Susanna Kearsley - Az emlékek háza

helyiség élvezetében. A portréról természetesen meg is feledkeztem. Az ő portréja. Abban a pillanatban, amikor beléptem a könyvtárszoba tudós csendjébe, Richard de Mornay tekintetét éreztem magamon, úgy, mintha a festett kép élő férfi lenne. Figyelmesen néztem az egyik polc könyveit, végigolvastam a címeket a kötetek gerincén, de a tekintetem folyton visszatért a fölém magasodó alakra, aki a könyvtárszoba sarkából engem figyelt. Végül feladtam, egyenesen a portré elé álltam. Tudtam, hogy ügyes festői technikával készült a kép, hogy a néző azt érezze, a festett alak követi a tekintetével. Áldottam a művész tehetségét, aki olyan pontosan tudta ábrázolni az arrogáns állat, a csípőre tett kezet, az ajkán játszó, alig észrevehető, tudom, amit tudok félmosolyt… Mi lett ezzel a férfival, tűnődtem, hogy az utána következő nemzedékek elfelejtették a nevét? „Ó! Annak a »Playboy« címet adtuk. A házzal együtt vettük meg.” Ez volt Geoff válasza a festményről, amikor kérdeztem róla. Dicstelen örökség ez bárkinek. Kerestem Richard de Mornay nevét a születési, házassági és halotti anyakönyvekben, amelyeket a Szent János-templom vikáriusa a sekrestyében tartott. Maga a vikárius is segített keresni; gyenge szemével sorról sorra végignézte a gyöngybetűkkel írt bejegyzéseket. A kedves öregúr szabadkozott. – A látásom már nem az igazi. Régebben hosszú órákig bogarásztam a nyilvántartásokat amerikaiaknak, akik az őseiket keresték. Úgy tűnik, Richard de Mornay néven nincs senki bejegyezve – jelentette ki végül, aztán mintegy vigaszképpen hozzátette: – Sajnos azonban nincs meg minden anyakönyvünk. Tudja, némelyik elveszett a zavaros időkben, amíg Cromwell volt hatalmon. Attól tartok, az egyházunknak nem volt kellemes időszak – jegyezte meg szelíd mosollyal. – A Stuart-ház ellenségei, Cromwell hívei, az úgynevezett forradalmárok előszeretettel semmisítették meg a nyilvántartásokat és mindent, ami az egyház számára szent volt. Látja, ebben az anyakönyvben 1626-ból való az utolsó bejegyzés, a következő kötet pedig 1653-mal kezdődik. A kettő között közel harminc év telt el. De talán talál későbbi hivatkozást…

Tudhattam volna, hogy hiábavaló az igyekezetem. Geoff apja, akit nagyon érdekelt a család története, már egészen biztosan átnézte ezeket az anyakönyveket. William de Mornay leszármazottait kereste, de semmit nem talált. Mariana Farr halálának napját, 1728. október 3-át is feljegyezte egy gondos kéz, szép folyóírással. Richard sorsa azonban rejtély maradt. Ott álltam a portré előtt, elgondolkodva szemléltem. A jobb kezem megmozdult, ujjaimat végighúztam a Richard válláról aláhulló köpönyeget ábrázoló festékrétegen. Hiba volt. Alig emeltem el ujjaimat a festményről, a falak hullámozni kezdtek, a kép színei összefolytak, mintha a művész gondatlanul húzott volna végig rajta valami vastag ecsetet, és elmosódtak a szép, szabályos férfiarc körvonalai. Tétován léptem hátra, erősen behunytam a szememet. Nem lehet, esdekeltem némán, minden erőmmel. Könyörgök, értsd meg, hogy most nem lehet. Nincs idő. Mintha a gondolataimra kapnék választ, a szédülés alábbhagyott, az elmozduló, vibráló falak kiegyenesedtek, ártatlanul nyugodtnak tűntek, amikor végre ki mertem nyitni a szememet. A légzésem felgyorsult, annyira, hogy a tüdőm belefájdult. Gyorsan hátat fordítottam a festménynek, és elhagytam a könyvtárszobát. Becsuktam magam után az ajtót, és a hatalmas kilincsnek támaszkodva próbáltam összeszedni magamat. A résnyire nyitott főbejáraton gyöngyöző lánynevetés hangzott a félhomályos előtérben. Abba az irányba indultam el, mint a fogoly, aki cellájából kilépve friss levegőre és a nap melegére vágyik. Nem jutottam el az ajtóig. Mindössze néhány lépést tettem, amikor az érzés újra rám tört, olyan hevesen, szinte büntető erővel, hogy homlokomon hideg verejték gyöngyei törtek elő, az ujjaim pedig fehéredésig kapaszkodtak a fal faragott faburkolatába, nehogy elessek. Próbáltam küzdeni ellene, de alulmaradtam. Ezúttal a csengőhang fülsiketítő, csillapíthatatlan erővel szólt, engem meg magával rántott a sötétség örvénye. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg elmúlt a vihar. Egyedül álltam a csendes előtérben, a kezem remegett. Mögöttem a főfolyosón léptek zaja hallatszott. Hirtelen megfordultam, szoknyám a fényesre csiszolt padlót seperte. Richard

de Mornay tőlem néhány lépésnyi távolságban megállt. Vártam a reakcióját. Megdöbbentően nagy merészség volt tőlem, hogy csak így beállítottam hozzá, és fogalmam sem volt, miért tettem. Talán azért, mert a nagybátyám és a nagynéném Salisbury-be utazott, én pedig nem voltam hozzászokva ehhez a nagy szabadsághoz, és ettől megvadultam. Vagy talán azért jöttem a kastélyba, mert Richard azt mondta nekem még a vásárban, hogy nem látszom gyávának. Aznap nevető kihívást láttam a szemében, és most is ugyanilyen tekintettel nézett rám, ahogy egy lépést tett felém, kilépett a fénybe, és gáláns mozdulattal fejet hajtott előttem. – Isten hozott Crofton Hallban – köszöntött Richard de Mornay.

HUSZONHÁROM Kedves mosollyal közeledett. – Tehát nem tévedtem. Nem vagy gyáva – jelentette ki, és mintha a hangjából elégedettség hallatszódott volna. – Odújában leped meg az ördögöt. Ezen a napon egyáltalán nem úgy nézett ki, mint az ördög. Megszokott fekete ruházata helyett szép, galambszürke köpönyeget viselt, selyem nyaksálja sárga mellényre simult, a mellényt széles selyemöv fogta a testéhez. Örömmel láttam, hogy nem követi a piperkőc úriemberek londoni divatját. Exbury ura nem viselt csatosmasnis magas sarkú cipőt. Kezemet a szoknyámra simítottam, és bátran a szemébe néztem. – Egy úriember meghívását fogadtam el, milord – közöltem nyugodt hangon. – Felajánlotta nekem, uram, hogy könyvtárából könyveket kölcsönözhetek. – Szerencséd, hogy valóban úriember vagyok – felelte nevető szemmel. – Különben nagy kockázatot vállalnál azzal, hogy kíséret nélkül jöttél el hozzám. A személyzetem ebben a pillanatban bizonyára eszméletlenül hever szanaszét, az etikett szerint ez oly elképzelhetetlenül illetlen cselekedet. Elmosolyodtam, és eszembe jutott, milyen tekintettel nézett rám a férfi, aki ajtót nyitott, és milyen zavartan dadogta, hogy elmegy a gazdáját megkeresni. Hirtelen viszont elkomorultam, és szinte kijózanodva pillantottam fel. – Nem fogják… nem fogják elmondani… – kérdeztem hebegve. – Mármint a nagybátyámnak, hogy… – Sosem fog tudomást szerezni erről a kalandról – biztosított Richard de Mornay. – Szolgáim erkölcseikben puritánok, de hűségesek. Ha jól tudom, a nagybátyád nem tartózkodik itthon. A fejemet ingattam. – Nincs. Salisburybe ment Caroline nénivel.

– Igazán? – Úgy láttam, mintha a tekintete élesen villant volna, de csak múló benyomás volt, és hamar elfeledkeztem róla. – Nos, akkor nem kell sietősre fogni a látogatásodat – állapította meg határozottan. – Szeretnéd előbb a könyvtárat megnézni, vagy vezesselek körbe a házban? Erre a kérdésre nagyon könnyű volt a válasz: – A könyvtárat szeretném látni. – Ahogy óhajtod – felelte fejet hajtva, de egyáltalán nem meglepetten. – Kérlek, kövess! Végigvezetett a sötét folyosón, ki egy hűvös, csendes, békés, zöld udvarra. Nem nyíltak virágok, csak egy csokor hevert a pázsitba illesztett lapos, fehér kövön. – Anyám sírja – válaszolta Richard, amikor rákérdeztem, mi az. – Katolikus volt, ezért az egyház megtagadta, hogy a temetőkertben helyezzük örök nyugalomra. Elgondolkodva néztem magam elé. – Ön ezért nem jár templomba? – Inkább fizetem a bírságot, és a lelkiismeretem szerint imádkozom – felelte. – Nem tudnék megmaradni olyan egyházban, amelyik eltaszított kebeléről egy jámbor asszonyt. Kinyitott egy nehéz, nyikorgó ajtót, és egy másik folyosóra vezetett, ahol kellemes bőrillat fogadott. Gyakran álmodtam olyan szobákról, amelyekben nincs semmi más, csak könyvek, de sosem láttam ilyet. Ezért amikor először megpillantottam Richard de Mornay könyvtárát, egy pillanatig szóhoz sem jutottam. – Ez mind az öné? – kérdeztem csodálkozva. Tekintetemmel végigpásztáztam a gyönyörűen kötött köteteket. Arcomra leplezetlen irigykedés ülhetett ki, mert a kastély ura fölnevetett. – Igen. Egy napon majd nagyobb helyiséget rendezek be a könyveimnek, de egyelőre ez is megteszi. Kölcsönveheted bármelyiket. Legalább egy hónapig tartott volna, mire elolvasom az összes címet. Előreléptem, és az egyik alacsonyabb polcról gyorsan kiválasztottam egy kis méretű, de vastag kötetet. – Kölcsönvehetném ezt? – kérdeztem.

– Shakespeare? – Megnézte, mit választottam. – Vedd kölcsön, ha ezt szeretnéd. Ez a Második fólió, William Shakespeare összegyűjtött darabjainak új kiadása. Van benne egy érdekes vers a vén bűnös Miltontól, sírvers formájában. Könnyed ujjakkal, áhítatosan megérintettem a könyv fedelét. – Apám elismerően szólt Milton költészetéről. Bár a politikáját nem dicsőítette. – Aljas, utálatos ember – fejezte ki az egyetértését Richard –, de meg kell hagyni, bátor költő. Úgy hírlik, nemrégiben fejezett be egy nagyobb művet az ember bűnbeeséséről, de nem tudja előteremteni a szükséges anyagiakat ahhoz, hogy nyomtatásban megjelenhessen. A cromwellisták legyőzése után az egykor nagyon szenvedélyes Milton kegyvesztett lett, és az a férfiú, aki oly hevesen járatta tollát a királyok megölésének szükségességéről szóló írásműveken, most vakon, keserű magányban él. Én a magam részéről nem sajnálom a bukását. Az a fajta fanatizmus, amit ő képvisel, engem mindig is rémülettel töltött el. Egyszerűen viszolygok tőle. Miután kiválasztottam a kölcsönvenni kívánt könyvet, kiléptünk a könyvtárszobából, és újra megkerültük az udvart, ám ezúttal másik ajtón léptünk a kastélyba. Egy hosszú galérián követtem a kastély urát, ahol a faburkolatú falakról sötét portrék tekintettek le rám rosszallóan. Kivéve egyet, az utolsó előtti, dacos fiatalembert ábrázoló képet. – Az ön portréja, milord? – kérdeztem, és megálltam a kép előtt, hogy jobban lássam. – Csodálatos a hasonlatosság. – Azt Lely festette – magyarázta a képre pillantva –, nem sokkal azután, hogy visszatértem Franciaországból. Egy kis hiúság a részemről. – És ő? A következő portréhoz léptem, és a homlokom egy pillanatra önkéntelenül ráncba rándult, amikor megláttam az önelégült, révedő tekintetű, göndör, szőke hajú fiút. Richard a képre nézett. – Az unokaöcsém, Arthur – azonosította a személyt. – Az öcsém külsejét örökölte, de attól tartok, a jellemét nem.

