Guillaume Musso - Mi lesz velem nélküled

kabátját, és összekuporodott. Martin megismerte a
háromnegyedes zakót, melyet tizenhárom éve ajándékozott a
lánynak. Feltűrte ingujját, elővett egy öngyújtót, és cigarettára
gyújtott. Időnként felharsant egy mentő– vagy rendőrautó
szirénája, majd a partra visszatértek a megszokott zajok, a
hullámok zenéje, a sirályok rikoltása és a szél sustorgása.

– Miért nem jöttél el New Yorkba? – kérdezte Martin
kevésbé harcias hangon.

– Húszévesek voltunk, Martin, húszévesek. Semmit nem
tudtunk az életről, a szerelemről. Te bizonyságot akartál,
hangzatos esküket!

– Tévedsz! Csak egy jelre vártam.
Gabrielle mosolyogni próbált, és reménykedve kérlelte:
– Hagyjuk a múltat, Martin! Itt vagyunk együtt, tizenhárom
év után, ugyanazon a helyen, ez maga a csoda, nem gondolod?
Gyengéden a férfi felé nyújtotta a kezét, hogy
megsimogassa az arcát, de Martin egy kemény mozdulattal
ellökte magától. Könnyek gyűltek Gabrielle szemébe,
amelyben Martin már nem látta a hajdani csillogást, mert már
semmit nem akart látni. Talán már nem is érzett semmit a nő
iránt. És talán ez a legjobb dolog, ami történhetett vele.
Felállt, begombolta a zakóját, és anélkül, hogy visszanézett

volna, a kocsihoz sietett.

*

Azon az éjjelen Gabrielle nem aludt.
Hajnali két óra volt, mire hazaért. Készített magának egy
termosz teát, és felment az internetre, hogy megismerkedjen
Archibald McLeannel. Eddig csak szórványosan és a média

torzító tükrén keresztül jutottak el hozzá a tolvaj „hőstetteiről”
szóló hírek.

Aztán a vastag iratkötegbe merült, amelyet Martintől kapott.
Olvasás közben nemcsak az apját fedezte fel, akiről soha, senki
nem mesélt neki, de anyját is új megvilágításban látta, aki
szerelmes, eltökélt asszonyként bármi áron, a saját élete
kockáztatásával is kész volt világra hozni gyermekét.

Végül... keserű könnyeket hullatott, mert úgy érezte, hogy a
születésével négy életet tett tönkre. Először is az anyjáét, aztán
Archibaldét, akit igazságtalanul börtönbe zártak. A sajátját,
mert magányos, mogorva árvaként igazán soha, sehol nem
találta a helyét. S végül Martinét, akinek akarata ellenére
szenvedést okozott.

Hajnali négy órakor a teát málnás vodkára cserélte, és a
kamra polcain régi fényképalbumok után kutatott. Új szemmel
nézegette az anyjáról készült fotókat, és felfedezte, hogy egyes
felvételeket – melyeken Valentine a legboldogabbnak látszott –
, ollóval megnyirbáltak. A módszeres cenzúra a nagyanyja
műve volt. Gondosan száműzte a fényképekről azt az alakot,
akiről Gabrielle most már tudta, hogy Archibald volt. Nem
maradt túl sok kép az anyjáról, de azokat mind egy szálig
kívülről ismerte. Miért nem faggatta soha a nagyszüleit erről a
sztálini korszakot idéző „képcsonkításról”?

Vagy megtette? Öntudatlanul talán... Fejében kavarogni
kezdtek a nagyszüleivel kapcsolatos emlékek. Kétértelmű
mondatok, árulkodó tekintetek, melyek akkoriban nem kis
fejtörést okoztak neki, de most hirtelen jobban értette őket.
Mint minden családi titok, a születését övező dráma láthatatlan
ólomsúlyként nehezedett volna az életükre, megkeserítette

gyerek– és kamaszkorát, és máig fel nem dolgozott sérüléseket

okozott.
Öt órakor a vodkát kávéra cserélte, és újraolvasta Martin

szenvedélyes leveleit. A szerelmes fiatalember képe
összekeveredett és összemosódott a keményebb férfi alakjával,
akivel előző este találkozott. Vidámsága egyik sorról a másikra
mély szomorúságba fordult. Egyik percben mosolyra húzódott
a szája, a következőben sírásra görbült, és magába roskadva,
arcát a kezébe temetve szabad folyást engedett bánatának.

Nagyon szerette Martint. Most is nagyon szereti. Soha nem
múló szerelemmel szereti! Az első csóktól fogva... Nem, az
első levél óta! Amely így kezdődött:

Csak azt szeretném mondani...
Hat órakor lezuhanyozott. Könnyűnek érezte magát. Mintha
mázsás súlytól szabadult volna meg. A néhány órával azelőtti
komor gondolatokkal ellentétben születése tragikus
körülményei most más fényben tűntek fel. Azok tükrében
létezését egyszeriben értékesebbnek látta. Akkor talán
méltónak kell mutatkoznia hozzá!
Addig abban a hitben élt, hogy ő a balsorssal „megáldott”
emberek táborába tartozik, de akkor új elhatározásra jutott.
Életében először eltökélte, hogy megkockáztatja a boldogság
felé vezető utat.
Hét órakor Gabrielle kinyitotta a spalettákat, és meglátta a
születő hajnal rózsaszín fényeit, melyek mesebeli díszbe
öltöztették az öblöt. Új, ígéretekkel teli nap virradt San
Franciscóra.
Előző este a körülmények különös összjátéka folytán, a két
– életében legfontosabb – férfi ugyanabban a pillanatban

bukkant fel.

Elhatározta, hogy nem engedi el őket.
Lelke mélyén csak abban reménykedett, hogy soha nem kell
majd kettejük közül választania...

19

Látod, semmit nem felejtettem...

...a szerelem éppen abban áll, hogy
szerelmünk tárgya önként felruház a

zsarnokoskodás jogával.20'
Fjodor Mihajlovics DOSZTOJEVSZKIJ

December 23. reggel 8 óra

Arany– és ezüsttűk csillantak a fényben. A hajszálvékony,
tíz centiméter hosszú rudacskák szaporán forogtak Miss
Euphenia Wallace fürge és pontos ujjai között.

Effie, aki félig testőr, félig-meddig házvezetőnő, erre az
útjára is elkísérte Archibaldot. Szép, tágas házat béreltek a
domboldalon. A manchesteri orvosi karon diplomázott angol
hölgy épp akupunktúrás kezelésben részesítette főnökét, hogy
csillapítsa kínját.

Gyors mozdulatokkal körülbelül harminc tűt döfött
Archibald testének legkülönbözőbb pontjaiba, szükség szerint
változtatva a beszúrás szögén és mélységén, hogy kellően
befolyásolja az energiaáramlás erősségét.

A tolvaj behunyt szemmel, hason feküdt. Szenvedett. Előző
nap sikerült elnyomnia a fájdalmat, de aznap reggel újra
tiszteletét tette, és kétszer olyan erővel csapott le rá.

20 Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból. Makai
Imre fordítása

A szőke, kontyos Effie, aki aznap szoros, élénkpiros felsőt
viselt izmos, nyurga testén, szorgalmasan bűvészkedett. Miután
elhelyezte a tűket, igazított rajtuk, hogy azok kellő mértékben
kifejthessék gyógyhatásúkat. Némelyiket kijjebb húzta, vagy
hüvelyk– és mutatóujja közé fogva, megforgatta. Furfangos,
kifinomult művészi tevékenységet folytatott, mely a
szerelemhez hasonlóan, kellő gyengédséget és kézügyességet
követelt.

Archibald átadta magát a pillanatonként változó érzéseknek:
zsibbadás, borzongás, hőhullám, izomrángás, kisebb
elektromos kisülés...

Vajon mennyire hatékony ez a kezelés? Halvány fogalma
sem volt róla. Hetek óta kilószámra nyelte a
fájdalomcsillapítókat, amelyek előző nap meghozták a várva
várt hatást, de most másra volt szüksége. És Effie rendkívüli
tehetséggel hangolta össze a modern nyugati orvoslást és a
több ezer éves kínai gyógyászatot.

Miután minden tű a helyére került, az angol hölgy magára
hagyta betegét, hogy teljesen ellazuljon. Archibald megpróbált
mélyeket lélegezni, s végül egészen megrészegült a szoba négy
sarkában elhelyezett tömjénfüstölők szagától, amely az égetett
ürömfű még kábítóbb illatával keveredett. Erik Satie halk
zongorajátéka megnyugtatta kissé, és rátörtek az előző napi
érzések. Lelki szemei előtt peregni kezdtek a képek, eszébe
jutott a Gabrielle-nek tett vallomás és a Martinnel folytatott
„párbaj”.

Mosolyogni próbált.
A fiatalúr nem adta fel. Kaliforniáig követett, és tegnap este
tényleg majdnem letartóztatott. De csak majdnem. És a

majdnem nem elég. Az utolsó pillanatban megint meghátrált,
nem volt mersze a forgalommal szemben követni.

Archibald egyre ellentmondásosabb érzéseket táplált a fiatal
francia iránt. Erősödő rokonszenve féltékenységgel párosult.
Kihívóan viselkedett vele, ugyanakkor szerette volna
megvédeni, szívesen segített volna rajta, de menekült is előle.

Elfintorodott a fájdalomtól. Már nem sok ideje volt hátra,
hogy kiismerje Martin Beaumont-t. Nem állt szándékában
sokáig húzni. Ereje teljében akart meghalni, nem kórházi
ágyban.

Martin eddig még nem okozott csalódást, de a próbatételnek
korántsem volt vége.

