Guillaume Musso - Mi lesz velem nélküled

hangos szitkozódások és fülsértő kerékcsikorgás közepette az
autók hat sávon keresztezték egymást, súrlódtak és előztek.

Martin kiszállt, becsapta az ajtót maga mögött, és átugrott a
kerékpárutat határoló korláton. S ahogy hat hónappal azelőtt
Archibald Van Gogh önarcképével tette, áthajolt a híd
mellvédjén, és azzal fenyegetve, hogy az óceánba dobja, ló
bálni kezdte a gyémántot a víz felett.

– Kész lenne érte pokolra szállni? – kiáltotta izgatottan.

Csakhogy a Golden Gate nem a Pont-Neuf...
Gigantikus méretei mellett az ember parányi sziluetté
zsugorodott. Tornyai kétszáz méter magasba szöktek az ég felé
a fenyegető, felbőszült óceán felett.
Archibald közelebb merészkedett.
– Gyere, fiatalúr, ne butáskodj! – üvöltötte, hogy túlhar
sogja a forgalom zaját és a szél süvítését.
A védőkorlát magasan volt, de annyira azért mégsem, hogy
az öngyilkosjelölteket eltántorítsa tettüktől. A hídról évente tíz-
húsz ember vetette magát a mélybe.
– Mire vár? – türelmetlenkedett Martin, a gyémántot
marolászva.
A mennyország kulcsa az ólomszürke ködben is vadul
csillogott, és valószerűtlenül igéző holdudvart vont maga köré.
Martin egy hirtelen mozdulattal a zsebébe csúsztatta a drá
gakövet, és felugrott a mellvédre.
– Fütyülök a gyémántra! – kiabálta Archibald, és ösztönö
sen áthajolt a korláton, hogy egy pillantást vessen a mélybe.
Rémisztően szép látvány tárult a szeme elé, de tériszonya
támadt. Jóllehet a víz felszínét nem látta, hallotta az óceánba
horgonyzott pilléreken megtörő hullámok tompa csapódását.

Archibald tudta, hogy sürgeti őket az idő. Hamarosan fel
harsannak a rendőrautók és a Transportation District
járőrautóinak szirénái...

– Gyere, fiacskám, ne ronts el mindent! Mássz le onnan!
Beszélnünk kell!

Közelebb lépett, elkapta Martin kabátját, és megpróbálta
lerántani a földre, de a fiatalember ellökte magától. Archibald
újra megrohamozta, de Martin behúzott neki egyet az öklével.
Archibald úgy próbált kitérni az ütés elől, hogy ellenfelébe
csimpaszkodott, de ahogy a két férfitest egymásnak feszült,
Martin hirtelen hátrabillent, és az idősebb férfi hiába próbálta
visszatartani, végül a fiatalember rántotta őt magával a
Csendes-óceán fagyos hullámaiba.

*

Ugrás 70 méter mélybe. Több mint 4 másodpercig tartó
zuhanás. Négy másodperc hosszú idő, főképp, ha az ember
tudja, hogy élete utolsó pillanatairól van szó.

Négy másodperc után a teste 100 km/órás sebességgel
csapódik a vízbe. Olyan erős ütés éri, mintha betonra érkezett

volna.
Az alatt a 4 másodperc alatt, a közhiedelemmel ellentétben,

nem élete filmkockáit látja leperegni.
Az alatt a 4 másodperc alatt fél.
Az alatt a 4 másodperc alatt csak megbánást érez.
Még ha akarattal ugrott is a mélybe, zuhanás közben mindig

van egy pillanat, amikor bármit megadna, ha visszafordíthatná
az eseményeket.

Így működik.

Mindig.
Zuhanás közben Archibald arra gondolt, hogy ő csak jót
akart, mégis elrontott mindent. Hogy csak rombolni tudott
maga körül, és valahányszor megpróbálta helyrehozni a hibáit,
még rettentőbbeket követett el. Utolsó próbálkozásában, hogy
mégse keserűséggel és megbánással teli szívvel költözzön a
másvilágra, szorosan magához ölelte a fiatalurat.
Martin Gabrielle-re gondolt. Ő volt élete rejtélye, szerelme
és gyötrelme. Örökké és örökre. Mert vannak sebek, melyekből
soha nem gyógyulunk ki.
Az utolsó másodpercekben a levélre gondolt, melyet
húszévesen naiv ábrándokkal írt:
...ha behunyom a szemem, és elképzelem magunkat tíz év
múlva, fejemben a boldogság képei peregnek: napsütés,
gyerekkacaj, cinkos tekintetű, szerelmes házaspár...
Még hogy napsütés! Soha nem sütött ki igazán a nap. Néha,
rövid időre kiderült az ég, de ezek a szép pillanatok nagyon
tünékenyek voltak.
Csak szenvedés volt, sötétség, félelem és...

Harmadik rész

Az angyalok társasága

24

A nagy szabadulás

Hogy szebb legyen a repülés, könnyedebb
Ezüstös pupillák, hajunk a szélben
Az özönvíz előtt, mielőtt a szánkó
Elhagyja az utat, és aztán..
...aztán semmi, vége.
„Escape Lane”,

Szöveg és zene: Philippe BRESSON

Nob Hill negyed, december 24. reggel 8 óra

A mentő üvöltő szirénákkal érkezett a Lenox kórház
sürgősségi osztályának parkolójába. A sérülteket átvevő
orvoscsapat két részre oszlott, hogy gyorsabban lebonyolítsák a
betegfelvételt.

– Kit hoztatok? – Kit hoztatok?
– 34 éves férfi, többszörös sérüléssel, kómában – 60 éves
férfi, többszörös sérüléssel, kómában.
A két férfit kórházi hordágyra fektették, s a betegszállítók
versenyt futottak velük a folyosón. Ki ér előbb a műtőbe? Kiről
készül az első komputertomográfos felvétel? Kit operál a
legjobb sebész?... Mintha Martin és Archibald párviadala még
a halál kapujában is folytatódott volna.
– 30perce ugrott le a Golden Gate-ről – ...70 métert zuhant
a hídról.

– A vízi rendőrség halászta ki... – ...kevesebb mint 3 perccel
a becsapódás után...

– Többszörös végtagtörés... – számos belső sérülés.
A két férfit a baleset helyszínén intubálták. Mesterséges
lélegeztetéssel újraélesztették őket, kaptak fájdalomcsillapítót,
nyakmerevítőt, vénájukból öt infúziócsövet magába gyűjtő
katéter lógott. Megannyi vékony szál, mely még az élethez
kötötte őket. De vajon meddig?

*

A véletlen úgy hozta, hogy aznap reggel Elliott Cooper, a
kórház egyik legidősebb sebésze, hosszú ügyeletben eltöltött
éjszaka után, épp abban a percben sétált át a parkolón, amikor a
mentő a két férfival a sürgősségi osztályhoz ért.

Harminckét évvel ezelőtt, Ilena, a szerelme, ugyanarról az
átkozott hídról vetette magát a vízbe, hogy véget vessen az
életének. Azóta Elliott San Francisco jelképének fájó
bűvöletében élt, és aktívan harcolt azért, hogy az
öngyilkosságok megelőzése érdekében, a mellvéd fölé
kiegészítő védőrács kerüljön. Sajnos eddig még nem történt
változás ezen a téren.

Elliott fülelt, és tekintetével követte a sérültek körül
sürgölődő orvoscsapatot. A fiatalabb férfiról hamar kiderült,
hogy francia, a neve Martin Beaumont. Ám az Elliott-tal közel
egykorúnak látszó sérült kilétét nem sikerült megtudni.

Tudta, segítenie kell. Utat tört magának, és a kollégáihoz
sietett. A kórház igazgatósági tagjaként tisztában volt vele,
hogy karácsonykor az intézmény csökkentett létszámmal
üzemel, de ő más okból is szeretett volna a sebesültek közelébe

férkőzni. Az egyik hordágyon fekvő alak, akit épphogy csak
megpillantott... sasorrával, őszes hajával... az a titokzatos
személyazonosságú férfi, lehet, hogy...

A sebész a hordágy fölé hajolt, és azonnal felismerte
fiatalkori barátját, Archie Blackwellt. Elliott nyomban
visszaírta magát az ügyeletes táblára, orvosi köpenyt öltött, és
még mielőtt kikapcsolta volna a mobiltelefonját, Gabrielle
számát tárcsázta.

*

Mindig nekem jut a vérfürdő...
Claire Giuliani, az egyik ügyeletes rezidens orvos
szörnyülködve vette számba a nála alig idősebb francia páciens
sérüléseit: sorozatos csigolya– és bordatörés, eltört mindkét
combja és az egyik lábfeje, a mellkasa beszakadt, a jobb
csípője és a vállcsontja elmozdult. Nem beszélve a belső
sérülésekről, melyek sürgős ellátást követeltek: léprepedés,
bélszakadás...

*

Elliott elszörnyedt. Nem fért a fejébe, hogyan élte túl
Archibald a mérhetetlenül nagy ütést. Kiderült ugyanis, hogy
barátja egyenesen a hátára zuhant, mintha saját testével védte
volna Martint, felfogva ezzel a becsapódás erejének nagy
részét.

Eltört a medencecsontja, megrepedtek a csigolyái,
szétzúzódott a veséje, felrobbant a lépe és a húgyhólyagja,
vérömlenyek képződtek az agyában, és számos más belső

sérülést is szenvedett. Egy laikus is könnyűszerrel
megállapította volna, hogy csekély esélye van a túlélésre. És
még ha csodával határos módon életben is marad, a
gerincoszlop és a gerincvelő sérülései miatt soha nem fog tudni
újra járni.

