Guillaume Musso - Mi lesz velem nélküled

szorosan Archibald nyomában maradjon, és fedezék nélkül
kövesse a járdán.

Félköríves bástyáival és a homlokzati párkány alatt
sorakozó, több száz mesebeli fejszobrával Párizs legöregebb
hídja elbűvölő építmény volt. Tizenkét kőerkéllyel tagolva, az
íle de la Cité csücske fölött kialakított, központi töltésnél
elegáns kanyart írva le szelte át a Szajna két ágát.

A híd szokatlanul kihalt volt. Élénk szél söpört végig rajta.
Archibald valódi kaméleonként futtában újra visszanyerte
rugalmasságát, már híre-hamva sem volt a ráérős biciklistának,
akit Martin a múzeumtól követett. Néhány másodperc alatt
maga mögött hagyott a homlokzati párkány síkjából
kiemelkedő két félköríves híderkélyt.

Martin kifulladva, verítékezve, felfegyverzett karját ferdén a
felsőtestéhez szorítva, földre szegezett pisztolycsővel próbálta
követni, de akkor hirtelen elfogta a pánik. Lehet, hogy
Archibaldot a híd túloldalán autó várja? Vagy egy fegyveres
cinkostárs, aki a segítségére siet? Túl nagy a kockázat. Nem
követheti tovább. Kibiztosította a fegyverét, meghúzta a
hátultöltő rugóját, és szigorú, fenyegető hangon elkiáltotta
magát:

– Állj! Rendőrség!
Archibald lelassított.
– Állj, vagy lövök! – folytatta Martin kihasználva a tolvaj
feltételezett meglepetését.
Archibald megállt.
– Hagyja elöl a kezét, és lassan forduljon felém!
A tolvaj szó nélkül engedelmeskedett. Martin életében
először végre közelről szemügyre vehette Archibald arcát.

A műkincsrabló jóvágású, hatvan év körüli férfi volt. Őszbe
hajló barnás haja és rövidre nyírt szakálla megcsillant az
éjszakában. Szokatlanul világoszöld, mosolygós szeme
kiemelte arányos vonásait. Arcán helyenként fekete
cipőpasztafoltok éktelenkedtek. Tekintetében a félelem vagy a
meglepetés legcsekélyebb nyoma sem látszott. Lényéből
inkább jókedv és derű áradt.

– Szia, Martin! Szép éjszakánk van, igaz?
A nyomozó ereiben megfagyott a vér...
A rohadt életbe! Honnan tudja, ki vagyok?
...de megpróbálta leplezni megrökönyödését.
– Fogja be, és tegye a zsákot a földre!
Archibald óvatosan a lába mellé ejtette a táskát. A vászonra
varrt címkében Martin felismerte a Royal Air Force, a brit
hadsereg légi alakulatának címerét.
– Ha valóban szándékodban állna letartóztatni, már a
múzeumnál megtetted volna, Martin.

Honnan tudja, hogy...
– A kezedben volt a lehetőség, de te elszalasztottad – vágta
arcába a rabló mély hangon, skót akcentussal pörgetve az r
betűket.
Martinnek eszébe jutott Sean Connery, aki büszkén őrizte
szülőföldje akcentusát, bármilyen nemzetiségű szereplőt
játszott is.
– A kezét... nyújtsa előre – kiáltotta Martin, miközben egy
pár bilincset húzott elő a zubbonya zsebéből.
A skót ekkor már nem engedelmeskedett.
– Csak egyetlen hibát követtél el, a legsúlyosabbat.
Tétováztál, s az mindig végzetes. Esélyt adtál magadnak a
bukásra, holott nyerhettél volna.

A hirtelen szerepcserétől Martin kővé dermedt. Archibald
így folytatta:

– A vesztesek nem ellenfeleiknek, hanem maguknak esnek
áldozatul, de azt hiszem, ezt te is tudod.

Felerősödött a szél, és egy hirtelen jött roham olyan
hatalmas porfelhőt kavart, hogy Martin kénytelen volt eltakarni
az arcát. McLean rendületlenül folytatta:

– Olykor könnyebb veszíteni, mint megfizetni a győzelem
árát. Nem gondolod?

Mivel Martin nem felelt, Archibald tovább erősködött:
– Legalább valld be, hogy feltetted magadnak a kérdést!
– Milyen kérdést? – szólalt meg Martin akarata ellenére.
– ”Ha ma letartóztatnám McLeant, mit kezdenék holnaptól
az életemmel?”
– Szó sincs feltételes módról. Most rögtön letartóztatom.
– Gyerünk, fiacskám, ismerd el, hogy senkid sincs az
életben rajtam kívül.
– Nem vagyok a fiacskája!
– Nincs feleséged, gyereked. Tartós kapcsolatod sem volt
már jó ideje. A szüleid meghaltak. A munkatársaid többségét
megveted. A feletteseiddel sem vagy jóban, mert úgy érzed,
nem becsülnek igazán.
McLeanre pisztolycső szegeződött, de elképesztő
magabiztosságát a fenyegetettség ellenére is megőrizte. Martin
fegyverrel, Archibald szavakkal támadt, de abban a pillanatban
a szavak hatásosabbnak bizonyultak, mint egy automata

pisztoly.
Archibald szeme szikrát szórt. Lényéből finom ravaszság és

fanyar nyerseség áradt.
– Úgy vélem, túlbecsülted a képességeidet.

– Nem hiszem – hazudta Martin, és a pisztolyt szorongatva
próbált nyugalmat erőltetni magára, de a fegyver egyszeriben
tonnás súllyal húzta le a karját. A tenyere izzadt, és a
markolatot körülvevő védőburkolat ellenére a Sig-Sauer
kezdett kicsúszni a kezéből.

– Ma este segítségül kellett volna hívnod a kollégáidat –
adta meg a végső döfést a skót.

Felkapta a lábánál heverő vászonzsákot, s mintha
elérkezettnek látta volna a pillanatot, hogy kereket oldjon,
kiemelte belőle Van Gogh önarcképét, és a mellvéden
áthajolva, meglóbálta a víz felett.

– A festmény vagy én? – fenyegetőzött, és úgy tett, mintha
be akarná dobni a képet a vízbe.

Martint elfogta a rémület. Tekintete a vászonra szegeződött,
és egy pillanatra a festményből áradó hipnotikus kék fény
bűvöletébe esett.

Valami szöget ütött a fejében. Tudomása szerint Archibald
valódi műértő, aki képtelen lenne megrongálni egy nagybecsű
alkotást csak azért, hogy a bőrét mentse. Bár tavaly
meglehetősen vad módszerrel szabotálta Jeff Koons Versailles-
ban rendezett, provokatív kiállítását, ugyanis a képzőművész
alkotásába, a kastély egyik termében felakasztott óriáshomárba,
kézi gyártású bombát rejtett, amely ízzé-porrá zúzta a szobrot.
Persze Jeff Koonst nem említhetjük egy lapon Van Goghgal...

– Ne legyen ostoba, McLean!
– Nem könnyű a választás, igaz?
– Nem meri megtenni! – feleselt Martin. – Jobban ismerem,
mint gondolná.
– Akkor hát... hasta la vista, fiacskám! – kiáltotta Archibald,
és a vásznat teljes erőből a folyó sötét vízébe dobta.

Martin kétségbeesve felkapaszkodott a legközelebbi
kőerkély peremére. Az erős széltől a Szajna olyan viharos
hullámokat vetett, mint a háborgó tenger. Martin utált úszni, és
a rendőrfőnöki vizsga óta, amelyen kis híján megbukott, soha
be nem tette a lábát egyetlen uszodába sem, de akkor éjjel nem
volt más választása.

Nagy levegőt vett, és beugrott a feketén örvénylő vízbe.
Elvégre Van Gogh sorsa volt a kezében.

*

Eközben Archibald a sziget másik oldalán futó Szajna-ág
felett is átkelt a hídon, és lesétált a Louvre kikötőjéhez, ahol
egy öreg angol autó várta. Beült a volán mögé, és a quai
Francois Mitterand-ra hajtott, ahonnan aztán belevetette magát
az éjszakába.

5

A Pont-Neuf szerelmesei

Bárcsak két szívem volna! Az egyik érzéketlen,
a másik szüntelenül szerelmes lenne. Ez utóbbit

azoknak a nőknek adnám, akikért dobog,
míg a másikkal boldogan élnék.
Amin MAALOUF

Quai Saint-Bernard, 3 óra 20 perc

– Riadó a Pont-Neufnél! – kiáltott be Karine Agneli
rendőrkapitány a párizsi vízirendőrség pihenőszobájának az
ajtaján.

– Diaz, Capella, jöjjenek velem! Egy pasas leugrott a hídról.
A két rendőrhadnagy a „főnöknő” nyomába eredt, és pár
perccel később mindhárman a Szajna párizsi szakaszát
felügyelő egyik mentőcsónakban, a Kormoránban ültek.

A vízi járgány sebesen siklott az olajfoltos hullámokon. A
fényszórók sugara olvadt aranyként tükröződött a felszínen.

– Az agyamra mennek ezek az öngyilkosok! – zsörtölődött
Diaz. – Ezen a héten ez már a negyedik.

– Ugranának inkább vonat alá! – helyeselt Capella.
– Ezzel ne poénkodjanak, fiúk! – mordult rájuk Karine. A
párizsi hidak évszaktól függetlenül mágnesként vonzották a
reményvesztetteket. A gyakran riasztott vízirendőrök közel

száz öngyilkosjelöltet mentettek meg évente. Ám nyaranta,
amikor sűrű tömeg hömpölygött a rakparton, hirtelen
megugrott a beavatkozások száma. A görbe esték után hazafelé
tántorgó lököttek és a „Párizs Plázs” vendégei közül egyre
többen ugrottak fejest heccből a folyóba, pedig a polgármesteri
ígérgetések ellenére a Szajna vize még mindig alkalmatlan volt
fürdőzésre. A megélénkült folyami forgalomban folyamatosan
fennállt a veszélye annak, hogy egy uszály felnyársalja a
lubickolókat. Nem beszélve a patkányvizeletből a folyóba
kerülő és leptospirózist okozó baktériumról. A ronda betegség
bénulással, sőt olykor halállal végződött.

A mentőcirkáló gyors iramban haladt. Elhagyta a quai
d'Orléans-t és a port Saint-Michelt, s a quai des Orfévres után,
a Pont-Neuf közelében lassított.

