Guillaume Musso - Mi lesz velem nélküled

Ingridnek

egy történet, amely annak a télnek fájdalmas varázsában
fogant…

A szenvedélyek esztelenségét mindig többre
becsültem a közöny bölcsességénél.
Anatole FRANCÉ

Mindannyian jól ismerjük...
A magányt, amely olykor aláaknázza életünket.
Kiveri szemünkből az álmot, vagy megkeseríti hajnalainkat.

Az iskolában töltött első nap szomorúsága. Szerelmünk
szebb lányt csókol a gimnázium udvarán. Az Orly vagy a Gare
de l'Est egy szerelem alkonyán. A soha meg nem fogant közös
gyermekünk.

Olykor én. Olykor ti.
Néha azonban elég egy találkozás...

1

Azon a nyáron...

Az első szerelem egyben mindig az utolsó is.
Tahar BEN JELLOUN

San Francisco, Kalifornia, 1995 nyara

Gabrielle 20 éves

Amerikai diáklány, harmadéves a Berkeley Egyetemen.
Azon a nyáron többnyire világos farmert, fehér blúzt és
karcsúsított bőrdzsekit visel. Hosszú egyenes hajával és
aranylóan csillogó zöld szemével Françoise Hardy fényképeit
idézi, amelyeket Jean-Marie Périer készített az 1960-as
években. Azon a nyáron napjait az egyetemi könyvtárban, vagy
önkéntes tűzoltóként a California Street-i kaszárnyában tölti.
Azon a nyáron éli meg első nagy szerelmét.

Martin 21 éves

Francia. Nemrég szerzett jogi „licence” fokozatot a
Sorbonne-on.

Azon a nyáron egyedül utazott az Egyesült Államokba,
hogy tökéletesítse angol tudását, és keresztül-kasul bejárja az
országot. Egy fillér sincs a zsebében, ezért sorra vállalja az

alkalmi munkákat. Több mint hetven órát dolgozik hetente.
Felszolgáló, jégkrémárus, kertész...

Azon a nyáron félhosszú, fekete hajával a pályakezdő Al
Pacinóra emlékeztet.

Azon a nyáron éli meg utolsó nagy szerelmét.

A Berkeley Egyetem kávézója

– Gabrielle, levelet kaptál!
A lány egy könyvet búj éppen. Felnéz:
– Tessék?
– Leveled érkezett, szépségem! – ismétli Carlito, a kávézó
tulajdonosa, s egy krémszínű borítékot tesz a lány teáscsészéje
mellé.
Gabrielle a szemöldökét ráncolja.
– Kitől?
– Martintől, a francia fiútól. Már nem dolgozik itt, de reggel
beugrott, és búcsúzóul itt hagyta.
Gabrielle meglepetten vizsgálgatja a borítékot, a zsebébe
csúsztatja, és kisétál a kávézóból.
Magasba szökő harangtornyával a zöldbe borult, hatalmas
campus nyári hangulatban fürdik. Gabrielle elindul a park
fasorában, lekanyarodik az egyik ösvényen, és a több száz éves
fák árnyékában leül egy üres padra.
A teljes magányban, izgatott kíváncsisággal felbontja a
levelet.

*

1995. augusztus 26.

Kedves Gabrielle!

Csak azt szeretném mondani, hogy holnap visszautazom
Franciaországba.

Hogy egész kaliforniai utazásom alatt semmi nem volt
számomra olyan fontos, mint az egyetemi kávézóban veled
töltött pillanatok, amikor könyvekről, filmekről, zenéről
beszélgettünk, és megváltottuk a világot.

Hogy többször szerettem volna egy képzeletbeli szereplő
bőrébe bújni, mert egy regény– vagy filmhős bizonyára kevésbé
esetlenül adja a hősnő tudtára, hogy igazán tetszik neki, szeret
vele beszélgetni, és hogy különleges érzés fogja el,
valahányszor ránéz; fájdalommal elegy gyengédség, zavarba
ejtő cinkosságérzet, felkavaró bensőségesség. Egy ismeretlen,
ritka érzés, amelynek addig még a létezését sem sejtette.

Hogy akkor délután, amikor a parkban elkapott minket az
eső, és a könyvtár előcsarnokába menekültünk, éreztem, ahogy,
úgy hiszem, te is, azt a megindultságot és vonzalmat, amely egy
pillanatra megingatott bennünket. Tudom, aznap kis híján
megcsókoltuk egymást. Én nem kezdeményeztem, mert egyrészt
meséltél a barátodról, aki Európában nyaral, és akihez hű
akartál maradni, másrészt nem szerettem volna a „többi
fiúhoz” hasonlítani, akik arcátlanul és gyakran tisztelet nélkül
csapják neked a szelet.

Pedig tudom, ha akkor megcsókoltuk volna egymást, most
boldogan térnék haza, fittyet hánynék esőre, napsütésre, mert
érezném, hogy jelentek számodra valamit. A csókod, mint
ragyogó emlék sokáig kísérne utamon, bármerre járnék, s a
magányos pillanatokban abba kapaszkodnék. Egyesek szerint
azok a legszebb szerelmes történetek, amelyeket idő híján nem

élhetünk meg. Ezen az alapon lehet, hogy a meg nem kapott
csókok a legforróbbak...

Csak azt szeretném mondani, hogy amikor nézlek, egy film
másodpercenként lepergő 24 képkockája villan elém. Az első
huszonhárom világos, napos, de a huszonnegyedikről
búskomorság árad, amely ellentétben áll a lényedet átható
sugárzó derűvel. Az a szinte csak tudattalanul észlelhető kép,
egy halvány repedés a csillogó felszín alatt, mégis többet árul
el rólad, mint a kiválóságaid és sikereid seregszemléje. Sokszor
töprengtem, vajon mi okozza ezt a mély szomorúságot. Titkon
reméltem, hogy egyszer beszélsz róla, de soha nem került rá
sor.

Csak azt szeretném mondani, hogy vigyázz magadra, ne
hagyd, hogy megmételyezzen a búskomorság. Ne hagyd, hogy a
24. képkocka győzedelmeskedjen. Ne engedd, hogy a démon
felülkerekedjen az angyalon.

Azt, hogy én is csodálatos és sugárzó teremtésnek talállak,
mint a többi fiú, akik nap nap után százszor elsütik neked
ezeket a bókokat. Látod, végül mégis olyan vagyok, mint a
többiek...

Csak azt szeretném mondani, hogy soha nem felejtelek el.

Martin

*

Gabrielle felemeli a fejét. Szíve hevesen ver. Váratlanul érte
a vallomás. Már az első soroknál érezte, hogy különleges
levelet tart a kezében. A történet természetesen ismerős, bár

nem egészen ebből a szemszögből. Körülnéz, mintha attól
félne, hogy arckifejezése elárulja megindultságát. S amikor
szeme könnybe lábad, sietősen elhagyja a campust, leszalad a
metróba, és elindul San Francisco belvárosába. Úgy tervezte,
hogy aznap tovább marad a könyvtárban, de tudja, hogy a
meghatottságtól képtelen lenne tanulni.

Leül a szerelvényben. Lelke ide-oda csapong a meglepetés
öröme és egy furcsa szorongás közt, amely olvasás közben
ébredt benne. Szokatlan, hogy ilyen odaadó figyelemmel
fordulnak felé, és hogy valakit jobban érdekel a személyisége,
mint a külseje.

Mindenki erős, közvetlen lánynak tartja, holott rendkívül
sebezhető, és olykor még új keletű nőiessége ellentmondásai
között hányódik. Sokan, akik évek óta ismerik, semmit nem
tudnak belső vívódásairól, míg Martin a lelke mélyére látott, és
néhány hét alatt mindent megértett.

Azon a nyáron a kaliforniai partot elöntő forróság a város
szerencsés mikroklímája ellenére San Franciscót sem kíméli. A
vagonban a nyári tompultságtól bágyadtan kornyadoznak az
utasok. Kivéve Gabrielle-t, aki egyszeriben középkori úrnőnek
érzi magát. Egyik pillanatról a másikra a lovagkorba csöppen,
az udvari szerelem bimbózó korszakába, és azzal a gondolattal
játszik, hogy a levelet magától Chrétien de Troyes-tól kapta,
aki szavaival megpróbálja szerelemmé lényegíteni a női
szívben ébredő barátságot...

Újra és újra elolvassa a levelet, amelytől jóleső, majd
gyötrelmes érzés fogja el.

Nem, Martin Beaumont, te más vagy, mint a többi fiú...
Újra és újra elolvassa a levelet, amely boldoggá,
reményvesztetté, bizonytalanná teszi.

Gondolatban olyan messzire kalandozik, hogy elfelejt
leszállni, és kénytelen visszabumlizni egy állomást, hogy
hazaérjen.

Bravó úrnő, well done!

*

Másnap reggel, 9 óra, San Francisco SFO repülőtér

Esik. Martin félig még kábán elfojt egy ásítást, és
megmarkolja a kanyarban imbolygó, rozzant busz
kapaszkodóját. Mű-velúr zakót, szakadt farmert, vásott
tornacipőt visel, pólóján egy ismert rockbanda képe virít.

