Guillaume Musso - Mi lesz velem nélküled

Itt vagyok, Gabrielle, a folyó túlpartján. Várlak.
A minket elválasztó híd rozogának tűnhet, pedig erős és
szilárd. Százesztendős, viharálló farönkökből épült. Megértem,
hogy félsz átkelni rajta. És talán soha nem is vágsz neki. De
hagyj egy reménysugarat!
Gabrielle felugrott. Arcáról eltűnt a félelem, eltökéltség
váltotta fel. Ha mindaz igaz, amit Lizzie mesélt, akkor lehet,
hogy van valaki, aki segíthet Martinnek és Archibaldnak.
Hívta a liftet, hogy az alagsori parkolóba menjen, ahol a
kocsija állt. Várt néhány pillanatot, majd türelmetlenül
legyintett, és dobogó szívvel elindult lefelé a lépcsőn.
Meglátod, Martin Beaumont, hogy nem félek átkelni a
hídon! Meglátod, hogy nem félek semmitől, elmegyek érted...

Indulási zóna, 7 óra 45 perc

Archibald kitartóan gyalogolt a Zónában. Egyre
szaporábban, egyre messzebb. Ahogy haladt előre, úgy
változott a díszlet. Egyre erősebben ragyogott a padló, egyre
vékonyabbak és áttetszőbbek lettek az üvegfalak, egyre
hosszabbak a folyosók, és egyre szédítőbb a fényesség.

Tudta, hogy az övezet már nem tartogat számára veszélyt,
mert kiállta a próbákat, és elkerülte a csapdákat.

A Zóna nem az a hely volt, ahol minden véget ér, hanem az,
ahol minden elkezdődik.

A Zóna nem a véletlenek, hanem a találkozások színtere

volt.
A Zónában összefutott a múlt, a jelen és a jövő.
A Zónában a hit váltotta az ésszerűséget.
A Zónában az ember a félelemből a szeretetbe lépett.

*

8 óra 01 perc

Órák óta villámmal és mennydörgéssel kísért, szakadatlan
eső mosta a várost.

Gabrielle kénytelen volt visszazárni az öreg Ford Mustang
tetejét. A nagy erejű vihar nyomán olyan özönvíz zúdult a
szélvédőre, hogy a rozzant autó ablaktörlője alig győzte a
söprögetést.

A fiatal nő kívülről ismerte az utat, mégis feszülten kellett
összpontosítania, hogy el ne vétse a 33-as kijáratot, amely a
déli külváros egyik sivár negyedébe vezetett, ahová a
városvezetés állami intézmények egy bizonyos fajtáját
telepítette.

Egy tízemeletes szürke épület szabadtéri parkolójába hajtott.
Mount Sinery Rehabilitációs Központ.

A hallban a recepciós régi ismerősként köszöntötte, a nevén
szólította, és átnyújtott egy látogató-kitűzőt. Gabrielle
megköszönte, beszállt a liftbe, és a tizedik emeletre ment, ahol
a tartós kórházi ellátásra szoruló betegeket ápolták. A
tizenhárom éve, heti rendszerességgel ismételt mozdulatok
idővel automatikussá váltak.

Az utolsó folyosó utolsó szobája a 966-os számot kapta.
Gabrielle belépett, az ablakhoz ment, és felhúzta a redőnyt.
Hagyta, hogy a kinti szürke fény beáradjon a helyiségbe.
Aztán az ágy felé fordult:
– Szia, anya!

28

Akkor is szeretni foglak.

Ha a zenének vége, akkor is táncolok tovább...
Ha a repülők nem szállnak többé, egyedül
szárnyalok tovább...

Ha megáll az idő, akkor is szeretni foglak...
Nem tudom, hol, nem tudom, hogy...
De akkor is szeretni foglak...

