, senki észre sem veszi a távollétemet. Amióta Rachel elment, keserű csend honolt a házban, és a nagybátyám szinte ügyet sem vetett rám. Szívből imádkoztam, hogy ne jussak eszükbe és ne keressenek, miközben az ablaktalan déli fal mellett lopakodva elértem a magas, füves udvart, és könnyed léptekkel futottam a

völgy felé, ahol a rejtekadó erdő biztonságában tudhattam magamat. Futottam, ahogy a lábam vitt, akár a vadnyúl, nem törődve azzal, hogy a lábamon nincsen cipő, és a ruházatom egy uradalmi cselédnek is szégyenére vált volna. Meg sem álltam, míg el nem értem Crofton Hall hatalmas tölgyfa ajtaját. Megmaradt erőmmel az öklömet felemelve dörömböltem. Az ajtó kinyílt, Richard komornyikja jelent meg. Alig rebbent a szeme, semmi más nem árulta el meglepettségét. Az arckifejezése azonban begyakorlottan közömbös maradt. – Lord De Mornay-t keresem. Beszélnem kell vele. Kérem – könyörögtem zihálva. – Halaszthatatlanul sürgős. A komornyik udvariasan bólintott, és oldalra lépve beengedett. – Ölordsága a kisszalonban tartózkodik, Farr kisasszony. Feltételezem, tudja, merre van. – Igen – feleltem hálásan mosolyogva. – Köszönöm. Richardot egyedül találtam, az ablak mellett, az íróasztalánál ült, homlokát ráncolva olvasta az előtte heverő áratokat. Amikor beléptem, megfordult. Nem fogadott olyan nyugodtan, mint a komornyikja, tisztán látszott az arcán a meglepetés. – Mariana! Hogyhogy eljöttél? Első reakciója az öröm volt, hogy váratlanul meglátogatom, de ahogy a tekintete felfogta az arcomat torzító rémületet és zilált ruházatomat, a mosolya azonnal elenyészett. – Mi az? Mi történt? – Árulás, Richard. Felségárulás – ziháltam, és egyetlen remegő lépést tettem felé. Kissé inogva álltam lábamon. – Meg akarják gyilkolni a királyt. Hallottam, amint ezt beszélték… – Kik beszélték? A nagybátyád? Bólintottam. Richard homlokán a komor aggodalom mély ráncai húzódtak. – Kivel beszélt? A fejemet ingattam. – Nem tudom. Nem láttam őket, a hang nem volt ismerős. De heten vannak, az egyikük Elias Webb. Meg akarják gyilkolni a királyt, és az a céljuk, hogy Richard Cromwell kerüljön hatalomra. – Richard Cromwellnek nincs szándékában politizálni.

– Úgy gondolják, hogy a király halálának hírére meggondolja magát – feleltem, és egy újabb lépést tettem felé, de a lábam annyira remegett, hogy majdnem összeestem. Mielőtt mozdulhattam volna, Richard már mellettem termett. Testének melege és ereje megnyugtatott. Az ablak mellett álló párnázott karosszékhez kísért, és kényelembe helyezett. Szégyenkeztem a gyengeségem miatt, mégis megpróbáltam mosolyogni rá, de ő a szemöldökét haragosan összevonva az arcom ívét nézte, azt a pontot, ahol a nyitott ablakon beáradó napfény melegítette a bőrömet. Kezét emelve gyengéden végigsimított a halványuló foltokon. – Ki tette ezt veled? Nem hagytam magam eltéríteni attól, amit a legfontosabbnak éreztem. – Richard, értesítened kell a királyt. Halálos veszély leselkedik rá, az egyik testőre összeszövetkezett az árulókkal. Keze lehullt az arcomról, zöld szemét belemélyesztette az enyémbe. – Mikorra tervezik a támadást? – Ma éjjelre. Azt mondták, a király ma éjjel indul Salisburyből, és egyenesen Oxfordba tart. Csupán négy testőre kíséri, de egyikőjük hamis barát, aki a halálba vezeti. – Jézus az égben! Richard ezúttal már nem engem nézett, hanem az ablakon át ki a tájra, déli irányba, ahol a lankás hegyek békésen terültek el. Az arcát tanulmányoztam. – Figyelmezteted? – Igen. Nyugodt lehetsz, minden tőlem telhetőt megteszek. Egy meggyilkolt király vére már beszennyezte országunkat. Nem akarom, hogy másodszor is megtörténjen. Ráadásul Charles Stuart jó ember, nemes lelkű és bőkezű. Nem kívánom a halálát – tette hozzá. – Akkor lóra kell ülnöd mielőbb – sürgettem. – A nagybátyám néhány órán belül találkozik a társaival, és nem tudom, hová mennek. – Azt akarom, hogy itt várj meg engem – utasított határozottan. – A szolgáim gondoskodnak rólad.

Megint csak a fejemet ingattam. – Nem tehetem, Richard. Ha fölfedezik, hogy nem vagyok a házban, a nagybátyám gyanút foghat és óvatosabb lesz. Nem hagyhatom Caroline-t és a kisgyermekét a házban. A nagybátyám sokkal komiszabb, amióta Rachel elment… Esetleg bántódásuk eshet. Vissza kell mennem. – Gondoskodom róla, hogy még ezen a héten megszabadulj Jabez Howard gyámsága alól – jelentette ki, és újra megérintette az arcomat azzal az ismerős, borzongatóan kellemes, gyengéd érintéssel. – Ne mosolyogj így… Komolyan beszélek. Vagy ennyire megmosolyogtatónak találod, hogy feleségül gyere hozzám? Ajkamon elhalt a mosoly. – Nem vehetsz engem feleségül. – Igazán? Miért ne tehetném? – kérdezte merészen. – Úgy hírlik rólam, kedvesem, hogy sok lehetetlenségre képes vagyok. Szavamra, egy hét múlva már nem kételkedsz az ígéretemben. Ekkor megcsókolt, és a kezét nyújtotta segítségül, hogy felálljak. – Gyere, biztonságban hazajuttatlak. – Arra nincs idő – tiltakoztam. – A király… – A király várjon, amíg hazakísérlek – felelte olyan határozottsággal, amit már ismertem, és tudtam, jobb nem ellentmondani. – Hidd el, a te biztonságod fontosabb nekem, mint Charles Stuarté. Az ő élete így is, úgy is veszélyben van, egy pillanat ide vagy oda igazán nem számít. De lovon megyünk, ha az idő aggaszt. Navarra mindkettőnket elbír. Később eszembe jutott, milyen rövid volt az ölelés, alig tíz perc Richard karjaiban. A nyeregben, a kabátjába kapaszkodva egyensúlyoztam előtte, kardjának markolata a csípőmhöz ért. – Egyszer azt mondtad, nem ülsz mögém lóra – jegyezte meg évődőn. – Most aztán kénytelen vagy előttem ülni. Az ajkamba haraptam. – Ha valaki meglát bennünket… – Akkor meglát bennünket – azzal lehajolt, és csókot lehelt a hajamra. – Meg kell tanulnod, hogy ne érdekeljen, mit gondolnak mások. A lovát Greywetherstől délre, a völgyben állította meg, a susogó levelű tölgyfa alatt, és lesegített a nyeregből.