Azon a nyáron minden fiatalban van valami Kurt Cobain-
ből.

Martin fejében az Egyesült Államokban töltött két hónap
emlékei kavarognak. Sokat látott, tapasztalt, szívében új
élményekkel indul haza. Kalifornia messze repítette Évrytől, a
párizsi külvárostól. Nyár elején még a rendőrtiszti akadémiára
készült, de a beavatási szertartással felérő utazás felülírta
addigi terveit. A francia külvárosi fiúnak megjött az önbizalma
Amerikában, ahol az élet éppolyan nehéz, mint bárhol a
világon, de ahol az emberek még hisznek benne, hogy álmukat
valóra válthatják, és tesznek is ezért. Az ő álma, hogy
történeteket írjon, amelyek megérintik az olvasókat.
Történeteket, amelyek olyan hétköznapi emberekről szólnak,
akik különleges kalandokat élnek át. Mert ő nem éri be a
szürke valósággal, és mert a fikció gyerekkorától része az
életének. Kedvenc hősei elkísérik a mindennapokban, segítik
és vigaszt nyújtanak, ha fájdalom, csalódás vagy bánat éri.

Gazdagítják a képzeletét, mélyítik az érzéseit, különleges
szűrőn át láttatják vele és élhetőbbé teszik a világot.

A Powell Street felől érkező repülőtéri járatról özönlenek az
utasok a nemzetközi terminál elé. A nagy lökdösődésben
Martin lekapja a gitárját a csomagtartóról, és sok pakkal, mint
egy málhás szamár, utolsóként kászálódik le a buszról. A
zsebébe nyúl, hogy ellenőrizze a jegyét, és felszegett fejjel
próbál eligazodni a repülőtér labirintusában.

Nem veszi észre rögtön a lányt, aki járó motorral, tilosban
parkol, s a kocsi mellett cidrizve rá vár.

Gabrielle.
Megázott. Fázik. Vacog.
Tekintetük összetalálkozik. Futva indulnak el egymás felé.
Dobogó szívvel megölelik egymást, ahogy azt az első
alkalommal tesszük, amikor még hiszünk a szerelemben.
A lány mosolyog, és csipkelődik:
– Mondd csak, Martin Beaumont, komolyan gondolod, hogy
a meg nem kapott csókok a legforróbbak?
Megcsókolják egymást. Ajkuk összeér, leheletük
egybeolvad, nedves hajuk összekuszálódik. A fiú keze a lány
tarkójára téved, a lányé a fiú arcát simítja. Kapkodva suta

szerelmes szavakat suttognak.
A lány kérleli: „Maradj még!”

Maradj!
Martin akkor még nem tudja, de soha életében nem
találkozik többé ahhoz fogható ragyogó, tiszta őszinteséggel és
átható erővel, amely azon az esős nyári reggelen Gabrielle
csillogó zöld tekintetéből és kérlelő hangjából sugárzik: Maradj
még!

*

San Francisco, 1995. augusztus 28. – szeptember 7.

Száz dollár pótdíj fejében Martinnek sikerül átíratnia a
repülőjegyét egy későbbi időpontra. Az összegnek
köszönhetően átélheti élete legjelentősebb tíz napját.

Szeretik egymást. A bohémvilág illatát őrző Berkeley
könyvesboltjaiban. Egy Reid Street-i moziban, ahol a csókok
és cirógatások mámorában nem sokat látnak a Leaving Las
Vegas című filmből. Egy kis étteremben, ahol óriás hawaii
hamburgert esznek és sonomai bort kóstolgatnak.

Szeretik egymást.
Bolondoznak. Hancúroznak, mint a vásott kölykök. Kézen
fogva futkároznak a parton.
Szeretik egymást.
Egy kollégiumi szobában, ahol a fiú előveszi a gitárját, és
Jacques Brel La Valse á mille temps1 című dalára rögtönöz. A
lány táncra perdül. Eleinte epekedve hajladozik, aztán egyre
gyorsabban pörög-forog, karját széttárva, tenyerét az ég felé
fordítva, akár egy imádkozó dervis.
A fiú leteszi a hangszert, és az önkívületbe esett lányhoz lép.
Búgócsigaként együtt pörögnek tovább, míg a földre nem
dőlnek, ahol... szeretik egymást.
Lebegnek, szárnyalnak.
Istenek. Angyalok. Egymásba feledkeznek.
Körülöttük elhalványul, egyszerű színházi díszletté
zsugorodik a világ, melynek ők lesznek az egyedüli szereplői.

1 Ezerütemű valcer

Szeretik egymást.
Vérbeli szerelemmel. Szakadatlan mámorban. A pillanatban
és az örökkévalóságban.
És közben melléjük settenkedik a félelem.
Félelem a hiánytól. Félelem attól, hogy a másik nélkül
elfogy körülöttük a levegő.
Bizonyosság és zűrzavar. Villámcsapás és megsemmisülés.
A legszebb nyár, a legvadabb vihar.
Ők mégis szeretik egymást.

*

A lány szereti a fiút. Éjszaka. A kocsiban. Tenderloinban, a
város egyik legforróbb negyedében, egy parkolóban. Az
autórádióból gangsta rap és a Smells Like Teen Spirit dübörög.

A vészhelyzet izgalmi mámorában. A másik hullámzó teste
a fényszórók táncába olvad, miközben bármelyik pillanatban
lecsaphat rájuk egy közelben ólálkodó banda, vagy
rajtakaphatják őket a zsaruk.

Ez nem a „rózsaillatú”, becézős szerelem. Ez az „izzó
vassal” égető szerelem, amikor az ember többet szakít, mint
amennyit ad. Amit akkor éjjel élnek át, csak drogélményhez
hasonlító, a betépés, belövés utáni mámorhoz, kábulathoz,
pörgéshez. A lány feltárja lénye titkos oldalát, a romantikus
kép mögött lapuló, kevésbé sima arcot, a halvány repedést, a
24. filmkockát. Kíváncsi, hogy a fiú követi-e az ingoványos
terepen, vagy meghátrál, és magára hagyja út közben.

Azon az éjjel a lány nem gyengéd szerelmes, hanem vad
szerető.

because the night belongs to lovers because
the night belongs to us.

*

A fiú szereti a lányt. Gyengéden. Hajnalban. Az
óceánparton. Kabátját a homokba teríti. A lány azon alszik. Ő a
lány hasára hajtja a fejét.

Két fiatal szeretőt cirógat a langyos szél, a rózsaszín fénybe
öltözött kaliforniai ég alatt. Testük megpihen, szívük összeforr,
egymáshoz láncolva fekszenek, miközben a homokra letett
kisrádióból régi ballada szól.

*

San Francisco SFO repülőtér, 1995. szeptember 8.
reggel 9 óra

Az álom vége. A repülőtér előcsarnokában nyüzsgő, zajos
tömegben találják magukat.

A valóság győzelmet aratott egy időn kívüli szerelem
ábrándján.

Ez kíméletlen, és fáj.
Martin Gabrielle tekintetét keresi. Azon a reggelen az
aranysziporkák kihunytak a lány szemében. Szavak híján
csendben ölelik egymást, a másikba kapaszkodnak, a másikból
próbálnak erőt meríteni. Ebben a játékban Gabrielle áll
nyerésre, mert ő kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy a

boldog napokat csak lopta az élettől, míg Martin abban hitt,
hogy örökké tartanak.

Mégis a lány fázik. A fiú leveszi a kabátját és Gabrielle
vállára teríti. A lány eleinte elutasítja, eljátssza, hogy őt kemény
fából faragták, és hogy nem is fáj. De a fiú erősködik, mert
látja, hogy a lány reszket. Gabrielle lecsatolja a nyakában lógó
ezüstláncot, amelyen egy Dél Keresztje medál függ, és a fiú
tenyerébe rejti.

Utolsó felszólítás. Búcsúzniuk kell.
Martin újra felteszi a kérdést:
– És a barátodat, aki Európában utazgat, szereted?
De mint minden alkalommal, a lány a fiú ajkára teszi ujját,
és lesüti a szemét.
Elválnak. A fiú elindul a beszállócsarnok felé, de tekintetét
egy pillanatra sem veszi le a lányról.

*

Párizs Charles-de-Gaulle repülőtér, szeptember 9.

Két átszállás és sorozatos késések után az Aer Lingus járata
kora este ér földet a roissy-i repülőtéren. San Franciscóban
nyár volt, Párizsban ősz fogadja. Fekete, szutykos ég.

Martin tétován és a kialvatlanságtól vörös szemmel a
csomagokra vár. Egy képernyőről szilikonmellű szőke nő
visítja, hogy Isten hitet adott neki. Martin reggel elhagyta
Clinton Amerikáját, hogy estére Chirac Franciaországába érjen.
Gyűlöli a hazáját, mert az nem Gabrielle hazája.