*

A Lori's Diner emeletén, egy bárszéken ülve Martin
bioételekből összeválogatott reggelit fogyasztott: teljes kiőrlésű
búzából készült kenyér, müzli, aszalt alma, vizes kávé. Az
étterem hatalmas ablakából ásítozva szemlélte a Powell
Streeten hömpölygő tömeget.

– Nocsak, nocsak! Nagyobb ínyencnek ismertelek!
A hang felrázta, mintha álomból ébredt volna.
Frissen és üdén Gabrielle mosolygott rá. Világos farmert
viselt, fehér inget, és azt a karcsúsított, barna bőrdzsekit,
amelyet, Martin emlékei szerint, már tizenhárom éve is hordott.
– Kérem az étlapot – folytatta, és lehuppant Martin mellé. –
Rendeljünk valami laktatót is!
– Követtél?
– Nem volt nehéz rád találni. Úgy teszel, mintha
zarándokúton lennél, és bejárnád fiatalságunk helyszíneit!

Emlékszel, mennyi banana splitet ettünk itt együtt? Mindig
neked adtam a tejszínhab tetejéről a cseresznyét, mert tudtam,
hogy szereted. Emlékszel, milyen imádnivalónak tartottál?

Martin a fejét rázta, és nagyot sóhajtott:
– Mit keresel itt?

Gabrielle komolyabb hangon folytatta:
– Egyrészt szeretném megköszönni ezt – felelte, és
átnyújtotta az iratköteget, amelyet előző éjjel kapott Martintól.
– Rendben. Másrészt?
– Másrészt szeretnék veled reggelizni – azzal már intett is a
pincérlánynak, és rendelt egy presszókávét, egy erdei
gyümölcsös, vaníliás bundáskenyeret és egy lazacos-
tükörtojásos melegszendvicset.
Martin elfordította a fejét, és úgy tett, mintha élénken
érdeklődne az étterem belsőépítészeti megoldásai iránt. A hely
az 1960-as évek hangulatát idézte: zenegép, flipper, Harley
Davidson-kiállítás, filmplakátok James Deannel és

Marilynnel...
– Tegnap éjjel sok mindent olvastam az apámról. Mióta

üldözöd?
– Több éve.
– És nem találtad furcsának?
– Mit?
– Hogy az a férfi, akit évek óta hajszolsz, éppen az én

apám...
Martin a szemöldökét ráncolta. Ezen a kérdésen töprengett

egész éjjel. Valóban nehéz volt elhinni, hogy az egybeesés
pusztán a véletlen műve. De mi más lehetne a magyarázat?

Gabrielle-nek kihozták a megrendelt ételt, s a lány, mint a
régi szép időkben, két egyenlő részre osztotta az édességet.

Martin elutasította, de ő úgy tett, mintha ez cseppet sem
bántaná, és rezzenéstelen arccal folytatta a mondandóját:

– Miért kezdtél el Archibald iránt érdeklődni?
Martin megvonta a vállát.
– Műkincsekre szakosodott zsaru vagyok, ő pedig a világ
leghíresebb műkincsrablója. Ez elegendő motiváció, nem?
A nő kortyolt egyet a híg kávéból, és elfintorodott.
– Kezdetben mi nyűgözött le nála? – faggatta tovább a férfit,
és felé nyújtotta a kávéscsészéjét.
– Semmi. Főképp haragot éreztem iránta.
– Nincs valami különleges emléked?
Martin elgondolkodott, majd kisvártatva megszólalt:
– 2005 februárjában egy bécsi múzeumból ellopta Gustav
Klimt A csók című festményét. Az volt a kedvenc képem, és...
– Az volt a kedvenc képünk – szakította félbe Gabrielle.
– Rendben, és mire akarsz kilyukadni?
– Azt sem furcsállod, hogy pont ezt a képet lopta el, nem
sokkal azután, hogy te az OCBC-nél kezdtél dolgozni?
Martin zavarában hirtelen témát váltott:
– Látom, tájékozódtál a pályafutásomról.
– Archibald mindent megtett, hogy felkeltse az
érdeklődésedet – súgta Gabrielle. – Ő mozgatja a szálakat évek
óta, és azt hiszem, itt az ideje, hogy ezt tudomásul vedd.
Martin sértődötten felállt. Lehet, hogy Gabrielle-nek igaza
van, de ahhoz, hogy ebben biztos legyen, le kell tartóztatnia
Archibaldot. Bármi legyen is az ára.
Letett az asztalra három tízdollárost, és átszelte az éttermet,
anélkül, hogy egy pillantást vetett volna ellensége lányára.
– Együtt ebédelünk délben? – kiáltott utána a Gabrielle.

De Martin nem fordult vissza.

*

Egy órával később
A Palace Hotel a Montgomery Streeten állt az üzleti negyed
és az Union Square között. Martin és Ho kisasszony
végigjárták a Garden Court nevet viselő, pazar földszinti
termet, ahol A mennyország kulcsát állították ki, és ahol majd
sor ke rül az árverésre.
A híres kék gyémánt egy golyóálló üveg mögül, igéző
fénnyel csillogott. A reggeli időpont ellenére hatalmas tömeg
gyűlt össze, hogy megcsodálja a drágakövet. A hall közepén
egy vonósnégyes az Álom luxuskivitelben című film zenéjét
játszotta.
A finom választékossággal berendezett fényűző belső tér
pompás keretbe foglalta az eseményt. A szálloda a város ősi
családjainak találkozóhelye volt, akik vasárnaponként ide
jártak reggelizni, és itt rendezték az esküvők vagy keresztelők
utáni ebédeket. Gazdag múlttal rendelkező épület volt. Számos
híresség fordult meg a falai között. Itt szállt meg többek között
Oscar Wilde, Caruso, a tenorénekes, és Roosevelt elnök. Sarah
Bernhardt látogatása is emlékezetes maradt, hiszen a színésznő
meglehetősen nagy vihart kavart, amikor házi tigrise
kíséretében toppant be.
A régi udvart, ahová hajdan a hintók érkeztek, csodálatos
télikertté alakították, amelynek méltóságteljes boltívei fölé
óriási üvegtetőt emeltek. Martin elragadtatással csodálta a
kupola üvegberakásait, az osztrák kristálycsillárokat, az olasz
márványoszlopokat és az aranylevelekkel díszített karos
gyertyatartókat. Elég volt, ha az ember behunyta a szemét, és

máris egy viktoriánus bálterembe képzelhette magát,
ugyanakkor a nagyméretű üvegedényekbe ültetett és
természetes fényben fürdő, dúslevelű pálmafák modern
átriummá rajzolták át a teret.

– Nos, mit gondol? – kérdezte a koreai nő.
– Csodálatos – ismerte el Martin –, de ami a biztonságot

illeti...
– Igen?
– Valóságos átjáróház!

*

A bejárást követően a szálloda egyik legfelső emeleti
lakosztályában kialakított főhadiszállásra siettek, ahol a hosszú,
lakkozott asztalon képernyők egész sora közvetítette a Garden
Courtban elhelyezett térfigyelő kamerák felvételeit.

Martin komor tekintettel és aggódó arckifejezéssel fürkészte

a monitorokat.
– Rengeteg a holt tér!
Ho kisasszony a válla fölé hajolt. A nőt vágott virágok

enyhe illata lengte körül.
– Úgy vélem, kissé eltúlozza a dolgot. Minden kijáratot

őrzünk, minden emeleten biztonságiak cirkálnak, és a gyémánt
padlóhoz rögzített golyóálló üvegtárolóban van elhelyezve. Mi
kell még?

Martin felállt, hogy kibontakozzon a koreai nő láthatatlan
öleléséből.

– Akkora a tömeg, hogy egy tűt nem lehet leejteni!
Archibald pillanatok alatt zavart kelthet. Hirtelen támadt tűz,

váratlanul beinduló riasztó, egy lövés... El tudja képzelni,
mekkora fejetlenség, zűrzavar kerekedhet?

– Mindenkit felkészítettünk egy esetleges kiürítésre –
cáfolta meg Martin érveit Ho kisasszony.

Martin hordozható számítógépén átfutotta az őrök
időbeosztását.

– Napközben sok őr van szolgálatban, de éjszakára
megfogyatkoznak! Valójában nem értem magukat! Hogy jutott
eszükbe egy üvegtető alá állítani a gyémántot... Mintha
egyenesen a tolvaj kezére játszanának! Gondolja végig!
Hányszor tört be Archibald a levegőből, tetőn át? Erre

szakosodott!
Ho kisasszony hallgatott, mintha egyszeriben tudatára

ébredt volna a stratégiája hiányosságainak.
Martin visszaült az asztalhoz, és feltöltötte gépére a szálloda

alaprajzát, melyet a vezetőség nemrég küldött át neki. Már épp
nyomtatta, amikor a telefonja rezgő, fémes hangja egy SMS
érkezését jelezte. Zavarlak? – olvasta a kijelzőn. Megnézte a
számot. Gabrielle üzent. Úgy döntött, hogy nem válaszol, de
nem telt el két perc, és a lány újra írt: Zavarlak?

Igen!... felelte ingerülten.
Gabrielle úgy írta az SMS-eket, mintha chatelnének, és
további kérdésekkel bombázta:
Ebédelünk együtt?

Nem.
Mit csinálsz?
A munkámat végzem.
Embereket ölsz?

Hagyd abba, Gabrielle...
Emlékszel, milyen volt, amikor szeretkeztünk?

