Guillaume Musso - Mi lesz velem nélküled

– Nos, ezúttal mire készül a maga híres rablója? Ellopja a
Golden Gate-et?

– Á, annál nagyobb zsákmányra feni a fogát.
Az OCBC első embere keresztbe font karral a szemöldökét
ráncolta.
– És mi lenne az?
– A mennyország kulcsa.

*

New York, Staten Island Hospitál, délután 4 óra

A kórház első emeleti kávézójából egy hóborította kis
parkra nyílt kilátás. Archibald McLean magányosan ült egy
asztalnál, előtte érintetlenül állt a kávéspohár. Magába
roskadva, görnyedten és a fáradtságtól meggyötört arccal
elhagyatottnak, elveszettnek érezte magát. Néhány hete éles
fájdalom hasogatta a hátát és az ágyékát. Sokat fogyott, arca
megsárgult, kezdett elszállni az életkedve.

Hosszas halogatás után végre rászánta magát, hogy
időpontot kérjen egy kórházba, ahol előző este kezdődött a
kivizsgálása. Túl volt a vérvételen, hólyagvizsgálaton, hasi
szkenneren, nyombéltükrözésen. Az eredményeket és az első
diagnózist aznap estére ígérték. Ereje fogytán volt, szédült,
hányinger kerülgette.

De legfőképp félt.
Azon a késő délutánon alig lézengtek a kávézó
nagytermében. Jeges hópelyhek tapadtak az ablakokra, hogy
felfrissítsék a falakra aggatott, szegényes, elavult karácsonyi
díszítést. A pult mögül, egy rádióból Leonard Cohen mély

hangja szólt. Archibald megilletődött. Erőt vett magán, kortyolt
a kávéból, megdörzsölte a szemhéját és lehunyta a szemét. A
dal régi emlékeket idézett fel benne, amelyeket eddig
igyekezett gondosan elnyomni magában. Nosztalgiával
átitatott, napsütötte képek bukkantak fel: Kalifornia, a '70-es
évek eleje. Egy forrongó, felszabadult korszak
hangulatfoszlányai, melyek még mindig a korábbiakban
érvényes értékeket vitató kritikai szellem és a pacifizmus
erejével hatottak.

A múltból visszamosolygó, zárójelbe tett, elvarázsolt emlék.
Egy nyitott tetejű autóban suhanó szerelmespár.

Valentine.
A nevetések, a cinkos szerelem és a gondtalanság ideje.
A Pink Floyd, a Gratefull Dean, a pszichedelikus rock és a

San Francisco Sound ideje.
Valentine. A sugárzó, ragyogó Valentine, francia

akcentusával. Milyen bájosan ejtette az Archibald nevet!
Reggelik az ágyban. Sétahajókázás. Testük és szívük

önkívületi mámora.
Valentine. A lehelete, a melegsége, csókjainak íze. Máig az

ajkán őrzi.
Valentine. Kócos haj, levendulaillat, szívdobbanások zenéje,

anyajegyek egy kincskereső térképen.

Milyen boldogok voltak akkor!
A kép hirtelen halványulni kezdett, majd elsötétült, és a
boldogságot méreg fertőzte.
Archibald szeme felpattant, mintha álomból riadt volna.
Fojtogató érzés kerítette hatalmába. Mélytengeri örvényként
ölelte körbe, rántotta magával a szomorúság, amely ellen
harminc éve küzdött. Ez volt a valódi indítóok. Ezért bújt

McLean bőrébe, ezért lett belőle az a rabló, akit a világ összes
rendőrsége üldöz. Abból a megfontolásból, hogy a veszélyes
élet különös óvatosságra, folyamatos szellemi éberségre
készteti, ez az életforma jelentette számára az egyetlen kiutat,
hogy megszabaduljon Valentine kísértetétől.

Erős égető érzés nyilallt a hátába, és kisugárzott a bordái
felé. Előrehajolt, hogy csillapítsa a fájdalmát, de kínjában
majdnem felüvöltött. Jobb kezével a kabátja belső zsebébe
nyúlt, és kivette a whiskys flaskát. Kinyitotta, és a szájához

emelte.
– Én a maga helyében nem tenném.
Mint egy csínytevésen kapott gyerek, Archibald felkapta a

fejét. Tiszteletet parancsoló, megtermett férfi állt az asztala
előtt, egy kartondossziéval a hóna alatt.

*

– A mennyország kulcsa? Az meg mi? – kérdezte Loiseaux.
– Egy gyémánt – felelte Martin. – Egy elátkozott, mesés,
titkokkal és legendákkal övezett gyémánt.
Az OCBC vezérének irodája a kora reggel szürkés fényében
fürdött. Martin megnyomta billentyűzete egyik gombját, és a
falon egy ovális, mélykéken csillogó drágakő képe jelent meg,
amelynek csiszolt lapjain itt-ott szürke színjátékban tört meg a
fény.
– Harmincöt karátos, három centiméter hosszú –
pontosította a fiatal rendőr –, de legfőképp a színe kápráztatja
el az embereket több mint három évszázada.
Loiseaux elbűvölve nézte a kék gyémántot.

– Állítólag átok ül rajta, és balszerencsét hoz a tulajdonosára
– magyarázta Martin.

– Honnan származik?
A diavetítés folytatódott, és Martin lelkesen kommentálta a
sorra felvillanó képeket.
– A legenda szerint Indiából, a mesés golkondai bányákból.
Egy templomot díszítő istennő szobrába foglalták, ahonnan egy
csempész, Jean-Baptiste Charpentier lopta el. Szentségtörő
tettének elsőként maga a kalandor esett áldozatul.
Az ezredes bíztatta Martint, hogy folytassa.
– Charpentier Európába utazott a gyémánttal, ahol eladta IV.
Henriknek, de nem sokkal az adásvétel után egy vad kutyafalka
ízekre tépte. A király szív formájúra csiszoltatta a drágakövet,
és szívszerelmének, Gabrielle d'Estrées-nek ajándékozta.
A képernyőn egy csinos, aranyhajú, darázsderekú fiatal
hölgy képe jelent meg.
– A király kegyencnője, aki mellesleg hathónapos terhes
volt, néhány nappal később kegyetlen kínok közt váratlanul
meghalt. A hölgy haláltusája olyan rettenetes volt, hogy sokan
mérgezésre gyanakodtak, mások meg azt híresztelték, hogy
maga az ördög fojtotta meg...
– És mi lett a gyémánttal?
– Eltemették az elhunyttal, de titokzatos körülmények között
egy szép nap mégis felbukkant újra, Marié-Antoinette nyakán.
Azt mesélik, a varennes-i letartóztatásakor is azt viselte...
– S hová lett az ékszer a forradalom idején?
– Minden kétséget kizáróan a koronaékszerekkel együtt
lopták el, s csak 1860-ban került elő újra Londonban, egy
gazdag mágnáscsaládnál, amelynek tagjait néhány év alatt a
legszörnyűbb sorscsapások érték. Üzleteik egyik napról a

másikra hanyatlásnak indultak, és rövid időn belül a tönk
szélére kerültek. Többen közülük öngyilkosságba menekültek.

A felvételen egy angol udvarház képe látszott, azt követte
egy ósdi lőfegyver, egy londoni bordélyház, végül egy pisztoly,
amely akár Sherlock Holmesé is lehetett volna.

Loiseaux-t rabul ejtette a történet, és mintha egy jó krimit

olvasna, izgatottan intett Martinnek, hogy folytassa.
– A XX. század elején A mennyország kulcsa sűrűn gazdát

cserélt. Egy kelet-európai herceg a Folies-Bergére egyik
táncosnőjét ajándékozta meg az ékkővel, aki végül golyót
repített a gavallérba. Aztán II. Abdul Hamid szultánhoz került,
aki pár hónap múlva az Ottomán Birodalom trónvesztettje

lett...
– Biztos benne, hogy igazak ezek az állítások? – kérdezte

Loiseaux.
– Igen, a nagy részükhöz semmi kétség nem fér – jelentette

ki Martin. – Az 1920-as években a drágakő Pierre Cartier
ékszerészhez került, aki a jelenlegi formájára csiszolta, mielőtt
eladta egy gazdag bankárnak, aki halálosan szerelmes volt

Isadora Duncanbe.
– A táncosnőbe?
– Igen. Isadora még csak pár napja volt az ékszer boldog

tulajdonosa, amikor Nizzában utolérte a halál. A saját sálja
fojtotta meg, amely beleakadt nyitott tetejű autója
kerékküllőibe. De a bankár sem kerülhette el a végzetét, a nagy
gazdasági világválság idején elvesztette az összes vagyonát, és
öngyilkos lett.

A képernyőn korabeli újságok címlapjai peregtek, amelyek a
két világháború közti korszak híres sztárjának haláláról
cikkeztek. Aztán az 1930-as évekből származó felvételek

következtek, levesért tolongó hajléktalanokról és elkeseredett
üzletemberekről, akik toronyházak tetejéről vetik magukat a
mélybe, miután életművük néhány óra leforgása alatt semmivé

lett.
– A gyémánt ezután Joe Kennedy üzletembernél kötött ki. Ő

nászajándékba adta idősebb fiának, Joseph-nek, akit
születésétől fogva az Egyesült Államok jövőbeli elnökének

neveltek.
– Csakhogy Joseph bombázórepülője 1944-ben felrobbant a

La Manche Csatorna fölött – vetette közbe Loiseaux.
– Így igaz – helyeselt Martin. – Korai halála örökre

megpecsételte fiatal fivére, John Fitzgerald politikai
pályafutását, akit addig műkedvelő, törékeny fiatalemberként
tartott számon a közvélemény, s akit jobban érdekeltek a nők
és az újságírás, mint a politika...