Összeszedi a táskáit, felkapja a gitárját, és hazaindul. „B”
RER a Chátelet-Les Halles-ig, „D” RER Corbeil-Essonnes

irányába, Évryig. Onnan busszal tovább a Cité des Pyramides-
hoz. Zenével próbálja elszigetelni magát a külvilágtól, de a
walkmanjében lemerült az elem. Bizonytalannak, elveszettnek
érzi magát, mintha mérget fecskendeztek volna a szívébe.
Hirtelen azon kapja magát, hogy sír, és a külvárosi kölykök
gúnyos fintorral bámulják. Nyugalmat erőltet magára. Évryben,
a Pyramides felé tartó buszon nem érzékenyülhet el. Elfordítja
a fejét, és akkor beléhasít a gondolat, hogy aznap éjjel már nem
alszik a lánnyal. Újra könnybe lábad a szeme.

*

Éjfél. Martin kisurran nagyszülei lakótelepi lakásából a
folyosóra.

Lerobbant a lift. Kilenc emelet gyalog. Letépett
levélszekrények, perpatvar a lépcsőházban. Itt minden a régi.

Fél óráig keresgél, mire talál egy működő telefonfülkét.
Becsúsztatja az ötvenegységes kártyát, és egy tengerentúli
számot tárcsáz.

Tizenkétezer kilométerrel távolabb, San Franciscóban
délután fél egy van. A berkeley-i campus kávézójában
megcsörren a telefon...

49,48,47...
Martinnek összeszorul a gyomra, behunyja a szemét, és csak

ennyit mond:
– Én vagyok, Gabrielle. Hűen a szokásos déli

találkozónkhoz.
A lány először nevet, mert meglepődik és boldog, aztán

hirtelen zokogásban tör ki, mert szenved, hogy már nincsenek
együtt.

...38,37,36...
A fiú elmondja, hogy nagyon hiányzik neki a lány, hogy
imádja, hogy nem tud nélküle élni...
A lány elmondja, mennyire szeretne a fiúval lenni, mellette
aludni, csókolgatni, simogatni, harapdálni, szerelmével
megölni.
...25, 24, 23...
A fiú hallgatja a lány hangját, és hirtelen felszínre törnek az
emlékek. A homok illata, a bőre tapintatása, szélfútta haja,
becéző szavai, amikor azt mondja: „csókollak”.
Amikor azt mondja: „csókollak”, a keze, ahogy a fiú
nyakába kulcsolódik, a tekintete, amely az övét keresi, gyengéd
és vad ölelkezéseik.
...20,19, 18...
A fiú rettegve figyeli a telefonkészülék folyadékkristályos
kijelzőjét. Valódi kínszenvedés látni, milyen sebesen fogynak
az egységek.
...11,10,9...
Elcsuklik a hangjuk, és nem szólnak többet.
Csak saját szívdobbanásukat hallják, és a másik
lélegzetvételének puha neszét; a két lehelet az ostoba
telefonkészülék ellenére is összeolvad.
...3,2,1,0...

*

Akkoriban még nem létezett internet, e-mail, skype vagy
MSN.

Akkoriban a Franciaországból küldött szerelmes levelek tíz
nap alatt értek Kaliforniába. Ha valaki azt írta, „szeretlek”,
három hetet kellett várnia a válaszra.

Húszévesen három hétig várni egy „szeretlek”-re, embert
próbáló feladat.

*

Gabrielle levelei egyre ritkulnak, végül elmaradnak. Később
már a telefonra sem felel, sem a kávézóban, sem a kollégiumi
szobában; egyre gyakrabban hagyja, hogy a lakótársa vegye át
a fiú üzeneteit.

Egyik éjjel, végleg elcsigázva, Martin kiszakítja a
telefonkagylót, és ripityára töri vele a fülke üvegfalát.
Keserűségében olyan tettre vetemedik, amelyért másokat
mélyen elítél. Kezd olyanná válni, mint azok, akiket gyűlöl.
Akik a köztulajdont rongálják, elalvás előtt benyakalnak egy
karton sört, egész nap füvet szívnak, és fütyülnek mindenre, az
életre, a boldogságra, a balsorsra, a tegnapra és a holnapra.

Zavarodottságában már bánja, hogy útjába akadt a szerelem,
mert fogalma sincs, hogyan folytassa az életét.

Nap nap után meggyőzi magát, hogy másnap bizonyára
jobbra fordul a sorsa, mert az idő minden sebet begyógyít.

De másnap még mélyebbre süllyed.
Egy nap azonban rádöbben, hogy csak úgy hódíthatja vissza
Gabrielle-t, ha szívét-lelkét beleadja a dologba. Cselekvésre
szánja el magát, és erőt merítve lassan a felszínre evickél.
Visszatér az egyetemre, újra tanulni kezd. Mellette
árufeltöltőnek jelentkezik az évryi Carrefourba, éjjelente
parkolóőrként dolgozik, és minden fillért félretesz.

Ekkor lett volna igazán szüksége egy bátyra, egy apára, egy
anyára vagy egy jó barátra, aki tanácsot ad, és figyelmezteti,
hogy soha semmibe ne adja bele az egész szívét, mert az azzal
a kockázattal jár, hogy többé nem lesz képes szeretni.

Csakhogy szegény Martinnek nincs senkije, akire
hallgathatna. Neki csak az a hülye nagy szíve van.

*

1995. december 10. Gabrielle, szerelmem!

Engedd, hogy így szólítsalak, még akkor is, ha ez az utolsó
alkalom.

Nem ringatom magam hiú ábrándokban, tudom, hogy
menekülsz előlem.

A hiányod csak megerősítette az érzéseimet, és remélem,
hogy még egy kicsit én is hiányzom neked.

Veled vagyok, Gabrielle.
Közelebb vagyok hozzád, mint valaha.
Mintha egy folyó két partjáról küldenénk egymásnak jeleket.
A híd közepén olykor összefutunk, együtt töltünk egy kis időt,
mintegy szélárnyékban, aztán ki-ki visszatér a saját oldalára,
arra a pillanatra várva, amikor újra találkozhatunk, akkor már
hosszabb időre. Mert ha behunyom a szemem, és elképzelem
magunkat tíz év múlva, fejemben a boldogság képei peregnek,
amelyek cseppet sem tűnnek megvalósíthatatlannak: napsütés,
gyerekkacaj, cinkos tekintetű szerelmespár.
Nem akarom elszalasztani a lehetőséget. Itt vagyok,
Gabrielle, a folyó túlpartján. Várlak.

A minket elválasztó híd rozogának tűnhet, pedig erős és
szilárd. Százesztendős, viharálló farönkökből épült. Megértem,
hogy félsz átkelni rajta. És talán soha nem is vágsz neki. De
hagyj egy reménysugarat! Nem várok ígéretet, választ. Nem
várom, hogy elkötelezd magadat.

Csak egy jelet kérek tőled.
Ezt a jelet nagyon egyszerűen megadhatod. A levelem
mellett találsz egy különleges karácsonyi ajándékot, egy
december 24-re szóló repülőjegyet, New York-ba. Én
Manhattanben leszek, és az Empire State Building lábánál, a
DeLalo kávézóban várlak egész nap. Gyere el, ha úgy hiszed,
van közös jövőnk... Csókollak.

Martin

*

New York, 1995. december 24. reggel 9 óra

Martin léptei alatt ropog a friss hó. Sarki hideg van, de az ég
tiszta kék ragyogását a kósza hópelyhekkel játszó, enyhe
szellőn kívül semmi nem háborítja.

New York város lakói mosolyogva lapátolják a havat a
járdákról. Jókedvre derítik őket az ünnepi díszek, a legapróbb
boltokból is kihallatszó karácsonyi énekek.

Martin belöki a DeLalo kávéház ajtaját. Leveszi a
kesztyűjét, sapkáját, nyakáról letekeri a sálját, és összedörzsöli
a tenyerét, hogy megmelegedjen. Két napja nem alszik. Lázas
izgalomban ég, mintha koffeint fecskendeztek volna az ereibe.
A plafonról lelógó füzérekkel, cukorangyalkákkal és

mézeskalács-hóemberekkel a kávézó valódi karácsonyi
hangulatot áraszt. A levegőben fahéj, kardamom és banános
pancake illata terjeng. A háttérben, a rádióból ismerős
karácsonyi dalok szólnak, kortárs popszámokkal váltakozva.
Azon a télen tombol az Oasis-őrület, és a Wonderwall című
dalt óránként leadják a rádiók.

Martin apró pillecukorral megszórt, forró csokoládét rendel,
és az ablak melletti asztalhoz ül.

Gabrielle el fog jönni. Biztos benne.
Tízkor már vagy ezredszer ellenőrzi a repülő érkezési idejét.

Indulás – december 23. 22h 55 – San Francisco SFO
Érkezés – december 24. 07h 15 – New York JFK

Nem aggódik. A havazás miatt nyilván órákat késnek a
gépek. A kirakaton túl egyre sűrűbb emberáradat lepi el a
járdát, mint egy fokozatosan szaporodó, békés hadsereg,
melynek katonái a fegyvereket műanyag fedeles
papírpoharakra cserélték.

Tizenegykor Martin átfutja az USA Today-t, melyet egy
előző vendég felejtett az asztalon. Az újság még mindig O. J
Simpson felmentésének ügyét taglalja, ír a tőzsde
szárnyalásáról és a Vészhelyzet című új tévésorozatról, amely
lázban tartja az Egyesült Államokat. Azon a télen Bill Clinton
még nem ismeri Monicát, és bátran védelmezi szociális
intézkedéseit a Kongresszussal szemben.

