Guillaume Musso - Mi lesz velem nélküled

Második rész

San Francisco utcái

14

Valentine

Ha két ember szereti egymást, annak boldog
vége nem lehet.

Ernest HEMINGWAY

December 22., a Csendes-óceán felett

– Uram, hozhatok egy pohár pezsgőt?
A 714-es járat több mint húszezer láb magasban repült San
Francisco felé. Ezüstmadárként suhant a felhőtenger felett.
Martin elutasította a légikisasszony ajánlatát. Körülötte, a
luxusosztály utasai fügés libamájpástétommal megkent
fűszeres kenyeret kóstolgattak. Balján, hűséges szumóharcosa
társaságában, Ho kisasszony Martini Biancót szürcsölgetett.
– Igaza volt – szólt a koreai nő, és egy irattartót húzott elő a
táskájából.
Martin egy pillantást vetett a több rekeszes tasakra. FBI.
Szigorúan bizalmas.
– Megjött az eredmény Archibald ujjlenyomatáról?
Ho kisasszony bólintott, és átnyújtotta Martinnek az
iratcsomót.
– Ismerje meg Joseph A. Blackwellt, a San Quentin-i börtön
IB070779 számú rabját, aki 1981-ben szabadult.

Martin egy ideig döbbenten bámult az előtte heverő
papírkötegre. Az izgatottságtól borzongás futott végig a
gerincén.

Aztán nagy levegőt vett, és kibontotta a tasakot.

*

A fénykép a San Franciscoi Rendőrkapitányságon készült,
egy bizonyos Joseph Archibald Blackwell letartóztatásakor,
1975. december 23-ról 24-re virradó éjjel. A gyanúsított ellen
felhozott vád „életveszélyes testi sérülés okozása”. A fekete-
fehér felvétel egy harminc év körüli, karikás szemű,
fájdalomtól meggyötört férfit ábrázolt.

Rövid jegyzet összegezte életútját.
Edinburgh egyik külvárosában, Fountainbridge-ben
született, anyja varrónő, apja festőművész, aki egész
pályafutása során egyetlen képet sem ad el. Tehetséges tanuló,
de kissé szétszórt. Tizennégy évesen kimarad az iskolából,
alkalmi munkákkal keresi a kenyerét. Kőműves, műszerész,
koporsófényező, mindenes az Edinburgh-i Képzőművészeti

Egyetemen.
Húszévesen elszegődik a Royal Air Force-hoz, mint

egyszerű műszerész, de sikeresen levizsgázik, és
pilótaigazolványt szerez. Öt évvel később a Repülő Orvosok
elnevezésű segélyszervezet pilótájaként a halmozottan sérültek
kimenekítésében vesz részt Közép-Ausztráliában. Több, ebből
az időszakból származó fényképen is szerepel. Cserzett arccal
áll egy öreg Cessna mellett, a háttérben a sivár ausztrál
ősbozót.

A következő felvételek különböző humanitárius küldetések
során készültek. Ezeken egy másik, a Remény Szárnyai
elnevezésű egyesület megbízásából vesz részt. Beteg
gyerekeket kísér Biafrába, menekültek orvosi evakuálásában
segédkezik, gyógyszert szállít Nicaraguába, és
mentőcsapatokat a földrengés sújtotta Szicíliába...

Megannyi légi folyosó, melyen át a remény közlekedett. Pár
csepp víz a parázsló tűzre. Pár csepp víz, amely semmin nem
változtatott. Pár csepp víz, amely mindent megváltoztatott...

Martin elbűvölve nézegette a fényképeket. A hírhedt tolvaj
ifjúkorában emberbaráti tevékenységet folytatott. A beesett
arcú, magányos harcos tekintetében mélabú, lázadás és
szeretethiány.

A két utolsó kép eltért a többitől. Az egyiken Archibald egy
homokos tengerparton áll, és átkarol egy fiatal nőt. Mögöttük
mélykék tenger, hófedte hegyek és egy város bástyasétánya.
Martinnek ismerős volt az erődítmény.

Kíváncsiságból egy pillantást vetett a kép hátoldalára.
Elmosódott, töltőtollal írt szöveg: – Antibes, 1974. január –
, alatta egy franciául írt üzenet:

Őrizz magad mellett.
Örökké.

Szeretlek.

Valentine

Abban az évben, amikor ő született, Archibald a Cote
d'Azur-ön nyaralt. A felfedezés megerősítette abbéli hitében,
hogy sorsuk összekovácsolódott.

Martin idegenkedett attól, hogy mások magánéletében
kutakodjon, ezért kissé elfogódottan nézegette Archibald
barátnőjét. Szép nőnek tűnt. A szél arcába fújta hosszú
gesztenyebarna tincseit. A tolvaj jó ízlése nem kizárólag a
műalkotásokra korlátozódott...

A másik kép közeli felvétel volt Archibaldról. Egy
provence-i étterem teraszán kapták lencsevégre. A napfény
megvilágította arcát, és gyengéd kifejezést kölcsönzött
tekintetének. Vonásai ellazultak. Martin egy gyámoltalan férfi
arcát látta, aki vállalta védtelenségét. Egy szerelmes férfi arcát,
aki nem a fényképezőgép lencséjére összpontosított, hanem
egy szerető nő mosolyában gyönyörködött.

A kép hátoldalán nem volt felirat, de Martin biztos volt
benne, hogy Valentine készítette.

Ki lehetett ez a Valentine? És vajon miért került börtönbe
Archibald?

Martin fokozódó érdeklődéssel folytatta a dosszié
tanulmányozását. A következő iratkötegben megtalálta a
rendőrségi kihallgatáson készült jegyzőkönyvet, a vádiratot és
a per beszámolóját.

Az ügy 1975. decemberére, egy téli éjszakára nyúlt vissza.
Egy örömtelinek induló éjszakára, amely végül drámába
fulladt.

*

San Francisco, 1975. december 23. reggel 5 óra

– Drágám, elviselhetetlenül görcsöl a hasam!
Archibald felriad álmából.

Mellette Valentine vonaglik a fájdalomtól. Hathónapos
terhes. Egy ideje szörnyű gyomorégés kínozza. Elvesztette az
étvágyát, és gyakran hány. A családorvos egyszerű
gyomorrontást diagnosztizált, de a nő állapota folyamatosan

romlik.
– Irány a kórház! – határoz Archibald, és Valentine-hoz lép.
Megsimogatja a homlokát, és felsegíti. Éjjel érkezett meg

egy afrikai küldetésből. A repülője három napot késett, mert az
Egyesült Államokat egy hete példátlan hideghullám sújtja.
Hóvihar, fagy, hófúvás söpör át az országon, gyakori
áramszünetet és jelentős fennakadásokat okozva a közúti és a
légi közlekedésben a karácsonyi szünet kellős közepén. A
hideg még Kaliforniában is felborítja a hétköznapok
megszokott rendjét. Autópályaszakaszokat zártak le, és San
Franciscóban hat egymást követő nap fagyott, ami még soha
nem fordult elő.

Az ágy körül három elektromos radiátor ontja a meleget
iglunál alig nagyobb, vízen lebegő otthonukban.

Valentine Archibald segítségével kínkeservesen
kikászálódik az ágyból. A lába megdagadt. A fejfájástól és az
egyre fokozódó rosszulléttől hányingere van.

Kisántikálnak. A kis sausalitói kikötő még sötétbe
burkolózik. Az otthonukul szolgáló lakóhajó előtt nemrég
vásárolt élénkpiros Mustang áll, szélvédőjét zúzmara borítja.

Archibald besegíti Valentine-t az autóba, majd a puszta
körmével kaparni kezdi a jégréteget.

– A csomagtartóban találsz kaparót, drágám... – jegyzi meg

kedvesen Valentine.
Archibald megkeresi az eeszközt. Gyorsan végez.

Indítókulcs, duruzsoló motor, irány a kórház.

– Ezúttal nem kockáztatunk, egyenesen a Lenoxba
megyünk!

– Nem, Archie, a Mission-kórházba vigyél. Ott fogok majd
szülni.

Archibald nem ellenkezik, de cseppet sem bízik Alister
doktorban, Valentine nőgyógyászában. Gőgös, túl magabiztos
pasas, nehéz vele szót érteni.

Mégis megpróbálja meggyőzni Valentine-t.
– Elliott Cooper szívesen fogadna a Lenoxban...
– Elliott szívsebész, bébi...
Archibald egy pillantást vet a kedvesére, aki a fájdalom
ellenére gyengéden mosolyog, szinte szórakoztatja a
civódásuk. És mivel Valentine-nak mindig igaza van, a Golden
Gate-ról lehajtva „Archie” rákanyarodik a Richardson Avenue-

re.
– Nem hallgatunk zenét, drágám?
– De Valentine...
– Ne vitatkozz! Kapcsold be a rádiót, hogy elterelje a

figyelmemet a fájdalomról!
Így akkor reggel, Leonard Cohen mély hangja kíséri őket,

míg a dimbes-dombos Divisadero Streetről, a Pacific Heights-
en át eljutnak Haight Ashbury-ig.

Valentine szép. A gyomrát hasogató fájdalom, a migrén és a
hányinger ellenére is szép. Ránéz a férfira, és elmosolyodik.

Még nem tudják, hogy ez az utolsó dal, amit együtt

hallgatnak...

*

A Castro negyedbe érnek, melyet „meleg körzetként”
kezdenek emlegetni, mióta a város ratifikálta a szexuális
diszkrimináció elleni melegjogi törvénytervezetet, a Gay Bill of
Rights-t. Balra fordulnak, elhajtanak a Dolores Park mellett, és
megérkeznek a spanyol negyedbe, a Mission District-be. A
kerületet egyetlen útikönyv sem említi, és ritkán téved ide
turista, pedig ez a város legrégebbi része. 1776-ban a
spanyolok itt építették az első kápolnájukat, a régió igehirdető
központját, ahol a ferencesek terjesztették a keresztény tanokat.