– JFK kezében is megfordult az elátkozott gyémánt?
– Ezzel kapcsolatban nincs bizonyítékunk – ismerte be
Martin. – Egyesek szerint a kék gyémántot Marilyn Monroe
viselte a halála éjszakáján, mások szerint JFK zsebében lapult,
amikor Dallasban meggyilkolták. Azt is mondják, hogy
Carolyn Bessette viselte, amikor 1999-ben férje, John-John
magánrepülője az Atlanti-óceánba zuhant. De ezek csak
híresztelések.
– És jelenleg ki a gyémánt tulajdonosa?
– Stephen Browning, pontosabban a Kurtline csoport,
amelynek Browning a fő részvényese. A konzorcium egy
nagyhatalmú amerikai befektetési alap, részvényei...
– .. .épp most zuhantak a tőzsdén? – találgatott Loiseaux.
Martin ismét helyeselt, és egy grafikont vetített a vászonra,
amely a Kurtline tőzsdei összeomlását illusztrálta. Végül

megnyitotta az árverésről tudósító e-mailt. A Kurtline
elhatározta, hogy megszabadul a drágakőtől...

– Egyvalami sehogy nem fér a fejembe – jegyezte meg
Loiseaux. – Miért áhítozik mindenki a gyémánt után, amikor
nyilvánvaló, hogy az csak bajt hoz a birtokosára?

– A mennyország kulcsa eredetileg a tisztaság jelképe volt.
A legenda szerint csak a hűtlen, kapzsi tulajdonosokat sújtja
balszerencse. Ha méltó kezekbe kerül, visszanyeri eredeti
hatalmát, és a boldogság forrása lesz.

– És hogy jön a képbe Archibald McLean?
– Várjon, elmagyarázom. A műértők többsége már
lemondott a drágakőről, azt gondolták, örökre eltűnt, illetve,
hogy soha többé nem bukkan fel a piacon. A felbecsülhetetlen
értékű gyémánt ára percek alatt az egekbe szökik majd. Egyes
gyűjtők készek feláldozni egész vagyonukat a kőért cserébe.
Oroszok, kínaiak... Sokan fenik rá a fogukat. Fogadok, hogy a
tranzakció értéke meghaladja majd az 50 millió dollárt.
Loiseaux hitetlenkedve csóválta a fejét, de Martin kitartóan

folytatta.
– Itt nem egy egyszerű gyémántról van szó, hanem egy

legendáról, egy testet öltött álomról. És McLeant pillanatnyilag

csak ez izgatja.
– Milyen bizonyítékokkal támasztja alá a feltevését?
Martin elhatározta, hogy blöffölni fog.
– Nincs szükség bizonyítékokra. Ismerem Mcleant, mint a

tenyeremet. Érzem, amit érez, a fejével gondolkodom. Tudom,
hogy mindenáron meg akarja szerezni a gyémántot. Azt is
sejtem, hogyan fogja véghez vinni a tettét, így tudom, miként
húzhatjuk keresztbe a számításait. Ajánljon be az FBI-nak, és
engedélyezze, hogy ott helyben vezessem a nyomozást.

– Kézzel fogható bizonyíték nélkül az FBI nem fog szóba
állni velünk.

– Jóban vagyunk az Art Crime Team embereivel.
Emlékezzen vissza, tavaly, a Hopper-kép elrablásakor
segítettünk nekik. Engedélyeztük, hogy az egyik ügynökük
részt vegyen a nyomozásban. Hitelesek, megbízhatóak
vagyunk a szemükben.

Loiseaux még mindig csak a fejét rázta.
– Az egészen más volt. Akkor egyértelmű bizonyítékok
álltak a rendelkezésünkre. Telefonlehallgatások, fényképek,
követtük a gyanúsítottakat... Most mi van a kezünkben a maga
feltételezésein túl? A nagy semmi.
Hosszan tartó csend telepedett a két férfi közé. Martin egy
éretlen kamasz hanyag testtartásával letelepedett a főnöke
üveglappal borított íróasztalára, és kihívó mozdulattal
cigarettára gyújtott.
Az alezredes elnéző pillantásokat vetett a fiatalemberre.
Aznap reggel nem tudta kihozni a sodrából. Csak némi
haraggal és szomorúsággal elegy sajnálatot érzett.
– Árulja el végre, mi után fut valójában, a mindenit! –
fakadt ki végül.
A kérdés a cigarettafüstbe keveredve, megválaszolatlanul
gomolygott a levegőben. Loiseaux nem tágított:
– Tegyük fel, hogy egy nap elkapja McLeant. Mit gondol,
Beaumont, mi változik attól? Egy percig se gondolja, hogy
McLean letartóztatása megoldást hoz a saját problémájára!
Martin ellentámadásba lendült.
– És maga mi után fut, ezredes?

– Én már nem futok, nem keresek. Én megtaláltam. És egy
bizonyos kor után már csak arra törekszik az ember, hogy
megőrizze, amit megszerzett.

– Megtudhatom, mit talált?
– Azt, amit mindenki keres. A hiányzó felemet.
Martin nem akart többet tudni, és nem is volt több
mondanivalója. Hallotta a híreket. Loiseaux nemrég hagyta el a
feleségét és a gyerekeit, hogy összeköltözzön egy frissen
diplomázott, fiatal főhadnagynővel. Kapuzárási pánik? A
szenvedély illúziója? Vagy netán igaz szerelem?
Karine-ra gondolt, az üzenetekre, amelyeket a lány hagyott a
rögzítőjén, és amelyekre ő nem válaszolt. Lehet, hogy Karine
az ő hiányzó fele? Nem. Szinte biztos volt benne, hogy nem ő
az. A kifejezés mégis kígyóméregként mart a lelkébe. Parányi
jégkristályokkal dermesztette meg a vérét, és repedést ejtett a
szíve köré emelt kőfalon. Egy pillanatra szédülés fogta el, úgy
érezte, kicsúszik a talaj a lába alól. Lehunyta a szemét, és
képzeletben egy tizenöt évvel azelőtti esős reggelen a San
Franciscó-i repülőtér terminálja előtt találta magát. Ázott,
kusza hajtincsek csiklandozzák arcát, zöld szempár csillog az
esőben, és egy esdeklő hang kéri: Maradj még!
Maradj még!

*

New York, a Staten Island Hospitál kávézója

Garrett Goodrich doktor leült Archibald McLeannel
szemben, és szétterítette az asztalon a kartondosszié tartalmát,
az orvosi vizsgálat eredményeit.

Goodrich doktor figyelmeztetése ellenére Archibald nagyot
kortyolt a whiskys flaskából. Nem mintha annyira kívánta
volna, inkább kihívásból tette. Eddig soha, senki nem
parancsolt neki, nem most fogják engedelmességre bírni.
Komótosan visszazárta az ezüstkulacsot, és tekintetét
Goodrichéba mélyesztette.

A két férfi meglepően hasonlított egymásra. Közel
egyidősek lehettek, és a testalkatuk sem különbözött: két nem
túl magas, de erős felépítésű férfi. Valódi karizmatikus
egyéniségek, erős kisugárzással.

– Nos, hamarosan meghalok, igaz?
Archibald az őszinte, egyenes beszéd híve volt.
Goodrich viszonozta a tekintetét. Különös együttérzéssel
viseltetett a betege iránt, aki akár a fivére, barátja vagy
alteregója is lehetett volna... Mit kívánna, ha az ő helyében
lenne? Finom csomagolást, vagy a nyers igazságot? Végül az
utóbbi mellett döntött.
– Hasnyálmirigy-daganata van, és már átterjedt a
nyirokrendszerre és a májra is.
Archibald szemrebbenés nélkül állta a sokkot. Goodrich

folytatta.
– Az áttét miatt nem műthető, és bevallom, ocsmányság

terén aligha akad ennél rosszabb változat. A hasi fájdalmak
enyhítésére próbálkozhatunk derivatív sebészeti
beavatkozással 8 vagy kemoterápiával, de kétlem, hogy
hatásosabbak lennének, mint az egyszerű fájdalomcsillapítás.
Ha számokra kíváncsi, és a túlélési esélyeiről faggat, nem adok
többet három hónapnál.

8 Alternatív daganatterápia, intravénásan bejuttatott szintetikus anyaggal.

Archibald behunyta a szemét. Érezte, hogy hevesebben ver a
szíve, de most legalább tiszta a helyzet: falhoz állította az élet,
még egy utolsó harcra kényszeríti, amelynek jól ismeri a
végkimenetelét.

A két férfi hosszú ideig szótlanul ült egymással szemben.
Végül Goodrich felállt, és a pulthoz ment. Poharat kért,
visszaült az asztalhoz, töltött magának egy csepp whiskyt, és
együttérzése jeléül felhörpintette.

Archibald szívverése lelassult. Az életalkonyt beharangozó
jóslat furcsamód megszabadította a félelemtől. Rádöbbent,
hogy sokkal rémesebb a legrosszabbtól való félelem, mint a
legrosszabb bizonyossága!

A fő ellenség a félelem.

9

Ho kisasszony

A fiú üvegkönnyeket hullatott
S ahogy a cseppek földet értek

Angyali és kísérteties
Hangon zenéltek.

Michel POLNAREFF

Gare Saint-Lazare, 20 óra 10 perc

A Rouenból érkező gyorsvonat félórás késéssel futott be az
állomásra. Sztrájk vagy műszaki hiba lehetett az oka? Martint
nem érdekelte. Kiábrándult volt és fáradt.

Az elsők között ugrott a peronra. Kapucniját a homlokába
húzva, zsebre vágott kézzel, üvöltő iPoddal a fülén tört utat
magának a tömegben, hogy mihamarabb kikeveredjen a
pályaudvar fagyos városi díszletei közül.

Félúton járt a mozgólépcső, amikor arra lett figyelmes, hogy
valaki zavaróan közel merészkedik hozzá, szinte a hátához
tapad. Felpillantott. Egy szumóharcosra emlékeztető, hatalmas
termetű ázsiai férfi állt mögötte. Olasz öltönye gallérjába
húzott nyakkal, napszemüveg mögé rejtőzve, mintha egyenesen
egy John Woo-filmből csöppent volna oda.