– Látsz valamit? – kérdezte Capella.
– A rohadt életbe! Hol lehet az az idióta?
Karine Agneli távcsővel pásztázta a környéket, és
megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Az utóbbi napokban
az emberei feszültek voltak, mert nemrég a quai de la Tournelle
előtt, a sétahajó társaság egyik járműve turisták által bérelt
vízibusszal ütközött, és a híd lábához szorította a kis
kirándulóhajót, amely süllyedni kezdett. A vízirendőrség
pillanatok alatt a helyszínre ért, de sajnos már későn, mert
addigra elmerült egy hároméves kisfiú. A zsaruk nem hibáztak,
a kisgyerek eltűnése mégis súlyos megrázkódtatást okozott az
egész alakulatnak.
– Ott van! – kiáltott fel Karine, és a square Vert-Galant
irányába mutatott.
A csónak lassan közelített a parthoz.

– Beugrom – szólt eltökélten a fiatal nő, majd becsatolta a
búvárruháját, és felvette a maszkot.

Még mielőtt a két embere bármiféle ellenvetést tehetett
volna, ő már alámerült. Nyúlánk teste fürge lábtempóval és
könnyed, légies karmozdulatokkal másodpercek alatt a férfihoz
ért, aki egy festményből rögtönzött úszódeszkába kapaszkodva
evickélt a part felé.

*

– Amatőr banda! Szemernyit sem értenek a hivatásukhoz! –
mérgelődött a belügyminiszter asszony, és mutatóujja
fenyegetőn hol a múzeumigazgatóra, hol a biztonsági főnökre,
hol a bűnügyi főosztály vezetőjére, hol a központi
műkincsvédelmi hivatal igazgatójára meredt. A rablást követő
félórában a Musée d'Orsay-ban válságstáb alakult.

– Majd én teszek róla, hogy ez megváltozzon! – fakadt ki
újra a miniszter asszony.

Franciaországban ő volt az első politikus, aki külvárosi
bevándorló család sarjaként került felelős beosztásba. A média
hamar szárnyra kapta, és a túlzott szereplésnek köszönhetően
rövidesen a köztársaság ikonjává vált. Okos, ambiciózus
egyéniségként egyszerre képviselte a baloldal felé nyitás és a
sokszínűség eszméjét. Szókimondó őszinteségéről és a
köztársasági elnök iránti csorbíthatatlan lojalitásáról ismerték,
az államfő francia „Condoleeza Rice”-nak becézte.

– Alkalmatlanok a munkájukra! Ez a nagy igazság!
A Paul Smith márkájú, szürke kosztümöt és fehér Agnés b.
blúzt viselő elegáns hölgy már legalább öt perce dühödten fel-
alá járkált a Van Gogh-teremben, és szünet nélkül szórta a

szitkait az újabb lopásért felelősnek ítélt vezetőkre. Egyenes
tincsekben aláhulló, ébenfekete haja méltó keretbe foglalta
sötét festékkel vastagon kihúzott szemét. Tekintete hideg, éles
kristályként szikrázott a haragtól. A mellette álló kulturális
miniszternek egy szó sem jött ki a torkán.

– Érthetetlen! Mintha örömüket lelnék abban, hogy a tolvaj
gúnyt űz magukból! – kiabálta a névjegykártyára mutogatva,
melyet Archibald McLean a Van Gogh-önarckép helyére, a
falra tűzött.

Az impresszionisták hosszú teremsorában hemzsegtek a
rendőrök. A múzeumi részleget átmenetileg a
rendőrkapitányság mellékszárnyává alakították. Felhúzták az
acélrácsokat, és a tompa, kékes éjszakai világítást erős fényű
reflektorok váltották fel. A Renoir-teremben a bűnügyi
rendőrség 3-as alosztályától kirendelt nyomozók a biztonsági
személyzetet hallgatták ki. A Monet-teremben összegyűlt
rendőrtisztek képernyőiken a megfigyelőkamerák lehívott
felvételeit tanulmányozták, míg a Van Gogh-teremben a
tudományos rendőrség egyik csapata Miami helyszínelők-et
játszott.

– Mielőbb találják meg a festményt! – zárta le mondandóját
a miniszter asszony. – Figyelmeztetem magukat, az állásukkal
játszanak!

*

Pazar ezüstszínű DB5 suhant a Georges-Pompidou
gyorsforgalmi úton. A régi idők kocsiját a '60-as években, az
Aston Martin fénykorában gyártották. A volánnál ülő
Archibald elszigetelt világban, a diszkréten sportos, elegáns, de

nem nyers, kifinomult és mégis férfias, valódi brit luxus letűnt
korában érezte magát. A jármű hűen tükrözte különc
személyiségét.

Enyhén gyorsított, végighajtott a quai de la Rapée-n, a pont
de Bercyn, majd ráfordult a körgyűrűre. Jóllehet az öreg DB5
muzeális darab volt, jól bírta a gyűrődést. Archibald a kocsikra
is úgy tekintett, mintha műalkotások lettek volna, és kizárólag
egyedi példányokat vezetett. E tekintetben a DB5 is megfelelt
az elvárásnak, mert különleges múlttal rendelkezett, hisz az
első James Bond-filmekben, a Goldfingerben és a Tűzgolyóban
„játszott”. Akkoriban a filmvásznat még nem uralták a digitális
effektusok, így a versenyautóban elmés szerkezetek egész
tárháza lapult, amelyek az egymást váltó tulajdonosok gondos
törődésének hála, megőrizték eredeti formájukat. Volt abban
indexlámpába rejtett golyószóró, pergőlapos rendszámtábla,
füstfüggöny-rendszer, páncélozott szélvédő, speciális gépezet,
amely olajat folyatott vagy szegeket szórt az útra, kerékbe
illesztett ki-becsúszó penge, amely szétvagdosta a sietős és túl
közel merészkedő üldözők gumiabroncsait...

Az autót két éve egy titokzatos skót üzletember vette meg,
kétmillió dollárért, a sajtóban is sokat emlegetett, történelmi
árverésen.

*

– Martin Beaumont! – kiáltotta el magát a csodálkozástól
Karine Agneli a vízben.

Diaz és Capella felhúzták Martint a hajóra, és egy meleg
takarót nyomtak a kezébe.

– Mi az ördögöt keresel a Szajnában éjnek idején, egy
úszódeszkának álcázott festményen lavírozva? – kérdezte
Karine, miközben ő is felkapaszkodott a csónakba.

Martin vacogva maga köré csavarta a takarót, és
hunyorogva fordult az ismerős hang irányába.

Rövid, világos haj, halvány szeplők, nyúlánk, kisportolt
alkat. Karine Agneli semmit nem változott. Sudár termetű,
lelkes, derűs lány volt. Épp az ő ellentéte. Két évig dolgoztak
együtt a kábítószer-elhárításnál, többnyire beépített
ügynökként, drogüzérek társaságában. Akkoriban a
terepmunka volt az életük. Izgalmas, ugyanakkor félelmetes
időszak volt. Feladatuk természetéből adódóan gyakran kellett
szembesülniük személyiségüknek azzal az oldalával, amelyről
legszívesebben tudomást sem vettek volna. Olykor ingoványos
talajra tévedtek, ahonnan képtelenség volt sértetlenül
visszatérni. Hogy elkerüljék lelkük meghasonlottságát,
egymást szerették. Pontosabban egymásba kapaszkodtak, de
kegyelmi pillanatokkal tűzdelt, viharos kapcsolatuk végül soha
nem talált egyensúlyra.

Kis időre vadul a felszínre törtek a mérgező emlékek.
Kettejük története szélsőséges élmények szőttese volt, egy
drogutazással felérő hullámvasút.

Karine a világítólámpák fényében szemügyre vette Martint.
A férfi hajáról lecsorgó víz háromnapos borostájára csepegett.
Beesett, fáradt arcán még felfedezni vélte az ismerős, gyermeki
vonást.

Martin, magán érezve a lány tekintetét, félvállról odavetette:
– Ördögien szexi vagy ebben a búvárruhában!
Karine válaszul a fiú felé repített egy törülközőt. Martin
elkapta, és gyengéden letörölgette vele Van Gogh önarcképét.

A lány szép volt, akár egy sellő, és boldognak látszott.
Időközben ő is kilépett a kábítószer-elhárítástól, és egy kevésbé
veszélyes terepen folytatta a pályafutását. Az emberek
szemében a vízirendőrök inkább mentők voltak, mint zsaruk, s
ez több tekintélyt kölcsönzött nekik.

– Ez az eredeti festmény? – kérdezte Karine, és leült Martin
mellé.

A járőrcsónak egy sétahajó ritmusában haladt. Elhagyta az
íle Saint-Louis-t, és a Saint-Bernard kikötő felé tartott. Martin

elmosolyodott:
– Mond neked valamit az a név, hogy Archibald McLean?
– A rabló? Persze.
– Majdnem elkaptam! Már pisztolyvégen volt!
– Ő lökött a vízbe?
– így is fogalmazhatnánk.
– Furcsa, mert...
Karine zavarba jött.
– Mert?
– A pasas, aki telefonon riasztott bennünket, Archibald-ként

mutatkozott be.

*

A letisztult, elegáns áramvonalú Aston Martin teljes
sebességgel hasította az éjszakát. Az utastérben Archibald orrát
a nemes faburkolat és a tisztagyapjú szőnyegpadló illata
csiklandozta. Mellette, a patinás bőrülésen a katonai szolgálata
óta hűen őrzött, Royal Air Force-féle tengerészzsák pihent.

Gondolatai az iménti találkozás körül forogtak. Amikor
Martin megállította, alaposan felszökött az adrenalinszintje, és

szokatlan izgalom kerítette hatalmába, amelynek valódi okát
maga sem tudta megfejteni. Az életrevaló, kitartó természet
mögött felfedezett a fiatalemberben valami megható vonást.
Főképp Martin tekintetére emlékezett: egy szomorú, magányos
gyerek tekintete volt, aki szinte még semmit nem tud az életről.

A Napútnak nevezett A6-os autópályára érve Archibald
felbőgette a hathengeres motort, és szabadjára engedte a
kétszáznyolcvan lóerőt. Szerette a sebességet, szerette érezni az
élet ízét.

*

A Saint-Bernard kikötőben Karine és Martin egyszerre
ugrottak partra a motorcsónakból.

– Elvinnél a Musée d'Orsay-ba? – kérdezte a lánytól.
– Előbb öltözz át, csuromvizes vagy! Capella kölcsönad
néhány holmit, addig én kihozom az autót.
Martin a rendőrhadnagy nyomába eredt a rakpart teljes
hosszában végignyúló épületszárnyban, és pár perccel később
indigókék pólóban, tengerészkék műszálas nadrágban és egy
XXL-es szélálló dzsekiben lépett ki a kapun. Végigmérte új
öltözetét. Szánalmasan nevetségesnek találta magát. Az 1980-
as évekből maradt egyenruha, amelyet Capella rásózott,
farsangi maskarára emlékeztette.
A következő pillanatban egy kengururáccsal és platina-
csörlővel felszerelt Land Rover pick-up fékezett mellette.
– Szállj be! – kiáltott Karine, és kinyitotta az utasoldali ajtót.
– Jól nézel ki! Olyan vagy, mint...
– Ha lehet, kímélj meg a csípős megjegyzésektől!
A terepjáró hangos kerékcsikorgással kifordult az útra.