Mint akit rajtakaptak, Martin felnézett Ho kisasszonyra.
Az asztal másik végén, félig McBook-ja takarásában, a
koreai hölgy kíváncsian figyelte a férfit.
Remélem, nem állítottak rám elektronikus figyelőrendszert –
gondolta magában, és folytatta a pötyögést telefonja parányi
billentyűin:

Hagyd abba!
Mindig jó volt veled, gyengéd, édes. Te voltál...
„Már majdnem újra rendre intette Gabrielle-t, de hirtelen
meggondolta magát. Tekintete a parányi képernyőre tapadt, és
már kifejezetten várta az új üzenetet, amely nem is késlekedett
sokáig:
Nekem utána soha nem volt olyan jó, olyan erős, olyan
érzéki.
Martin ezúttal szaván fogta:
Ha olyan jó volt, miért nem jöttél el a találkozóra?
A kérdést figyelmen kívül hagyva, Gabrielle szenvedélyes
SMS-csokorban folytatta az emlékidézést:
Emlékszel a csókjainkra és a simogatásainkra?
Emlékszel a mellemre a kezedben?
Emlékszel a mellemre a szádban?
Emlékszel a testedre az én testemben?
Emlékszel az arcodra a tenyeremben, a nyelvedre a...
Martinnek hirtelen elege lett. Abbahagyta az olvasást, és
teljes erőből a falhoz vágta a telefont, amely ripityára tört.

*

Elindult felfelé a Market Streeten, végigrohant a Geary
Streeten, és meg sem állt a Grant Avenue-n található Café des
Anges-ig. Biztos volt benne, hogy Gabrielle-t ott találja.

A kínai negyed elején, a francia konzulátustól néhány
utcányira álló kisvendéglő egy parányi Franciaországot
csempészett San Francisco szívébe. Jóllehet nem árultak
cigarettát, a bejárat felett a „bár – trafik” cégér lógott, hűen
másolva az 1950-es évek párizsi bisztróinak a homlokzatát.

Martin belökte az ajtót, és belépett.
Ez volt a legelső randevújuk színhelye.
A kocsma hangulata mindig elvarázsolta. Kockás
asztalterítők, bádoglemezzel borított bárpult, faszékek... Egy
régi francia film díszletei közé csöppent az ember, és a
vendégeket fürkészve szinte azt remélte, hogy megpillantja
Lino Venturát vagy Bertrand Blier-t, vagy azon kapta magát,
hogy egy Audiard-féle párbeszédre áhítozva fülel.
A palatáblára írt menü is a jó öreg Franciaországot idézte:
majonézes tojás, burgonyasaláta heringgel, póréhagyma
vinaigrette-szósszal, borjúbecsinált, burgundi marha, boros

kakasragu, caeni pacal...
A pult mögött megsárgult postai naptár, Anquetil és

Poulidor hőstetteit megörökítő régi képeslapok a Tour de
France-ról. Oldalt egy öreg Garlando asztali foci, fáradt
játékosokkal. Még a zene is illett a légkörhöz: Edith Piaf remix,
Renaud és a kis szombat esti bálok, Zaza Fournier és az

embere...
Martin tudakozódott a pincérnél, és hamar megtalálta

Gabrielle-t, aki az étterem legromantikusabb asztalánál ült egy
kis szőlőlugassal elkerített sarokban.

– Játszani akarsz? Rendben. – mondta köszönés helyett, és
lehuppant a lánnyal szemben.

– Húspástétomot kérsz előételnek?
– Hogy szerezted meg ezt az asztalt?
– Ahogy te az első alkalommal, lefizettem a pincért.
– Mit akarsz valójában?
– Rátalálni – közölte Gabrielle, és behajtotta az étlapot.
– Kire?
– Arra a Martinre, akit megszerettem.
– Nem támaszthatod fel a múltat!
– Neked viszont nincs jogod lerombolni!
– Nem akarom lerombolni, csak meg akarom érteni. Tudni
akarom végre, miért nem jöttél el a randevúra.
Mindketten egyre jobban megemelték a hangjukat. Gabrielle
észbe kapva szelídebben folytatta:
– Nem akarsz inkább előre nézni?
Martin elfordította a tekintetét. A lány lendületbe jött:
– Gyakran mondják, hogy a boldogság nem kínál meg
kétszer, nekünk mégis adott még egy esélyt, Martin! Ne
rontsuk el! Még fiatalok vagyunk, de már nem annyira. Több
idő van előttünk, mint mögöttünk, de nem sokkal több. Még
lehetnének gyerekeink, de akkor most kell belevágni...
Martinnek egyetlen arcizma sem rándult, érzéketlen maradt,
Gabrielle viszont fülig vörösödött a vakmerő kijelentéstől, de
mégsem bátortalanodott el:
– Tizenhárom éve nem voltam készen. Nem voltam elég
érett, nem voltam elég erős, mindenben kételkedtem. És talán
te sem voltál még kész, mindazok ellenére, amit most el akarsz

hitetni magaddal...

Martin mindössze egy kétkedő fintorral felelt. A lány

folytatta:
– Most készen állok. Látod, a szerelem olyan, mint az

oxigén. Ha sokáig nélkülözöd, végül belehalsz a hiányába.
Néhány hónap alatt annyi szerelmet kaptam tőled, hogy évekig
kitartott. Neked hála, sok mindennel megküzdöttem, de fogytán
vannak a tartalékaim, Martin.

A lány hátranyúlt és bátorításképp megsimogatta a tarkóján
a haját. Megszokta, hogy kénytelen magát buzdítani, hisz soha,
senki nem állt mellette, hogy megtegye helyette.

– Tudom, hogy fájdalmat okoztam. Bocsáss meg – zárta a

szavait.
Végül Martin is megszólalt, hogy elmondja, ami a szívét

nyomta:
– Nem a fájdalommal van a baj. A fájdalom kínoz, de nem

pusztít el. A gond a magány, melyet a fájdalom szül. A magány
végez veled lassanként, a magány, amely elvág másoktól, a
világtól. És felébreszti a legrosszabb énedet.

Gabrielle nem próbált kihátrálni a vitából:
– A szerelem mindig veszélyes, Martin! Amikor szeretsz,
azt reméled, hogy mindent megnyersz, miközben a szerelem
azzal a kockázattal jár, hogy mindent elveszíthetsz, és néha azt
a kockázatot is vállalni kell, hogy kevésbé szeretnek, mint

ahogy te szeretsz.
– Na, látod – kezdte, miközben felállt az asztaltól –, azt

hiszem, épp ezt a kockázatot nem vagyok már hajlandó
vállalni.

*

Martin visszatért a szállodába, a biztonsági főhadiszállásra,
és a délután nagy részét a Garden Court alaprajzának a
tanulmányozásával töltötte. Később egy értekezleten kellett
részt vennie a Lloyd’s Brothers alkalmazásában álló csapatnyi
őr főnökével és a szállodát biztosító FBI-ügynökökkel...

A nap már lemenőben volt, mire megírta Ho kisasszonynak
szánt hosszú emlékeztetőjét, amelyben összeállította a gyémánt
biztonságának megerősítését célzó intézkedések listáját.
Megpróbált kapcsolatba lépni a koreai nővel, de az egyik
számon sem felelt. Végül e-mailt írt neki, s azzal
párhuzamosan SMS-t is küldött.

*

A Garden Courtban tolongtak a látogatók. A
gyémántárverés néhány nap alatt az újságok címlapjára került,
és a média gondos munkájának köszönhetően a kiállítás a
karácsonyi szünet kihagyhatatlan turisztikai eseményévé lépett
elő. Martint nyugtalanította a nagy hírverés, mert
megnehezítette a feladatát.

Elvegyült a tömegben, és egy pillanatra behunyta a szemét,
hogy jobban összpontosíthasson. A tolvaj helyébe képzelte
magát. Hogyan lopnám el a gyémántot Archibald helyében?

Egész délután járt az agya, mint a motolla, és számítógép
módjára raktározta, rendezte az elképesztő mennyiségű
beérkező adatot. Kora estére az elemek kezdtek
teleszkópszerűen egymásba csúszni, hogy aztán, mint egy
kirakós játék darabjai, fokozatosan összeálljanak.

Hogyan lopnám el a gyémántot Archibald helyében?

Szélsebesen peregtek a képek a fejében: az üvegtető, a
kijáratok száma, a látogatók tömege, a biztonsági őrök
útvonalai...

Hogyan lopnám el a gyémántot Archibald helyében?
És akkor hirtelen beugrott a nyilvánvaló, világos válasz:
Arhibald helyében meg sem próbálná ellopni a gyémántot!
Mert túl könnyűnek ígérkezik.
Az egész csak színjáték! Csali!
Martin egyszeriben tudatára ébredt, hogy ő csak egy bábu a
sakktáblán egy olyan játszmában, amelybe nincs beleszólása.

Sem a Lloyd's Brothers-nek, sem Ho kisasszonynak soha
esze ágában nem volt megvédeni a gyémántot. Ők csak arra
törekedtek, hogy csapdába csalják Archibaldot.

Az utolsó pillanatban szervezett árverés, és a túlzott
médiavisszhang, amelyet az esemény keltett, csali volt csupán,
hogy arra kényszerítsék Archibaldot, magától sétáljon be a
kelepcébe.

A kiállított drágakő nem a valódi gyémánt...

20

Two lovers

Szívemet apámtól kaptam, de maga
dobogtatta meg.'21

Honoré de BALZAC

Amikor Martin Sausalitóba ért, a nap már utolsó sugarait
hintette szét a Csendes-óceánon, tünékeny bíborszínűre festve
eget és vizet.

Szerencsére még talált parkolóhelyet a lebegő faluban, ahol
Gabrielle lakott. Hajók és cölöpökön álló házak sokszínű,
sokarcú egyvelegével ez a környék volt Kalifornia egyik
legkülönösebb helye. A lakóhajóváros az 1960-as évek
ellenkultúrájának egyik szimbólumává vált, amikor hippik és a
társadalom peremén élők egy csoportja birtokba vette a
természetnek ezt a részét, és helyrepofozott bárkákból,
átalakított uszályhajókból és cölöpökre tákolt viskókból otthont
teremtettek maguknak a saját képükre.