Gabrielle-nek el kell jönnie.
Délben Martin felteszi a walkmanje fülhallgatóját, és
révedező tekintettel, Bruce Springsteen oldalán járja
Philadelphia utcáit.

Biztos, hogy eljön.
Délután egykor egy utcai árustól hot-dogot vesz, de közben
tekintetét le sem veszi a kávézó bejáratáról, mert hátha...
Jönni fog.
Kettőkor belekezd a Zabhegyező című regénybe, amelyet a
repülőtéren vett.
Egy óra alatt a negyedik oldalig jut...
Eljön.
Négykor előveszi Game Boyát, és kevesebb mint tíz perc
alatt elveszít öt tetriszpartit.
Talán eljön...
Öt órakor a kávézó alkalmazottai kezdik furcsa szemmel
méregetni.
Egy a kettőhöz az esély arra, hogy eljön.
Hatkor záráshoz készülődnek. Utolsó vendégként hagyja el
a kávézót.
Kilép az utcára, és még mindig reménykedik.
Pedig...

*

San Francisco, 1995. december 24. délután három óra

Gabrielle nehéz szívvel lépked a homokos parton. Az
időjárás hűen tükrözi a kedélyállapotát: a Golden Gate ködbe
vész, otromba felhők tornyosulnak az Alcatraz sziget körül, és
tombol a szél. Martin kabátjába burkolózik a hideg elől.

Leül a parton, és kiemel a táskájából egy tucat levelet,
amelyeket a fiútól kapott. Némelyikbe beleolvas. Ha rád
gondolok, hevesebben ver a szívem. Szeretném, ha egyik éjjel

betoppannál. Behunyom a szemem, mert azt remélem, ha
kinyitom, megláthatlak téged... Egy borítékból apró
ajándékokat vesz elő, amelyeket a fiú küldött neki. Egy
négylevelű lóherét, egy havasi gyopárt, egy régi fekete-fehér
fényképet, rajta Jean Seberg és Belmondo a Kifulladásig című
filmből...

Tisztában van vele, hogy ritka, különleges, rendkívül erős
kötelék szövődött közte és Martin között, de nem biztos benne,
hogy egy napon újra rátalálhat. Elképzeli a fiút, amint New
Yorkban, a kávézóban rá vár. Elképzeli, és sírva fakad.

*

A New York-i kávézó félórája bezárt, de Martin még mindig
vár. Dermedten, jéggé fagyva. Semmit nem tud Gabrielle
valódi érzéseiről. Fogalma sincs arról, hogy a kapcsolatuk
milyen sokat jelentett a lánynak. Elképzelni sem tudja, milyen
nagy szüksége volt Gabrielle-nek akkor rá, hogy mennyire
elveszettnek érezte magát, mielőtt találkoztak. Nem is sejti,
hogy ő segítette ki a lányt akkori válságos helyzetéből...

*

San Francisco homokos partjára eső csöpög. Távolból a
tengeri orgona komor huhogása hallatszik, amelyet a kősípokba
befutó hullámok keltenek. Gabrielle feláll, hogy elérje a
következő villamost, a cable cart, amely a Fillmore Street
meredek emelkedőjén kapaszkodik fel. Élettelen bábként teszi
meg az utat a Grace Cathedraltól két háztömbnyire álló Lenox
Medical Centerbe.

Még mindig Martin kabátjába burkolózva, áthalad egy sor
fotocellás ajtón, és a kórház előcsarnokába ér, amely az ünnepi
díszek ellenére is komor hangulatot áraszt.

Elliott Cooper doktor egy italautomata mellett áll. Felismeri
a lányt, és azonnal észreveszi az arcán, hogy sírt.

– Jó napot, Gabrielle – köszön rá biztató mosollyal.
– Jó napot, doktor úr.

*

Martin éjjel tizenegyig várta Gabrielle-t. Egyedül, a
csikorgó hideg éjszakában. A szíve üres. Szégyen marcangolja.
Már bánja, hogy kiszolgáltatta magát, fiatalos hévvel,
hiszékenyen. Mindent egy lapra tett fel, és veszített. Céltalanul
kóborol az utcán. Negyvenkettedik utca. Bárok. Bisztrók.
Alkohol. Rossz véget sejtető találkozások. Azon a télen New
York még mindig New York. Már nem Warholé vagy a Velvet
Undergroundé, de még nem is az a kihipózott város, amivé
később válik, hanem a vészterhes és a kirekesztetteknek otthont
adó New York, főképp azoknak, akik kitárják az ajtót
démonaik előtt. Azon az éjjel Martin tekintetébe keserűség és
keménység költözik. Soha nem lesz író. Zsaru lesz, vadász
lesz. Azon az éjjel nem csak a szerelmet veszíti el. A reményt
is.

*

Hát, íme. Ez a történet pusztán az élet dolgairól szól. Egy
férfiról és egy nőről, akik futva közeledtek egymáshoz.

Minden egy csókkal kezdődött San Franciscóban, egy nyári

reggelen.
És kis híján, egy karácsony estén, egy New York-i

kávézóban és egy kaliforniai klinikán ért véget.
Aztán teltek az évek...

Első rész

Párizs ege alatt

2

A tolvajok királya...

Egyesek ugyanazért szeretik az embert, mint
amiért mások gyűlölik.
Russell BANKS

Párizs, a Szajna bal partja, július 29. hajnali 3 óra

A tolvaj

Nyár derekán egész Párizs holdfényben fürdött. A Musée
d'Orsay tetején lopakodó árnyék besurrant egy kiszögellés
mögé, de alakja perceken belül újra felbukkant a félhold
fényudvarában.

A sötétszínű kezeslábast viselő Archibald McLean két
hegymászó kötelet csomózott a dereka köré tekert dupla
hevederre, és mélyen a homlokába húzta fekete, kötött
sapkáját. Cipőpasztával sötétre mázolt arcából csak a szeme
világított. Becsatolta a hátizsákját, és tekintetét körbejártatta a
lába előtt heverő városon. A híres múzeum tetejéről káprázatos
kilátás nyílt a túlpart emlékműveire. A szobrokkal teli Louvre
hatalmas palotájára, a Sacré-Coeur habcsókra emlékeztető
kupolájára, a Grand Palais-ra, a Tuilériák kertjében álló
óriáskerékre és az Opéra Garnier zöld-aranyban pompázó
dómjára. Éjszaka a francia főváros időtlen jelleget öltött.

Arséne Lupin Párizsa volt, és az Operaház fantomjáé.
Archibald biztonsági kesztyűt húzott, és a kőfal teljes
hosszában leengedte az egyik kötelet. A játszma nehéznek és
kockázatosnak ígérkezett. De épp ebben rejlett a szépsége.

A zsaru

– Őrület!
Kocsija rejtekéből Martin Beaumont rendőrkapitány
látcsövön figyelte Archibald McLeant, a modern idők
leghíresebb műkincsrablóját, aki után három éve nyomozott.
A fiatal zsaru izgatottsága a tetőfokára hágott, hisz egy
olyan rendkívüli tolvaj letartóztatására készült, amilyennel egy
nyomozó csak egyszer találkozhat az életben. Régóta várta ezt
a pillanatot. Képzeletben már számtalanszor eljátszotta a
jelenetet, és előre dörzsölte a tenyerét, ha arra gondolt, hogy
irigyli majd a fogásért az Interpol, és az a számtalan
magánnyomozó, akik a tolvajnak áldozatul esett milliárdosok
megbízásából próbáltak a nyomára bukkanni.
Martin élesített a látcsövén. Archibald elérhetetlen árnyéka
végre újra felbukkant az éjszakában. Martin szíve még
hevesebben vert, amikor a rabló leengedte a kötelet a tetőről, és
a múzeum falán, a Szajnára néző homlokzat egyik óriás
faliórájáig ereszkedett.
Felcsillant a szeme, mert abban reménykedett, hogy végre
megláthatja leendő áldozata vonásait, de Archibald túl messze
volt, ráadásul háttal állt. Bármennyire hihetetlen, huszonöt éves
műkincsrablói pályafutása alatt, Archibald McLean valódi
arcát még soha senki nem látta...

*

A tolvaj megállt a sápadt fényben fürdő üvegóra alsó ívénél.
A hétméter átmérőjű számlap aljához simulva még inkább
érezte, hogy sürgeti az idő. Tudta, hogy bármikor észrevehetik,
ő mégis megpihent, hogy egy pillantást vessen az utcára. A
rakparton nyugalom honolt, bár nem volt kihalt: időnként
elhajtott egy-egy taxi, éjszakai sétálók andalogtak, mások talán
egy görbe este után tartottak hazafelé.