– Hogy tudsz visszajutni a házba? – Úgy, ahogy kijöttem. Az ebédlő ablakán át. Könnyű bemászni. – Melyik az a bizonyos ablak? – Az ott – mutattam. – Az ajtótól a második. A kert fölött. Megtalálta a helyet, hosszan nézte. – Miután beérsz, és meggyőződtél arról, hogy biztonságban vagy, húzd le magad mögött az ablakot, de csak akkor – utasított. – Ha nyitva marad az ablak, abból tudni fogom, hogy a távollétedet felfedezték, és kimentelek onnan. Egy pillanatra megérintettem csizmás lábát, és szomorú szemmel néztem fel rá. – Richard… – Tessék. – Ugye vigyázol magadra? Ugye óvatos leszel? Gyors, széles mosolyt villantott rám, nyilvánvalóan azért, hogy megnyugtasson. – Jusson eszedbe családunk jelmondata. Legyőzhetetlen vagyok, fölöslegesen aggódsz miattam. Most menj, és vigyázz magadra! Itt várok, amíg biztonságban nem tudlak. Rohantam vissza a magas füvön át, ahogy a lábam bírta. Úgy éreztem, mintha száz szempár figyelne, és imádkoztam, hogy ez ne a valóság, csak a képzeletem szüleménye legyen. Kintről nehezebb volt bejutni az ablakon, de többszöri próbálkozás után sikerült bemásznom a csendes ebédlőbe. Lesimítottam a szoknyámat, ám mielőtt újra elfoglalhattam volna a helyemet, hirtelen kinyílt a konyhaajtó, és Caroline pillantott be kíváncsian. – Nagyon csendben voltál – mondta, mosollyal próbálkozva. – Azt hittem, elaludtál. Viszonoztam halvány mosolyát, és csak remélni mertem, hogy nem látja, mennyire remeg a kezem. – Kinyitottam az ablakot – feleltem, teljesen szükségtelenül. – Nagyon erős a padlófényező kence szaga, megfájdult tőle a fejem. Nem szólt egy szót sem, csak végignézett a munkámon, és úgy láttam, elégedett vele. – Vigyáznál egy kicsit Johnnie-ra? Jabezzel kell törődnöm. – Természetesen. Csak egy pillanat, feltörlöm ezt itt.

Bólintott, visszament a konyhába, én pedig hosszú, remegő sóhajjal engedtem ki tüdőmből a visszatartott levegőt. Caroline viselkedéséből nyilvánvaló volt, hogy nem hiányolt senki, míg távol voltam, de a katasztrófától csupán egy hajszál választott el. Ettől a tudattól pedig úgy remegtem, mint a nyárfalevél. Visszaléptem a nyitott ablakhoz, és a völgy felé fordultam. Richard ott várt, ahogy ígérte, sötét árnyék az almásderes lovon. Rezzenéstelenül állt a nagy tölgyfa lombja alatt. Lassan húztam lefelé az ablakot, míg az alsó része a párkányra ért, és néztem, ahogy Richard a kezét fölemelve tudatja, hogy észlelte és megértette a jelet. Válaszul én is fölemeltem a kezemet, intettem neki, de ő már nem látta, mert almásderesének kantárját megrántva elindult a folyó mentén a fák között. Miközben leengedtem a kezemet, és tenyeremet az üveg hűvöséhez nyomtam, a ló elfordult, és vágtába kezdett lovasával Salisbury felé.

HARMINCEGY A halál sötét árnyékaként telepedett ránk az este. A kis Johnnie nyűgös volt, sírdogált, mert jött a foga, emiatt nem tudott elaludni, de örültem, hogy a feladat elvonta a figyelmemet. A konyhában, a kandalló tüze mellett ringattam. Ha Caroline tudta is, hova és mi célból ment a férje, semmi jelét nem adta. Semmiségekről beszéltünk, ha szóltunk egymáshoz egyáltalán, de a feszültség érzékelhető volt, és mindhárman nyugtalanok voltunk. Éjféltájt lódobogást hallottunk az udvarról, hangokat, táncoló paták neszeit, férfiak kiabálását. Aztán a hangok eltávolodtak. Hirtelen kivágódott a bejárati ajtó, a nagybátyám léptei visszhangzottak az előtérben. Caroline-nal mindketten egyenes derékkal, mozdulatlanul ültünk, tekintetünk az ajtóra szegezve. Arra gondoltam, vajon ő is visszatartja-e a lélegzetét. A konyhaajtó zsanérjai megremegtek, ahogy az ajtólap a falnak csapódott. Az ajtónyílásban a nagybátyám állt, bennünket bámult, tekintete a pokol sötétségénél is feketébb. Karomban felsírt a kis Johnnie. – Elias Webb halott – szólt halkan. A hangja így veszélyesebb volt, mint tomboló üvöltése. – A jó Bill Pogue és Edmund Harrap is halottak. Nem várt választ tőlünk, de válaszra nem is maradt idő. Amint kimondta ezeket a szavakat, megfordult, és felborította az asztalt. Deszka hasadt, edények zuhantak a padlóra. – Az ördög vigye el azt az átkozott De Mornay-t! – kiáltotta Jabez Howard, és arcát elöntötte a düh vörössége. – Ezt nem tűröm el tőle! Johnnie még hangosabban sírt, fejecskéjét a keblemhez nyomta, riadt kezével a ruhámba csimpaszkodott. Magamhoz öleltem, ringattam, és nagyon igyekeztem, hogy ne vegyen erőt rajtam a félelem. – Mit ártott neked De Mornay, bácsikám? – kérdeztem nyugodt hangon, de ő már túl volt azon a ponton, hogy hallja, amit mondok.

Szeme a gyűlölet izzó kútja volt, feketén parázslott a kandallóban pislákoló tűz fel-felvillanó lángjainak fényében. – A többiek beletörődnek a vereségbe – mordult fel, szinte csak magának beszélve. – A többiek hagyják, hogy a Sátán diadalmaskodjék. De én láttam a Sátán vérét, és tudom, hogy férfi. – Kesztyűs kezével a kardjához kapott, homloka ráncba rándult, és rám nézett. – Nem hallgattatod el azt a gyereket azon nyomban?! Még erősebben szorítottam magamhoz a kicsit, a testemmel védtem. – Jabez bácsi – szólítottam meg, száraz ajkamat megnedvesítve. – Mit szándékozol tenni? Vigyora maga volt az ördög. – Megvárom, amíg De Mornay visszatér esti lovaglásából, és olyan fogadtatásban részesítem, amit egyhamar nem felejt el. Vigyáztam, hogy a hangom nyugodt maradjon. – Ártani akarsz a kastély urának, bácsikám? – Holtan akarom látni. Caroline elsápadt a sarokban. – De Jabez, az ég szerelmére… – Ellenkezel velem, asszony?! – A haragját helyettem Carolinera zúdította. Fenyegetőn magasodott a székem fölé. – Istenemre! Te ellenkezni mersz velem? Láttam a szörnyűséges szándékot a szemében egy pillanattal a mozdulat előtt, de nem volt lehetőségem meggátolni. Mielőtt megvédhettem volna a gyermeket, kiragadta a karomból, és kegyetlen mozdulattal a kandalló kőpárkányához csapta, ahonnan a kicsi a padlóra zuhant, akár egy eldobott játék baba, törött tagjai kicsavarodva. – Ebben a házban én parancsolok – üvöltötte mennydörögve –, és istenemre, soha többé nem fordulhat elő, hogy ezt bármelyikőtök megkérdőjelezi. A döbbenettől nem jött ki hang a torkomon, sikoltó tiltakozásom a mellkasomban ragadt. A nagybátyám egy pillanatig mozdulatlanul állt, úgy bámult le ránk, mint a kárhozottak ura, aztán hirtelen sarkon fordult, és távozott. A bejárati ajtó hangos csattanással csapódott be mögötte. Egy szívdobbanásnyi idő sem telt el, hallottam, hogy egyetlen ló indul meg a falu és Crofton Hall felé.