Azóta a környék elpolgárosodott, a divatos építészek
tervezőasztalán újraálmodott lakhelyeket aranyáron kapkodták
el. A hippik rozoga jeepjeit és Volkswagen kisbuszait
környezetkímélő terepjárók és nyitható tetejű Porchék váltották
fel.

Martin végigsétált a virág– és bokorcsoportokkal, színesre
festett fapadok szegélyezte rakparton. A hatalmas

21 Honoré de Balzac: Goriot apó. Lányi Viktor fordítása.

panorámaablakokon a lebegő házak többségébe beláttak a
járókelők, s így akaratlanul is részesei lettek a lakók életének.
Egy idős pár aperitifet szürcsölt a teraszon, és a világ dolgairól
diskurált, egy kisfiú a füzete fölé görnyedve házi feladatot írt,
egy kamasz Britney koreográfiájára mókázott egymagában,
míg egy kifinomult pár válogatott kedvességeket vágott
egymás fejéhez: „Már megint a szajhádnál voltál?” „Vedd
tudomásul, hogy Rita nem szajha!”, „Tehát nála voltál?”...

Az emberek, az idő, az élet...
A két szomszédos lakhely közös pontonhídjához kötött
Cessna hidroplánnak köszönhetően, Martin azonnal felismerte
Gabrielle házát. Fellépett a beszállórámpára, és besétált a
verandáig...
– Gyere! – kiáltott ki Gabrielle az ablakon.
Martin belökte az ajtót, és kedves, lakályos nappaliban
találta magát. A helyiség falát lambéria borította, a derűs
hangulatról egy hatalmas színes orchideacsokor gondoskodott,
és a köríves ablakokon át beszűrődtek az alkonyi fények.
– Békülni jöttél? – kérdezte Gabrielle.
– Bizonyos értelemben.
– Akkor köszöntelek itt, nálam.
Martin átnyújtott egy üveg bort.
– Eredeti ajándékot kerestem...
Gabrielle lesütötte a szemét, és felkiáltott:
– 1961-es Cháteau Margaux! Megőrültél? Mi ütött beléd?
– A Palace Hotel „titkos” pincéjében találtam.
– Találtad?
– Loptam – pontosított.
– Nahát! Te sem vagy különb az apámnál!

Martin jobbnak látta, ha elengedi a megjegyzést a füle
mellett, és hozzátette:

– Úgy tűnik, különleges évjárat.
Gabrielle nem hagyta, hogy ingoványos talajra tévedjenek.
– Elteszem a kamrába, és alkalomadtán visszaviszem a
szállodába – azzal eltűnt pár percre.
Martin úgy tett, mintha zokon vette volna.
– Ha így állunk, nem hozok neked többé ajándékot! –
kiáltott a lány után.
– Hogy sikerült bejutnod a pincébe? – kérdezte Gabrielle
visszajövet.
– Megkaptam az alaprajzokat.
– Remélem, nem hagytál magad után árulkodó nyomokat.
– Nem, ez az előnye annak, ha az ember jó iskolába jár...
Gabrielle ülőhellyel kínálta, de Martin szívesebben
álldogált.
– Segítesz választani? – kérdezte a férfitól, és a lemezes
polchoz kísérte.
A hangfalon fekvő csillámló rózsaszín iPoddal nem törődve,
arra kérte Martint, hogy anyja régi bakelitlemez-
gyűjteményéből válogasson.
A férfi belement a játékba, és néhány pillanatra újra
rátaláltak a régi cinkosságra, míg Valentine hatalmas
lemezgyűjteményét böngészve kommentálták a legendás
művészek albumait: Janis Joplin, Beatles, Pink Floyd, David

Bowie, Joni Mitchell...
Végül egy 33-as Bob Dylan lemezre esett a választás, a Lay

Lady Lay című számmal az albumon.
Míg Martin a lemezjátszóval ügyködött, Gabrielle

megjegyezte:

– Szerencséd van, hogy itthon találtál. Ilyenkor még javában

dolgozom.
– Ma miért jöttél haza hamarabb?
– Egy kis dolgom akadt...
– Mi? – kérdezte a férfi, miközben felállt.
– Ez – felelte a nő, és megcsókolta.

*

Lélegzetük összeolvad, ajkaik érintik egymást, nyelvük
keresgél és bujtogat. A nő a férfi arcát simogatja; a férfi a nő
tarkóját.

A nő leveszi a férfi zakóját; a férfi kigombolja a nő
farmerét. A nő lehántja a férfi ingét, mely puhán a parkettára
hull; a férfi lehúzza a nő pulóverét, megnyalja a vállát,
megízleli bőrét.

A nő észreveszi a férfi tetoválását; a férfi felismeri a nő
illatát, és szembesíti az emlékeivel. Az idő kisiklik, a múlt
mételyezi a jelent.

Újra felüti fejét a félelem. A félelem. A bőr alá ivódott, a
lélek árnyoldalán lapuló. A félelem, amely burjánzik. A
félelem, amelynek nincs határa. Amelyet csak a szerelem képes
legyőzni.

Kezdetben a félelem megfertőz mindent. Kezdetben a
félelem félelmet kelt, és menekülésre késztet. Kezük mégis
ösz-szeér, testük egymáshoz simul.

A nő úgy kapaszkodik a férfiba, mint egy tutajba. A férfinak
megjött az ereje, hogy horgonyt vessen a nőben.

A nőnek sikerül a férfihoz kötődnie. Tekintete az ő
tekintetét keresi. A férfi közelebb húzza magához, de félúton

megáll, hogy a kikötőből beszűrődő fényben megcsodálja. A
nő teste csillog az éjszakában, és megvilágítja a férfi arcát. A
nő rámosolyog, ragyogónak szeretné látni magát a férfi
szemében. A nő beletúr a férfi hajába; a férfi hagyja, hogy
nyelve a nő mellkasán bóklásszon.

A csókok biológiája, amely leegyszerűsítve a nyálcserét és a
fogzománcba öltözött, néhány gramm csont összekoccanását

jelenti, itt, most...
Mégis...
Mégis... legalább egy pillanat erejéig, egészen másról szól

már.
Testük megremeg, és visszalopózik a félelem.

*

Lepedőbe és takaróba burkolózva, Martin elsőként lépett ki
a teraszra. Leszállt az éjszaka, de a szélvédett városban még
kellemes idő volt, mert rendkívüli mikroklímájának
köszönhetően, amely tavasziassá varázsolta a téli estét, a város
merőben eltért a többi Csendes-óceán partvidéki településtől.

Martin csendben szétnézett. A verandáról körkilátás nyílt az
óceánra. A rakpart egy távolabbi pontján tapasztalt öregember
vert tanyát horgászbottal és táskarádióval. A Traviata nyitányát
hallgatta, és a csúfolódó sirályokkal játszott, akik szaggatott
rikoltozásukkal bekapcsolódtak az operába.

Mélázásából kristályos csilingelés zökkentette ki.
Kockás plédbe tekerve Gabrielle érkezett, kezében két üres
pohárral. Megcsókolta Martint, a férfi vállára hajtotta a fejét, és
huncut mosollyal megkérdezte:
– Mi lenne, ha kinyitnánk a borodat?

– Leszaladok érte – fogta szaván rögtön Martin.
Gabrielle egyedül maradt a verandán. Borzongás járta át a
testét, és egy apró könnycsepp gördült le arcán.
A hála könnye.
Mert hálás volt az életnek, a véletlennek, a karmának, a
szerencsének, a gondviselésnek, a nagy építőmesternek, aki
sorsunkat tervezgeti, magának Istennek, ha létezik... Nem
számít! Martin visszatért az életébe, és tudta, hogy ez most
örökre szól. Valami különleges alkímia folytán a testek
összhangja a lelkek egymásra találásához vezetett. Mindketten
készen álltak. Nem arra, hogy mindent az elejéről kezdjenek,
hanem, hogy továbbéljenek egy tizenhárom éve hibernált

szerelmet. Martinnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy az
ember nem fordulhat nyugodt szívvel a jövő felé anélkül, hogy
megértené és vállalná a múltat.

Nem üres bőrönddel indulnak útnak. Már nem húszévesek.
Mindketten éltek, és szenvedtek egymás nélkül. Elveszettnek
érezték magukat a másik hiányában.

Mindketten megpróbáltak másokat szeretni...
De ennek már vége.
Mindent részletesen elmesél majd. Azzal kezdi, hogy
elárulja, miért nem ment el annak idején New Yorkba.
Mesél majd a szeretőiről is, és arról az érzésről, amely
kamaszkorától kíséri életét, hogy csalétekként, prédául szol
gált egy olyan játékban, amelyben nem akart részt venni, és
amelyben soha nem nyert. Hosszú ideig sokszor mondott
nemet a férfiaknak, aztán sokszor mondott igent. De az
önbizalom nélkül mondott igen nyomatékosabb
visszautasításnak számít, mint egy puszta nem. Tudta, hogy
Martin meg fogja érteni...

Amikor egymást ölelték, egyszerre hullott le róluk a
távolságtartás és a védekezés leple. Mostantól fogva arra soha
többé nem lesz szükségük, mert a helyére lépett a szerelem.
Mostantól fogva semmi sem háboríthatja a boldogságukat.

Kivéve talán...
– Jó estét, Gabrielle.
Felugrott ijedtében. Egy fáklya alakú lámpa fényében
Archibald arca rajzolódott ki.
– Mit keresel itt?
– Eljöttem, hogy folytassuk a beszélgetést.
– Ne ma este!
– Ma este vagy soha.
– Miért?
– Elmagyarázom.
– Ne! Menj el! – kérlelte, és közben kifelé tessékelte. – Itt

van Martin!
– Láttam – felelte Archibald, és leült a kanapéra.
Gabrielle rémületében kérlelni kezdte:
– Ne rontsd el ezt az estét, kérlek!
– A döntés a te kezedben van, Gabrielle. Ha le akar

tartóztatni, ezúttal nem fogok ellenállni. Döntsd el, mit akarsz.
Beszélgetsz az apáddal még egyszer utoljára, vagy börtönbe
küldöd, hogy ott végezze be hátralévő napjait.