A tolvaj komótosan megtámaszkodott a széles kőperemen.
Leakasztott az övéről egy gyémántfejű görgőkkel felszerelt
kerekvágót, és a hatos szám körüli rézkeret belső oldalai
mentén, gyors, határozott, széles karmozdulattal szabályos
köröket írt az üvegfelületre. Várakozásainak megfelelően, a
szerszám jól kivehető, kisméretű kört rajzolva, épp csak
karcolta az üveg felszínét. Archibald egy háromfejű
vákuumtappancsot nyomott az üvegre, majd elővett egy
zseblámpa méretű alumíniumhengert. A sugárnyalábot biztos
kézzel, többször körbevezette a karcolás mentén. Az
üvegvágóként szolgáló lézersugár finom, mély sebet ejtett a
felületen. A törésvonal gyorsan terjedt. Amikor az üveg már-
már engedett, Archibald meghúzta a vákuumtappancsokat. A
súlyos lap egy darabban kivált, s ő óvatosan letette a kőperem-
re. Az így keletkező kerek járat széle olyan éles volt, mint a
nyaktiló. Archibald egy légtornász hajlékonyságával bekúszott
a nyíláson, s a világ egyik legszebb múzeumában találta magát.
Attól a pillanattól kezdve harminc másodperc állt a
rendelkezésére a riasztó megszólalásáig.

*

Martin a kocsi ablakára tapadva nézte végig a jelenetet, és
nem hitt a szemének. A látványos behatolási művelettel
Archibald elképesztő mutatványt hajtott végre, de hamarosan
úgyis sivítani kezd a riasztó. Az Orsay biztonsági rendszerét
nemrég megerősítették, mert tavaly egy részeg banda az egyik
vészkijáraton keresztül betört a múzeumba. Teremről teremre
kóvályogtak, és jóllehet, perceken belül letartóztatták őket, az a
rövid idő is elégnek bizonyult, hogy megrongálják Az
argenteuili híd című Monet-festményt.

Az ügy nagy vihart kavart. A kulturális miniszter
tűrhetetlennek minősítette, hogy az Orsay-ba csak úgy be lehet
sétálni, mint egy elhagyott malomba. Azonnal utasította az
illetékeseket, hogy vegyék számba a hiányosságokat. Az
OCBC – a kulturális javak tiltott kereskedelme elleni
küzdelemre szakosodott központi hivatal – munkatársaként
Martin Beaumont is részt vett a lehetséges behatolási pontok
feltérképezésében, és hasznos tanácsokat adott azok
biztosításával kapcsolatban. Attól kezdve az impresszionisták
termei elvileg sérthetetlenek voltak.

Martin nem értette, miért nem indul már be a rohadt riasztó.

*

Archibald a kávézó egyik asztalán landolt. A nagy üvegóra
épp a Café des Hauteurs felett függött, ami a múzeum legfelső
szintjén, az impresszionisták szomszédságában kapott helyet. A
tolvaj egy pillantást vetett az órájára: még huszonöt másodperc.
A földre ugrott, és felszaladt a galériákhoz vezető néhány
lépcsőfokon. Az infravörös lencsékből jövő, messzehordó,

láthatatlan sugárnyalábok keresztül-kasul cikáztak a beriasztott
ötven méter hosszú teremsoron. A tolvaj megkereste a készülék
központi dobozát, lecsavarozta a fedőlapot, majd
rácsatlakoztatott egy iPodnál alig nagyobb, apró hordozható
számítógépet. A képernyőn szédítő iramban peregtek a
számok. A mennyezetre szerelt, két hőérzékélő kamera
hamarosan beindul. Már csak tíz másodperc...

*

Martinnek elfogyott a türelme. Kiszállt a kocsiból, és
megropogtatta elgémberedett végtagjait. Négy órája
gubbasztott a rejtekhelyén. Nem csoda, hogy már zsibbadt a
lába. Elszokott az efféle megpróbáltatásoktól, holott régen
éjszakákat töltött a legképtelenebb búvóhelyeken: egy autó
csomagtartójában, szeméttartályban vagy álmennyezetben.

Hirtelen feltámadt a szél. Martin megborzongott, és felhúzta
bőrkabátja cipzárját. Libabőrös lett, de ez nem volt ellenére a
meleg nyáréjszakán. Mióta az OCBC-nél dolgozott, ritkán volt
része hasonló izgalmakban. Legutóbb öt éve ugrott meg ilyen
mértékben az adrenalinszintje, amikor a kábítószer-elhárításnál
szolgált. Kutya kemény munka volt, amely ráadásul élete egyik
nehéz korszakában szakadt rá, ezért nem bánta, hogy pontot
tett a végére. Jobban kedvelte ezt a sajátos, „műkincsvédő
zsaru” beosztást, mert így egyszerre élhetett rendőri
hivatásának és művészet iránti szenvedélyének.

Franciaországban mindössze harminc szerencsés vehetett
részt a Louvre Iskolájában szervezett magas szintű
továbbképzésen, ahonnan egyenes út vezetett a
műkincsvédelmi csúcshivatalhoz. Jóllehet, Martin attól kezdve

a múzeumok és aukciós házak burokba zárt világában
nyomozott tovább, ahol drogüzérek és erőszaktevők helyett
főképp régiségkereskedőkkel és műgyűjtőkkel találkozott, ő
mindenekelőtt zsaru maradt. Zsaru, akinek bőven akadt dolga.
Évi több mint háromezer műkincsrablással, Franciaország a
kulturális örökség fosztogatóinak egyik kedvelt céltáblájává
vált. A tevékenységet kísérő pénzforgalom már a fegyver– és
kábítószer-kereskedelem bevételeivel vetekedett.

Martin megvetette a kisstílű tolvajokat, akik falusi
kápolnákban garázdálkodtak, és oltárkelyheket vagy
angyalokat és Szűz Máriát ábrázoló alkotásokat lopkodtak.
Irtózott az ostoba vandáloktól, akik megrongálták a parkokban
álló szobrokat, és gyűlölte a piszkos ügyletekbe keveredő
műgyűjtők vagy régiségkereskedők megbízásából dolgozó
fosztogatókat. Mert a közhiedelemmel ellentétben a
műkincsrablók nem magányos úriemberekként űzték az ipart.
Többségük kiterjedt bűnszervezetekhez és kemény fegyveres
bandákhoz tartozott, amelyek tagjai festménycsempészetre
szakosodtak, de a műkincs-kereskedelem többi ágát is a
befolyásuk alatt tartották.

Martin az öreg Audi motorháztetejének dőlt, és a múzeum
homlokzatát szemmel tartva cigarettára gyújtott. Látcsövén
keresztül jól látta az óralapon tátongó rést. A riasztó még nem
kapcsolt be, de remélte, hogy már csak másodpercek kérdése,
és fülsiketítő zaj hasít az éjszaka csendjébe.

*

Három másodperc. Két másodperc. Egy másod...

Archibald arca felragyogott a megkönnyebbüléstől, amikor
a parányi számítógép képernyőjén mozdulatlanná dermedt a
hat számjegy. Aztán a nyertes kombináció villogni kezdett,
leállítva a mozgásérzékelőt. Minden a várakozásainak
megfelelően történt. Lehet, hogy egy nap hibázni fog, túllő a
célon, és elköveti azt a rablást, melyet már nem kellett volna...

de nem aznap este.
Szabaddá vált az út. Kezdődhetett a mutatvány.

3

Fivérem a magányban

Kétféle embertípus létezik. Azok, akik élnek,
játszanak és meghalnak. És azok, akik egész
életükben, szüntelenül egy pengeélen táncolnak.

A színészek. És a kötéltáncosok.
Maxence FERMINE

Martin újabb cigarettára gyújtott. Egyre nyugtalanabb lett,
mert biztos volt benne, hogy valami nincs rendben. A
riasztónak már egy perce meg kellett volna szólalnia.

A lelke mélyén azonban örült, mert titkon azt remélte, hogy
a múzeumi őrök és a bűnügyi osztály beavatkozása nélkül,
egyedül csípi el Archibaldot, hogy publikum nélküli mano a
mano2-val lepi meg magát.

Martin tisztában volt azzal, hogy a kollégái többségét
elkápráztatták Archibald „hőstettei”, és hogy az efféle bűnöző
bekerítését kifejezetten hálás feladatnak tartották. Az igazat
megvallva, Archibald nem akármilyen rabló volt. Neve
hallatán a múzeumigazgatókat huszonöt éve a hideg rázta, és a
tolvaj gúnyt űzött a világ összes rendőrségéből. A nemes
cselekedetek híveként művészetté fejlesztette a rablást, és
minden újabb esete határtalan leleményességéről,
eredetiségéről és virtuozitásáról árulkodott. Erőszakhoz soha

2 Mano a mano – két matador párviadala, 3-3 bikával

nem folyamodott. Nem lövöldözött, és ahol megfordult, ott
soha nem folyt vér. A fortély és a vakmerőség voltak egyedüli

fegyverei.
Bámulatra méltó hidegvérrel fosztotta ki Oleg Mordorovot,

a maffiózó kiskirályt, vagy Carlos Orteg drogbárót, és nem
törődött sem a nyomába eredő orosz maffiával, sem a fejére
vérdíjat tűző dél-amerikai kartellekkel. Martin rendszerint
rosszallóan fogadta a mestertolvaj tetteiről szóló
sajtótudósításokat, mert az engedékeny újságírók kedvező
színben tüntették fel a rablót, és többnyire nem bűnözőként,
hanem művészként emlegették.