Ez a hang és a vele társuló gondolat zökkentett ki bénult állapotomból. Döbbent lassúsággal Caroline-ra néztem, aki kétségbeesett kiáltással rohant át a szobán. A kandalló előtt lekuporodott, és gyengéden a karjaiba vette kicsi fiának élettelen testét. Görcsösen rázkódott a válla, vigasztalanul dúdolt, de a gyermek már nem érezte anyja gyengéd érintését. Csak egyszer néztem a szemébe, és nem tudtam rávenni magam, hogy újra megtegyem. Halott tekintet volt, élettelen, fakó, nem emberi. Mintha a borzalom, aminek az imént szemtanúja volt, gyötrődő elméjét a szenvedés határán túlra lökte volna, és csupán a teste maradt ezen a földön, amelyben egykor emberi lélek lakozott. Túlságosan fájdalmas volt látni. – Caroline – szóltam hozzá halkan, könyörgőn. – Caroline, nem maradhatunk itt. Nem válaszolt, én mégis eltökélten folytattam: – Jabez elvesztette a józan eszét, Caroline. Túlságosan veszélyes itt megvárni. Segítséget kell kérnünk. Üres tekintettel meredt rám, átnézve rajtam, és nem reagált. – Várj meg itt – kértem. – Nemsokára visszajövök. Nagyon sietek. Nem tudom, hallotta-e, amire kértem. A hátsó ajtó mögötti szögről leakasztottam köpönyegemet, elhúztam a reteszt, és kibotorkáltam az éjszakába. A galambházban kriptasötét volt, és a galambok zsivaja furcsa kíséretet adott szívem dübörgő ritmusához. A csapóajtó le volt csukva. Meghúztam a kötelet, kinyitottam. Hálás voltam a beáramló friss, éjszakai levegőért és a sötétségen áthatoló holdsugárért, ami halványan megvilágította a körülöttem magasodó falakat. Majdnem felzokogtam az örömtől, amikor tapogatózó ujjaim megakadtak egy üres fészkelőluk repedt szélén. Ha van Isten, gondoltam lázas izgalomban, ha van Isten, akkor még itt lesz a kulcs. Amit Richard tett oda két hónapja, hogy használjam, ha szükséges. A kulcs, amivel bejuthatok a kastély zárt belső udvarára. Tudtam, hogy a kastélyban biztonságra találunk… Legalább Caroline biztonságban lesz, arról Richard szolgái gondoskodnak. Ami engem illet, nem lelhetek nyugalmat, amíg Richard biztosan meg nem menekül a nagybátyám őrületétől.

Láttam a Sátán vérét, mondta korábban a nagybátyám. A szavak jeges folyamként zubogtak végig az ereimen. Ez azt jelenti, hogy Richard megsebesült? Nem, Richard nem sebesülhetett meg, nyugtattam magam szilárd elhatározással. Ha megsebesült volna, a nagybátyám minden bizonnyal eldicsekedett volna vele. Lehet, hogy Richard egészen Oxfordig lovagolt a királlyal. Magamban azért fohászkodtam, hogy legyen esze, és maradjon a király mellett. Ó, istenem, ne engedd, hogy ma éjjel hazatérjen… Ujjperceim bőrét felhorzsolta az érdes kő, ahogy megmarkoltam a kulcsot. Gyorsan kivettem az üregből, szorosan megmarkoltam, majd az udvaron át visszarohantam a házba. Caroline egyenes derékkal ült a székén, engem várva, köpönyegét már magára vette. Gondos anyai kezével bebugyolálta halott gyermekét, úgy ringatta az ölében. – Nehogy megfázzon – magyarázta súgva, mintha attól félne, hogy édes álmából felriasztja. A szívem fájdalmasan elfacsarodott, de nem tiltakoztam. Most nem szabad őt kizökkentenem álomvilágából. – Akkor gyere – intettem neki, és együtt léptünk ki a komor házból. Miután becsuktuk magunk mögött az ajtót, Caroline egyszer sem kérdezte meg, hová vezetem, és ügyet sem vetett a környezetére. Vakon, szótlanul követett, halott gyermekét szorosan a keblére ölelve. Hűvös és tiszta volt az éjszaka, a hold halovány fénye világította meg utunkat. Ilyen éjszakától félnek azok, akiket szellemek gyötörnek. Ilyen éjszakán kergeti a saját árnyéka az embert a mezőkön. A fák között haladtunk Crofton Hall felé, nagy ívben kikerültük a templomot és az istállókat, így a nyugati fal felől közelítettünk a kastélyhoz. Az istálló sarkánál egy másik árnyék sietett el mellettünk, és rémületemben már majdnem felsikoltottam, amikor megláttam, hogy csak egy portyázó, félénk kutya, farkát behúzva. Mintha egy másik lélegzet is elakadt volna mellettem, de Caroline ajkát egyetlen hang sem hagyta el, és azzal nyugtattam magamat, hogy pusztán zaklatott képzeletem gondolta emberi lélegzetnek a fák között visszhangzó szelet.

Egyszerű volt megtalálni az udvar falában az alacsony ajtót, de remegő ujjaim csupán harmadszorra tudták a kulcsot a zárba illeszteni. Könnyen fordult, az ajtó olajozott zsanérokon nesztelenül nyílt. Magam elé tereltem Caroline-t, és sietve bezártam magunk mögött az ajtót. Caroline hátára simítottam a kezemet, úgy vezettem a fal mellett a legsötétebb részre. Mutatóujjamat az ajkamhoz emelve figyelmeztettem, hogy maradjon csendben. – Várj itt – súgtam. Gyermekét magához ölelve tehetetlenül bólintott, de a szemében nem látszott fény, és dermedten közönyös tekintettel meredt rám. Sápadt fénysugár áradt az udvarra a könyvtár ablakából. Óvatosan közelítettem, a szoknyámat fölemelve, nehogy a füvön neszezzen. Szívem a torkomban dobogott, ahogy a nyitott ajtó felé haladtam. Nem jutottam el odáig: két erős kar ragadott meg vasmarokkal, és berántott a fénybe. Sikítottam volna, ha kapok levegőt, de egy hatalmas tenyér tapadt orromra, számra fojtogatón. Szemem előbb a félelemtől nyílt tágra, aztán a felismeréstől, mire a fojtogató kéz oly gyorsan elhúzódott arcomról, ahogy megfogott. – Farr kisasszony! – A komornyik arcán ezúttal meglátszott a döbbenet. – Kérem, bocsásson meg! Azt hittem, betörő. A nyakamat dörzsöltem, és haloványan rámosolyogtam. – Menedéket kérni jöttem őlordsága házába. Kérem, mondja meg, előbb ért ide a nagybátyám? A komornyik a fejét ingatta. – Nem. Senki nem járt itt az ön délelőtti látogatása óta. – Könyörgök, jó uram, semmi szín alatt ne engedje be a nagybátyámat a kastélyba – kérleltem, karjára téve a kezemet. – Ártó indulattal van őlordsága iránt, és van velem valaki, aki tanúsíthatja gonosz természetét. – A fal felé fordultam, halkan szólítottam a nagybátyám feleségét, aki az árnyékban állt, ahol hagytam. – Gyere, Caroline. Ez az ember barát. Itt biztonságban leszel. Lassan jött, merev, fájdalmas csoszogással, a kihűlt pólyát védelmezőn ölelve keblére. Ahogy odaért mellénk, a

könyvtárszobából kiáradó fény kicsi gyermeke viaszos, élettelen arcára vetült, kékes bőrén alvadó vérpatak látszott. A komornyik ránézett, aztán elborzadt tekintetét rám emelte. – Hol van most a nagybátyja, kisasszony? – Attól félek, valahol a kastély körül rejtőzve várakozik, uram. Van megbízható embere? – Három emberem van, akik mindent tudnak, amit én tudok, és ugyanilyen erőben vannak – felelt a hűséges komornyik. – És van itt még egy fiatalember, aki nem ijed meg a feladattól, ha sor kerül rá. Elhívassam a királybírót? A fejemet ingattam, a szívem szomorúan dobbant. – A királybíró semmit nem használna nekünk, uram, mert egyrészt halott, másrészt maga is áruló. Bevallom, már nem is tudom, kiben bízhatom ebben az ügyben. A farkasok jól elrejtőztek a bárányok között. A komornyik büszkén kihúzta magát. – Akkor ez az ügy ránk maradt. Elküldöm az embereimet, hogy figyeljék az utat, vigyázzák őlordsága hazatértét, hogy figyelmeztessük a veszélyre. Megkönnyebbülten bólintottam. – Köszönöm, uram. Hová vihetném az unokanővéremet, ahol valamivel nagyobb kényelemben lehet? – A nagyterem kandallójában ég a tűz, ott mindketten átmelegedhetnek. Beküldők egy szobalányt, hogy segítsen önöknek… és a gyermeknek – nézett szánakozva Caroline-ra, de Caroline merev tekintettel bámult maga elé, és követett bennünket, amikor erre felszólítottam. Megvártam a szobalányt, aki a kandalló elé ültette Caroline-t, és azt is láttam, ahogy elmélyülten dúdolva ölében ringatja a kicsi Johnnie-t. Képtelen voltam ott maradni, az emeletre mentem, sietségemben kettesével véve a lépcsőket. A karmazsinvörös hálószoba hideg és magányos volt Richard jelenléte nélkül. A holdfény az ágy baldachinján át fénytavat vetített a lábam elé, de nem mertem gyertyát gyújtani, nehogy a nagybátyám észrevegyen. Tudtam, hogy odakint van, valahol egy fa vagy a sövény mögött, netán a kerti falnál rejtőzik, és kegyetlen