– Hol akarsz beszélgetni?
– Ehhez mit szólnál? – kérdezett vissza, és a kis hidroplánra

mutatott.
– Miért kéred ezt tőlem? Miért kéred, hogy válasszak közted

és Martin között?
– Mert az élet választások sorozata, Gabrielle. De azt

hiszem, ezt már te is tudod...

A nő két másodpercig halálra váltan, dermedten állt, majd
besietett a házba, és lerohant a kamrába.

– Megtaláltam az üveget – kurjantott Martin, amint
meghallotta a lépteit.

Épp becsukta a hűtőszekrény ajtaját, amikor Gabrielle feje
felbukkant az ajtónyílásban.

– Bocsáss meg, szerelmem...
– Tessék?
Még mielőtt Martin bármit is megérthetett volna, Gabrielle
rázárta az ajtót, és elfordította a kulcsot a zárban.
– Bocsánat – ismételte megtört hangon, és csatlakozott

Archibaldhoz.

21

Annyira szerettük egymást

Ha szeretünk valakit, az azt jelenti,
hogy kiraboljuk a lelkét, s így rádöbbentjük arra,
hogy a lelke hatalmas, kimeríthetetlen és megfejthető.

A szenvedést az okozza, ha nem maradéktalan
a rablás. Szenvedünk a bennünk rejlő erőtől,
amelyet már senki nem akar kifosztani,
hogy teljes valójában feltáruljon előttünk.
Christian BOBIN

Kerek hasával és hosszú úszótalpaival a hidroplán egy
pelikánra emlékeztetett. Archibald feltette vékonykeretes
pilótaszemüvegét, és a Cessna kormányához ült, miközben
Gabrielle szótlanul végigfutotta az ellenőrző listát. Archibald,
alacsony fordulatszámon pörgetve elindította a motort, hogy
bejárassa a gépet és megkímélje a propellert a víztükrön
sepregető kóbor széllökésektől.

Az éjszakai égbolt tiszta volt, de a repülőt szélkakasként
forgató csípős szél s a hullámok megnehezítettek minden
műveletet. Archibald óvatosan eltávolodott a pontonhídtól, míg
egy felszállásra alkalmas, nyugodtabb felületet nem talált a
háborgó vízen. Hunyorogva kerülgette a felszínen lebegő
fadarabokat és törmelékeket, amelyek az úszótalpakat
veszélyeztették.

Amikor a hidroplán kellően bemelegedett, Archibald
behúzta a kormánylapátot és az oldallapátokat, majd finoman a
hullámoknak csapódva, fokozatosan megemelte az úszó talpak
orrát.

Gázt adott, mire a repülő légpárnás hajóvá változott. Pár
percig az óceán felszínét hasította, majd elhagyta a vizet, és
kecsesen átsiklott a levegőbe. Egyik elemből a másikba...

A magasba emelkedett, elsuhant az alsóváros és annak
hosszú felhőkarcoló sora felett, maga mögött hagyta a Bay
Bridge-et, az Angel Islandet, majd dél felé fordult.

*

Martin mezítláb, alsónadrágban téblábolt és tajtékzott a düh
től. A kamrának nem volt ablaka, az egyetlen nyílás az a
fémajtó volt, amelyet Gabrielle rázárt. Háromszor is
nekirontott, de csak a válla bánta, az ajtó nem engedett.

Gabrielle megint megalázta. Lefegyverezte, lemeztelenítet
te a lelkét, a bizalmába férkőzött, hogy annál fájdalmasabb
legyen az árulás. És mindezt néhány perccel az egymásra ta
lálásuk után...

Nem értette, soha nem fogja megérteni. Gyötrődéséhez és
félelméhez attól fogva vad gyűlölet társult. Mélységes
csalódottságában és tehetetlenségében felkapta a bordeaux-i
bort, és a fémajtóhoz vágta.

*

A Cessna rátalált a sétarepüléshez szükséges sebességre.
Elhagyta Carmelt, a Monteray-öblöt, majd a Los Patres-i erdő

és az óceánba meredeken benyúló Big Sur sziklák közé ékeli
turistaút felett cikázva még mindig dél felé tartott.

Gabrielle repülés közben egy szót sem szólt az apjához.
Beérte azzal, hogy olykor-olykor besegített a vezérlésbe.
Archibald különösen szerette azt az utat, amely néhány tíz
méterrel alattuk, éles kanyarokkal kígyózott a csipkés
sziklákkal övezett, vadregényes part mentén. Tekintete
időnként a nyílt víz messzeségébe révedt, és elképzelte a
szürke bálnákat, amint csendben vándorolnak Alaszkából
Mexikó felé, hogy enyhébb éghajlat alatt tartsák meg nászukat.

Gabrielle csak Martinre gondolt...
San Simeon előtt nem sokkal Archibald csökkentette a
sebességet, és megkezdte a leszállást. Gabrielle tudta, hogy
apjának nehéz dolga lesz, mert folyamatosan változik a
szélirány.
Archibald finoman megemelte a hidroplán orrát, és egy
parányi öböl bejáratánál megpróbálta vízre tenni a gépet. A
fénylő holddal és a milliárdnyi csillaggal tündöklő égbolt alatt,
a repülő olyan tisztán látszott a víz színén, mintha sima tükör
felett lebegett volna. Ilyen látási viszonyok között szinte
lehetetlen volt megítélni a repülési magasságot, de ő az
érzékcsalódás ellenére is sikerrel járt, és a gép puhán ért vizet.
Hiába! Archibald nemcsak nagystílű rabló volt, de nagyszerű
pilóta is...

*

A sekély öböl nyugodt vize meseszerű fénnyel szikrázott. A
partra csak a vízből juthatott el az ember, így a vidék még
őrizte vadregényes báját.

– Ez a parányi öböl volt anyád egyik kedvenc helye – szólalt
meg Archibald, miközben a parthoz közelítette a gépet.

Gabrielle a kíváncsiság és a harag közt vívódva
megkérdezte:

– Hogy ismerkedtél meg anyával?
– Abban az időben pilóta voltam, és egész nyáron neki
dolgoztam, pontosabban a Remény Szárnyai elnevezésű
humanitárius szervezetnek, amelyet ő alapított. Egy afrikai
küldetés során találkoztam vele.
Langyos szellő fodrozta a vizet, és cirógatta az arcukat.
– Szerelem volt, első látásra?
– Én rögtön beleszerettem – helyeselt Archibald. – Neki... öt
év kellett.
– Öt év?
– Akkoriban anyád egy elég jól ismert rockzenekar
énekesébe volt szerelmes. Sötét alak volt, aki éveken át csak
kínozta...
Archibald tekintete elhomályosult. Gondolatai az 1970-es
évek emlékei között, egy még mindig fájdalmas múlt
útvesztőjében kalandoztak.
– ...aki sok mindent vett el tőle, és cserébe keveset adott –
folytatta –, kihasználta, és a tetejébe...
– A tetejébe?... – faggatta Gabrielle, mert érezte, hogy apja

megtorpan.
– Abortuszra küldte. Kétszer.
Újra csend telepedett közéjük. Súlyosabb, mint előtte. Aztán

anélkül, hogy összebeszéltek volna, beugrottak a vízbe, és
elindultak a strand felé.

Miközben kikötötték a hidroplánt, Gabrielle tovább
kérdezősködött:

– Meddig volt az énekessel?
– Azt hiszem, hat évig. Hosszabb-rövidebb
megszakításokkal.
– Hat évig?
Gabrielle kérdő tekintettel meredt apjára, ezért a férfi

folytatta:
– Minél jobban kínozta, anyád annál jobban szerette.

Halálosan szerelmes volt belé. Furcsa az élet, igaz? Mintha
önként büntetné magát az ember egy olyan hibáért, amelyről
még tudomása sincs.

Néhány lépést tettek a part mentén. Lélegzetelállító hely
volt. Szabályos kifli formájú, természetes képződmény, melyet
magas sziklafal védett a széltől.

– És közben veled mi történt?
– Vártam. Vártam, és tűrtem, hogy újra meg újra

kikosarazott.
– Reménykedtél?
– Eleinte igen, de a végén kezdtem feladni.
Gabrielle-nek tetszettek az őszinte válaszok.
– Szenvedtél?
– Igen – ismerte el az apja. – Több volt puszta szenvedésnél.

Egyfajta meghasonlottság, szüntelen gyötrelem, kész pokol...
– Hogy szerethettél bele első látásra egy olyan nőbe, akit

nem is ismertél?
– Tudom, nehéz megérteni – helyeselt Archibald. – Olyan

dolgokat láttam benne, melyeket más észre sem vett, olyan
tulajdonságokat fedeztem fel benne, melyeknek még maga sem
volt tudatában. Azt hiszem, én már akkor megláttam benne azt
a nőt, akivé később vált.

– Ilyen csak a regényekben és a filmekben van, apa...

– Néha a valóságban is megtörténik – bizonygatta

Archibald.
– És mivel magyarázod, hogy öt évbe telt, mire rájött, hogy

te vagy élete szerelme?
A férfi Gabrielle szemébe nézett.
– Előfordul, hogy az ember megijed attól, hogy szeretik. Az

élet bonyolult, és gyakran tréfál meg azzal, hogy a megfelelő
személyt rossz pillanatban sodorja utadba.