Meglepő módon a rendőrök nem sokat tudtak Archibald
McLeanről. Nem tudták, milyen nemzetiségű, fogalmuk sem
volt a koráról, és nem tároltak tőle DNS-mintát sem, hisz a
férfi soha nem hagyott ujjlenyomatot maga után. A biztonsági
kamerák nagy ritkán rögzítették az arcát, de minden felvétel
más képet mutatott. Archibald tökélyre vitte az álcázás
művészetét. Az FBI hiába ígért komoly jutalmat annak, aki
hasznos információval szolgál, és elősegíti a tolvaj
letartóztatását, csupa egymásnak ellentmondó tanúvallomás
érkezett. Archibald valódi kaméleon volt. Játszi könnyedséggel
változtatott külsőt, és mindig más szereplő bőrébe bújva,
páratlan színészi alakítást nyújtott. A betörések kapcsán soha
nem jelentkezett egyetlen orgazda vagy cinkostárs sem, hogy
megtörje a hallgatás csendjét. Minden jel arra utalt, hogy
Archibald a saját szakállára, egyedül dolgozik.

A kollégáival és a sajtóval ellentétben Martin soha nem dőlt
be az ámításnak, és nem került a különc személyiség
bűvöletébe. Az ő szemében McLean a parádés mutatványok
ellenére is bűnöző maradt. A fiatal nyomozó hitvallása szerint a

műkincsrablás nem említhető egy lapon más tárgyak el-
orozásával, mert a kereskedelmi értéken túl, minden művészeti
alkotásban van valami szent és sérthetetlen, ami az
évszázadokon átívelő kulturális örökséget gazdagítja. Szerinte
a műkincsrablás alapjaiban veszélyeztette ősi civilizációnk
értékeit, és azok számára, akik efféle bűncselekményre
vetemednek, nincs bocsánat.

*

A múzeumban síri csend és különös nyugalom honolt.
Emberi jelenlétre semmi nem utalt. Archibald olyan mély
áhítattal osont végig a kiállítótermeken, mintha templomban
járna. A múzeum kobaltkék és smaragdzöld éjszakai
világításban fürdő helyiségei kísértetkastélyra emlékeztettek.
Archibald hagyta, hogy magával ragadja és átjárja a varázslatos
hangulat. Meggyőződése volt, hogy éjjel, a csendben és a
félhomályban, a lelkes, zajos tömegtől és a vakuvillanásoktól
távol, a múzeumok végre fellélegeznek. Szerinte azon való
igyekezetünkben, hogy mindenáron közszemlére tegyük a
műalkotásokat, csorbítjuk szépségüket, s azok veszítenek
teljességükből. Manapság annyi fényhatás ér egy vásznat egy
év alatt, mint hajdan ötven év alatt. A kiállított képek
megfakulnak és egy idő után élettelenné válnak.

Elmélkedés közben az első terembe ért, amelyet Paul
Cézanne munkásságának szenteltek. Archibald több mint húsz
éve számtalan múzeumot „látogatott meg”, és a leghíresebb
remekművek fordultak meg a kezében, a nyilvánvaló tehetség
káprázatos képbeli megnyilvánulása láttán mégis újra és újra
meghatódott, és borzongás járta át a testét. Abban a teremben

állították ki a legszebb Cézanne-képeket. Fürdőzők, Kártyázók,

A Sainte-Victoire-hegy...
A tolvajnak erőnek-erejével kellett kiszakítania magát a

szemlélődésből. Övtáskájából kiemelt egy vékony titánrudat, és
felcsavarozta a két egymásba nyíló terem közti kiugró
falszárnyra.

Archibald ugyanis nem Paul Cézanne-hoz jött...

*

Martin a cipője sarkával elnyomta a cigarettacsikket, és
visszaült az autóba, nehogy észrevegyék. A szolgálatban töltött
tíz év alatt megtanulta, hogy az emberi természetből adódóan
végül a legzseniálisabb bűnöző is hibázik egyszer. Az
önbizalom erősödésével arányosan lankad az éberség, és egy
apró figyelmetlenség, egy parányi hiba is elég ahhoz, hogy
lebukjon az ember. Márpedig az utóbbi tíz hónapban
véghezvitt, a művészvilágban még soha nem tapasztalt
rablássorozatával Archibald jelentős mértékben szaporította
nagy vihart kavaró, önbizalmat növelő, sikeres bűntetteinek
számát. A szentpétervári Ermitázsból elcsente A tánc című
Matisse-képet, a New York-i Morgan Libraryből Mozart
szimfóniáinak egyik felbecsülhetetlen értékű kéziratos kottáját,
Londonban megszerzett egy fenséges Modigliani-aktot... És
rendkívül kínos helyzetbe hozta Ivan Volinszkij orosz
milliárdost is, aki egy jól sikerült hétvége után,
jachtkirándulásról hazatérve csak hűlt helyét találta Jackson
Pollock híres 666-osának, amelyet a Sothebys aukciós ház
egyik árverésén vásárolt közel 90 millió dollárért. Az oligarcha

bősz haragra gerjedt, mert a képet állítólag legújabb ifjú
kedvesének szánta.

Martin felkapcsolta a belső lámpát, és kivett a zsebéből egy
Moleskine-noteszt, amelyben Archibald legutóbbi rablásait
összegezte.

A rablás és az alkotó halálának hónapja, napja egytől egyig
megegyezett. Nyilvánvaló, hogy nem véletlen egybeesésről
volt szó. Archibald nem találomra, hanem pontos modus

operandi szerint csapott le, mint egy sorozatgyilkos. A
kiválasztott művészek iránti hódolat jeléül, rablóakcióit a
haláluk évfordulójára időzítette. S hogy lerója végső tiszteletét,
vagy hogy gúnyt űzzön a rendőrségből, és a saját alakját
legendássá nemesítse, minden alkalommal a helyszínen hagyott
egy Dél Keresztjével díszített névjegykártyát. Valódi különc

volt.
Miután Martin megtalálta a tolvaj módszerének a kulcsát,

átböngészte az Interpol-aktákat, de egyikben sem talált a
dátumokra utaló feljegyzést. Rádöbbent, hogy ő az egyetlen

nyomozó a világon, aki felismerte a rablás és a művészek
halálának időpontja közötti összefüggést. Először megfordult a
fejében, hogy riasztja a felettesét, Loiseaux alezredest, az
OCBC főnökét, de végül jobbnak látta, ha megtartja az
információt, és folytatja a partizánakciót. Vajon a kevélység
bűnébe esett? Bizonyára ez is közrejátszott döntésében, de a
jelleme is ezt diktálta. Martin nem szerette a csapatmunkát.
Magányos farkas volt, és egyedül mindig jobban teljesített. Ha
a maga módszerei szerint dolgozhatott, az agya csúcsra járt.
Aznap estére is szólószámot tervezett. Elképzelte, hogy tálcán
szolgálja fel Archibald fejét a műkincsvédelmi hivatalnak,
majd végignézi, ahogy Loiseaux alezredes és a többi kollégája
szokásukhoz híven learatják a babérokat. Őt ugyanis hidegen
hagyta a siker. Nem azért lett rendőr, mert dicsőségre és
elismerésre vágyott.

Lehúzta az öreg kupé ablakát. Szinte vibrált a levegő e
vészterhes, de ígéretes éjszakában. Fent, a múzeum homlokzati
ablaksorán át, kirajzolódtak a hajdani fényűzésről tanúskodó,
fenséges óriáscsillárok körvonalai.

Martin az órájára pillantott. Omega, a
„Speedmaster”kollekció egyik limitált modellje. Egyik volt
barátnőjétől kapta ajándékba, aki már régóta eltűnt az életéből.

A számlap július 29-ét mutatott. Vincent Van Gogh
halálának évfordulóját.

*

– Köszöntelek az évfordulódon, Vincent! – kurjantott
Archibald a következő terembe lépve, ahol Van Gogh

leghíresebb festményei függtek a falon. Délutáni pihenő,
Gachet doktor portréja, Templom Auvers-ben...

Körbesétált, s végül megállt a művész legismertebb
önarcképe előtt. A szűrt, titokzatosan vibráló fénnyel
megvilágított kép türkizkék és abszintzöld színei kísértetiesen
foszforeszkáltak a félhomályban.

Az aranyozott fakeretből Van Gogh nyugtalanító, ferde
pillantást vetett rá, amitől Archibald-nak az a benyomása
támadt, hogy a festő a tekintetével követi, ugyanakkor menekül
is előle. Az árnyalt ecsetvonások kiemelték a beesett arc
keménységét, amelyet a narancsszínű haj és a tűzpiros szakáll
izzó lángként nyaldosott körbe. A kép hátterében furcsa
alakzatok örvénylettek.