Archibald gyűlöli a negyedet. Siralmasnak, vadnak és le-
pusztultnak találja. Vele ellentétben Valentine imádja. Számára
színes, tüzes, pezsgő.

A külvárosi vasút, a BART óriási munkaterülete miatt,
amely hosszú hónapokra tátongó gödörré alakította a várost, a
kórházba csak a hátsó bejáraton keresztül lehet bejutni, ezért
kénytelenek megkerülni az épületet. Az éjszakában tacos– és
quesadillas-bárok fényes cégtáblái villognak, és még a csukott
ablakokon át is kiszivárognak a jellegzetes konyhai illatok:
chili, burritos, vajban párolt csöves kukorica.

Végre megérkeznek a sürgősségi osztályra, ahol elképesztő
fejetlenség fogadja őket. A zsúfolásig megtelt váróteremből
ítélve, a kórház csökkentett létszámmal üzemel. Az
előcsarnokot megszállták a kábítószeresek és a csavargók, akik
a free clinic rendelésére várnak, a sürgősségi osztály betegeivel
együtt.

Ez a város sötét oldala, ahol általános közönytől övezve,
napról napra egyre nagyobb számú hajléktalan él. Ez a
Vietnámból súlyos traumákkal hazatért fiúk gyűjtőhelye, akik a
pszichiátriai intézetek folyosóin kísértenek, mielőtt
kartondobozokban vagy metrópadokon találnak éjszakai

menedékre. De főképp az egyre szélesebb körben terjedő
drogfogyasztás okoz szörnyű pusztítást. San Francisco drágán
megfizet a hippimozgalmak szélsőségeiért. Nem, az LSD és a
heroin nem emelték szellemi magaslatokba a lelket, és nem
szabadították fel a tudatot sem. Csupán vézna zombikká
változtatták azokat, akik nem voltak képesek lejönni a szerről.
Zombikká, akik tűvel a vénájukban, saját hányásukba fulladva
pusztultak el a csupasz járdán.

– Menjünk innen! – fakad ki Archibald.
Valentine tiltakozni próbál, de a lélegzete elakad, és ájultan
esik össze.

*

-Nos?
Archibald Alister doktor puccos irodájában áll, az orvos
asztalán Valentine laboreredményei.
A két férfi közel egykorú. Lehetnének fivérek vagy barátok,
de már az első találkozás alkalmával néma ellenségesség
támadt köztük.
Az egyik az utcán született, a másik Beacon Hillben.
Az egyik dzsekit visel, a másik nyakkendőt.
Az egyik élményeket gyűjtött, a másik diplomákat.
Az egyik ösztönös, a másik észelvű.
Az egyik szeret, a másik szereti, ha szeretik.
Az egyik nem túl magas, nem túl szép, de igazi férfi. A
másik valódi szívtipró, és ontja magából a bókokat.
Az egyiknek semmit nem adott az élet, így hát kiszolgálta
magát. A másik sokat kapott az élettől, így hát nem szokása
köszönetet mondani.

Az egyik éveken át küzdött, mire az egyedüli és egyetlen nő
oldalán ébredhetett. A másik feleségül vette az első egyetemi
barátnőjét, és azóta ápolónőket dug a röntgenterem hervasztó
fényénél.

Az egyik gyűlöli mindazt, amit a másik képvisel.
És ez az érzés kölcsönös.
– Nos? – ismétli Archibald kissé türelmetlenebb hangon.
– A vérvizsgálatok trombocitaszám-csökkenést mutatnak:
negyvenezer a minimális százötvenezer helyett. Nem túl jó a
vérkép, de...
– Mit szándékozik tenni?
– Vérnyomáscsökkentőket adtunk neki, és kap majd vért,
hogy emeljük a vérlemezkék számát.
– Aztán?
– Várunk.
– Mire várunk? – aggódik Archibald. – Magas vérnyomás,
fehérje a vizeletben, ezek a preeklampszia12 nyilvánvaló jelei.
– Nem feltétlenül.
– Meg kell szakítani a terhességet.
Alister a fejét rázza.
– Nem feltétlenül, ha sikerül stabilizálni a felesége állapotát.
Pillanatnyilag az élettani jelek veszélytelenek, és semmi nem
utal arra, hogy rossz irányban mozdulnának el.
– Veszélytelenek? Maga tréfál?
– Uram, tudtommal ön nem orvos.
– Ez igaz – ismeri el Archibald –, de Afrikában többször
láttam terhességi rángógörcsben haldokló nőt, mint maga.

12 Terhességi mérgezést vagy terhességi rángógörcsöt közvetlenül
megelőző állapot.

– Ez itt nem Afrika. És a felesége még csak a huszonötödik
hétben van. Ha most császármetszést végzünk, halálra ítéljük a

gyereket...
Archibald arckifejezése megváltozik. Kemény, keserű

hangon felel.
– Fütyülök rá, én a feleségemet akarom megmenteni.
– A probléma nem egészen így vetődik fel – próbálja

árnyalni a helyzetet Alister doktor. – Meg kell találnunk az
ideális pillanatot a szülésre, amely lehetővé teszi, hogy a
gyerek életben maradjon, és hogy megmentsük az anya életét

is.
– Csak tönkrevágják az agyát, a máját, a veséjét...
– A feleségével már megbeszéltem. Tisztában van a

kockázatokkal, de pillanatnyilag nem akar császármetszést.
– Ezt csak orvos döntheti el.
– Igen, a döntés az én kezemben van, de orvosi szempontból

nem találok érvényes indokot a terhességmegszakításra.

*

Archibald visszatér Valentine-hoz a kórházi szobába. Leül
az ágy szélére és gyengéden megsimogatja az arcát. Az eddig
megtett, hosszú, közös útra gondol. Együtt járták végig, hogy
kibontakozhasson az a szerelem, amelyet minden külső
körülmény kudarcra kárhoztatott. Gondolatban sorra vesz
minden akadályt, melyeket eddig sikerült legyőzniük, és
felidézi a sok félelmet, melyen bátor szívvel felülkerekedtek.

– Nem akarok császármetszést! – könyörög Valentine.
A bőre sárgás, könnybe lábadt szeme körül karikák
éktelenkednek.

– Még csak a huszonötödik hétben vagyok, drágám! Hadd
őrizzem még egy kicsit!

Valentine-nak támaszra lenne szüksége, de ő tehetetlennek
érzi magát. ígéretet tett, hogy mellette lesz jóban, rosszban,
egészségben, betegségben. Megígérte, hogy megvédi, hogy
vigyáz rá, de az ember mindig többet ígér, mint amennyit be
tud tartani.

Valentine könyörgő tekintettel néz rá.
– Hagyd, hogy még egy kis erőt adjak neki...
– Értsd meg, szerelmem, életveszélyben vagy.
Kezét infúziós csövek tartják fogva, mégis sikerül
megragadnia a férfi karját, és fájdalommal küszködve folytatja
mondandóját:
– Ezt a gyereket neked szülöm. Olyan elevennek érzem!
Kislány, tudod, biztos vagyok benne! Szeretni fogod, Archie,
igaz? Szeretni fogod!
– Téged szeretlek – feleli Archibald, de Valentine már nem
hallja, mert a szeme fennakad, arcizmai görcsbe rándulnak, és a
keze...

*

– Most rögtön elvégzed azt a rohadt császármetszést!
Archibald a folyosón üvöltve szólítja Alistert.
Az orvos meghökkenve látja, hogy a férfi dühtől forrva,
készen arra, hogy puszta kézzel nekirontson, egyenesen felé
tart.
Az ágyban vergődő Valentine fogai összeszorulnak, és
leharap egy darabot a nyelvéből. Karja, lába megfeszül,
rekeszizmai összehúzódnak, és a lélegzete akadozni kezd.

A biztonsági őr, fegyverrel a kezében, suttyomban
Archibald mögé lopózik. Nagy gyakorlata van a drogosok
megfékezésében, akik gyakran erőszakoskodnak, ha
megtagadnak tőlük egy adag Subutexet. Csakhogy Archibald
nem drogos. Megérzi az őr jelenlétét, váratlanul lehajol, és egy
hirtelen mozdulattal kirúgja alóla a lábát. A földre zuhanó őr
elejti a pisztolyát. Archibald felkapja.

Valentine testét vad görcs rázza. Habzó, véres nyál csorog
az ajkán, és fulladozik.

– Görcsrohama van, te barom! Nem látod?

*

A bírósági per során Archibald elmondta, hogy a fegyvert
csak az orvos megfélemlítésére akarta használni, nem akarta
meghúzni a ravaszt, a pisztoly magától sült el. Az őr mellette
tanúskodott. Elismerte, hogy a stukker rossz állapotban volt, és
hogy két ízben vele is megtörtént hasonló baleset. A vallomás
azonban nem változtatott a tényálláson: Alister doktor egy 9
mm-es lövedéket kapott a jobb tüdejébe.

Archibald akkor dobta el a fegyverét, amikor a felesége
eszméletét vesztette, és kómába esett. Őt körbefogták, a földre
lökték, és megbilincselték.

Amikor a rendőrök elvitték, Valentine szobája előtt
elhaladva, hallani vélte, amint az ügyeletes orvos felkiált:

– Elveszítjük!
Majd amint az ápolónő megállapítja:
– Kislány.
Azon a csütörtöki napon, a Mission District-i közkórház
intenzív osztályán, hat hónapra megszületett egy kislány A

súlya 510 gramm volt, a hossza nem érte el a 30 centimétert.
Mint sok más koraszülött, ő is arányos, bájos kisbaba volt,
kocsonyás, áttetsző bőrrel, mely még látni engedte az ereit.

A szülést levezető ügyeletes orvos egy pillanatra
elbizonytalanodott, hogy újraélessze-e, s miután végül
megtette, közölte, hogy egy dollárt sem tenne rá, hogy a
csecsemő életben marad.