– És anya előtt volt valakid?
– Néhány évig házasságban éltem a Vöröskereszt egyik
ápolónőjével.
– Anya miatt hagytad el?
– Bizonyos értelemben igen. Akkoriban anyád még
kikosarazott, de nekem csakis ő járt a fejemben. Szerintem a
megcsalás gondolatban kezdődik. Hát, ezért hagytam el a
feleségemet.
– S végül öt év után anya igent mondott?
– Nem kifejezetten. Egyszerűen közölte, hogy
meggyógyítottam.
– Meggyógyítottad?
– Igen, és nekem elhiheted, hogy ez a világ minden szerelmi
vallomásánál többet jelent.

*

Az öböl végén Archibald egy vízesésre mutatott. Közvetle
nül az óceánba ömlött. Beljebb mamutfenyők, fűzek,
eukaliptuszfák és hegyi juharfák sorjáztak.

– Itt, ebben a kis öbölben csókoltuk meg egymást először, és
minden bizonnyal te is itt fogantál.

– Kímélj meg a részletektől!
Archibald egy szivart húzott elő az ingzsebéből.
– Élvezd a látványt, mert már nem sokáig teheted. Gya
logösvényt építenek, hogy összekössék a partot a Sasfészek
parkolójával.
– Elég szomorú! – sajnálkozott Gabrielle.
– Ez az élet rendje – felelte Archibald megadón, miközben
végigsimította a Havanna puha, olajos borítólevelét.
– Semmi nem tart örökké. Ezt akartad mondani?
– Igen. Minden megsemmisül, elmúlik, szétesik. Csak a
pillanat örök.
Archibald levágta a szivar végét, és szárazon
beleszippantott. Gabrielle vitába szállt:
– Azért vannak tartós dolgok, amik képesek ellenállni.
– Mint például?
– A szerelem? – kockáztatta meg a lány.
– A szerelem! Nincs annál törékenyebb, múlandóbb. A
szerelem olyan, mintha tüzet raknál egy esős napon. Folyama
tosan védelmezni kell, táplálni, gondját viselni, különben

elalszik...
– Vannak tartós szerelmek.
– Nem igaz. Ami tartós, az a szerelem után maradó

fájdalom.
– Nem tetszik, amit mondasz.
– Ha félsz a válaszoktól, jobb, ha fel sem teszel bizonyos

kérdéseket.
Archibald komor arccal meggyújtotta a Havannája végét.

Két gyufára volt szüksége, hogy tökéletesen égjen.
– De te még mindig szereted anyát, nem?
– De igen – felelte.

– Tehát addig, amíg emlékszel valakire, aki szeretett, és akit
te még mindig szeretsz, élteted a szerelmet.

– Ezt akarják hallani az emberek, de én ebben nem hiszek.
Gabrielle nem felelt. Gondolkodóba esett, és csak a szivar
végét nézte, amely vörösen izzott az éjszakában. Még mindig
langyos szellő fújdogált, és csak a homokba simuló hullámok
finom, lágy zenéje hallatszott.
– Van nálam egy levél, amit szeretnék neked adni – szólalt
meg Archibald, és beletúrt a bőr válltáskájába.
– Egy levél?
– Igen, tudod az a valami, amit az emberek az e-mail
feltalálása előtt írogattak egymásnak...
– Tudom, mi az a levél! Én is kaptam, képzeld el!
– Persze, tudom, Martintól...
– Inkább hallgass!
– Szeretném neked adni, mert jó lenne, ha őriznél valamit
ebből a korszakból – folytatta, és átnyújtott Gabrielle-nek egy,
az évek során elszíneződött halványkék borítékot. – Anyádtól
kaptam a kapcsolatunk elején. Ezen az úton adta tudtomra,
hogy gyereket szeretne tőlem. Soha nem váltam meg tőle.
Akkor olvasd el, ha egyedül leszel.
Gabrielle úgy tett, mintha nem hallaná. Leült a homokba, és
kinyitotta a borítékot.
Archibald hason fekve, a könyökére támaszkodva kémlelte a
láthatárt. Gabrielle mellette ült. Befejezte az olvasást. Mázsás
súlytól szabadult meg, és potyogtak a könnyei. Ahogy nemrég
a verandán, most is hálakönnyeket hullatott. Hálás volt, hogy
végül megismerhette a szülei történetét, és hogy szerethette
őket.

Archibald kimért mozdulattal a szájához emelte a szivart, és
aprókat szippantott. Élvezte az ízlelőbimbóira tapadó édes kés
aromákat. A pillanat bűvöletében élni... amennyire még lehet,
megnyújtani azt a kevéske hátralevő időt...

– Hasnyálmirigy-daganatom van, Gabrielle.
A túl sokáig elhallgatott szavak maguktól törtek utat.
– Tessék?
A férfi gyengéden nézte lánya könnyáztatta arcát.
– Rákos vagyok. Végső fázis. Hamarosan meghalok.
Gabrielle hitetlenkedve meredt rá.
– Meg fogsz halni?
– Néhány hetem, de legfeljebb három hónapom van hátra.
– Biztos vagy benne? Minden vizsgálatot elvégeztek?
– Igen. Már semmi nem segít.
Gabrielle feldúltan a kezébe temette az arcát, majd elcsukló
hangon megkérdezte:
– Mióta tudod?
Archibaldnak most a torkán akadt a szó.
– Teljes bizonyossággal? Két napja...
A lány letörölte a könnyeit, és dühösen kifakadt:
– Akkor miért jöttél vissza? Alig néhány órája, hogy rád
találtam, és máris elveszítelek? Miért büntetsz?
– A tudtodra kellett adnom, hogy nem hagytalak el. Hogy a
háttérben mindig veled voltam.
– Ezt hogy érted?
Archibald gyengéden megfogta lánya karját, és mesélni
kezdett. Sikertelen próbálkozásairól, arról hogy közel húsz éve
keresi az alkalmat, hogy láthassa, hogy beszéljen vele, és
elmondja az igazat. Beszélt a szégyenről, a bűntudatról, a
szomorúságról, amely tehetetlenségében marcangolta. Azt is

bevallotta, milyen fortélyokat eszelt ki azért, hogy minden
december 23-án együtt tölthessenek pár percet.

Gabrielle-t felkavarták apja szavai, és emlékezetéből sorra
merültek fel a még mindig friss képek azokról a
találkozásokról, amelyek megmagyarázhatatlan módon oly
mély nyomot hagytak a lelkében, s amelyek egyszeriben végre
jelentést nyertek.

Megjelent előtte annak a számítástechnikai termékekkel
házaló kereskedőnek a képe, aki fillérekért adott el neki egy
vadonatúj hordozható számítógépet épp azon a héten, amikor
az övé felmondta a szolgálatot.

Archibald volt!
A bölcs utcai bohóc is ő volt, aki előadásával meghatotta,
lázba hozta, mert azt a benyomást keltette, hogy szavait
kifejezetten hozzá intézi.
A tréfás kedvű kertészben is apjára ismert, aki a Japanese
Tea Gardenben a rózsabokrokat metszette, és mókázásával
hangos nevetésre bírta őt, mintha megérezte volna a
szomorúságát, azt, hogy rossz napja volt...
Megannyi futó találkozás... Bárcsak hamarabb tudhatta

volna...
Sajnálkozása azonban hirtelen haragba fordult, amikor

Archibald bevallotta, hogy megbízott egy magándetektívet, aki
évek óta figyeli.

– Hogy mertél engedély nélkül beavatkozni az életembe? –
förmedt rá felháborodva.

– Csak segíteni akartam – védekezett Archibald.
– Segíteni?
– Nem vagy boldog, Gabrielle.
– Mit tudsz te erről?

Archibald kinyitotta a mellette heverő bőrtáskát, és kivette
belőle a „bizonyítékokat”, többek között Gabrielle naplójának
fénymásolatát, bárokban, éjszakai szórakozóhelyeken készült
fényképeket, mindig más férfival... Némelyikről tudott egyet-
mást, de mind szánalmas, kártékony, önző alak volt, néha
erőszakosak, néha kegyetlenek. Egyiküket végül kénytelen volt
ő maga „kezelésbe venni”.

– Mi értelme volt ezeknek a kalandoknak?
Gabrielle könnybe lábadt szemmel nézte az apját, és
meglehetősen zavarban volt. Nem azért, mert magyarázkodnia
kellett volna, sokkal inkább azért, mert ő maga soha nem tette
fel magának ezt a kérdést.
– Hát... talán az, amit az imént mondtál anyával
kapcsolatban: néha bünteti magát az ember valamiért, aminek
maga sincs tudatában...

*

Gabrielle hallgatásba burkolózott, Archibald az emlékeibe
merült. Újra a Valentine-nal töltött első éjszaka jutott eszébe.
Kettesben, a világtól távol, íriszek és pipacsok társaságában...

Élete alkonyán bátran kijelenthette, hogy soha nem történt
vele annál csodálatosabb dolog, mint amikor érezte, hogy
eggyé válik a szeretett nővel, és nincs egyedül a világon.

A lányára pillantott, és kertelés nélkül megkérdezte:
– Martint igazán szereted?
Gabrielle egy pillanatig tétovázott, majd rávágta:
– Igen. Régóta szeretem. Ö más, mint a többiek.
– És ő szeret téged?

– Azt hiszem, igen, de azok után, amin most keresztülmegy
miattad, nehéz lesz visszaszerezni a bizalmát...

– Miattam? – hüledezett Archibald huncut mosollyal az
arcán. – Te zártad be meztelenül a kamrába! Tény, hogy nem
lesz ínyére a dolog, és törheted magad, hogy visszaszerezd.