Dél

Gabrielle-nek engedélyezték, hogy a műtők előtti folyosón
várakozzon. A matt üvegajtókon át lázas izgalommal próbálta
kivenni a sebészek kézmozdulatait. Látszott, hogy mindent
megtesznek azért, hogy megmentsék azt a két férfit, akik
számára a legfontosabbak voltak az életben.

Jóllehet, nem tudta pontosan, mi vezetett a „halálugráshoz”,
meggyőződése volt, hogy a tragikus vég Martin és Archibald
könyörtelen viszályának sorsszerű következménye volt.

Megtagadta, hogy válasszon kettejük közül. Védeni próbálta
őket, közelíteni egymáshoz, egyszerre szeretni mindkettőt, de
nyilván vannak olyan párbajok, melyeknek csak a halál vethet
véget.

*

Este nyolc óra

Besötétedett, mire Claire Giuliani fáradt arccal és karikás
szemmel kilépett a műtőből. Morcosan a kukába hajította a
gumikesztyűt és a műtősruhát, majd lekapta a papírsapkát,
amely alól kiszabadult verítéktől nedves haja. Egy bíborvörös
tincs hullott a szemébe, de nem söpörte félre. Az automatából

vett egy kávét, és kisétált a parkolóba. Hűvös volt, de a friss
szél nem volt ellenére. Néhány hete érkezett San Franciscóba,
de Manhattan hiánya máris megviselte. Hamar elege lett az
állítólagos édes életből, a laza, elbűvölő emberekből, a pozitív
életszemléletből, ami mindenre rányomta bélyegét. Rá egyik
jelző sem illett. Nem volt sem laza, sem elbűvölő, sem pozitív.
Rossz kedélye állandósult, és jobban szerette a New York-i
zord tél keménységét a kaliforniai langymelegnél. Elfojtott egy
ásítást. Égett a szeme. Fáradt volt és frusztrált, mert egész nap
operált, de kevés eredménnyel. A szépfiú alaposan
megrongálódott, és nem volt működőképes állapotban:
arcsérülés, tüdőzúzódás, légmell... Ráadásul a CT-felvételből
ítélve nem kizárt, hogy a koponyasérülések folytán éjszaka
vérömlenyek keletkeznek az agyában... Akkor újra meg kell
operálni, de nem valószínű, hogy túléli az újabb beavatkozást.
És ha netalán felébred a kómából, hogy hihetné bárki, hogy a
gerincsérülés nem bénítja meg örökre?

Claire dühében lerántotta a karjára ragasztott nikotintapaszt,
és egy régi cigarettásdoboz után kutatva, turkálni kezdett a
kocsi kesztyűtartójában.

A tragacs – a festékszóróval szándékosan undorító
mályvaszínűre festett bogárhátú – motorháztetejének dőlve, két
hónap kihagyás után, félig megadóan, félig kihívóan újra
rágyújtott.

Gyere, te mocskos nikotin, végezz velem szép lassan...
Cigarettával a jobb kezében, telefonnal a balban, Claire újra
valódi függőnek érezte magát. Egész nap izgatott pillantásokat
vetett Blackberryjére, mert reménytelenül várta, hogy az e-
mailek és SMS-ek érkezését jelző piros fény felvillanjon végre.
Egy férfi jelentkezését várta. A férfiét, aki elől menekült, aki

miatt eljött New Yorkból, aki szerette őt, de akinek ő soha nem
mondta, hogy „szeretlek”. Akit megcsalt, megsebzett, akinek
csalódást okozott. S mindezt kizárólag azért, hogy próbára
tegye. Tudni akarta, hogy képes-e mindezek ellenére szeretni
őt, képes-e eltűrni tőle a legrosszabbakat. Mert Claire nem
tudott másképp szeretni. Ha a férfi megvárja, ha elég türelmes
és kitartó, egy nap talán majd ő is feltárja előtte a szívét, és
mindent helyrehozó szavakat suttog a fülébe...

Idegesen tapogatta a készüléket. A férfi már egy hete nem
hívta. Talán ő is feladta, mint a többiek. Claire megpróbálta
másfelé terelni a gondolatait, és egy gépies mozdulattal
felcsatlakozott a kórház számítógépes szerverére. Linkről
linkre zongorázva, hirtelen rábukkant egy doktori
disszertációra, melyet Elliott Cooper vezetésével írtak, a
Golden Gate-en történt balesetekről. Megtudta, hogy a híd
1937-es avatása óta, 1219 öngyilkos vetette magát az óceánba,
évente közel húsz ember, és hogy az 1219-ből mindössze 27-en
élték túl a balesetet.

Alig több mint két százalék... – gondolta magában
szomorúan.

Tapasztalatból tudta, hogy ezt a statisztikát nehéz hami
sítani.

*

20 óra 15 perc

Mintha mélytengeri hangradar szabályosan ismétlődő csipo
gását hallanánk. Kékes fényben úszó, hűvös terem. A Lenox
kórház intenzív osztálya.

Néhány méterre egymástól két acélkeretes, görgős ágy. A
két ágy között egy nő ül, görnyedt háttal. Arcát kezébe temeti.
Fáradt. Túl sokat sírt. Őrangyalként virraszt.

A két ágyon két férfi fekszik, csukott szemmel, kómában.
Két férfi, akik egymás ellen harcoltak, ahelyett, hogy meg
próbálták volna megérteni egymást.

Két férfi, akik a maguk módján ugyanazt a nőt szerették.
Pontosabban nem tudták, hogyan szeressék.

*

20 óra 30 perc

Claire Giuliani elnyomta az utolsó szál cigarettáját, és
begombolta katonai zubbonyát, melynek gallérját körben,
hatalmas biztosítótűk díszítették. Számára elvileg véget ért a
műszak. December 24. este volt. Nemsokára harmincéves lesz.
Ha normális lány lett volna, akkor aznap családi körben vagy a
barátjával ünnepel, esetleg az ügyeletes orvosi szobában,
amelyet rezidens kollégái az alkalomhoz illően feldíszítettek.
De Claire képtelen volt kibújni a bőréből. Ő csak a
párkapcsolatok fájdalmas kizárólagosságát szerette, vagy jobb
híján megbarátkozott a magánnyal, melynek állandósításához
hivatása is nagyban hozzájárult. A foglalkozásából eredően a
halál állandó közelsége napról napra rombolta a lelkét,
ugyanakkor lehetővé tette számára, hogy egyes betegeihez
láthatatlan szálakkal kapcsolódjon. Így az olyan estéken, mint
ez a mai, el tudta hitetni magával, hogy képes valamiféle
emberi kötődésre, s ezzel a gondolattal már talpon tudott
maradni.

Látszólag sikeres volt az életben. Sebészként dolgozott, és
egy kis időbefektetéssel, törődéssel kicsinosíthatta volna
magát. A Grace klinika egyik „tüzes test és szexi agy”
karakterének mintájára könnyűszerrel alakíthatott volna
hétköznapi hősnőt, de azzal meghazudtolta volna önmagát.

A telefon képernyőjére pillantott, ám a piros fény csak nem

akart felvillanni.
Mi lenne, ha ő hívná fel?
Ha vállalná a kockázatot, és törékenynek mutatkozna egy

férfi előtt? Egyszer már megtette, nagyon régen, de akkor
összetörték a szívét, és megtépázva, megcsonkítva került ki a
történetből. Akkor megfogadta, hogy ilyen csapdába nem sétál
bele többé. Idővel aztán belátta, hogy a lelkiismeret-furdalással
valahogy megküzd, a megbánással azonban nem tud mit

kezdeni.
Megnyitotta a telefon címlistáját, és pergetni kezdte a

neveket, míg a titokzatos Ő számához nem ért.
Remegő ujját a hívógombra tette, de még adott magának

néhány másodperc gondolkodási időt, majd egy szívből jövő
lendülettel úgy döntött, hogy megnyomja a gombot, amikor...

Szélviharként újabb mentőautó érkezett, és megállt
közvetlenül a fotocellás ajtó előtt. A mentősök sietve emelték
ki a hordágyat, melyen egy fiatal lány hevert, élettelenül,
szétfolyt szempillafestékkel az arcán.

Claire közelebb lépett.
Miért nincs itt senki, hogy átvegye a sérültet?
A hordágy fölé hajolt. A lányka csípőfarmert, és egy „Se
szent, se szűz” feliratú, testhez simuló, rózsaszín pólót viselt.
– Kit hoztatok? – kérdezte az egyik mentőstől.

– Tizennégy éves kamasz lány. Öngyilkossági kísérletet
követett el. Gyom– és rovarirtó-keverékkel mérgezte meg
magát: nátrium-klorát, glifoszfát és pentaklorofenol.

„Claire, jól vagy?” kérdezte egy távoli dörmögő hang.
Claire a telefonjára pillantott. Az ő hangja volt. A férfié. Fél
másodpercig tétovázott, majd kikapcsolta a telefont, hogy
minden figyelmét új betegere irányítsa.

Valódi öngyilkossági kísérlet tizennégy évesen...
Úgy tűnt, aznap este visszatért a múlt, hogy furcsa módon
megkísértse.

25

Az Indulási zóna

Ami nem a tiéd, arra ne gondolj úgy, mintha
már a tiéd volna, hanem abból, amid most

van, válaszd ki a legjavát, s egyúttal emlékezz
meg róla, mekkora fáradsággal járnál utána,

ha ez sem volna.23'
Marcus AURELIUS

Sötétség. Sötétség. Sötétség. Mormolás:... szerelmem...
Sötétség. Duruzsolás. Mélytengeri hangradar egyenletes
csipogása. Érdes, ütemes szuszogás, gépies légzés. Derengő
fény, aztán...