A hátralevő idő, írta Jean-Loup DABADIE,
énekelte Serge REGGIANI

Indulási zóna, 8 óra 15 perc

– Jó napot, Valentine!
A bejáratnak háttal, egyik kezében metszőollóval, a
másikban zománcos fém öntözőkannával Valentine a nyitáshoz
készülődött. A bolt kirakata kirítt a repülőtér üvegfalai és tiszta
fehér belső terei közül. Régies varázsával a párizsi kültelki
virágboltok hangulatát idézte.
Valentine a hang felé fordult. Természetesen megöregedett.
Arcán meglátszott az idő nyoma, de rövid haja, sportos
kinézete és megkapó tekintete az egykor ragyogóan szép nőre
emlékeztetett. S lényéből még mindig ugyanaz a
megfoghatatlan bűverő áradt, amelytől Archibald szemében
finomabb jelenségnek tűnt, mint egy Michelangelo-szobor,

tökéletesebb harmóniát árasztott, mint egy Da Vinci-festmény,
és több érzékiséget sugallt, mint egy Modigliani-alak.

A torkuk elszorult. Tekintetük a másikét kereste. Szemük
elfátyolosodott.

– Tudtam, hogy végül eljössz – szólalt meg Valentine, és
Archibald karjába omlott.

*

San Francisco, Mount Sinery Rehabilitációs Központ, 8
óra 20 perc

Gabrielle az ágyhoz lépett, és megfogta anyja kezét.
Valentine arca derűsnek tűnt, érzékelhető volt a légzése, de
tágra nyitott szeme reménytelenül a semmibe meredt.

– Nem vagyok jól, anya, sodródom...
Valentine 1975 decemberében esett kómába, a szülés okozta
szív– és érrendszeri elégtelenség következtében.
Harminchárom éve mesterségesen tartották életben, infúziós
csövek kusza hálójának és egy táplálékszondának
köszönhetően, s persze nem utolsósorban egy ápolónő és egy
gyógytornász közreműködésével, akik naponta gondozták,
fürdették és masszírozták a felfekvések elkerülése érdekében.
Gabrielle gyengéden megcirógatta anyja homlokát, és
mintha új frizurát kerekítene, megigazgatta tincseit.
– Anya, tudom, hogy nem a te hibád, de annyira hiányoztál
egész életemben...
A szerencsétlenséget követő első hónapokban az orvosok
tartós vegetatív állapotot diagnosztizáltak. Számukra nem volt

kétséges, hogy Valentine nincs tudatánál, és nincs esélye a
felépülésre.

– Olyan régóta érzem magam magányosnak és

elhagyatottnak...
S bár a sajtó olykor tudósított hosszú kómából ébredők

csodálatos eseteiről, az orvosi testület egyöntetű állásfoglalása
szerint, ha a beteg egy év elteltével a tudatosság legcsekélyebb
jelét sem mutatja, szinte kizárt, hogy az agyműködése
helyreáll.

És mégis... Mégis milyen csábító volt hinni a csodában.
Valentine-nak voltak éber ciklusai, de ezeket mindig mély
kóma követte. Gép nélkül lélegzett, olykor nyöszörgött,
mocorgott, felriadt, de azt állították, hogy ezek mind ösztönös,
reflexszerű és nem akaratlagos mozdulatok.
– Egyedül nincs már erőm a folytatáshoz. Egyedül megöl az
élet.
Gabrielle elolvasott legalább tíz könyvet, átböngészett több
száz honlapot, és hamar rájött, hogy a vegetatív állapot a
legfelkészültebb szakemberek számára is rejtély. Senki nem
tudta igazán, mi történik a betegek agyában...
– Anya, biztos, hogy van valami értelme ennek az egésznek!
Több mint harminc éve élsz befalazva a csendedbe. Ha a tested
ennyi évig ellenállt, annak csak van valami oka, nem?
Tíz évvel a baleset után Valentine anyja kísértésbe esett,
hogy feladja a küzdelmet. Mi értelme a makacs
ragaszkodásnak? Mi értelme megtagadni a gyászt? Többször
volt azon a ponton, hogy beleegyezését adja, ne táplálják
tovább mesterségesen a lányát, hagyják kiszáradni, hagyják
kihunyni, de erre végül soha nem tudta rászánni magát. Elliott
Cooper szerepe meghatározó volt e tekintetben. A sebész

rengeteg időt és energiát fektetett abba, hogy nyomon kövesse
Valentine egészségi állapotát. Minden évben új vizsgálatokat
végzett, s követve az orvosi képalkotási módszerek
fejlődésének ritmusát, frissítette az RMI-felvételeket.