– Úgy teszel, mintha örülnél ennek!
A férfi megvonta a vállát, és újra szippantott egyet a
szivarjából.
– Ha igazán szeret, visszajön. Talán még jót is tesz a
lelkének, ha megtapasztalja, hogy semmi nem a miénk örökre.
Én öt évig harcoltam, mire anyád igent mondott.
– Ő viszont tizenhárom éve vár rám...
– Várni és harcolni, nem egészen ugyanaz! – vágta rá

Archibald.
Gabrielle a fejét rázta; Archibald próbálta megérteni:
– Miért várattad ilyen sokáig, ha szereted?
A lányából nyilvánvaló erővel tört ki a válasz:
– Mert féltem.
– Mitől?
– Mindentől. Hogy nem leszek rá képes... hogy nem jól

szeretem, hogy egy nap arra ébredek, hogy már nem szeretem,
hogy nem olyan gyerekeket szülök neki, amilyenekre vágyik...

Archibald észrevétlenül elkomorodott. A lánya szavai
túlságosan emlékeztették Valentine félelmeire. Nem szerette
hallani őket, mert számára értelmezhetetlenek voltak.

– Te milyennek találod Martint? – kérdezte Gabrielle
félénken.

– Eltekintve attól, hogy belém akart ereszteni két golyót?
– Igen – mosolyodott el a lány.

Archibald fintorgott:

– Nem tudom, hogy képes lesz-e...
– Mire?
– Megvédeni téged.
– Nem vagyok gyerek! – feleselt ingerülten Gabrielle. –
Nem azért van szükségem férfira, hogy megvédjen.
– Ostobaság! Egy nőnek szüksége van...
– Ne gyere ezzel a maradi szöveggel! – vágott a szavába a
lánya. – Mellesleg Martin sokkal erősebb, mint hinnéd.
– Na, ne mondd! Még tőlem sem tudott megvédeni.
Könnyűszerrel bezártad a kamrába.
– Azt hiszed, büszke vagyok magamra?
Archibald még nem ért a szemrehányások végére:
– Túl gyengéd, túl érzékeny, túl érzelmes...
– Fiatalon te is az érzelmeid rabja voltál – emlékeztette apját

Gabrielle.
– Tudom. Az érzések miatt veszítettem el a fejem.

Megzavarták a józan ítélőképességemet, és megakadályoztak
abban, hogy megvédjem anyádat...

– Ezt hogy érted?
– Nem abba a kórházba kellett volna vinnem, nem kellett
volna rálőnöm az orvosra, nem kellett volna tönkretennem az
életemet, a tiedet, nem kellett volna...
Hangja megremegett, majd zokogásban tört ki.
Hirtelen lehűlt a szél, és tompa zúgással süvített a fák közé.
Harminchárom év után először, apa és lánya végre
átölelhették egymást, és összebújhattak.

22

Valentine levele

Egyikünk élete sem lehet kísérletezés a szerelemre.
Csak egyszeri próba.
Pascal QUIGNARD

San Francisco, 1973. április 13.

Archie, szerelmem,
Előbb az éjszaka.
Előbb a legrosszabb.
Minden, ami fáj.
Minden, ami öl.
Félelmeink, kettőnk külön múltjának kísértetei.
Idegyűltek mind, és mi farkasszemet nézünk velük: az első
szerelmed, az én első szerelmem, az ürességtől való iszony, a
„jóképű” énekes, aki összetörte a szívemet, a testemet, és akit
mégis követtem volna akár a pokolba is. Az első feleséged, aki
önfeláldozásával annyira megérintett téged.
Fontos, hogy szembe tudjunk velük nézni, még akkor is, ha
minden vonzerejüket latba vetik. Fontos, hogy tudjuk, nem
hagynak el bennünket olyan könnyedén. Hogy eljön majd a
nap, amikor az énekes felhív, és azt mondja, hogy még mindig
én járok a fejében. Hogy szabad, csak rám vár, és írt egy dalt,
hogy elmondja, szeret. És hogy bár az utolsó alkalommal
lekurvázott és megpofozott, az nem ő volt valójában, és csakis

azért tette, mert szeret... Akkor lehet, hogy egy pillanatra hiszek

majd neki...
Eljön majd az a nap is, amikor összetalálkozol a szőke

ápolónővel, amikor eszedbejut, hogy voltak tökéletes reggelek,
és amikor néhány pillanatra újra késztetést érzel, hogy a
védelmedbe vedd őt, aki annyira szeretett téged, mert azt hitte,
„más vagy, mint a többi”...

Fontos, hogy tudjuk, a csábítás más formában is kivetheti
ránk a hálóját. Hogy lesznek más férfiak, akik a tekintetemet
keresik majd, és lesznek más nők, akiknek a törékenysége
megérint majd téged.

Íme, összejöttek mind, itt állnak előttünk, múltunk és jövőnk
fenyegető árnyai, de a kísértetek, a csalóka napfény és a
könnyed csábítások végül elhalványulnak. Egy ideig azért még
ellenállnak, egymásba kapcsolódnak, egy tömör felhőben
egyesülnek. Reng a föld, sistergő villám rázza az ajtókat és az
ablakokat, szél süvít be a házba. Szenvedélyes lehelete minket
csak simogat, de a fenyegető ködöt hevesen kiűzi.

Aztán a szél elcsendesül, magunkra maradunk, kettesben,
vízen lebegő kis házunkban. Napsugarak táncolnak a
parkettán. Fogom a kezedet, te az enyémet. Rám mosolyogsz,
és én rád mosolygok. Átsuhant rajtunk a félelem, de nem ért el
bennünket.

A tükörben magunkat látom: fiatal pár, előttük az élet.
A java még hátravan. Most jönnek majd a legszebb
évtizedek.
Fiatalok vagyunk, de annyi tapasztalatunk már van, hogy
tudjuk, mi a boldogság ára.

Fiatalok vagyunk, de már tudjuk, hogy az élet nagy
játszmájában azok a legboldogtalanabbak, akik nem vállalják a
kockázatot, hogy boldogok legyenek.

Nem akarok közéjük tartozni.
Hajdanán, ha egy nő meg akarta őrizni emberét, elfogadta a
jegygyűrűt, és gyerekeket szült neki.
Ma már ez nem működik.
Milyen úton-módon őrizhetjük meg azt, akit szeretünk?

Fogalmam sincs.
Én csak azt ígérhetem, hogy mostantól mindig melletted
leszek, bármi történjen is.
Örömben és fájdalomban.
Gazdagságban és szegénységben.
Amíg akarsz.

Veled leszek.
Rád mosolygok, és te rám mosolyogsz. Körülölel minket a
fényesség. Csodálatos fényesség...
Otthonunkban van egy varázsablak is, amelyen át
olykorolykor megpillanthatunk egy-egy jövőbeli képet.
Eleinte tartózkodóak vagyunk. Olyan jó kettesben, itt és
most. Forró testünk, lelkünk összeér, ajkaink összeforrnak.
Mi haszna kutatni a jövőt?
– Gyere, Archie!
Kéz a kézben az ablakhoz lépünk, és benézünk rajta.
Egy kórházi szobában vagyunk, de nem vagyunk betegek. A
helyiség csupa melegség, csupa fény, virágok mindenütt. Egy
bölcsőt is látunk, s abban egy újszülöttet.
Rám nézel, rád nézek. Csillog a szemünk. Az újszülött a
miénk.

Kislány. Kinyitja a szemét. Ránk néz. Egyszeriben hárman
vagyunk, és hárman egyet alkotunk.

Egyszeriben egy család vagyunk.
Archie, szerelmem, ha velem vagy, semmitől nem félek.
Archie, szerelmem, szeretlek.

Valentine

23

Halfway to hell22

A sors mindig az utcasarkon vár, csirkefogó,
szajha vagy lottóárus képében: ebben a három
alakban szeret leginkább testet ölteni. Házhoz

üzletelni nem jön, nekünk kell elébe menni.
Carlos RUIZ ZAFON

December 24. reggel 5 óra

Még nem kelt fel a nap, amikor Gabrielle hazaért a
sausalitói lebegő faluba. Lelke mélyén azt remélte, hogy
Martin megvárja, és higgadtan megbeszélik a történteket. Nem
akart harcolni, csak kölcsönös bizalomra és megértésre
vágyott. Mindenáron szeretett volna magyarázatot adni tettére,
megnyílni a férfi előtt, és beavatni mindabba, amit Archibald
felfedett számára.

A kamra ajtaját feltörték. Bent üvegszilánkok hevertek
szanaszét, a falat szétfröccsent vörösbor borította, és a borhűtő
felfordítva feküdt a földön. Martin bizonyára azzal törte fel a
zárat.

Kiszabadította magát, és elment, még mielőtt ő visszaért.
Nem fűzött hozzá sok reményt, hogy rátalál, de azért fel
hívta a szállodát, üzeneteket hagyott a mobiltelefonján, majd
beült a kocsiba, és végigjárta fiatalságuk helyszíneit.

22 Félúton a pokolba.

Martinnek nyoma veszett.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, egyes kötelékek olyan
erősek, hogy mindent kibírnak, de ez nem igaz. A bizalom
megkopik, fásultság váltja fel. Rossz választások jönnek, a
csábítás csalóka lidércei tűnnek elő, aljas szívtiprók meleg,
búgó hangja, ledér pillangók hosszú combja, a sors
igazságtalanságaira való hivatkozás, mind versenyre kelnek,
hogy megöljék a szerelmet. S ebben az egyenlőtlen
küzdelemben a szerelem győzelmi esélyei megfogyatkoznak,
és inkább kivételnek számítanak, mintsem szabálynak.
A vitorláskikötő melletti kis strandra érve, Gabrielle leült a
homokba, és a láthatárt nézte. Fáradt volt. Kisírt szeme csípett,
égett. Lelkében ugyanaz a fájdalom, ugyanaz a magány, vállán
ugyanaz a kabát...
Egyesek azt mondják, hogy akkor ismerjük fel a nagy
szerelmet, amikor rádöbbennünk, hogy az egyetlen a világon,
aki vigaszt nyújthatna, épp az a személy, aki a fájdalmat
okozta. Gabrielle nagy szerelme Martin volt.
De elvesztette.