A forgalomban folyamatosan haladtak, de a múzeum
környéke megközelíthetetlen volt. A place Henry-de-
Montherlant-t rendőrségi Renault Scenicek, 307-esek, közjogi
méltóságok hivatali autói és riporterek közvetítőkocsijai lepték

el.
– Na, menj! Játszd a hőst! – tréfálkozott Karine, és a

bejárattól kicsit távolabb megállt.
Martin megköszönte a segítséget, és már nyitotta volna az

ajtót, de a lány visszatartotta:
– Látom, még mindig hordod az órát – jegyezte meg az

ezüstszínű Speedmasterre pillantva, amelyet öt éve ő
ajándékozott Martinnek.

– Mint ahogy te is a gyűrűt – felelte a férfi.
A fiatal nő jobb kezével puhán dobolt a kormányon, s
gyűrűsujján a trinity egymásba fonódó három aranykarikája
megcsillant a hajnal első fényében: rózsaszín arany, fehér
arany, sárga arany.
Sovány rendőri fizetésükhöz képest megfizethetetlen
ajándékok voltak... Az akkoriban keresett sikerdíjuk teljes
egészében ráment, sőt talán még több is annál, de egyikük sem
bánta.
Egy pillanatra mindkettejükben felmerült a kérdés, hogy
történetük talán mégsem ért véget. Az élet újra egymás útjába
sodorta őket. Jelet küldött talán? Vagy mégsem?...
A pillanatnyi kétely hamar szertefoszlott. Martin kiszállt
Van Gogh önarcképével, de még mielőtt átment az úton,
visszapillantott. Karine lehúzta az ablakot, és mosolyogva
kiáltott utána:
– Vigyázz a bőrödre, Martin, és tanulj meg úszni! Nem
lehetek mindig melletted, hogy kihalásszalak!

*

– Tutyimutyi banda!
Martin a Van Gogh terem felé tartott, és már messziről
felismerte a belügyminiszter asszony rikácsoló hangját.
Megállt a bejárat előtt, és csendben figyelt. A szitokáradatok
közti szünetek csendjében a légyzümmögést is hallani lehetett.
– Nagyszájú, senkiházi banda...
Martin megpillantotta főnöke, Loiseaux alezredes ismerős
alakját, és a bűnügyi rendőrség igazgatójának riadt arcát, akivel
gyakran találkozott, amikor még a quai des Orfévres-en
dolgozott. Tőlük jobbra állt Charles Riviére, az Orsay
elnökigazgatója.
– .. .nagy rakás semmirekellő... nullák!
A három férfi csüggedt arccal, megsemmisülten meredt
maga elé, és egyikük sem mert a miniszter asszony szemébe
nézni. Állásaik megszerzéséhez a talpnyalás magasiskoláján át
vezetett az út, és megtanulták, hogyan lehet szemrebbenés
nélkül tűrni a sértegetéseket.
– Gyerünk! Mire várnak? Kössék fel a gatyájukat, és találják

meg azt a rohadt...
– Tessék, asszonyom, itt az a rohadt festmény – szólalt meg

Martin, és elindult a miniszter felé.
A teremben minden tekintet a fiatal rendőrre szegeződött.
Martin a terem közepén állva meglóbálta a feje fölött a

képet, ahogy azt Archibaldtól látta a hídon.
A meghökkent miniszter asszony a szemöldökét ráncolva

méregette:
– Ki maga? – bökte ki végül.

– Martin Beaumont kapitány, a Műkincsvédelmi Hivataltól.
Charles Riviére odasietett Martinhez, és kikapta a kezéből a
vásznat.
Martin eltökélte, hogy nyílt lapokkal játszik. Belekezdett a
történetbe. Elmesélte, miként derítette fel McLean módszerét,
mi késztette arra, hogy elrejtőzzön a múzeum előtt, bevallotta,
hogy abban reménykedett, tetten éri és letartóztatja a betörőt. A
fiatal nyomozó nem volt naiv, nem számított dicséretre. Nem
sikerült letartóztatnia Archibaldot, de végre valaki először
keresztbe húzta a tolvaj számításait.
Az előadás befejeztével pillanatnyi zavar és bizonytalanság
támadt a teremben. A miniszter kérdő pillantást vetett
Loiseaux-ra. Az alezredes, hogy jó színben tüntesse fel magát,
nem tudott mást tenni, mint hogy szabadjára engedje dühét:
– Ha időben riaszt minket, elkaphattuk volna McLeant! De
maga jobban szeret szólóban dolgozni. Kezdettől fogva lenézi
a kollégáit!
– Visszaszereztem a képet – védekezett Martin.
– Ne higgye, hogy ilyen olcsón megússza, kapitány!
A miniszter asszony gyilkos tekintetet vetett Loiseaux-ra, és
türelmetlenül intett, hogy vessen véget a szemrehányásoknak.
A belső viszályok nem érdekelték. Ellenben felcsillant a szeme,
mert rájött, miként fordíthatná a saját javára a kínos helyzetet.
Elég, ha a sajtó szemében hősként tünteti fel Martint, és
bejelenti, hogy a francia rendőrségnek sikerült rekordidő alatt
visszaszereznie a festményt. Erre kell kihegyezni a történetet,
és nem egy hivatali részleg működési zavaraira. Hazudnia sem
kell. Csak nem fedi fel a teljes igazságot. Egyszerű politika, és
nyert ügye van. Ráadásul Martin Beaumont kifejezetten
jóképű, a média imádni fogja. A tényt, hogy McLean

letartóztatása meghiúsult, a rendőrséget és persze az ő
személyét fényező reklámfogássá alakítja. Ha minden jól
alakul, a Paris Matchba. is bekerülhet, farmerben és
bőrdzsekiben, a Van Gogh festmény és néhány stadionistenre
emlékeztető, jóvágású rendőr oldalán.

A csábító gondolat azonban egy szempillantás alatt
hamvába holt, amikor a múzeumigazgató döbbent hangon
közölte:

– Sajnálom, Beaumont, de magát csúnyán átverték.
– Ezt hogy érti? – nyugtalankodott Martin.
– Ez a festmény hamisítvány. Kiváló utánzat...
– Lehetetlen. McLean a szemem láttára vette ki a zsákból, és
dobta a vízbe.
– Győződjön meg róla maga! Nézze az aláírást!
– Az aláírást? Milyen...
Van Gogh egyetlen önarcképet sem írt alá.
Martin az állványra helyezett vászonhoz hajolt. A festő
kevés alkotását látta el kézjeggyel – hétből talán egyet –, és ha
meg is tette, mint például a Napraforgók esetében, a
keresztnevét használta. Márpedig a szeme előtt heverő képen
látható apró betűs, hézagos írás nem a Vincent nevet rajzolta ki,
hanem egy másik, gunyorosan odafirkantott kézjegyet:

Archibald

*

Az Aston Martin Fontainebleau irányában kanyarodott le az
autópályáról, és ráhajtott a Barbizon felé vezető megyei útra.
Archibald az órájára pillantott és elmosolyodott, mert
elképzelte, milyen arcot vág majd Martin, amikor kiderül a

turpisság. Óvatosan résnyire nyitotta az utasülésre állított
zsákot, hogy kibukkanjon – ezúttal a valódi – önarckép egy kis
részlete, és ő ott folytassa a festővel a képzeletbeli társalgást,

ahol abbahagyta.
– Mit szólsz, Vincent? Jó tréfa volt, nem igaz?
A lámpák fényében megcsillant a festő zaklatott tekintete.

Archibald bonyolult kapcsolatot ápolt a lopott remekművekkel.
Nem érezte úgy, hogy az alkotások tulajdonosa lenne. Nem a
festmények tartoztak hozzá, hanem ő tartozott a
festményekhez. S bár nehezen vallotta be magának, a lelke
mélyén tudta, hogy a műkincsrablás kábítószerré vált számára.
Rendszeres időközönként rátört a hiányérzet. Teste és lelke
mindig új remekművet, új kalandot, új kihívást követelt.

Az autórádióban egy klasszikus zenei csatorna a Goldberg-
variációkat sugározta felvételről, Glenn Gould előadásában.
Archibald lassított, hogy tovább tartson az út és a mesés

pillanat.
Séta a holdvilágnál Van Goghgal és Bachhal! Létezik-e

ennél jobb társaság?
S hogy öröme teljes legyen, esőkabátja zsebéből kihúzott

egy negyvenéves skót whiskyt rejtő, ezüstös flaskát.
– Egészségedre, Vincent! – szólt, és kortyintott a rézszínű

nedűből.
Az alkohol kellemesen égette a nyelőcsövét. Szájában

különféle ízek keveredtek, pörkölt mandula, étcsokoládé,

kardamom...
Az út hátralevő részében már csak a vezetésre

összpontosított. Bois-Dormant közelében letért az országútról,
és ráhajtott egy keskeny földútra. Néhány kilométerrel
távolabb, egy a malesherbes-i és a fontainebleau-i erdők

határán álló, fallal körbevett birtokhoz ért. A távirányítóval
kinyitotta az elektromos kaput, és az autó rágördült egy
sétányra, amely a parkon át egy százéves gesztenyefákkal
körülültetett, terméskőből rakott, repkénnyel borított XIX.
századi házhoz vezetett. Bár a spaletták zárva voltak, a kis lak
nem tűnt elhagyatottnak. Gondosan metszett sövény és frissen
nyírt fű fogadta a látogatót.

Archibald beállt az Aston Martinnal egy hatalmas hangárrá
alakított régi istállóépületbe, ahol egy terepjáró motor, egy öreg
katonai jeep, egy háború előtti oldalkocsis motor és egy
teljesen kibelezett vén Bugatti társaságában vadonatúj, bordó-
fekete Colibri helikopter trónolt. Archibald ellenőrizte az
üzemanyagszintet, átvizsgálta a gépet, és egy targonca
segítségével kivontatta a hangárból. A pilótafülkében
repülősisakot húzott, beindította a turbinát, és fokozatosan gázt
adott. Széllel szembe fordult, meghúzta a botkormányt, és a
levegőbe emelkedett.

– Jól nyisd ki a szemed, Vincent! Biztos vagyok benne,
hogy imádni fogod fentről a világot.

6

Párizs ébredezik

Didereg az Eiffel-torony lába,
Karját nyújtja a Diadalív (...)
Gyűrötten ébredeznek a városlakók.
Többnyire ilyenkor kerülök ágyba én.

Öt óra.
Párizs ébred.