Valentine agyának fehér állományát tanulmányozva, Elliott
arra a meggyőződésre jutott, hogy az idegsejt-nyúlványokból
álló pályarendszerek, amelyek a komplikáció nyomán
felbomlottak, lassan újraképződtek, de sajnos nem kellő
mértékben ahhoz, hogy a beteg felébredjen a kómából.

Az ő szemében Valentine agya nem hunyt ki, csak takarék
üzemmódban működött. A kómától a vegetatív állapotig
különböző fázisokon ment keresztül, majd egy minimális tudati
szinten stabilizálódott.

Gabrielle közelebb húzódott anyjához. Kint dörgött,
villámlott, az eső vad zuhatagként zúdult alá, verte az
ablakokat és rázta az ütött-kopott redőnyöket.

– Ha van egy kis igazság abban, amit mondanak... ha
valahol hallasz engem... ha te is ott vagy, velük..., akkor
segítened kell!

Gyakran, amikor belépett a szobába, vagy valami vicceset
mesélt, halovány mosolyt vélt felfedezni anyja arcán. Szerette
azt gondolni, hogy Valentine szeme könnybe lábad,
valahányszor kiönti előtte a szívét, vagy hogy tekintetével
követi, ha járkál. Valóban így volt, vagy csak elhitette
magával?

– Tégy csodát, anya! – kérlelte. – Találd meg a módját, és
hozd vissza Martint. Ő az egyetlen férfi, akit akarok, az
egyetlen, akit szeretek, az egyetlen, aki azzá a nővé tehet, aki
lenni szeretnék...

*

Indulási zóna, 8 óra 23

Valentine és Archibald egymást átkarolva üldögéltek a friss
virágok – levendulaszínű rózsák, piros-rózsaszínű papagáj-
virágok, orchideák és gyöngyházfejű liliomok – között.

– Látod – szólalt meg Archibald – megtartottam az
ígéretemet, hogy bárhová utánad megyek, ha egyszer
elveszítelek.

– Soha nem veszítettél el, Archie.
– Pedig nagyon rövid boldogság jutott nekünk. Alig néhány
hónap...
– Mégsem váltunk el igazán. Végig veletek voltam,
őrködtem Gabrielle felett és feletted.
Valentine arcáról derű és bizalom sugárzott. Archibald
ellenben zaklatott volt, megbánással és bűntudattal küzdött.
– Boldognak látszol – állapította meg.
– Neked köszönhetem, szerelmem. Mondtam már, hogy te
gyógyítottál meg. Az emléked, a jelenléted nélkül nem lett
volna bátorságom ilyen sokáig várni.
– Mindent elrontottam, Valentine, bocsáss meg! Nem
tudtam felnevelni a lányunkat, nem tudtam szeretni, nem
tudtam egyengetni az útját. Nélküled... nélküled nem volt
értelme az életemnek.
Valentine gyengéden megsimogatta a férfi arcát.
– Tudom, hogy minden tőled telhetőt megtettél, Archie. Ne
gondold, hogy haragszom rád.

Archibald a pénztárgép mellett álló, finoman megmunkált
órára pillantott. Szédítő iramban rohantak a percek. Alighogy
rátalált Valentine-ra, máris attól félt, hogy újra elveszíti.

– Mennem kell – szólt bánatosan –, és elővette a jegyét.
Egy könnycsepp gördült le az arcán – az első harminchárom
év óta – , és beleveszett a szakállába.
– Rettenetes érzés, hogy másodszor is elveszítelek – tette
hozzá leszegett fejjel.
Valentine szóra nyitotta a száját, de egy hirtelen robaj
kizökkentette őket a beszélgetésből. Riadtan fordultak a zaj
irányába.
A folyosó, melyen Archibald nemrég érkezett, egyik
pillanatról a másikra lezárult egy üvegfallal, amely elállta a
feléjük tartó férfi útját, aki türelmetlenül dobolni kezdett

ujjaival.

Martin!
Archibald közelebb lépett.
A fiatalúr nem ment vissza! Hát, persze, hogy nem! Nyilván
a lánynak adta a jegyét. Meg sem lepődöm.
Martin előbb vállal próbálta áttörni a falat, majd sűrű
rúgásokat mért az üvegre, de sikertelenül.
Archibald felkapta a bolt bejáratánál álló egyik fémszéket,
és teljes erőből nekivágta az átlátszó falnak. A szék
bumerángként repült vissza. Megismételte a műveletet, de
újfent kudarcot vallott.