A harcos háta mögül kisvártatva egy törékeny, kecses alak
bukkant elő. A derekán megkötött ballonkabátot viselő,
királynői tartású, fiatal hölgy egy lépcsőfokkal lejjebb lépett,

hogy csatlakozzon a fiatal nyomozóhoz. Zenebuborékába
zárva, Martin a szájáról olvasott:

– Good evening, mister Beaumont.
Martin lekapta a fülhallgatóját, és hunyorogva fürkészte a
nőt, mert homályosan emlékeztette valakire.
– Moon Jin-Ho – mutatkozott be az a kezét nyújtva.
A név először semmit sem mondott Martinnek, aztán
hirtelen észbe kapott:
Hát persze, Ho kisasszony, a szöuli párduc!
– Azt hiszem, lenne mondanivalónk egymás számára,
Beaumont úr. Esetleg megengedi, hogy Martinnek szólítsam?
Mondanivalónk egymás számára?
Martin a szemöldökét ráncolva méregette a csinos koreai nő
kézfejét, mielőtt rászánta magát, hogy felületesen megérintse.
– Nyugtasson meg – folytatta a nő közelebb húzódva –
, hogy nem harapta le a nyelvét.
Martin egy mosolyra sem méltatta. Tudta, hogy nem egy
ártatlan lánykával áll szemben, s hogy a barátságos, bájos arc
mögött határtalan becsvággyal fűtött vaslady rejtőzik.
Nyomozói körökben Ho kisasszony valódi hírességnek
számított. A média öt évvel korábban kapta szárnyra, amikor a
szöuli rendőrség főügyészségén dolgozott. Egy ötven
felügyelőből álló csoport főnökeként sikerült megfosztania
vezetőitől a hírhedt triászokat, és rács mögé juttatta a koreai
maffia, a Jopok fővezéreit. Az úgynevezett „tiszta kéz”
hadművelet során megtisztították Szöult a bűnszövetkezetek
nagy részétől, amelyek a zsarolás és a megfélemlítés
eszközével tartották felügyeletük alatt a prostitúciót és a
törvénytelen szerencsejátékokat. A siker hősnőt faragott belőle,
de attól kezdve folyamatos testőri védelemre szorult, mert a

triászok megesküdtek, hogy elkapják. Martin azt is tudta, hogy
jelenleg a világ egyik legnagyobb biztosítótársaságánál, a
Lloyd’s Brothers amerikai leányvállalatánál dolgozik.

– Meghívhatom vacsorára? – szólalt meg újra a koreai
szépség. – Vacsora közben meggyőzném.

– Miről akar meggyőzni?
– Csodálatos a hangja.
– Miről akar meggyőzni? – ismételte Martin ingerülten.
– Hogy dolgozzon nekem.
– Senkinek nem dolgozom – rázta meg a fejét a fiatal
nyomozó.
– Egy olyan államnak dolgozik, amely nem ismeri el az
érdemeit.
A pályaudvar zsúfolásig megtelt, de a hatalmas termetű
szumóharcos szinte paravánként védte őket a tömegtől.
– Jöjjön, dolgozzon velem! – árnyalta kérését a nő. – Ketten
talán van esélyünk...
– Esélyünk? Mire?
– Archibald McLean letartóztatására.

*

Az elsötétített ablakú Bentley átvágott a rue Saint-Lazare-
on, majd a boulevard Haussmannon, és a place de la Concorde
felé vette az irányt. Az utastér minden apró részlete arról
árulkodott, hogy vadonatúj autóban utaznak. A volánnál ülő
behemót szokatlan finomsággal vezetett, s közben egy Bach-
mise tökéletes interpretációját hallgatta. A hátsó ülésen Martin
a gondolataiba merült, és a Champs-Élysées-t szegélyező
fákról azúr színű zuhatagként leomló, ezernyi kékes égő

csillámló játékát bámulta, anélkül, hogy valóban látta volna. A
mellette ülő Ho kisasszony lopva szemügyre vette. Fürkésző
tekintete elidőzött túl hosszú haján, több mint háromnapos
borostáján, khakiszínű sportdzsekije szőrmeszegélyes
kapucniján, amelyet még mindig nem tolt hátra, aztán
továbbkúszott pulóvere körkivágására, amely látni engedett
egy érzékeny pontra rajzolt tetoválást, s végül az ajka mellé
ragasztott sebtapaszra. A férfi kinézete egy szomorú, törődött
városi herceget idézett, akiből az egyszerre romantikus és
keményen elszánt hős valószerűtlen szépsége áradt. Egy
pillanatra sikerült elkapnia a tekintetét. Halvány tengerkék
szemében a tetszeni vágyásról és a csábításról lemondott
férfiak vonzereje tükröződött, ugyanakkor élénk értelemről
árulkodó fényesség csillogott.

A jármű áthajtott a Szajna felett, jobbra fordult a quai
d'Orsay-n, majd folytatta útját a quai Branlyn és az avenue

Suffren-en.
Ho kisasszony hirtelen észrevette, hogy reszket. Bátran

szembeszegült a legelvetemültebb bűnözőkkel, kiharcolta,
hogy halálra ítéljék a legádázabb bandavezéreket, évek óta
rázza le magáról a bérgyilkosokat, akiket a maffia uszít rá, de
még soha nem remegett. Ám ott, abban a kocsiban, attól a
férfitól félt. Valójában saját magától ijedt meg, a váratlanul
rátörő, felkavaró érzéstől. Vagyonokat kapott azért, mert képes
volt átlátni az embereken, és feltárni gyengeségeiket, múltbeli
sebeiket. Elvileg Martint is úgy ismerte, akár a tenyerét. A
biztosító társaság több hónapja követte a fiatal rendőrfőnököt.
Ho kisasszony alaposan átböngészte a róla szóló aktát, olvasta
az e-mailjeit, bejutott a számítógépébe, és végighallgatta a
magánjellegű és a szakmai telefonbeszélgetéseit. Azt gondolta

ismerős terepen jár, de a fiatal nyomozóból áradó igéző
bűverővel nem számolt.

Behunyta a szemét, és összpontosított, mert valódi
küzdelmet kellett folytatnia azért, hogy elfojtsa feltoluló
vágyait. Tisztában volt vele, hogy az érzelmek olykor
jelentősebb pusztítást végeznek és veszélyesebbek, mint egy 9
mm-es lövedék vagy egy kard metsző éle.

A Bentley megállt a Champ-de-Mars közelében. A
szumóharcos kiszállt, hogy kinyissa az ajtókat, majd határozott
mozdulattal becsapta utánuk.

Hideg volt. A hőmérő higanyszála a nulla körül állt, a szél
esőcseppekkel keveredő hópelyheket kavart.

– Remélem, nincs tériszonya – szólalt meg a nő, és az
Európai Unió kék színével megvilágított Eiffel-torony fémes
körvonalára mutatott.

Abban a hiú reményben, hogy egy kis meleget csihol,
Martin meggyújtott egy szál Dunhillt, és gyöngyházszínű
füstkarikákat eregetett a levegőbe.

– Épp ellenkezőleg, szeretek a meredély felett
egyensúlyozni – szögezte le kihívóan.

*

Martin követte a koreai nőt az Eiffel-torony előtti térre,
majd a Jules Verne külön bejárathoz. A lift a második emeletre
vitte őket, ahol a „vaslady” híres étterme kapott helyet. A
főpincér átkísérte őket a termen, amelynek alaprajza a torony
négy lábának vonalát követte, és egyfajta máltai keresztet
formált.

Kakaószínű szőnyegpadló, halk zongoraszó, formatervezett
olasz fotelek, lélegzetelállító kilátás... varázslatos hely volt. Az
asztaluktól a place du Trocadéróra és annak látványos
fényjátékaira nyílt kilátás.

Gyorsan leadták a rendelést, majd Ho kisasszony kivett a
táskájából egy homokszínű, négyszögletű borítékot, és
beszélgetőpartnere felé nyújtotta.

Martin kibontotta. Egy 250 000 eurós, saját nevére kiállított
csekket talált benne, a Lloyd's Brothers biztosító aláírásával.

Egy rendőr tízévi fizetése.

*

Martin (eltolja magától a csekket): Mire megy ki a játék?
Ho kisasszony: Ez csak előleg. Egyfajta „Isten hozott”
prémium, amellyel arra buzdítjuk, hogy lépjen ki a
rendőrségtől.

Martin nem felel. Üres tekintettel mered az előtte illatozó
citromos-vodkás, kaviárban pácolt lazacra, miközben a nő
élvezettel ízlelgeti a spanyol fémlapon sült Szent Jakab-kagyló
minden egyes falatját.

Néhány perc múlva:
Martin: Valójában mit vár tőlem?
Ho kisasszony: Mondtam már. Szeretném, ha segítene
letartóztatni Archibaldot.
Martin: Miért éppen én?
Ho kisasszony: Mert ön az egyetlen zsaru a világon, aki látta
az arcát, és akinek valaha a célkeresztjébe került. Mert azzal
tölti az éjszakáit, hogy megpróbál behatolni a fejébe, és mert

meggyőződése, hogy az élete kibogozhatatlan szálakkal
kötődik az övéhez...