*

Reggel 6 óra

A Western Addition elegáns lakónegyedének Alamo Square
nevű kis parkjában épp felkelt a nap. A városrész San
Francisco legmagasabb pontján terül el. Bámulatos kilátás
nyílik a Bay Bridge-re és a Városháza kupolájára.

A parkot övező luxusházak viktoriánus stílusban épültek. A
híres Festett hölgyek – Painted Ladies – nevükhöz híven,

levendulakék, vízzöld és szalmasárga pasztellszínekben
pompáztak.

Mint mindenki, Archibald is jól ismerte ezeket a tipikus San
Franciscó-i otthonokat, de álmában sem gondolta volna, hogy

egy nap besurranhat az egyikbe.
A házban Stephen Browning, a Kurtline csoport fő

részvényese lakott. Ő bocsátotta árverésre a gyémántot. A
tolvaj könnyűszerrel bejutott, hatástalanította a riasztót,
kikapcsolta a figyelőkamera-rendszert, és elindult egy titkos
lépcsőn lefelé. Több éve tervezte, hogy ellopja A mennyország
kulcsát, de eddig mindig ellenállt a kísértésnek. S most úgy
érezte, megérte várni, mert élvezettel gondolt arra, hogy miköz
ben ő „kézműves” módszerekkel, szokatlanul kényelmes és
nyugodt körülmények között végrehajtja tettét, egy csapat
bárgyú balfék egy hevenyészett kelepcénél eltökélten rá vár.
Egy folyosóra ért, amely éles kanyar után egy panic room
bejáratához vezetett. Ez volt a divatkövető gazdagok legújabb
agyréme: óriási páncélszekrény, amely külső támadás esetén
menedéket nyújt.

Robosztus zsanérjaival és golyóálló ajtajával, az acélbunker
atombiztos óvóhelyre emlékeztetett. A Bush-évek biztonsági
mozgalmát meglovagoló építészirodák bevehetetlen
fellegvárakat emeltek a dúsgazdag tulajdonosok házaiban.
Jóllehet Archibald tudta, hogy elektronikus műszere
segítségével néhány másodperc alatt feltöri a titkos kódot,
aznap nem akart sietni. A régi, bevált módszer szerint kívánt
eljárni, arra vágyott, hogy a munka minden pillanatát
kiélvezze, hisz sejtette, ez lesz élete utolsó rablása. Letette a
földre a szerszámosládáját, kikészítette a szükséges eszközöket,

többek között egy ütött-kopott rádiómagnót, és Bach Gordonka
szonátájára, a régi szép idők szellemében, munkához látott.

*

Kisvártatva fémes csikorgással kinyílt az ajtó. Neonlámpák
gyúltak, és vakító fénybe borították a páncélszobát.

Archibald a szemöldökét ráncolta. A terem közepén, háttal
egymásnak, megkötözve, szigetelőszalaggal leragasztott
szájjal, egy férfi és egy nő ült. Pocakos hasán szétnyíló házi
köntösben az öreg Stephen Browning fordított hátat szerető
jének, a szép Ho kisasszonynak, aki rövidke, türkizkék szatén
csipke-hálóingjében olyan szexis volt, mint egy mangahősnő.

– Ezt keresi?
Archibald összerezzent, majd a hang irányába fordult.
Martin a folyosó falának dőlve ujjai közt forgatta a
gyémántot. A mennyország kulcsa egy holdkő opálos fényével

ragyogott.
Archibald arcán az elutasító düh fokozatosan adta át helyét

az elfogadásnak.
Harmincéves rablópályafutása során ez volt az első alkalom,

hogy lekörözték. A lelke mélyén nem lepődött meg. Végtére ő
maga provokálta ki a párbajt. Ő választott magához méltó
ellenfelet, vállalva a döntéssel járó kockázatokat.

– Szép, nemde? – fricskázott Martin, miközben a gyémánton
keresztül fürkészte Archibald reakcióját.

A rabló elnevette magát:
– Azt mondják, balszerencsét hoz arra, aki becstelen úton
kaparintja meg. Nem félsz?

– Nem – felelte Martin kimért hangon. – Nekem már úgy
sincs vesztenivalóm.

Archibald a fejét csóválta. Nem volt kedvére a vészjósló

mondat.
Martin széttárta a kabátját, biztosítva a tolvajt arról, hogy

nincs nála fegyver, és egyáltalán nem áll szándékában
letartóztatni. Kialvatlanságtól véres szemében egy megalázott
ember dühe és bosszúvágya tükröződött.

A pánikszobában Ho kisasszony és öreg szeretője elfojtott
kiáltásokat hallattak, de a „párbajhősök” ügyet sem vetettek
rájuk.

– Most hogyan tovább? – kérdezte Archibald.
Mintha „fej vagy írás”-t játszana, Martin egyik kezével
feldobta a gyémántot a levegőbe, s a másikkal elkapta.
– Szerezze meg, ha akarja... – packázott a rablóval.
Azzal nekilódult, és anélkül, hogy visszanézett volna,
felszaladt a földszintre vezető keskeny, meredek lépcsőn.
Archibald felsóhajtott. Nem tudta kipuhatolni Martin
szándékait. Átfutott az agyán, hogy a fiatalember esetleg
kábítószer vagy alkohol hatása alatt cselekszik. Az imént
mintha megcsapta volna a kabátjából áradó alkoholszag. Vajon
milyen tervet eszelt ki a kamra fogságában? Az tény, hogy a
kaland megviselte. Mellesleg ő is elfáradt. Ráadásul fájt a háta,
émelygett, és úgy érezte, hogy ízületei törékeny kristályból
vannak. Mégsem volt más választása. Eltökélte, hogy felveszi a
kesztyűt, és Martin után ered. Meg kell tennie. Ha másért nem,
hát Gabrielle kedvéért. Amennyire lehetséges, megpróbálja
mérsékelni a kárt, amelyért nagy részben ő volt a fele lős.
Egyébként sem maradhat a milliomos házában.

*

San Francisco reggel óta ködbe burkolózott. A sűrű,
fenyegető massza rátelepedett a városra, és a film-noir
hangulatát idézte.

Martin „kölcsönvette” Ho kisasszony meggypiros, kétajtós
Lexusát, és a Divisadero Streeten száguldott az óceán felé.
Nyomában Archibald motorja hasította a tejszerű gomolyagot:
mintha felhőkön tört volna keresztül.

Archibald rádöbbent, hogy túl messzire ment. Viszályuk
Martinnel elérte a végső határt, és már maga sem tudta, ki a
vadász, és ki a vad. A háttérből akarta mozgatni a szálakat,
meg akarta védeni Gabrielle-t, rá akarta kényszeríteni a
boldogságot. Aztán a fejébe vette, hogy próbára teszi Martint,
lánya első, igaz szerelmét. De az érzésekkel nem lehet játszani,
s az embereket nem lehet akaratuk ellenére boldoggá tenni.
Martin miatta lépett ki a rendőrségtől, és miatta tévedt többször
tilosba. El kell mondania neki az igazat, és menteni a
menthetőt. Gabrielle érdekében.

A Lombard Streeten megpróbálta átvenni a
kezdeményezést, gázt adott, és Martin mellé hajtott. A két
jármű néhány tíz méteren keresztül fej, fej mellett haladt.
Olykor súrolták egymást, de egyikük sem engedett.

Végletekig feszítették a húrt. Vetélkedésüknek bizonyára
némi biológiai indítéka is volt, az átkozott tesztoszteron, amely
ragadozókká teszi a férfiakat, és uralomvágyat ébreszt bennük.
Párbajukhoz az a harc is társult, melyet önmagukkal folytattak.
Martin és Archibald külön csatát vívtak saját magányuk,
félelmeik, korlátaik és önromboló természetük ellen.

Az egyik egy apa életére tört, mert azt gondolta, ez az
egyetlen módja, hogy lemossa a kudarcba fulladt szerelem
gyalázatát.

A másiknak sarkában lihegett a betegség, a halál, és
képtelen volt csillapítani a bűntudatot, amely harminc éve

marcangolta.
Életük zsákutcába jutott.
A versenyautó rákanyarodott a Presidio ligetes parkját

átszelő, 101-es útra. A város talán még soha nem érdemelte ki
annyira a fog city gúnynevet, mint akkor reggel. Archibald a
fényszórók sugaraiban látta, ahogy a fehér lepelben táncoló
köd minden útjába akadó járművet, járdát és útjelzőtáblát

bekebelez.
Lassított, és besorolt az autó mögé. Elképzelése sem volt

arról, hogy mire készül Martin, és hogy hová csalogatja, de
szorosan a nyomában maradt.

Az orrukig sem láttak. A Lexus elhagyta a parkot, és
felhajtott a Golden Gate-re. San Francisco jelképét és
büszkeségét élénkpiros színével egyetemben elnyelte a kitartó,
egyre sűrűsödő köd, melynek szünet nélkül gomolygó
foszlányai indaként tekeredtek a híd fémszerkezetére és

sodronyaira.
Martin a híd közepén lassított, majd megállt a jobb szélső

sávban. Archibald tétovázott, de végül ő is leparkolt a kocsi
mögött. Abban a pillanatban sértődött, dorgáló dudakoncert
vette kezdetét. A hídon szigorúan tilos volt megállni. Perceken
belül megjelenik a rendőrség, és kérdőre vonják őket...

A karácsony előtti napon a Golden Gate a korai időpont
ellenére is rendkívül forgalmas volt. Eszeveszett tülkölések,