Inkubátorba fektették, és lélegeztető gépre tették.
A szülésznőt, akinek a gondjaira bízták, Rosalita
Vigalosának hívták. Húsz éve lakott a kerületben, és a
környéken mindenki csak Mammának szólította. Ő tisztogatta
meg háromóránként a csecsemő még fejletlen tüdejét, hogy
később képes legyen az önálló működésre.
Reggelente, munkába menet egy kis kitérőt tett, hogy a
Mission Dolores kápolnában gyertyát gyújtson, és elmondjon
egy imát a kicsi életéért. Néhány nap múlva a „csoda
gyermeke” becenevet adta neki.
Amikor a születési karkötőre nevet kellett volna írni,
Rosalita elgondolkodott, és arra a megállapításra jutott, hogy a
kisbabának nagy szüksége lesz őrangyalokra, ha boldogulni
akar az életben. Ezért úgy döntött, hogy mintegy bűvös
ereklyeként, a fő arkangyal nevét választja: Gabrielle.

15

Alteregó

Vannak a lelkünkben bizonyos dolgok, melyekhez
nem is tudjuk, mennyire ragaszkodunk.

Vagy éppen azért ragaszkodunk hozzájuk,
mert a bukástól vagy a szenvedéstől tartva,

nap mint nap halogatjuk, hogy birtokba
vegyük őket13.

Marcel PROUST

Hölgyeim és uraim, járatunk hamarosan megkezdi a
leszállást San Franciscóba. Kérem, csatolják be a biztonsági
öveket, és állítsák függőleges helyzetbe a háttámlájukat.

Martin, a felismeréstől még kábán, egy szót sem hallott a
légi kísérő felszólításaiból.

A név... A születési idő...
Az iratcsomóba merülve, izzadó tenyérrel és dobogó
szívvel, lázasan igyekezett, hogy a perről készült beszámoló
végére érjen, még mielőtt leszállnak. Archibaldot tíz év
börtönbüntetésre ítélték, mert súlyosan megsebesítette Alister
doktort.
A San Quentin-i fogházban töltött időszakról szóló dosszié
fénymásolata említett néhány verekedést, amellyel a rab
megfosztotta magát a lehetőségtől, hogy a büntetés letelte előtt

13 Jancsó Júlia fordítása

szabadon bocsássák, valamint beszámolt arról is, hogy
Archibald rendszeresen látogatta a börtönkönyvtárt és egy
stanfordi önkéntes professzor művészettörténet óráit.

Martint meglepte, hogy a börtönben Archibald soha nem
fogadott látogatót. Sem egy barát, sem egy rokon nem toppant
be, hogy bátorítsa, hírt hozzon a családról, vagy megmutassa
neki a lányát...

1981 -es szabadulása után nyoma veszett. Joseph A.
Blackwell köddé vált, hogy Archibald McLean bőrébe bújjon,
és tolvajkirály álruhát öltsön. Címet nem hagyott maga után.

Martin tüzetesen megvizsgálta az utolsó oldalt. A tegnapi
dátummal ellátott fénymásolat egy sebtében lebonyolított,
kiegészítő FBI-nyomozás összegzése volt. Az irathoz
fényképet csatoltak, melyre Martin a lelke mélyén számított, de
amelytől rettegett is egyben. Élénkpiros Ford Mustangban
napszemüveges, fiatal nő... Az a nő, kinek esőben csillogó zöld
szemét soha nem felejtette el. Az a nő, aki egy nyáron arra
kérte: „Maradj még!”

Martin, hogy megindultságát leplezze, kinézett az ablakon.
A sivár hegyek mögül felderengett a kaliforniai partvidék, a
tajtékos hullámokat vető Csendes-óceán és a San Franciscó-i
öböl.

Gondolatai Archibald körül forogtak, s fejében új
felismerések születtek. Archibald és Valentine félbeszakadt
szerelmével újabb közös vonást vélt felfedezni a rabló és a
saját sorsában, és rádöbbent, hogy az Archibald utáni hajsza
túlmutat egy bűnöző letartóztatásán. Valójában maga után
kutat, és a hajtóvadászat nem más, mint gyógykezelés, de nem
afféle pszichiáterdíványon, kényelmes körülmények között
folytatott terápia, hanem nyers szembesülés a múlttal, az

elfojtott félelmekkel és személyiségének nyíltan vállalhatatlan

oldalaival.
Archibaldnak fél másodperc sem kellett, hogy egy

álkulccsal kinyissa a lakóhajó ajtaját, és behatoljon Gabrielle
otthonába.

Olyan áhítattal lépett be, mintha szentélyben járna. S akkor
megrohanták a fájó érzések, mintha vadállat ugrott volna a
torkának. Harminchárom éve ebben a vízen lebegő házban
ébredt Valentine mellett, azon az átkozott decemberi reggelen,
amely rémálommá változtatta az életüket.

Óvatosan araszolt előre. A levegőben tömjénillat terjengett.
Az üres ház megannyi emléket őrzött. Első pillantásra
felismerte az ólomfestékkel mázolt fabútorokat, melyeket
Valentine-nal újítottak fel, a carmeli zsibárusnál potom pénzért
vásárolt kisszekrényt, a monterey-i raktárból szerzett álló
tükröt...

Lágy fuvallat suhant be a nyitott ajtón, és meglebegtette az
áttetsző függönyöket.

Belépett a konyhába, ahol újabb emlékek törtek fel: ebédek
kettesben, pestós tészta, Valentine kedvenc étele, összekoccanó
borospoharak, felcsattanó nevetés, újra és újra egymásra találó

ajkak.
Archibald megnyitotta a mosogató csapját, és lefröcskölte az

arcát, hogy elhessegesse a múltból jövő képeket. Az utóbbi
időben annyira legyengítette a betegség, hogy pár napja a
legkisebb erőfeszítésre sem volt képes, de aznap furcsamód
erőre kapott. A nagy dózisban kapott fájdalomcsillapító kezdte
kifejteni hatását, kordában tartotta a betegséget, és enyhülést
hozott. Archibald tudta, hogy ez az állapot csak átmeneti, de

szívből remélte, hogy az a rövid idő is elég arra, hogy még
utoljára beszéljen Gabrielle-lel.

Utoljára és először.

*

A börtönben majdnem beleőrült a bánatba. Képtelen volt
elismerni az apaságát. Gabrielle-t anyai nagyanyjára bízták,
egy hóbortos francia hölgyre, aki egy Sonoma Valley-i
borászhoz ment feleségül. Amikor 1981-ben Archibald San
Quentinből szabadult, tapintatosan tájékozódott a lánya felől.
Gabrielle abban a tudatban nőtt fel, hogy apja még a születése
előtt, hegymászás közben, balesetben meghalt, s hogy a
családja Skóciában él, és Skócia messze van.

Talán jobb, hogy így alakultak a dolgok.
Archibald azonban nem tudta megállni, hogy ne menjen elé
az iskolához, hogy ne lássa, legalább egyszer. Messziről nézte,
és megrettent a saját érzéseitől. Haragudott a lányára! Éktelenül
haragudott, mert elszakította tőle azt a nőt, akit szeretett.
Igazságtalan és esztelen érzés volt, de nem tudott ellene tenni.
Ezért elhatározta, hogy eltűnik, és azt is tudta, hogyan...

*

San Quentin-i börtön, 1977. október
– Végül sikerült kicsúsznod a kezeik közül?
– Ahogy mondom. Akkoriban még rendben volt a tüdőm.
Archibald és börtöntársa, Ewan Campbell, az ágyon ülve, ide-
oda csapongva idézték a múltat. Főképp Campbell mesélt.
Archibald beérte azzal, hogy hallgatta. A két férfi néhány

hónapja osztozott ugyanazon a börtöncellán. A kissé nehéz

kezdetek után valódi cinkosság alakult ki köztük, melyet közös

skót származásuk csak erősített.

Campbell többéves börtönbüntetését töltötte

festménylopásért. Közlékeny, gunyoros modorával sikerült

felvidítania Archibaldot, aki lecsukásakor mély depresszióba

zuhant.
– A mai biztonsági rendszerekkel már nem úsznád meg

szárazon – cukkolta Archibald fintorogva.
– Tévedsz. Az emberek azt gondolják, hogy mihelyt légy

száll egy festményre, vad szirénázás kíséretében kivonul húsz
rendőr. De ez csak a filmekben létezik. A valóság egészen más.
Higgy nekem! A világ bármelyik múzeumába be lehet törni.
Csak ismerni kell a rendszer gyengeségeit.

– Te ismered őket?
– Igen, elég jól...
Az öregember cinkos elégedettséggel az arcán, biztató

hangon folytatta:
– Szeretnél megtanulni pár titkos fogást?
Archibald a fejét rázta, és vigyorogva válaszolt:
– Nem áll szándékomban úgy végezni, mint te.
A beszélgetést befejezettnek nyilvánította, s hogy ezt

nyomatékosítsa, végignyúlt az ágyán, és olvasmányába merült.
Akkor épp Alexandre Dumas regényét, a Monté Cristo grófját

falta.
Ám a társa nem adta fel.
– Beszélünk mi még erről, beszélünk mi még erről...

*

Így történt, hogy az együtt töltött hónapok során Ewan
Campbell a betöréssel és lopással kapcsolatos minden tudását
átadta Archibaldnak. Ewan később tüdőrákban halt meg a
börtönben.

Mihelyt elérkezettnek látta a pillanatot arra, hogy élete
gyökeres fordulatot vegyen, Archibald úgy döntött, hasznosítja
mindazt, amit tanult, és részben „professzora” bőrébe bújik.
Joseph Archibald Blackwell távozott a színről, és átadta helyét

Archibald McLeannek.
Attól kezdve, lelke új lakója, a tolvajok fejedelme

parancsára mindig résen állt, szökevény módjára élt,
rendszeresen váltogatta a személyazonosságát, búvóhelyeit, és
folyamatosan szaporította bűntettei lajstromát. A testi és
szellemi torna életben tartotta, és megmentette attól, hogy
lelkiismereti kérdésekbe bonyolódjon, vagy tévelygései miatt
sopánkodjon.