Tovább időztem volna a galériában, ám a kastély ura átkísért egy másik ajtón egy hatalmas helyiségbe, melynek ragyogó üvegablakai voltak, és a mennyezete olyan magasnak tűnt, mint egy katedrális boltívei. – Ó – sóhajtottam, mert szóhoz se jutottam. A csodálatos helyiség, úgy éreztem, hercegekhez illő. A falakat bársonybrokát díszítette, valamint skarlátvörössel, kékkel szőtt alakos falikárpitok: sötét szemű szatírok, fehér testű nimfák. Vulcanus, Venus és sok más klasszikus hős. Szerte a helyiségben ezüst gyertyatartókat helyeztek el, bennük gyertya, így száz fénypont világította meg a hatalmas termet, hogy a gyertyák fénye örökre elűzze a sötétséget. A kandallóból is fény áradt, mely akkora volt, hogy egy egész farönk belefért s egy ember keresztbenhosszában… – Szép ez a terem – jegyezte meg Richard mellém lépve. – Sajnálom, hogy a berendezés hiányos, de a bútorok nagy részét eladták, míg apám a börtönben senyvedt. Valóban, csupán néhány szék és kisasztal állt a hideg kandalló közelében. Egy lépést tettem előre, nyakamat nyújtogatva néztem a kandallópárkány fölötti faragott ábrázolást. – A családom címere – magyarázta. – A sólymokon azért van csuklya, hogy emlékeztessenek bennünket: csatában ne a szemünknek higgyünk, hanem vakon kövessük uralkodónkat. A szívünk vezéreljen, ne a fejünk. Ami nagyon sokba került nekünk. – De legyőzhetetlenek – mutattam rá. – Legalábbis a család jelmondata erre utal. Ez némi vigaszt ad. – Te tudsz latinul?! Némi gúnyt véltem felfedezni a hangjában, erre zavartan lehajtottam a fejemet. – Apám tanított – feleltem védekezőn, megszeppenve. – Azt mondta, ha egy királynő tudhat latinul, akkor nekem is tudnom kell. – Kiváló ember lehetett az apád. Mostanában halt meg? A fejemet ingattam. – Immár kilenc éve. Lázas betegség kényszerítette ágyba, és nem gyógyult fel. Tizenegy éves voltam akkor. – Egyetlen könyvét sem tartottad meg magadnak?

– Mind elégették – feleltem tényszerűen. – Mindent, ami a házunkban volt, elégették anyám halála után. Richard de Mornay hosszan nézett. – Anyád pestisben halt meg? Bólintottam, mert képtelen voltam megszólalni. Együttérzőn ingatta a fejét. – Ez szörnyű. Hallottam, hogy csak a múlt héten vagy ötszáz lelket vitt el Londonban a pestis, és messze még a vége. – Az Úr haragja sújtott le a gonosz emberekre – mondtam halkan, tűnődve, a következő pillanatban azonban bocsánatkérőn néztem fel. – Legalábbis ez a nagybátyám véleménye. Richard arcvonásai megfeszültek. – A nagybátyád bolond. A bosszú csak az ő fejében létezik, sehol másutt. Azok, akiknek ő a pártján volt, vesztettek a küzdelemben, és ő a győztesek szenvedését szeretné látni. Értetlenül néztem rá, mire hirtelen elmosolyodott, a komor hangulat eltűnt a tekintetéből. – Meglehetősen sötét témákra siklott a beszélgetésünk, amiért elnézésedet kérem. Gyere, hadd mutassam meg neked a házat, mielőtt velem vacsorázol. – Nem vacsorázhatom önnel, uram – tiltakoztam a fejemet ingatva. – Ragaszkodom hozzá. Ritkán tisztelnek meg vendégek a kastélyban. Kitartottam elhatározásom mellett. – Nem tehetem. Rachel nagyon aggódna, ha későn érnék haza. Furfangos mosoly jelent meg az arcán. – Átküldhetem Greywethersbe hű szolgámat és barátomat, Evanst, hogy közölje késlekedésed okát. Akkor biztosan nem sürgetné annyira a hazatértedet. Riadtan pillantottam rá. – Nem teheti meg, hogy éppen Evant küldje! – Pedig ha jól sejtem, már ott is van. – Rachel jegyben jár, Elias Webb fogja feleségül venni. – Na és? – Vállat vont. – A vak is látja, hogy az unokanővéred nem szereti azt a korrupt vénembert. És fogadni mernék, hogy Evan nem áll vidáman félre a mi sötét lelkű királybírónk kedvéért.

– Nem tehet a nagybátyám akarata ellen – jegyeztem meg halkan. – Akkor nem méltó a barátom szerelmére. Krisztus vérére! Megvetem a gyenge és szenvelgő asszonyszemélyeket! – Pontosan tudtam, hogy ezt kihívásként szánta nekem. Egy lépést tett felém, a kandallóhoz szorított. – Velem vacsorázol vagy sem? Ismét csak a fejemet ingattam, mert a hangomban nem bíztam. – Akkor egy táncot? – javasolta teljesen váratlanul. A szeme vidáman csillogott. – Némi viszonzást kell kapnom a vendégszeretetemért. – Nem tudok táncolni. – Egyszerű lépésekkel vezetlek ígérte, de én kétségbeesetten ráztam a fejemet. Hallatlan, gondoltam, hallatlan és nem illendő kettesben táncolni egy férfival, aki nem a férjem. Ez egyenesen erkölcstelen. És mégis, a puszta gondolattól jól nevelt hölgyhöz egyáltalán nem illő módon édes izgalom áradt szét bennem, és felpezsdült a vérem. – Nincs zene – jegyeztem meg, és még egy lépést hátráltam. Richard de Mornay mosolygott. – Idehívjam az istállófiút? Lantjátékban nincsen párja, és biztosan tudna játszani nekünk olyan dallamot, amire táncolhatunk. – Nem – tiltakoztam sietve. Nem akartam, hogy léhaságomnak tanúja is legyen. – Akkor zene nélkül kell táncolnod. Vagy énekelhetek, ha kívánod. – A kezét nyújtotta. – Gyere! Te nem vagy gyáva. Egy tánc, néhány egyszerű lépés, és rendezve az adósság. Csapdába estem, elfogadtam hát a felém nyújtott kezet. És énekelt. Halk, édes dallamot, franciául. Mély, kellemes hangja volt, meleg lehelete az arcomat simogatta, ahogy körbekörbe forgatott az ürességtől visszhangzó teremben. Bűnös érzés volt. Megköszörültem a torkomat, hogy meg tudjak szólalni. – Mi az a dallam, amit énekel, uram? – Aux plaisirs, aux délices, bergères – felelte. – Anyám énekelte, amikor kicsi voltam. – Vidám dalnak tűnik.

– Az is. Arról szól, hogy éljük az életünket szerelemben, mert az életben megszabott időnk óráról órára múlik el, míg csak a megbánás marad. – Széles mozdulattal az egyik hatalmas ablak alá perdített. – À l’amour, au plaisir, au boccage – idézte halkan, aztán angolra fordította a szavakat: – Szerelemben, örömben, az erdő fái közt töltsétek szép napjaitokat… Némán néztem fel rá, szívem a torkomban dobogott. Nem emlékszem a pillanatra, amikor abbahagytuk a táncot, amikor mély, erdőzöld szemét rám vetette, és gyengéden végigsimított arcomon. – Ezek a te szép napjaid, Mariana Farr – szólt halkan, miközben széles válla eltakarta a napfényt, aztán a fejét lehajtotta hozzám, és megcsókolt. Tudhatta, hogy életemben először csókol férfi. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Fogalmam sem volt, hogyan reagáljak a furcsa és új érzések áradatára. Gyengéd érintése sajgón jóleső gyönyörűség volt, és amikor levette rólam a kezét, úgy éreztem, megfosztódtam valamitől. Lenézett rám, és nevetett. Két tenyere közé fogta az arcomat, és halkan, franciául mondott valamit, amit nem értettem. Az arcvonásai összefolytak a szemem előtt, ahogy új csókra hajolt felém… A látásom hirtelen kitisztult. Egymagámban álltam a nagyterem magas ablakánál, és kinéztem a pázsitra, ahol a késő délután árnyékai egyre hosszabbodtak. Láttam, hogy Geoff és Iain a templomudvar fala mellett, a rózsakertben áll, sötét hajú fej hajol vörösesbarna felé, Geoff hallgat, miközben Iain ásója nyelére támaszkodva beszél. Csak egyetlen pillanatig láttam őket, mert a látásom újra elhomályosult, ezúttal azonban a könnyek okozták. Amint sikerült visszapislognom, rögtön előtörtek újra, mintha végtélén forrásuk lenne bennem, forrón lepték el kivörösödött szememet. Ostobaság sírnom, szóltam magamra nagyon határozottan. Végtelen ostobaság. Hiszen csak egy csók volt, semmi más, és régen történt… oly nagyon-nagyon régen… Apró, tétova lépteket hallottam magam mögött, bizonytalan köhécselést… – Elnézést, kisasszony… Segíthetek?

Fiatal lány hangja volt, és hirtelen eszembe jutottak a tárlatvezetők. Megfordultam, és láttam, hogy a lány arca megnyugodott, amikor felismert. – Ó, hát, ön az, Miss Beckett? El sem tudtam képzelni, ki lehet itt… De így… – Láttam, hogy elkomorul. – Jól van, Miss Beckett? Égő arcomhoz emeltem a kezemet, és éreztem, hogy forró könnyeim az arcomon csorognak. Megrémített, hogy semmit sem tehetek, képtelen vagyok megállítani az áradatot. Megkönnyebbülés volt, amikor meghallottam Mrs. Hutherson nyugodt, éles hangját, ahogy az ajtóból beszélt: – Semmi baj, Sally – mondta, elbocsátva a fiatal lányt. Mintha az anyám lett volna, határozottan karon fogott, kivezetett a nagyteremből a konyhába vezető hosszú folyosón, és közben végig vidáman beszélt hozzám. Alig-alig hallottam, amit mondott, de hangjának halk ereje megnyugtatott, és mire leültetett az egyik konyhaszékre, a zokogásom kissé lecsillapodott. – Jól van, jól van – paskolta megbiztatóan a vállamat. – Most leginkább egy csésze jó erős teára van szükséged. Valahogy éreztem, hogy Alfreda Hutherson első reakciója bármilyen krízis esetén egy jó erős tea lenne. A tűzhelyre tette a kannát, együttérző tekintetet vetve rám. – A jelekből ítélve igencsak nagy megrázkódtatást élhettél át. – Megcsókolt – feleltem, mintha ez mindent megmagyarázna. – Igen, drága lányom, tudom. Most pedig töröld meg az arcodat ezzel. – Tiszta, benedvesített konyharuhát nyújtott felém. – A férfiak bármelyik pillanatban betoppanhatnak a kertből. Megtöröltem és megszárítottam az arcomat. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne látsszon rajtam, ami történt. Hirtelen eszembe jutott valami, felpillantottam, nem hagyott nyugodni a gondolat. – Nem tudtam megakadályozni… Korábban sikerült, de most hiába akartam, csak jött, semmit nem tehettem ellene. – Hát most már tudod – és bölcs, kék szemével megértőn nézett rám. – Tanultál ebből, igaz? A sorsot nem csaphatod be, Julia. Ha nem keresed a múlt tanulságait, a múlt fog téged megkeresni.

HUSZONNÉGY A következő néhány napban gyakran eszembe jutottak ezek a szavak, hosszan gondolkoztam a jelentésükön. Nem mintha fogalmam lett volna arról, mit jelentenek a múlt tanulságai. Csak azt tudtam, hogy a múltat, az én múltamat nem lehet figyelmen kívül hagyni, és minél inkább halogatom az átlépést, annál nehezebb lesz a visszaút testileg és érzelmileg. Legutóbbi élményem után pedig úgy éreztem, nem is akarom tovább halogatni. Bármennyire felkavart is, be kellett vallanom magamnak, hogy egy rég halott férfi emléke sokkal nagyobb hatással van rám, mint bármi, amit a jelenben megélek. Jóllehet én nyugtalanítónak tartottam ezt az érzést, Tom egyenesen rémisztőnek találta. A telefonban is éreztem erős rosszallását. – Túl veszélyes – jelentette ki. – Nos, ez már nem az én döntésem. Akár akarom, akár nem, meg fog történni – feleltem dacosan. – Azt hittem, tudod szabályozni. Azt mondtad, rájöttél, hogyan lehet megakadályozni az átcsúszást. – Nem mindig működik – ismertem el. – Nézd, Tom, ígérem, hogy óvatos leszek. Ha megnyugtat, bezárom az összes ajtót és elrejtem a kulcsokat. A házban maradok. Hetente csak egyszer csinálom, megígérem. – Ne ígérj semmit – mondta végül. Hallottam a hangján, hogy mosolyog. Erre én is megkönnyebbültem. Amikor újra megszólalt, a hangja alapján már nem tűnt olyan kérlelhetetlennek. – Még mindig azt gondolom, hogy túl nagy kockázatot vállalsz, de ha okos és óvatos vagy, azt hiszem, nem lehet ellene kifogásom. Most rajtam volt a sor, hogy mosolyogjak. – Az ördögűzés nem működik ebben a helyzetben, ugye? – Nem – válaszolta nevetve. – Különben jól vagy? – Kitűnő egészségnek örvendek – biztosítottam. – A munkám remekül halad, és a házra sincs eddig semmi panaszom.