Martin: Miből gondolja ezt?
Ho kisasszony (a szájához emel egy pezsgőspoharat):
Öntsünk tiszta vizet a pohárba, Martin. Mindent tudok
magáról, a nagymamája melltartóméretétől kezdve általános
iskolai tanítónőjének a keresztnevén át szolgálati beosztásainak
legapróbb részletéig, ismerem érzelmi életének sivatagát, a
cigarettapapír márkáját, amelyből jointot sodor, a kedvenc
pornóoldalait...
Martin nem tudott elfojtani egy mosolyt. Néhány hete
észrevette, hogy követik, és hogy egy kémprogramot
telepítettek fel a számítógépére. Azt gondolta, hogy az IGS9
nyomoz utána, ezért gondoskodott arról, hogy biztonságba
helyezze a számára valóban lényeges tartalmakat: Nico
leveleit, a kis Camille-ra vonatkozó adatokat, az Archibaldról
összeállított titkos mappát. Ho kisasszony azt hiszi, hogy
minden titkát kipuhatolta, de az igazán fontos dolgok
elkerülték a figyelmét.
Ho kisasszony Martin megvető pillantásaiból rájön, hogy
rossz úton halad, s hogy megfélemlítéssel nem fogja
együttműködésre bírni. Úgy dönt, kijátssza az utolsó kártyáját:
Ho kisasszony: Azt hiszi, hogy mindent tud Archibaldról, de
téved...
Martin (szenvtelenül): Csupa fül vagyok.
Ho kisasszony: Az ön szemében McLean egy zseniális
tolvaj, számunkra azonban váltságdíjat követelő műkincsrabló.

9 IGS – InspectionGénérale des Services, a rendőrség központi felügyeleti
szerve Franciaországban.

Martin a szemöldökét ráncolja.

Ho kisasszony: A műkincsrablásban hivatalosan nem létezik

a váltságdíj fogalma, mert ha elismernénk, azzal kezelhetetlen
méreteket öltene ez a típusú bűncselekmény. A mi köreinkben

ez tabutéma, és soha senki nem szegi meg a hallgatás

törvényét. Egyetlen biztosítótársaság, egyetlen

múzeumigazgató sem ismerné be soha, hogy váltságdíjat

fizetett azért, hogy visszaszerezzen egy műalkotást.

Martin (megrándítja a vállát): Értem. De ez más lapra

tartozik...

Ho kisasszony: McLean mesterfokon űzi ezt a gyakorlatot.

Néhány festményt kivéve, amelyektől soha nem volt hajlandó

megválni, a biztosítótársaságokkal folytatott rendszeres
alkudozás eredményeként, jelentős váltságdíj fejében

visszaszolgáltatja a műalkotásokat. De az igazi meglepetés még

hátravan. Tudja, mire fordítja Archibald ezeket az összegeket?

A koreai nő szándékosan függőben hagyja a mondandóját.

Martin szenvtelenséget színlel, és úgy tesz, mintha valódi
élvezettel kóstolgatná a szarvasgombás sült langusztát, amelyet

az imént tett le elé a pincér. Majd a nőre néz, és úgy fürkészi,

mintha műalkotást csodálna egy múzeumban. A bőre

meglepően világos, szinte rózsaszín. Nyúlánk, kecses

testalkatával akár manöken is lehetne. Magas derekú, fekete

rakott szoknyát és fehér blúzt visel, s ettől sokkal jobban

hasonlít Audray Hepburnre, mint Gong Lire.

Ho kisasszony: Az IRS 10 adatai szerint Archibald egy

bonyolult fantomcéghálózatot épített ki, és azon keresztül

mossa tisztára a bűncselekményekből bezsebelt pénzt. Az

10 Internal Revenue Service – Amerikai Adóhivatal

összegek különböző humanitárius szervezetek könyvelésében

bukkannak fel.
Ho kisasszony Martin felé fordítja Blackberryjét, amelynek

képernyőjén az érintett civilszervezeteket számon tartó,
amerikai adóhivatali lista látható. Martin felismer pár nevet,
„Repülés határok nélkül”, „Repülő orvosok”, „Flying
Doctors”, „A remény szárnyai”...

A hópelyhek karnyújtásnyira kavarognak kint a télben, aztán
puhán a meleg üvegfalnak ütköznek, és elolvadnak. Ho
kisasszony folytatja a mesét, de Martin már nem figyel rá.
Gondolatai Archibald körül forognak. McLean tehát egyfajta
újkori Robin Hood, aki a művészetek iránti szenvedélyéből
származó javakat karitatív célokra fordítja. Agya máris gyártja
a feltételezéseket, amelyek végül mind egy kérdésbe
torkollnak: vajon mit vétett a tolvaj, hogy mindenáron

vezekelni akar?
Ho kisasszony: Ismeri a társaságunkat, a Lloyd’s Brotherst?
Martin bólint. A Lloyd’s Brothers a művészvilág

kikerülhetetlen szereplője, biztosítótársaságokat tömörítő
konglomerátum, amely hosszú évek fáradtságos munkájával
magába olvasztotta főbb versenytársait, hogy
monopolhelyzetbe kerüljön, és bezsebelje az összes nagy
értékű szerződést a piacon.

Ho kisasszony: Öt éve a Lloyd’s Brothers a jutalékok
túlnyomó részét arra költi, hogy Archibald követeléseit

fedezze.
Martin (megrándítja a vállát): Ez az önök problémája, nem

az enyém...
Ho kisasszony: Ebben az évben jelentősen megnőtt a

McLean által elkövetett bűncselekmények száma, és a csoport

rendkívül kínos pénzügyi helyzetbe került, kénytelen volt a
tartalékaihoz nyúlni, hogy képes legyen kiegyenlíteni a több
tízmillió eurós követelést...

Martin: Hát, igen, a válság mindenkit sújt...
Ho kisasszony (megpróbál úrrá lenni haragján): Fogytán a
türelmünk. Az FBI sem tűri tovább Archibald ténykedését. Kéz
a kézben dolgozunk a szövetségiekkel, és eltökélt szándékunk,
hogy egyszer és mindenkorra pontot tegyünk az Archibald-ügy
végére.
Martin: Kíváncsi vagyok, milyen módszert eszeltek ki.
Ho kisasszony: A Lloyd’s Brothers vállalta, hogy biztosítja
azt a híres gyémántot, A mennyország kulcsát, amelyet a
közeljövőben bocsátanak árverésre San Franciscóban. Nyilván
ön is sejti, és én is azt gondolom, hogy Archibald megpróbálja
megszerezni, de az lesz az a rablás, amellyel túlcsordul a pohár,
amelyet már nem kellett volna elkövetnie, mert ott lesz ön,
hogy megakadályozza...
Ho kisasszony, lélegzetvételnyi időt sem hagy, letesz az
asztalra egy repülőjegyet.
Ho kisasszony: Folyamatos összeköttetésben vagyok az
FBI-jal, és azt szeretném, ha a társamul szegődne ebben a
küldetésben. Mondhat igent, mondhat nemet. Negyedóra
gondolkodási időt kap, mielőtt az ajánlatom hatályát veszti.
Martin megnézi a repülőjegyet. San Franciscóba szól, egy
útra, holnaputáni dátummal. Az ázsiai hölgy tehát az
erőviszonyokkal operál. Nyilván megszokta, hogy az ilyen
típusú fogadásokból mindig győztesként kerül ki, csakhogy az
ő tarsolyában is van aduász.

Martin: Kérjen az FBI-tól egy amerikai felségterületre
érvényes fegyverviselési engedélyt, és felhatalmazást arra,
hogy én tartóztassam le Archibald McLeant.

Ho kisasszony: Ez lehetetlen!
Martin: Amerikában minden lehetséges. Épp ebben rejlik az
erőssége és a gyengesége, és ezt maga éppolyan jól tudja, mint
én.

Ho kisasszony: Lehetetlen.
Martin: Hallgasson ide! Mozgósíthatja az FBI-t, az IRS-t
vagy az egész amerikai hadsereget, soha nem fogják elkapni
Archibaldot, mert fogalmuk sincs arról, ki ő valójában. Semmit
nem tudnak a múltjáról, arról, hogy mi hajtja. Semmilyen
kézzelfogható dolog nincs a birtokukban, amely kapaszkodóul
szolgálhatna, semmilyen hiteles adat. Ellentétben velem...
Azzal kiemel a zsebéből egy átlátszó műanyagtasakot,
amilyenben a rendőrök a bizonyítékokat gyűjtik. A zacskóban
egy pezsgősüveg címkéje lapul.
Martin: Megszereztem azt, amihez önök soha nem fognak
hozzájutni. Archibald ujjlenyomatát.
Ho kisasszony tágra nyílt szemmel, megütközve mered

Martinre.
Martin: Fél éve kaptam tőle ajándékba egy üveg pezsgőt.

Provokálni akart vagy játék volt csupán? Nem számít. A
lényeg, hogy tiszta ujjlenyomatot hagyott maga után. Egy
ujjlenyomatot, ami egyik nyomozati aktában sem szerepel.
Egyedül én ismerem. A digitális ujjlenyomatok automatizált
fájljában már elvégeztem a keresést, de nem jártam sikerrel.
Meg kellene próbálni az Eurodac-ban és az FBI adatbázisában,

az IAFIS-ben is.

Ho kisasszony Martin felé nyújtja a kezét, abban a
reményben, hogy a nyomozó átadja neki a tasakot, de percekig
csak farkasszemet néznek. Aztán Martin szólal meg újra, végső
üzletet ajánl:

Martin: Megkapja az ujjlenyomatot, ha a szövetségiektől
engedélyt kapok Archibald letartóztatására.

Az asztalon illatozó csokoládéfelfújtat érintetlenül hagyja,
indulásra készen feláll, de félvállról még odaveti:

– Én nem adok negyedóra gondolkodási időt, mindössze öt

perce van.

10

Az élet forgataga

Mindketten újraindultunk
Az élet forgatagába

Folytattuk a keringést
Egymásba fonódva

Egymásba fonódva...
„Le tourbillon” (A forgatag),
szöveg és zene: Serge REZVANI

Eiffel-torony, Jules Verne étterem, 22 óra 3 perc

Martin a főpincér oldalán az étterem kijárata felé tartott.
Ahogy elhaladtak az üveges konyhaajtó előtt, nem tudott
ellenállni a kísértésnek, és a luxusszentély pincéreinek
meghökkent tekintetétől kísérve, akik nem szoktak hozzá, hogy
szabad elektronok után futkossanak, minden szabályra fittyet
hányva, belökte a lengőajtót, behatolt a tiltott övezetbe,
kinyitott egy hűtőt, kivett egy kalóriamentes Coca-Colát, és
mint aki jól végezte dolgát, kisétált.