Nincs mit tenni.
A két férfi szemben állt egymással, alig egy méter volt
közöttük. Közel, s mégis oly távol...
Érezték a körülöttük settenkedő halál leheletét.
Vajon miért állította őket egy utolsó próbatétel elé a Zóna?

Archibald Valentine-ra nézett, hogy az asszony tekintetéből
merítse azt a fajta bölcsességet, amely az ő lényéből hiányzott.

Valentine a falhoz lépett. Tudta, hogy a Zónában, mint
mindannyiunk lelkében, ellentétes erők viaskodnak egymással.
Szünet nélkül folyik a küzdelem.

A fény és a sötétség harca.
Az angyal és a démon harca.
A szeretet és a félelem harca.
– Minden természetes rend szerint történik – magyarázta
Valentine Archibaldnak. – Minden cselekedetünknek van
valami értelme, és a megoldást csak magunkban találhatjuk

meg.
Martin mindent hallott a fal túloldaláról.
Rádöbbent, hogy az üvegsorompó a saját félelme, amelyen

soha nem tudott felülkerekedni.
Ha a félelem egyedüli ellenszere a szeretet, és ha a

megoldás mindig bennünk rejlik, akkor...
A gyémánt. A mennyország kulcsa.
Benyúlt a zakója zsebébe. A mélykéken ragyogó, igéző,

ovális drágakő, amely a tisztaság és a boldogság jelképe lehet,
ha nem kapzsi kezekbe kerül, még mindig ott lapult.

Martin az üvegfalhoz közelítette a gyémántot.
Vádolhatják a világ összes hibájával, de kapzsi nem volt. Ha
jól meggondolja, kizárólag Gabrielle iránti szerelme sarkallta a
gyémánt megszerzésére, egy esetlen, éretlen, de nagyon erős és
őszinte szerelem.
A falhoz illesztette az ékkő hegyét, és egy széles
karmozdulattal kört karcolt az üveg felszínére.
Helyes, fiatalúr, helyes! – gondolta Archibald, azzal felkapta
a széket, és nekivágta a falnak.

Ezúttal az üveg ezer apró szilánkra tört, felszabadítva az utat
Martin előtt.

– És most mitévők legyünk? – kérdezte Archibald.
– Most hagyd, hogy beszéljek vele – felelte Valentine.

Indulási zóna, 8 óra 40 perc

Egy kósza napsugár tévedt a bolt kirakatára, és
megcsillantotta a külső faburkolatot.

Valentine a bejárat melletti, hosszú kirakodó asztalhoz
tessékelte Martint, amelyen kék mintás kínai vázákban, a
virágkötő eredetiségéről és ötletességéről árulkodó csokrok
díszelegtek. Vadíriszek keveredtek harsány pipacsokkal, rikító
napraforgókkal, tarka tulipánokkal és vérvörös szegfűkkel.

– Jól ismerlek – kezdte Valentine, és egy bőrborítású
termoszból két csésze teát töltött, mielőtt folytatta volna.

– Az utóbbi években Gabrielle rengeteget mesélt rólad.
Martin így, Martin úgy...

Mozdulatai lassúak, higgadtak voltak, mintha hidegen
hagyta volna a pillanat sürgető mivolta.

– Ő is gyakran emlegetett – bökött fejével a férjére.
Archibald félrehúzódott, és a beszállókapu közelében
tépelődött, mert már megkezdődött az utasok beszállítása.
Sűrű, szótlan tömeg igyekezett engedelmesen a repülőgépbe,
ahová a két férfi jegye is szólt.
– Nem telt el úgy hét, hogy ne tudósított volna a fiatalúrról –
tréfálkozott Valentine.
Martin elbűvölve nézte az asszonyt. Ugyanolyan
hanghordozása volt, mint a lányának, ugyanaz a büszke
fejtartás, ugyanaz a megkapó tekintet.

– Tudod, miért nem ment el Gabrielle a New York-i
találkozóra?

Martin arca megmerevedett. A gyötrő kérdés néhány
pillanatig fájdalmasan lebegett a levegőben, majd Valentine
magyarázatba kezdett.