– Még mindig azzal a Geoff nevű alakkal jársz, ha jól sejtem. Megerősítő választ adtam, és hálás voltam, amiért rögtön témát váltott. Még nem közöltem bátyámmal a feltevésemet, miszerint Geoffrey valójában Richard. A Mrs. Huthersonnal folytatott beszélgetéseimről sem számoltam be neki. Talán attól tartottam, ha elmondom, hogy gyakorlatilag egy médiummal vagy boszorkánnyal beszéltem, és összebarátkoztam Mariana szeretőjével, azzal Tom bizalmának elvesztését veszélyeztetem. Márpedig nagyon nagy szükségem volt arra, hogy higgyen bennem, higgyen nekem. Ez idáig úgy tűnt, ez sikerült is. – Vigyázz magadra! – búcsúzott el tőlem, azzal letette a telefont. Észben tartottam a tanácsát. Kora reggeli órát választottam, amikor még kevesen vannak ébren. A műteremben minden bútort az egyik sarokba toltam, hogy semmi ne akadályozza Mariana mozgását, mikor az ajtóból az ágyához és az ágyától az ablakhoz megy. Mindkét ajtót gondosan bezártam belülről, a kulcsokat az íróasztalom fiókjába rejtettem, a számlák és levelek közé. Csak ezután mentem be a konyhába, és gyújtottam meg a konyhaasztalon álló gyertyát. A visszatérés most kevesebb mint fél óráig tartott, ráadásul szörnyen unalmas volt. Mariana szinte egész idő alatt az asztalnál ült és zöldséget pucolt, miközben Caroline a kis Johnt szoptatta a kandalló mellett ülve. Egyik nő sem szólalt meg. Amikor visszatértem a jelenbe, teljesen elkedvetlenedtem. A következő néhány próbálkozásom sikeresebb volt. Kíváncsiságból nem a konyhában, hanem a fogadószobában gyújtottam meg a gyertyát. Ekkor hímzés volt a kezemben, és azt hallgattam, ahogy Caroline és Rachel az esküvői előkészületekről beszélget. Ami azt illeti, meglehetősen egyoldalú társalgás volt. Caroline virágokról, ruhákról és vendégekről beszélt izgatott hangon, miközben Rachel a fejét lehajtva a hímzésére figyelt, és érthetetlen, rövid válaszokat mormolt. Az arcát elrejtette előlünk, de lenszőke haja alatt látszott, mennyire boldogtalan. A menyegzői lakomát Greywethersben tervezték megtartani, mert a vőlegény otthona túl kicsi volt ahhoz, hogy minden vendég kényelmesen elférjen, és mint Caroline elbeszéléséből kiderült, a

lakodalomra a falu minden lakója hivatalos volt. A menyasszony és a vőlegény első közös éjszakájukat nagybátyám házának fedele alatt töltik el, aztán Rachel a faluba, a királybíró házába költözik. Rossz volt belegondolni, hogy Rachel Elias Webb-bel él abban a keskeny, sivár, sötét és szűk házban. Még nehezebb volt elképzelni azt, hogy vendégek táncolnak a nagybátyám fogadószobájának padozatán. Éppen ezt próbáltam elképzelni, amikor gondolataim sorát a nagybátyám hangja szakította meg. – …természetesen az illendőség kedvéért meg kell hívnunk a kastély urát is, bár milord De Mornay jelenlétét egyetlen más napon sem tűrném. És kétségem sincs afelől, hogy a milord, ha eljön, magával hozza azt a Gilroy nevű alakot, akkor is, ha neki személy szerint nem szól a meghívás. Ez a baj a köznemesekkel – panaszolta. – Azt csinálnak, amit akarnak, de a tetteiknek mi viseljük a következményeit. Mellettem Rachel felszisszent a fájdalomtól, mert a tű az ujjába szaladt. Apró, friss vércseppet láttam a lenvásznon, amin dolgozott… A kép szertefoszlott, visszatértem a jelenbe. Vártam néhány napot, míg újra próbálkoztam. Kísérleteimet a ház egyik oldalára korlátoztam, és különböző helyiségekben ismételtem meg a procedúrát, így viszonylag teljes képet kaphattam Mariana és a körülötte lévők életéről. Ahogy teltek a napok, egyre nagyobb szánalmat éreztem Caroline iránt. Rachel mesélte, hogy a nővére egykor ugyanolyan életvidám lány volt, mint ő. Fokozatosan ébredtem rá, hogy Jabez űzte ki belőle az életet; ez a gyanúm csak erősödött, amikor felfigyeltem arra, hogy Caroline sápadt arcán időről időre horzsolások jelennek meg, és milyen elszántság van a tekintetében, amikor síró gyermekét ringatja. A kicsit is sajnáltam, mert Jabez Howard tekintetében sem szeretet nem volt, sem gyengédség. Ha a fiára nézett, csupán rideg, kimért gyűlöletét láttam. Apámra gondoltam meg arra, amit nekem tanított, és elfacsarodott a szívem a kicsi Johnért. Jabez Howard velem hűvösen udvarias volt, gyakran közönyös és idegesítően titokzatos. Akadtak napok, amikor üzleti ügyben elment otthonról, és olyan napok is, amikor valaki kopogott az ajtón, nekem pedig azonnal a szobámba kellett sietni, és órákat tölteni

jámbor csendben. Ezt egyáltalán nem bántam, mert olyankor a kölcsönvett Shakespeare-t olvastam. Elővettem a drága könyvet rejtekhelyéről, az ágy alól. Egyszer azonban vakmerő bátorságomtól és égető kíváncsiságomtól hajtva óvatosan elhagytam szobámat, és a lépcsőhöz lopóztam, amikor a nagybátyám vendégei megérkeztek. A korlátlábak között óvatosan lefelé lesve láttam a nagybátyám tarkóját és a fekete szemű királybíró, Rachel jövendőbelije, Elias Webb arcát. Bár nem kizárólag az ő hangjukat hallottam, a többi vendéget nem láttam. A kötelező üdvözlések után bementek a fogadószobába, becsukták az ajtót, hangjukat elnyelte a vastag deszka. Csalódottan tértem vissza a szobámba, semmit nem tudtam meg nagybátyám furcsa tevékenységéről. Természetesen mivel ezen időutazások során nem hagytam el a házat, nem találkoztam Richard de Mornay-vel, de többször láttam a ház mögötti mezőkön lovagolni. Azt is tudtam, hogy Mariana ez idő alatt legalább egyszer visszatért Crofton Hallba. Onnan tudtam, hogy a Shakespeare-kötet helyett már Fletchert olvastam, és emlékezetemben őriztem a képet, hogy nála tett látogatásomkor Richarddal a nagy labirintus közepébe sétáltunk. Eső mosta tiszafa illata volt. Kifelé eltévedtünk, és nevetve bolyongtunk, hiába kerestük a kijáratot. Akkor is megcsókolt, ahogy korábban a nagyteremben, és ennek a csóknak az emléke égő pírt festett az arcomra. Futva tettem meg az utat egészen hazáig, zuhogó esőben. Rachel egyetlen pillantást vetett csurom vizes ruhámra, fénylő szememre, és rögtön kitalálta, hol jártam. Mosolygott. Szomorú, megbocsátó mosollyal nézett rám, és tudtam, senkinek nem fogja elárulni. – Legalább egyikünknek jusson egy kis boldogság – jegyezte meg. Habár Richard de Mornay kétségtelenül megcsókolta Mariana Farrt, nem is egyszer, még nem voltak szeretők. Annyira biztos voltam azonban abban, hogy az a sorsuk, hogy szeretők legyenek, hogy önkéntelenül egyre gyakrabban látogattam a múltba. Ami heti rituálénak indult, az már napi rendszerességgel bekövetkezett, végül július utolsó hetére hajnalonta két-három órát töltöttem a tizenhetedik században.

Reggeli elvonulásaimat mindenkinek azzal magyaráztam, hogy a rajzaimon dolgozom, így aztán nem tűnt fel senkinek. Geoff ritkán kelt fel tizenegy óra előtt, mondván, késő éjszakáig olvasott, Tommyt többnyire lekötötték a parókia dolgai, Iain pedig annyira szorgalmasan dolgozott a gazdaságában, hogy alig találkoztam vele. Reggelenként Vivien is kezdett eltünedezni, de igazából senki nem tudta megmondani, hová ment. A távolléte időnként belenyúlt a délutánba, és amikor Geoff-fel július utolsó szombatján megálltunk a Lionnál, a pultnál egyedül Nedet találtuk. – Tőlem hiába kérdezik – vont vállat Ned, miközben rosszkedvűen csapolta a sörünket –, halvány fogalmam sincs, hol lehet. Nekem soha senki nem mond semmit. Miután letette elénk a két kriglit, fogta az újságját, és folytatta az olvasást. Mivel a pultnál nem remélhettünk értelmes beszélgetést, Geoff-fel inkább elvonultunk az ablak melletti asztalhoz. Jerry Walsh nem volt olyan hallgatag természetű, mint a fia. Vidáman üdvözölt a zsúfolt sarokasztaltól. – Üdv, drága hölgyem! Hogy bánik magával az élet? – kérdezte az italtól fátyolos hangon. Visszamosolyogtam rá, és azt válaszoltam, hogy az élet nagyon is jól bánik velem. – Összeszűrte a levet ezzel a bajkeverővel ugye? – Ujjal mutatott Geoffre, és tréfás együttérzéssel ingatta a fejét. – Nagyon vigyázzon vele, kedveském, ez egy igazi szívtipró. Geoff vigyorgott. – Vigyázz a szádra, Jerry – figyelmeztette az öregurat kedvesen. – Különben elmesélem a lányoknak, mit hallottam rólad. – Azt külön megköszönném – felelte Jerry. Rám kacsintott, azzal visszafordult vidám asztaltársaihoz, akik közül néhányan érdeklődéssel pillantottak felénk, miközben a sörüket kortyolták. Nyilvánvalóan azon spekuláltak, milyen értéke van annak a pletykának, hogy „láttam a fiatal De Mornay-t a művész lánnyal ma a kocsmában. Szinte bizonyosra vettem, hogy ez a szóbeszéd még ma délután sok beszélgetés nyitómondata lesz teaidőben. – Szóval szeptemberben visszamész Franciaországba? – kérdeztem, folytatva azt a beszélgetést, amit a kocsma ajtaján

belépve kezdtünk. – Hat hétre – bólintott Geoff. – Sajnos az idő egy részét üzleti ügyekkel vagyok kénytelen tölteni a párizsi irodánk-bán, de aztán elindulok délre, vár Antibes és a hajóm. Ráadásul anyám Spanyolországban lesz szeptemberben, legalábbis ezt mondta. Lehet, hogy egy-két napra átmegyek hozzá, meglátogatom. Ismeretségünk néhány hónapja alatt nem sokat emlegette az anyját. – Ezek szerint Spanyolországban van háza? – kérdeztem puhatolózva. – Nem – felelte Geoff fejét ingatva. – Mostanában többnyire Olaszországban él. De amikor legutóbb felhívott, említett valamit Spanyolországban, ami érdekli… Ha jól emlékszem, Pamplona. – Ahol bikák és emberek futnak? – Igen. – Az ajka fanyar grimaszra húzódott. – Többnyire elég nagy megpróbáltatás meglátogatni anyámat. Folyton össze akar hozni a barátai lányaival. Azt akarja, hogy megnősüljek. Nyilván jót akar, de átkozottul fárasztó – témát váltott. – Mit hozzak ajándékba? – Igazából semmire nincs szükségem. – Butaság. Mit szeretnél? Elgondolkodtam. – Hát… Hozhatnál nekem abból a hatalmas kávéscsészéből, amilyet odaát használnak. Tudod, reggelizőcsészét, amibe egy gallon kávé belefér. Mindig vágytam egy olyanra. – Akkor óhajod teljesülni fog – jelentette ki Geoff grandiózus gesztussal. – Egy tucat megfelel? Fölnevettem. – Köszönöm, az túlzás lenne. Ráadásul ilyesmivel nem engednének repülőre ülni. – Sosem utazom kereskedelmi járattal – emlékeztetett, és olyan tekintettel nézett rám, mint aki megbocsátja a tudatlanságomat. – Olyan poggyászt viszek magammal, amilyet csak akarok. Ott az a hatalmas tálalószekrény az ebédlődben, és üresen tátong. Szóval akár tetszik, akár nem, jön egy tucat hatalmas kávésbögre. Egyéb kívánság? Kajánul rámosolyogtam.

– Valahogy az az érzésem, hogy itt a tökéletes alkalom Louis Vuitton táskát kérni, ami után mindig is sóvárogtam, de úgy döntöttem, nem kísértem a szerencsémet. – Miért nem? – Attól tartok, Isten lesújtana rám bűnös mohóságomért – magyaráztam, mire Geoff fölnevetett. – Tudod, nem minden helyzetben bűn, ha az ember mohón még többre vágyik. Hosszú, anyáskodó pillantást vetettem rá. – Azt hiszem, jót tenne neked, ha a bátyámmal beszélgetnél egy kicsit… A lelked halálos veszedelemben leledzik. Ekkor Vivien lebbent be az ajtón. Életerő és ragyogó egészség sugárzott róla. Szőke haját cibálta a szél, olyan volt, mint egy kusza aranyfonal gomolyag. – Ki van halálos veszedelemben? – kérdezte érdeklődéssel, ahogy megállt az asztalunknál. – Én – tájékoztatta Geoff. – Vagyis a lelkem, legalábbis az itt jelen lévő Julia szerint. Vivien egyetértően bólintott. – Azt hiszem, ez a veszély elháríthatatlan – vélekedett. – Akkor egy újabb ital sem tehet kárt benne – mondta Geoff, azzal kiitta a poharát, és reménykedve emelte fel. – Mármint ha hajlandó vagy kiszolgálni. – Adj esélyt szegény lánynak, hogy legalább a kabátját letegye – nevetett Vivien, és elvette a poharat. – Ennyire hiányoztam? Azt hittem, Ned elszórakoztat benneteket – jegyezte meg évődőn, mire a pultos lustán felnézett az újságjából; semmi nem kerülte el a figyelmét. – Ne is próbálkozz – közölte Vivien, és ahogy elhaladt Ned mellett, a karjára csapott. – Szívinfarktust kapnál, ha megpróbálnád, ezt mindketten pontosan tudjuk. Telecsapolta Geoff poharát, azzal visszajött az asztalunkhoz, és leült mellém. – Jó hangulatban vagy ma – jegyeztem meg, mire Vivien titokzatos mosollyal válaszolt: – Van okom rá. Ennyit mondott, semmi többet. Bármennyire is próbáltuk, nem tudtuk rávenni, hogy elmondja, merre járt és mit csinált.