Lement a lifttel, a nyakáig húzta a széldzseki zipzárját, és
visszatette a fülhallgatóját, amelyből még mindig ugyanazok a
metszően éles, durva rapzenék szóltak, amelyeket a 1990-es
években, gimnazista és egyetemista korában hallgatott. Újra
felcsendültek a kultuszdalok: Meghúzom a ravaszt, Párizs
bombazáporban, Dobd el a fegyvert... Martin ezt a zenét érezte

magáénak, ez volt az essonne-i külvárosi suhanc zenéje, a düh
freestyle hangja. Hol üvöltött, hol elhalkult, de örökre azé a
férfié maradt, akinek semmi keresnivalója nem volt a nászutas
turisták kedvelt éttermében.

*

A Champ-de-Mars-on dermesztően hideg volt a levegő.
Összedörzsölte a tenyerét, hogy felmelegedjen, és elindult a
quai Branlyn. Engedett a folyó ellenállhatatlan vonzásának, és
a pont d'Iéna felé tartott, amely az Eiffel-torony és a Trocadéro
között ívelt át a folyó fölött. A Szajna-partján tekintete az
uszályhajók táncába és a víz tükrén szentjánosbogarakként
csillogó fények játékába veszett.

A hópelyhek továbbszállingóztak a levegőben, de a korábbi
mesés rajzolatú pihék kokainporra emlékeztető finom,
porhanyós szemcsékké alakultak.

Martin kivette a zsebéből a repülőjegyet. Arra gondosan
ügyelt, hogy ne felejtse az étteremben.

San Francisco...
A város puszta említésétől borzongás járta át a testét, és
lelkén kettős érzés lett úrrá. A kezdetben rátörő nosztalgikus,
csalóka vágy egyik pillanatról a másikra pusztító hullámba
csapott át, és sokáig küzdött, hogy ne veszítse el uralmát a saját
érzései felett.
Lényébe újra az a fájó üresség költözött, amelyet a mítosszá
kovácsolt nyári napok utáni vágyakozás fájdalma szült. Hisz
évek óta csak ezekre a mesés pillanatokra áhítozott, amikor
Gabrielle óvó karja ölelte, amikor azt érezhette, hogy eggyé
válik a lánnyal.

Miért alakul kemény droggá a szerelem? Miért jár ilyen
kínszenvedéssel az, hogy szeretünk?

Egy közelben felhangzó kíntorna hangja visszarántotta a
valóságba. Felismerte Truffaut nagyszerű filmjének magával
ragadó zenéjét, és eszébe jutott a dal címe is: Az élet forgataga.

Igaz, az élet ilyen...
Egyszer gyerekkorunk körhintája, bámulatba ejtő forgatag.
Máskor a szerelem részegítő örvénye: keskeny ágyon
szorosan összebújva alszunk el, és másnap csak délben
reggelizünk, mert átszeretkezzük az éjszakát. Megint máskor
pusztító förgeteg, vad tájfun, amely a mélybe ránt: dióhéjban
evickélve a hirtelen ránk törő viharral küzdünk, és megértjük,
hogy egyedül kell szembeszállnunk a hullámokkal. És hogy
félünk.
– Marteen! – kiáltja valaki a nevét angolszász kiejtéssel.
Pár méterrel távolabb, gorillája kíséretében Ho kisasszony

integet.
Martin szinte biztos benne, hogy a nő engedni fog, s hogy

máris nyert ügye van. Folytathatja a hajtóvadászatot az
Egyesült Államokban. Folytathatja a párbajt minden idők
legnagyobb tolvajával. Továbbkergetheti egyetlen célját,
melyet azért tűzött ki maga elé, hogy bele ne vesszen a
semmibe, hogy értelmet adjon életének.

Mert ő csak így tudja elhitetni magával, hogy minden
embernek megvan a maga sorsa ezen a világon.

Az övé az, hogy letartóztassa Archibald McLeant. Lényébe
ivódott rögeszme. Évek óta cipeli.

Martin biztos benne, hogy a pezsgősüvegről vett
ujjlenyomatnak köszönhetően célba ér. Ugyanakkor tisztában
van vele, hogy az ujjlenyomat túl tiszta, túl nyilvánvaló, túl

egyértelmű ahhoz, hogy ne csapda legyen. Archibald soha nem
követne el efféle hibát.

Ezt az ujjlenyomatot ő nem találta, hanem kapta. Archibald

adta neki.
S akkor hirtelen rádöbbent, hogy időközben megváltoztak a

játékszabályok. Már nem ő eredt Archibald nyomába, hanem
Archibald csalogatta magához őt. De vajon miért?

11

A nap, amikor elmész

De íme a legkegyetlenebb: az élet művészete
abból áll, hogy a számunkra legkedvesebbek
elől el kell titkolnunk afeletti örömünket, hogy
velük lehetünk; máskülönben elveszítjük őket.

Cesare PAVESE

A Párizsi Bűnügyi Rendőrség székháza,
másnap, 10 óra 40 perc

Martin benyújtotta felmondó levelét. Érezte, hogy libabőrös
lett az egész teste. Lelki szemei előtt megjelent fiatal énje,
ahogy először lépte át a Notre-Dame székesegyház közelében,
a quai des Orfévres 36. szám alatt álló mitikus épület küszöbét:
látta magát, amint végighalad a szűk folyosókon, lefelé lépked
egy régebbi században épült lépcsőn, legendás zsaruk szelleme
után kutatva, akik egymást váltották az ódon, szűk helyen,
amelyet a modern rendőrség már régen kinőtt, de ami még
mindig tagadhatatlanul erős érzelmi töltetet nyújtott azok
számára, akik ott dolgoztak.

A kábítószer-elhárításnál és az OCBC-nél töltött időszakot
összevéve Martin tíz évet dolgozott a rendőrségnél, s bár soha
nem érezte magát igazán otthon, soha nem talált „családra”,
mégis nehéz szívvel búcsúzott.

Leadta a jelvényt, a rendőrigazolványt, a stukkert, a
bilincset, és kilépett a fellegvár kapuján. Meztelennek érezte
magát. Az aranyfényű napsugár foltosra festette a Szajna-parti
járdákat. Martin lelke a megkönnyebbülés és a szorongás
között csapongott. Nem zsaru többé. Barátkoznia kell a
gondolattal...

*

Gyermekotthon, Boulevard de Port-Royal, 15 óra 30
perc

Az utcáról nézve a Solenn Ház hatalmas, csupa üveg
tengerjáró hajóra emlékeztetett. Az épület két szárnya kitárt,
vendégváró karként hívogatta a járókelőket. Martin átvágott
egy zöldbe borult téren, ahonnan kis kerti ösvény vezetett a
kórházi épülethez. Három éve minden héten ellátogatott ide.

A tágas, nagy belmagasságú, hatszáz négyzetméteres,
fényben fürdő előcsarnok padozatát világos színű parketta
borította, és a mennyezetről a kamaszsors nyomorúságáról
árulkodó óriásplakátok lógtak.

Martin itt mindig szokatlanul jól érezte magát, mert a
helyről sok minden eszébe jutott, a kórházat kivéve. A levegős
terek, az üveghomlokzat és a vidéki környezet száműzte a
bezártság érzetét.

Egyenesen a harmadik emeletre ment, ahol a
művészetterápiás osztály egymásba nyíló termei sorakoztak:
filmtéka, konyha, tánc– és zeneterem, rádióstúdió...

Martin nem sok mindenben hitt, de a művészet gyógyító
erejében nem kételkedett. Meggyőződése volt, hogy a kultúra

segíthet helyreállítani énképünket, és hogy az alkotás segít
kilábalni a traumákból.

Bekukucskált a festőműhely félig nyitott ajtaján.
– Jó napot, Sonia!
– Szia, Martin, korán érkeztél – köszöntötte a fehér
köpenyes fiatal doktornő.
Megpuszilta a férfit, és betessékelte a terembe, amely
zsúfolásig volt a bentlakók alkotásaival. Martin mindannyiszor
megrendült a lelki gyötrelmeket megörökitő művek láttán;
festmények, melyeken a halál árnya lebegett, vigasztaló
gipszangyalok, öldöklő démonok, anorexiás fiatal lányok
lesoványodott testéről készült öntvények érkezésük
pillanatában, majd ugyanazok a testek hat hónappal később, a
megtalált kilóktól immár formásabb változatban. A teremben
angyal és ördög bizonytalan kimenetelű, ádáz küzdelme folyt.
Mint mindannyiunk életében...
– Segítenél átpakolni a festőállványokat?
Martin készségesen munkához látott, és közben kérdésekkel
bombázta a doktornőt:
– Kijött a rendelőből?
– Igen, mondtam neki, hogy ha megjössz, felküldelek hozzá.
– Elkísérsz?
– Nagyfiú vagy már!
– Mondanom kell valamit, Sonia...
Martin elindult a folyosón, és megállt a lift előtt. A nő
követte, és rákiáltott:
– Lépcsőn megyünk, lustazsák! Aki utolsónak ér fel,
meghívja a másikat egy étterembe.
Még be sem fejezte a mondatot, máris a lépcsőnél termett,
és négyesével szedve a fokokat, elindult a tetőteraszra.

Martin végül kifulladva utolérte, és a falhoz szorította.
– Sonia, mondanom kell valamit...
– Hogy szeretsz? Lehetetlen, tudod, hogy van már párom...
– Ne tréfálj, ez most komoly...
– Mit akarsz mondani? Hogy elmész? Ne nekem mondd,

Camille-nak...