– Gabrielle nagyanyja csak a halála előtt, egy 1995 őszén írt
levélben tudatta az unokájával, hogy létezem. El tudod
képzelni? A lányom húsz éven át halottnak hitt, miközben
kómában voltam.

Martin arcán mély megrendülés tükröződött. Elfordította a
fejét, tekintete egy virágkompozíció színes buborékaiba
veszett, melyek egy vízbe dermedt oszlopkaktusz-virág27 körül
táncoltak.

– Gabrielle karácsonykor kapta meg a levelet – folytatta
Valentine. – Már becsomagolt, hogy indul hozzád, de a hírtől
összeomlott. Eleinte a kórházban töltötte a napjait, el sem
mozdult az ágyam mellől, és könyörgött, hogy ébredjek fel.
Három éven keresztül mindennap meglátogatott, mert
meggyőződésévé vált, hogy a jelenléte kisegít a kómából.

A repülőtér hangosbemondójából egy szelíd hang szólította
az utolsó utasokat, hogy fáradjanak a beszálláshoz.

Valentine nem törődött a sürgetéssel, belekortyolt a teába, és
így folytatta:

– Nincs mitől félned, Martin. Gabrielle pont olyan,
amilyennek képzeled: szerelmes és hűséges, csak arra áhítozik,

27 Eiphyllum oxypetalum: kaktuszfélék családjába tartozó növény, melynek
virágai évente egy éjszakára nyílnak ki, és másnap reggelre már
elhervadnak.

hogy mindent megadjon neked, amire vágysz. Amíg mellette
állsz, ő is veled lesz.

– Már nincs visszaút – szólalt meg Martin a jegyét mutatva.
– De igen – közölte Valentine –, és mellényzsebéből
előhúzott egy kétrét hajtott, rozsdamentes kenzántűvel 28
összetűzött, megsárgult kartonlapot.
Martin tüzetesen szemügyre vette a papírt. Egy nagyon régi,
egészen különleges repülőjegy volt.

Honnan Hová Dátum Óra Hely
- - -
Indulási csarnok Élet

– Miért hiányoznak róla az adatok?
– Nyitott jegy – felelte Valentine. – Akkor indulsz, amikor

akarsz.
Martin szeme elkerekedett. Nem volt biztos benne, hogy jól

érti.
– Harminchárom éve visszamehetne? Miért nem?...
Valentine egy intéssel félbeszakította Martint:
– Kómában mindent hall az ember, Martin. Különösen az

orvosok komor előrejelzéseit. Visszatérhettem volna az életbe.
De milyen állapotban? Az agyvérzést követően a testem
lebénult. Teljesen és visszafordíthatatlanul. Nem akartam sem
Archibald, sem Gabrielle terhére lenni. Inkább itt maradtam,
eljátszva a világnak az álomba merült Csipkerózsika szerepét.

28 Virágkötészetben használt, különböző szögben álló tűkkel kirakott talp
amelyre a virágokat helyezik.

Könnyebb szerep, mint eleven szemű zöldséget alakítani.
Érted?

Martin bólintott.
– Meg kell tenned nekem egy szívességet, Martin.
– Fogadjam el a jegyét?
Valentine tekintete az előtte álló kék mintás kínai vázában
illatozó orgona apró hajtására tévedt, amelyre csillámport szórt
a felkelő nap sugara.
– Mindenekelőtt add nekem a tiédet...

29

Eternally yours

Az ágyúdörrenésnél sokkal halkabb a csók, de
tovább visszhangzik.

Oliver WENDELL HOLMES

Indulási zóna l-es kifutópálya, 9 óra

A repülőgép a kifutópálya elejére ért, és megállt.
– Gépünk egy perc múlva felszáll – jelentette be egy női
hang a pilótafülkéből.
Széles ablakok. Kényelmes ülések. Fénycsíkokkal kirakott,
tágas folyosók.
Valentine megragadta Archibald kezét.
– Tudod, hogy most utazunk először együtt repülőn...
– Félsz?
– Veled soha.
Archibald Valentine-hoz hajolt, és megcsókolta, olyan
félénken, mintha először tenné.