– Bizonyára valami házas emberrel találkozgat – próbálkozott Geoff, amikor egy órával később elindultunk a házam felé. Rémülten néztem rá, és inkább Iain Sumner jutott eszembe, mint az erkölcsi következmények. – Remélem, nem. – Csak vicceltem – magyarázta Geoff, és nevetve átölelte a vállamat. – Meg fogja velünk osztani a titkát, ha majd készen áll rá. Mik a terveid délutánra? Dolgozol? Bólintottam. – El kell küldenem a következő adag illusztrációt a szerkesztőnek, különben leharapja a fejemet. És te mit tervezel? – Azt hiszem, átsétálok, és megnézem, mit csinál Iain – felelte a folyó felé nézve. – Később felhívlak. Rendben? Hozzám hajolt, gyors csókot adott, és elváltunk. Geoff a kanyarnál letért jobbra, én pedig egyenesen mentem tovább a főúton, a házam felé. Délután csillapodott a szél. Mire a bejárómhoz értem, alig mozdult a levegő, nehéz felhők tespedtek az égen, eltakarták a napot. Meleg volt, mégis megborzongtam, ahogy a hátsó ajtónál a zárba toltam a kulcsot. A konyha sötét volt, kihalt és hűvös. Résnyire nyitva hagytam az ajtót, hadd jöjjön be egy kis melegebb kinti levegő. Valahonnan gyermeksírás hallatszott, halkan, de kitartóan beszűrődött a helyiségbe. Kulcsaimat az asztalra dobtam, kezemet a homlokomhoz emeltem, és újra borzongás fogott el, a bőrömön hideg verejték gyöngyözött. A gyermek sírása sikoltássá változott mögöttem. Leengedtem a kezemet, és azt láttam, hogy Rachel nagy aggodalommal néz engem. – Fáj a fejed? Minden okom megvan rá, hogy fájjon a fejem, tűnődtem magamban. A kis John már egy órája nyűgösködik, Caroline hiába próbálja lecsillapítani. Az igazság azonban az volt, hogy nem a fejem fájt, csupán a gondolataimban próbáltam rendet teremteni. Éppen válaszolni akartam Rachelnek, amikor hirtelen kinyílt a konyhaajtó. A nagybátyám lépett be, az arckifejezése sötét, mint az égiháború.

Az elmúlt néhány napban egyáltalán nem ismert semmiben sem tréfát, és ezt mindannyian megszenvedtük. Bosszúságát most a feleségén töltötte ki. – Asszony! Annyira sem vagy képes, hogy a saját gyerekednek kedvére tegyél, és ne ríjon? Gondolkodás nélkül Caroline védelmére keltem. – A kicsi fogzik – közöltem a nagybátyámmal indulattalan hangon. – Nem tehet arról, hogy sír. Mintha láthatatlan lettem volna. Jabez Howard közelebb hajolt a feleségéhez. Az arca rezzenéstelen volt. – Fogd be a gyerek száját – tanácsolta szinte negédes hangon. – Különben én fogom be. Caroline rémülten melléhez ölelte a gyermeket, izgatottan ringatta előre-hátra. A kis John mintha megérezte volna a veszélyt, abbahagyta a sírást. A nagybátyám elégedetten egyenesedett föl, és felém fordult. Rémisztő tekintetében mély gonoszság villant. – Mariana, galambot akarok vacsorázni. Menj ki a galambházba, és hozz nekem egy madarat. Rachelre pillantottam, aki azonnal, vidáman felállt a munkája mellől, a szoknyájába törölte a kezét. – Majd én megyek – ajánlkozott, de a nagybátyám fölemelte a kezét, és megállította. – Nem hozzád beszéltem – közölte méznél is édesebb hangon. – Marianához szóltam. Azt akarom, hogy ő hozzon be nekem egy madarat, és itt fogom várni, hogy holtan a kezembe adja. Ideje megtanulnia, hogyan kell elvenni egy életet. A kezem remegett. A hátam mögé rejtettem, hogy a nagybátyám ne lássa a gyengeségemet. Sehonnan nem remélhettem segítséget. Rachel együttérzőn nézett rám, de semmit nem tehetett, Caroline pedig a kandalló mellett a gyermekét magához ölelve zokogott. Nagybátyám sürgető tekintete alatt kiléptem a napsütötte udvarra. A szívem mintha ólomból lett volna.

HUSZONÖT A galambház a kert végében állt. Vaskos, erős, négyzet alapú építmény volt, falai nyers kőből rakva, fazsindelyes tetején nyitott kupola. A madarak a kupolán át repkedtek ki-be, és tévedhetetlen pontossággal tértek vissza a fészkükhöz, ahol egymás után nevelték föl galambok generációit. Rendkívül hatékony szerkezet volt, kényelmes, ügyes és halálos csapda. Elég volt egyszer erősen megrántani a mennyezetről lelógó kötelet, mire egy csapóajtó lezárta a kupola nyílását. A galambok ilyenkor képtelenek voltak kirepülni az oltalmazó égre, tehetetlenül repkedhettek, míg a fészkeket kifosztották. Sosem értettem, hogy az efféle fosztogatások után miért maradtak mégis a galambházban. Miért nem repültek el azonnal, amikor a csapda ajtaja újra kinyílt? Miért maradtak ott, várni a halált, mint a konyhaajtó melletti ketrecben nevelt nyulak? Vajon nem volt meg bennük a képesség, hogy előre lássák a sorsukat? Vagy az élet borzalmai egyszerűen annyira elérzéketlenítették őket, annyira megszokták börtönük kényelmét, hogy már nem is tudták, hova mehetnének? Ezen eltűnődtem. Hirtelen arra gondoltam, hogy én is ilyen lehetek. Ha nem védekezem, rám is hasonló sors várhat, mint a galambházban élő galambokra. Mint a bájos, de kiüresedett tekintetű Caroline-ra, akinek huszonöt éves korára az örökös aggodalomtól őszül a haja. Mert ha a galambház csapda, akkor Greywethers is az, és a nagybátyám keze tartja a kötelet, amit bármikor meghúzhat, becsapódhat az ajtó, és akkor már nem menekülhetek el. Éreztem a tekintetét, a házból figyelt. Dacosan megfeszítettem a vállamat, kinyitottam az alacsony deszkaajtót, és beléptem a kis építménybe. Először nem hallottam semmit, csak az ajtó éles nyikordulását mögöttem, ahogy nekidőltem, hogy becsukjam. Aztán lassan, fokozatosan áradt szét a hang, befurakodva minden érzékembe: száz lágyan vibráló torok halk turbékolása, száz gömbölyded galamb melegedett fészekfülkéjében.

A hely úgy nézett ki, akár egy sírkamra, sötét volt, elhagyatott. Csak a magas kupolából hatolt a falak közé némi gyér fény egyetlen sugárnyalábban, porszemek táncoltak benne, majd elenyészett a sötétben. Kerestem egy fészket. Az egyik kiszögellésen tollatlan fiókát találtam. A madár könnyen, félelem nélkül a kezembe telepedett, kerek, kissé érdeklődő szemével nézett rám. Éreztem, ahogy apró szíve hevesen vert gyenge mellkasában. – Jézus, segíts meg – könyörögtem sóhajtva, a szememet lehunyva. – Képtelen vagyok megtenni. Annyira váratlan volt a hátam mögött a sötétből válaszul megszólaló mély hang, hogy a rémült galambot magamhoz szorítva hirtelen megpördültem. – Büntetést kell fizetnie annak, aki ellopja az egyik madaramat – szólt a hang. Még be sem fejezte a mondatot, felismertem a hang tulajdonosát. Richard de Mornay egy lépést tett előre, a fényhez közelebb, de mosolygó arca árnyékban maradt. – Hogy jött be ide? – kérdeztem halkan. – A hátsó ajtón – felelte, a nyugati falon lévő, ritkábban használt bejáratra mutatva. – A nagybátyád nem látott meg, ha ez aggasztana. – Hogy lehet ebben olyan biztos, milord? – Úgy, hogy én viszont láttam őt. Amikor beosontam ide, nagyon el volt foglalva valamivel az istállóban. Biztosíthatlak, Mariana, hogy nem látott meg engem – szólt gyöngéd hangon. –Voltam katona, ismerem a rajtaütésszerű támadás, a lesben állás, a csapdaállítás művészetét. – Akkor ez most egy csapda? – Valójában csak az éhség hozott ide – mondta, azzal kinyújtotta a kezét. Két halott madár volt benne, de nem tudott teljesen meggyőzni. – Nyilván vannak szolgái, uram, akik fognak önnek galambot, ha kéri. – Ez igaz – értett egyet, és mosolya felvillant a sötétben. – De akkor nélkülözni lettem volna kénytelen kedves társaságodat.

Gyorsan elkaptam a tekintetemet a halott galambokról, és szorosabban fogtam magamhoz az élőt. – Ön szépeket mond nekem, milord. – Igen. Éppen ideje, hogy valaki szépeket is mondjon neked. – Egy ideig nem szólt, de éreztem magamon fürkésző tekintetét. – Élvezed a legutóbbi könyvet? Bólintottam. – Nagyon. Nemsokára ki is olvasom, hamarosan új kötetre lesz szükségem. Elmosolyodott. – Attól tartok, várnod keli néhány napot. Egy időre elutazom. – Mennyi időre? Magam is meglepődtem, hogy közelgő távozásának híre mennyire felzaklatott. – Talán egy hétre, nem többre. Portsmouthba megyek, onnan lovas kíséretet adunk a királynak Salisburybe. A szemem elkerekedett. – A király elvonul Salisburybe? – Fél Londonban maradni. Csak a múlt héten több mint ezer pestishalált jegyeztek föl. Tanácsadói meggyőzték a királyt, miszerint Angolhon érdekében az a megfontolt döntés, ha egy ideig inkább vidéki levegőn marad. – De önnek miért kell lovas kíséretet adnia a királynak? Vállat vont. – A magam és családom kötelessége a király védelme. Nyugtalan időket élünk, Mariana. Cromwell öröksége még nem tűnt el az angol vidékről, és túl sokan szeretnék látni, hogy ez a Károly király is úgy veszítse el a fejét, mint az apja. – És ön kötelességének tartja, hogy ezt meggátolja? – Az én kardom ugyanolyan éles, mint akárki másé. – Igen, és a bőre is ugyanolyan vékony, mint akárki másé. Keserűség volt a hangomban, mire közelebb lépett hozzám, egyenesen a szemembe nézve. – Te féltesz engem? – kérdezte, és gyengéden megérintette az államat. – Nem kell félned. Zavarban voltam, amiért ennyire átlátott rajtam.

– Nem félek, és nem féltem, uram, csak attól tartok, a távollétében fölöttébb unatkozni fogok. – Bravó, egy sokat tapasztalt diplomata sem kerülte volna ki elegánsabban a lényegi választ – dicsért. – Nos, akkor a távollétemben rád bízom a könyvtáramat. Csak hogy ne unatkozz – azzal a kabátzsebébe nyúlt, kulcsot vett elő, és odanyújtotta. – Ez a ház nyugati oldalán lévő kis udvar ajtaját nyitja. Onnan bármikor bemehetsz a könyvtárba, ha kedved tartja. – Nem fogadhatom el a kulcsot, uram – tiltakoztam. – Miért nem? Kifogást kerestem. – Nincs olyan hely, ahol biztonságban tarthatnám úgy, hogy senki más ne találhassa meg. – Akkor ide teszem – mondta, a problémát könnyen megoldva, azzal előrehajolt, és miközben karja a karomat érintette, átnyúlt mellettem, az egyik üres fészkelőodúba rejtve a kulcsot. – Látod? A repedt szegélyű fészekben van. Ha szükséged lesz rá, így könnyen megtalálod. – Fölegyenesedett, de nem húzódott el. A levegő mintha megsűrűsödött volna közöttünk. – Így már csak a büntetésed kérdése maradt – mondta halk, könnyed hangon. – A büntetésem? Miért kellene megbüntetnie, milord? – Azért, mert elloptad az egyik galambomat – emlékeztetett. – Nem loptam ezt a madarat, uram – védekeztem határozott hangon. – Ráadásul tudomásom szerint a galambház a nagybátyám tulajdona. – Valóban a nagybátyád használja, de az én őseim építették, és az én területemen áll. A tulajdonjogom vitathatatlan. Tiltakozni próbáltam, de fejét ingatva egyre közelebb ért hozzám. – Semmi értelme tagadni a bűnt, hiszen a bizonyítékot a kezedben tartod. Ez egyértelműen tolvajlás, és jogom van büntetést kiszabni. Szabad kezével mozdulatlanul tartott a csók alatt, ujjai a hajam súlyát viselték. Amikor fölemelte a fejét, a szívem olyan hevesen vert, mint a galambé, amit még mindig a keblemhez szorítottam. Választok még vagy fél tucat galambot, ha mindegyikért ugyanezt a büntetést szabja ki rám, gondoltam magamban, de nem