szándék vezérli. A pázsit sápadtan, békésen terült el az ablak alatt, de éreztem Jabez gonosz jelenlétét. Az utat kémleltem, és reménykedtem, hogy Richard találkozott már a szolgáival, akik visszafordították. Egyre csak néztem ki az ablakon, míg látásomat a fáradtság elhomályosította. Nem tudtam, mennyi lehetett az idő, amikor az első apró mozgást érzékelte a szemem, és hirtelen rettentő éber lettem. Először semmit nem láttam tisztán, csak fehér villanást a fák között, ahol az út délnek kanyarodott, aztán egyértelmű lett, hogy Navarra vágtat szabadon hazafelé, nyergében Richarddal. Hangtalanul mozogtak a sötétben, akár a kísértetek, a szél süvítése elnyomta a csődör patáinak dobogását. Biztosan meglátták… Valamelyik szolga biztosan látta, és beszélt vele, Richard mégis hazafelé tartott. Értem jött vissza, gondoltam, és elszorult a szívem. Tudta, hogy Jabez Howard életben maradt, miként azt is, hogy a nagybátyám haragjában bosszúra szomjazik. Ostobaság volt azt hinnem, hogy Richard elfordul a veszélytől, és nem tudtam okát, mégis elszomorított meggondolatlan bátorsága. Csak amikor a ló közelebb ért, akkor értettem meg, miért nem fordult meg az úton Richard, miért nem jutott el a fülébe a szolgái figyelmeztetése. A csődört egyetlen cél vezette, és nem lehetett megállítani. Lovasa eszméletlenül borult a ló széles szürke nyakára. Navarra végül ügetésben lassított, és megállt, mindkét oldala habzón csatakos volt. Rémülten láttam, ahogy Richard előrebukik, teste súlyos mozdulattal lecsúszik a nyeregből, és a pázsitra zuhan. Nem mozdult. Eszembe jutott nagybátyám gúnyos vigyora és érdes hangja: De én láttam a Sátán vérét, és tudom, hogy férfi. Aznap éjjel másodszor szorongatta szívemet a rémület sikolya, másodszor nem voltam képes hangot kipréselni magamból. Árnyékot láttam rohanni az elesett férfi felé, és gyötrődő elmémbe hirtelen sürgető ima tolult. Kelj fel, könyörögtem a sötét, elgyötört alaknak. Kérlek, ó, kérlek. Könyörgöm… könyörgöm… könyörgöm… A futó árnyék sokkal közelebb ért, ezért ólomnehéz lábamat elmozdítottam az ablak elől, és természetfeletti gyorsasággal rohantam le a lépcsőn, végig a sötét folyosón.

A nagyteremben uralkodó csend figyelmeztethetett volna. Szél süvített a magas ablakok előtt, nem hallatszott semmi más hang, és rohanó lépteim bevittek a nagyterembe, mielőtt hibámat észlelhettem volna. Caroline és a szobalány továbbra is a kandalló előtt ültek, mereven, mintha nyársat nyeltek volna, tekintetük nem mozdult a férfiról, aki a szőnyegen állva kezét a tűz felé kinyújtva melegedett. Mögötte az ajtó, az ajtó mögött pedig Richard… tehetetlenül, talán haldokolva hevert a pázsiton. A nagybátyám azonban elállta utamat. Háttal állt nekem, nem is fordult felém, úgy szólalt meg: – Nahát, Mariana, micsoda fogadtatás! Mit tudsz felhozni mentségedre? Nem válaszoltam. Zavart, háborgó tudatom mélyén érzékeltem a tényt, hogy a nagybátyám a derékszíját és a kesztyűjét levette, de a kardja még nála van. Cikázó pillantásom megakadt a szék támlájára dobott szíjon, és láttam, hogy a szíjra fűzött hüvelyből nem hiányzik a tőr. Elég halálos fegyver arra a célra, amire nekem kell. Jabez Howard követte a pillantásomat, szemöldöke vészjóslóan összerándult, én pedig előrelendültem. A mozdulatom gyors volt, de nem elég gyors. Sikerült a székhez ugranom, és megmarkoltam a tőrt. Ekkor csapott le rám. Kicsavarta a fegyvert a kezemből, a penge éles hangon csattant a padlón. Megvetőn pillantott rám. – Bolondnak nézel engem? – bődült rám. Vasmarokkal szorította a kezemet. – Azt hitted, nincs tudomásom a bűneidről? A Sátán szajhája vagy, Mariana Farr, akár tagadod, akár nem. Az arcizmaim megfeszültek, egyenesen a szemébe néztem. – Nem vagyok szajha. Richard de Mornay pedig nem a Sátán. Ő lesz a férjem. Újra megláttam nagybátyám gonosz, torz mosolyát, és elmondhatatlan gyűlöletet éreztem iránta. – Ha jól tudom, halotthoz nem lehet feleségül menni – közölte velem. – Nem halt meg. – Mit számít az? Ha még életben is van, nincs sok ideje hátra. – Mosolya eltűnt, átható, őrült tekintetet vetett rám. – És ha végeztem vele, azt kívánod majd, bárcsak meghaltál volna előbb.

Szemérmetlen bűnös vagy, Mariana. Anyád is éppen ilyen volt. Az Úr haragja hamarosan lesújt a fejedre. Láttam az ütést közeledni, próbáltam elhúzódni. A nagybátyám keze erejét vesztve érte az arcomat. Éreztem, hogy megremeg, éreztem, hogy a keze görcsösen megvonaglik. Akárcsak én, ő is felkiáltott a fájdalomtól, ujjai ernyedten engedtek el. Oldalra fordult, szeme fennakadt, és hang nélkül a padlóra zuhant. Egy pillanatig csak bámultam a mellkasán terjedő foltot a tőr pengéje körül, aztán tekintetemet Caroline-ra emeltem. Jabez közvetlen közelében állt, kezét mereven a teste előtt tartva, ujjai görcsben. Arcán nem látszott semmi érzelem, szemében azonban halványan diadal villant. Futó lépteket hallottam, a komornyik ért vissza. – Az istállófiú mintha egy alakot látott volna beosonni a mosókonyha ajtaján – figyelmeztetett bennünket zihálva. Az elé táruló kép láttán megtorpant. Köhécseltem. – A nagybátyám balesetet szenvedett, uram. A komornyik Caroline válla fölött a szemembe nézett, és a pillantásából tudtam, hogy megértettük egymást. Diszkréten bólintott. – Gondoskodni fogunk róla, madame – bólintott, aztán mintha csak akkor jutott volna eszébe, hozzátette: – Őlordsága hazatért. Nagyot nyeltem. – És… és…? – A templomba vittük. Mert nem tudhattuk, biztonságos-e a kastély épülete. Bizonyára megérti. – Aggódón nézett rám. – Elküldettek Marlboroughba a sebészért. – Ez azt jelenti, hogy… – Életben van, és önt kéreti. Csak ennyit kellett hallanom. Rögtön elfelejtettem a lábamnál heverő holttestet és Caroline-t, mindent. Egyedül Richardra gondoltam és arra, hogy szüksége van rám. A lábam alig érte a földet, úgy rohantam a pázsiton és a kerten át a templom felé.