Öt óra.
Elkerül az álom.
Zene: Jacques DUTRONC
Szöveg: Jacques LANZMANN és
Anne SÉGALEN

Quai Anatole-France, 5 óra 2 perc

– Várjon! Ez az én autóm!
A múzeumból kilépő Martint kellemetlen meglepetés
fogadta. A tilosban parkoló autók begyűjtését végző vontató
épp az öreg Audi elszállítására készült. – Ne szórakozzon! –
üvöltötte az ellenőrnek.
– Sajnálom, uram, a buszsávban parkolt, és már
megkezdtem az eljárást.
– Nyomozó vagyok! Rejtekhelynek használtam a kocsit!

– Sajnálom, de az autó nem szerepel a rendőrségi járműpark
nyilvántartásában – vágott vissza az ellenőr. – Ellenőriztem a
rendszámot.

– Nem számít, itt vagyok, adja vissza a verdámat!
– Rendőrként bizonyára jól ismeri az eljárást. Ha
félbeszakítom a vontatást, akkor is ki kell fizetnie a helyszíni
bírságot és a szállítási költséget. – Martin szemügyre vette a
vontató karmaiba került '98-as évjáratú, vén TT-jét: első
ránézésre lerítt róla a kora, sőt talán még rozogábbnak is tűnt
annál. Behorpadt ajtó, telekarcolt kaszni... Régi idők emlékét
idéző, a kábítószer-elhárításnál töltött évek alatt szerzett
„sebhelyek”... Martin a törvényi előírásokra fittyet hányva, a
rozzant rendőrségi Citroenek helyett mindig is a saját
kocsijával járt dolgozni. Az Audi hátulja egy drogkereskedő
kalandos letartóztatásakor eltévedt golyó nyomát őrizte. Jó
ideje tervezte, hogy lecseréli a kocsit, de a bankszámláján soha
nem gyűlt össze elég pénz.
– Rendben, fizetek – sóhajtott fel Martin.
Benyúlt a széldzseki zsebébe, de rájött, hogy hiába keresi a
pénztárcáját, mert azt a vízirendőrségnél hagyott kabátban
felejtette. Beletörődve átvette az ellenőrtől a tilos parkolásról
szóló jegyzőkönyvet, és bánatosan nézett a távolodó vontató
után.
Még egy utolsó kísérletet tett. Kiforgatta a kölcsönöltözék
zsebeit, hátha akad benne taxira vagy metrójegyre való, de egy
árva eurót sem talált. Végül elindult gyalog. Reggeli séta
Párizs utcáin... Vannak ilyen napok...

*

A Colibri Normandia felett repült. A helikopter minden
kényelemmel felszerelt, tágas pilótakabinjából csodálatos
kilátás nyílt a tájra. Az áramvonalas farkmotornak
köszönhetően az egyébként zajos gép meglepően halk volt.

Archibald bekapcsolta az automatavezérlést, és jókorát
hörpintett a whiskyből. Lehunyta a szemét, hogy még jobban
élvezze az ízeket. Tudta, hogy nem ésszerű, amit tesz, de kevés
ésszerű dolog volt az életében, így hát...

Egyórás repülés után a Mont-Saint-Michel fölé ért, elhagyta
Saint-Malót, és a Saint-Brieuc öbölnél megcsodálta a
káprázatos Finistére északi részét, ahol homokos strandok
váltakoztak apró öblökkel és halászkikötőkkel, majd Roscoff
fölé érve, kiszemelte magának Batz szigetét. A GPS jelzett,
hogy három perc múlva leszállhat. Archibald kikapcsolta az
automatapilótát, szembefordult a nyugati széllel, és a sziget
egyik legszebb birtokának fával teleültetett parkjában letette a
helikoptert. A sziklaoldalba épült ház talapzata a vízbe ért. Két
kikötőgyűrűvel felszerelt pontonhíd és a garázsajtótól induló,
enyhén lejtős hajócsúsztató kötötte össze az óceánnal.

Archibald mindössze néhány percet töltött breton földön.
Újra teletankolta a gépet, szippantott egy jó mélyet az éltető
jódos levegőből, és Skócia felé vette az irányt.

*

Martin az izgalmakkal és csalódással teli hosszú éjszaka
után kimerülten bandukolt a boulevard Raspail-on. Agyafúrt,
vagány zsarunak tartotta magát, de be kellett látnia, hogy aznap
alaposan melléfogott. McLean a bolondját járatta vele, s ő, akár
egy zöldfülű, hagyta, hogy a rabló az orránál fogva vezesse.

Pofára esett, egyenesen bele Archibald csapdájába. Úgy hitte,
egyedül is megállja a helyét, mert ő tehetségesebb, mint a
kollégái. A legnagyobb tévedése az volt, hogy alábecsülte
ellenfelét. Az öreg gyors volt, okos, hihetetlenül bátor és
vakmerő. Pókerarccal kockáztatott és blöffölt. Martin
kénytelen volt elismerni a vereségét, és csodálattal adózni az
éles eszű, gátlástalan tolvajnak.

A fiatal rendőr keresztülvágott a place Le Corbusier-n, és a
Lutetia szállóhoz ért. A Saint-Germain-des-Prés palotájának art
deco homlokzata teljes díszkivilágítással pompázott a hajnal
sötétkékjében. A bejárat előtti piros szőnyegen a portás az
egyik sofőrrel cseverészett egy legutolsó évjáratú Lamborghini
és egy német, füstüveges luxusautó mellett, arra várva, hogy a
két jómódú vendég kilépjen az ajtón.

A fényűző hotel láttán Martin méltatlankodva gondolt
szánalmas kis életére. Egyszerű tisztviselőként még annyit sem
keres, hogy új autót vegyen magának! Nem beszélve arról,
hogy folyamatosan elszalasztja a kínálkozó alkalmakat. Aznap
is rámosolygott a szerencse, ő mégsem élt vele.

A hajnali derengésben a rue Vavin és a boulevard du Mont-
parnasse kereszteződésénél álló, Rodin mintázta Balzac-szo-
bor, amely méltóságteljes szerzetesi köpönyegben ábrázolta az
írót, kísérteties alakot öltött. Martin akkor már azon tépelődött,
hogy vajon mi vár rá a jövőben, mi lesz az állásával, amely a
ballépés miatt kissé megingott. A kirúgás veszélye talán nem
fenyegeti, de az elkövetkezendő félév nem lesz könnyű.
Loiseaux nyilván félreállítja, visszarendeli a terepmunkáról, jó
esetben átirányítja a kulturális minisztérium tanácsába.

Már Párizs XIV. kerületében járt. A Cartier-alapítvány
avantgárd épületének átlátszó üveghomlokzatán át a járókelők

tágas belső kertbe láttak, ahol több száz növényfaj fejlődött
évszakról évszakra. Martin ügyet sem vetett a látványra, esze
ágában sem volt a burjánzó növényzetben gyönyörködni.
Archibald emléke kísértette. Amennyire a körülmények
engedték, a találkozásuk röpke pár percében a rabló lelkivilágát
fürkészte, és magyarázat után kutatott. Emlékezetébe véste a
tolvaj legapróbb mozdulatát is, hanghordozásának minden
árnyalatát. Az öregből önbizalom, magabiztosság áradt. Átható
tekintetével szinte olvasott az ő gondolataiban. Archibald más
volt, mint amilyennek eredetileg képzelte. A hídon folytatott
társalgás közben többet tudott meg róla, mint háromévnyi
nyomozás alatt. Fogalmat alkotott a koráról, szemügyre vehette
az arcát. Meggyőződése volt, hogy McLean akciója több volt
puszta műkincsrablásnál, hogy tetteinek nem a pénz a fő
mozgatórugója. A rablássorozat mögött Martin titkosabb,
személyesebb indítóokot sejtett.

A place Denfert-Rochereau-nál megélénkült a forgalom.
Balra, a párizsi katakombák bejáratánál már sorban álltak a
japán turisták, hogy alászálljanak, és borzongató sétára
induljanak a földalatti sírkamrákban, ahol több millió párizsi
csontja hevert; „ők” a Saints-Innocents temető hajdani „lakói”.

Martin elfojtott egy ásítást. Kávéra, cigire és meleg
zuhanyra vágyott. A Szajnában való fürdőzéstől kissé meghűlt,
és kellemetlen szagot árasztott.

Az avenue Reille-en megpillantotta a Montsouris-tározó
ismerős körvonalait. A város legjelentősebb ivóvízkészlete egy
fűvel sűrűn benőtt dombban rejtőzött, amely élénkzöldjével
falusi színt csempészett a városi forgatagba, bár
figyelőkamerák sokasága védte. A fővárosi negyedek többségét

ellátó tározót Párizs dél-keleti körzetének folyói táplálták
vízzel.

A square Montsouris-hoz érve Martin megpróbálta
kisöpörni a fejéből Archibald vissza-visszatérő képét, és a
helyére engedni Karine egyre élesebben kirajzolódó arcát. A
lány jelenlétében megjátszotta a ravasz, vagány fickót, de a
lelke mélyén meghatódott a viszontlátástól. Karine mosolyának
és huncut szemének emléke egyszerre volt fájdalmas és
megnyugtató, mert visszhangra talált benne az őt gyerekkora
óta behálózó magány, amelyre vágyott, mert védőburoknak
hitte, holott az csak gyötörte és rombolta.

*

A helikopter az ír-tenger északi része felett repült, és a skót
Highlands partjaihoz közeledett. A dél-nyugati szél szárnyán
utazó Colibri üzemanyagtartálya az addig megtett 700
kilométer után szinte teljesen kifogyott. Archibald
megpillantotta a három hidas, 50 méter hosszú, óriási jachtot,
amely csak rá várt, hogy útnak induljon a Kajmán-szigetek
felé.

A 70 000 literes üzemanyagtartállyal felszerelt Couach 5000
óránkénti harminc csomós sebességgel tíz nap alatt szelte át az
Atlanti-óceánt. Archibald szentélyként tekintett a hajóra. Az
avantgárd stílusban tervezett erődöt azzal a céllal építtette,
hogy ha kedve szottyan, bármikor elhajózhasson a világ
legtávolabbi csücskébe is. A tengeri terepjáró szembeszállt a
legvadabb viharral, és a legveszélyesebb helyzetekben is biztos
védelmet nyújtott utasának.

Archibald puhán leereszkedett a felső fedélzet végén
leszállóvá alakított, nagy lapos tetőre, felkapta a
tengerészzsákját, és kiugrott a helikopterből. Erős szél fújt, de
egy felhő sem fehérlett a láthatáron. A ragyogó nap sugarai
sziporkákat szórtak a hajóhídra, ahol a legénység sürgő-forgó
négy tagja köszöntötte az érkezőt. A Navy volt tengerészei
semmit nem tudtak Archibald valódi kilétéről. McLean váltott
velük néhány szót, és elindult felfelé a főhídhoz vezető
lépcsőn.