Ez a létforma működött is egy ideig, ám lassanként
kénytelen volt belátni, hogy a makacsság, amellyel a lánya
létezését tagadta, szöges ellentétben állt Valentine akaratával.
Egyre kurtább éjszakáin rémálmok gyötörték, melyek mindig
ugyanazzal a kiáltással végződtek:

„Kislány, tudod, biztos vagyok benne! Szeretni fogod,
Archie, igaz? Szeretni fogod!”

Azt gondolta, talán egy másvilágból érkező felhívást hall,
afféle útmutatást. Ezért Gabrielle tizenötödik születésnapján
elhatározta, hogy felveszi a lányával a kapcsolatot, elmondja
neki az igazat, és tisztázza magát.

Bátorság híján, akarata kevésnek bizonyult.
Szégyellte magát a viselkedése miatt, amelyre nem volt
mentség, és tartott a lánya reakciójától. Ha a lány az anyjára

ütött, bizonyára erős egyéniség lehet – morfondírozott
magában –, és nem fogad majd tárt karokkal.

Attól való félelmében, hogy a találkozás balul sül el, s ő
kénytelen dolgavégezetlenül elkullogni, még mielőtt szót
válthatna a lányával, úgy gondolta, az álcázás az egyetlen
járható út.

Ő volt az a taxisofőr, aki 1990. december 23-án Gabrielle-t a
repülőtérre vitte.

Ő volt az a hóbortos öregúr, akivel 1991. december 23-án
Gabrielle beszorult egy bevásárlóközpont liftjébe.

Ő volt az a tréfáskedvű hajléktalan, aki 1992. december 23-
án a Markét Streeten szaxofonozott, és akinek Gabrielle egy
dollárt adott.

És ő volt az a virágárus is, aki 1993. december 23-án, egy
titkos imádó nevében ezeregy rózsát vitt a lánynak.

Jóllehet álruhában és ismeretlenségbe burkolózva, mégis
jelen volt a lánya születésnapján, amely számára megannyi,
akarata ellenére feltörő, komor emléket idézett.

Minden találkozás alkalmával elérkezettnek látta a
pillanatot, azt gondolta, hogy a hazugság és az álcázás ideje
lejárt, hogy felfedi valódi kilétét, de végül mindig meghátrált.

Pedig a lopott találkozások még apai érzéseket is
ébresztettek benne. Aggodalmában magándetektívet fogadott,
aki rendszeresen tájékoztatta a lánya életéről. Tisztában volt
azzal, hogy nem a legtisztességesebb eljáráshoz folyamodott,
de úgy vélte, ez az egyetlen hatékony módszer arra, hogy
eljátszhassa a háttérben gyámkodó őrangyal szerepét.

Fedezetlen bankszámla, erőszakos férfi Gabrielle közelében,
rés a könyvelésben, váratlan orvosi kiadások... Mindenre

figyelt, minden problémát megoldott és megelőzött. Ez persze
vajmi kevés volt, mégis jobb volt, mint a semmi...

A betegség szorításában azonban rádöbbent, hogy nincs más
választása. S ez bizonyos értelemben leegyszerűsítette a

dolgokat.

*

Archibald kinyitotta a hűtőt, kivett egy Coronát, és
lepattintotta a kupakját. A sörösüveggel a kezében besétált a
nappaliba. Tüzetesen átvizsgált minden apró dísztárgyat,
átböngészte a könyveket, melyeket a lánya olvasott, és a

filmeket, amelyeket szeretett.
Gabrielle egy talpas gyümölcsös tálon töltötte fel a Black-

berryjét. Archibald felkapta a készüléket, és szemérmetlenül
átolvasta a lány e-mailjeit és SMS-eit. Különféle bulikban
megismert férfiaktól jött, nem túl fennkölt üzenetek, meghívás
egy italra, névtelen felkérés egy esti numerára... Vajon
Gabrielle miért adta meg a számát ezeknek a szánalmas

alakoknak?
A polcon csak két képkeret állt. Az első fényképet ismerte,

hiszen ő készítette franciaországi nyaralásukkor, a mosolygós
Valentine-ról. Egy antibes-i sziklaszirten áll, hullámok
fröcskölik. A másik kép egy huszonéves fiatalembert ábrázolt,
1995 nyarán. Martin Beaumon-t.

Martin Beaumon-t, aki évek óta a nyomában van. Martin
Beaumon-t, akivel macska-egér játékot folytat, és akit hónapok
óta figyeltet.

Archibald feltette a szemüvegét, hogy jobban szemügyre
vegye a fiút. Már körülbelül tíz fényképet látott Martinról, de

ez merőben más volt, mint a többi. Egy másik férfi arca jutott
róla eszébe. Egy gyámoltalan férfi arca, aki vállalja
védtelenségét. Egy férfi arca, aki egy szerető nő mosolyában
gyönyörködik. Egy férfi arca, aki életében először szerelmes.

Egy ösztönös mozdulattal szétszedte a keretet. A kép mögül
egy négyrét hajtott lap esett a parkettára. Archibald felemelte,
és széthajtogatta. Egy 1995. augusztus 26-án kelt levél volt,
amely a következő szavakkal kezdődött:

Kedves Gabrielle!
Csak azt szeretném mondani, hogy holnap visszautazom
Franciaországba.
Hogy egész kaliforniai utazásom alatt semmi nem volt
számomra olyan fontos, mint az egyetemi kávézóban veled
töltött pillanatok...

Hosszú ideig döbbenten állt, és újra meg újra olvasta a
vallomást.

Visszatette a polcra a képkeretet, és hosszan fürkészte a fiú
tekintetét, aztán, mintegy kihívásként odabökte:

– Na, fiatalúr, most majd meglátjuk, mi lakozik benned
valójában!

16

California here I come

Életünk térképe úgy van összehajtogatva,
hogy nem egy nagy főutat látunk rajta,

hanem ahogy fokozatosan kinyílik, mindig egy
új kicsi utat.14

Jean COCTEAU

San Francisco

Fény. Nyugalom. Lenge szellő. Tavaszias színben pompázó
ég.

Beach Boys szám szól az autórádióban. A párizsi szürkeség
rossz emlék csupán.

Martin egy bérelt sportkocsiban villámként suhant a
viktoriánus házakkal szegélyezett, hullámvasútként meredeken
emelkedő, majd lejtő utcákon. Jóllehet, már csak két nap volt
karácsonyig, a város napfényben fürdött, és érezni lehetett az
óceán közelségét, mint a Földközi-tenger partján.

A cseppet sem tipikus város azt a benyomást keltette,
mintha mindent pasztellszínekkel festettek volna át, és még
mindig őrizte azt a nyugodt hangulatot és részegítő varázst,
melyet Martin fiatal korában megismert. Minden részletre
emlékezett. A kikötőből felszűrődő zajokra, az óceán friss

14 Jean COCTEAU: A nagy mutatvány, Pór Judit fordítása, Európa
Könyvkiadó, Budapest, 1985.

illatára, az 1950-es évekből származó fogaskerekű siklóra,
faberakásaival és sárgaréz csengettyűivel.

Megelőzött egy elektromos buszt, amelyre Obamát
támogató zászlót tűztek, és amikor elindult lefelé a Marina
Boulvard irányában, megpillantotta a dombokkal övezett
türkizkék öblöt.

Életében először kocsival tette meg a Golden Gate két
kilométerét, s közben a visszapillantó tükörben még egyszer
megcsodálta az öböl ölelésében ringó nagyvárost. Végül rátért
a Sausalitóba vezető, kacskaringós kis útra. Az első hippik
hevenyészett viskói helyén már régóta fényűző házak épültek a
domboldalra, de Martint akkor már nem érdekelte a pompás
látvány. Csak arra gondolt, hogy hamarosan viszontlátja

Gabrielle-t.
Történetük itt kezdődött 1995 napsütötte nyarán.
És kis híján egy karácsony éjjel, hidegben, fájdalomban, egy

manhattani bárban ért véget.
Ám tizenhárom évvel később a sors újraosztotta a lapokat,

és még egy eséllyel ajándékozta meg őket, holott arra már
egyikük sem számított.

*

– A rohadt életbe! – káromkodott Gabrielle a hidroplán
motorján kuporogva, és becsapta a szerszámosláda fedelét.

– Megint elromlott a porlasztó!
Egy vadmacska rugalmasságával lehuppant a földre.
– Nem vészes – vigasztalta Sunny –, megjavítjuk!
– Neked soha semmi nem vészes! Miből fizetem ki a
számlakat, ha nem szállítok turistákat?

– Ott a Cessna.
– Az csak háromszemélyes, hat helyett. Elszáll a bevétel

fele!
Ökölbe szorított kezét csípőre téve, egy ideig mozdulatlanul

szemlélte gyötrelme tárgyát, a Dél Keresztje nevet viselő,
ősrégi Latécoére 28-ast, a cédrusfából épített, vászonszárnyú,
egymotoros, elegáns hidroplánt. Bordó színével, amelyet
kiemelt a napfényben sziporkázó sárga szegélydísz, a repülő
fenséges látványt nyújtott. Minden kirándulónak megakadt

rajta a tekintete.
Első pillantásra a járműnek már múzeumban lett volna a

helye, és nem a vízen, de Gabrielle a hétvégéit és megtakarítása
nagy részét nem kímélve, tökéletesen felújította. A lakóhajón
és az öreg Mustangon kívül ez volt az egyetlen anyai öröksége.
Ragaszkodott hozzá, és úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére.

Ellenőrizte a kötél tengerészcsomóit, mellyel a
pontonhídhoz kötötte a gépet, és elindult a kis rönkfa bódé felé,
ahol Sunny a helyfoglalásokat intézte, és italt, fagylaltot árult a
kirándulóknak.