Martin kínkeservesen kinyitotta a szemét. A szempillái
összeragadtak valami nyálkás, nyúlós folyadéktól... Verítékben
úszott, a feje ólomsúlyú volt, és szaggatottan lélegzett. Égett az
arca. A zakója ujjával megtörölte a szemét, és körülnézett. Egy
repülőtéri várócsarnokban, az oldalára dőlve kuporgott egy
fémszéken. Kiegyenesedett, és felugrott.

Az órájára pillantott. December 25. volt, reggel 8 óra 10
perc. A mellette levő széken egy lenszőke kamasz lány
hasonlóan küzdött az ébredéssel. Martin figyelte riadt
tekintetét, az arcán elkenődött szempillafestéket, és elolvasta
halvány rózsaszín pólóján a feliratot: „Se szent, se szűz”.

Vajon hol vannak?

23 Huszty József fordítása.

Az átlátszó üvegfalhoz lépett. A tágas repülőtér fényárban
úszott. Egy futurista üveg– és acélkatedrálisban találta magát,
egy ellipszis formájú átlátszó dómban, melynek egyik vége
hajóként nyúlt be az óceán vizébe. A kifutópályákon ezüstös
repülők álltak libasorban, felszállási engedélyre várva. Az
aranyszínű, meleg fényben fürdő épület egy vízparton álló
kristálybuborékra hasonlított, ahonnan kint rekedt minden
külső zaj.

Mennyország? Pokol? Purgatórium? Martin még
gyerekkorában, a hittanórákon sem hitt az egyházi dogmákban,
sem azok leegyszerűsített ábrázolási formáiban.

Akkor vajon hol van? Álmodik?
Nem. Minden túl éles, tiszta, világos. Nem lehet más, csak a
valóság.
Hüvelykujjával megmasszírozta a halántékát és a tarkóját.
Mindenre emlékezett az elmúlt órák történéseiből: Gabrielle
árulására, a gyémántrablásra, az összecsapásra a hídon Ar-
chibalddal, zuhanásukra a 70 méteres mélységbe. Ezeket nem
álmodta, akkor tehát csak... halott lehet.
Nyelni próbált, de a szája és a torka kiszáradt. Letörölte az
arcáról a verítéket.
A beszállókapusor végén megpillantott egy bisztrót,
amelynek asztalaitól a kifutópályára nyílt kilátás. Golden Gate
Café.
Sorsszerű név – gondolta magában, a pult felé indulva,
amely mögött egy világos szemű, csodaszép félvér nő
tüsténkedett, sortban és mélyen kivágott, vállpántos pólóban.
– Mit adhatok, uram?
– Ööö... egy kis vizet, ha lehet.
– Szénsavast vagy szénsavmentest?

– Evian van?
– A lány megigazgatta égővörös haját, és lekezelően felelt:
– Természetesen.
– És kóla?
– Magát honnan szalasztották?
Martin szó nélkül kifizette az üveg vizet és a doboz kólát –
10 dollárba került! –, majd visszasétált a fémszékekhez. A
kihívó pólót viselő kamaszlány még mindig ott ült, reszketve,
vacogó foggal. Martin látta rajta, hogy szomjas, ezért feléje
nyújtotta a vizet.
– Hogy hívnak?
– Lizzie – felelte, miután egy szuszra felhajtotta az üveg
tartalmának a felét.
– Hogy érzed magad?
– Hol vagyunk? – kérdezte a lány elpityeredve.
Martin elengedte a füle mellett a kérdést. A lány csurom víz
volt a verítéktől, és rázta a hideg. A törékeny teremtés Camille-
t jutatta eszébe, azt a kislányt, akinek megmentette az életét, és
akinek évekig gondját viselte. Martin a kólás dobozt is átadta
neki, majd néhány percre magára hagyta, míg elszaladt a
terminál egyik ajándékboltjába.
Kisvártatva megjelent a Berkeley egyetem színeit viselő,
hosszú ujjú, kapucnis pólóval.
– Vedd fel! Még a végén megfázol.
A lány egy alig észrevehető fejbólintással felelt, amely az
elveszett, tétova kamaszok nyelvén bizonyára
köszönetnyilvánítást jelentett, majd belebújt a pulóverbe.
– Hány éves vagy? – kérdezte Martin, és leült a lány mellé.
– Tizennégy.
– Hol laksz?

– San Franciscóban, a Pacific Heights mellett.
– Emlékszel, mi történt veled utoljára, mielőtt ide kerültél?
Lizzie letörölte az arcán csorgó könnyeket.
– Otthon voltam... Sokat sírtam, aztán mindenfélét ettem. ..,
amitől meghalhat az ember.
– Mégis mit? Gyógyszert?
– Nem, a mama lelakatolta a gyógyszeres szekrényt.
– Akkor mit?
– A kert végében van egy kis tároló. Mindenbe beleettem,
amit ott találtam. Patkányirtó, gyomirtó...
Martin elképedt:
– Miért tetted?
– Cameron miatt.
– A barátod?
A lány bólintott.
– Már nem szeret. Pedig olyan nagy szerelem volt... Martin
szomorú tekintettel nézett rá. Tizennégy, húsz, negyven,
hetvenöt... Mindegy, hány éves az ember, a történet mindig
ugyanaz. Jön a szerelemnek nevezett átkozott kórság, és
mindent elpusztít, ami az útjába akad, s a röpke boldog
pillanatokért mérhetetlen árat kell fizetni... Martin mégis
megpróbálta tréfára venni a dolgot:
– Ha tizennégy évesen megpróbálod eltenni magadat láb
alól egy pasi miatt, nehéz dolgod lesz később, kicsikém!
Lizzie érezte, hogy valami nincs rendben.
– Hol vagyunk? – kérdezte újra rettegő tekintettel.
– Fogalmam sincs – felelte Martin, s közben felállt –, de
ígérem, pillanatokon belül kijutunk innen!

*

Futott. Nyomában szorosan a lánnyal, Martin futott.
Nem számított, mennyire tűnt valóságosnak a hely, biztosan
érezte, hogy ki kell innen jutniuk, mégpedig minél hamarabb.
Nem álom volt, nem is a mennyország – az égben nem
árulnak kalóriamentes kólát öt dollárért – és nem is a pokol. Ez
valami más.
És ez elől a valami elől menekülniük kellett. Úgy döntött,
hogy a jelzőtáblákra bízza magát, ezért módszeresen követte a
„Kijárat – Taxi – Busz” feliratokat.
A táblák a dutyfree zóna hosszú butiksoráig vezették, ahol
az Hermés-től a Gucciig minden luxusmárkát kapni lehetett.
Keresztülvágtak a food-court-on, ahol egy központi csarnok
körül legalább húsz büfé kínálta az ételkülönlegességek
legszélesebb választékát: hamburgert, salátákat, sushit, pizzát,
kuszkuszt, kebabot, a tenger gyümölcseit...
Martin időnként hátrafordult, hogy bátorítsa Lizzie-t.
Felszálltak egy mozgólépcsőre, aztán egy végeláthatatlanul
hosszú, nagysebességű mozgószőnyegre, amilyet Martin
utoljára a párizsi Gare de Montparnasse-on látott, de azzal
ellentétben, ez működött.
A hosszú épület biztonságot árasztott. Tiszta volt és világos.
Több takarítócsapat dolgozott egyszerre különböző pontokon,
hogy fényesre sikálják az üvegfalakat, amelyek felszínén, akár
a víz tükrén, aranyszínű hullámokat vetett a napsugár.
A csarnokban sűrű tömeg gyűlt össze, nagy volt a tülekedés,
mint a hivatalos szünidők előtt általában. Egyesek sapkában,
sálban, csöpögő orral és ajándékcsomagokkal megrakodva téli
vakációra indultak, vagy a karácsonyi ünnepre készülődtek,

míg mások mintha épp nyaralásból tértek volna haza, színes
bermudában, napbarnítottan, akár a szörfösök.

Martin megfogta Lizzie kezét, és gyorsított az iramon. Futás
közben félrelöktek néhány útjukba akadó utast: fontos
üzletembereket alakító gyűrött arcú aktatáskásokat, vagy
fülhallgatóval andalgó kamaszokat...

A falakon sűrű egymásutánban sorakozó órák az idő
múlására emlékeztettek.

Martin felszegett fejjel, az irányjelző táblákra
összpontosítva, egy sürgető érzésnek engedelmeskedve rohant.
Közeledtek a kijárathoz. Rántott egyet Lizzie karján, hogy még
gyorsabb futásra ösztökélje.

Végre a hatalmas indulási csarnokba értek, ahová már
beszűrődtek a külvilág hangjai. Hallotta a forgalom zaját, és
érzékelte a nyüzsgést, a kevésbé kilúgozott kinti légkört, az
életet...

Ám amint kiléptek az önműködő ajtón az aszfaltozott
járdára, mintha vad légörvénybe keveredtek volna, amely
megrepesztette a dobhártyájukat, és elhomályosította a
látásukat.

Amikor Martin újra kinyitotta a szemét, ugyanazok a fém
székek sorakoztak előtte, amelyek egyikén nemrég felébredt.
Mögötte ugyanaz az ajándékbolt, ugyanaz a Golden Gate Café
az égővörös hajú félvér pincérlánnyal...

Sajnálkozó tekintettel nézett Lizzie-re. Visszaértek a
kiindulópontra.