– Jó napot, Effie!
– Jó napot, Archie!
Kontyba fésült hajával, szigorú öltözetével és előkelő, finom
modorával Euphenia Wallace kisasszony a
leghagyományosabb értelemben vett angol nevelőnőre
hasonlított. A Secret Intelligence Service hírszerző szolgálat
„nyugdíjas” orvosa tíz éve szegődött McLean mellé, és
házvezetőnőként, testőrként, hű bizalmasként védte
munkáltatóját, akinek valódi kilétét egyedül ő ismerte. Az old
school külső egy céllövő bajnokot és piros öves taekwondóst

takart, akire jobban illett a bodyguard, mint a Mary Poppins
cím.

– Jól sikerült?
– A lehető legjobban.
Az üvegajtón belépő Archibald tágas, fényűzően
berendezett nappaliba érkezett. Kristály falikarok, fehérített
mahagónifa parketta, bőrfotelek és letisztult vonalvezetésű
bútorok. Körös-körül tengerre nyíló panorámaablakok, és
zavartalanul áradó fény. Mintha a szabad ég alatt lettek volna.

A mestertolvaj sokat sejtető arckifejezéssel benyúlt a
zsákjába, és kiemelte a festményt. Effie szó nélkül, elbűvölve
csodálta az önarcképet.

– És Martin Beaumont?
– Besétált a kelepcébe. Minden a terv szerint alakult.
– Örülök.
– Aggódtál?
– Tüzetesen átolvastam az anyagát. Kiszámíthatatlannak
érzem. Szerintem túl sokat kockáztatsz.
– Megérte az árát a mulatság, nem gondolod? – mutatott
Archibald a Van Gogh-képre. – Nincs mitől tartanunk. A
nyomomba szegődő rendőröket egytől egyig azonosítottuk.
Szemmel tartjuk őket. Sokkal többet tudok róluk, mint ők
rólam.
– Ez a fiatal rendőr egészen más.
– Tévedsz. Ugyanolyan, mint a többi.
– A festők halálának évfordulójával kapcsolatos
összefüggésre is rájött.
– Az semmit nem jelent – felelte Archibald egy
vállrándítással. – Bármelyik szamár rájött volna.
– Három éve üldöz.
– Az FBI huszonöt éve.
McLean karba tett kézzel, álmodozó tekintettel meredt egy
hatalmas vetítővászonra, amely a hajó aljára szerelt kamerán
keresztül egyenes adásban közvetítette a tenger alatti élet
eseményeit, majd kisvártatva megszólalt:
– Annak a fiatalembernek még sokat kell tanulnia. Semmit
nem tud az életről. Türelmetlen, rosszul érzi magát a bőrében,
és az érzelmi sivárságot, amelyben él, melldöngetéssel

kompenzálja. Rendőri képességeire rendkívül büszke, de az
élet más területein súlyos önbizalomhiánnyal küzd.

– Úgy érzem, veszélyes lehet – kötötte az ebet a karóhoz

Effie.
– Ahhoz még sokat kell tanulnia, de tanulni csak akkor tud,

ha visszavesz a gőgjéből.
McLean a nappali közepén álló üvegasztalhoz ült. Szakácsa

felszolgálta egyik kedvenc fogását: bélszínt Rossini módra,
héjában sült, kakukkfüves burgonyával.

Effie befejezettnek tekintette a beszélgetést, és kissé morcos
arccal kifelé indult a nappaliból, de Archibald visszatartotta.

– Várj csak!
– Igen?
– Mégiscsak átfutnám Martin Beaumont anyagát.
– Máris hozom.

*

Martin elindult felfelé a square Montsouris-t átszelő,
macskaköves, enyhén emelkedő kis utcán, amely a régi Boston
Beacon Hill negyedének legszebb részeire emlékeztette. A
fákkal szegélyezett út mentén egymást érték az Art Nouveau
fénykorában, az úgynevezett „őrült évek”-ben épült műtermek
és polgári házak. Minél beljebb ért, annál dúsabb, bujább
növényzet fogadta. Kúszó borostyán kapaszkodott a
házfalakon, lila akác illata lengte be a környéket, és kivillanó
tarka gerendáikkal, csipkés balkonjaikkal, színes
tetőablakaikkal és mozaik szalagdíszítéseikkel az építmények
barokk ízlésvilágot idéztek. A zajos városban megbúvó zöld
szigeten nyugalom honolt. A havi kétezer euróból élő rendőr

nem is álmodhatott arról, hogy a főváros egyik legfelkapottabb
utcájában leljen otthonra, Martin mégis itt lakott.

Belökte a kis kert rácsos kapuját; a kert végében egy
üvegtetővel fedett műterem helyezkedett el. A ház egy idős
angol hölgy, Violet Hudson tulajdonában állt, aki Henry Hud-
son, amerikai festő múzsája és utolsó felesége volt. Hudson a
XX. század hajnalán szerveződött avantgárd mozgalmakban
aktívan részt vevő, az ezoteriáért és a spiritualitásért rajongó
Nábik egyik jeles alakja, 1955-ben halt meg, és műveinek nagy
részét a feleségére hagyta. Az évek során a festő népszerűsége
nyílegyenesen ívelt felfelé, de Violet nem volt hajlandó
megválni a festményektől, a Klimt és Mucha alkotásainak
szellemében fogant csodálatos, érzéki aktoktól, amelyek az
asszonyt még szépsége teljében ábrázolták, libbenő hajjal,
testére simuló, redőzött, légies leplekben.

Két éve, egy éjjel Hudson özvegyét rablótámadás érte.
Megkötözték, és a vásznak jelentős részét elhordták a
műteremből.

Az ügy a Műkincsvédelmi Hivatalhoz került, és Martin, aki
rajongott a festőért, lelkes nyomozásba kezdett. Az erőszakos
rablás nem vallott profi tolvajra, és az sem volt valószínű, hogy
műkincsgyűjtők megrendelésére követték volna el.
Kapkodásról és rögtönzésről árulkodott. Martin szinte biztosra
vette, hogy egy kábítószerfüggő az elkövető, aki az öreg hölgy
kifosztását találta a legkézenfekvőbb megoldásnak, hogy
könnyen és gyorsan pénzhez jusson. A kábítószer-elhárításnál
töltött évek alatt szerzett ismeretségeinek köszönhetően, hamar

felgöngyölítette a tolvajhoz vezető szálakat, és a Gare du Nord4
csomagmegőrzőjében megtalálta a festmények nagy részét.

Martin barátságot kötött Violettel, akit nagyra becsült
műveltségéért és különcségéért. A nyomozás végén az idős
hölgy megkérte Martint, hogy felügyelje a riasztórendszer
felszerelését, és adjon tanácsot a hagyatékra kötendő
biztosítással kapcsolatban. Közben kiderült, hogy jövedelme
kiegészítéséhez az öreg hölgy épp albérlőt keres. Martin-nek
kapóra jött az ajánlat, s mivel akkor már kölcsönös volt köztük
a bizalom, kivette a lakást.

Martin, hogy szállásadónőjét fel ne ébressze, lábujjhegyen
osont fel az emeletre vezető csigalépcsőn, jelenlegi otthonába,
a festő hajdani műtermébe. A zuhany alatt hosszan folyatta
magára a vizet, aztán bedőlt az ágyba, és zaklatott álomba
merült.

4 Északi pályaudvar

7

A párbajhősök

Tudom már, mitől bolond a bolond.
Attól, hogy nem bírja megfogadni a

saját jó tanácsát sem.5
William FAULKNER

– Hello, Mr. Bad Guy.
Archibald tűnődve vakargatta a lábához dörgölőző macska
fejét. Az állat elégedetten dorombolt, és hosszúra nyújtózott;
rőt-fekete bundája úgy csillogott a napsütésben, mint egy
teknős pikkelypáncélja.
McLean felállt az asztaltól, karjába vette a macskát, és
elindult, hogy kényelembe helyezze magát a süppedős
kanapén. Menet közben megállt a szivaros doboz előtt,
kihalászott egy hosszú, vékony Cohibát, és magához vette a
Martin Beaumont-ról szóló jelentést. Egy magánnyomozó
iroda állította össze, és a rendőr-főkapitányság fejléces
dokumentumának másolatán túl, amely Martin addigi rendőri
pályafutását összegezte, lopott fényképektől kezdve, nyomozati
beszámolókon és telefonszámlákon át, bankszámlakivonatokig,
töméntelen mennyiségű törvénytelenül begyűjtött adatot
tartalmazott... Napjaink gazdasági háborújában, ahol a
magánnyomozás a virágkorát éli, mindig akad néhány korrupt

5 Géhe István fordítása, William FAULKNER: Augusztus fénye,
Kalligram, 2012.p.214.

zsaru, akiknek nem okoz gondot aprópénzre váltani az állítólag
feltörhetetlen közigazgatási aktákhoz való hozzáférést.

Minden embernek van ára. Lássuk a tiédet, Martin Beau-
mont! – gondolta Archibald, és feltette az orrára vékonykeretes
olvasószemüvegét.

Martin Beaumont ismeretlen apától született 1974. június 5-
én, a dél-franciaországi Antibes-ban. Anyja, Myléne egy
takarítóvállalatnál dolgozik. Évek óta minden este a kerületi
könyvtárban takarít, ahova gyakran magával viszi a fiát is, aki
ott írja a házi feladatát, és ismerkedik a könyvekkel.

1988. május. Myléne Nizzában, a Promenade des Anglais
közelében meghal egy autóbalesetben. Tizennégy éves fia
súlyosan megsérül. Két napig kómában fekszik, de három
hónappal később gyógyultan, néhány apró heggel a mellkasán
elhagyhatja a kórházat.

Az érettségiig Martin szerény fizetésből élő, egyszerű
alkalmazottakként dolgozó nagyszüleinél lakik Párizs egyik
külvárosában, Évryben, a Cité des Pyramides negyedben. Az
iskolai bizonyítványairól készült fénymásolatok arról
tanúskodnak, hogy komoly, szorgalmas diák volt, és kiváltképp

az irodalomban jeleskedett.
1992-ben mégis úgy dönt, hogy természettudományi

érettségit tesz, de a vizsgája végül a humán tárgyakból –
történelem, filozófia és francia kapott jeles osztályzatoknak
köszönhetően sikerül, mert matematikából és fizikából
épphogy átmegy. A zeneiskolában, ahol hegedülni tanul,
második helyezett lesz egy versenyen.

Ugyanabban az évben elköltözik a nagyszüleitől, mert
elnyer egy ösztöndíjat, és kollégiumi szobát kap az
egyetemvárosban.