Archibald megigézve bámult a vászonra.
Ahogy Rembrandt és Picasso, Van Gogh is gyakran ült
modellt magának. Festmények egész során át, utánozhatatlan
stílussal, a végkimerülésig kutatta saját lényének titkait. Több
mint negyven önarcképet hagyott maga után, amelyek
kíméletlen őszinteséggel tükrözték betegségének és belső
viharainak pillanatnyi állomásait. Állítólag a szóban forgó
festmény volt Vincent kedvenc képe. A Saint-Rémy-de-
Provence-i elmegyógyintézetben festette az öngyilkossága
előtti évben, élete egyik legtermékenyebb, ugyanakkor
legfájdalmasabb korszakában.
A meggyötört arc láttán, Archibaldban mély együttérzés
ébredt, és valódi szorongás fogta el. Úgy érezte, hogy akkor
ott, éjjel a vászonról magányos fivére tekint le rá.
A festményt már tíz vagy húsz éve is ellophatta volna, de
nem tette meg, mert azt műkincsrablói pályafutásának csúcsára

tartogatta.

A földszintről léptek zaja hallatszott. Archibald még mindig
mozdulatlanul állt, és farkasszemet nézett a holland festővel.
Lenyűgözte a művész zsenialitása, amely bizonyos értelemben
úrrá lett az őrületén.

A súlyos kérdéseket ébresztő önarckép egyszeriben a saját
gyötrődéseivel szembesítette a tolvajt. Ki vagyok? Helyesen
döntöttem-e a fontos pillanatokban? Mihez kezdek életem
hátralevő részében? S főképp lesz-e valaha elég bátorságom
ahhoz, hogy felkeressem az egyetlen nőt, aki valóban számít, és
bocsánatot kérjek tőle?

– Mehetünk, Vincent? – kérdezte elszántan.
A tompa fények összjátékában Archibald úgy vélte, Van
Gogh tekintete élénkebben csillog, s ezt beleegyezésnek vette.
– Rendben. Kapcsold be a biztonsági övet! Kissé rázós lesz
az út! – figyelmeztette, és leemelte a képet tartólécről.
Abban a pillanatban bekapcsolt a riasztó, és fülsértő
vijjogástól visszhangzott a múzeum egész épülete.

*

A riasztó hangja kiszűrődött az utcára is. Martin, aki résen
állt, csak erre a jelre várt, hogy a tettek mezejére lépjen. A
kesztyűtartóból kivette szolgálati fegyverét, egy 9 mm-es
félautomata Sig-Sauert, amellyel nemrégiben szerelték fel
Franciaország csendőreinek és rendőreinek többségét,
kinyitotta az ajtót, és kiszállt. Ellenőrizte a tizenöt töltetes tárat,
és becsúsztatta a pisztolyt a vállra akasztható tokba.

Bárcsak ne kellene használnom...

Kijött a gyakorlatból. A kábítószer-elhárításnál rendszeresen
használt fegyvert, de mióta átkerült az OCBC-hez, senkire sem
lőtt.

Martin átment az úttesten, és lecövekelt a múzeum előtt, a
Szajnára merőleges téren. A rue de la Légion d'Honneur kihalt
volt, kivéve két hajléktalant, akik a C jelű RER földalatti
állomásának bejáratánál, hálózsákba burkolózva aludtak. A
fiatal rendőr egy hirdetőoszlop mögé bújt, s új rejtekhelyén
ismét megfigyelő állásba helyezkedett. Tekintetét a tetőre
szegezte. A látcsövön keresztül hamarosan megpillantott egy
újabb kötelet, amely a múzeum keleti homlokzatának egyik
első emeleti erkélyéhez vezetett.

Egyre hevesebben vert a szíve.
Archie, ne késlekedj! Én már itt vagyok, és várlak.

*

Amint Archibald leakasztotta a vásznat, a kiállítóterem két
oldalán villámgyorsan leereszkedtek a biztonsági rácsok, hogy
útját állják a betörőnek, és megakadályozzák a szökést.
Manapság a világ minden nagy múzeumában hasonló védelmi
rendszer működik, amely nem a bejutást, hanem a kijutást
hivatott meggátolni.

Néhány másodperc alatt őrök egész hada lepte el a múzeum
felső szintjét. – A 34-es teremben van! – kiáltotta a biztonsági
főnök, és elindult a galériákhoz vezető folyosón.

Archibald az izgalom legcsekélyebb jele nélkül, komótosan
gázálarcot és vékonykeretes védőszemüveget öltött, aztán a
zsákjából egy újabb eszközt vett elő, amelynek a segítségével
„eltűnhet”.

Az őrjárat gyors iramban közeledett az impresszionisták
termei felé, de a rács elé érő őröket három kibiztosított
gázbomba fogadta, amelyeket Archibald gurított a földre. Az
őröknek földbe gyökerezett a lábuk. A töltetek kioldódtak, és
lilás gázt eregettek a levegőbe. Hamarosan tömény, csípős füst
áradt szét a termekben, melyet égett műanyag szagától bűzlő
ködgomolyag kísért.

– Az idióta! Kifüstöl bennünket! – méltatlankodott a főnök,
és pár lépést hátrált.

Kisvártatva beindultak a füstérzékelők, és felhangzott a
tűzriasztó, amely új hangszínnel gazdagította az egyre növekvő
hangzavart. A következő pillanatban vékony fémlécekből
fűzött redőny gördült le körben a terem falai elé, hogy megóvja
a festményeket egy esetleges özönvíztől. Ha a teremben tűz üt
ki, és túl nagy forróság támad, az automata tűzoltó készülékek
is működésbe lépnek.

*

Ugyanabban a pillanatban a Párizs VII. kerületének
rendőrkapitányságára megérkeztek az Orsay-ban elhelyezett
figyelőkamerák digitális felvételei. A táv-biztonsági rendszer,
amely közvetlen összeköttetésben állt a rendőrség bűnügyi
részlegével, olykor tévedésből is bekapcsolt, de ezúttal az
illetékesek komolynak ítélték a vészjelzést. Nem vesztegették
az időt. Három vadul szirénázó rendőrautó indult a Szajna bal
partján álló híres múzeum felé.

*

– Nem értem, mit akar! – zsörtölődött a biztonsági főnök,
aki egy szája elé tartott zsebkendővel védekezett a füst ellen.

Sietve előkapott egy adóvevő rádiót, és utasította a
központot:

– Küldjetek erősítést a hátsó lépcsőhöz! Nehogy szem elől
tévesszük.

Ennek elvileg nem állt fenn a veszélye, mert még mielőtt a
galéria teljesen füstbe borult volna, infravörös szemüvegén át
tüzetesen végigpásztázta a teret. Ellenőrizte, hogy a fémrudak a
terem túloldalán is leereszkedtek-e, s a rács mögött, a Van
Gogh-teremben, egy ide-oda cirkáló, alaktalan árnyat látott.
Minden menekülési lehetőséget kizártak. Lehetetlen, hogy
meglógjon. Majd a rendőrök begyűjtik, ha felszabadítjuk a
járatokat – gondolta magabiztosan. A titánrudat azonban,
amely a földtől ötven centiméterre megállította a rácsot, nem
vette észre...

*

Archibald huncut mosollyal a szája szegletében kikúszott a
rács alatt, és ugyanott, ahol bement, elhagyta a múzeumot. A
behatolástól a távozásig röpke öt perc telt el, s e rövid idő elég
volt számára, hogy leakasszon a falról egy felbecsülhetetlen
értékű festményt.

4

Két férfi a városban

Csak az ellenségek mondanak egymásnak igazat.
A kötelesség hálójában vergődő barátok és
szeretők hazudnak, mint a vízfolyás.
Stephen KING

Archibald végigfutott a tetőn, elkapta a lelógó kötél végét, a
karabineréhez erősítette, és leereszkedett az erkélyre.
Szusszanás nélkül keresztülvetette magát a párkányon, és a
múzeum bejárata fölé nyúló, vastag, matt üvegtetőn landolt.
Onnan a macskák hajlékonyságával, szinte lendület nélkül,
több méter magasból a bejárat előtti térre ugrott.

Valódi artistamutatvány... dünnyögte magában Martin a
hirdetőoszlop mögötti rejtekéből. Előhúzta a fegyverét, és
beavatkozásra készen várt. Végre célba ért! A híres
mestertolvaj valósággal megmételyezte a lelkét, s bár időbe
telt, mire rájött, mi lehet az eszelős megszállottság valódi oka,
szinte rögeszméjévé vált, hogy ő legyen az első, aki leleplezi a
különc bűnöző titkát. Jóllehet, nem sok információ állt a
rendelkezésére McLeanről, mégis sikerült némi képet alkotni a
lelkivilágáról. Megpróbált olvasni a gondolataiban, hogy
mindig egy lépéssel előtte járjon és megértse az észjárását.
Abban biztos volt, hogy erre nem a rabló személyét övező
legenda késztette, hanem valami más. Egyrészt hajtotta
egyfajta csillapíthatatlan kíváncsiság, másrészt úgy érezte,

hogy különleges, láthatatlan szál fűzi a rablóhoz, olyan,
amilyen két sakkjátékos közt szövődhet, vagy ahhoz hasonló,
amely Broussard nyomozót Mesrine-hez, Roger Borniche-t
Émile Buissonhoz és Clarice Sterlinget Hannibal Lecterhez
kötötte...

Elég az álmodozásból! Bújj elő a rejtekedből, és tedd
hűvösre!