volt merszem hangosan kimondani előtte. Mégis, mintha a gondolataimban olvasott volna: – Szeretnél még egy madarat? – kérdezte kedves, csábító mosollyal. – Azt sem tudom megölni, amit magamhoz vettem – válaszoltam a fejemet ingatva. – A nagybátyám büntetésként küldött ide. Tudta, hogy képtelen vagyok ölni. Mosolya egy szempillantás alatt eltűnt. – Mivel érdemelted ki a büntetést? – A feleségét védtem – közöltem határozottan. – Nehezményezte, amiért beavatkoztam. – Az valóban súlyos megtorlást kívánó főbenjáró bűn – mondta Richard gúnyos hangon. Komoly tekintettel nézett rám. – Lágy szíved nemes lelkedet mutatja, Mariana. Nincs semmi szégyellnivaló abban, hogy nem tudsz ölni. Akkor életben hagyjuk ezt a madarat, ugye? – Gyengéden elvette tőlem, és visszahelyezte a fészkébe. – Tessék, vedd el helyette ezeket – azzal átadta azt a kettőt, amit korábban megölt. Lenéztem a merev, élettelen testekre, de megfogni is vonakodtam őket. – És az ön vacsorája? Richard de Mornay szája fanyar mosolyra húzódott. – Az én szívem keményebb, mint a tiéd. Nekem életet elvenni nem okoz nehézséget. – Ujjaimat a halott galambokra zárta. – Vidd ezeket a nagybátyádnak. Nekem több van, mint ami szükséges. Távoztam volna, de nem lépett el, hogy átengedjen, ehelyett két keze közé fogta az arcomat, és újra megcsókolt. Hosszú, levegővétel nélküli perc telt el, mire elengedett. Ziháló lélegzésem hangja majdnem elnyomta az elégedetten turbékoló galambok hangját. – Ezt csak azért, mert… így arányos – magyarázta. Az ő hangja is remegett kissé. – Szóval… mert a két legjobb madaramat viszed el. A madárcsivitelés egyre hangosabb lett, lábunknál hirtelen kitágult a fénykör, vakító fényesség áradt szét, aztán csend lett, és ott találtam magamat egyedül az alacsony, omladozó fal mellett, lábamnál letört, sérült virágokkal.

* * * A mezőkön átvágva, az istállót nagy ívben megkerülve sikerült eljutnom Crofton Hallba úgy, hogy senki nem látott meg. Végre az ösvényre jutottam. Mély árnyékok között haladtam a magas kőfalak tövében. Könnyű volt megtalálni a falnak azt a részét, amely mögött az udvar húzódott. Rövidebb volt, mint a többi szakasz, a tetejét borostyán nőtte be, onnan omlott alá zöld levelekből, kusza indákból áthatolhatatlan, földig érő, sűrű függönyként. A buján burjánzó borostyán nem volt akadály, első próbálkozásra megtaláltam a falba süllyesztett ajtót. Tölgyfából készült, és a nap meg az eső ugyanolyan sötétbarnára változtatta eredeti színét, mint a kőfalét. Recsegve szakadt a borostyán, ahogy az ajtólap széleit kitapogatva a kilincset és a zárat kerestem. Aztán a zsebembe nyúltam a kulcsért, elővettem, és izgalmamban a lélegzetem is elállt: a kulcs akadály nélkül belecsúszott a zárba… De nem fordult el. Évtizedek, talán évszázadok teltek el, mióta legutóbb használták, a nedvességtől berozsdásodott a szerkezet. Visszaengedtem az ajtót elrejtő borostyánfüggönyt, és csalódottságomban felsóhajtottam. Hazafelé indultam a néptelen mezőkön. Emlékeztettem magamat: nem igazán számítottam arra, hogy a kulcs jó lesz. Miként arra sem voltam felkészülve, mi lesz, ha bejutok. Most legalább tudom, mit nyit a kulcs, és miért maradt a galambházban, hogy megtaláljam. Furcsa érzés volt felmenni a völgyből, és látni az egykori galambház leomlott, L alakú falmaradványait, amikor lelki szemeim előtt tisztán láttam azt a négyzet alapú, zömök épületet, ami egykoron ott állt. A furcsa érzést döbbenet váltotta, ahogy közelebb értem a kerthez. A kert ugyanis bujábban és színpompásabban virított, mint valaha. Skarlátvörös len virágzott, réti kakukkszegfű és lángvirág nyomult a rózsaszínek közt, kerti szarkaláb magas, éles levelei keveredtek bólogató sisakvirágok közé. Még a rózsa is, gyönyörű, régi vidéki futórózsa, amelyet Iain ültetett a fal mellé, az is dús, duzzadó rügyeket hozott. De a kis parcella tökéletes szépsége odalett: az én lábam taposta le a kert közepét.

Óvatosan ellépdeltem a túlélők között az alacsony falhoz, és a rég elhagyott galambfészket nézegettem. A repedt szélű fészek még mindig jól látszott. Mosolyogva húztam végig az ujjamat a peremén. Már nincs szükségem a kulcsra, gondoltam. Akár vissza is kerülhet oda, ahová oly sok évvel ezelőtt Richard helyezte. Kivettem a zsebemből, visszatettem rejtekhelyére. Egy ideig csak álltam ott, a gondolataimba merülve, amikor néhány perccel később Geoff jelent meg a házam sarkánál. Lassan, óvatosan lépdelt, mintha fájna a lába. – Újabb kincseket találtál? – kérdezte, mire én a fejemet ingattam, és sikerült elmosolyodom. – Attól tartok, nincs semmi új. Milyen volt Iain barátunknál? – Remek. Sikerült meggyőznöm, hogy egy kis időre hagyja abba a munkát – dőlt a falnak. Nagyon vidámnak tűnt, bár egy kicsit kótyagosnak is. – Arra is sikerült rávennem, hogy kinyisson egy palack tizenkét éves skót whiskyt. Csodás délutánt töltöttünk együtt. – Azt látom. Még jó, hogy tudsz járni. – Nem feltétlenül egyenes vonalban – ismerte el. – De azért sikerült épségben ideérnem. Szentséges ég! – szaladt ki a száján, amikor észrevette a kert állapotát, de elég nehezen tudott koncentrálni. – Mi történt a nagy szívvirágaiddal? Követtem a tekintetét. – Szívvirágok voltak? – kérdeztem halkan, szórakozottan. Ó, milyen találó név, gondoltam. – Valami állat teljesen feldúlta – jegyezte meg a fejét ingatva. – Iain dührohamot fog kapni. – Nem fog – jelentettem ki teljes bizonyossággal. – Egyáltalán nem jött dühbe ennek a kertnek az állapotától akkor sem, amikor kihúztam egy olyan növényt, amit nem kellett volna. Sokkal nyugodtabb és higgadtabb, mint amilyennek te és Vivien feltételezitek. – Lehetséges – felelte, lazán vállat vonva. – De nem azért jöttem ide, hogy a kertről és Iainről beszélgessünk. – Érdekesebb okod volt rá? – Ami azt illeti, két érdekesebb okom. – Egy kicsit leroskadt a kőfalra, de gyorsan fölegyenesedett. – Az első ok az, hogy sajnos

nem lehetek ott a megbeszélt vacsoránkon szombaton. Néhány napra Londonba kell mennem. Nagyon sajnálom. – Ismét üzleti ügyben? – kérdeztem, mire lassan bólintott. – Semmi baj, majd bepótoljuk. – Nem is vagy csalódott? – Az ég szerelmére, dehogy! Miért lennék csalódott? – Értetlenül néztem rá. – Dolgozni mindenkinek kell. A „tétlen gazdagok” fogalom ismeretlen, vagy nem? Elmosolyodott. – El se hinnéd, de ez az első igazi munka, amit ebben a hónapban teljesítenem kell, aztán augusztusban újra lazsálhatok. – Mi a második ok? – A micsoda? – A második ok, amiért benéztél hozzám – ismételtem el, mire láthatóan magához tért. – Ó! Meg akartalak kérni, hogy főzz nekem egy csésze kávét – felelte bárgyú mosollyal. – Tudod, Iain whiskyje szörnyen erős, és nem fukarkodott vele, én pedig nem mertem neki szólni, hogy már eleget ittam. Folyton azt mondogatja, hogy az angolok nem bírják a jóféle skót italt. De nem hiszem, hogy ebben az állapotomban haza tudnék gyalogolni úgy, hogy ne zuhannék bele az árokba. – Az valóban elkerülendő. Amilyen szerencséd van, éppen Jerry Walsh szedne ki az árokból, és szinte biztosan a szájára venne a falu. Gyere, főzök neked kávét – azzal óvatosan kilépdeltem a kertből. Geoff kifejezetten rosszul nézett ki, rendesen kiütötte magát. Csak botorkált előttem a pázsiton, és állandóan attól féltem, hogy felbukik. Baleset nélkül elérte a hátsó ajtót, de rosszul becsülte fel a nyílás szélességét: a kilincsről kissé visszapattant, aztán meglehetősen mereven belódult a konyhába. Követtem. Egyik lábam már a küszöbön volt, amikor a szemem sarkából sötét árnyékot láttam a völgyben, a nagy tölgyfa mögött. Gyorsan arra fordítottam a fejemet, de nem voltam elég gyors. A völgy üres volt, és nem hallatszott más hang, mint a szél susogása az egykori galambház fölött.

HUSZONHAT Az eső négy teljes napon és éjszakán át zuhogott, folyamatosan, bánatosan, könyörtelenül. Halotti lepelhez hasonló búskomorságpárával terítette be a vidéket, és műtermem ablakából a világ szürkének, színtelennek tűnt. Általában szeretem az esőt. Szeretem nézni, szeretek fedetlen fővel sétálni az esőben, hallgatni véletlenszerű koppanásait az ablaküvegen egy kényelmes fotelben kucorogva, könyvvel a kezemben. De négy nap után az idegeim lassan kezdték felmondani a szolgálatot. A múltba való vissza-visszatéréseim sem jelentettek segítséget. Háromszor sikerült átjutnom, és mind a három alkalommal otthon találtam magam. Rachel kelengyéjét varrtam, és senki nem volt, aki megtörte volna a magányomat. Visszatérve a jelenbe elkerülhetetlenül még depressziósabb lettem: utálom a varrást, hímzést, mindenféle kézimunkát. Végül az unalom űzött ki a házból, a Red Lion társasági életére vágytam. Nyilvánvalóan nem csak én voltam így ezzel. Minden asztal körül ültek, minden szék foglalt volt, és mintha mindenki egyszerre beszélt volna. A sarokból darts játszma vidám hangjai szálltak felém, a levegőben sűrű cigarettafüst és nyirkos, száradó ruhák szaga terjengett. Iain az illata alapján nyilván a mezőről jött. Odébb húzódott, hogy helyet csináljon nekem a bárpultnál, és cigarettára gyújtott. – Jó ideje nem láttalak – üdvözöltem. – Most sem kellene látnod. Rengeteg munka vár, de ez az eső nagyon elbánt velem, semmit nem tudok csinálni, ezért inkább lejöttem egy-két sörre. Amúgy is be kellett mennem a postáért. Kicsit nyújtózkodva rápillantottam a könyökénél heverő keskeny csomagra. – Az nem a bátyám kézírása? Iain bólintott.

– De igen. Amikor legutóbb itt járt, Robert Herrick költőről beszélgettünk, és Tom megígérte, hogy elküldi nekem a Herrickkötetet, hogy felfrissíthessem a tudásomat. Gondolom, az lesz a csomagban. – Ezt úgy érted, hogy még nem bontottad fel? – kérdezte Vivien, a pulton át felénk hajolva. Hitetlenkedő tekintettel meredt rá. – Iain, benned tényleg nincs meg az egészséges kíváncsiság. Bármi lehet benne… – Akkor csak tessék – pillantott a csomagra Iain. – Bontsd fel, ha annyira akarod. – Rendben – felelte Vivien, azzal feltépte a barna papírt, és széles mosollyal emelte ki a kötetet, majd hangosan felolvasta a címet: Robert Herrick költeményei. Iain egy szót sem szólt, csak kissé önelégülten pislogott, és vékony füstcsíkot fújt ki. – Nem hiszem, hogy bármit is olvastam volna Robert Herricktől – jegyeztem meg. Vivien a tartalomjegyzékhez lapozott. – Pedig kellett volna. Rengeteg verset írt rólad. – Rólam? – Illetve hozzád. Rengeteget. Még Julia ruhájáról is ír. – Milyen érdekes – jegyeztem meg, azzal előrehajoltam, hogy jobban lássam. Vivien lassan lapozott, a sorokat olvasta. – A bátyád valószínűleg éppen ezért vette meg ezt a kötetet – spekulált. – Nagyon szeret téged, igaz? Ó, itt van ez: „Udvarollak, Julia, jöjj el hozzám végre ma, lábad ezüstben lássam, lehessen forró lelkemnek beléd omolnia” – olvasta színpadias hangon. A végén a homlokát ráncolva elkomorult. – Mit jelenthet az, hogy „ezüstben lássa a lábát”? Iain lassú pillantást vetett rá. – Dereng valami, ha azt mondom, hogy holdfénynél találkoznak? – Ó, már értem! – A versek túlnyomó része tényleg nagyon jó – magyarázta, jobb kezét kinyújtva a könyvért. – Cambridge óta egyetlen Herrick-