*

Sonia Haj eb klinikai gyakorlatvezető és
gyermekpszichiáter. Három éve ismerkedtek meg, amikor a
doktornő váratlanul betoppant Martin irodájába, az OCBC
székházba.

Karcsú, fiatalos nő, tarkóján összefogott, hollófekete hajjal.
Alig idősebb Martinnél. Farmert és bőrdzsekit viselt, Saint-
Denis-ben lakott, s lehetett volna az a nővér, akire Martin
mindig is vágyott. Hétköznapjai folyamatos küzdelemben
teltek. Küzdött az anorexia, a bulémia és az önpusztítás
különböző megnyilvánulási formái ellen, amelyek
öngyilkosságba kergették a kamaszokat.

Martin már az első szavaiból érezte, hogy Sonia jó ember.
– Bár a törvény és a hivatásom is tiltja, beszélnünk kell.
Martinnek rögtön megtetszett az egyenes belépő. Erős
egyéniséget és eltökéltséget sejtetett.
– Tulajdonképpen az állásommal játszom...
– Akkor miért teszi?
– Mert azt hiszem, segíthetnék egy kislánynak. Martin a
szemöldökét ráncolta. Sejtelme sem volt arról, mi köze lehet az
ügyhöz.
– Emlékszik Camille-ra?

A rendőr megvonta a vállát.
– Camille? Ismerek egy párat.
– Ha nőkre gondol, meglehet, kedves Casanova, de én egy
ötéves kislányról beszélek...
Martin behunyta a szemét. Ereiben vadul lüktetett az
adrenalin, emlékezetében felszínre tört minden apró részlet.

*

2000 tele, Párizs külvárosa. Észak-Gennevilliers. Luth
városrész.

Húszemeletes lakótelepi szalagházak 200 méter hosszan.
Piszkos, szürke eső szitál. Még csak délután öt óra van, de
szinte teljes a sötétség.

A kék Peugeot 309-es lefékez a C-épület lábánál. Martin
harmadmagával érkezik. Egy őrizetbe vett drogüzér barátnőjét
akarják kihallgatni. A nyomozó tiszteletben tartja a
formaságokat, bekopog az ajtón. Nem jön válasz. Kollégája
leveri a zárat. Martin fegyverrel a kezében, elsőként lép a
lakásba.

A nő egy matracon fekszik. Lázas, pupillái kitágulva, két
csuklóján felvágott erek. Házi ruháján vér– és vizeletfoltok.
Mellette házilag barkácsolt crack-pipa: műanyag coca-colás
üveg oldalába merőlegesen beszúrt, szívókául szolgáló,
kibelezett, átlátszó öngyújtótest. Martin közelebb lép, s közben
mentőt hív, bár tudja, hogy késő. A nő tekintetéből kiolvassa,
hogy már távolodik, távolodik... Mire a mentő megérkezik, a nő
halott.

A házkutatás nem vezet sok eredményre: körülbelül tíz
hasisrúd, egy kevés kokain és pár rögnyi crack11.

Pocsék egy nap.
Visszatérés a nanterre-i kapitányságra, papírmunka, eljárás
lezárása. Martint hányinger és sírógörcs kerülgeti, szeretne
máshol lenni. Hazamegy, lefekszik, de nem jön álom a szemére.
Furcsa érzése támad, mintha elsiklott volna a lényegfelett.
Szüntelenül kísérti a nő utolsó tekintete...
Pocsék egy éjszaka.
Felkel. Kocsiba ül, és elindul a külváros felé. Körgyűrű,
Saint-Ouen, Gennevilliers, Luth városrész. Gyalog folytatja
útját. Egy ideig a környéken bolyong, falat támasztó ifjú
bandavezéreket faggat, végül visszatér a lakásba. Keres
valamit. Nem tudja, mit. Átkutatja a szobát, a konyhát, a
mosdót, keres valamit. A lépcsőházba megy, leszalad, megáll a
bejáratnál. Átnézi a postaládákat, benéz a lift álmennyezete
mögé, keres valamit... Kint éjszaka van, hideg, és az a rohadt
eső sem csendesedik, keres valamit, a parkolóban, az autók és
robogók között, a teletömött szeméttárolókban, keres valamit...
valakit. Sírást hall? Egy megérzés. Ki tudja, honnan jön?
Felnyitja az első kuka tetejét, és beletúr. Megborzong. Ott van.
Tudja, hogy ott van, még mielőtt rátalálna. Egy hatalmas
bevásárlószatyorban. Egy alig néhányórás, átfagyott,
pulóverbe és törülközőbe csavart csecsemő. A fején méhlepény
darabok. Már nem lélegzik. De, lélegzik! Talán. Nem hív
mentőt, becsavarja az újszülöttet a kabátjába, az utasülésre

11 Szódabikarbónával kevert kokainpor, összefőzés után kiszárítják a

tömböt, összetörik, és kavics formában terjesztik.

fekteti, kiteszi a vészjelzőt a kocsi tetejére, és száguld kelet felé,
Abroise-Paré irányában. A nő ruhája nemcsak a felvágott
erektől véres, hanem a szüléstől is. Észre sem vették az ostoba
mentősök! Betelefonál a kórházba, hogy jelezze jövetelét.
Útközben a csecsemőre pillant. Lány. Legalábbis úgy gondolja.
Apró teste elborzasztja, s egyben ámulatba ejti. Nyilvánvaló,
hogy nem hordták ki a terhesség végéig. Vajon mennyi időt
tölthetett az anyja hasában? Hét, nyolc hónapot?

Kórház. Felvételi osztály. Kitöltendő papírok. A csecsemő
családi és utóneve? Eleinte nem tudja, mit feleljen. Erősen
kutat az emlékezetében, hogy felidézze az anya nevét. Az
egyetlen lánynév, ami hirtelen eszébe jut, a Camille. Aztán
órákig csak vár. Eredménytelenül. Másnap újra bemegy a
kórházba. Ahogy a drogtól megfosztott kábítószereseknek, az
újszülöttnek is súlyos elvonási tünetei vannak. Még mindig
várni kell. Miért olyan fejletlen? Mert a kokain hatására
csökken a méhlepény vérellátása, és az késlelteti a magzati
fejlődést. Martin a következő nap is meglátogatja. A csecsemő
még mindig küzd. Szeretne együtt küzdeni vele. A negyedik
napon azt az információt kapja, hogy az újszülött túl van az
elvonási időszak nehezén, de minden bizonnyal
szövődményekre, sőt fejlődési rendellenességekre kell
számítani. Az ötödik napon nem megy be a kórházba, az
éjszaka nagy részét egy szánalmas bárban tölti, és vodkát
vedel. Camille volt Gabrielle kedvenc lányneve. Ezt a nevet
adta volna a lányának. A hatodik napon dolgozni sem megy. A
hetedik napon emlékezetében falat húz az események köré, és
szigorúan megtiltja magának, hogy Camille-ra gondoljon.

Aztán teltek az évek.
És egy reggel Sonia Hajeb toppant az irodájába...

*

A kórház tetőteraszát fával sűrűn beültetett kertté
alakították, fonott nádasztalokkal és székekkel. Az egyikben
nyolc év körüli, rövid hajú, fitos orrú kislány üldögélt, és
Taniguchi kultikus mangájába, „A távoli városrész”-be

feledkezett.
– Helló, Camille!
– Martin!
A kislány Martinhez szaladt, és megölelte. Ő szokásos

szertartásuk szerint, melyhez mindketten ragaszkodtak, a
levegőbe emelte, és szilajul megpörgette.

Három éve Camille-nak komoly nehézségei támadtak
fogadott családjával. Sonia Hajeb, aki pszichiáterként kiskora
óta őrködött felette, úgy döntött, hogy feltárja előtte a születése
körülményeit. Camille azonnal találkozni akart a különös
fivérrel, akinek az életét köszönhette. Sonia feltételezése
beigazolódott. Titkos egymásra találásuk rendkívül jó hatással
volt a kislányra. Azóta bárhogy alakult az élet, minden szerdán
találkoztak a tetőteraszon.

Camille gyönyörű, életerős, egészséges lánnyá cseperedett.
Valahányszor megpillantotta, Martin magát az életet, a
beteljesülést látta. Camille fejlődése bizonyíték volt arra, hogy
létünk nem pusztán megpróbáltatásokat, de váratlan
meglepetéseket is tartogat számunkra. A fejlődési
rendellenességek kockázata megszűnt. Camille kilépett a
balsorsra ítélt áldozatok világából.

– Megfagyok – cidrizett Martin, és összedörzsölte tenyerét.
– Nem megyünk be?

– Szó sem lehet róla! Élvezni akarom a napsütést.
Egyébként szeretem a hideget, felpezsdít.

Martin leült a kislány mellé, és tekintete a párizsi
tetőtengerbe veszett.

– Milyen a képregény?
– Szuper! – lelkesedett Camille. – Köszönöm, hogy a
figyelmembe ajánlottad.
– Youre welcome.
Martin kinyitotta a hátizsákját, és kivette belőle a kis
almazöld iPodot, melyet néhány hónapja ajándékozott a
kislánynak.
– Tessék, feltöltöttem. Marvin Gaye, The Cure, U2, Jacques

Brel...
– Beyonce-t kértem és Britney Spearst!
– Miért nem mindjárt a Spice Girlst?
Martin közelebb húzódott Camille-hoz, és komolyabb

hangon folytatta.
– Beszélnünk kell...
A kislány ijedten pillantott rá, mert úgy érezte, veszélybe

került az élete alapját jelentő törékeny egyensúly.
– Ismered a közmondást: távol a szemtől, távol a szívtől?
Camille a fejét rázta.
Miközben Martin részletesen kifejtette, hogy az ő

viszonyukban miért nem lesz soha érvényes ez a mondás, egy
angyal suhant el felettük. Szárnyai finoman súrolták a téli nap
utolsó sugarait.