HARMINCKETTŐ – Ne gyászolj! Eszméleténél volt, és engem figyelt. Bátran, egyenesen a szemébe néztem. – Nincs szándékomban gyászolni – feleltem nyugodtan. – Hamarosan jobban leszel. A sebész már úton van. – Mariana… Gyöngéd feddés hallatszott a hangjában, miközben sérült mellkasa emelkedett és süllyedt. A tekintete elsiklott rólam a templom félhomályos végébe, ahová a fáklyák fénye már nem ért el. Természetesen ő is hallotta a beszélgetésfoszlányokat, miként én is. A szolgák aggódó, együttérző suttogását, akik ide hozták, és akik most az ajtó előtt őrt álltak. Azt mondták, halálos a seb, elvégre ők sok sebet láttak életünkben… Nem biztonságos mozgatni, a legjobb, ha hagyják nyugodtan feküdni… és szomorúan ingatták fejüket. Arcukon a fiatalembert meghalni látó öregek gyásza volt. Képtelen voltam elvonni a tekintetemet Richard arcáról. Minden rezzenése drágább volt nekem, mint maga az élet. Olykor néhány gyötrelmesen hosszú pillanatig mintha alig lélegzett volna, de aztán úgy láttam, erősödik. Szörnyű volt látni, ahogy leterített köpönyegén feküdt a templom hideg kőpadozatán. Feje a régi keresztelőmedence talapzatán nyugodott, de teste furcsán a vállára billent. Először nem láttam semmit, nem látszódott kabátja fekete szövetén, az inge azonban merev volt az alvadt vértől, és az orromba is bekúszott a szaga. Bátor sebei voltak. Bátor küzdelemben győzött. Hallottam, a király időben megkapta a figyelmeztetést. Richard segítségével szembeszálltak a nagybátyám vezette árulókkal, és szétkergették őket. Négy férfi fekszik holtan a dűnén, a király pedig biztonságban folytatta útját Oxford felé. Richard viszont… Nem mertem befejezni a gondolatot. Vannak, akik ezt nemes áldozatnak tartják egy király életéért. Én nem.

Fejünk fölött az íves ablakról festett üvegszentek néztek le ránk. A templom ezen az éji órán egészen másnak látszott, most nem csupán a hidegtől borzongtam. Richard megérezte ezt, és halvány mosolyra húzódott az ajka. – Kisfiúként mindig féltem ezen a helyen napnyugta után. Azt hittem, a sírok megnyílhatnak a lábam alatt, ha a sírkövekre lépek, a szentélyben pedig mintha rég halott papok és szerzetesek szellemei kavarogtak volna. Ha nagyon megerőltetem a szememet, még mindig látom őket. Eljöttek hozzám látogatóba. Talán azt szeretnék, hogy álljak be közéjük. A hangja mintha nagyon távolról szólt volna, és ez végtelen félelemmel töltött el. – Ne beszélj butaságokat – korholtam. – Ugyan, ez csak tréfa – nyugtatott mosolyogva. – És nem tartom valószínűnek, hogy a szent életű papok szívesen látnának egy magamfajta pogányt a soraikban. Ráadásul a kísértetem igencsak el lesz foglalva: örökké figyelni foglak, és vigyázok rád. – Úgy érted, hogy kísérteni fogsz? – Igen – felelte, és nagyon gyengéden nézett rám. – Nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen. – A tekintete ismét elsiklott rólam, ezúttal a vállam fölött, az oltárt nézte. – Mily titokzatosság a halál – szólt lassan, halkan. – „A nem ismert tartomány”, ahogy Shakespeare nevezte a Hamletben. És valóban félünk új földekre utazni. Az idegen partokon azonban biztosan sok új lehetőség vár ránk. – Elkomorult. – A francia király udvarában egyszer találkoztam egy férfival, aki azt állította, hogy élt a rómaiak idejében, és Caesar asztalánál vacsorázott. Azt hittem, őrült – idézte fel bizonytalanul. – És valószínűleg az is volt. De mi van akkor, ha nem…? Újfent megborzongtam. – Muszáj a halálról beszélnünk? – Ha igaz, hogy az ember földi testét túléli a lelke – folytatta, mintha nem is szóltam volna közbe –, és ha az emberi lélek új testben születhet, nem kell aggódnod, hogy a szellemem fog kísérteni téged. Inkább hús-vér emberként kísérlek. Kétkedőn néztem rá. – És hogyan ismerlek fel téged egy másik testben?

– Ez könnyű – azzal nagy nehezen fölemelte a kezét, az ujjait úgy fordítva, hogy lássam nagy, címeres pecsétgyűrűjét. – Nézd meg ezt, és ne feledd el. Ez a De Mornay család csuklyás sólyma. A csuklya vakká teszi, mégis tisztábban lát, mint ha használhatná a szemét. – Úgy érted, hogy a szívemre hallgassak? – Ne csak a szívedre. A lelkedre. – Magasabbra emelte a kezét, erősen megragadta az ujjaimat. – Érezd ezt, szerelmem. Ezt senki nem tudja szétszakítani. Egy egész két fele vagyunk, te meg én. A sólyom egy életre választ párt magának, és a mi életünk csak most kezdődik. Higgy bennem, higgy bennünk – mondta mosolyogva. – Gondolod, hagynám, hogy egy olyan jelentéktelen dolog, mint a sír, közénk álljon? – Nem akarlak elveszíteni… Megremegett a hangom. Kezének szorítása elernyedt. – Húzd le a gyűrűt az ujjamról. – Richard… – Vedd el a gyűrűmet… És tartsd magadnál! Rendíthetetlenség volt a hangjában, ezért engedelmeskedtem. Kinyújtott ujjúról lecsúsztattam a nagy pecsétgyűrűt. Hideg volt, ahogy a keze is. Gyengéden tartottam a markomban, sűrűn pislogva próbáltam visszatartani kitörni készülő könnyeimet. – Emlékezz erre a sólyomra, Mariana Farr – kérte halkan, szelíden. – És ne a szemeddel, hanem a lelkeddel keress engem. A lelked látja, ami igazán számít. Szememből forró könny buggyant ki, végigfolyt az arcomon, ő az ujjúval törölte le. Próbáltam rámosolyogni, de képtelen voltam, mert remegett az ajkam. A tekintetében fájdalom villant, kezét a halántékomra csúsztatva magához vont. Sós ízt éreztem az ajkamon, az ő ajkán keserű vért. Kétségbeesett csók volt, szerelmes búcsúcsók, megbánás és szavak nélküli ígéret csókja. Elhúzódtam volna, amikor véget ért, de Richard szorosan magához ölelt, a hajamat simogatta. – Nem akarom, hogy a testemtől fájjon a mellkasod – tiltakoztam. A fejét ingatta.

– Már nincsenek fájdalmaim – hazudta. – És mindig is azt szerettem volna, hogy a szeretőm ölelő karjaiban haljak meg. Ily halál zárja le méltóképp életemet. A beszéde elmosódottá vált, simogató keze néhány perc múlva lassabban mozdult a hajamon, majd teljesen megállt. A szívem elszorult. – Ne hagyj el! – könyörögtem neki fájdalmas suttogással. – Ó, kérlek, Richard… Kérlek, maradj velem! – Ne félj – azzal csókot lehelt a homlokomra. – Legyőzhetetlen vagyok. Nem emlékszel? Ez van a címerünkön. Most alszom egy kicsit. Fölemeltem a fejemet, ránéztem. A hajnal derengő fényénél látható volt a rettegett valóság. – Ne… Ó, kérlek, istenem… Ne! Richard… – Találkozunk még… – ígérte. Mosolyogva hunyta le a szemét. Egy végtelennek tűnő pillanatig csak néztem, aztán a vállára borulva átadtam magam a bánatnak. Testemet görcsökben rázta a zokogás, és nem éreztem semmi mást, csak a gyász mélységes fájdalmát. Kétségbeesetten próbáltam magam mellett, ebben a világban tartani, de ő nem maradt velem. Arcom alatt a vastag kabát hűlni kezdett, míg olyan hideg nem lett, mint a kő. Még szorosabban markoltam a gyűrűjét. A fény kissé megváltozott, és a napfény első érintését éreztem a bőrömön. Egyedül voltam a templom hideg kövezetén. * * * Nem tudom, mennyi ideig feküdtem ott. Arcomat a padló nyirkos kövére nyomtam, és gyászoltam egy több mint háromszáz éve halott férfi beteljesületlen kívánságait. Aztán lassan feltápászkodtam, tétova kézzel letöröltem arcomról a könnyeimet, és a színes üvegablakból szomorú szemmel lenéző szentre pillantottam. – Julia… – A hang a hátam mögül, az. árnyékban lévő előcsarnokból jött. Megriadtam, egész testemben összerezzentem. – Julia… – Mrs. Hutherson hangja szólt újra hozzám, kissé parancsolón és sürgetőn. – Ideje mennünk.