*

– Felesleges a kijáratot keresni, fiatalúr! Itt rekedtünk.

Martin megfordult.
Archibald szenvtelen arccal, szúrós tekintettel fújta ki
Habanos szivarja füstjét. A repülőtér szemlátomást nem
tartozott a dohánymentes övezetek közé. Talán maga Isten is
Havannát szív... Sőt, az is elképzelhető, hogy ha halottként lesz
rákos az ember, az kevésbé súlyos, mintha még életében
támadja meg a kór...
– Ez mind a maga hibája! – vádaskodott Martin fenyegető
mutatóujját Archibaldnak szegezve.
– Úgyannyira a tiéd is – árnyalta Archibald. – Ha nem
próbálsz meg túljárni az eszemen, még mindig ott lehetnénk.
Archibald remek formában érezte magát. A betegségből
eredő fáradtság, fájdalom, émelygés különös varázslat folytán
eltűnt.
– Mindkettőnket megölt a magában túltengő gőg miatt –
méltatlankodott tovább Martin.
– Ami a gőgöt illeti, abban te sem szűkölködsz, fiatalúr!
– Ne hívjon többé fiatalúrnak!
– Rendben. Bocsáss meg, fiatalúr! Ellenben tévedsz, amikor
azt állítod, hogy halottak vagyunk.
– Gondolkozzon már! Hetven métert zúgtunk, mielőtt
becsapódtunk a fagyos vízbe. Képzelje el a pusztítást...
– Igaz – hagyta helyben Archibald fintorogva –, mégsem
haltunk meg. Legalábbis még nem!
– Rendben, de akkor hol vagyunk?
– Hol vagyunk? – licitált rá Lizzie.
Archibald a kamasz lányra mosolygott, majd intett, hogy
kövessék.
– Találkoznotok kell valakivel!

– Egy tapodtat sem megyek innen, amíg meg nem tudom,

hol vagyunk.
Archie rándított egyet a vállán, és mintha magától értetődő

igazságot közölne, odabökte Martinnek:
– Kómában.

*

Martin, Archibald és Lizzie beléptek a repülőtér
„imacsarnokába”, amely egy fogadóirodából és több kisebb, a
főbb világvallások formaságainak megfelelően kialakított
teremből állt. A keresztény kápolna szomszédságában egy
zsinagóga állt, mellette egy mecset, majd egy buddhista és
sintoista szentély következett.

Az imacsarnok Shake Powell atya felügyelete alatt állt. A
repülőtér lelkésze, egy pankrátorra emlékeztető, nagytermetű
fekete izomkolosszus Nike Air tornacipőt, mélyülepű, buggyos
nadrágot, kapucnis jogging felsőt és Obama-képmással
nyomott, Yes we can feliratú pólót viselt.

Shake Powell az irodájában fogadta a látogatókat, egy
kényelmes, de puritán helyiségben, ahonnan a kifutópályákra
nyílt kilátás. Ki sem látszott a munkából, mégis mindig
szakított időt arra, hogy felvilágosítsa az új jövevényeket. Ám
előbb még kávéval kínálta őket, és unszolás nélkül elmesélte a
saját történetét.

A New York-i származású Powell tíz hónapja a fivérét
látogatta meg San Franciscóban, és hátba szúrták, amikor ki
akart békíteni két összetűzésbe keveredett hajléktalant. Az
Indulási zónába került, ahol az előző repülőtéri lelkész
kiképezte, mielőtt örökre más „éghajlatra” költözött.

Shake Powell azóta nagy lelkesedéssel végezte a munkáját.
Állítása szerint Isten mindenhol jelen volt a zónában. Az
épület egészében, a mindent átjáró fényben, az ég felé nyitott
üvegtáblákban... Lelkészként néha még esküvőket vagy
keresztelőket is celebrált.
Az Indulási zóna egyfajta határmezsgye volt, imára és
elmélkedésre ihlető no man's land. Ezen az átmeneti
„másvilágon” az emberek a legbelsőbb félelmeikkel
szembesültek, és szükségét érezték, hogy indulás előtt kiöntsék
a szívüket. Powell atya soha nem ítélkezett felettük, inkább
arra törekedett, hogy megértse őket. Egyesek az ismeretlentől
való félelemmel, lelkiismeret-furdalással és megbánással
küszködtek. Mások számára az elvonulás e különös formája
váratlan, kihagyhatatlan lehetőség volt arra, hogy
megjavuljanak, és békét kössenek magukkal.
– Az Indulási zónában egészen közelről láthattam az emberi
lelket, a maga valójában, teljes nagyszerűségében vagy teljes
nyomorúságában – magyarázta a pap, felhörpintve az utolsó
csepp kávét.
Martin hagyta, hogy Shake Powell a gondolatmenete végére
érjen, amelyből világossá vált számára, hogy a titokzatos
repülőtér minden utasa balesetet vagy öngyilkosságot követően
kómába esett ember, de egy kérdésre még mindig nem kapott
választ:
– Egyfolytában az Indulási zónát emlegeti... – kezdett bele.
– Így van.
– De hová indulnak innen a járatok?
Powell felváltva Martinre és Lizzie-re nézett, majd
jelentőségteljesen bólintott:
– Nézzék meg jól a repülőgépeket – mutatott ki az ablakon.

Martin a kifutópályára szegezte tekintetét. Két egymástól jól
elkülöníthető párhuzamos utat látott, és két sor szürke, nagy
csapatszállító repülőt, amelyek a napsütésben csillogva, már
csak az irányítótorony engedélyére vártak.

– Innen csak két irányba mehetnek – közölte Shake Powell,
összehúzva magán a jogging felsőt, amely alól kidagadtak
lenyűgöző izmai.

– Visszatérnek az életbe vagy elindulnak a halál felé... –
egészítette ki Martin szomorúan.

– Mindent értesz, fiatalúr! – helyeselt Archibald.

*

Lizzie mélázva nézte a lelkész hatalmas kézfejét, aki a L. I.
F. E és a D. E. A. T. H. betűket tetováltatta az ujjperceire, majd
remegő hangon megszólalt:

– És honnan tudjam, hogy melyik gépre szálljak?
– Rajta van a jegyen.
– Milyen jegyen? – kérdezte Martin.
– Amit az Indulási zóna utasai kapnak – magyarázta Powell.
– Ilyen, mint ez – közölte Archibald, és letette az asztalra a
saját beszállókártyáját.

Honnan Hová Dátum Óra Hely
Indulási Élet 2008. dec. 26. 7h05 32F
csarnok

Martin a szemöldökét ráncolta. Ugyanazt az öltözéket
viselte, mint a baleset pillanatában, a Ho kisasszonytól kapott,

méretre szabott öltönyt és a fehér inget, amely gyűrötten lógott
ki a nadrágjából. Benyúlt a zakója zsebébe, ahol megtalálta a
pénztárcáját, a telefonját, és egy kartonlapot, amelyet kitett az

asztalra:

Honnan Hová Dátum Óra Hely
Indulási csarnok Halál 9h00 6A
2008. dec.
26.

– Nincs szerencséd, fiatalúr! – fintorodott el Archibald. A
két férfi ezután kérdő pillantást vetett Lizzie-re. A kamasz lány
megrémült, és sután kotorászni kezdett a farmernadrágja
zsebeiben, míg egy négyrét hajtott beszállókártyára nem
bukkant. Remegő kézzel bontotta szét. A kartonlap gyászhírről
tudósított...

Honnan Hová Dátum Óra Hely
Indulási csarnok Halál 2008. dec. 9h00 6B

26.

26

... a sok szép, mit hordoz az ég...24

Akkor utoljára megláttam a Földet: a végtelen
éterben bolyongó, csillogóan kék, szilárd
gömböt. S én, e messzi kékségből jövet,
lélekkel megáldott, törékeny porszemként
szállingóztam az űrben, hogy belevessem
magam az ismeretlenbe.
William HOPE HODGSON

Indulási zóna, 23 óra 46 perc

Az Égbolt volt az Indulási zóna legpompásabb étterme. Az
elegáns, modern stílusban berendezett, tágas helyiségben
körülbelül harminc harmonikusan elrendezett krémszínű
vászon-terítős, asztal várta a vendégeket. A falon kifeszítve,
több száz világító szálból szőtt, csodálatos függöny lógott,
amely szűrt fényben fürdette a termet, és finom, meghitt
légkört teremtett. Középen bársonyos meleget árasztó, újszerű
kandalló fokozta az összhatást.

Az étterem vendégei ott, az ég kapujában is ugyanazok
voltak, mint bármelyik más luxusintézményben, orosz és kínai
újgazdagok, közép-keleti olajmágnások és globalizált, Louis
Vuitton táskával flangáló, válogatott előkelőségek...

24 Dinaw Mengestu egyik regényének címe, melyet egy Dante verssor
ihletett.

Martin és Archibald a fényes gyülekezet kellős közepén ült
az egyik ablak melletti asztalnál. Az üvegen a kivilágított
felszállópályák fénye tükröződött. A kifutóról a kései óra el
lenére is szünet nélkül indultak a repülők.

– Úgy látom, nem érzed magad jól a bőrödben, fiatalúr –
jegyezte meg Archibald, miután bekebelezett egy bőséges
adag pirított borjúmirigyet, erdei gombás házi tésztával.

Martin csak néhány falatot evett az aveyroni báránysültből.
– Könnyen tömi a hasát, aki tudja, hogy életben marad!
Emlékeztetném rá, hogy én meghalok!
– Előbb vagy utóbb mindannyian meghalunk – vetette ellen

Archibald.
– Igen, de én holnap reggel!
– Egyetértek, ez igazságtalan – ismerte el a tolvaj. – Kétszer

annyi idős vagyok, mint te, ráadásul én rángattalak bele ebbe a
szörnyű kalandba...