verset sem olvastam. Nagyra értékelem, hogy a bátyád kölcsönadta. Szép gesztus. Nem válaszoltam rögtön. A költő hangja, ahogy a szerelmét hívta magához, még a fülemben visszhangzott, ráadásul furcsán ismerősen. A fejemet ingattam kissé, hogy a tudatom kitisztuljon, és rámosolyogtam Iainre. – Elég jó benyomást tehettél a bátyámra. Tom nagyon kényes a könyveire. Ez valószínűleg az én hibám. Még mindig nálam van két könyve, amelyeket kamaszkorunkban kértem kölcsön tőle, és azóta se adtam vissza. – Egy-két kertészeti könyvem is nálad van! – Hmmm. Tudom – bólintottam, azzal gyorsan belekortyoltam a gin-tonikomba, és bocsánatkérőn ránéztem. – Rossz szokásom összehordani a könyveket. Szerte az országban könyvtárosok hátán fut végig a hideg, ha meghallják a nevemet. Megígérem, hogy mihamarabb visszaadom a könyveidet. – Nem kell pánikolnod miattuk – felelte vállat vonva. – Már nemigen használom őket, és úgy látom, te hasznosítani tudod a leírtakat. Jól néz ki a kert. – Láttad mostanában? – puhatolóztam. – Néhány napja. – Ó, borzasztóan sajnálom, hogy a nagy szívvirágok tönkrementek – jegyeztem meg, mire Iain sztoikusan csak ennyit válaszolt: – Nem a te hibád. Nem te tapostad le őket. Előfordul ilyen. Kaphatok még egyet, édesem? – kérdezte Vivient, üres poharát pár ujjnyira elemelve a pulttól. – Persze. Julia? – nézett rám kérdőn, de én a fejemet ingattam. Rám tört a nyugtalanság, mehetnékem támadt. – Azt hiszem, be kellene ugranom a nagynénikédhez néhány percre. Szerinted még a kastélyban van? Vivien az órájára nézett. – Három ötvenkor? Szerintem igen. Geoff távollétében is vacsoraidőig marad. Nagy a ház, sokat kell takarítani. – Telefonáljak neki oda előbb? – Kinek? Fredának? – kérdezte Iain szinte nevetve, mintha szórakoztatónak találná ezt a felvetést. – Semmi szükség rá.

Fogadni mernék, hogy mire odaérsz, egy kanna teával vár. Mint kiderült, Iainnek igaza volt. Csodálatos érzés volt belépni a meleg, világos konyhába, ahol a teáskanna már az asztalon állt. A tűzhelyen a teafőző épp sípolt, és meghatározhatatlan édes süteményillat terjedt a helyiségben. – Milyen kellemes meglepetés! – üdvözölt Alfreda Hutherson, azzal teletöltötte a csészémet, és egy tál meleg pogácsát tett kettőnk közé az asztalra. – Ami azt illeti, célja van annak, hogy idejöttem – mondtam, és beleharaptam egy omlós vajas pogácsába. – Vannak csoportok a kastélyban? – Ma nincsenek, szerdánként szünnapot tartunk. – Rám nézett, a szeme összeszűkült. Kitalálta, mire gondolok. – Az egyik szobát szeretnéd használni. Nem kérdés volt. – Igen – bólintottam, és bátorságomat összeszedve felnéztem rá. – Tudni akarom, mi volt az, amit Mariana a lovagi hálószobából látott. Mert minden hirtelen visszatérésem a múltba egy konkrét helyhez kötődik, és pontosan azon a helyen kell állnom, ha abba a jelenetbe akarok visszatérni. – Igen, tudom. De biztos vagy benne, hogy vissza akarsz menni? Hiszen érezted a fájdalmat. Egy pillanatig vártam, felidéztem az érzést. – Tudnom kell – feleltem végül. – Remélem, megérti. Ezek az emberek… számomra mind olyan valóságosak… Tudnom kell. – Szeretnéd, ha veled tartanék? – Köszönöm, inkább ne – siettem hárítani a felajánlott segítséget, és mosolyogtam, hogy tompítsam a visszautasítást. – Zavarna, ha valaki nézne. – Rendben – felelte Freda, és csészéjét a csészealjra tette. – Menj csak fel, ha készen állsz. Nem hiszem, hogy bármi bajod eshetne. Úgy tudom, a bútorok ugyanazon a helyen állnak, mint egykor. – Ha visszajöttem, elmesélem – szóltam széles mosollyal. Hamarosan megtudom, ha megpróbálok átmenni azon a baldachinos ágyon, gondoltam. Hirtelen eszembe jutott valami, és elkomorultam.

– Ezek… ezek az élményeim… néha órákig eltartanak. Ha nem végeztem, amíg ön hazamegy… – Ha átlépsz, nem akarlak zavarni. Égve hagyom a lámpát és bezárom az ajtókat – ígérte. – Ugye tudod, hogyan kell kinyitni az oldalsó ajtó reteszét? Rendben. Ha az oldalajtó reteszét jobbra fordítod, és úgy csukod be az ajtót magad mögött, kívülről nem lehet kinyitni. Hálásan rámosolyogtam. – Köszönöm. Nos – kissé nyugtalanul álltam fel kívánjon nekem szerencsét! A kastély nagy, visszhangos termei még tágasabbnak tűntek, mint általában. Üresek voltak, mégsem egészen üresek. A lépcsőn felfelé lépdelve éreztem, hogy láthatatlan testek nyomódnak hozzám, és izgatott várakozás remegett a minden sarokban megbúvó pókhálók ezüstös felületén. Crofton Hall kísértetei várakozva, csendben figyelték, ahogy a lovagi hálószoba ajtaja felé közelítek. Napfény nélkül meglehetősen sötét szoba volt. Esőcseppek peregtek le az ablaküvegeken, egy ideig az ablakpárkányon időztek, végül a pázsitra cseppentek. A templomtorony sötét, négyszögletes árnyékként vetült a templomudvar falának világosabb árnyéka fölött. A fal előtti rózsakert az esőben elmosódott színfoltokban látszott: zöld, sötét rózsaszín és mély, nagyon mély barna. Ezt a látványt figyelve beljebb léptem a helyiségbe, kezemet ösztönösen ökölbe szorítva. Az érzés olyan erővel tört rám, hogy azonnal felkaptam a fejemet. Aggodalom, fájdalom és pánik – lélekperzselő nyomással torlódtak, kavarogtak az érzelmeim. Ne, könyörgött a tudatom ösztönösen, irányíthatatlanul, megvadulva: ne, ne, ne… A fülemben csengő hang kibírhatatlan magasságú, éles sipítássá lett, minden idegszálam remegett az érzéstől. Aztán hirtelen, olyan hirtelen, mintha ajtót csaptak volna rá, a hang elhallgatott, és ott maradtam békés csendben. Kinyitottam a szememet. A pázsit napfényben terült el a szemem előtt, csak az ablak egyenetlen üvege torzította kissé. Buja zöld, dús, egyenes, jobbra csak a poros kocsibejáró szakítja meg, balra a rózsákért kanyargó

indái. A kastély épületétől nem messze az egyik tölgyfán madár énekelte ugyanazt az édes, remegő dallamot újra meg újra. Mögöttem Richard megmoccant az ágyban. Éreztem, hogy engem figyel. – Mire gondolsz? – kérdezte mély, álomittas hangon. A szeretőm hangja. Meztelen vállamon összefogtam a sálat, és vállat vontam. – Semmire – feleltem. – És mindenre. – Én melyik vagyok? Minden, válaszoltam volna neki, de a szó a torkomra forrt. Elfordultam az ablaktól, és ránéztem. Az ágyoszlopnak támaszkodva ült, széles mellkasa lebarnulva virított a hófehér ágynemű fölött, ujjait lapos hasán fonta össze. A férfi önelégültség megnyilvánulása, és mégis: a tekintete furcsán bizonytalan, mintha sérülékeny, sebezhető lenne. Félreértettem a tekintetét. – Kívánod, hogy most távozzam? – Nem vagy szolga, Mariana, hogy elparancsoljalak a szemem elől. Felvonta a szemöldökét, a sebezhetőség látszata eltűnt. – Nem, nem vagyok szolga. Szerető vagyok. Kis különbség, tanúsíthatom – feleltem, de nem néztem rá. Richard rezzenéstelen tekintettel figyelt. – A szerelmem vagy – igazított ki halk hangon. – És nincs ebben semmi szégyen. Azt kívánod, bárcsak ne történt volna meg ez a délután? Végre fölemeltem a fejemet. – Nem – válaszoltam teljes őszinteséggel. – Nem kényszerítelek az ágyamba. Nem akarok rémült nőt, sem szemérmest, csak olyat, aki szerelmet adni és kapni akar. Ha nem teszek ígéreteket, az azért van, mert a világ bizonytalan hely, és a szavak egy kicsit sem számítanak. De ha kételkedsz a szerelmem őszinteségében – mondta, azzal a kezét kinyújtotta felém –, gyere, hadd újítsam meg eskümet! Felé fordultam, mint a napfényre szomjazó virág, és a vállkendőm aláhullt, ahogy az ölelésébe vont. Gyengéd szeretkezés

volt, nem az a sürgető szenvedély, mint az előző. Amikor véget ért, nem engedett el, a mellkasára vonva simogatott. – És most mire gondolsz? – kérdezte lustán nyújtózkodva. Elmosolyodtam. – Hogy a nagybátyámnak sokkal gyakrabban kellene elutaznia. Fölnevetett, és az egyik hajtincsemet csavargatta az ujjai között. – Jól emlékszem, hogy a nagybátyád holnap hazatér? Bólintottam. – Nem sokkal utánad ment el. El is felejtettem megkérdezni: milyen volt az utazásod? Hogy van a király? – A király jól volt, amikor tegnap Salisburyben hagytam – felelte Richard. – Volt kegyes felidézni apám neki tett szolgálatait, és az asztalához hívott az esti lakomára. Én azonban fáradt voltam, és nagyon vágytam hazajönni, ráadásul az udvar nem nekem való. – Éreztem a mosolyát. – Fogadni mernék, azon aggódsz, illendő-e szeretőnek lenni. Az udvarnál az efféle aggodalom szokatlan prűdségnek számít. – Nekem csak egy szerető kell – jegyeztem meg, és szorosabban simultam a mellkasához. – Megkaptad, a tiéd. – És ha a nagybátyám feleségül ígér valami kereskedőnek? – Kíváncsian mozdítottam a fejemet feléje. – Akkor mi lesz? – Azt nem tűrhetem. Akkor én magam veszlek feleségül. – A karja megfeszült, szorosabban ölelt magához. – Nem hagyom, hogy elveszítselek. Ez az egész csak álmodozás, gondoltam magamban. Hiszen nem vehet feleségül, túl nagy köztünk a rangkülönbség. De kellemes fantázia, és egy sajdítóan szép pillanatig a szívem csordultig telt gyönyörűséggel. Kezemet a mellkasára simítottam, ő pedig egyik tenyerét ráfektette az ujjaimra, a másik kezével kisimogatta homlokomba lógó hajamat, és így szólt: – Aludj. Van még néhány óránk, amit a magunkénak tudhatunk. Nem voltam fáradt. Néhány percig csak feküdtem, hallgattam egyenletes lélegzésének lágy tenorját, az arcom alatt éreztem erőteljes szívdobogását. Az emlékezetembe akartam vésni ezt az

érzést, nehogy mindenestől elveszítsem. Végül azonban rajtam is erőt vett az álom, és puha, meleg takaróként borult rám. Amikor fölébredtem, a szobában már mély árnyékok honoltak, és a hold világított a pázsit fölött. Egyedül feküdtem az ágyban, a sötét karmazsinvörös takarón, a kezem hiába nyúlt a szeretőm felé. A szobában viszont nem voltam egyedül: valaki állt a sarokban, magas, szürke árnyék, a szeme enyhén csillogott. Amikor fölemeltem a fejemet az ágyról, az árnyalak előrelépett, az arcát holdsugár keretezte. Nem láttam Geoffrey de Mornay arckifejezését, hiszen az ablaknak háttal állt, a feszültségét azonban határozottan éreztem. – Úgy vélem, beszélnünk kell – mondta.