Zavartan fordultam hátra. – Nyolckor itt szentáldozás lesz – magyarázta. – És már majdnem hét óra. Ó, persze, gondoltam. Vasárnap reggel van. Eszembe se jutott feltenni a kérdést, mit keres Alfreda Hutherson a templomban… teljesen logikusnak tűnt, hogy ott van, és vár. Nem éreztem késztetést, hogy bármire rákérdezzek. A gyász eltompította minden más gondolatomat. Üres tekintettel bólintottam felé, néhány súlyos lépést tettem az oltár felé, és elolvastam a sírkövekre vésett megkopott neveket. – Hol van? – kérdeztem. – Ott – mutatott rá. – Az apja mellett. – Azon a kövön nincs név. Halványan elmosolyodott, és egy lépést tett felém. – Erre van logikus magyarázat. Tudod, a pestis. Egy hónappal Richard halála után a pestis elérte Exburyt, és a falu egyetlen kőfaragója is az áldozatok között volt. Több mint egy év telt el, mire találtak egy másik kőfaragót, de akkorra már Richard unokaöccse, Arthur volt Crofton Hall törvényes ura, aki nem akart pénzt költeni arra, hogy az örökhagyó nevét a sírkövére véssék. – Eljutott ide a pestis? – Ó, igen. És nagy pusztítást vitt véghez. Minden harmadik ember belehalt. A falu kis híján eltűnt a térképről. – De Mariana életben maradt – jegyeztem meg, és kényszeredett mosollyal néztem a lábam előtt elterülő sima sírkövet. – Igen. Mariana életben maradt, de nem a faluban élte túl a vészt. Hosszú hónapokig távol volt Caroline-nal. – Értem – feleltem, de csak félig figyeltem arra, amit mondott. – Mi lett a gyűrűvel? – Milyen gyűrűvel? – Richard gyűrűjével, amire a családi címer volt vésve. Marianának adta, hogy arról emlékezzen rá. – Ó, azzal a gyűrűvel – bólintott. – Gyere, megmutatom neked. Követtem. Kiléptünk a kissé áporodott levegőjű, csendes templomból a ragyogó reggeli napsütésbe. Az eső végre elállt, friss, tiszta, édes illatú volt a világ. Fölöttünk a magasban sólyom körözött, szárnyait kecsesen kiterjesztve kereste a felszálló, meleg

légáramlatokat. Mrs. Hutherson megállt az udvar falánál, és előremutatott: – Ott… Ott van most az a gyűrű. Mariana sírjánál álltunk. – Mindig viselte – folytatta Mrs. Hutherson. – A nyakában hordta, egy láncon. Egy pillanatra sem vette le. Amikor meghalt, John Howard találta meg a gyűrűt, és vele temette el. – John… – A fejemet ingattam, próbáltam valahogy összeszedni zavart gondolataimat. – De hiszen John Howard csecsemőkorában meghalt. Jabez ölte meg. Láttam. A saját szememmel láttam. – Igen – bólintott, és a fejét kissé oldalra biccentve nézett rám. – Érdekes, ugye? Itt az ideje, hogy igyál egy csésze jó erős teát, és valamit enned is kell. Gépiesen engedelmeskedtem, úgyhogy nem sokkal később már a kastély konyhájában ültem, a megszokott széken, és az ismerős teáskanna fölött. Mrs. Hutherson kiadós reggelit készített nekem, de nem nagyon tudtam az ízekre figyelni. Gondolataim makacsul egyetlenegy pontra tértek vissza. – John Howard meghalt – ismételtem. És mégis, John Howard életben volt hatvan évvel később, amikor Marianát eltemette. John Howard tulajdonában volt egy úti szekreter, amit az árverésen vettem, a szekreter, amiben a kék üvegszemű paradicsommadarakat ábrázoló aranyozott karkötő volt elrejtve… – Öt ember tudott a gyermek haláláról – mondta Mrs. Hutherson. – Jabez Howard, aki szintén meghalt azon az éjszakán. Mariana és Caroline, akik hallgattak róla. És Richard de Mornay két szolgája, a komornyik és a szobalány, akik megtartották a titkot. A fejemet ingattam. – De miért? Miért töri valaki magát azon, hogy… – Hirtelen mintha villám csapott volna belém, olyan döbbenten néztem fel. – Ó, szentséges ég! Mrs. Hutherson újratöltötte a csészémet. – Nem érezted magadban a gyermeket? – Nem. Úgy értem… Nem igazán figyeltem erre. – Caroline tudta – jelentette ki határozottan. – Sőt segített is. Elment Marianával vidékre. Csak ők ketten. Amikor tavasszal

visszatértek Exburybe, és újra beköltöztek Greywethersbe, kisbabát hoztak magukkal, akinek John volt a neve. Alig maradt a faluban valaki, aki emlékezett volna a gyerekre és bizonyossággal meg tudta volna állapítani az életkorát. Így hát Mariana megtartotta Richard gyermekét, a jó hírnevét, és mellette maradt Caroline, Caroline pedig megtartotta az ő Johnnie-ját. Szótlanul néztem érintetlen csésze teámat. – Jó lett volna látni – szólaltam meg végül. – Szerettem volna látni Richard gyermekét. – Láthatod, ha akarod. – Hogyan? – Kedvesem, bár úgy tűnhet, mégsem vagy bezárva az időbe – jelentette ki, és lágy tekintettel nézett. – Tény, hogy a visszaemlékezéseid mind időrendi sorrendben voltak, ami akkor szeptemberben történt, most is szeptemberben fog történni. De egy alkalommal előbbre csúsztál. Csak pislogtam. – Valóban? – Az istállónál. Emlékszel? Egyszer bementéi az istállóba, és megláttad Richard lovát. Nos, ez az emlék nem illett a sorba. Ha jól emlékszem, az májusban történt, de 1665 májusában Mariana még nem tért vissza Exburybe. – Rám nézett, hogy megbizonyosodjon, követni tudom a gondolatmenetét. – A jelenet, amire akkor visszaemlékeztél, későbbi, a következő évből való. Próbáltam felidézni, mit láttam. Bementem az istállóba, láttam, hogy Navarra a bokszában áll. Erre határozottan emlékeztem. És aztán… – Valaki fütyült – jutott eszembe hirtelen. – Olyan volt az a hang, mintha Evan Gilroy fütyült volna. – Lehetséges életed különböző szakaszaiból emlékepizódokat felidézned, Mariana Farr, ha akarod. Csak próbáld meg, és kiderül. De nincs sok időd – figyelmeztetett. – Ezt hogy érti? Egyenesen a szemembe nézett. – Emlékszel arra, amikor azt mondtam, hogy a múltba tett utazásod körforgás?

– Igen – bólintottam. – Azt is mondta, hogy végig kell érnem rajta, és ha a kör bezárul, akkor, és csakis akkor válik világossá számomra az út célja. – Így van. Nos, a kör majdnem bezárult. Kis idő múlva, sőt talán már nagyon kis idő múlva nem leszel többé képes Mariana életébe belelátni. Döbbenten bámultam rá. – Ezt úgy érti, hogy elfelejtek majd mindent, ami történt? – Az ég szerelmére, dehogy! – sietett megnyugtatni. – Nem. Ezek az emlékek a te lényed alapvető részét képezik, Julia. Ezeket sosem fogod elfelejteni. De nem leszel képes újra átélni. Érted? – Nem. – Tudod, túl könnyű a múltban ragadni. A múlt nagyon csábító. Az emberek folyton az idő ködéről beszélnek, pedig nem a múlt homályos, nem a múlt bizonytalan, hanem a jelen. A múlt egészen világos, kellemes és megnyugtató. Ezért van az, hogy az ember hajlamos belemerülni és belefeledkezni. Szomorúan próbáltam felfogni a gondolatot. – Jobb ez így – vigasztalt. – Hidd el, hogy jobb. Különben évről évre visszamész ugyanabba a nyárba, és ugyanazt éled át újra meg újra, pedig neked az „itt és most”-ban kell folytatni az életedet. – És mennyi időm van még, amíg a kör végleg bezárul? Mrs. Hutherson elmosolyodott. – Nincs sok időd. Fel fogod ismerni a pillanatot, amikor eljön. Befejezted a reggelit? Akkor ideje, hogy hazamenj, és ágyba bújj. Sokkal jobban leszel, ha kialszod magadat. Ami azt illeti, én is – nyomott el egy ásítást. – Meglehetősen mozgalmas éjszakám volt. Vigyáztam rád. Hát persze, gondoltam, és egy kicsit elszégyelltem magam. Valaki nyilván végig követett, nyitotta nekem a kastély ajtóit, és gondoskodott arról, hogy semmi bajom ne essen. Valaki arra is gondolt, hogy megolajozza a belső udvar ajtajának zárját, mert tudta, hogy jövök, és azt akarta, hogy a kulcs akadálytalanul elforduljon a zárban. Mint akkor. Elnézést kértem, amiért oly sok gondot okoztam neki, de ő csak legyintett. – Az igazat megvallva nagyon érdekes volt. Ha tudni szeretnéd, egyetlen szót sem mondtál ki hangosan. Csak álltál, néztél és