1995: Jogból „licence” fokozatot szerez a Sorbonne-on. Két
hónapra San Franciscóba utazik, hogy tökéletesítse
angoltudását. Alkalmi munkákat vállal, többek között
felszolgáló a Berkeley Egyetem kávézójában.

1996: Dupla „master” fokozat, jogból és művészettörténet -
ből. „Alfréd Hitchcock és Saul Bass grafikus együttműködése”
című szakdolgozatára kitűnő minősítést kap.

1997-1999: Első próbálkozásra sikeres felvételi vizsgát tesz,
és elvégzi a Cannes-Écluse-i Rendőrtiszti Főiskolát.

2000: Arra hivatkozva, hogy a legjobb gyerekkori barátja
kábítószer-túladagolásban halt meg, még mielőtt
megünnepelhette volna a tizennyolcadik születésnapját, a
kábítószerelhárításhoz kéri a kinevezését, ahol hamar kitűnik
képességeivel. Számos sikeres rajtaütést szervez különféle
párizsi diszkókban, és rövidesen az alakulat egyik
nélkülözhetetlen tagja lesz. Hála fiatalos kinézetének, aktív
szerepet vállal az egyetemen zajló kábítószer-kereskedelem
felszámolásában. A sajtóban is sokat emlegetett ügye sikerrel
zárul: a rendőrség lefoglal több ezer ecstasy tablettát, négyszáz
gramm kokaint és az első GHB próbamintákat.

2002: Követi főnökét a párizsi kábítószer-elhárításhoz, ahol
immár nagyobb horderejű ügyekkel foglalkozik. Három évvel a
marihuána-birtoklására és árusítására vonatkozó Perben -
törvény hatályba lépése előtt, tíz rendőrkollégájával együtt
megbízást kap a kiterjedt kábítószer-kereskedelmi hálózatok
felderítésére. A „zombik” peremvilágába csöppen. A
gúnynevet a nyomozócsoport tagjai adták maguknak, új
külsejük miatt, amely lehetővé tette, hogy beolvadjanak a
kábítószeresek társadalmába. Fegyverekkel, járművekkel és
hamis papírokkal felszerelkezve adták-vették a drogokat, de

alkalomadtán, megtévesztésül kénytelenek voltak elfogadni
egy-egy csík kokaint vagy heroin-belövést is, mindvégig
ügyelve arra, hogy a nevük soha, sehol fel ne bukkanjon.
Martin ebben az időben kezd szerelmi viszonyt a „fedező
tisztjével”, Karine Agnelivel, aki tisztes távolból követi, és
jelentéseket ír a bevetésekről.

Kínkeserves, de kitűnő fogásokkal kecsegtető munka.
Többek között felszámolnak néhány, meth-kristályt előállító
titkos laboratóriumot, és a Délről jövő autópályáján
feltartóztatnak egy három versenyautóból álló, Barcelonából
induló, gofast drogszállító konvojt. A lefoglalt zsákmány:
kétszáz kiló marihuána és négy kiló kokain. A sikerrel végződő
akcióknak köszönhetően Martin rekordidő alatt
rendőrkapitánnyá lép elő.

2003 végén kissé bonyolódnak a dolgok. Martinnek
egyszeriben elege lesz a titkos ügynök szerepéből. Egy
zavaros, lehangoló eset után a felmentését és áthelyezését kéri,
de a felettese megtagadja a kérést, és a rendőrség
pszichológusaihoz irányítja, akik homályos indokokra
hivatkozva aszociális, viselkedészavarban szenvedő
személyiségnek nyilvánítják.

Egyéves megfeszített, kemény munkának köszönhetően
végül 2005 januárjában kinevezik a Központi Műkincsvédelmi
Hivatalba, ahol Loiseaux alezredes parancsnoksága alatt rövid
időn belül eléri a hivatal addigi legjobb felderítési mutatóját, és
újra mintazsaru lesz. A munka mellett továbbképzésre jár a
Művészeti Tanulmányok Intézetébe, ahol kiváló eredményeket
ér el. Új feladatát lelkesen végzi, de a viselkedése kissé
szélsőségessé válik. A csapatmunkát nem kedveli, magányosan
dolgozik. Egyre gyakrabban jár külön utakon, míg végül

teljesen elfordul a kollégáitól. Loiseaux ráhagyja, mert Martin
kitűnő munkaerő, aki ráadásul tapintatosan a háttérbe vonul,
így a sikeres felderítő akciókat követően ő arathatja le helyette
a babérokat. Az OCBC-nek eredményeket kell felmutatnia,
főképp a sajtóban is nagy vihart kavaró ügyek kapcsán, mint
amilyen például a Picasso-képek elrablása volt. A Maya
babával és a Jacqueline portréja című alkotásokat a festő
unokájának párizsi villájából lopták el, és a BRB 6 Martin
nyomozómunkájának és értesüléseinek köszönhetően kapta el a
három elkövetőt. Az ötvenmillió euróra becsült két képet
sértetlenül megtalálták, és Loiseaux nyert egy dicső negyedórát
a tévéhíradóban.

Archibald egyre nagyobb érdeklődéssel lapozta a jelentést.
Az utolsó oldalak Martin életének személyesebb fejezeteit
taglalták. A neve két ízben is szerepelt az áldozatok és az
őrizetbe vettek listáját tartalmazó szabálysértési
nyilvántartásban. Mindkét ügy egy Nico nevű ukrán
prostituálttal volt összefüggésben, aki a Porté dAsniéres-nél
űzte az ipart. A róluk készült fényképek nem mosolyhervasztó
felvételek voltak. Épp ellenkezőleg. Romantikus, meghitt
pillanatokat rögzítettek: vasárnap délután a Luxembourg-
kertben, séta a Champs de Marson, tavaszi este a Tuileriák
kertjében, az óriáskeréken, vacsora a place Dauphine egyik
éttermében.
Egy másik homályos pont: Martin hetente egyszer ellátogat
a XIV. kerületi Solenn Házba, a serdülőkori problémákra
szakosodott intézetbe. A nyomába eredő magándetektív a

6 BRB – Brigade de répression du banditisme – fegyveres bűncselekmények
visszaszorítására szakosodott alakulat.

legnagyobb erőfeszítések ellenére sem tudta kideríteni annak a
fiatalnak a nevét, akit Beaumont rendszeresen látogat.

Archibald tűnődve csukta össze a mappát. Annyira
belefeledkezett Martin életrajzába, hogy még a szivart is
elfelejtette meggyújtani. Igaza volt Effie-nek. Ez a zsaru más,
mint a többi.

*

Martin arra ébredt, hogy egy nyálas nyelv csiklandozza az
arcát.

– Hagyj békén, Mandolin! – mordult rá a kutyára, de a
spániel a fülén ült. Martin játszott vele néhány percig, mert
tudta, hogy Mandolin levakarhatatlan. Az állat nem bírta a
magányt, és ha nem foglalkozott vele, mindent szétrágott, ami
az orra elé került. Az utcán találta, egy sikertelen házkutatás
alkalmával, a Montparnasse-nál. A pasasnak, akit kerestek,
nyoma veszett, de szabadjára engedett kutyája nem tágított,
kitartóan nyüszített az ajtó előtt. Martin berakta a kocsiba, és
elindult vele az orgevali kutyamenhelyre. A félórás úton
Mandolin összenyálazta az üléshuzatot, teleszórta a kocsit
szőrrel, majd a parkolóban keserves szűkölésbe kezdett, és
szomorú, esdeklő tekintettel nézte Martint, akinek végül
megesett rajta a szíve.

A fiatal rendőr az órára pillantott. Elmúlt dél. Kikászálódott
az ágyból, meztelen felsőtesttel, alsógatyában átvánszorgott a
hajdani festő műtermén a konyhasarokba. A teljes első
emeletet hosszú, hatalmas, napfényes egyterű lakássá
alakították, amely anélkül, hogy a rendetlenség látszatát
keltette volna, szeszélyes és bohókás berendezésével, hűen

tükrözte lakója lelkivilágát. Pácolt könyvespolcon egy halom
képregény mellett a Pléiade-sorozat klasszikusai sorjáztak,
nagy orosz regények keveredtek a karikaturista Sempé
albumaival, és Dart Vader harcos bábuja lézerkarddal
fenyegette a Kék Lótuszból odacsöppent Tintin viaszfiguráját.

Az egyik sarokban, Henry Hudson utolsó szobrának
talapzatánál – amely egy márványtömbből kibukkanó,
kísérteties lányfejet ábrázolt – Playstation-állvány roskadozott
egy halom videojáték alatt. A falon közelmúltban rendezett
kiállítások plakátjai lógtak: Modigliani a Luxembourg-kertben,
Nicolas de Staél a Beaubourg-ban, Picasso a Grand Palais-ban.
A könyvespolc mellett fémállványon több száz darabból álló
DVD-gyűjtemény tornyosult: Hitchcock–, Truffaut–, Lubitsch–
, Kubrick–, Tarantino-összes, P2P fájlmegosztással letöltött,
több tucat amerikai sorozat, pár hongkongi film, elvétve egy-
egy pornó...

Martin kinyitotta a hűtőt, és kivett egy doboz cukormentes
kólát. A konyhaszekrényben talált néhány szelet tartós
kenyeret. Négy szendvicset készített a saját receptje szerint:
egyik felét Nutellával, a másikat sűrített tejjel kente meg. A
cukros falatok között bekapott egy Effexor és egy Veratran
tablettát, hogy az enyhe antidepresszánsból és
szorongáscsillapítóból kevert koktél elnyomja a gyerekkor
zaját, a tűszúráskor érzett borzongás emlékét, a múlt kísérteteit
és a jövőtől való félelmét. Jobban tette volna, ha tornacipőt
húz, és fut egy órát, de aznap nem volt kedve hősködni.
Falatozás közben bekapcsolta a hangfalakhoz csatlakoztatott
iPodját, és beprogramozott egy tetszőleges sorrendben
lejátszható zenei listát.

Kint ragyogóan sütött a nap, a kertre záporozó fénysugarak
kicsalogatták Martint a teraszra. Magára kapott egy pólót, hogy
eltakarja a dűne fölött őrködő csillagot, a kulcscsontja alá
tetovált rajzot, a Kis herceg utolsó oldalának illusztrációját, „a
világ legszebb és legszomorúbb vidékét”, ahol a gyerek először
felbukkant a földön, és ahonnan később eltűnik.