12

Hagyd, hogy egy könnyet ejtsek

Őriznünk kell törékenységünket, mert közelebb
visz minket egymáshoz, míg az erő eltávolít.
Jean-Claude CARRIERE

Avenue Kléber

Egy motor süvít az éjszakában. Place de l'Étoile Mártin a
bukósisak szemellenzőjén végigcsorgó esőcseppeket törölgeti.
El kell intéznie még valamit, mielőtt elhagyja Franciaországot.

Avenue de Wagram
Találkoznia kell valakivel. Egy nővel. Még egyszer,
utoljára...

*

Nicóval egy ulis-i Carrefourban találkoztak egy hétköznap
este. Martin véletlenül vetődött arra. Nagyszülei beköltöztek
egy idősotthonba, Bures-sur-Yvette-ben, s bár soha nem volt
felhőtlen velük a viszonya, vállalta, hogy havonta egyszer
meglátogatja őket. Ilyenkor többnyire csak a
szemrehányásaikat hallgatta. Aznap este hazafelé betért a
bevásárlóközpontba, pestós spagettiért, sűrített tejért,
kalóriamentes Coca-Coláért, és kosarába tette Connelly új
regényét valamint a Six Feet Under utolsó évadját is...

A pénztárnál előtte álló fiatal nő meglehetősen feltűnő
jelenség volt: karcsú, törékeny, szép arcú szőkeség, fátyolos
tekintettel. Amikor a lány fizetés közben szóba elegyedett a
pénztárosnővel, Martin felfigyelt szláv akcentusára. Egy
pillanatra sikerült elkapnia a nő tekintetét, melyben kissé
bágyadt, mégis igéző csillagokat látott, s amelyek valaki más
csillogó szemét juttatták eszébe.

A nő fizetett, és sietősen távozott. Martin, hogy ne veszítse
szem elől, a pénztárszalagon hagyta az árut, és egy hirtelen
rátörő késztetéstől hajtva a lány nyomába eredt a butiksoron.

– Kisasszony!
A nő megfordult. Martinnek egy vadász előtt megtorpanó,
rózsaszín flamingó jutott eszébe róla. Szerette volna azt
mondani, hogy „ne félj!” de a bátorító szavak helyett felmutatta
rendőrigazolványát, és ráförmedt:
– Rendőrség! Kérem az iratait!

*

Fél óra múlva a lány a kocsiban ült mellette. Martin
hazavitte. Egy Dauniére-i lakótelepi házban bérelt lakást a
barátnőjével. Szvetlánának hívták, de mindenki Nicónak
becézte, mert hasonlított a Velvet Underground énekesnőjére.
Művészettörténetből diplomázott, de azzal nem sokra vitte.
Kijevből Moszkvába költözött, és egy jelentéktelen ügynökség
alkalmazásában manökenként tengette napjait, míg ügynöke
fényesebb jövőt ígérve Nyugatra nem csábította.

De a csalóka édenkertben végül arra kényszerült, hogy az
utcán, testével keresse a kenyerét, és napról napra egyre
mélyebbre süllyedt.

Amikor Martin arra vetemedett, hogy a tarifáiról faggatta, a
nő szemrebbenés nélkül, szenvtelen arccal felelt: 50-től 200
euróig, a választott örömtől függ. Martin 200 eurót nyomott a
markába, és ráparancsolt:

– Hunyd be a szemed, és lazíts!
– Itt... a kocsiban?
– Igen.
A lány engedelmeskedett. Martin gyújtást adott, és betette
kedvenc CD-jét. Ella Fitzgerald Louis Armstronggal énekelt.
Éles kanyart vett, és felhajtott a Párizs felé vezető 118-as
főútra.
A lány alaposan meglepődött, de megpróbált belefeledkezni
a különleges hangulatba. Szótlanul, behunyt szemmel utazott
végig, s hagyta, hogy Ella és Louis hangja elandalítsa.
Fél óra múlva a place de la Concorde-on, az óriáskeréken
ültek, a magasban. Nicónak szüksége volt egy kis időre, hogy
ellazuljon, és bár még sokáig nem érezte magát teljes
biztonságban, úgy döntött, élvezni fog minden percet, hisz az
élet megtanította arra, hogy a csoda a pillanatban rejlik.
A Champs-Élysées sokszínű forgatagába ünnepi hangulatot
csempésző parányi égők fényjátéka láttán Nico úgy ujjongott,
mint egy kisgyerek, s amikor az óriáskerék kabinja átlendült a
magasban, és elindult lassan lefelé, megadóan hátravetette a
fejét. Martin a tekintetét kereste. Szemében csillageső gyanánt
tükröződtek a közeli fények.
Később vargányás raviolit és polentás biscottit vacsoráztak
egy kisvendéglőben, a rue de Bassanóban.
Végül hazavitte a lányt Ulis-ba.
Megállt a ház előtt. Nico simogatni kezdte a férfi lábát.
Keze lassan vándorolt felfelé a combján...

– Ne! – szakította félbe Martin, és megfogta a lány kezét.
Szvetlána kiszállt, és nézte, ahogy Martin elhajt.
Boldog volt, de egyben boldogtalan is.

*

A következő héten újra találkoztak, és attól kezdve
rendszeresen, egy éven át. A tarifa ugyanaz maradt, 200 euró.
Biztosíték Martinnek arra, hogy nem szeret bele, a lánynak,
hogy nem ringatja magát hiú ábrándokba.

Martin küldetésének érezte, hogy rendszeres időközönként
kiragadja a lányt a komor, sötét hétköznapokból, amelyek Nico
számára autókba zárt orális kielégítésekről, Novotelekben
lezavart gyors numerákról, a gyilkos mankóként belőtt
kokainról vagy heroinról szóltak, és arról az érzésről, hogy
fogságba esett, s már egyáltalán nem ura az életének.

Martin emlékezetében elevenen élt minden találkozásuk és
együtt töltött estéjük. Korcsolyázás a Városháza előtti
jégpályán, előadás a Bouglione kőcirkuszban, Police koncert a
Stade de France-ban, Picasso és Courbet kiállítás a Grand
Palais-ban, Előttem az élet a Marigny színházban...

Telefonjában őrizte a lány e-mailjeit. Nico minden
találkozás után írt üzenetet, de ezekre Martin soha nem
válaszolt. Hülye volt...

Feladó: svetlana.shaparovatahotmail.fr Tárgy: Az élet
semmit nem ér... Dátum: 2008. február 12.08:03 Címzett:
martin.beaumontl 974(5)qmail.com

Hideg van. Metróra szállok,”munkába” megyek, egyik
kezemmel a kis gurulós bőröndömet húzom, másikkal a tőled

kapott könyvet szorítom magamhoz. Fülembe Serge
Gainsbourg énekli a Javanaise-t. Te mutattad, emlékszel?
„Szerelem nélkül az élet semmit nem ér...”

Köszönöm a tegnap esti varázslatos vacsorát. Ott, az avenue
Montaigne-en, a színház feletti étteremben, úgy éreztem,
néhány percre miénk volt egész Párizs, s mi gondtalanul
szálltunk a világ felett. Boldog vagyok, hogy velem osztottad
meg ezt az élményt. Sok figyelmességed mosolyt csal ajkamra.
Jól éreztem magam.

Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Nem sajnálom, hogy
kihagytuk a McDót. I'm yours

Hamupipőkéd

*

Boulevard Malesherbes

A motor csatakos, sáros úton suhan. Elhagyja a boulevard
Berthier-t és a körgyűrűt.

Avenue de la Porte-d'Asniéres

Martin lassít, felemeli a bukósisak szemellenzőjét.

Rue Victor-Hugo

A középső járdaszigetnél visszafordul. Három kelet-európai,
különösen érzéki lány kuncsaftra várva támasztja a falat az
esőben, egy kivilágított Decaux cégér alatt. Martin közelít a kis
csapathoz, fékez. A lányok először azt hiszik, hogy új ügyfél

érkezett, de Szvetlána felismeri. Martin bukósisakot nyújt felé,
és int, hogy szálljon fel mögé. A lány reszket. Csont és bőr.
Szeme karikás, tekintete üres. Martin tudja, hogy Nico egy
ideje alig alszik, s hogy pénze nagy részét drogra költi. –

Gyere!
Nico a fejét rázza, és félrehúzódik. Elképzeli, mit tervez

Martin, és fél. Fél a kitartói megtorlásától, az erőszakos
gengszterektől, akik az utcára lökték, és sakkban tartják távol
élő családtagjait.

De mégsem élhet örökké félelemben!
Martin elkapja, és magához húzza. A lány annyira gyenge,
hogy meg sem próbál ellenállni. Martin átkarolja a vállát, és a
motorhoz kíséri.
– Ne félj, minden rendben lesz. Minden rendben lesz –
suttogja.

*

Egy órával később, a Montparnasse-on, egy eldugott kis
szállodában vannak, a rue de lAbbé Grégoire-ban. A lány
lezuhanyozott, Martin megdörzsöli a testét a fürdőköpennyel,
hogy felmelegítse. Jönnek az elvonási tünetek. Nico pupillái
összehúzódnak, kényszeresen rázza a végtagjait, reszket.
Martin meglátja véresre vakart karját, és hallja korgó gyomrát.

Fürdés előtt Martin három kanál methadont adott Nicó-nak,
hogy enyhítse az elvonási tünetek intenzitását. Sonia
felvilágosította, hogy a fájdalomcsillapító hatás a bevétel után
harminc-hatvan perccel jelentkezik. Gondosan betakargatja a
lányt, és szorosan fogja a kezét, míg nem érzi, hogy Nico kezd
megnyugodni.

*

– Martin, miért? – szegezi neki a kérdést szláv akcentusával.
Nico az ágyon fekszik. Nyugodtnak, szinte derűsnek tűnik.
Jóllehet a nyugalmat mesterséges, vegyi úton idézték elő,
mégis megtették az első lépést.