reagáltál. És a lovagszobában pontosan olyan voltál, mint a kísértet, akit évekkel ezelőtt észleltem. Richard visszatérését láttad, igaz? Az okozott olyan nagy fájdalmat? Bólintottam. – Lebukott a lováról. Lebukott, és aztán… Az ajkamba haraptam, újra átéltem azt a kínt. Mrs. Hutherson áthajolt hozzám az asztal fölött, és erős kezét a kezemre simította. – Annyira sajnálom, kedvesem! Elfelejtettem, hogy azon a reggelen vesztetted őt el. Próbáltam összeszedni lélekjelenlétem maradékát, és pajzsként tartani magam elé. – Furcsa, hogy Richard temetéséről nincsen bejegyzés a halotti anyakönyvben. – Valójában nem is olyan furcsa – felelte Mrs. Hutherson, azzal felállt, és gyakorlott mozdulatokkal kezdte leszedni az asztalról a reggeli maradványait. – A pestis nagy pusztítást végzett, és nehéz írásos nyilvántartást vezetni, amikor a világ felbolydul az ember körül. Ráadásul így a legjobb. – Ezt hogy érti? – Azt hiszem, jobb, hogy nem tudtad előre, mi történt Marianával és Richarddal – magyarázta halkan. – Bizonyos dolgokra jobb úgy rájönni, hogy megéljük őket. Szerinted ugyanilyen lelkesen mentél volna vissza a múltba, ha előre tudod, hogy Richard fiatalon meghal? – Talán nem – feleltem, érveinek logikáját mérlegelve és elfogadva. – Kérdezhetek valamit? Mosolygott. – Ha Geoffrey-vel kapcsolatos, csak újra elismételhetem, hogy ebbe nem avatkozom be. – Nem Geoffre vonatkozik a kérdés, hanem önre. – Ó! – A múltkori beszélgetésünknél éppen mondani akart valamit Jabez Howardról. Arról, hogy ismeri hirtelen haragját. Tétovázott, de egy pillanatnál nem tartott tovább. – Ő volt a bátyám. Néztem, csak néztem, és lassan derengett a felismerés. – Akkor ez azt jelenti… Akkor ez csakis azt jelentheti…

– Most már érted, miért kellett átsegítenem téged ezen? Egyszer elhagytalak, amikor nagy szükséged lett volna rám. A bátyám kegyelmére voltam kénytelen hagyni téged. Lélekként csak figyelhettelek, és veled szenvedtem, amikor te szenvedtél. Ebben az életben helyrehozhatom mindazt, ami abban a másik életben rossz volt. Egymásra találásunk örömére meg kellett volna ölelnem, meg kellett volna csókolom, a vállán kellett volna sírnom. De csak ültem a széken, miközben ő az elmosott tányérokat törölgette el. Szeretet és megértés áradt közöttünk így is, ahogy a tenger hullámai mossák a szélfútta partot. Később majd lesz időnk beszélgetni. Most elég a tudat. Az az egyszerű igazság, hogy abban a pillanatban nem maradtak érzelmeim. A Richard elvesztése miatti gyász még égő fájdalom volt a szívemben, idegeim kifeszített kötélként húzódtak, a szemem vöröslött, kiszáradt a fáradtságtól és az el nem hullajtott könnyek befelé zúduló áradatától. A konyhából nem a hátsó ajtón mentem ki, hanem a főfolyosón, egyenesen a belső udvarra. Mozdulatlan volt a levegő. A falon a borostyán felvette őszi színeit, a zöldek közé élénk karmazsinvörös és aranysárga levelek vegyültek. Félrehúztam a borostyánt, megálltam, az ajtót kerestem. Ahogy sejtettem, megolajozták. Nemcsak a zárat, a zsanérokat is. A kulcsom még benne volt a zárban, és amikor kihúztam, olaj tapadt az ujjaimhoz. Kinyitottam a kis ajtót, kiértem az ösvényre, erősen szorítottam a kulcsot a kezemben. Richard adta nekem, és ezt egész hátralévő életemben magamnál fogom tartani. Richard… Hűvös nyugalommal pislogtam el könnyeimet, a házam felé indultam. Botladozva haladtam a mező göröngyös talaján. Ekkor egy arc jelent meg lelki szemeim előtt: sötét haj, szívsajdítóan gyönyörű férfiarc, erdőzöld szempár. „Melyikünk az, Julia, akit bennem látsz, Geoff vagy Richard? Gondolkozz ezen, amíg távol leszek.” Soha nem voltam távolabb attól, hogy erre a kérdésre választ tudjak adni.

HARMINCHÁROM Azt hiszem, még mielőtt behunytam a szememet, pontosan tudtam, hogy ez lesz az utolsó visszautam. Alig néhány óra telt el azóta, hogy visszaértem Greywethersbe, de kibírhatatlanul hosszú időnek tűnt. Rögtön lefeküdtem, minden igyekezetemmel azon voltam, hogy megfogadjam Mrs. Hutherson tanácsát, egyben a saját fáradtságomnak is engedjek, de nem jött álom a szememre. A láthatatlan kör gondolata, az, hogy megállíthatatlanul bezárul, nyugtalansággal töltött el. Ez a nyugtalanság vezetett arra, hogy kimenjek, elhagyjam a házat, és tudtam, nem állhatok ellen neki. Remegett a nyárfa mögöttem, felhők haladtak el a magasan járó nap előtt, a várakozás izgalma suhant át a füvön a lábam előtt, a széles mező felé. A kerthez mentem, ahol a Színes ruhás hölgy szokott megjelenni. Nem a galambház kertjében, amit Iain a semmiből varázsolt újjá, hanem az eredeti konyhakertben, amit már nagyon régen benőttek a vad növények. Mariana szelleme oly sok évig itt bukkant elő. A születésem pillanatáig. Arra gondoltam: ez alkalmas hely arra, hogy befejeződjön az, aminek be kell fejeződnie. Szilárdan álltam, kezemet ökölbe szorítva, fejemet a nap felé emelve behunytam a szememet. Könnyű szél borzolta a hajamat, míg várakoztam. Minden más gondolatot kiszorítottam a tudatomból, csak egy maradt… Ezúttal nem volt szédülés, sem zaj. Az idő lassan áramlott visszafelé, mint folyó a tengerbe, és feltartóztathatatlan aranyló áramában sodródtam. – Mariana. Kinyitottam a szememet, megfordultam, megláttam a felém tartó férfit. Magas volt és fiatal, erős, izmos, fényes szőke hajú. A szeme kék, akár az őszi ég. Gyakran kerestem benne az apját. Reméltem, hogy Richard lényét látom meg benne, de nem találtam erre utaló jeleket. Nagyon