A tengeröböl csücske egy fenyőerdővel körülvett tóra
hasonlított. Tiszta volt a levegő, és a gyengéd alkonyi fényben,
az ég vakító kékje reszketve tükröződött a víz színén.

Gabrielle immár tíz éve dolgozott a kis nemzeti parkban.
Rengeteg utánajárással sikerült kiharcolnia egy engedélyt,
hogy két hidroplánjával felejthetetlen sétarepülőzésre vigye a
turistákat, az öböl felett. Munkájában Sunny, egy öreg hippi
segítette, aki jócskán túl volt már a nyugdíjkorhatáron, de
tarka-barka öltözetében, lófarkával és félévszázados
tetoválásaival remek műsort kerekített a turistáknak, akiknek a

Summer of Love-ról és az 1960-as évek mesés San Franciscó-
járól őrzött emlékeit idézte.

Nyáridőben fürdőzők, kajakosok, szörfösök és jets-kit
kedvelők özönlötték el a „tavat”, de azon a téli délutánon
vidéki nyugalom honolt a vízen, ahol gémek, kormoránok és
rózsaszín flamingók éltek együtt boldogságban, békességben.

Gabrielle gondterhelt arccal ért a bódéhoz. Sunny egy kis
üveg ásványvizet nyújtott felé, melyet a lány egy hajtásra

kiivott.
– Gond van a röpzajjal?
Gabrielle a hang irányába fordult. A férfi a pultra könyökölt,

és egy üveg jéghideg Coronát szopogatott. Mellette bukósisak.
Hatvan év körüli lehetett. Zilált fekete haj, háromnapos szakáll,
laza elegancia: farmer, fekete garbó, sportos tweed-zakó. Nem
az a higgadt nagypapa típus, nem is kiöregedett szépfiú, nem is
az a fajta, akinek implantátumok sorakoznak a szájában, és
talán még Viagrára sincs szüksége.

– Rakoncátlankodik a motor?
– Igen – felelte Gabrielle kurtán, és lehuppant a férfi melletti
bárszékre.
Az ismeretlen megemelte felé a sörösüveget, mintha
koccintani akarna az egészségére.

Gabrielle vette a lapot:
– Adnál egy sört, Sunny? Az úr vendége vagyok.
Első számú szabály a férfiakkal szemben. Már az elején
megelőzni őket, a meglepetés erejével hatni rájuk, és tesztelni a
reakciójukat. Látni, ahogy rávetik magukat a csalira, s aztán
leégetni vagy versenyben hagyni őket.
A férfi kelletlenül elmosolyodott, és bemutatkozott:
– Archibald vagyok.

– Gabrielle.
Most a lány emelte a férfi felé a sörösüveget, de még mielőtt
kortyolt volna egyet, beleharapott egy negyed zöldcitromba.
A lány érezte, hogy a férfi figyeli. Visszanézett rá.
A férfi nem a mellét, nem a fenekét és nem is az ajkát nézte,
hanem a tekintetét kutatta. Arcán valódi gyengédség
tükröződött. Nem a nagypapák gyengédsége, nem is azé a
férfié, aki még szereti a feleségét, de már nem ér hozzá. Nem.
Ez más volt. Igazi férfigyengédség, amellyel nem sűrűn
találkozott az utóbbi időben.
Olykor eszébe jutottak azok a filozófiaórák, amelyeken a
nyelvről tanultak. Szavakban gondolkodunk, mondta Hegel,
mert a gondolat a szónak köszönheti legmagasabb rendű és
legigazabb létét.
Pedig a hozzá közeledő férfiak szájából a szavak sajnos
egyre üresebben csengtek. Többségük ugyanazzal a
halandzsával, ugyanazokkal az unalmas fordulatokkal élt,
ugyanolyan pocsék találkákra hívták, és ugyanazokat a
szűkszavú, lapos, fantáziátlan SMS-eket írták. Ezért ő a
testbeszédbe kapaszkodott, a gesztusokra, a tekintetre,
arckifejezésekre, testtartásra hagyatkozott...
Archibaldból hiteles önbizalom áradt. Ezt nem lehetett
megjátszani. Furcsa volt. Egyszerre távolságtartó, megnyugtató
és közvetlen.

*

A GPS elvezette Martint ahhoz a „tóhoz”, ahol Gabrielle
dolgozott. Leparkolt a fenyőfák tövében, és hosszú ideig az
autóban ült, mert azon tanakodott, hogy milyen terv szerint

járjon el. Az FBI-jelentést alaposan átböngészte, de a szöveg
nem említett semmiféle kapcsolatot Archibald és a lánya
között. Vajon mennyire hiteles egy ilyen dokumentum? Hajdan
ő is feltette a kérdést lánynak, aki akkor azt felelte, hogy soha
nem találkozott a szüleivel. Miért épp most kezdett kételkedni
a lány szavaiban?

Mert Gabrielle rejtélyes és megfoghatatlan nő volt. Mert
San Franciscóban élt, ahová minden bizonnyal Archibald is
hamarosan megérkezik, hogy megszerezze a gyémántot.
Feltéve, hogy nincs már ott...

Martin megnyomott egy gombot, és az alumíniumtető két
eleme pillanatok alatt egymásra csukódott, megtört vonalú,
egyszerű kétajtós járművé alakítva a sportkocsit. Amikor
kiszállt, hogy bezárja az autót, hirtelen nem ismert rá a saját
tükörképére, amely az ablaküvegről tekintett vissza rá. El kell
ismerni, a Lloyd’s Brothers értette a dolgát. A hotelben három,
méretre szabott, minden részletében tökéletes Smalto öltönyt
talált. S még ennél is nagyobb meglepetés érte, amikor a
szobában egy fodrász várta, hogy a szakállas, loboncos hajú
fiatal rendőrt Jerry Bruckheimer 15 egyik sorozatának hősévé
varázsolja. Az új külső hatására úgy érezte, mintha más ember
bőrébe bújt volna. S jóllehet ez a másik jólöltözött volt és
ápolt, ugyanolyan távol állt valódi énjétől, mint a párizsi
macskaköveken vásott Converse tornacipőben ténfergő,

idegbeteg zsaru.
Vajon mióta borult fel az egyensúly? Mióta nincs

összhangban saját magával?

15 Híres amerikai producer, számos rendőrökről szóló tévésorozat szellemi
atyja: A helyszínelők, Nyomtalanul, Döglött Akták…

Amióta elvált Gabrielle-től.
Elszörnyedt a megállapításon, nagyot sóhajtott, majd a „tó”
felé vette az irányt. A környék békés volt, gyerekkora
Provence-át idézte. Már csak a tücsökciripelés hiányzott a kép
teljességéhez.
Elindult a vízparton álló, büfének tűnő rönkházikó felé, és
akkor hirtelen megpillantotta őket...

*

– Megnézzem a motort? – kérdezte Archibald készségesen.
– Csak nem egy szerelővel van dolgom?
– Nem egészen. A művészvilágban dolgozom.
– Akkor nem sok értelme lenne – felelte Gabrielle
megeresztve egy mosolyt. – Nagyon szeszélyes szerkezet, ez
egy ősrégi repülő...
– Tudom. Egy Late 28.3-as...
Gabrielle meglepetten és kissé gyanakodva ráncolta a
szemöldökét.
Archibaldból megszólalt a szakember:
– Már nem az eredeti Hispano motor van benne, igaz? Mit
tett a helyére?
– Egy Chevrolet-t.
– Hatszáznegyven lóerős?
– Igen...
Ezúttal semmi kétség, ez a pasas ért a gépekhez.
– Vethetnék rá egy pillantást?
Gabrielle utolsó kísérletként, hogy eltántorítsa, megmutatta
olajfoltos kezét.
– Nem fél, hogy maszatos lesz?

De Archibald addigra már levette a zakóját, és feltűrte a
garbója ujját.

– Végtére maga akarta! – hagyta helyben mosolyogva, és
átnyújtotta a férfinak a szerszámosládát.

Gabrielle lelkesen követte a pontonhídig, ahol Archibald

olyan gyakorlott mozdulattal kapaszkodott fel a
repülőgéptörzsre, mintha egész életében ezt csinálta volna.

– Mit kapok, ha sikerül megjavítanom? – kérdezte,
miközben felemelte a motorháztetőt. – Meghív vacsorára?

Gabrielle pislogott, és a szíve hevesebben vert.
A férfi szavai hidegzuhanyként érték.
Tudta, hogy van a lényében valami, amire ráharapnak a
férfiak, ami azt sugallja, hogy vele lehetséges, hogy ő beadja a
derekát, és ami arra készteti őket, hogy szerencsét próbáljanak
nála. Előbb vagy utóbb, több-kevesebb finomsággal,
mindegyik eljut erre a pontra. Ez a férfi sem különb náluk.
Ilyenkor csak arra ügyel, hogy leplezze zavarát, csalódottságát.
Úgy tesz, mintha a férfi viselkedése egyenesen szórakoztatná.
– Hát így állunk?... Úriembernek adja ki magát, de végül
mégis kibújik a szög a zsákból. Egy kis vacsora, egy kis ital,
egy kis kufircolás...
Archibald úgy tett, mintha nem hallotta volna. A lány
azonban erősködött:
– Végső soron maga is olyan, mint a többiek.
– Lehet – ismerte be Archibald, feltekintve a motorból –, de

lehet, hogy nem.
– Rendben – dacoskodott Gabrielle ha sikerül megjavítania

a motort, meghívom vacsorára.
Martin heves szívdobogással menekült vissza a kocsihoz.

Beült, és lázasan matatott a kesztyűtartóban, hogy magához

vegye a Glock 19-es Parabellum pisztolyt, melyet Ho
kisasszonytól kapott. A koreai nő megtartotta a szavát. Ellátta
fegyverrel, és a hivataltól megszerezte a hitelesített engedélyt
is. Egy másik rekeszben talált még zseblámpát, riasztópisztolyt,
egy vadászkést és egy látcsövet. Ez utóbbit elő is vette, és a
„tó” felé irányította.