A parancsoló belső hang ellenére Martin nem mozdult. Úgy
tett, mintha mozifilmet nézne, amelybe szereplőként úgysem
léphet be. A cél közvetlen közelében, a hajtóvadászat végéhez
közeledve, furcsa űr támadt a gyomrában. Miért tétovázik még
mindig? Miért érzi szükségét, miért hajtja a beteges vágy, hogy
elnyújtsa a macska-egér játékot?

Hogy tovább tartson az örömérzet?
Archibald bezzeg nem vesztegette az időt. Villámgyorsan
eltűnt a rue de la Légion d'Honneur újságosbódéja mögött,
hogy egy perc múlva új külsővel bukkanjon elő. Eddigi álcáját
világos zakóra és vászonnadrágra cserélte.
Valódi átváltozóművész! – gondolta Martin. Az új öltözeten
túl a tolvaj viselkedése, testtartása is megváltozott. Járása
nehézkes, görnyedt lett; Archibald tíz másodperc alatt tíz évet
öregedett.
Ám a legnagyobb meglepetés még hátra volt.
Az utcai lámpák fényében a nyomozó megrökönyödve
nézte, ahogy a tolvaj felül egy Közbringára, az önkiszolgáló
rendszerben üzemeltetett húszezer kerékpár egyikére, melyeket
a városvezetés bocsátott nagylelkűen a turisták és a városlakók
rendelkezésére. Az egérszürke, tömzsi kétkerekű néhány hónap
leforgása alatt a fővárosi utcák ikonjává lett. Szemlátomást
McLean is nagyra becsülte, bár a jól bevált kerékpárparkoló

helyett ő egy lámpaoszlophoz lakatolta, mielőtt feltornászta
magát a múzeum tetejére.

Amikor a VII. kerületi rendőrség érkezését jelző
szirénakoncert felhangzott, Archibald már a quai Anatole-
France-on kerekezett. Martin eleinte úgy gondolta, hogy
autóval ered a nyomába, de végül a gyalogos üldözés mellett
döntött. Archibald a Szajna folyásirányát követve elhagyta a
Nemzetgyűlés épületét, és az íle de la Cité felé tartott. A három
rendőrautó a múzeum előtt, a place Henry de Montherlant-on
állt meg.

A járművekből körülbelül tíz egyenruhás rendőr ugrott elő,
akik egy emberként rontottak be a főbejáraton. Egyikük sem
sejtette, hogy a tolvaj, akiért jöttek, pár perccel azelőtt suhant
el mellettük kerékpáron.

*

Martin a meglepetéstől még kissé kábán azon
morfondírozott, hogy milyen követési stratégiát válasszon.
Archibald felhajtott a rakparttal párhuzamos járdára, és a
forgalommal ellentétes irányban, higgadt tempóban pedálozott
tovább. Egyszer sem pillantott hátra, hogy megnézze, követik-
e. Pedig a szemközti járdáról Martin szigorúan szemmel
tartotta. A kerekekre szerelt fényvisszaverő csíkoknak és az
erős fénynyel villogó első-hátsó lámpának köszönhetően a
Közbringát könnyű volt nyomon követni. Nem beszélve arról,
hogy a kábeleket és a fékalkatrészeket rejtő páncéltól a bicikli
több mázsát nyomott, így egyik alkalmi kerékpárosnak sem
támadt soha kedve arra, hogy Bemard Hinault, a Tour de
Francé ötszörös bajnokának babérjaira törjön.

Hirtelen feltámadt a szél, és hangosan csattogtatta a
Takarék– és Letéti Pénztár homlokzatára tűzött háromszínű
zászlócsokrot. Martin feszült volt, de uralta a helyzetet: még ha
Archibald észre is veszi, hogy követi, ilyen közelről akkor sem
csúszhat ki a kezei közül. Martin reggelente futott, olykor a
végkimerülésig, fizikai teljesítményének határait feszegetve.
Elhatározta, hogy ha a tolvaj gyorsít az iramon, akkor ő
közbelép. Addig is résen lesz, és semmi esetre sem hagyja,
hogy Archibald lerázza.

A két férfi elhagyta a pont Royalt, amely forgalomlassító
bukkanóival és félköríves boltozatával a rue de Beaune-t
kötötte össze a Louvre részét képező Flore Pavilonnal.

Archibald szemlátomást élvezte az éjszakai kirándulást.
Gondtalanul kerekezett, jobbra-balra nézelődött, mint egy
turista, és gyönyörűséggel szippantotta magába a még sötétbe
burkolózó város illatát. A biciklikormány előtt két fémrúdra
erősített kosár lógott, benne egy feltehetőleg katonai
felszerelésből maradt, khakiszínű tengerészzsák állt, amelyben
a körülbelül százmillió eurót érő Van Gogh-festmény lapult...

A quai Voltaire-en Archibald még azt a luxust is
megengedte magának, hogy lassítson, és ráérősen megbámulta
az útjába akadó galériák, művészeti könyvesboltok és elegáns
antikváriusok kirakatait.

Játszd csak a turistát! – sóhajtott fel Martin.
Ám akarata ellenére őt is magával ragadta a környék bája.
Az éjszakai hangulatban a quai Voltaire időn kívülinek tűnt, és
nem kellett sok képzelőerő ahhoz, hogy az ember
visszarepüljön egy századot, abba az időbe, amikor a negyed
adott otthont Ingres és Delacroix műtermének, s egy közeli
szállodában Baudelaire a Romlás virágait írta...

A buszmegálló oldalán rikító reklámplakát visszarántotta
Martint a valóságba. Archibald a szajna-parti könyvárusok
lelakatolt fémládái előtt gurult. Némelyiken frissen pingált,
nem túl magasröptű feliratok tarkállottak: Djamila szeretlek –
Régis hülye – Faso Sarko – Ségo3 az a politikának, mint Paris
Hilton a kultúrának.

A pont du Carrousel után a rabló valódi műértőként,
fejbólintással üdvözölte Sennelier művészellátó boltját, amely
a Rakpart színei nevet viselte, s ahová Cézanne, Modigliani és
Picasso járt festékért és vászonért. Kissé távolabb két strázsáló
őr tereferélt Chirac, volt köztársasági elnök villája előtt.
Archibald mosolyogva suhant el mellettük.

A mestertolvaj végül megunta a városnézést, és nagyobb
sebességre váltott, de annyira azért nem gyorsult fel, hogy
Martin veszélyben érezte volna a „zsákmányt”. Azon az
útszakaszon sűrűn követték egymást a lámpaoszlopok. A szűrt
fényben megcsillantak a közeli pont des Arts fém járólapjai, és
a buszsávba nagy sebességgel bevágódó taxik láttán úgy tűnt,
hamarosan megélénkül a forgalom. A Szajnán két karbantartó
takarította egy étteremmé alakított, hosszú uszályhajó hídját. A
járdaszegélyen, villogó elakadásjelzőkkel és járó motorral, egy
zöld-fehér takarító kocsi parkolt, de a sofőrnek nyoma veszett.

Archibald akkor már erőteljesen tekert. Nyílként suhant el a
kupolás Francia Intézet előtt. Így Martin is gyorsított az
iramon, s közben ellentétes szándékok kavarogtak a fejében.
Letartóztassa McLeant most rögtön? Vagy kockáztasson, és
kövesse, ameddig csak lehet? Ha Archibaldot rács mögé

3 Marie-Ségoléne Royal, francia szocialista párti politikus a 2007-es
köztársasági elnökválasztáson Nicolas Sarkozy (Sarko) ellenfele volt.

juttatja, lehet, hogy soha nem bukkannak a mesés zsákmány
nyomára, és soha nem kerül elő a tucatnyi lopott festmény.
Martinnek hirtelen eszébe jutott a legendás Üreges szirtfok,
Arséne Lupin étretat-i sziklába vájt titkos járata, ahol a
híreshírhedt tolvaj értékes szerzeményeit rejtegette, többek
között a Mona Lisát, a leghíresebb Botticelli-képeket, a
legkomorabb Rembrandt-festményeket... Holtbiztos, hogy
McLean rejtekhelye semmiben sem marad el mögötte.

Én bukkantam a nyomára. Erősebb vagyok nála. Bármikor
letartóztathatom...

A quai de Conti fáinak sűrű lombkoronái alatt Archibald
újra lassított, amit Martin egy cseppet sem bánt. A rakparton, a
kikötőben állomásozó tűzoltó-motorcsónak közelében járőrautó
cirkált, de inkább hajléktalanokra és nem műkincsrablókra
vadászott. Archibaldnak a szeme sem rebbent, zavartalanul
folytatta útját az íle de la Cité felé.

A láthatáron már tisztán kivehető volt a Pont-Neuf
körvonala, amikor Martin agyában szöget ütött a kérdés: vajon
ebben a hajszában valóban ő a vadász?

*

A quai des Grands-Augustins-en a tolvaj a Wallas szökőkút
lábához támasztotta a biciklit, egy pillantást vetett a négy
kariatidára, akik kecsesen tartottak egy delfinekkel és folyami
istenségekkel díszített kerek, lapos vízmedencét, aztán a vállára
vette a tengerészzsákot, és futólépésben elindult a Pont-
Neufön. Martin először megrémült, és önkéntelenül előkapta a
fegyverét, de végül nem volt más választása, mint hogy