Archibald töltött magának még egy pohár bordeaux-it, majd
visszatette az üveget az asztaluk mellett álló zsúrkocsira,
amelyen még egy üveg burgundi vörösbor is várakozott. Az
1945-ös Mouton-Rothschild és az 1985-ös Romanée-Conti
igazán alkalomhoz illő választás volt ezen a megszokottól
merőben eltérő estén.

– Biztos, hogy nem akarod megkóstolni a burgundit? –
erősködött Archibald. – Kár lenne meghalni anélkül, hogy
kipróbáltad volna ezt a csodát!

– Menjen a fenébe a burgundijával! – felelte Martin
fásultan. Lizzie Martin vállának dőlve aludt az asztalnál.
Tányérján egy kecskesajttal és baconszalonnával ízesített
Royal Burger maradéka...

Archibald előhúzott a zsebéből egy gyufásdobozt, és a
diszkrét, finom helyhez nem éppen illő módon, gyufaszálból
fogpiszkálót faragott magának.

– Lehet, hogy a desszert előtt engedek a kísértésnek, és
eszem még egy libamájjal töltött, csont nélküli galambsültet –
szólalt meg kisvártatva a menüt lapozgatva. – Mit gondolsz?

Martin jobbnak látta, ha nem felel a provokációra.
Kinézett az ablakon, és a csillagos égben gyönyörködött.
Elbűvölte a ragyogó égitest, amelyet először a holdnak nézett,
de lassanként rájött, hogy a távolban lebegő kék bolygó inkább
a föld lehet, lakóival a hátán, akik szerették, gyilkolták
egymást, és módszeresen pusztították mind a négy égtáján. A
bolygó, ahol ő mindig egyedül érezte magát, de amelyet
mégsem volt képes elhagyni.
– Beszélnünk kell, fiatalúr...
Martin Archibald szemébe nézett. A kristálypoharak felett
az idős férfi tekintete tűzben égett. Vonásai megkeményedtek,
és beesett arcáról lerítt, hogy nem tréfál.
– Miről akar beszélni?
– Gabrielle-ről.
Martin sóhajtott.
– Mit akar tudni? Szándékaim természetére kíváncsi?
– Pontosan.
– A legnemesebb szándékok vezettek, de ennek már úgyis

befellegzett...
Martin mégis töltött magának egy pohár bort, mielőtt

folytatta volna:
– És tudja, mit? A lánya veszélyes. Éppolyan veszélyes,

mint maga! Egy eszelős, aki szünet nélkül gyilkolja a
boldogságot, valahányszor az beköszön az ajtón...

Egy pincér leszedte az asztalt. Archibald végül lemondott a
desszertről, és önkényesen rendelt két kávét.

– Van számodra egy jó és egy rossz hírem, fiam.
– Nekem már nem oszt, nem szoroz, úgyhogy kezdheti a
jóval.
– Te vagy az egyetlen férfi, akit a lányom valaha szeretett.
– Honnan tudja? Harminc éve felé sem nézett! Nem is

ismeri.
– Nehogy azt hidd. Mondok neked valamit!
– Na, ki vele...
– A látszat ellenére jobban ismerem Gabrielle-t, mint bárki a

világon.
– Jobban, mint én?
– Igen, biztos vagyok benne.
Archibald meglátta Martin tekintetében a sértettséget, ezért

felemelt kézzel nyugalomra intette.
– Gabrielle rendkívüli nő. Úgy tűnik, ezt már egészen

fiatalon te is észrevetted, s ez becsületedre válik...
Martin tudta, hogy Archibald szájából ritkán hangzik el

dicséret, ezért elégedetten nyugtázta a megjegyzést.
– Gabrielle szilárd jellem, őszinte és nagylelkű – folytatta

Archie. – Néha kissé bonyolult, mint minden nő...
Martin helyeslése jeléül bólintott. Ezen a téren a férfiak

mindig egyetértettek.
– Gabrielle egy egész életre szóló nő. Gabrielle ritka kincs,

még annál a gyémántnál is ritkább, amit el akartam lopni.
Egy édességtál kíséretében felszolgálták az eszpresszót.

Archibald bekapott egy fügés zselédarabot.
– Gabrielle igazi egyéniség, erős személyiség, de ha vesszük

magunknak a fáradtságot, és nem érjük be a látszattal,

felfedezzük lelkében a sebeket, amelyeket az élet ejtett. És
tudom, hogy te ezt is megértetted azonnal.

– Hová akar kilyukadni? – kérdezte türelmetlenül Martin,
mielőtt felhörpintette a forró kávét.

– Hát nem érted, fiatalúr? Nem vág valami gyorsan az
eszed! Gabrielle-nek nem egy éretlen, nyámnyila alakra van
szüksége, aki a múlton rágódik, aki még jobban megkínozza,
mint a többiek. Erős férfira van szüksége, aki egyszerre a
barátja, a szeretője, a bizalmasa, a szerelme, sőt néha az

ellenfele... Tudod, mit jelent ez?
– Ez a férfi én voltam, maga vadbarom, és még mindig

mellette lehetnék, ha nem ártja bele magát az életünkbe...
Martin sértődötten felugrott az asztaltól, és...

Lenox kórház, éjjel 1 óra 9 perc

– Ébredjen, Giuliani doktornő!
Az ápolónő felkapcsolta a neonlámpát az ügyeletes
orvosoknak fenntartott pihenőszobában. Claire kinyitotta a
szemét. Nem aludt. Évek óta nem alszik rendesen. El-
elbóbiskol hosszabb-rövidebb időre, de valódi, pihentető álom
nem jön a szemére. Ez a magyarázat arra, hogy mindig
megviseltnek látszik, s a kialvatlanságtól arcán szünet nélkül
szaporodnak az eltörölhetetlen, korai ráncok.
– Vetne egy pillantást Martin Beaumont agyi CT-jére?
Nagyon felszökött a vérnyomása!
Claire feltette a szemüvegét, és a neonlámpa fényénél
megnézte a felvételt. Ez a második szkenner aggasztó képet
mutatott. A kemény agyburok és az agy között nyugtalanító
nagyságú vérömleny keletkezett, amely arra utalt, hogy az

egyik verőér több ága is megszakadhatott egyszerre. A
bevérzés a koponyacsonthoz nyomja az agyat, és ha nem
avatkoznak közbe azonnal, a vérerek összeszűkülnek,
megfosztják a sejteket az oxigénszállítmánytól, és
visszafordíthatatlan károkat okoznak.

Sürgősen meg kell operálni. El kell távolítani a vérömlenyt.
Bár Claire attól tartott, hogy Martin legyengült szervezete nem
éli túl a beavatkozást.

– Szóljon az altatóorvosnak, felvisszük a műtőbe.

Indulási zóna, éjjel 1 óra 12 perc

Archibald belökte a Harry's Bar lengőajtaját. A mahagónifa
burkolattal, az öblös, kopott Chesterfield bőrfotelekkel és a
bordó bársonypárnás ülőkékkel a tompa fényben fürdő, meghitt
hangulatú bár a híres londoni klubok légkörét idézte.

Keresztülvágott a dohányzótermen, és leült Martin mellé,
aki Mojitót szürcsölt a bárpultnál. Az ital láttán Archibald nem

tudott elfojtani egy gunyoros fintort.
– Ezt inkább lányok isszák, nem gondolod?
Archibald szakértő szemmel végignézett a lenyűgöző

whiskygyűjteményen, amelynek darabjai katonás rendben
sorakoztak a bárpult mögött, akár egy könyvtár régi könyvei.
Hirtelen felcsillant a szeme, mert valódi kincsre bukkant: 1937-
es Glenfiddich Rare Collection, a világ legöregebb skót

whiskyje.
Rendelt egy pohárral, és elégedetten szemlélte az értékes

nedű aranysárga színét.
– Itt hagyhatod az üveget, fiam – szólt a pincérhez.

Martin a szeme sarkából figyelte az öreget. Archie
leplezetlen élvezettel szimatolgatta a pohárból felszálló
gőzöket, hogy felfedezze a karamell, a csokoládé, az
őszibarack és a fahéj illatát, majd belekortyolt a tiszta
malátába, és hosszan ízlelgette a fenséges aromákat.

Kért egy másik poharat, és töltött Martinnek is:
– Ezt kóstold meg, fiatalúr! Meglátod, más, mint az a szörp,

amit iszol.
Martin nagyot sóhajtott, de Archibald felkeltette a

kíváncsiságát, és nem tudott ellenállni. Ivott egy kortyot a
whiskyből, s bár nem volt szakértő, elbűvölte az erős nedű
összetett ízhatása.

– Mit szólsz?
– Tényleg üt – ismerte el Martin, és nagyot húzott az italból.
– Tetszel nekem! Gyere, keressünk egy nyugodtabb zugot –
ajánlotta Archibald, és felkapta a pultról a Glenfiddicht.
Martin tétovázott. Rettentően haragudott Archibaldra, de
nem volt bátorsága egyedül tölteni az utolsó óráit. S a gondolat,
hogy örök ellenfele társaságában búcsúzik az élettől,
éppannyira volt ínyére, mint ellenére.
A két férfi letelepedett egy lakozott, akác– és mangófa
dohányzóasztal mellett álló bőrkanapéra.
Mutatós berendezésével a bár a régi szép idők
kártyaklubjainak szellemét idézte, ahol valódi úriemberek
találkoztak, Havanna szivart és konyakot kóstolgattak, majd
leültek bridzsezni, és közben Sinatrát hallgatták.
– Megkínálhatlak egy szivarral?
Martin elutasította az ajánlatot:
– Van fogalma arról, hogy az iváson, szivarozáson és
festménylopáson kívül más örömök is vannak az életben?