– Ebből nem tudsz kimászni egyedül.
– Úgyis megtalálnak...
– Nem.
Martin a hátizsák után nyúl, és kivesz egy kopottas
útlevelet.
– Hitelesebb, mint egy vadonatúj, igazi – mutatja a lánynak,
és kinyitja az első oldalon. – Mostantól nem Szvetlánának
hívnak, hanem Tatjánának. Nem Kijevben születtél, hanem
Szentpéterváron.
Martin a kapitányságon töltött utolsó napját arra szánta,
hogy új személyazonosságot szerezzen Nicónak.
– A következő lépés – folytatja Martin, miközben letesz az
ágyra egy repülőjegyet –, hogy holnap Genfbe utazol, a Jeanne
dArc klinikára. Ott talpra állítanak, meglátod.
– De hogy?...
– Mindent kifizettem előre – vágott a szavába.
Azt persze gondosan eltitkolja, hogy az eddig féltve őrzött
lakástakarék-betétet áldozta fel erre a célra. Aznap délután
vette ki a bankból.
Végül átnyújtja a lánynak Sonia Hajeb névjegykártyáját.
– Bármi problémád van, bátran hívhatod. Egy barátnőm.
Pszichiáter. Tudja, ki vagy, és mindenben kész segíteni.

Szvetlána szeme könnybe lábad, de ezek afféle tisztító
könnyek. Átmossák az embert, és életre keltik azt a tekintetet,
amelyről azt lehetett hinni, hogy örökre kihunyt.

– Martin... miért teszed ezt?
Martin a lány szájára teszi az ujját. Vannak kérdések,
melyekre nincs feltétlenül válasz.
– Késő van, aludjunk – szól, és a lány mellé bújik.
Megfogja a kezét, és arra vár, hogy elragadja tőle az álom.

*

Éjszaka van. Essonne-i lakótelep. Kis lakás. A lámpák már
nem égnek. A csengőn szláv hangzású név.

Bent minden szürke és szomorú. A szobában egy polcon
könyvek sorakoznak, melyeket a férfi ajánlott. Mellettük egy
iPod, dalokkal, melyeket ő mutatott. A falon óriásplakátok.
Filmeké, melyeket együtt láttak abban az évben: Két szerető,
Miénk az éjszaka, Út a vadonba.

Az ágy alatt kopott zenélő doboz. Ha kinyílik a teteje, az
ismerős dallam nosztalgiával tölti meg a szobát.

A ládikában megsárgult papírok, gyűrött fényképek. Egy
ukrán gyerekkor emlékfoszlányai.

Megannyi kis kavics...
A doboz alján egy boríték. Benne bankjegyek. A pénz, amit
a férfitól kapott a találkozásaik alkalmával. Mind megvan, az
utolsó fillérig. Még a legínségesebb pillanatokban sem költötte
el. Még akkor sem, amikor mindenre képes lett volna, hogy

heroinhoz jusson.
Megannyi kis kavics, megannyi bizonyíték arra, hogy abban

az évben történt valami köztük, hogy a férfi belépett az életébe.

És bizonyos fokig ő is belépett a férfiéba.

13

A hiányzó rész

Nap nap után
A halott szerelmek
Vég nélkül újrahalnak.
„La chanson de Prévert” (Prévert dala),
szöveg és zene: Serge GAINSBOURG

A lány
San Francisco, reggel 7 óra

A nap első fényei. Sós íz a szájban. Bódulat, elgyötört test,
bolyongó szív.

Gabrielle csendben kikel az ágyból, hogy fel ne ébressze a
mellette alvó férfit, Mister Faszkalapot. A nevére nem
emlékszik, úgysem látja többé. Mister Faszkalap,
környezetvédő terepjáró, high-tech hivatás és tengerre néző
lakás...

Összeszedi a ruháit, és a fürdőszobában felöltözik. Magára
kapja világos farmerét, fekete garbóját, a karcsúsított
bőrkabátot és egy magas sarkú rövidszárú csizmát.

A konyhába megy, és a hűtőből kivesz egy kis üveg
ásványvizet. Cigarettára vágyik, a Lexomil ízére a nyelve alatt,
hogy elnyomja a gyomrát mardosó űrt, és elhallgattassa a
magányt, amely gyerekkora óta gyötri.

A hatalmas panorámaablakokat napsugarak simogatják. A
lakásból a Marinára, a Csendes-óceánra, az Alcatraz-szigetre
nyílik kilátás. Gabrielle a fény útját követi, kisurran a lakásból,
és átvág a partot övező gyepsávon. Feltámad a szél, és messzire
sodorja a kompködkürtök hangját.

Közelít a vízhez, leveszi a csizmáját, és a partra kifutó
hullámokban lépked. A homok langyos. Hajában fénycsillámok
szikráznak. Ha valaki messziről nézi, azt hihetné, boldogan
táncol az óceánparton.

Holott tépett szíve kihalt jégmező. Születésnapja van. A
harmincharmadik. És mint minden évben most is egyedül tölti.
Nagyon egyedül.

Behunyja a szemét, karját kitárja, és felkínálja arcát a
tengerillatú szélnek. Érzi, hogy baj van. Miért engedtem el a
kezed?

Üresség, fásultság lesz úrrá lelkén. Imbolyog, mint egy
kihunyni készülő láng. Ám a következő pillanatban hirtelen
feltámad benne a küzdeni akarás. Nem hunyhat ki. Nem bukhat
el. Ha elbukik, senki nem kapja el. Összetöri magát.

*

A fiú
Párizs, hajnali 1 óra

A szállodai szoba félhomályban fürdik. Martin keresztbe
font karral, nyitott szemmel fekszik az ágyban. Szvetlána az
igazak álmát alussza. Ő azonban feladta. Tudja, hogy nem
érdemes erőlködni, úgysem jön a szemére álom. Soha nem volt
jó alvó. Csendben felkel, a lány fölé hajol, és törékeny vállára

húzza a takarót. Felkapja a dzsekijét, lekapcsolja a lámpát, és
kisurran a szobából.

A liftben vad zűrzavar keríti hatalmába. Úgy érzi, szakadék
szélén áll. Kínzó hiányérzet marcangolja, melynek eredetét
nem érti. Rátör a mélabú, és görcsbe rándul a gyomra.

Keresztülvág a szálloda aranydíszítésű előcsarnokán,
odaköszön a recepciósnak, és kilép az utcára.

Az eső még mindig kitartóan esik. Motorra pattan, gázt ad,
és forgószélként elviharzik az éjszakába.

Rendőri hivatása során gyakran játszott a tűzzel, olykor meg
is égette magát. Aznap este legyőzhetetlennek, ugyanakkor
végtelenül sebezhetőnek érzi magát. Egymásnak ellentmondó
vágyak rohamozzák, hol ölelésre áhítozik, hol orosz rulettel
kacérkodik. Kötéltáncosként imbolyog két sziklacsúcs között
feszülő kötélen.

Mellkasában a szorító érzés egyre fullasztóbb. Azt hiszi, düh
forrong a lelkében. Nem tudja, hogy szerelem.

*

A lány
San Francisco, 7 óra 30 perc

Gabrielle-t kutyaugatás rántja ki a magányából. Kinyitja a
szemét, és összeszedi magát. A parton világos szőrű labrador
csahol, és az orrával bökdösi. Gabrielle megsimogatja, játszik
vele.

Aztán elindul vissza a Marinára, és az óceánparton épült
festői házak mentén folytatja útját. A kocsi felé. A nyitható
tetejű, élénkpiros, 1968-as Mustang kupé már messziről látszik.

Valamikor az anyjáé volt. Politikailag korrekt korunkban sokan
megütköznek az olajválság és a globális felmelegedés előtti
időkből itt ragadt, környezetszennyező járgányon. Gabrielle
szemében azonban semmit nem veszített hajdani varázsából, s
ő valódi élvezettel vezeti.

Gyújtást ad, és végighajt a Marina Boulevard-on, a Red-
wood Highway-n, és rátér a Golden Gate-re.

Imádja ezt a függőhidat. Szinte mindennap áthajt rajta.
Kedveli narancsba hajló piros színét, ég felé törő tornyait, és
mint a város többi lakója, ő is büszke rá.

Lelke kissé megkönnyebbült. Lou Reed kazettát csúsztat a
magnóba, és a Walk On The Wild Sufe-nál felhangosítja.

Haja száll a szélben, úgy érzi, átrepüli az óceánt, szárnyal
egyre feljebb, az égig, és megérinti a fényt.

Ám akkor újra lelkébe hasít a fájdalom, s nyomában visz-
szatér az üresség.

Lassítania kellene, de ő gyorsít.
Ha most kinyírnám magam, senkinek nem hiányoznék.

*

A fiú
Párizs, hajnali 1 óra 30 perc

Martin arcát szél korbácsolja. iPoddal a fülén szédült
iramban tör át a körgyűrűre zúduló esőfüggönyön. Az aszfalt
valódi jégpálya. Porté de Vincennes, porté de Bagnolet, porté
de Pantin...

A jobbról, balról elsuhanó, villódzó fénynyalábok
elhomályosítják a látását. A fülhallgatóból Brel énekel egy

elérhetetlen csillag utáni hajszáról, öreg szeretők eszelős
szerelméről, az amszterdami, hamburgi vagy ki tudja, milyen
szajhákról.

Martin gyorsít, és szinte vaktában, ösztöneire hallgatva
cikázik a kocsik között. Lázban ég. Langyos eső áztatja, s ő
mámorittasan az útra bízza magát.

Gyorsít. Keresi a veszélyt, kihívja a sorsot, mintha ő már
nem uralná az életét, s egy láthatatlan kéztől várná, hogy
vezesse valami vagy valaki felé...

*

Ők

Két meteor. Egymás felé tartanak, de egy óceán fodrozódik
köztük. Két, hamarosan egymásnak ütköző hullócsillag. Túl
sokáig halogatott találkozások. Veszélyes találkozások. Mert a
szerelem és a halál ikertestvérek.