Indulási zóna 2-es kifutópálya, 9 óra

A nagy utasszállító a kifutópálya elejére ért, és hirtelen
lefékezett. Felszállási engedélyre várt. A négy motor halkan
duruzsolt. Martin az ablak mellett ült. Égett a szeme. Vajon a
fáradtságtól? Az aszfaltról visszaverődő, vakító napsütéstől?

Talán az utóbbi napok feszültségeitől? Vagy a lelke mélyén
tett, kimerítő és egyben megváltó utazástól?

*

A két repülő a párhuzamos kifutókon várakozott,
egymásnak ellentétes irányban, majd hirtelen, ugyanabban a
minutumban nekilódultak. A fő futómű kerekei alatt sistergett
az aszfalt.

Abban a pillanatban, amikor elsuhantak egymás mellett, az
interferenciától rázkódni kezdett a két gép, emlékeztetve az
utasokat arra, hogy a szerelem és a halál ikertestvérek.

– Mostantól örökre együtt maradunk – állapította meg
Valentine.

Archibald bólintott, és még erősebben szorította a felesége
kezét. Attól a naptól kezdve, amikor meglátta, semmi másra
nem vágyott. Csak arra, hogy vele lehessen. Örökre.

*

A kifutópálya végén a két ezüstszínű repülő kecsesen a
levegőbe emelkedett. A felszállás pillanatában Martin minden
porcikáját vad fájdalom járta át, mintha egész teste lángra
lobbant volna. Aztán hirtelen minden fehér lett...

*

San Francisco Lenox kórház, 9 óra 1 perc

Elliott doktor a barátja ágyánál állt, és mereven bámulta a
képernyőn kirajzolódó reménytelenül egyenes szívgörbét. A
mellette álló rezidens nem értette, hogy mi tartja vissza
mesterét attól, hogy megállapítsa a halál időpontját.

– Vége, doktor?
Elliott nem hallotta. Archibald egyidős volt vele.
Ugyanahhoz a generációhoz tartoztak, és több mint harmincöt
éve ismerték egymást. Fájdalmas volt látni, hogy elmegy.
– Vége, doktor, igaz? – ismételte a fiatalember.
Elliott Archibald arcát fürkészte, amely nyugodtnak, szinte
derűsnek tűnt. Az orvos úgy döntött, hogy ezt a benyomást őrzi
meg magának.
– A halál időpontja 9 óra 02 perc – szólalt meg halkan, és
lezárta barátja szemét.

*

San Francisco Mount Sinery Rehabilitációs Központ, 9
óra 1 perc

Gabrielle orvosért és ápolónőért szaladt. Anyja egészségi
állapota minden látható ok nélkül, rohamosan romlani kezdett.
A szíve előbb megvadult, majd fokozatosan felmondta a
szolgálatot.

– Próbálkozzunk kétszáz joule-lal! – hangzott az orvos
utasítása, aki másodszor is rányomta Valentine mellkasára a
defibrillátor-lapátokat.

Az első elektromos sokkal nem sikerült helyreállítani a
szívritmust, és újraindítani a szívizom-összehúzódást. De az
újabb kísérlet sem járt több sikerrel. Az orvos szívmasszázzsal

próbálkozott. Tenyerével szabályos ritmusban nyomkodta a
mellkast, de egy idő után belátta, hogy a csatát elvesztették.

Valentine-t halottá nyilvánították. Az eljárást követően
Gabrielle magára maradt anyjával. Valentine arca békés volt,
ragyogott, s ez némi vigaszt nyújtott lánya számára.

– Viszontlátásra, anya – suttogta, és még egyszer utoljára
megcsókolta.

*

San Francisco Lenox kórház, 9 óra 2 perc

Claire Giuliani bedobott két ötvencentest a kávégépbe.
Megnyomta a „cappuccino” gombot, de az automata nem adott
poharat, és a krémes folyadék előbb a vasrácsra, majd a
cipőjére folyt.

Ez is csak velem történhet meg! – sopánkodott magában.
Mérgében ütögetni kezdte a gépet, egyrészt hogy levezesse
a haragját, másrészt abban reménykedett, hogy ha már így
pórul járt, legalább visszadob a gép egy kis aprópénzt.
Villogni kezdett a hívókészüléke, és éles csipogó hangot
hallatott. Sarkon fordult, és visszasietett az intenzív osztályra.
– Hihetetlen! Csoda történt! – fogadta az egyik ápolónő. –
Felébredt a betege!
Miket hord össze ez az ostoba? Hogy ébredhetett volna fel
azok után, amit altatásnál kapott?
Az ápolónő Martin fölé hajolt, aki csukott szemmel,
mozdulatlanul feküdt, és szabályosan lélegzett. Claire
kihasználta az alkalmat, és egy pillantást vetett a képernyőre.
Az adatokat kielégítőnek találta.