A számítógépet és a megkezdett kólás dobozt egy kis
kovácsoltvas asztalra tette. Tűnődve bekapcsolta a
Macintoshát, és közben emlékezetébe idézte az előző nap
eseményeit. A számítógép „asztalára” alaposan ráfért volna egy
nagytakarítás. A képernyőn hemzsegtek a különféle
dokumentumok és letöltött újságcikkek, de a kavalkádban
azonnal szemet szúrt egy, a többinél fényesebb ikon. A Dél
Keresztjével jelölt fájl az ARCHIBALD nevet kapta. Martin az
ikonra kattintott, és belépett a McLeanről gyűjtött
információkat tartalmazó hatalmas adatbázisba. Szkennelt
újságcikkek, Interpol-közemények, francia fenségterületen
elkövetett rablásokról szóló részletes jelentések, az ellopott
művek leírása és fényképe, filmhíradók. Archibald McLean
titka ott lapult valahol a számítógép gyomrában. Martin biztos
volt benne, hogy a rablásoknak rejtett jelentésük van. A
„tolvajok királyának” érzékeny pontját nem az elkövetés
módszerében, hanem a tettek mozgatórugójában kellett keresni.

Vajon mi hajtotta McLeant? Martin tudta, hogy nem kaphatja
el, amíg erre a kérdésre meg nem találja a választ.

A feladat súlyától kissé elbátortalanodva, visszament a
lakásba. Végignyúlt az ágyon, egy kartontasakból két
cigarettapapírt húzott elő, megnyálazta a szélüket, és
egymáshoz ragasztotta őket. A dunhilles dobozból kivett egy
szál cigit, hosszában felhasította, és a papírra szórta a dohányt.

Végül elővett a készletből egy alumíniumfóliába tekert, apró
hasisrudat, öngyújtója lángjával melengetni kezdte az egyik
végét, majd a megolvadt darabot a dohányra morzsolta. Már
majdnem meggyújtotta a spanglit, amikor egy láthatatlan erő
arra ösztökélte, hogy visszatérjen a teraszra, és újra a
számítógéphez üljön. Archibald erősebb volt, mint a drog.

Martin főzött egy kávét, majd újra átnézte azokat a
dokumentumokat, amelyeket már legalább tízszer elolvasott. A
lelke mélyén azt remélte, hogy a McLeannel való személyes
találkozás fényében olyan új nyomra bukkan, amely eddig
elkerülte a figyelmét. A rabló pályafutása huszonnyolc évet
ölelt fel, melyet elképesztő számú, szabálytalan időközönként
elkövetett „hőstett” tarkított.

1982 – Archibald első, közismert bűnténye a London
szívében található Lloyd’s Bank széfjének feltörése volt,
amelyet a Nagy-Britanniában valaha elkövetett
legemlékezetesebb bankrablások egyikeként tartanak számon.
Ekkor hagyta először a bűncselekmény helyszínén a Dél
Keresztjével díszített, híres névjegykártyáját is.

1983 – Párizs. Rablássorozat a place Vendőme leghíresebb
ékszerészeinél – Cartier, Van Cleef és Boucheron. A híres
átváltozóművészhez, Fregolihoz méltó szerepcserés
alakításaival elképesztő zsákmányhoz jut.

1986 – Svéd Nemzeti Múzeum. Öt perc alatt megkaparint
két Renoir– és egy Watteau-képet.

1987– New York-i Guggenheim Múzeum: egy Kandinsky-
és egy Modrian-kép megszerzése.

1990 – Antwerpen. Archibald hamis útlevéllel a
gyémántkereskedők bankjában dolgozó egyik alkalmazott
bizalmába férkőzik. A fiatal nőtől VIP belépőt kap a

páncélterembe, ahonnan elrabol körülbelül harminc, összesen
húsz millió dollárt érő kék gyémántot.

1993 – Párizs. Behatol Pierre Berés, a világ leghíresebb
könyvkereskedőjének a villájába, és a magánkönyvtár
legbecsesebb darabjával, a tökéletes könyvvel, az Egy évad a
pokolban eredeti példányával távozik, amelyet maga Rimbaud
dedikált Verlaine-nek.

1998 – Boston. A legnagyobb műkincsrablás, amelyet
valaha amerikai földön elkövettek. McLean kifosztja a Rebecca
Stewart Alapítványt. A zsákmány: két Rembrandt, egy
Vélasquez, egy Manet, egy kínai váza a Ming dinasztia korából
és egy Rodin bronzszobor. Összértékét közel háromszázmillió
dollárra becsülik. Az FBI még ma sem zárta le az ügyet, és a
bostoni főügyész minden sajtótájékoztatón elismétli, hogy
addig nem vonul nyugdíjba, amíg le nem tartóztatja McLeant.

2001 – Egy philadelphiai bank páncélszekrényéből ellopja
az egypéldányos 1856-os One Cent Magentát, a világ egyik
legdrágább bélyegét, a kevesebb, mint egygrammos és alig egy
négyzetcentiméteres, nyolcszögletű papírdarabkát, a
bélyeggyűjtők Szent Grálját.

2005 – Örökre magára haragítja egész Angliát, mert újabb
akciójával a királyi családot szégyeníti meg. Behatol a
balmorali kastélyba, a királynő nyári rezidenciájába, majd az
uralkodónő kedvenc Vermeer-festményével és Leonardo da
Vinci körülbelül tíz vázlatrajzával távozik. Búcsúzóul fricskát
ad a Scotland Yardnak, mert a következő üzenetet hagyja a
falon: Most Sherlock Holmes következik!

2007 – A francia milliárdosok éve. Előbb Francois Pinault-t
rabolja ki. A velencei Grassi palazzóból lenyúl egy Andy

Warhol-képet. Majd Bernard Arnault következik, akit egy
Basquiat-festménnyel rövidít meg.

Martin belefeledkezett az olvasásba, és eltelt pár másodperc,
mire felfogta, hogy valaki kopog a szobája ajtaján.

– jöjjön! – szólt ki végül, és sietve eldugta a spanglit.

*

Archibald kilépett az üvegliftből, amely egyenesen a
szobájába vitte. A kapitány lakosztálya a hajó felső
fedélzetének nagy részét elfoglalta. Az art deco stílusú
bútorokkal berendezett szobában bensőségesebb hangulat
honolt, mint a nappaliban, amelyet kandalló és gyöngyház vagy
ébenfa berakású, mértani alakzatokat formázó berendezés
díszített.

Archibald leült az íróasztalához. Hirtelen bágyadtság lett
úrrá rajta. Csukott szemmel masszírozni kezdte a halántékát,
hogy elkergesse a kezdődő migrént. Minden nagyszabású
rablást követően az anyák szülés utáni depressziójához
hasonlatos apátiába esett. Ám ezúttal végtelen kimerültséget
érzett, és komoly erőfeszítésébe került, hogy nyitva tartsa a
szemét. Az íróasztalon egy neki címzett, nagyalakú, sárga
boríték feküdt. Végigtapogatta a kartonlappal megerősített
papírtokot, de nem vitte rá a lélek, hogy kibontsa. Közel húsz
éve minden héten érkezett egy ilyen boríték, amelyben egy
szigorúan titkos nyomozással megbízott, kaliforniai
magándetektív jelentése lapult.

Végül kelletlenül kinyitotta a borítékot, és kíváncsisággal
vegyes undorral olvasni kezdte a beszámolót, amelyet egy
fiatal nőről készült fényképek kísértek, s amely részletes

tájékoztatást nyújtott a lány időbeosztásáról és azokról az
emberekről, akikkel rendszeresen találkozott. A boríték
tartalmazta még a nő telefonbeszélgetéseinek és elektromos
levelezésének tartalmát, egy nemrég készült orvosi diagnózist,
és a felírt gyógyszerek listáját. A fényképek San Franciscóban
és egy közeli kisvárosban, Sausalitóban készültek, és egy, a
harmincas éveiben járó, melankolikus szépségű, eltökélt,
ugyanakkor kissé riadt tekintetű nőt ábrázoltak.

A lányát.

Archibald, mint minden alkalommal, aznap is megfogadta,
hogy utoljára kutakodik a lánya magánéletében, hogy
összeszedi minden bátorságát, és beszél vele, s hogy a félelmet
szeretetre cseréli.

A lánya iránt érzett szeretete erős volt, de a félelem mindig
felülkerekedett.

*

– Ha továbbra sem hajlandó rendesen enni, a végén még

megbetegszik.
Mrs. Hudson belépett albérlője lakosztályába, és egy tálcát

tett a teraszon lévő asztalra. Az idős angol hölgy összedobott
egy nem szokványos villásreggelit: hagymalekváros pirítós,
tejben főtt zabkorpa, borjúvesével töltött batyu, gránátalma
színű rezgő zselé.

– Hm! Micsoda illatok! – jegyezte meg Martin nem túl nagy
lelkesedéssel.

Szállásadónője nem volt a szakácsnők gyöngye, de ő hálás
volt a hölgy figyelmességeiért, aki gondját viselte, ahogy ő is
az idős asszonyét.

– Felhoztam a postáját és egy csomagot, amely ma reggel
érkezett. Nem akartam felébreszteni, ezért bátorkodtam maga
helyett aláírni a szállítólevelet.

Martin megköszönte a szívességet. A postája általában a
telefonszámlára és az egészségpénztártól kéthavonta érkező
kiadványra korlátozódott, ezért a borítékokat érintetlenül
kidobta. A csomag Chronopost gyorspostával érkezett, és egy
intarziás szantálfa dobozt tartalmazott. A ládikában egy
pezsgősüveg feküdt.

DOM PÉRIGNON
ROSÉ VINTAGE 1959

Szemöldökét ráncolva és névjegykártya után kutatva,
kotorászni kezdett az üveg alatt.

Semmi.
Tüzetesebben megvizsgálta a szállítólevelet: a csomagot
előző nap, nem sokkal dél előtt adták fel, egy VI. kerületi
postahivatalban. Semmi kétség, titkos imádója alaposan kitett
magáért. A Dom Pérignon a világ leghíresebb pezsgőmárkája.
Az évszámmal jelölt palack egy vagyonba kerülhetett.
Különös megérzéstől hajtva visszaült a számítógép elé, és
elindította a TREIMA programot. A Műkincsvédelmi Hivatal
adatbázisa egyedülálló volt a világon. A rendszer több mint
nyolcvanezer, Franciaországban vagy külföldön eltűnt
műkincset tartott számon, részletes leírással és fényképekkel. A
programnak köszönhetően a házkutatások során elkobzott
műkincseket azonnal azonosítani tudták, és a lehető
legrövidebb úton visszaszolgáltatták a jogos tulajdonosnak.
Martin annak idején a saját gépére is letöltötte, hogy a

terepmunkára magával vihesse. Beírt néhány adatot, és a gép
már hozta is az ítéletet: a pezsgős palackokat egy tavalyi
árverés után lopták el, azóta sem tisztázott körülmények között.
Martin rákattintott egy linkre, amely a kiárusításról szóló
hírügynökségi tudósításhoz vezetett:

Rekord árverés egy történelmi kiárusításon
New Yorkban!

Múlt év április 25-én a Sotheby's kivételes pezsgőaukciót
rendezett. Többek között két palack történelmi Dom Pérignon
Rosé Vintage 1959 is árverésre került. Az italok 84 700
dollárért keltekel.