HUSZONHÉT Úgy alakult, hogy én beszéltem többet. Geoff velem szemben ült a pazar társalgóban, ahol akkor ültünk, amikor először találkoztunk. Arca megviseltnek tűnt a lámpafényben, meglátszott rajta a Londontól hazáig vezetés fáradtsága, de a tekintete mindvégig figyelmes volt, egyszer sem lankadt. Időnként ugyan megszakította összefüggéstelennek tűnő mondanivalómat, belekérdezett vagy tisztázást kért egy-egy részlet vonatkozásában, de csak annyit mozdult a karosszékből, hogy a kettőnk között álló asztalra tett borospoharainkat újratöltse. Mire történetem végére értem, felkelt a nap, odakintről behallatszott a pacsirta dala, és a borospalack kiürült. Geoff nem mondott véleményt rögtön. Ujjai hegyét összeérintve, cipőjét nézve gondolkodott. – Biztosan azt hiszed, megbolondultam… – Természetesen nem hiszem, hogy megbolondultál – felelte. – Semmi gond – ingattam a fejem, kezemmel a homlokomat dörzsölve. – Néha én magam is azt hiszem, hogy megbolondultam. – Nem mintha kételkednék abban, ami veled történik… Na jó – mosolygott talán egy parányit kételkedem benne, de abban nem, hogy őszintén igaznak hiszed, ami a látomásaidban megjelenik. Csak nem tudom, hogyan értelmezzem – azzal előrehajolt székében, és újra elkomorult. – Richard – mondta ki a nevet hangosan. – Bárcsak lenne valami feljegyzés, amiben szerepel Richard de Mornay neve… – Apád irataiban nincs semmi? – Biztos vagyok abban, hogy nincs. Átnézhetem újra, ha szeretnéd, de szinte biztos, hogy emlékeznék rá. Felállt, a közeli íróasztalról elvett egy köteg iratot. Amikor kiterítette a kettőnk között álló alacsony asztalon, felismertem, hogy ugyanaz a köteg, amit korábban Vivienhez hozott el. Néhány percig szó nélkül lapozgatott, aztán becsukta a dossziét, és megismételte újra:

– Semmi. Biztos vagy abban, hogy Richard? Hevesen bólogattam. – Egészen biztosan. William de Mornay volt az apja. – Ez sajnos nem sokat segít. Apám semmilyen adatot nem talált William gyermekeiről, mindössze néhány portrét, amelyek korabelinek tűnnek. Lehetnek papírok valahol, de attól tartok, nekem nincsenek meg. – Nem nézhetnéd meg az apjuk végrendeletét? – Nem hagyott végrendeletet – felelte Geoff fanyar félmosollyal. – Ez nagy meggondolatlanság volt tőle. Csak azt tudom, hogy William halála után Crofton Hall következő bejegyzett ura William unokája, Arthur. – Arthur… – ízlelgettem a nevet. – Richard megmutatta nekem Arthur portréját a képtárban. Kellemetlen kinézetű gyerek volt. A mai Hollandiában élt, azt hiszem, az anyjával. Ó, mi is az apja neve – gondolkodtam, ujjaimat a szemhéjamra nyomva. – Richard említette egyszer… szintén R betűvel kezdődött… Robert? Robert – jelentettem ki határozottan. – Richard öccsének neve Robert volt. Geoff újra megnézte a jegyzeteit. – Sajnálom. Lehet, hogy igazad van, sőt szinte bizonyosan, de ezt adatok hiányában nem erősíthetem meg. – Kell hogy legyen valami… A portré a könyvtárban? Azon nincs semmi nyom? Vállat vont. – Egy próbát megér. Idegesen fecsegtem, miközben áthaladtunk a nagytermen. Próbáltam fenntartani a beszélgetést. – Honnan sejtetted, hogy odafönn vagyok? – A konyhában megtaláltam az esőkabátodat. Tudtam, hogy itt kell lenned valahol. Freda engedett be, ugye? – Igen – bólintottam. Geoffnek nem említettem Mrs. Huthersont korábban. Valami okból nem álltam készen arra, hogy megosszam azokat a bizalmas információkat, amelyek kettőnk között hangzottak el. Ezért egyszerűen azt feleltem: – Teáztunk, majd elindultam körülnézni odafönn. Azt hihette, hogy már elmentem, és bezárta az ajtót maga után.

Geoff közben kinyitotta a könyvtár ajtaját. – Csak utánad – engedett előre, és követett a széles szőnyegen a fölénk magasodó portré elé. – Konkrétan milyen nyomokat remélsz találni? – nézett rám kíváncsian. – Nem is tudom. Bármit, ami segít bizonyítani, hogy a kép Richardot ábrázolja. – Ezt a ruházatot viseli, amikor… látod? – Nem – hajoltam közelebb. – Feketét, természetesen, de a stílusa más. Ez régebbi lehet, ami érthető, hiszen öt évvel előbb készült, mint ahogy megismertem. Gyors, mérlegelő pillantást vetett rám. – Értem. – A bal keze kisujján gyűrűt visel – tettem hozzá. – Elég nehéz gyűrűt. Ezüst. A család címerének csuklyás sólyma van rajta. Ezen a képen is mintha ez lenne látható. Rámutattam, Geoff alaposabban megnézte. – Nem mintha ez számítana – folytattam –, mivel csak azt bizonyítja, hogy ő a családfő. Azt nem, hogy Richard a neve. – Nem – ismerte el Geoff, a fejét oldalra hajtva. – Azt azonban bizonyítja, hogy William után, még Arthur előtt volt egy másik tulajdonosa is Crofton Hallnak. Kivéve persze, ha Arthur portréja előtt állunk. Hevesen ingattam a fejemet, göndör fürtjeim rugóztak. – Az kizárt. Arthurnak menyétszerű arca és igazi bajkeverő kinézete volt. Geoff kajánul mosolygott: – Vigyázz, mit mondasz, én annak a menyétképű galádnak az egyenes ági leszármazottja vagyok. – Bocsáss meg. Közelebb hajolt, orra szinte a képet érintette. – Kár, hogy szegény alak anyja nem varrt névcímkét a kabátjára – jegyezte meg. – Ez az! – Micsoda? – kérdezte, kíváncsian felém fordulva. – Richard anyja – mondtam fokozódó izgalommal. – Ha bebizonyítom, hogy tudok valamit, amit semmilyen más módon nem

tudhattam meg, mint úgy, hogy „odaát” voltam, és ezt konkrét, kézzel fogható bizonyítékkal támasztom alá, akkor… hinnél Richardban? – Most is hiszek benne. – Nem hiszel, vagyis nem igazán. De ha megmutatom neked, hogy az általam elmondott történet egy része igaz, talán a többit is elfogadod. – A deduktív logikára gondolsz? – Halványan mosolygott. – Rendben, Sherlock. Mit tegyünk? – Szükségünk van egy ásóra – közöltem. A mosolya lehervadt. – Ásóra? – Valamire, amivel földet lehet mozgatni. * * * A nap már a fejünk fölött járt, alig volt árnyék a belső udvaron. Térdig álltam a kusza gyomokban, a vadrózsaágak között, és a szerszámokra néztem, amelyeket Geoff hozott elő. – Nem hiszem, hogy ez megfelel – adtam hangot a kételyeimnek, mire ő is komoran szemlélte a kissé rozsdás csákányt és lapátot. – Nos, elégnek kell lennie. Nem az én hibám, hogy Iain elrejti az összes szerszámot. Mindenféle ásója és kapája van, de halvány fogalmam sincs, hol tartja. – Rendben – vontam meg a vállam, majd egy újabb lépést megtéve puhatolózva topogtam a talajon. – Azt hiszem, valahol itt lehetett. – Micsoda? – A sírkő – feleltem a legtermészetesebb hangomon. – Richard anyjának sírköve. Nem engedték a temetőkertbe temetni, mert katolikus volt, ezért William de Mornay itt temette el. – Viccelsz? – Egyáltalán nem. Fehér kő, körülbelül ilyen széles – azzal egymástól körülbelül egyméternyire terjesztettem ki a két kezemet, megmutatva a méretét. – Rá van vésve a neve. Geoff szeme fölcsillant, mintha átragadt volna rá is a lelkesedésem.

– Szóval valahol itt? – Szerintem igen. Viszont rengeteg föld lehet rajta – mondtam, miután körülnéztem. – Magasabbnak tűnik a talaj szintje a fal mellett, mint akkor volt. De ezt talán csak képzelem. – Mi lenne, ha az ajtó lenne a referenciapont? – javasolta a háta mögé, a ház felé pillantva. – Ahhoz az ajtóhoz képest hol volt a talajszint? – Az ajtó nem volt itt. Az egész nyugati átjáró nyitott volt ezen az oldalon, mint a kolostorok kerengője. Geoff sztoikus nyugalommal fogadta a magyarázatomat. – Hát akkor reméljük a legjobbakat! A jégcsákány pengéje hétujjnyi széles, elégnek kell lennie. Hirtelen kísértést éreztem arra, hogy az ujjaimat a hátam mögött keresztbe tegyem. Közben figyeltem, ahogy óvatos mozdulatokkal, mintha csak félig hinne abban, amit csinál, guggolva üti a növényzettel benőtt földet. Azt hiszem, végig titkon abban reménykedtem, hogy Geoff tudja, egykor ő volt Richard. Éber álmaimban többször elképzeltem a felfedezés eufórikus örömét: egymás karjaiba omlunk, akár egy szappanoperában, és nagyonnagyon örülünk, hogy több évszázadnyi várakozás után végre újra egymásra találtunk… Természetesen nem egészen így történt. Tapasztalatom szerint a valóság ritkán felel meg a fantáziának. De talán meggyőzheti arról, gondoltam, hogy nem bolondultam meg, bizonyítja, hogy Richard de Mornay valóban létezett, és akkor Geoff is rájön, kicsoda ő. Hogy kik vagyunk mi ketten. A hangja megszakította a gondolatmenetemet: – Ugye azt hiszed, hogy én vagyok Richard? – Ezt miből gondolod? – Megint csak a deduktív logika vezetett erre az eredményre – válaszolta, és rám mosolygott. – Ha te vagy Mariana, akkor én… Hatásszünetet tartott. – Nem állítom, hogy ez a gondolat nem fordult meg a fejemben – ismertem el, a szavaimat gondosan megválogatva. – Mi ketten elég jól elvagyunk egymással, a vezetékneved De Mornay, és legalább annyira szereted Franciaországot, mint ő. – Honnan tudod, hogy nem franciaként született újra?

Lenéztem rá, de nem láttam az arcát, mert munkára görnyedve lehajolt éppen. – Továbbá pontosan úgy nézel ki, mint ő – fűztem hozzá halkan. Erre nem reagált. A következő pillanatban a háztól kissé távolabb kezdett kutatni. – Talán már nincs is itt – figyelmeztetett. – Mármint a sírkő. Lehet, hogy eltört, vagy valaki később kiásta, és megszabadult tőle, bármilyen szentségtörésnek is tűnik. Az is megeshet, hogy hétujjnyinál lejjebb van – mondta, azzal kedvesen rám nézett. – De te nem engedsz be addig, amíg meg nem találom azt a nyavalyás sírkövet, igaz? Rosszalló tekintetet vetettem rá. – Ez komoly dolog. – Hát akkor jobb, ha megtalálom, nemde? Nagyot ütött a földre maga előtt, apró vadvirágok szirmai szálltak szanaszét. Élesebb, csengőbb hangot hallottunk. A csákány pengéje követ ért. Egy teljes percig egyikünk sem szólalt meg. Aztán letérdeltem mellé, és egyesült erővel bontottuk a talajt. Csákánnyal, kézzel, lapáttal. Sima, fehér kőlapot találtunk. Amikor Geoff átnyúlt mellettem, hogy letisztítsa a földet a megkopott vésetről, az ujjai mintha remegtek volna egy kissé. – Louise de Mornay – olvasta hangosan a nevet. Még több földet söpört le a kőről, a sarkára ült, aztán felém fordította a fejét. – Istenem! – Tudom. Üdv a klubban! – jegyeztem meg, és kisimítottam arcomból a belógó hajtincseket. – Talán most már hiszel nekem. Egy pillanatig a napba hunyorgott, aztán földes kezét a farmernadrágjába törölte, és lassan felállt. – Mi lenne, ha szusszannánk egyet? – kérdezte szándékoltan könnyed hangon. – Megebédelhetnénk. Lenne egy kis időm felfogni mindezt. – Rendben. A nyugati folyosón ösztönösen a konyha felé fordultam, de Geoff elkapta a karomat. – Ne itt. Szeretnék egy kicsit elmenni innen, csak egy órára, ha nincs ellenedre. Menjünk át a Lionba!

Rövid séta volt és csendes. Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy majdnem elmentem a bátyám mellett, aki az egyik bárszéken ült. Valószínűleg észre sem vettem volna, ha Vivien nem szólt volna: – Nézd, ki van itt! A háznál nem nyitott senki ajtót, ezért feljött hozzánk, hogy társaságunk legyen! – Tudtam, hogy előbb-utóbb megjelensz itt – jelentette ki Tom. Jobbról-balról puszit adott, és éreztem, hogy skót whisky illatú a lehelete. Ahogy elhúzódtunk egymástól, kissé vádlón néztem Iainre, aki szokott helyén, a bárpultnál ült. – Leitattad a bátyámat? – Miért feltételezel rólam ilyet? – kacsintott rám. – Csupáncsak igyekszem lépést tartani vele. – Hmmm… Újabb szabadnap? – kérdeztem, mire Tom mosolygott. – Igen. Hát nem csodálatosak a segédlelkészek? – nézett el mellettem. – Geoff? – kérdezte, és a kezét nyújtotta. – Örülök, hogy találkozunk. Meghívhatlak egy italra? Jellemző a bátyámra, hogy a saját sekély zsebébe nyúl, és meghív egy pint sörre egy milliomost. Geoff udvariasan elfogadta a meghívást, és néhány perc múlva egy sorban ültünk a bárpultnál. Vivien velünk szemben könyökölt. Iain fölemelte az italát, és Tom karjába könyökölt. – Mit is mondtál Morrissey-ről? – kérdezte bátyámat. – Azt, hogy sosem ér Conner nyomába. Geoff kérdőn nézett Vivienre. – Sakk – magyarázta. – Nagymesterek. Az elmúlt egy órában a társalgási témák teljes skáláján végigmentünk. Tom ezt meg se hallotta. – Ned – szólt át a pult másik oldalára –, mit írnak Morrissey esélyeiről? Ned az újságba lapozott, és fejét föl se emelve válaszolt: – Azt, hogy körülbelül annyi az esélye, mint egy hógolyónak a pokolban. Tom diadalmasan pislogott. – Látod?