Már épp sarkon fordult volna, amikor... Martin kinyitotta a
szemét.

Komótosan körülnézett, és egy erélyes mozdulattal
kirántotta a torkát, az orrát és a karjait megbéklyózó csöveket.

Visszatért.

Epilógus

San Francisco, 6 hónappal később

Egy nyitható tetejű, élénkpiros Mustang bukkant fel a kora
reggel sápadt fényében. Az öreg kétajtós a Modern Művészetek
Múzeuma elé ért, mely a Financial District déli részén, a
zöldellő tavaszi kertek és a Yerba Buena Center szökőkútjaitól
néhány lépésre állt. A kortárs művészet temploma, az új
építészeti remekmű egy üveghengerre emlékeztetett, amely
narancsszínű kockatéglákból kirakott talapzatról afféle
fénykútként tört a magasba.

– Ha lányunk lesz, hívhatnánk Emmának. Vagy Léopoldine-
nak, ha igazán eredetiek akarunk lenni... – szólalt meg Martin
az anyósülésről, nyakán még a balesetre emlékeztető puha
merevítővel.

A kómából való ébredés és a féléves kórházi gyógykezelés
óta ez volt az első kiruccanása.

– Léopoldine! Még mit nem? Egyébként emlékeztetnélek,
hogy a gyereket előbb csinálják, és csak utána keresnek neki
nevet. De ma reggel ne ezen járjon az eszed, más fontosabb

dolgunk van...
Gabrielle könnyed, kecses ugrással az úttesten termett.

Vasárnap volt, kora reggel. A kihalt utcán még friss hajnali

nyugalom honolt.
Martin, göcsörtös fogantyújú diófabotjára támaszkodva,

kínkeservesen kikászálódott a kocsiból.
Gabrielle nem tudta megállni, hogy ne csipkelődjön:

– Igazán szexi vagy, drágám! Kiköpött Dr. House!
Martin vállat vont, majd behajolt a hátsó utastérbe, és
leoldotta a gumipókot, amely három farekeszt erősített
egymáshoz.
– Hagyd, majd én! – ugrott mellé Gabrielle, és már fel is
kapta az első ládát, amelyből egy szétesett arcot ábrázoló
Picasso-festmény kandikált ki.

A rekeszekben Archibald kincsei lapultak, amelyeket az
elmúlt húsz évben lopott össze. A kedvenc képei, amelyekért
soha nem követelt váltságdíjat: Ingres, Matisse, Klimt vagy
Goya mesés vásznai, amelyek hamarosan visszatalálnak eredeti
helyükre, a világ különböző múzeumaiba.

Fájó és üdvözítő beszélgetésük alkalmával, a San Simeon-i
sziklás öbölben Archibald afféle örökségként lányára hagyta a
titkos címet, ahol a festményeket rejtegette.

Gabrielle két perc alatt, három fordulóval a múzeum
bejárata elé hordta a rekeszeket. A kocsihoz visszaérve,
tekintete megakadt egy félig az ülések mögé rejtett vásznon:
Van Gogh önarcképe volt. Türkizkék alapon a festő révedező
tekintete, lángvörös szakálla és haja...

– Ezt talán megtarthatnánk – kockáztatta meg Martin.
– Remélem, viccelsz!
– Na, csak ezt az egyet! – erősködött. – Apád emlékére. Első
találkozásunkat juttatná eszembe, a Pont-Neuf-ön!
– Szó sem lehet róla! Megbeszéltük, hogy becsületesek
leszünk, a legeslegvégsőkig!
De Martin kötötte az ebet a karóhoz:
– Képzeld csak el, milyen jól mutatna a lakásunkban!
Feldobná a nappalit. Semmi kifogásom az IKEA-bútoraid

ellen, de...

– Ne becsméreld a bútoraimat, kiváló darabok – szakította
félbe Gabrielle.