A Dom Pérignon borászat ékének számító mesés
borszármazékból mindössze háromszáz üveget palackoztak,
amelyek soha nem kerültek kereskedelmi forgalomba. Az ital
nagy részét 1971-ben szolgálták fel a Perzsa Birodalom
alapításának évfordulójára rendezett fényűző ünnepségekre
meghívott világi szakmabelieknek.

Azóta a híres évjárat eltűnt a piacról, hogy ezen a
történelmi árverésen valódi pompájában tűnjön fel újra.

Martin nem akart hinni a szemének. Az előtte heverő üveg
több mint 40 000 dollárt ér! Lázasan folytatta az olvasást.
Magáról a rablásról szinte semmit nem tudtak. Egy dolog volt
csupán biztos: mire az új vevő megjelent, hogy birtokba vegye
a szerzeményét, a palackok eltűntek, hűlt helyükön csak azt a
névjegykártyát találták, amelytől a művészvilág közel harminc
éve retteg.

Martin a döbbenettől mozdulatlanná dermedt. Megbénította
az „ajándék”. A fejében megszólaló hangok ellentétes
véleményen voltak. A palack természetesen nem lehet az övé.
Bizonyíték, amelyet vissza kell szolgáltatni jogos
tulajdonosának, de...

– Megkínálhatom egy pohárral, Mrs. Hudson?
– Nem utasítom vissza – felelte az idős angol hölgy, és
helyet foglalt a teraszon. – Már úgyis unom a sherryt.
Martin végtelen óvatossággal felbontotta az üveget.
Kíváncsi volt, hogy vajon az ötvenéves pezsgő megőrizte-e a
buborékokat. Koccintott Mrs. Hudsonnal, és az ajkához emelte
a poharat. Nem csalódott. A pezsgőnek fenséges íze volt.
Folyékony arany. Valódi életelixír.
Martin szinte újjászületett. Hirtelen megszólalt benne a
filozófus, és gondolatban kiegészíttette vele a sokat idézett
közmondást: madarat tolláról, embert barátjáról és ellenségéről.
Az első játszmát elvesztette, de a harc még csak most
kezdődött.

*

Archibald magas nyakú pulóverben csatlakozott Effie-hez, a
hajó elején, a jacht tetején kialakított, szabadtéri
tornateremben. Az angol kisasszony a nyaka köré csavart
törülközővel, már több mint egy órája, szünet nélkül edzett.
Súlyemelés, boxzsák, Power Plate fitneszgép, futópad...
Archibald aperitifet ajánlott neki, de a hölgy csak a fejét rázta,
és felmutatott egy ásványvizes üveget. A tolvaj vállat vont, de
cseppet sem lepődött meg. Effie aszkétaéletet élt, és bizonyos

örömöket teljes mértékben száműzött az életéből. Az ínyenc
falatokat, a finom borokat, az alkalmi szexet...

Archibald kényelembe helyezte magát a tengerre néző
nádfotelban. Hűvösödött, és a lemenő nap felhőkkel viaskodott.

A közelharcban szerzett sérülések nyomán serkent, hosszú
csíkokat rajzoló bíbor– és skarlátvörös vér lángba borította az
eget.

Archibald kiemelte a pezsgőspalackot a mellette álló jeges
vödörből, és széles mosollyal egy pillantást vetett a címkére.

DOM PÉRIGNON
ROSÉ VINTAGE 1959

Óvatosan kibontotta az üveget, töltött magának egy
pohárral, és a magasba tartotta, dél-kelet felé. Franciaország
felé. Párizs felé. Aztán képzeletben koccintott a láthatatlan
ellenséggel, akinek megadta az első tőrdöfést.

8

A mennyország kulcsa

Életünk magától íródó könyv, amelyben mi
regényhősök vagyunk, és nem mindig értjük,

mit akar valójában a szerző.
Julién GREEN

Nanterre, Műkincsvédelmi Hivatal,
december 21. hétfő, reggel 7 óra

– Hallgasson meg, főnök!
Martin csapzott hajjal, sápadtan és többhetes körszakállal
rohamozta Loiseaux alezredes irodáját.
Az OCBC vezetője kérlelhetetlenül lecövekelt az ajtó előtt,
és eltökélte, hogy nem enged beosztottja könyörgésének.
– Semmi keresnivalója itt, Beaumont!
– Beszélnünk kell!
– Nincs miről beszélnünk. Februárig a Kulturális
Minisztérium alkalmazottja.
– Torkig vagyok az ostoba megbízásokkal! Tudja, hova
küldtek ma is? Rouenba, hogy továbbképzést tartsak a
Kerámiamúzeum személyzetének.
– Na, és? Bizonyára szép kis múzeum az.
– Ne szórakozzon! Engedjen vissza terepmunkára! Ahhoz
értek igazán.
Az alezredes dühbe gurult.

– Egyedül sodorta magát ebbe a kalamajkába, és
pillanatnyilag semmi kedvem magával bajlódni. Egyébként

pedig...
Egy pillanatra elhallgatott, tétovázott, de végül mégis

kibukott belőle a méltatlankodás.
– Öltözzön rendesen, a fenébe is! Végtére maga rendőrtiszt,

nem egy ágról szakadt gimnazista!
Martin felsóhajtott. El kellett ismernie, hogy nem nyújt

szívderítő látványt. Kopott farmert viselt, vásott Converse
tornacipőt és egy tízéves bőrdzsekit, amely szinte már ránőtt a
testére. A szeme alatti sötét karikák kóros kialvatlanságról
árulkodtak.

Az utóbbi hónapok nehezen teltek, jóllehet áthelyezték, ő
magánzóként folytatta a nyomozást. Rendszeresen felkereste
beépített embereit, és a kábítószer-elhárításnál bevált módszer
szerint tevékenykedett tovább, vagyis hagyta virágozni a
kisstílű műkincskereskedők üzleteit, abban a reményben, hogy
majd a tőlük szerzett értékes információik alapján kiterjedt,
valódi csempészhálózatot buktat le. Hevesen tiltakozott,
amikor megvonták tőle az informatikai rendszerhez való
hozzáférési jogot, de végül boldogult, s bár nem volt harcedzett
számítógépes kalóz, sikerült feltörnie a rendszert. Az így talált
jelszóval gond nélkül megszerzett minden bizalmas adatot, és
folytatta a nyomozást a számára fontos ügyekben.

Éjszakáit a számítógép előtt töltötte, vagy könyveket bújt.
Rendszerezte az Archibaldra vonatkozó nyomozati anyagot,
újraolvasott minden rendelkezésre álló dokumentumot, és a
saját költségén még utazgatott is, hogy a korábbi rablásokkal
kapcsolatban kihallgasson néhány feltételezett tanút. Falta a
pszichológiai szakirodalmat, és rendszeresen felkereste a

rendőrségi pszichiátereket, akik annak idején a kábítószer-
elhárításnál annyi borsot törtek az orra alá. Hivatalosan a maga
ügyében járt hozzájuk, de valójában a rabló lelki világáról
faggatta őket. Szinte rögeszméjévé vált a gondolat, hogy
McLean bőrébe bújik, „betör” a fejébe, azaz egyenesen
Archibald lesz belőle.

A tolvaj öt hónapja nem mutatkozott. Véget ért volna a
rablás– és provokációsorozat? Martin elbizonytalanodott,
hiányérzete támadt, de idővel rájött, hogy a Van Gogh-
önarckép után Archibald nem akadt olyan kincsre, amely
megérte volna a fáradságot. Addig a fokozatosság elve szerint
járt el. Minden rablás valamivel nagyobb kihívást jelentett az
előzőnél, egyre több izgalommal és nehézséggel járt. Martin
rájött, hogy a tolvaj kizárólag a kedvező alkalmat lesi, így hát ő
is várni kényszerült. S már épp fogytán volt a türelme, de
elektronikus postafiókjába a minap egy sajtóközlemény
érkezett a Christies-től. Menten érezte, hogy az események új
fordulatot vesznek. A híres aukciós ház egy San Franciscóban
szervezett rejtélyes árverést harangozott be Karácsony
előestéjére. Néhány telefon jobbra-balra, gyors kutatás... és
Martin biztos volt benne, hogy Archibald hamarosan újra
lecsap. De hiába nyomozott eddig kitartóan, ha Loiseaux nem
engedi el az Egyesült Államokba.

– Igyekezzen, Beaumont, a végén még lekési a roueni

vonatot!
Martin egy vállrándítással felelt. Az OCBC igazgatója

aprópénzt dobott a kávéautomatába, és átnyújtott Martinnek
egy papírpoharat.

– Még ma vegyen vissza, kérem! Cserébe megkapja
pályafutása legnagyobb fogását – kérlelte a fiatal rendőr.

Loiseaux szeme felcsillant. Az alezredes jó zsaru volt. A
felderítési módszerek szakértőjeként részt vett a Guy Georges-
ügy7 kapcsán nélkülözhetetlennek bizonyuló, francia bűnügyi
DNS-adatbázis létrehozásában. Az OCBC élén dicséretes
eredményeket ért el, de Martinnel soha nem találta meg a
közös hangot, aminek legfőbb oka az volt, hogy Loiseaux-t
nem érdekelte a művészet. Őt puszta becsvágy hajtotta, állását
ugródeszkának tartotta, ahonnan reményei szerint egyszer majd
magasabbra törhet.

– Mire céloz?
– Archibald McLean letartóztatására.
– Magának ez a rögeszméje!
– Mindenkinek megvan a maga vesszőparipája.
– A legutóbb kellett volna a segítségemért folyamodnia,
Beaumont, amikor McLean Franciaországban garázdálkodott.
– Le akarja tartóztatni, vagy nem?
Válaszul Loiseaux kitárta az irodája ajtaját. Martin
számítógépével a hóna alatt követte. A helyiség rideg volt és
személytelen, klasszikus tanácsteremnek berendezett, tágas
„főnöki iroda”. Az ablakokon át Nanterre-re nyílt volna kilátás,
de aznap reggel az egész városrész behódolt a gomolygó
szürkeségnek. A rendőrségi negyed ködbe vesző tornyai láttán
napos, messzi tájakra vágyódott az ember. Martin a fali
képernyőhöz csatlakoztatta a MacBookját, és vetíteni kezdett.
Az első kép légi felvétel volt San Franciscóról.
Loiseaux kényelembe helyezte magát egy fotelban.

7 Az 1990-es évek sorozatgyilkosát hét gyilkosságért, 2001-ben ítélték
életfogytiglani börtönbüntetésre. Az üggyel kapcsolatos nyomozásban
sorozatosan elkövetett hibák tették nyilvánvalóvá a bűnügyi DNS adatbázis
létrehozásának szükségességét.