Gabrielle az apjával beszélgetett!
A lány hosszú, vastag, csavartmintás pulóvert viselt, és egy
kopott farmert, amely eltakarta a csizmája szárát. Nem
találkoztak tizenhárom éve, mégis úgy érezte, mintha előző nap
váltak volna el. Akárcsak hajdanán, a lány világosbarna,
csaknem szőke hajából néhány tincs most is a szemébe lógott,
de ő nem vette a fáradtságot, hogy félresöpörje.
A lemenő nap szelíd ragyogása kiemelte az arcáról sugárzó
tökéletes harmóniát, és tekintetében felcsillantott valami
különös fényt, amely egyik pillanatról a másikra ki is hunyt.
Martin rádöbbent, hogy sem az idő, sem a távolság nem
csillapította szerelmét.
De valóban szerelem ez az érzés, amely olyan kínszenvedést
okoz, hogy majd’ belegebed az ember?

*

A hidroplán motorja köhécselt, úgy tűnt, fulladozik,
félrenyelt egy csavart, aztán hirtelen újra levegőhöz jutott,
durrogott párat, majd duruzsolni kezdett.

Archibald melldöngetés nélkül, óvatosan lekászálódott a
repülőről, és megtörölte a kezét egy ronggyal.

– Nem a porlasztóval volt gond, hanem az egyik ékszíjjal.
Kitart egy darabig, de ne felejtse el kicserélni.

Megigazította a pulóverét, visszavette a zakóját, és

mosolyogva Gabrielle-hez fordult.
– Ami a vacsorát illeti, természetesen csak vicc volt. Hacsak

ön nem ragaszkodik hozzá...
Gabrielle elbizonytalanodott. Szerette volna megnyújtani a

pillanatot, hogy jobban megismerje a férfit, ugyanakkor
leplezni akarta érdeklődését.

– Nem ragaszkodom – felelte némi tétovázás után.
Archibald nyugtázta a döntést. Felkapta a bukósisakját, és
elköszönt.
– Viszlát, Gabrielle!
– Viszlát!
A férfi a parkoló felé tartott.

Gabrielle nem akarta, hogy elmenjen. Hallgatni szerette
volna, mert a szavai melengették a lelkét. Tudni akarta, mi az a
férfiban, ami őt ennyire felkavarta. Erre vágyott, de kimondani

nem merte.
Archibald már a motoron ült, amikor visszaszólt a lánynak:
– Végtére is csak olyan férfiakkal jár, akik nem igazán

tetszenek magának, igaz?
– Igen – vágta rá egy szuszra.
– Miért?
– Mert félek, hogy akik igazán tetszenek, azokat

elveszíthetem – vallotta be Gabrielle.
Feladta. Nem akart tovább viaskodni magával. Tudta, hogy

a férfi olvas a lelkében, mint egy könyvben. Felfedezte a rést, a
szakadékot, a szégyenérzetet, a vérző kérget, sebei mélységét, a
gyomrát folyamatosan marcangoló láthatatlan vadállatot, a
magányt...

Archibald felvette a bukósisakot, felhajtotta a sisakrostélyt,
és még egyszer utoljára a lány szemébe nézett.

Gabrielle tekintete élénken csillogott, mintha sírna.
A pontonhíd közepén állt. Sebezhetőnek érezte magát. Árva
falevél, felkapja és elrepíti a szél...
Történt köztük valami, aminek nem volt köze sem a
hódításhoz, sem a vágyhoz, de ami nyilvánvaló erejével
letaglózta.
Archibald gyújtást adott, és a négyhengerű meglódult. Már
egyesben volt, amikor Gabrielle utánaszaladt, és
felkapaszkodott mögé a nyeregbe. Érezte, ahogy a lány
belekapaszkodik a derekába, és a fejét a vállára hajtja.
Archibald gyorsított, és a motor a lemenő nap fényébe

veszett.

17

Szomjazom utánad

Mindannyiunk szívében van egy királyi lakosztály;
én befalaztam, de nem romboltam le.
Gustave FLAUBERT

– A szemét!
Martin forrt a dühtől, mert alig bírta követni Archibald
motorját. Párizsban szirénázhatott volna, adóvevőn riasztotta
volna a kollégáit, de itt mindentől megfosztva magára maradt.
A gyorsulási versenyek alumíniumból, krómból és acélból
ötvözött ördöge villámként cikázott a kocsik között. Az út
túloldalán egymást érték az autók sárhányói, de a város felé
vezető sávokban zavartalanul lehetett közlekedni, és Archibald
betartotta a sebességkorlátozást. Egyrészt attól tartott, hogy a
motoros rendőrök vagy a California Highway Patrol
rendőrtisztjei kiszúrják, másrészt nem akarta veszélybe sodorni
a lányát, aki nem viselt bukósisakot.
Martin nem tudta, hogyan értelmezze az öbölben látott
jelenetet. Vajon Gabrielle és Archibald akkor találkoztak
először? Tisztában van-e a lány azzal, hogy ki az apja?
A hídról lejövet a motor áthajtott a Presidio ligetes részén,
majd rákanyarodott a marinára. Az eget lángba borító lemenő
nap fényében a turisták képeslapra illő felvételeket készítettek,
de Martin számára a leszálló alkonyat megnehezítette a motor
követését.

A Russian Hillben szem elől is tévesztette a Yamaha tömör,
izmos körvonalát, de szerencsére pár perccel később, az olasz
negyed bejáratánál újra látótávolságba került.

A négyhengeres épp az Embarcaderóra, a tengerpartot
szegélyező főútra tért rá. Az 1989-es földrengés után a régi
ipari negyed látványosan átalakult. A dokkok helyére
pálmafákkal szegélyezett, széles sugárút épült, amely tíz
kilométer hosz-szan húzódott a part mentén, a kerékpárosok és
rollerezők legnagyobb örömére.

Archibald elhagyta a kompkikötőt, amelynek négy oldalán
négy órával díszített 70 méteres tornya minden földmozgást
átvészelt. A hosszan elnyúló főépület világos téglából kirakott
boltívei, márványkövezete az ibériai félsziget hangulatát
idézték. Egyszerre érezhette magát az ember Miamiban,
Lisszabonban, Sevillában...

A motor egy elegáns mólón folytatta útját, amely hosszan
benyúlt a Csendes-óceánba, és néhány kivételezett számára
bejárást engedett egy vízre épült fényűző étterembe.

Martin hirtelen nem tudta, mitévő legyen, és végül mindent
kockára téve, egy buszmegállóban parkolt le, ahonnan jól
láthatta, amint a vendéglő egyik alkalmazottja átveszi
Archibaldtól a motort, hogy leállítsa a parkolóban, majd a
főpincér egy asztalhoz kíséri őket a teraszon.

*

Beesteledett. Az üzleti negyed tornyai tompán világítottak a
félhomályban. Távolabb, a Telegraph Hill tetején a Coit Tower
csillogott, akár egy védelmező pallos. A Zippo öngyújtó lángja

egy pillanatra bevilágította a kocsi utasterét. Martin nagyot
szippantott a cigarettából.

Már megint várt.
Archibaldra szegezett látcsővel újfent az alkalmas pillanatot
leste, amikor közbeléphet.
Csakhogy változott a helyzet. Már nem a zseniális tolvaj
izgatta, hanem Gabrielle apja és az egykor Valentine-ba
szerelmes férfi.
Az a szerelmes férfi, aki annyira hasonlított őrá...

*

Mi a fenét keresek itt?
Gabrielle egy tükör előtt állt, és magát kémlelte. Az
étteremben egyenesen a mosdóba sietett. Szüksége volt néhány
percre, hogy józanul átgondolja a dolgot, és nyugalmat
erőltessen magára. Mi ez a különös erő, amely arra késztette,
hogy kövesse a férfit? Miért ez a heves felindultság?
Elmélázva kezet mosott, és sebtében megfésülködött. Bánta,
hogy a pompás helyhez egyáltalán nem illő ócska göncöket

visel.
Nehéz időszakot élt át, tudta, hogy nincs jól, és nem is

próbálta meggyőzni magát az ellenkezőjéről. Sokat dolgozott,
esténként szórakozni járt és keveset aludt. Folytatta a munkát
önkéntesként a Remény Szárnyai nevet viselő humanitárius
szervezetnél, amelyet az anyja alapított, és a tűzoltókkal való
együttműködést sem szakította meg. Valahányszor tűz ütött ki
az öbölben, ő vezette a turbinás Canadairek egyikét, amelyeket
a környező tavakból és tározókból töltöttek meg vízzel.

Mozgalmas életét mások szolgálatába állította, ez adta
értelmét, így tudott büszke lenni rá. Ám ez a túlfokozott
cselekvési vágy csak menekülés volt. A lendület mámorában
élt, mint a lámpának újra– és újra makacsul nekirepülő éjjeli
lepke. Nincs leszállás, nincs pihenés, a szárnyak folyamatosan
járnak, csapkodnak, ha kell, végkimerülésig. Azt sem bánja, ha
megégeti magát, csak ne kelljen megállni és szembesülni az
igazsággal, ne kelljen bevallania magának, hogy igenis
szüksége lenne iránymutatásra, egy karra, amely átöleli, egy
kézre, amely megvédi.

Elővette a szempillaspirálját, amelyet mindig magánál
tartott. A masszába mártott apró kefével finoman kifestette a
szempilláit, meghosszabbította őket, és kiemelte ívüket.

Sminkelni, mindig, mindenhol! Nem azért, hogy szebb
legyen, hanem hogy elrejtőzzön!

Egy kósza könnycsepp gördült le az arcán. Gépies
mozdulattal letörölte, és visszatért Archibald mellé a teraszra.