– Hóha, te csak ne akarj engem kioktatni! Gondolod, hogy a
hasis és a kalóriamentes kóla jobbat tesz az egészségnek?

Martin a szemöldökét ráncolta. Archie ajka szögletében
mosoly bujkált.

– Hát, igen, én is tudok rólad egyet-mást, Martin Beau-

mont...
– Pontosan mit?
– Tudom, hogy bátor, őszinte ember vagy. Kissé ábrándos.

Hogy lehet benned bízni, és hogy a magad módján, hatalmas a
szíved.

– De...
– Nincs de.
– Pedig a bóközönt általában szemrehányások áradata
követi.
– Szemrehányást akarsz? Azt is kaphatsz.
Martin készen állt a kihívásra:
– Gyerünk! Ne zavartassa magát!
– Kezdjük ott, hogy nem érted a nőket.
– Nem értem a nőket! – ismételte Martin sértődött hangon.
– Nem. Meglátsz bennük olyan dolgokat, amelyeket más
észre sem vesz, de amikor beszélnek hozzád, nem érted őket.

Nem tudod megfejteni a szavaikat.
– Vagy úgy? Kifejtené ezt bővebben?
Archibald hunyorgott, és egy jó példa után kutatott az

agyában.
– Amikor egy nő nemet mond, az gyakran azt jelenti, hogy

igen, de félek.
– Ühüm. Folytassa!
– Ha azt mondja, talán, az többnyire azt jelenti, hogy nem.
– És ha igent mond?

– Ha igent mond, az azt jelenti, hogy igen, talán.
– És ha egyszerűen igen, azt hogy mondja?
Archie megvonta a vállát.
– A női nyelvben olyan nem létezik.
Martin kétkedve nézett rá.
– Szerintem maga tolvajnak jobb, mint pszichológusnak...
– Lehet, hogy nincs elég friss tapasztalatom – hagyta rá

Archibald.
– Mi lenne, ha inkább Gabrielle-ről beszélnénk?
– Eddig is róla beszéltünk, fiatalúr, nem vetted észre?...
– Miért akart elválasztani minket egymástól?
Archibald méltatlankodva az égnek emelte tekintetét.
– Épp az ellenkezőjére törekedtem, te ostoba! Én mentem

érted, én tettem meg mindent azért, hogy üldözőbe vegyél, én
csábítottalak San Franciscóba, hogy rátalálj Gabrielle-re, mert

tudtam, hogy nem felejtett el!
Archibald kissé megemelte a hangját.
– És aztán? – kérdezte Martin.
– Igaz, aztán megijedtem, és próbára akartalak tenni –

ismerte el férfiasan.
– Mindent elrontott!
– Nem hiszem. Nélkülem soha nem lett volna bátorságod

megkeresni! Mert az a te nagy hibád, Martin Beaumont, hogy
félsz!

Martin nem volt benne biztos, hogy pontosan érti, mit akar
mondani Archibald, aki tovább győzködte:

– Ismered Mandela híres mondatát? Nem sötét árnyunk,
hanem a fényességünk kelti bennünk a legnagyobb félelmet. Te
nem a gyengeségeidtől félsz, fiatalúr, hanem a kivételes
képességeidtől. Ijesztő bevallani magadnak, hogy minden

eszköz a rendelkezésedre áll a sikerhez! Biztonságosabb a
középszerűségben lubickolni, és közben átkozni az egész
világot...

– Mit akar ezzel mondani?
– Bátorítani szeretnélek. Dobd félre a félelmeidet, és vállald
a boldogságot.
Martin Archibald arcát fürkészte. Fenyegetésnek,
indulatnak, haragnak a nyomát sem látta rajta. Csak megértést.
Martin másodízben érezte, hogy különös testvéri érzés fűzi
Gabrielle apjához.
– Az imént azt mondta, hogy van egy jó és egy rossz híre.
– Épp erre akartam rátérni.
– Mi lenne a rossz hír?
Archibald kis szünetet tartott, hogy felkészüljön a nagy
bejelentésre:
– A rossz hír az, hogy te mész vissza, fiatalúr! – hadarta el,
és egy határozott mozdulattal, mint amikor egy játékos ász
pókért terít ki az asztalra, letette Martin elé a beszállókártyáját.

Honnan Hová Dátum Óra Hely
Indulási 7h05 32F
csarnok Élet 2008. dec. 26.

– Nem értem.
– Azt hitted, vége a szerelemnek és a bosszúságoknak? Nem
menekülhetsz olyan könnyen! Te mész vissza helyettem.
– Cserélni akar?
– Igen. A beszállókártyák nem névre szólnak. Nincs
akadálya, hogy elcseréljük őket.

– Miért teszi?
– Egy percig se gondold, hogy feláldozom magamat!
Nekem már úgysincs erőm és lehetőségem megvalósítani az
álmaimat.
– Beteg?
– A halálra ítélt pontosabb kifejezés lenne. Rákos vagyok.
Martin bólintott, bánat felhőzte tekintetét.
– És... miért éppen én?
A bár időközben kiürült. Már csak a pincér törölgette a
poharakat a pult mögött.
– Mert csak te tudtad megfejteni a titkomat, csak te jöttél rá,
milyen szabály szerint időzítem a rablásokat, csak neked volt
merszed, hogy idáig kövess. Mert agyafúrtabb vagy, mint az
FBI, az orosz maffiózók és a világ összes rendőrsége
együttvéve. Mert egyaránt gondolkodsz az eszeddel és a
szíveddel. Mert sok pofont kaptál, de még mindig állód a sarat.
Mert bizonyos értelemben te és én egyek vagyunk, azzal a
különbséggel, hogy neked sikerülni fog az is, amibe én

belebuktam, te tudni fogsz szeretni...
McLean töltött még két utolsó pohár whiskyt, és ezzel ki is

ürült az üveg. Megemelték a poharukat, és koccintás közben
kicserélték a jegyüket.

Archie az órájára pillantott, majd felpattant.
– Bocsáss meg, már nincs sok időm, és van még egy utolsó
dolog, amit el kell intéznem a reggeli indulás előtt.
Felöltötte a kabátját, majd tétovázva megszólalt:
– Tudnod kell, hogy Gabrielle... bonyolultnak tűnhet, de
valójában tiszta, egyszerű lélek, csak ne kínozd soha.
– Ígérem – felelte Martin.
– A búcsúzáshoz nem nagyon értek...

– Minden jót.
– Minden jót, fiatalúr.

27

Anywhere out of the world25

Mi marad abból, hogy szerettelek?
Csak visszhang nélküli hangom,
mely hirtelen elárvult

Csak a semmibe kapaszkodó ujjam
Csak kezed után áhítozó bőröm

És mindenekelőtt a félelem, hogy holnap,
Fél lábbal a sírban is szeretlek még.
Charles AZNAVOUR

Lenox kórház, 3 óra 58 perc

Claire Giuliani arca hosszú idő óta először őszinte mosolytól
ragyogott. A műtét meglepően jól sikerült. Felnyitotta Martin
koponyáját, és eltávolította a vérömlenyt.

A beavatkozás lassan a végéhez közeledett. Claire egy
pillantást vetett a monitorra, és minden adatot rendben talált.

Ennek a fiatal franciának rendkívül erős a szervezete –
gondolta elégedetten.

Az iPodjához csatlakoztatott erősítőkből egy Bob Marley-
szám szólt.

*

25 Bárhol a világon kívül, Charles Baudelaire verse.

Indulási zóna, 3 óra 59 perc

Bob Marley No woman no cry című számát teljes
hangerővel sugározták a repülőtéri hangszórók.

Martin a hatalmas üvegfal előtt andalgott, és az apró
fényjelzőkkel kirakott kifutópályákat nézte. A végtelenbe
nyúló parkolóhelyeken tucatnyi repülő várakozott. A nagy
távolságra kifejlesztett, négymotoros, kétajtós gépek
összehangolt, szabályos táncát egy óriási irányítótorony
vezényelte, melynek falait kéken cikázó fénycsíkok világították
meg.

Martin élnivágyással és megújult bizalommal telve pergette
le agyában a filmkockákat az elmúlt fél év eseményeiről.
Archibalddal való első összetűzésétől egy párizsi hídon, a
világon kívüli bárban folytatott különös beszélgetésig. A fél év
alatt gyökeresen megváltozott, és anélkül, hogy teljesen
tudatában lett volna, felelősségteljes férfivá érett. Az utolsó
beszélgetés során megszabadult a félelmeitől, úgy érezte,
lovaggá ütötték, és megtisztelő küldetést bíztak rá.

A fénybe borult hosszú folyosón gyalogolva megmarkolta új
beszállókártyáját, melyet Archibald hagyott rá, s amely afféle
„szézám tárulj!” varázsigeként hamarosan megnyitja számára
az életbe, a szerelembe visszavezető út kapuját.

A fénybe borult hosszú folyosón könnyűnek érezte magát,
és futni támadt kedve, hogy világgá kiáltsa örömét.

A fénybe borult, hosszú folyosón újjáéledt.