– Nagyon el vagy tájolva – felelte Iain, a fejét ingatva. – Hiszen Morrissey skót. – Pontosan ezért mondtam, amit mondtam – felelte a bátyám, a sörébe vigyorogva, mire Iain szemében pajkosság villant. – Nos, ez esetben fogadnál rá egy kis tétben? Geoff hirtelen közbelépett, figyelmeztetőn emelve föl a kezét. – Vigyázz, Tom – tanácsolta a bátyámnak. – Számolni sem tudom, mennyi pénzt vesztettem már fogadáson ezzel az emberrel szemben. Tom elbizonytalanodott, de csak egy pillanatig. Sosem tudott ellenállni a „kis tétben” fogadás kísértésének. – Öt font – ajánlotta. – Állom – felelte Iain. Kezet fogott rá Tommal, aztán Geoffre kacsintott, cigarettát vett elő, és rágyújtott. – Átkozott rosszul nézel ki – jegyezte meg Iain a barátjára nézve. – Mi a kénköves fenét csináltál? – Az egész Julia hibája – felelte Geoff, hárítva magáról a felelősséget. – Egy szemhunyást sem aludtam, amióta Londonból visszaértem. A szóhasználatától valósággal összerezzentem. Három spekuláló szempár szegeződött rögvest ránk. Még Ned is hátrapillantott, mielőtt lapozott az újságjában. Geoff kapcsolt, hogy milyen kétértelmű volt, és kaján mosollyal pillantott körbe. – Látom, nagyon piszkos a fantáziátok. Ami azt illeti, Crofton Hall történelmének egy régi korszakával foglalkoztunk. Nem egészen hazugság, gondoltam, és magamban gratuláltam neki kiváló igazsághajlítási képességéhez. Tom szótlan kérdéssel ráncolta a homlokát mellettem, mire én alig láthatóan bólintottam. Átment az üzenet: Igen, megmondtam neki. Tom hirtelen új szemmel, érdeklődő tekintettel nézett Geoffre. – Ami azt illeti, találtunk valami érdekeset – jegyezte meg Geoff, a söröspoharával babrálva, aztán Iainre pillantott. – Emlékszel, milyen sokszor mondtad, hogy az a belső udvar olyan, mint egy sírkert? – Hogyne.

– Nos, tényleg az. A gyomok között találtunk egy sírkövet. William de Mornay felesége nyugszik ott. – Az első vagy a második? – kérdezte Vivien, mire Geoff értetlenül nézett. – Feleség? – Nem. William. Az első vagy a második William? – Ó! – Geoff arca kisimult. – A második. A lovag, aki a Towerben raboskodott. Vivien erre összevonta a szemöldökét. – Miért az udvarban temették el? Miért nem a templom temetőkertjében? – Nem tudom – felelte Geoff. – Talán mert katolikus volt. A keresztneve Louise, francia név. Bravó, dicsértem magamban. Ebben még jobb is, mint én. Iaint egyáltalán nem lepte meg a felfedezésünk. – Akárhogy is, jobb, ha egy kicsit rendbe hozzuk azt a helyet, ha valaki ott nyugszik. Holnap beugrok valami hatásos növénynyíró eszközzel, és meglátom, mit tehetek. Vivien csodálkozó-türelmetlen tekintetet vetett rá. – Hányadik ez a holnapi feladatlistádon? A százegyedik? – Szeretem lekötni magamat – védekezett Iain. – Segítek neki – ígérte Geoff, és Vivien a szőke haját hátradobva elengedte a témát. Tom viszont még az előző gondolatnál ragadt le. – Milyen szomorú, hogy valakitől megtagadják a megszentelt földbe temetést. – Elgondolkodva kortyolt bele a whiskyjébe. – Az egyháznak vannak történelmi bűnei. – Ha így folytatod, karácsonyra kitaszítanak a lelkészi rendből – jegyeztem meg évődőn. A bátyám tagadón ingatta a fejét. – Arra semmi esély. A püspökkel elég jól kijövünk egymással. Ráadásul a nevemet is számításba kell vennie. Eleve az a sorsom, hogy az egyházban szolgáljak, és tudod, milyen erősen hiszek abban, hogy a sors útját végig kell járni. Geoffre pillantottam, a tekintetünk találkozott, és szavak nélkül beszéltünk egymáshoz. Miközben Tom és Iain némiképp ezoterikus társalgást folytatott a keresztény etikáról, Geoff áthajolt előttem,

rendelt egy újabb italt, és a tenyerét a hátamra simította. Megnyugtatás, ígéret és gyengéd bocsánatkérés egyvelege volt, és a szívem hevesen dobogott tőle. . Tudok még várni egy kicsit, mondtam magamnak. Richardra tudok várni.

HUSZONNYOLC – Igen, anya, tudom – mondtam, a vállam és a fülem közé szorítva a telefont, miközben a lépcső mellett megigazítottam az elferdült képet. – Tom említette ma délután. Gondolom, kellemes meglepetés neked és apának. – Hmm – anya hangja kissé szórakozottnak, nem egészen meggyőzőnek tűnt. – Tudod, apád így is benevez azokra a keresztrejtvényfejtő versenyekre, szóval szerintem erre számíthattunk. Habár arról nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy az igazi nagydíj nekem éppen egy hét üdülés lenne Brightonban. Apád viszont annyira örül, hogy madarat lehetne fogatni vele – fűzte hozzá vidámabb hangon. – Úgy beszél erről, mintha még sose mentünk volna nyaralni. Pedig csak egy hónapja jöttünk haza. Anya nem tudta palástolni a hangjában a vidámságot. Mindketten ismertük annyira apát, hogy tudjuk, számára nem a díj, hanem a győzelem jelentette az igazi izgalmat… – Apa otthon van? – Nincs. Elment úszónadrágot venni, azt hiszem – mondta anya nevetve. – Az ő lábával! Tíz lépéssel mögötte kell mennem, sötét napszemüvegben, és senki nem gondolhatja, hogy együtt vagyunk. Ezerrel vigyorogtam, még jó, hogy a telefonban nem látszott. – Brightonban nudista strand van, ugye? – Ezzel fel akarsz vidítani vagy el akarsz tántorítani? – Ó, nagyon fogod élvezni, anya. És csak egy hét. Mikor indultok? – Jövő szombaton. Aznap este Tomnál leszünk Elderwelben, és arra gondoltunk, hogy ha nincs más dolgod aznap este, átjöhetnél vacsorázni… Csinálhatnánk egy jó kis családi összejövetelt. – Sajnos nem jó az időpont – szomorodtam el. – Jövő szombaton lesz Rachel esküvője, és nagyon csalódott lenne, ha nem lennék ott. – Rachel?

Anyám csodálkozó hangjára eszméltem. Ujjaim a telefonra szorultak, amikor rájöttem, milyen jelentősége van annak, amit mondtam. – Rachel Evers – magyaráztam teljesen nyugodt hangon. – Az egyik iskolatársam. – Ó! Az ezt követő csendből nyilvánvaló volt, hogy anyám az emlékezetében kutat, arcot kapcsolva a névhez, mire gyorsan témát váltottam. – Tom szerint apának újra gondjai vannak a vállával – vetettem fel, és megnyugodtam, amikor anya ráharapott az új témára. Mindig lelkesen és féltőn taglalta apa egészségügyi problémáit, amelyek szerinte kivétel nélkül arra vezethetők vissza, hogy túl sok estét tölt el borozgatással és snookerezéssel a klubjában. A beszélgetés további részét már csak fél füllel figyeltem, anyám monológjának szüneteit egyetértő vagy együttérző hangokkal töltöttem ki. – Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte egy különösen hosszú anekdota végén. – Persze. Miért? – Az elmúlt tíz percben két szót sem szóltál. – Igazán? Nagyon sajnálom. Ma korán keltem, és kezdek fáradni. – Akkor aludd ki magadat! – tanácsolta anyám olyan hangon, amit jól ismertem. – Továbbá egyél rendesen. És olyan vitaminokat szedj, amiben van vas. Szeded a vitaminokat? Jó. Ugye nem akarsz beteg lenni? – Jól vagyok – erősítettem meg újra, már vagy századszor. Ez hazugság, ismertem el magamnak, amikor letettem a telefont. Ezt mondtam Geoffnek reggel, Tomnak délután, és most az anyámnak is, de hazugság volt. Egyáltalán nem voltam jól. Sőt kórosan nyomott hangulatban voltam. Tudtam, hogy az egész faluban egyetlen ember van, aki megérti, miért. Mrs. Hutherson háza a második volt a régi, vörös téglás lelkészlak után a főutcán. Egyszerű falusi ház volt, a kerti utat levendula szegélyezte, az ablakok frissen festett zöld zsalugátertáblái között virágok virítottak. Akkor is tudtam volna, hogy

Alfreda Hutherson lakik itt, ha éppen nem guggolt volna az oldalkerítés mellett egy hatalmas paradicsomokat termő ágyás fölé. Amint átléptem az alacsony kapun, fölegyenesedett, és üdvözlésül, megértése jeleként biztatón rám mosolygott. – Korábbra vártalak, de úgy hiszem, meglehetősen mozgalmas napod volt. Természetesen csalódott vagy. Milyen szerencse, hogy nem kell magyaráznom! – Igen. – Többet reméltél. – A tündérmesét akartam – ismertem el fanyar mosollyal. – Micsoda ostobaság volt ez tőlem! – Egyáltalán nem volt ostobaság – felelte határozottan. – De még a tündérmesebeli szeretőknek is akadnak nehéz pillanataik, mielőtt boldogan élnek, míg meg nem halnak. Adj neki időt. Bízz a folyamatban, és a végén minden jóra fordul. Majd meglátod. Vacsoráztál már? – Még nem – feleltem a fejemet ingatva. – Nem voltam éhes. – Gyere be! Rögtön jobban érzed magadat, miután ettél valamit. A kis ház éppoly otthonos volt belül, amilyennek kívülről látszott. Fehér falak, élénk, virágos vászonhuzatok. A nap utolsó sugarai csipkefüggönyökön át hatoltak a cementlapokkal burkolt padlóra. Nem lepődtem meg, amikor macskát láttam az ablakpárkányon, egyedül azt furcsálltam, hogy a macska nem fekete, hanem vöröses volt. Aztán eszembe jutott, hogy ez talán egyáltalán nem meglepő. – Azt hiszem, láttam már a macskáját… A házam mellett ment át az úton. – Ez a cica rendszeresen elkódorog. Az anyja inkább itthon ülő fajta volt, de attól tartok, ő ebben inkább a nagyapjára hasonlít. Mrs. Hutherson bevezetett a konyhába, és rögtön elfoglalta magát: szendvicsekkel, falatkákkal kezdte telerakni az asztalt, és szokás szerint máris forralta a teavizet. Ha választ nem is ad a kérdéseimre, legalább megvigasztal, és csillapítja a csalódottságomat. – Láthattam a bátyádat az istállónál Geoff és Iain társaságában? – kérdezte teljesen váratlanul. Bólintottam. – Azt hiszem, most mutatták meg neki a kastélyt.

– Nagyon hasonlítotok egymásra. Vivientől tudom, hogy lelkész. – Hampshire-ben lakik. Ha legközelebb eljön, bemutatom – ígértem. – Néhány hetente meglátogat, tudni akarja, jól vagyok-e. – Inkább aggódik miattad – pontosított, a fejét oldalra hajtva, fürkészőn nézve az arcomat. – Talán oka van rá? Hárítottam a felvetést. – Nem, nem, tényleg jól vagyok – mondtam, aztán állhatatos tekintete alatt finomítottam a kijelentésemen. – Nos, ami azt illeti, az önuralommal gondjaim támadtak. Nem mindig tudom megválasztani a múltba visszatérés idejét. Néha pedig visszacsúszom, pedig nem akarok. – Most már mindennap visszamész, igaz? – Majdnem – feleltem bólintva. – Nehéz lenne nem visszamenni. Tudja, megkedveltem őket. Érdekel, mi történik velük, és olyan valóságosak… – Talán valóságosabbak, mint mi? Az arckifejezésem válaszolt helyettem. Bólintott. – Igen, megértem. Jut majd elég idő a jelenre, miután a múltban minden rendben lesz. De nem szabad elveszítened a kapcsolatodat a jelennel, Julia – figyelmeztetett. – A múlt taníthat, nevelhet, de nem képes életben tartani bennünket. Az élet lényege a változás, és mindig előre kell lépnünk, különben a lélek elfonnyad és elhal. * * * A következő néhány napot csendben töltöttem otthon; a kertben dolgoztam, ahol a falrom mellett a futórózsa szerényen virágba borult. Amikor az első rózsaszín bimbó kinyílt, egy kis ágszakasszal együtt óvatosan levágtam, és vázába tettem a rajzasztalom mellé. Minden finom részletét papírra másoltam, és nagy figyelemmel színeztem ki, hogy az árnyalatok is a lehető legpontosabbak legyenek. Illusztrációimban ez lesz a Szépség egyetlen, a Szörnyeteg kertjéből lopott tökéletes rózsája. Papíron a rózsa halhatatlan. A műtermem száraz levegőjében amúgy három nap alatt elvesztette a szirmait.