*

Martin állított a látcső két ága közé ékelt kis tárcsán, hogy
élesebben lásson.

Az ég és az óceán közé épített étterem fedett teraszáról
zavartalan kilátás nyílt a messzeségbe. A vendégek azt
hihették, hogy a nyílt vízen vacsoráznak. Az elegánsan
egyszerű, letisztult berendezést finom választékosság
jellemezte. A kecses orchidea-kompozíciók tökéletes
összhangban voltak a berendezés fehér és homokszínű
árnyalataival, és a szűrt fény meg a redőzött vászonnal bevont,
kényelmes fotelek fokozták a bensőséges hangulatot.

Martin épp akkor nyomta el a cigarettáját, amikor Gabrielle
leült Archibald mellé.

A nyomozó szíve hevesebben vert, lelke egymásnak
ellentmondó vágyak szorításában vergődött.

Bebizonyítja, hogy képes elkapni Archibaldot! Bármi áron.
Ám közben szeretett volna többet tudni róla.
Szeretni akarta Gabrielle-t, mert ő volt számára a
nyilvánvaló szerelem.
Ám közben meg akarta leckéztetni mindazért a fájdalomért,
amelyet a lány okozott neki.
Egy lelki testvér létezése nemcsak üdvös, átkos is lehet.

*

Archibald észrevette, hogy Gabrielle borzong. Intett a
pincérnek, hogy húzza közelebb a hősugárzó-kandelábert.

A lány kényszeredett mosollyal megköszönte. Zaklatott volt,
és a hely kellemes, barátságos hangulata ellenére sem tudott
feloldódni. Hogy zavarát enyhítse, végül mégis ő
kezdeményezte a beszélgetést:

– Úgy tűnik, ön nagyon ért a repülőkhöz.
– Vezettem már néhányat – ismerte el Archibald.
– Hidroplánt is?
A férfi bólintott, és közben töltött a lánynak egy pohár
fehérbort.
– Még mindig nem tudom, mivel foglalkozik valójában –
folytatta Gabrielle. – Ha jól értettem, a művészvilágban

dolgozik...
– Festményeket lopok.

Gondolván, hogy Archibald csak viccel, Gabrielle
elmosolyodott, de a férfi rezzenéstelen arccal nézett rá.

– Ez a foglalkozása? Festményeket lop?
– Igen – felelte a férfi a legnagyobb komolysággal.
– És honnan lopja őket?
– Bárhonnan. Múzeumokból, milliárdosoktól, királyoktól,
királynőktől...
Az asztaluk mellett álló zsúrkocsira egy pincér ezüsttálcát
helyezett, amelyen étvágygerjesztő falatokkal teli üvegtálkák
sorakoztak. Volt köztük kaviáros osztriga, meggyes
csigasaláta, mogyoróvajban pirított garnélarák, pisztáciás
békacomb homármártással...
Kíváncsian és némi tartózkodással fogtak hozzá a sajátos
ízek felfedezéséhez. A feszültség fokozatosan oldódott.
Archibald viccelődött, Gabrielle lassan felszabadult. Újabb
pohár bor után már nevetett. S míg a lány hagyta, hogy a férfi
hangja melengetőn beburkolja, Archibald le sem vette róla a
szemét. A gyertyaláng fényénél jól látta a szem körüli,
fáradtságról árulkodó apró ráncokat, de ahogy teltek a percek,
valami különös varázslat folytán a ráncok kezdtek eltünedezni,
és Gabrielle tekintetében újra megcsillant a fény. Elképesztően
hasonlított Valentine-ra. Mosolygás közben éppúgy oldalra
hajtotta a fejét, ugyanolyan gépies mozdulatokkal csavargatott
egy hajtincset az ujja köré, a jól ismert, gyengéd kifejezés
tükröződött az arcán, amikor vonásai ellazultak, és épp az a
fény csillogott a szemében, amelyre, ahogy a vers írja,
„féltékeny a friss eső utáni ég”16 is.

16 Louis Aragon: Elza szeme, Rónay György fordítása.

Mondd el neki most! Mondd el, hogy te vagy az apja!
Egyszer életedben légy bátor vele szemben! Ha ma este
megfutamodsz, megfutamodsz örökre...

– Mást is lop a festményeken kívül? – kérdezte a lány

nevetve.
– Igen – felelte – ékszereket.
– Ékszereket?
– Gyémántot és... telefonokat is.
– Telefonokat?
– Mint ez itt – válaszolta, és kitette a terítőre a Blackberryt,

amelyet néhány órával azelőtt tulajdonított el.
Gabrielle felismerte a telefonját, letette a borospoharat, és

arcára fagyott a mosoly.

Ez?...
Tudta, hogy reggel otthon felejtette, ami azt jelentette, hogy
az ismeretlen férfi kutatott a lakásában, és betört a
magánéletébe. Micsoda őrültbe botlott már megint?
Archibald a lánya karjára tette a kezét, de Gabrielle ellökte,
hátratolta a székét, és felállt az asztaltól.
– Attends Gabrielle, laisse-moi t'expliquer!” 17 – kiáltotta
franciául.
A férfi kétségbeesése láttán a fiatal nő egy pillanatra
elbizonytalanodott. Miért beszélt franciául? És miért tegezte?
De őrjöngött a dühtől, amiért a férfi becsapta. Hallani sem
akarta a hangját. Hirtelen csapot-papot otthagyott, és futásnak
eredt a mólon, mintha üldöznék.

*

17 Gabrielle várj, hagyd, hogy elmagyarázzam.

Martin látta, amint Gabrielle az Embarcaderóra ér, és taxi
után kutat. Félredobta a látcsövet, kiszállt az autóból, meg
kerülte, lekuporodott, hogy meg ne lássák, és onnan figyelte
tovább Archibaldot, aki kimért léptekkel közeledett a rakpart
felé. Szemlátomást beletörődött, hogy a lánya faképnél hagyta.

Martin elvetette a gondolatot, hogy átvág az úton, mert még
mindig élénk volt a forgalom, és Gabrielle-lel sem akart
szembetalálkozni.

Egy taxi fékezett a fiatal nő előtt. Gabrielle kinyitotta az
ajtót, és már majdnem beszállt, amikor a telefon vibrálni
kezdett a kezében. Egy pillanatig habozott, aztán...

*

– Ne tedd le, Gabrielle, kérlek! Hagyd, hogy beszéljek!
Huszonhét éve készülök erre...

Gabrielle hátrafordult. A kompkikötő épülete körül még
mindig sűrű tömeg hömpölygött. A sokarcú emberáradat egy
része a bejárat felé özönlött, hogy elérjék az utolsó kompokat,
míg az érkezők a sugárút mentén sorakozó kávéházak, klubok
felé tartottak, hogy megigyanak egy italt.

A vonal másik végén Archibald rekedt hangon folytatta:
– Magyarázatot kell adnom...
Gabrielle a tekintetével kereste a férfit. Nem értette. Nem
akarta érteni.
– Nem haltam meg, Gabrielle.
Végre megpillantotta. Ötven méterrel távolabb, a móló és az
indulási oldal kereszteződésénél.
Archibald békítően intett a lánynak, és folytatta a vallomást:

– Elhagytalak, igaz...
A lány intett a taxisnak, hogy elmehet, és egy darabig
mozdulatlanul, dermedten állt a járdán.
– ...de jogomban áll elmagyarázni, miért.
Archibald érezte, ahogy öreg, rozoga testében egyre
vadabbul kalapál a szíve, és az évek óta torkán rekedt szavak
úgy törtek fel belőle, mint egy vulkán oldalán lefolyó láva.
Az apám...
Némi habozás után Gabrielle intett neki, elindult felé, és...
– Vigyázz! – kiáltotta figyelmeztetőn a lány, mert
észrevette, hogy az út másik oldaláról egy férfi, pisztollyal a
kezében közelít Archibald felé. És az a férfi nem volt más,

mint...

*

– Freeze! Put your hands overhead! – kiáltotta Martin a

tolvajnak.
A meglepett Archibald lassan felemelte a karját. A feje

felett, a jobb kezében tartott telefonból aggódó hang
ismételgette:

– Papa? Papa?
Martin nyújtott karral, egyik kezét a félautomata pisztoly
ravaszán tartva, másikat a csövére kulcsolva, Archibaldra
célzott. Már csak a nyugatról kelet felé tartó autók áradata
választotta el őket egymástól.
Eltökélte, hogy egyszeriben mindennel leszámol. A múlttal,
a bűvölettel, amely akarata ellenére a bűnözőhöz köti, a
lehetetlen és esztelen szerelemmel, amelyet Gabrielle iránt

táplál. Hűvösre teszi Archibaldot, hazamegy Franciaországba,
és felnő. Férfivá érik végre...

– Stick your hands up! Stickem up! – üvöltötte, hogy
túlharsogja a forgalom zaját.

Törvénytiszteletből és hogy megnyugtassa a rémült,
gyanakvó járókelőket, előkapta zsebéből a három varázsbetűt –
FBI – felvillantó kártyát. Szabályszerűen kell eljárnia a
letartóztatásnál! Nem hibázhat! Nem foghat mellé!

Megpróbált átkelni a négysávos úton, de egy éles dudaszó
maradásra bírta. Egy szélsebesen érkező, hosszú csuklós busz
száguldott el az orra előtt, egy pillanatra elterelve a figyelmét.
Archibald kihasználta az alkalmat, megfordult, és futásnak
eredt vissza a mólón.

Mire az exzsaru átért a másik oldalra, a tolvaj már némi
előnyre tett szert. Martin megismételte a felszólítást, és a
levegőbe lőtt. Archibaldot nem akármilyen fából faragták, ő
ettől nem riadt meg...

Martin taktikát váltott. Visszarohant az autóhoz, gondolván,
hogy majd azzal állja útját az ellenségnek.

A közlekedési szabályokra fittyet hányva átvágott a főúton,
és áttörte az étterem parkolójának hátsó bejáratához vezető
elzárt terület rácskerítését. Csakhogy Archibald bukósisakkal a
fején már a motoron ült, és kifelé tartott a mólón. Martin
üldözőbe vette, de akkor már nem a levegőbe lőtt, hanem a
motort vette célba. Két lövés dördült az éjszakában. Az első a
kerékvilla egyik alumínium oldalburkolatát lyukasztotta át, a
másik visszapattant a kipufogócsőről. Archibaldot a golyók
sem tántorították el, és épségben a móló végére ért. Majdnem
egyszerre hajtottak ki a sugárútra. Martin arra számított, hogy a
motor jobbra kanyarodik, és besorol az autók közé, de

Archibald ellentétes irányban készült ráhajtani az
Embarcaderóra.

Nem meri megtenni.
Őrület lenne. Kész öngyilkosság. És mégis...
...Archibald megmarkolta a kormányt, és villámgyors
sebességbe kapcsolva, szabadjára engedte az óriás járgányban
szunnyadó 200 lóerőt. A hirtelen terhelés következtében a
kerekek hosszú gumicsíkot hagytak az aszfalton, és a motor
rakétaként viharzott szembe a forgalommal.
Martin tétovázott, majd utánaeredt. Folyamatos
fényszóróvillogás és dudaszó kíséretében meteorrajként
özönlöttek felé a járművek. Körülbelül száz méter hosszan
tudta tartani az irányt, de hogy elkerüljön egy ütközést, végül
kénytelen volt lehúzódni a Fountain Plaza elé. Tisztában volt
vele, hogy kis híján katasztrófát okozott. A szíve úgy kalapált,
hogy majd' kiugrott a helyéről, és a keze remegett a
kormányon. Megfordult.
Megint belement a játszmába, és megint veszített.

*

Mindenhol kereste a lányt. Az étteremben, a sugárúton, a
mólón... Sokáig kereste. De Gabrielle nem várta meg.

18

Emlékek és megbánás is.

Ha van valami, amihez mindenek felett
ragaszkodsz, ne próbáld meg visszatartani.

Ha visszajön hozzád, örökre a tiéd lesz.
Ha nem jön vissza, akkor soha nem is volt a tiéd.

Részlet a Tisztességtelen ajánlat című filmből

Hajnal 1 óra

Martin az óceánparton, a homokban fekve kínálta oda arcát
a szélnek, és a csillagokba révedt.

Hívta Gabrielle-t telefonon, de a lány nem vette fel. Kereste
mindenhol. A rönkházban, a hidroplánok közelében, és a város
minden pontján, ahol hajdanán együtt jártak, de nem talált rá.

Ez élete története...
Végül a strandra vetődött, a Marine Drive mögött, a
vitorláskikötő és a Golden Gate között, ahová húszévesen is
elvonult, valahányszor elfogta a mélabú.
Már dagadt a hold, és az óceán felől titokzatos dallam
szüremlett a part felé. A kései óra ellenére a strand nem volt
kihalt. Egy csapat it girls18 örömtűz körül ülve gúnyolódott egy
űrhajósruhába öltözött öreg papin, aki új, kerekes vitorlását

18 A XXI. Századi it girl olyan nő, aki szellemi vagy anyagi örökségének és
nem kifejezetten személyes teljesítményének köszönhetően kap sok
figyelmet a médiától.

tesztelte. Egy meghatározhatatlan nemű ázsiai,
légyszemszemüvegben, kivágott lila kimonóban és kigyúrt
felsőtesttel, a vízben állva, tényleg sárkányt formázó, óriási
papírsárkányt eregetett. Fülhallgatóval a fején valahol egészen
máshol járt. San Franciscóban mindenkinek megvolt a maga
bolondériája, a maga drogja. Erről szólt a város filozófiája, ez
adta a varázsát, ettől volt mámorító és taszító egyben...

A parttól távol, a sziklák rejtekében egy pár félénken
csókolózott. Kezdőknek tűntek a szerelem és a gyönyör

dolgaiban.
– Nem gondolod, hogy ránk hasonlítanak? – szólalt meg

mögötte valaki.
Martin összerezzent, ahogy felismerte Gabrielle hangját. A

lány leült egy kicsit távolabb, és az álla alá húzta a térdét.
Martin próbált szenvtelen maradni. Épp csak a fejét

fordította a fiatal pár felé, és nyeglén válaszolt:
– Igen, mint mi, hajdanán.
– Bölcsebb kiadásban! Nem tudom, emlékszel-e mindarra,

amit ezen a strandon műveltünk...
– Messze van az már...
– Azért nem annyira – próbált finomítani Gabrielle. –

Emlékszel még arra a Faulkner-idézetre, amelyet egyik
leveledben írtál: „The past is never dead. It's not even past.”19

Martin nem leplezte keserűségét:
– Örömmel tapasztalom, hogy ha nem is válaszoltál a
leveleimre, legalább elolvastad őket...

19 „A múlt nem halott, sőt még el sem múlt.” William Faulkner:

Rekviem egy apácáért.

– ...és tizenhárom év után is emlékszem rájuk.
Gabrielle érkezése óta Martin először nézett a lányra, és
akarata ellenére pislogni kezdett. Mintha valami azt súgta
volna, hogy a Gabrielle-lel töltött pillanatok csak múlékonyak
lehetnek, és neki igyekeznie kell, hogy minél pontosabban
rögzítse a képet az agyában.
Amikor utoljára látta, lényében a kamasz lány még
felülmúlta az épp születőben levő nőt. Most az ellenkezőjét
tapasz talta, de Gabrielle megőrizte fiús természetét is, ami
még in kább különlegessé tette.
– Azért jöttél San Franciscóba, hogy meglátogass?
– Nem, azért jöttem, hogy letartóztassam az apádat.
– Archibald tényleg...
– Igen, Gabrielle, ő az apád.
– Mióta tudod?
– Reggel óta.
– Meg akarod ölni az apámat?
– Ez a munkám.
– Az a munkád, hogy embereket ölsz?
– Zsaru vagyok, Gabrielle, azaz voltam...
– Tudom.
– Honnan?
– Google. Hallottál már róla?
Martin megvonta a vállát, és pontosított:
– Nem akartam megölni, csak a motorra céloztam.
– Persze! Csak a motorra céloztál! Milyen ember lett
belőled, Martin Beaumont?
Martin ingerülten felelt:
– Az apád bűnöző. Meg kell fizetnie a tetteiért.
– Csak egy egyszerű képtolvaj...

– Egyszerű?! Évek óta üldözi a rendőrség, a világ négy
sarkában.

Feltámadt a szél, és az óceán egyre vadabb hullámokat
vetett. Hosszú percekre mindketten magukba fordultak.
Tekintetük a láthatárra révedt. Régi sebeket feltépő emlékek
rohanták meg őket.

– Most találkoztál először az apáddal?
– Igen.
– Mit mondott?
– El akarta magyarázni, hogy miért hagyott el.
Gabrielle arcát megvilágította a hold. Csillogó szemében
bánat és meghatottság tükröződött.
– De te megakadályoztad – tette hozzá szemrehányóan.
– Ebből mindent megtudsz – felelte Martin.
Azzal a homokban heverő hátizsák után nyúlt, kivette belőle
az FBI-aktát, és átnyújtotta a lánynak.
– Ezért is szerettem volna veled találkozni, hogy megtudd az

igazat.
– Nem vagyok biztos benne, hogy tudni akarom, Martin.
– Nincs más választásod. És azt is tudnod kell, hogy a

bűntények ellenére apád nagyon jó ember.
– Jó ember?
– Igen. Persze ez bonyolultabb annál... Mindenesetre igazán

szerette az anyádat. Ritka, mély, szenvedélyes szerelemmel...
– Ha olyan jó, miért akarod mindenáron letartóztatni?
– Talán, hogy fájdalmat okozzak neked, Gabrielle.
Martin válaszától letaglózva a lány a fejét csóválta.
– Az a Martin, akit én ismerek, képtelen lenne fájdalmat

okozni nekem. Többek között ezért szerettem, a kedvességéért
és...

– Hagyd a hülye szeretetedet és a bókokat, melyek
valójában nem is azok! Az a Martin, akit ismertél, már úgysem
létezik. És erről te tehetsz!

– Mert nem mentem el a New Yorkba, a találkára? Nem
gondolod, hogy ez kissé silány érv?

– Hónapokig dolgoztam azért, hogy akkor találkozhassunk!
Egész nap, egész éjjel vártalak a DeLalóban! Te nem jöttél, de
még csak magyarázatot sem adtál soha. Pedig tudtad a
telefonszámomat, a címemet, a...

– Te sem kerestél soha többé azután! Hamar feladtad ahhoz
képest, hogy állításod szerint én voltam életed szerelme! Soha
nem próbáltad megtudni, miért nem mentem.

– Mert mással voltál, igaz?
– Nem számít. Téged a legkisebb akadály is...
A mérhetetlen rosszindulattól elhűlve Martin Gabrielle
szavába vágott:
– Gyűlöllek, ha így beszélsz!
– Pedig ez az igazság! – felelte a lány lassan tagolva a
szavait. – Az úr megsértődött. Az úr úgy érezte, hogy
belegázoltak férfiúi méltóságába, és ezt nem viselte el. Az úr
dühében magába zárkózott és tizenhárom éven keresztül
duzzogott! Pedig mindig azt hittem, hogy te más vagy, mint a
többiek, hogy te mindezek felett állsz!
– Mi felett? Összetörted a szívemet, Gabrielle!
– Nem, Martin, te törted össze magadnak! És ezzel
összetörted az enyémet is.
– Nagyon kérlek, ne cseréld fel a szerepeket a regénybe illő
monológoddal!
Egy hirtelen jött széllökéstől kisebb homokvihar kerekedett.
Kezüket arcuk elé tartották. Gabrielle magára terítette a