*

Indulási zóna, 4 óra 21 perc

Az elegáns vendéglő kiürült. A nagyterem csillárait
leoltották, s a lábazatot szegélyező apró fényforrások
elcsendesedett éjszakai mulató hangulatát idézték, ahonnan
nemrég távoztak a táncosok.

Lizzie összekuporodva aludt a puha párnás padon. Kósza
hajtincsei nyúzott arcára tapadtak. Nyugtalan álma lehetett.

Martin betakarta a zakójával, majd leült a vele szemközti
székre. Lizzie tizennégy éves volt, ö harmincöt. A lánya
lehetett volna. Csak néhány órája ismerte, mégis felelősnek
érezte magát érte. Cigarettára gyújtott, és behunyt szemmel,
csendben elszívta.

A gyerekkor... A saját gyerekkora... Nem jó, nem is rossz
emlékek. Próbálta távol tartani őket, de még mindig erősen
visszhangzottak a lelkében.

A külváros, Évry... Börtönszagú szünetek az iskola udvarán.
Azért, hogy egyetértésben legyen önmagával, mindig
védelmébe vette a gyengébbeket, még akkor is, ha olykor
drágán kellett fizetnie érte: kiközösítés, megtorlás, az elismerés
és hála teljes hiánya azok részéről, akiken segített.
De neki ez könnyen ment, hisz az elvet, mely szerint az
erősebb megvédi a gyengét és nem elnyomja vagy mellőzi, a
testvériség eszményképeként hordozta magában. Egész
életében ez az eszme vezette, és ennek köszönheti, hogy
hivatása legsötétebb pillanataiban is képes volt tükörbe nézni.

*

Indulási zóna, 4 óra 35 perc

Archibald megszaporázta lépteit a tükörsima, ezüstös
padlón. Kitartóan rótta a kilométereket, de bármerre fordult,
mindig az a benyomása támadt, hogy a repülőtér a végtelenben
sokszorozódik. Átvágott egy sor csarnokon, felszállt körülbelül
tíz mozgószőnyegre, végigjárt több butiksort, de nem volt mit
tenni, sehogy sem tudott eltávolodni a hatalmas, átlátszó
üvegfaltól, amelyen át az épület egybemosódott éggel és

tengerrel.
Úgy tűnt, hogy a repülőtér egy mesterséges szigetre épült,

akárcsak Hongkongban. Minden letisztult, modern, túlságosan
új volt benne, mint egy felavatásra váró építményben.

Archie a kijelző tábla órájára pillantott, és megmarkolta a
beszállókártyáját. Már csak néhány órája maradt az indulásig,
de mióta felébredt e világon kívüli helyen, magától értetődő
felismerésként egy különös gondolat motoszkált a fejében.

Lehet, hogy naiv vagyok, lehet, hogy vakvágányra tévedtem,
de a végére kell járnom – gondolta magában.

Attól kezdve, valahányszor összetalálkozott egy repülőtéri
„alkalmazottal”, biztonsági őrrel, felszolgálóval, kereskedővel,
karbantartóval, megállt, hogy feltegye nekik ugyanazt a
kérdést. Sokáig nem járt sikerrel, de a Ladurée stand macaron-
árusa végül útba igazította. És akkor újra felcsillant a remény.

Érezte, hogy közeleg az igazság pillanata, mely
kárpótolhatja a sok elveszett percért. Végtére a sok
nyomorúság közepette, az élet olykor valódi kegyelmi
pillanatokkal is meglepte. Miért lenne másképp a halállal?

*

Indulási zóna, 6 óra 06 perc

Lizzie a kakaó ínycsiklandozó illatára ébredt. Amikor
kinyitotta a szemét, már felkelőben volt nap, s épp arra készült,
hogy első sugarait a még lilásrózsaszín égre szórja.

Lizzie átaludta az egész éjszakát, mégis nyúzott volt.
Gyűrött ruhában, kócos hajjal, tövig rágott körmökkel nem
nyújtott túl szívderítő látványt.

Megdörzsölte a szemét. Egy percbe telt, míg ráeszmélt, hol
van. Rémülten pillantott a faliórára, majd az induló járatok
listáját megjelenítő, áttetsző üvegkijelzőre.

Benyúlt a zsebébe, és kivette a repülőjegyét.

Honnan Hová Dátum Óra Hely
6B
Indulási csarnok Halál 2008. dec. 26. 9h00

Már csak három óra. Már csak három óra, mielőtt... – Görög
joghurt, friss málna, licsi, pirítós és egy finom forró csokoládé!
– tolta a lány elé Martin derűsen a reggelis tálcát.

Rámosolygott, majd leült mellé a padra, és megvajazott egy
pirítóst.

Lizzie ivott egy korty kakaót, és jóízűen beleharapott a
pirítósba. Az Indulási zónában sem élhet az ember száraz
kenyéren és vízen...

– Tessék, a postás hozta – viccelődött Martin, miközben
átnyújtott Lizzie-nek egy borítékot.

A lány értetlenül nézett Martinre, és a levéllel a kezében
mozdulatlanná dermedt.

– Nyisd már ki!

Lizzie felbontotta a borítékot, amelyben egy új repülőjegy
lapult.

Honnan Hová Dátum Óra Hely
Indulási Élet 2008. dec. 32F
csarnok
7h05
26.

– Előbb indul – magyarázta Martin –, és más irányba megy.
– Ez azt jelenti, hogy nem halok meg? – kérdezte a lány
bizakodóan.
– Nem, nem halsz meg, Lizzie.
A kamasz lány ajka remegni kezdett, a torka elszorult:
– Hogy lehet...
– Archibald hagyta itt neked.
– Miért?
– Súlyos beteg, nincs már sok ideje hátra.
– Hogy köszönhetném meg?
– Megtettem helyetted – nyugtatta meg Martin.
Lizzie szeme könnybe lábadt.
– És magával mi lesz?
– Miattam ne aggódj! – felelte Martin, és magára erőltetett
egy mosolyt. – Ellenben kérnék tőled egy szívességet.
– Egy szívességet? – kérdezte a lány, miközben pulóvere
ujjával a könnyeit törölgette.
– Ha jól emlékszem, a Pacific Heights közelében laksz...
– Igen, a Lafayette Park mögött.
– Ha valóban kómában vagyunk, akkor nagy
valószínűséggel a Lenox kórházban fogsz felébredni.

– Oda vittek akkor is, amikor felszakadt az állam
kosárlabdázás közben – mutatott a szájszögletéből kiinduló,
halvány forradásra.

– Nagyon fájt?
– Á, nem! Keményfából faragtak! – felelte büszkén a lány.
Martin rákacsintott, majd belekezdett:
– Ha már beszélni tudsz, kérd, hogy keressék meg
Gabrielle-t.
– Orvos?
– Nem, ő a nő... a nő, akit szeretek.
Lizzie nem tudta féken tartani a kíváncsiságát:
– És ő is szereti magát?
– Igen. Vagyis elég komplikált... Tudod, milyen ez!... –
felelte tétován.
– Ha jól értem, a szerelem felnőttkorban is elég
bonyodalmas ügy, igaz?
Martin bólintott.
– Igen. Ugyanúgy szenvedsz... Hacsak nem kerül utadba a
megfelelő pillanatban a megfelelő személy, mert akkor hirtelen
minden tiszta lesz és világos.
– Gabrielle a megfelelő személy?
– Igen – mosolyodott el Martin. – És elérkezett a megfelelő
pillanat is.
– Mit üzen neki?

*

Lenox kórház, 6 óra 15 perc

– Doktor úr! Baj van a rejtélyes betegünkkel.

Elliott átvette az ápolónőtől a májról készült CT-t.
Archibald-nak bevérzett a mája. Elliott feltette a szemüvegét. A
seb mély volt, erős vérzést okozott a jobb lebeny mögött. Hogy
lehetséges ez? Az első műtét során, melyet pár órája végzett,
ebből semmit nem gyanított. Sürgősen fel kell nyitni újra, még
akkor is, ha az újabb laparotómiás beavatkozásba belehalhat. A
fenébe!

Indulási zóna, 6 óra 56 perc

– Lizzie!
A 6. számú kapunál megkezdődött a szerencsés „visszatérő”
utasok beszállítása. Gyorsan fogyott a sor.
A lány hátrapillantott. Martin mellette termett, mert még

mondani akart valamit:
– Aztán nincs több butaság, oké?
A lány lesütötte a szemét. Martin folytatta:
– A patkánymérget, a gyomirtót, a felvágott ereket, a

gyógyszereket örökre elfelejted! Rendben?
– Rendben – mosolyodott el Lizzie, hosszú idő óta először.
– És ne aggódj! A szerelem csodálatos, de nem csak abból

áll az élet.
– Nem? – csodálkozott el őszintén a lány.
De! Csak az számít! Csak az fontos igazán... – gondolta

Martin, de meg akarta nyugtatni Lizzie-t.
– Ott a család, ott vannak a barátok, az utazás, a könyvek, a

zene, a filmek... Ezek sem megvetendők, igaz?
– Igaz – felelte Lizzie különösebb lelkesedés nélkül.
– Jó utat – búcsúzott Martin a lánytól, és finoman

megpaskolta a vállát.

– Hamarosan találkozunk? – kérdezte Lizzie, miközben
átnyújtotta beszállókártyáját a légikisasszonynak.

Martin elmosolyodott, és még utoljára intett neki.
A következő pillanatban a fiatal lány eltűnt.