is szerencsés, hogy John nem hasonlít rá. Soha senki nem feltételezte róla, hogy nem Jabez Howard törvényes fia, és soha senki nem fog ilyen gondolattal előállni, amíg lélegzek és tagadni tudom. – Néném – szólított, és tőlem néhány lépésnyire megállt. – Kész. Lazára hagytam a kötést. Ha meggondolod magad, ki tudod oldani. Eltökélten mosolyogtam rá. – Nem fogom meggondolni magam. – Szerintem szörnyű pocsékolás – jegyezte meg, megrántva széles vállát. – De úgy lesz, ahogy akarod. A mosolyom nem rebbent, tekintetem a háta mögé siklott, az elhagyott galambházra. A madarak aznap reggel óta nem voltak ott. Zsákokban vitték el Crofton Hall és a környező földek új ura, Sir George Staynor szolgái. Sir George katonaember volt, és igazi hadi vehemenciával látott neki új birtoka igazgatásához. Vissza akarta állítani e nemes kastélybirtok gazdagságát, amit Arthur de Mornay tönkretett. Sir George a régi galambházat roskatagnak találta, ezért elrendelte, hogy építsenek újat a kastélyhoz közel, mellé halastavat és nyúlketreceket is kerítsenek. Öt embert küldött a galambokért. Amikor az utolsó fiókát is kivitték, a galambházhoz küldtem Johnt, hogy szögelje be a csapóajtót. Arra gondoltam, hogy a madarak így könnyebben szoknak be az új galambházba. Ha megpróbálnak a régi fészkükre visszajönni, és zárva találják a bejáratot, talán a szabadságot választják. Talán. Akárhogy is, nem akarom, hogy visszajöjjenek, hogy az én udvaromban bebörtönözve várják a halált. Az a csapóajtó nem működhet többé. A poros fészkelőlyukakban már csak egyvalami maradt, ami a szívemnek oly fontos: egy kulcs, azt is én helyeztem oda. Minden néma, halott és üres. John átsétált a füves részen, mellém állt, komoly, kutató tekintettel a szemembe nézett. – Nem aludtál tegnap – mondta. – Álmodtam.

– Nem álom, hanem megint álmodozás lehetett, azt hiszem – mondta kedvesen korholva. – Hallottam a padlón kopogó lépteidet. Anyámnak voltak ilyen álmai életében, de ő zaklatott asszony volt. – Túl sok hűhót csapsz semmiért, John. Máskor ilyen nem fordul elő, csak ezen az egy éjszakán. – Igen. Minden évben ugyanezen az éjjelen. Talán egy napon majd megtudhatom az okát? Elmosolyodtam, megérintettem az arcát. – Talán. De nem ma. Akkor fölemelt csuklómról valami csengve lehullt, de John elkapta. – Meg kellene javíttatnod a kapcsát – tanácsolta. – Különben elveszíted ezt a karperecét, pedig én el sem tudlak képzelni nélküle. Ránéztem az idő marta paradicsommadarakra, amelyek tizenhat éve, John egész életében a kezemen csilingeltek. – Nincs pénzem új kapocsra. – Ugyan! – ujjait a karkötőre fonta. – Magam gondoskodom a megjavításáról még ma. Az aranyműves rendes ember, remélem, tisztességes árajánlatot kapok tőle. Nem szeretném, ha elveszítenél valamit, ami ilyen nagy kincs a számodra. Szívemben a ki nem mondott szeretet dobogott. Vágytam rá, hogy megmondhassam neki, Richard összes ajándéka közül ő az én legnagyobb kincsem… de nem tehettem, az ajkam néma maradt. – Jól gondomat viseled, John. – Egymásra viselünk gondot. Jó esztendők voltak, gondoltam, szegénységben, de békében töltött esztendők. A ház, amelyben egykor fogolyként éltem, az otthonom lett, vad árnyait megszelídítette a múló idő. Már csak ketten maradtunk. Az én Johnom születése után Caroline még hét telet élt, de nem volt akarata sokáig élni, és a halála olyan volt, mint amikor árnyék tűnik el a falról, és az összes lámpa kialszik. Johnnal együtt műveltük a földet, együtt végeztük a házimunkát, miközben néztem, ahogy felnőtt férfivá érik. A kastély gazdasága bőséget termett. Arthur de Mornay minden értéket eltékozolt, a maradékot pedig hagyta romba dőlni, miközben ő kockázott, kártyázott és szajhákkal múlatta az időt.

Örültem, amikor megtudtam, hogy eladta Crofton Hallt. Még jobban örültem azonban, hogy Navarra nem volt az eladott értékek között. A nagy almásderes ló Richard halála után csak senyvedt. Amikor John születése után, tavasszal visszatértem Exburybe, és a mezőn megláttam Navarrát, megdöbbentett, mennyire megváltozott. Sovány volt, a bordái kilátszottak, nemes fejét erőtlenül hajtotta le, alig volt benne élet. A magam módján próbáltam vigasztalni, még birtokháborítást is elkövettem azzal, hogy belopóztam a kastély istállójába. Csemegét vittem a gyengélkedő csődörnek, beszéltem hozzá. Habár felismert, nem volt hajlandó változtatni a hangulatán. Szomorú szemeiben az én gyászom tükröződött. Aztán egy napon, amikor éppen az istállóban tartózkodtam, a ló is, én is meghallottuk, hogy valaki fütyörészik odakint, és noha összerezzentem a bűntudattól, amiért tilosban járok, tudtam, hogy az a fütyülés ismerős… Evan Gilroy bátran lépett be az istálló ajtaján. Felismertük egymást, ujjait figyelmeztetőn ajkához emelte. – Vigyázz magadra, Mariana Farr – súgta halkan. Csak a szeméről és a hangjáról ismertem meg, a külseje teljesen átalakult: divatos pofaszakállat és vállig érő vendéghajat viselt. – Navarráért jöttem – jelentette ki határozottan. Meglátta a lovat. Figyeltem, ahogy az arckifejezése megváltozik. Suttogva szólalt meg: – Édes istenem! Mit tettek veled, Navarra?! Értettem, mire gondol. Navarra úgy összenőtt szép gazdájával, hogy Richard halála után használni egyenesen szentségtörésnek tűnt. Evan ellépett mellettem, simogatni kezdte a csődör nyakát. Érintésére Navarra füle megmoccant, az ismerős hang felé fordult. Csillogó szemében reményhez hasonló fény villant, az izgalom enyhe remegése fodrozódott a ló izmain nyugtató kezem alatt. Kis híján hangosan felzokogtam, ahogy ennek az átalakulásnak tanúja lettem. Így történt. Búcsúzásunk rövid volt, alig maradt időnk beszélni. – Mi hír Rachelről? Ő is itt van?

– Nincs velem, biztonságban hagytam a családomnál, Bristoltól északra. Nyolc hónapja házasok vagyunk. – Ó, Evan! Annyira örülök! – Bárcsak olyan boldog lehetnél, mint mi – mondta halk szomorúsággal. – Hiszen tudod, hogy szeretett téged. – Igen. – Feleségül akart venni. – Tudom. Akkor rám mosolygott, halvány, fájdalmas mosollyal. – Rachel és én északra tartunk. Skóciába megyünk. Új életet kezdünk ott, távol mindentől, ami itt kísért. Mosolyt erőltettem az arcomra, és minden jót kívántam nekik, bár belesajdult a szívem. Aztán Navarra hátán kiléptetett, és a nagy almásderes lóban mintha egykori büszkesége nyomát vettem volna észre. A lótolvajlást hamar felfedezték, de a tolvajt sosem találták meg. Miközben Arthur de Mornay emberei az utakon keresték, Navarra erdőn-mezőn át vágtatott Bristol felé, Evan Gilroyt vitte a hátán, és vele Rachelnek küldött üdvözletemet. Soha többé nem láttam őket. Ez az emlékkép elszomorított. Hallottam, hogy a válláránál John felsóhajt. Megfordultam, hogy a szemébe nézzek, és láttam, hogy elnézően pillant rám. – Igazi rejtély vagy, nénikém, de egy napon majd megfejtem a titkot – azzal lehajolt, és arcon csókolt. – Ugye nem dolgozol nagyon keményen, míg a faluban leszek? Mostanság mintha könnyebben elfáradnál. – Ez az öregség átka – feleltem mosolyogva. – De a te kedvedért nem fogom kifárasztani magam. Csak itt álldogálok még egy kicsit, és nézem a mezőt. John ismét rám tekintett, tétovázott, hogy kérdezzen valamit, de aztán elmúlt a pillanat. Mosolyogva elfordult tőlem, indult, én pedig újra elnéztem a mező messze nyúló arany és zöld szőnyege felé, és a vakító napfényt okoltam azért, hogy a látásom hirtelen megint elhomályosodott… Élesen, tolakodón, hangosan és brutálisan törte meg a csengő hang a csendet. Pislogtam. Már nem Mariana voltam, hanem újra Julia, az éles hang pedig a konyhaajtóból kihallatszó telefoncsörgés.