– Ahogy vesszük.
Martin kissé fájó szívvel, de végül rászánta magát, hogy
visszaadja a remekművet. Elsántikált a múzeumig, és a bejárat
elé tette a „Levágott fülű férfi” képét. Visszaszállt a kocsiba, és
mint a szélvész, elhajtottak a helyszínről.

*

A Ford Mustang leereszkedett a lejtős avenue Van Nessen,
és rákanyarodott a Lombard Streetre. A felkelő nap sugarai
pillanatonként a rózsaszín más-más árnyalatára festették a
várost, miközben az óceán felől érkező szél nyári tengerillatot
sodort dél felé. Távolabb, a tejfehér fátyolba burkolózó Golden
Gate-ről levált hatalmas, ismerős körvonalának árnyéka,
amelyet ködkürtkoncerttel köszöntöttek az arra haladó kompok
és vitorlások.

Gabrielle felhajtott a hídra, és megállt a jobb sávban,
pontosan ott, ahol Martin és Archibald az utolsó „párbajt”
vívták.

– Rajtad a sor! – vetette oda Martinnek.
S ahogy fél éve tette, Martin kiszállt az autóból, becsapta az
ajtót, de most nem ugrott, hanem botja segítségével átvergődött
a kerékpárutat határoló korláton.
Rettegve a víz fölé hajolt, és megpillantotta az óceánban
szilárdan álló pilléreken megtörő hullámokat. Arcát csípős szél
ostorozta, és ő rádöbbent, milyen hatalmas szerencse, hogy
még él.

Zsebre tett kézzel ujjai közt forgatta a gyémántot, és
végigsimította finomra csiszolt lapjait.

– Kívánj valamit! – kiáltott Gabrielle a kocsiból.
A markába szorítva kiemelte a drágakövet a zakója
zsebéből, majd széttárta tenyerét a szélben. A mennyország
kulcsa ezer fénnyel tündökölt. Az igéző sziporkázás láttán
nehéz volt elhinni, hogy annyi balszerencsét hozott korábbi
birtokosaira. Arról szó sem lehetett, hogy megőrizze, azt is
kizárta, hogy visszaadja a legutóbbi jogos tulajdonosnak, a
Kurtline pénzügyi csoportnak, akik egyébként nem is merték
visszakövetelni.
Martin fogta a drágakövet, még egy utolsó pillantást vetett
rá, és teljes erővel a Csendes-óceánba hajította.
A fiatalúrtól – gondolta, némán adózva Archibald
emlékének.

Antibes, 2008. június 6.
Montrouge, 2009. március 16.

Köztünk szólva

Találkozunk minden reggel a párizsi metrón vagy buszokon.
Találkozunk délután egy kávézó teraszán, vagy egy parkban, a
padon ülve.

Hétvégén vagy vakációra indulva, találkozunk a TGV
szerelvényeiben, vagy egymás mellett szorongunk a repülők
szűk ülésein.

Útjaink keresztezik egymást, és néha abban a szerencsében
részesülök, hogy látom, amint a történeteimet olvassátok, vagy
hallom, amint a szereplőimről beszélgettek.

Találkozunk annak a több ezer levélnek köszönhetően is,
melyekkel megtiszteltetek, és melyeket kivétel nélkül

elolvasok.
Találkozunk a könyvesboltokban, amikor a könyveimet

dedikálom. Néhány szót váltunk. Egy mosoly, egy pillantás.
Nincs szükség többre. Értem, és ti értitek.

Találkozunk, és ez nekem jólesik. Mert kedvet ad, hogy
továbbmeséljek, hogy újabb történeteket írjak nektek.

Hogy örökké tartson ez a könyvek során át szövődő, furcsa
és szép kapcsolat.

Hogy továbbfonjam ezt a különleges köteléket, melyet az
újságcikkek és a tévéműsorok soha nem ragadhatnak meg a
maga valójában.

De nem ez a lényeg. A lényeg számomra csak az, hogy
köszönetet mondjak nektek. Köszönöm, hogy várjátok a

történeteimet. Köszönöm, hogy életet leheltek beléjük.
Köszönöm, hogy megosztjátok velem.

Hamarosan újra találkozunk, két oldal között...

Guillaume, 2009. március 24.