*

7 óra 06 perc

Claire Giuliani kihajolt a kocsi ablakán.
– Gyerünk, tata, haladj már! – kiabálta az előtte araszoló
böhöm nagy batár vezetőjének.
Mályvaszínű bogárhátúja dugóba került.
– Ez nem igaz! Reggel hét óra van, karácsony napja, és
máris bedugult a város! – fakadt ki mérgesen.
Ráadásul úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna,
és az öreg tragacs nem szerette a vizet.
A befüstölt utastér megtelt a Doors gitárakkordjaival és Jim
Morrison alkoholtól rekedt, mégis zseniális bömbölésével:
Claire az L.A. Woman egyik kalózfelvételét hallgatta, és éppen
azon csodálkozott, hogy valamelyik tréfáskedvű zenész Mozart
csembalókoncertjének dallamait csempészte a szám kellős
közepébe. Elnyomta a cigarettáját, és a szemöldökét ráncolta,
aztán hirtelen rájött, hogy nem a Doors zenésze bolondozott,
hanem a saját telefonja csengett.
Kedvenc ápolónője hívta, akinek azt az utasítást adta, hogy
rendszeresen tájékoztassa két betege állapotáról.
Martin Beaumont hirtelen rosszabbul lett. A
komputertomográf megfékezhetetlen vérzést észlelt a

hasnyálmirigy magasságában. Claire furcsállotta a dolgot, mert
az éjszakai felvételen a sérülés nem tűnt olyan jelentősnek...

Újra műteni kell! De vajon meddig bírja még a férfi
szervezete a megpróbáltatásokat?

*

Lenox kórház, intenzív osztály, 7 óra 11 perc

Vörösvérsejt, fehérvérsejt, vérlemezke, vérplazma. A vér.
Egy tizennégy éves kölyöklány mérgezett, szennyezett vére.

A dializátor órák óta pumpálta a vörös folyadékot, hogy
Lizzie vénái megtisztuljanak, hogy távozzanak a mérgező
anyagok, és helyreálljon a keringése. Sokkterápiára volt
szükség, amely lehetővé tette, hogy rekordidő alatt végezzék el
azt, amihez a veséknek két napra lett volna szükségük.

A kamasz lány csukott szemmel feküdt. Túl volt egy
gyomormosáson, és aktív szenet valamint nagy mennyiségű KI
vitamint kapott, hogy kitisztuljon a vére, amelyben a
patkányméreg akadályozta a természetes alvadási folyamatot.
Attól fogva a képernyőn fokozatosan javultak a mutatók. Attól
fogva már semmi nem akadályozta Lizzie-t, hogy kinyissa a
szemét. És ki is nyitotta.

*

Lenox kórház sürgősségi osztály, váróterem, 7 óra 32
perc

Gabrielle bedobott két pénzérmét a kávéautomatába.
Negyvennyolc órája nem aludt. Zúgott a füle, úgy érezte,
mintha vattából lenne a lába, borzongott, és azt sem tudta,
nappal van-e vagy éjszaka, dél vagy éjfél.

Beszélt Eliott-tal, akit már régóta ismert, és azzal a
sebésszel, aki Martint kezelte, de egyikük sem kecsegtette sok
reménnyel.

– Ön Gabrielle?
Ködös tekintettel megfordult. Egy maga korabeli férfi állt
előtte, hasonlóan gyűrött ruhában, beesett arccal és fáradt
szemmel, mint ő, de a férfi tekintetében a megkönnyebbülés
fénye ragyogott.
– A lányom, Lizzie, most ébredt fel a kómából, egy
mérgezés után – magyarázta és az első kívánsága az volt, hogy
látni akarja önt.
– Tessék?
– Azt állítja, hogy egy üzenetet kell átadnia.
– Ez valami tévedés lehet, nem ismerek semmiféle Lizzie-t
– felelte kurtán, az egész lényét körbezáró fájdalom fala mögül.
A férfi próbálta visszatartani, szinte könyörgött.
– Az elmúlt három évben, mióta elváltunk, azt hiszem, észre
sem vettem, hogy a lányom felnőtt. Nem beszélgettem vele
eleget, nem figyeltem rá kellőképpen. Úgy érzem, most
mindketten készen állunk a párbeszédre, és arra, hogy nagyobb
bizalommal forduljunk egymás felé. Megígértem, hogy
mindent megteszek azért, hogy beszélhessen önnel, ezért
merészelek erősködni. Pár percet szánjon erre, kérem!
Gabrielle-nek emberfeletti erőfeszítésre volt szüksége, hogy
kilépjen a fásultságából.
– Azt mondja, üzenete van a számomra?

– Igen, egy bizonyos Martintól.

*

Lenoxkórház l-es és 2-es műtő, 7 óra 36 perc

A szeméremcsonttól a szegycsontig húzódó vágással Elliott
felnyitotta Archibald hasát.

Claire bemetszette Martin hasfalát. Hadd lássam, szépfiú,
milyen meglepetéseket tartogatsz számomra?

Elliott két kezével összenyomta a májat, tüzetesen átvizsgált
minden sérülést, és megpróbálta elállítani a vérzést.

Mindenhonnan ömlik a véri Tamponálás, vérzéscsillapítás,
vérelvezetés. Claire minden tőle telhetőt megtett, hogy
stabilizálja a betege állapotát.

A seb mély volt, és erősen vérzett. Elliott széthúzta a
sebszéleket, és amennyire lehetett, kitágította a sebet, majd a
teljes érkirekesztési eljáráshoz folyamodott, vagyis elzárta a
máj mindhárom erét, hogy megakadályozza a vérveszteséget,
abban a reményben, hogy felszívódó fonallal sikerül
összevarrnia a rést.

Sebészszemüvegén át Claire megpróbálta felmérni a sérülés
nagyságát. Aggasztó látvány tárult elé. Egy Wirsung-
repedésre 26 gyanakodott, amely nyombélsérüléssel párosult.
Nem vagy egy nagy mázlista, mi? Pillanatnyilag nem sok
mindent tehetett. Meg kell várni, míg stabilizálódik a beteg
állapota, akkor harmadszor is fel kell nyitni, és meg kell műteni
az egész emésztőrendszerét. De vajon életben marad-e addig?

26 A Wirsung-vezeték a hasnyálmirigy fő kivezető csöve.

Elliott iparkodott, de érezte, hogy Archibald nem fogja
megnyerni az utolsó csatát. Rengeteg vért kapott, és már így is
jóval többet kibírt, mint amennyit egy emberi szervezet
általában képes elviselni. Az életkor, a betegség, a sorozatos
sérülések, a kimerült szervek, melyek egymás után mondták fel
a szolgálatot...

Amikor a test eléri végső határait, amikor az élet elillan,
tehetünk-e mást, minthogy menni hagyjuk?

Lenox kórház intenzív osztály, 7 óra 40 perc

– Apukád azt mondta, hogy beszélni szeretnél velem.
– Igen – felelte Lizzie még falfehér arccal és kissé elszorult
torokkal, részvéttel vegyes csodálattal nézve Gabrielle-t.
– Ott voltam, velük – kezdte.
– Hol? Kikkel? – kérdezte Gabrielle rideg hangon.
– Kómában, Martinnel és Archibalddal.
– Te is kómába estél, mint ők – javította ki Gabrielle.
– Nem! – erősködött makacsul Lizzie, pedig még mindig
nehezen jött ki hang a torkán. – Együtt voltunk. Beszéltem
velük, és Martin megkért, hogy adjak át egy üzenetet.
Gabrielle felemelte a kezét, hogy elhallgattassa.
– Ne haragudj. Sajnálom. Azok után, ami veled történt,
bizonyára fáradt vagy és zaklatott, de én nem hiszek ezekben a

dolgokban.
– Tudom. Martin előre figyelmeztetett, hogy nem fog hinni

nekem, ezért meg kellett tanulnom kívülről egy mondatot:
Kedves Gabrielle, csak azt szeretném mondani, hogy holnap
visszautazom Franciaországba, hogy egész kaliforniai

utazásom alatt semmi nem volt számomra olyan fontos, mint a
veled töltött néhány pillanat.

Gabrielle behunyta a szemét. Fagyos borzongás futott végig
a gerincén. Az első levél első mondata... Ezzel kezdődött

minden...
– Martin megbízott, hogy mondjam el, sokat változott -

folytatta Lizzie –, hogy megértett bizonyos dolgokat, és hogy
az ön apja nagyon jó ember.

Gabrielle a lelki fájdalom ellenére sem volt képes mindent
elfogadni, de tudomásul kellett vennie a nyilvánvaló igazságot:
a lány szavait nem a hagymázas képzelet diktálja.

– Mást is mondott? – kérdezte, az ágy szélére ülve.
Lizzie reszketett a vékony kórházi pizsamában. Behunyta a
szemét, hogy jobban összepontosítson.
– Nem akarja, hogy aggódjon miatta...
Gabrielle anyáskodó mozdulattal feljebb húzta Lizzie
takaróját, és félresöpörte a lány arcára tapadt tincset.
– ...és megtalálja a módját, hogy visszajöjjön...
Lizzie egyre nehezebben formálta a szavakat:
– Amikor behunyja a szemét, és elképzeli jövőbeli életüket,
fejében mindig ugyanazok a képek peregnek: napsütés,

gyerekkacaj...
Gabrielle eleget hallott. Megsimogatta a kamasz lány

homlokát, hogy értésére adja, nyugodtan pihenhet tovább.
Felállt, és mint egy alvajáró kiment a szobából. Egy ideig

folyosóról folyosóra járt, majd lerogyott egy székre, és arcát a
kezébe temette.

Ködös lelkében hirtelen utat tört magának egy hang. Egy
múltból jövő, egyszerre közeli és távoli hang, amely egy
tizenhárom éve íródott levélből idézett sorokat: