Daphne du Maurier - A Manderley-ház asszonya

Reszkettem attól, hogy odalent elsírom magam, vagy a szájam remegése
elárul.

Emlékszem, hogy sarkig kitártam az ablakot, és kihajoltam, remélvén,
hogy a friss reggeli levegő elfújja arcomról az áruló vörös foltokat.

Úgy éreztem, a napsütés még sohasem volt ilyen ragyogó, és a reggel
sohasem ígért ennyi szépet. Monte-Carlo hirtelen nyájas és bájos lett, és én
egyszerre megszerettem. Az érzés túláradt a szívemben. Úgy éreztem,
örökre itt tudnék maradni, itt szeretném végigélni az életemet. És el kell
utaznom! Utoljára kefélem a hajamat ez előtt a tükör előtt. Utoljára mosok
fogat e fölött a mosdótál fölött, soha többé nem fogok ebben az ágyban
aludni. Soha többé nem fogom ezt a villanyt fe1csavami. Érzelmi kérdést
csináltam ebből a közönséges hote1szobából.

– Csak nem hűlt meg? – kérdezte Mrs. Van Hopper a reggelinél.
– Nem – feleltem –, nem hűltem meg – és mohón kapaszkodtam ebbe a
szalmaszálba, mert a meghűlés jó kifogás lehet majd később, ha nagyon
vörös lesz a szemem.
– Ki nem állhatom ezt a tengés-lengést, mikor már minden be van
csomagolva – békétlenkedett Mrs. Van Hopper. – Jobb lett volna a korábbi
vonattal menni. Még elérjük, ha igyekszünk, és akkor legalább több időt
tölthetünk Párizsban. Sürgönyözzön Helennek. Igen – mondta, az órájára
nézve –, azt hiszem, még át lehet cserélni a hálókocsijegyeket.
Mindenesetre érdemes megpróbálni. Menjen csak le az irodába, és kérdezze
meg.
– Igenis – feleltem, és átmentem a szobámba, ledobtam magamról a
pongyolát, és felvettem örökös flanelszoknyámat meg a magam kötötte
pulóvert.
Közömbösségem Mrs. Van Hopperrel szemben egyszerre gyűlöletté
változott. Tehát még ezt a reggelt is elveszi tőlem. Még az utolsó fél órát
sem tölthetjük együtt a teraszon. Talán még tíz percem se marad, hogy
elbúcsúzzam tőle. Azért, mert Mrs. Van Hopper előbb elkészült a
reggelivel, mint gondolta, és most unatkozik!
Nos hát, akkor félreteszek minden tartózkodást és szerénységet, és nem
leszek többé büszke!
Becsaptam a szalon ajtaját, és végigszaladtam a folyosón. Nem vártam
meg a liftet, gyalog rohantam fel a lépcsőn, három fokot egyszerre, föl a
harmadik emeletre. Tudtam, hogy a szobája száma 148. Ki voltam pirulva,
és alig kaptam levegőt, amikor kopogtattam az ajtaján.

– Tessék! – kiáltotta, mire én lenyomtam a kilincset, és máris megbántam
vakmerőségemet. Megijedtem. Hiszen talán csak most kelt fel, tegnap
későn feküdt le, vagy talán még ágyban van, kócosan és ingerülten.

A nyitott ablaknál borotválkozott. A pizsamája fölött teveszőr köntöst
viselt. És én a flanelszoknyámban és ormótlan cipőmben esetlennek és
nevetségesnek éreztem magam. Ostoba voltam, mikor tragikusnak
képzeltem a helyzetet.

– Mi újság? – kérdezte. – Mi baj van?
– Azért jöttem, hogy elbúcsúzzam – mondtam. – Ma reggel utazunk.
Rám meredt, aztán letette a borotváját a mosdóra.
– Csukja be az ajtót – mondta.
Becsuktam az ajtót, és ott álltam bűntudatosan, a karomat lógatva.
– Mi az isten csudáját beszél itt összevissza? – kérdezte.
– Nem beszélek összevissza, ma délelőtt e1utazunk. Úgy volt, hogy egy
későbbi vonattal megyünk, de Mrs. Van Hopper most a korábbival akar
indulni, és attól féltem, hogy már nem találkozom magával. Úgy éreztem,
hogy köszönetet kell mondanom magának.
Kibuktak a szájamon ezek az ostoba szavak, éppen úgy, ahogy előre
elképzeltem. Merev voltam és ügyetlen.
– Miért nem szólt előbb?
– Mrs. Van Hopper csak tegnap döntött így. Hirtelen. A leánya
szombaton indul New Yorkba, és együtt megyünk. Párizsban találkozunk
vele és Cherbourg-ban szállunk hajóra.
– Elviszi magát New Yorkba?
– Igen. De én nem akarok menni. Borzasztó lesz. Szerencsétlen vagyok,
hogy el kell mennem.
– Hát akkor minek megy vele, az istenért?
– Mert nincs más választásom. Kell a pénz, nem engedhetem meg
magamnak azt a fényűzést, hogy felmondjak neki.
Megint kezébe vette a borotváját, és befejezte a borotválkozást.
– Üljön le – mondta. – Mindjárt készen leszek.
Majd a fürdőszobában felöltözködöm. Öt perc alatt itt vagyok.
Fölkapta a ruháját a székről, bedobta a fürdőszobába, aztán Ő is bement,
és becsapta maga után az ajtót. Én leültem, és a körmömet rágtam. A
helyzet teljesen valószerűtlennek tetszett. Viaszfigurának éreztem magam.
Vajon mit gondolhat rólam, és vajon mit fog most csinálni?

Körülnéztem a szobában. Olyan szoba volt, amilyen a férfiaké szokott
lenni: rendetlen és személytelen. Rengeteg, fölöslegesen sok cipő és
rengeteg nyakkendő. Az öltözőasztalon csak egy nagy üveg hajvíz állott és
két elefántcsont hajkefe. Semmi fénykép, semmi személyes emlék.
Önkéntelenül is ilyenek után kutatott a szemem, azt gondoltam, hogy
legalább egy fénykép biztosan lesz az ágya mellett vagy a kandalló
közepén. Egy nagy fénykép, bőrkeretben. De csak könyvek hevertek a
kandallón és egy doboz cigaretta.

Amint megígérte, öt perc alatt készen volt.
– Most jöjjön le velem a teraszra, amíg reggelizem – mondta.
Az órámra néztem.
– Nem lehet – mondtam. – Máris az irodában kellene lennem,
átcseréltetni a hálókocsijegyeket.
– Ne törődjön vele. Beszélni akarok magával. Végigmentünk a folyosón,
csöngetett a liftért. Úgy látszik, nem érti, vagy nem akarja megérteni, hogy
a vonatunk másfél óra múlva indul. Mrs. Van Hopper minden pillanatban
leszólhat az irodába, hogy ott vagyok-e.
Leereszkedtünk a liften, nem beszéltünk útközben, és kiléptünk a
teraszra, ahol reggelihez volt terítve.
– Mit reggelizik? – kérdezte.
– Már reggeliztem – mondtam –, és különben is, csak négy percem van.
– Kávét hozzon, lágy tojást, pirítóst, dzsemet és egy mandarint – mondta
a pincérnek.
Azután körömráspolyt vett elő a zsebéből, és a körmét kezdte reszelni.
– Szóval Mrs. Van Hopper megelégelte Monte-Carlót, és most haza akar
utazni. Nekem is ez a szándékom. Ő New Yorkba megy, én Manderleybe.
Melyiket választaná a kettő közül? Szabadságában áll választania.
– Ne tréfáljon. Ez nem szép magától – mondtam –, és különben is, utána
kell néznem a jegyeknek. Búcsúznunk kell.
– Ha maga azt hiszi, hogy én reggelenként tréfás hangulatban szoktam
lenni, akkor nagyon téved mondta. – Én korán reggel mindig rosszkedvű
vagyok. Ismétlem: válasszon. Hova akar menni? Amerikába Mrs. Van
Hopperrel, vagy Manderley-be velem?
– Titkárnőre van szüksége?
– Nem. Feleségül akarom venni, kis csacsi.
A pincér hozta a reggelit, én kezemet az ölemben összekulcsolva néztem,
ahogy leteszi a kávét és a tejet.

– Értse meg – mondtam, mikor a pincér elment. – Én nem vagyok az a
fajta lány, akit a férfiak feleségül szoktak venni.

– Mit akar ezzel mondani? Letette a kanalat, és rám meredt.
Egy légy telepedett a dzsemre, azt türelmetlenül elhajtotta.
– Nem tudom pontosan – mondtam lassan. Nem hiszem, hogy meg
tudom magyarázni. Először is, én nem vagyok a maga világából való.
– Mi az én világom?
– Manderley. Hiszen tudja, hogyan értem.
Újra a kanálért nyúlt, és dzsemet vett a tányérjára.
– Maga csaknem olyan korlátolt, mint Mrs. Van Hopper, és éppen olyan
kevéssé van fogalma a dolgokról, mint, neki. Mit tud maga Manderleyről?
Hogy odavaló-e vagy sem, azt talán én jobban meg tudom ítélni. Maga
persze azt hiszi, hogy csak a pillanat szeszélye mondatja ezt velem,
merthogy magának nincs kedve New Yorkba menni. Maga azt hiszi, hogy
ugyanazért kérem feleségül, amiért elvittem néha autózni, és amiért akkor
első nap odahívtam az asztalomhoz. Azért, mert kedves akarok lenni
magához. Ugye, azt hiszi?
– Igen – feleltem.
– Majd egyszer – mondta, és vastagon megkente vajjal a pirítóst –, majd
egyszer rá fog jönni, hogy a jóság nem a legerősebb oldalam. E pillanatban
persze, meg semmit sem tud. De nem felelt a kérdésemre. Akar a feleségem
lenni?
Nem hiszem, hogy akár a legmerészebb álmaimban is megfordult volna
ez a fejemben. Vagy hogy egyáltalán felötlött-e az agyamban ez a lehetőség.
Egyszer, mikor elvitt az autóján, és sok kilométeren keresztül hallgattunk,
elképzeltem valami fantasztikus történetet arról, hogy ő nagyon beteg,
önkívületben van, és akkor értem küld, és én leülök az ágya mellé. De a
történet befejeződött ott, hogy kölnivizet hintettem a homlokára, mert
közben visszaérkeztünk a szállodába. És néha elképzeltem, hogy, ott lakom
valahol Manderley közelében, és hogy néha meglátogat, és együtt ülünk a
kandalló előtt.
Ez a hirtelen fordulat megzavart, felizgatott. Olyan volt ez, mint a
mesében, mikor a király kér feleségül egy szegény pásztorleányt. Nem
hangzott valószerűnek. És ő közben dzsemet tett a pirítósra, mintha ez
volna a legtermészetesebb dolog a világon.
A könyvekben a férfiak letérdelnek a lányok előtt ilyenkor, és fehéren süt
a hold. Nem reggelinél, nem így szokták a regényekben a lányokat feleségül

kérni.
– Úgy látszik, nincs elragadtatva a kérdésemtől – mondta. – Sajnálom.

Azt hittem, hogy szeret engem. Tévedtem.
– Szeretem – feleltem –, kimondhatatlanul szeretem. Irtózatosan

boldogtalan voltam maga miatt, egész éjszaka sírtam, mert azt hittem, hogy
soha többé nem látom.

Nevetett, és felém nyújtotta a kezét a reggeliző-asztal fölött.
– Olyan meghatóan naiv – mondta. – Majd egyszer, ha harmincöt éves
lesz – emlékszik, hogy azt mondta: szeretne harmincöt éves lenni? –, akkor
eszébe jutatom ezt a pillanatot. Meglátja, nem fogja elhinni. Kár, hogy
felnőnek a gyerekek.
Szégyelltem, magam, és haragudtam rá, hogy nevet. Tehát a nőknek nem
szabad ilyen őszintéknek lenniök a férfiakhoz. Ó, de nagyon sokat kell
tanulnom.
– Hát akkor megegyeztünk. Igaz? – mondta és újra nekilátott a vajas
kenyérnek és a dzsemnek. Ahelyett, hogy elmenne Amerikába, Mrs. Van
Hopperrel, az én „társam” lesz, és a kötelességei csaknem ugyanazok
maradnak, mint Mrs. Van Hopper mellett voltak. Én is szeretem az új
könyveket, és szeretem, ha virág van a szalonban. És én is szeretek ebéd
után bésigue-t játszani. Szeretem ha nem nekem kell kitöltenem a teámat.
Az egyetlen különbség közöttünk az, hogy én nem használok arckrémet.
Viszont nagyon kell ügyelnie rá, hogy a megszokott fogpasztám soha ki ne
fogyjon.
Ujjammal doboltam az asztalon, mert még mindig nem tudtam, hogy
komolyan beszél-e. Hátha magában mulat rajtam, hogy elhiszem?
Ekkor fölnézett, és látta arcomon a nyugtalanságot.
– Ugye, undok vagyok? – kérdezte. – Maga nem így képzelte azt a
pillanatot, amikor feleségül kérik? Egy tetőkertben kellene ülnünk, maga
fehér ruhában és rózsával a hajában, én szenvedélyes szavakat susognék a
fülébe, a távolból pedig andalító zene szólna. Akkor úgy érezné, hogy
megkapta azt, ami jár magának, ugye? Szegénykém, milyen komisz
vagyok! No, ne búsuljon, elviszem Velencébe nászútra, és a gondolában
majd fogjuk egymás kezét. De nem maradunk sokáig, mert meg akarom
mutatni magának Manderleyt.
Meg akarja nekem mutatni Manderleyt?
Hirtelen ráeszméltem, hogy mindez valóság, a felesége leszek, együtt
fogunk sétálni a kertben és végig az ösvényen, le a tengerpartra. Ott fogok

állni reggeli után a lépcsőn, örülök a napnak, morzsát szórok a madaraknak,
és később, széles kalappal a fejemen, nagy ollóval a kezemben lemegyek,
hogy virágot vágjak a vázákba.

Most már tudom, miért vettem meg gyerekkoromban azt a képes
levelezőlapot. Előérzet volt: az első lépés a jövő felé.

Meg akarja nekem mutatni Manderleyt.
A képzeletem elszabadult. Egyik kép a másikat kergette lelki szemeim
előtt, és ő azalatt a mandarinját ette. Közben nekem is adott egy-egy
szeletet, és az arcomat figyelte.
Társaságban leszünk, és ő azt fogja mondani: „Azt hiszem, még nem
találkozott a feleségemmel. Mrs. de Winter.” Mrs. de Winternek fognak
hívni. Ízlelgettem ezt a nevet. Alá fogom írni csekkekre, levelekre,
meghívókra. Hallottam magam telefonon beszélni. „Jöjjenek le a jövő héten
víkendre Manderleybe!” Társaság, mindig sok ember körülöttünk...”Ó,
elragadó kis teremtés, meg kell ismernie...” – ezt mondják majd rólam, ezt
suttogják a hátam mögött a társaságban, én elfordulok, úgy teszek, mintha
nem hallottam volna.
Aztán lemegyek a faluba, kosárral a karomon, szőlőt és őszibarackot
viszek egy beteg öregasszonynak. Ő felém nyújtja a kezét. „Az Isten áldja
meg, asszonyom, amiért ilyen jó!” És én azt mondom neki: „Ha valamire
szüksége van, csak szóljon.”
Mrs. de Winter, Mrs. de Winternek fognak hívni.
Látom az ebédlő fényes asztalát és a hosszú gyertyákat. Maxim az asztal
végén ül. Huszonnégy személyes ebéd. A hajamban virág. Mindenki engem
néz, mindenki rám köszönti poharát: „Igyunk a háziasszony egészségére.”
És Maxim később azt mondja: „Sohasem láttalak ilyen szépnek.”
Nagy, hűvös szobák, tele virággal. A hálószobám... Tél van, pattog a tűz
a kandallóban, valaki kopogtat az ajtón. Egy asszony lép be mosolyogva,
Maxim nővére, és azt mondja: „Igazán csodálatos, hogy milyen boldoggá
tetted őt. Mindenki annyira örül ennek a házasságnak.”
Mrs. de Winter. Mrs. de Winternek fognak hívni.
– Savanyú a mandarinnak ez a része, nem eszem meg – mondta, én
ránéztem, és csak lassan fogtam fel a szavait. Azután a tányéromra
pillantottam. Igen, igaza van, a mandarin savanyú. Kellemetlen ízt éreztem
a számban, de csak most eszméltem rá.
– Én mondjam meg Mrs. Van Hoppernek, vagy maga akarja megmondani
neki? – kérdezte.

Összehajtotta az asztalkendőjét, letette az asztalra, és én csodálkoztam
rajta, hogy tud ilyen könnyedén beszélni a dologról, mintha nem is volna
fontos. Mikor pedig énrám mindez úgy hatott, mint egy bomba, ezer
darabra robbantva szét eddigi életemet.

– Maga mondja meg – mondtam. – Nagyon dühös lesz.
Felálltunk az asztaltól, az arcom lángban égett, és remegtem az
izgalomtól, hogy most mi következik.
Vajon megmondja a pincérnek is? Karon fog, és azt mondja:
„Gratuláljon, a kisasszony és én jegyesek vagyunk!” És a többi pincér is
mind hallani fogja, és meghajolnak előttünk mosolyogva, ahogy átmegyünk
a szalonba, izgatott suttogás kísér bennünket, feszült várakozás minden
arcon.
De nem mondott semmit. Szó nélkül ment végig a teraszon, majd
keresztül a hallon, a lifthez, én pedig követtem. Elhaladtunk a recepció
előtt, senki még csak ránk se nézett. A portás az újságokat rakosgatta, és a
vállán keresztül hátrabeszélt a liftesfiúhoz. Nem tudja még – gondoltam –,
nem tudja, hogy én Mrs. de Winter leszek. Manderleyben fogok élni.
Manderley az enyém lesz.
Fölmentünk a liften az első emeletre, majd végig a folyosón. Megfogta a
kezemet, és játékosan lóbálni kezdte.
– Nem gondolja, hogy egy kicsit öreg vagyok magához? Elmúltam
negyvenkét éves.
– Ó, nem, nem, dehogy! – mondtam gyorsan, talán nagyon is mohón. –
Én nem szeretem a fiatalembereket.
– Hiszen nem ismer egyetlenegy fiatalembert sem.
Odaértünk Mrs. Van Hopper lakosztályához.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha négyszemközt beszélek vele – fordult
hozzám. – Csak azt mondja meg, nem bánja, ha rögtön megesküszünk?
Remélem, nem akar előbb kelengyét csináltatni, vagy más efféle
ostobaságot? Pár nap alatt el lehet intézni az egészet. Nem kell hozzá más,
mint egy papír az illetékes hivataltól, aztán beülhetünk az autóba, és
roboghatunk Velencébe, vagy akárhová, ahová akar.
– Nem templomban esküszünk? – kérdeztem. – Fehér ruhában,
koszorúslányokkal, harangszóval, orgonával, énekkel? És a rokonai, a
barátai...
– Elfelejti – mondta komolyan –, hogy én már esküdtem így egyszer.

Mrs. Van Hopper lakosztályának ajtaja előtt álltunk. Az újság még benne
volt a levélszekrényben. Annyira siettünk reggel, hogy elfelejtettük kivenni.

– Nos? Még nem felelt.
– Természetesen úgy lesz, ahogyan maga akarja.
Csak egy pillanatig arra gondoltam, hogy Manderleyben lesz az
esküvőnk. Természetesen nem kívánok sem templomot, sem vendégeket, és
semmi ilyesmit.
Rámosolyogtam, és vidám arcot vágtam. Kinyitotta a külső ajtót. Ott
álltunk a két ajtó közötti kis térben.
– Maga az? – szólt át Mrs. Van Hopper a szalonból. – Mi az isten
csudáját tudott csinálni annyi ideig? Háromszor is telefonáltam a portáshoz,
azt mondták, nem látták magát.
Egyszerre nevethetnékem támadt. Nevetni és sírni tudtam volna
egyszerre, és a gyomromba megint belenyilallt az a fájás. Egyetlen vad
pillanatig azt kívántam, bár ne történt volna semmi, és gondtalanul
fütyörészve egyedül sétálgathatnék a napfényes fák alatt.
– Én vagyok a hibás – mondta Maxim, és bement a szalonba. Becsukta
maga után az ajtót. Hallottam még, amint Mrs. Van Hopper felkiált a
meglepetéstől.
Azután átmentem a szobámba, és leültem a nyitott ablak mellé. Olyan
volt, mintha egy szanatóriumi várószobában lennék. Mintha újságokban
kellene lapozgatnom, képeket nézni, amelyek nem érdekelnek és cikkeket
olvasni, amelyeknek egy szava sem marad meg az emlékezetemben, majd
jön az ápolónő, mosolyogva és fontoskodón, a fertőtlenítőszerek az évek
folyamán lemostak róla minden emberiességet. Jön tehát, és azt mondja:
„Minden rendben van az operáció kitűnően sikerült. Aggodalomra nincs ok.
Menjen haza, és feküdjön le, ráfér magára a sok izgalom után.”
A szobák falai vastagok voltak, nem hallatszott át semmi. Vajon mit
mond Maxim? Hogyan fogalmazza meg a szavait? Talán így: „Tudja, az
első percben, ahogy megláttam, beleszerettem”. Azóta mindennap
találkoztunk. Mire ő: „Tudja, Mr. de Winter, ez a legromantikusabb dolog,
amit életemben hallottam.”
Romantikus. Igen. Ez volt az a szó, amelyiken gondolkoztam a liftben,
mikor felfelé jöttünk. Persze romantikus. Ezt fogják mondani az emberek.
Minden olyan hirtelen és romantikusan jött. Egyszerre elhatározták, hogy
megesküsznek. Milyen érdekes. Mosolyogtam magamban, amint ott ültem

az ablak mellett, és arra gondoltam, milyen csodálatos ez, és milyen
kimondhatatlanul boldog leszek.

Feleségül vesz az, akit szeretek. Mrs. de Winternek fognak hívni.
Örültség, hogy meg mindig fáj a gyomrom, mikor olyan nagyon boldog
vagyok. Idegesség, persze. Ez a várakozás a doktor előszobájában. Jobb lett
volna, természetesebb lett volna, kéz a kézben bemenni a szalonba nevetve,
egymásra mosolyogva, és azt mondani: „Nagyon szeretjük egymást.
Megesküszünk.”

Szerelem. Maxim egy szót sem szolt arról, hogy szerelmes belém.
Persze, nem volt rá alkalom. A reggelinél nagyon kellett sietni. Dzsem,
kávé és mandarin. Igen, nem volt rá alkalom. A mandarin nagyon savanyú
volt. Vagy keserű?

Nem, Maxim egy szót sem beszélt szerelemről, csak azt mondta, hogy
feleségül vesz. Röviden és határozottan, egészen szokatlan formában. Az
ilyen nem mindennapi leánykérés sokkal érdekesebb, mint a szokásos,
amikor a fiatalemberek összevissza beszélnek mindenfélét, és a felét sem
érzik annak, amit mondanak. Nem úgy kért meg, mint a fiatalemberek
szokták, akik szenvedélyesek, és lehetetlenségekre esküdöznek. Nem úgy,
mint először, mikor Rebeccát kérte feleségül...

Erre nem szabad gondolni. Ez tilos gondolat, amelyet gonosz szellemek
sugallnak. Távozz tőlem, Sátán! Erre soha nem szabad gondolnom. Soha,
soha, soha! Maxim szeret engem, meg akarja nekem mutatni Manderleyt...

Mikor lesz már vége ennek a beszélgetésnek odabent? Mikor hívnak már
be engem? Az ágyam mellett ott hevert a könyv. A verseskönyv. Maxim
megfeledkezett róla, hogy kölcsönadta nekem. Nem sokat jelenthet neki.

„Nyisd ki a könyvet – suttogta a gonosz szellem –, nézd meg a címlapot,
úgyis tudom, hogy azt akarod.”

– Ostobaság – mondtam –, elteszem a könyvet. Ásítottam, az asztaltól az
ágyhoz sétáltam. Kezembe vettem a könyvet. Megbotlottam az állólámpa
zsinórjában. A könyv kiesett a kezemből. Az első, oldalon nyílott ki.
„Maxnek – Rebecca.”

Rebecca meghalt, nem szabad a halottakra gondolni. Nyugodjanak
békében, nőjön fű a sírjukon.

De milyen eleven az írása. Mennyire erőteljes. Ezek a különös dőlt betűk.
Ez a tintafolt. Mintha tegnap írta volna. Kivettem a körömollót a toalett-
táskámból, és kivágtam a könyvből ezt a lapot. Gonosztevőnek éreztem
magam.

Kivágtam a lapot a könyvből. A könyv fehér lett és tiszta, mikor azt a
lapot kivágtam belőle. Új, érintetlen könyv. A lapot sok apró darabra
téptem, és bedobtam a papírkosárba. Azután visszamentem az ablakhoz, és
megint leültem. De folyton arra az összetépett lapra kellett gondolnom,
megint felálltam, és odamentem a papírkosárhoz. A tinta most is ott
feketéllett vastagon a papírdarabkákon, az írást nem szakítottam el. Gyufát
kerestem, és meggyújtottam. A láng olyan szép volt, megfestette a papirost,
fodrossá tette a szélét, és letörölte az írást. Hamuvá égett a papír. Utoljára a
nagy R betű égett el. Fellobbant még egyszer, nagyobb lett, mint valaha
volt, aztán összezsugorodott, a láng megsemmisítette. Nem is hamu lett
belőle, hanem por.

A mosdóhoz mentem, és megmostam a kezem. Most jobban éreztem
magam, sokkal jobban. Olyanféle tiszta, új érzésem volt, mint amikor az új
naptárt látja az ember. Január 1. Ugyanazt a frissességet, azt a bizakodó
vidámságot éreztem, amit újévkor szoktam.

Az ajtó kinyílt, és Maxim lépett a szobába.
– Minden rendben van – mondta. – Az első percben egészen odavolt a
csodálkozástól, de most már kezd magához térni. Én most lemegyek az
irodába, és utánanézek, hogy elérje azt a korai vonatot. Egy kicsit habozott,
azt hiszem, szeretett volna jelen lenni az esküvőnkön, de én nagyon erélyes
voltam. Menjen be hozzá.
Egy szót sem szólt arról, hogy örül, vagy hogy boldog. Nem fogott
karon, és nem vitt be a szalonba. Mosolyogva intett, aztán egyedül ment ki
a szobából.
Bementem Mrs. Van Hopperhez, habozva, mint akinek rossz a
lelkiismerete. Mint a cseléd, aki nem mert személyesen felmondani.
Ott állt az ablaknál, cigarettázott. Furcsa, tömzsi kis alakját nem fogom
hát látni többé. A kabátja megfeszült dús keblén, nevetséges kalapja félre
volt csapva a fején.
– Hát ez a helyzet? – kezdte száraz és kemény hangon. Bizonyára nem
azon a hangon, amelyen hozzá szólott. – Lassú vízpartot mos. Hogy csinálta
ezt?
Nem tudtam, mit feleljek. Nem tetszett a mosolya.
– Az volt a szerencséje, hogy megbetegedtem, mondta. – Most hát tudom
már, mivel töltötte a napjait, és hogy miért volt olyan feledékeny.
Teniszezett a trénerrel! Nyugodtan megmondhatta volna az igazat.
– Bocsásson meg.

Furcsán nézett rám, tekintete végigszaladt az alakomon.
– Azt mondja, hogy pár napon belül meg akarják tartani az esküvőt.
Szerencséje, hogy nincs családja, akiket azért mégis illenék megkérdezni.
Hát én... nekem most már semmi közöm a dologhoz. Mosom kezeimet.
Csak arra vagyok kíváncsi, hogy a barátai mit fognak szólni. De hát ez
utóvégre az ő dolga. Nem gondolja, hogy öreg magához?
– Csak negyvenkét éves – mondtam –, és én jóval idősebb vagyok a
koromnál.
Nevetett, és ledobta a földre a cigarettáját.
– Az igaz – mondta. És úgy nézett rám, ahogyan még soha. Valósággal
felmért engem, mint egy gazda a jószágot a tenyészállatvásáron. Volt
valami kellemetlenül kutató a szemében.
– Mondja – kérdezte bizalmasan, ahogyan barátnők szoktak egymással
beszélni –, csinált valami olyat is, amit nem lett volna szabad?
Olyan volt, mint Blaize, a szabónő, aki tíz százalékot ajánlott.
– Nem tudom, mire gondol.
Nevetett, és vállat vont.
– Mindegy. Mindig mondtam, hogy az angol lányokban nem lehet
megbízni. Tehát akkor egyedül utazom Párizsba. Maga itt marad, amíg a
vőlegénye megszerzi a házassági engedélyt. Biztosan nem óhajt meghívni
az esküvőre.
– Azt hiszem, senkit sem akar meghívni. És ön, Mrs. Van Hopper
különben sem lesz már itt.
– Na igen.
Elővette a púderdobozát, és bepúderezte az orrát.
– Maga tudja, hogy mit csinál. Csak azt nem értem, hogy miért volt ilyen
sürgős a dolog. Nagyon gyorsan csinálták. Mr. de Winter elég nehéz eset.
Szüntelenül alkalmazkodnia kell majd hozzá. Idáig maga nagyon
kényelmesen élt, nem mondhatja, hogy agyondolgoztattam. Manderley
úrnőjének nem lesz olyan könnyű dolga. Ha egészen őszinte akarok lenni,
kedvesem, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogyan fogja megállni a
helyét.
Szavai mintha visszhangja lettek volna egy órával korábbi
gondolataimnak.
– Maga még nagyon tapasztalatlan – folytatta –, nem ismeri azt a
környezetet. A bridzsteáimon alig tudott egy összefüggő mondatot
eldadogni. Hogyan tartja majd szóval a társaságot ott, Manderleyben? A

manderleyi estélyeknek messze földön hírük volt az első asszony életében.
Mr. de Winter bizonyára mesélt róluk magának.

Nem tudtam, mit mondjak erre, de ő, hála istennek, tovább beszélt, nem
várta meg a válaszomat.

– Természetes, hogy mindenki szeretne boldog lenni, elismerem, hogy
Mr. de Winter remek férfipéldány, de sajnos, mégis attól félek, hogy hiba
volt igent mondani neki, és hogy elhatározását keservesen meg fogja bánni.

Letette a púderdobozt, és a vállán keresztül rám pillantott. Lehet, hogy
most kivételesen őszinte volt és jóindulatú, de én nem kértem a
jóindulatából, nem szóltam semmit. Talán azt hitte, dacból, mert vállat vont,
odalépett a tükörhöz, és megigazgatta gombakalapját.

Örültem, hogy elmegy, és hogy nem fogom látni többé. Nem szívesen
gondoltam azokra a hónapokra, amelyeket mellette töltöttem. Elfogadtam a
pénzét, és úgy jártam a sarkában, mint valami árnyék. Természetes, hogy
tapasztalatlan vagyok, ostoba, félénk és fiatal. Semmi szükség, hogy
figyelmeztessen rá. Úgy látszik, hogy valami kifürkészhetetlen női okból
haragszik ezért a házasságért.

Mindegy. Nem törődöm vele. El fogom felejteni őt és bántó szavait.
Mikor azt az oldalt elégettem, új bizakodás született a szívemben. A múlt
megszűnik számunkra, új életet kezdünk, Maxim és én. A múltat elfújta a
szél, mint az elégett papiros hamuját.

Mrs. de Winternek fognak hívni. Manderleyben fogok élni.
Mrs. Van Hopper elutazik, nemsokára ott ül a hálókocsiban nélkülem, én
pedig Maximmel ülök a hotel éttermében, annál az asztalnál, amelynél
sokszor ültünk együtt, és tervezgetjük majd a jövőt. Talán ha Mrs. Van
Hopper elmegy, akkor végre szerelemről és boldogságról is fog beszélni.
Idáig nem volt rá idő, és különben is, ilyesmit nem lehet akármikor
mondani, meg kell várni a megfelelő pillanatot.
Fölnéztem, és láttam, hogy Mrs. Van Hopper engem figyel a tükörből.
Elnéző kis mosoly játszadozott a szája szélén.
Azt hittem, hogy talán mégis nagylelkű lesz, kezet nyújt, és sok
boldogságot kíván, bátorít, hogy azért majd minden jóra fordul. De csak
tovább mosolygott, és eligazított egy kiszabadult hajfürtöt a kalapja alatt.
– Természetesen tudja, hogy miért veszi feleségül magát? – mondta. –
Remélem, nem áltatja magát azzal, hogy szerelmes magába? Egyszerűen
arról van szó, hogy az az üres ház már az idegeire ment. Nekem bevallotta,
mielőtt maga bejött a szobába. Nem bír egyedül élni Manderleyben.

HETEDIK FEJEZET

Május elején érkeztünk Manderleybe. Mint Maxim mondta, az első
fecskékkel és az első harangvirágokkal.

Szerinte ez az idő a legszebb Manderleyben, mielőtt a nyár teljes
pompájában kibontakozik, és a völgyben tékozló illatfelhőbe borulnak az
azaleák, és kinyílnak a rododendron vérpiros virágai.

Londonból zuhogó esőben indultunk. Manderleybe éppen a tea idejére, öt
órakor érkeztünk meg.

Ma is látom magam, rosszul öltözve, mint rendesen (bár akkor már
csaknem két hónapja asszony voltam), rozsdaszínű kötött ruhában, keskeny
kis prémmel a nyakam körül, amelyet valaha kőnyestnek hívtak. Mindezt
egy formátlan esőkabát egészítette ki, amelyet nem rám szabtak, és egészen
a bokámig ért. Legalább egy arasszal hosszabb volt, mint ami nekem jó lett
volna. A kezemben egy pár vastag kesztyűt szorongattam és egy nagy
kézitáskát.

– Londoni eső – mondta Maxim, mikor elindultunk. – Majd meglátod,
Manderleyben hogy fog sütni a nap.

És igaza volt, mert mire Exeterbe értünk, már szétoszlottak a felhők, kék
ég ragyogott a fejünk felett, és fehér országút kanyargott előttünk.

Boldog voltam, hogy megint napsütést látok. Valami ostoba babonából az
esőt rossz jelnek tartottam. A londoni ólmos égbolt lehangolt.

– Jobban érzed magad? – kérdezte Maxim. Rámosolyogtam, megfogtam
a kezét, és arra gondoltam, milyen könnyű dolga van neki, hiszen ő
hazajött. Otthonosan jár-kel majd a hallban, megnézi a leveleket, csönget a
teáért. Vajon sejti-e, hogy én milyen ideges vagyok? És vajon az iménti
kérdés azt jelenti-e, hogy tudja, milyen lelkiállapotban vagyok?

– Ne búsulj, mindjárt otthon leszünk. Biztosan szeretnél már egy csésze
teát – mondta, és eleresztette a kezemet, mert kanyarhoz értünk, és
lassítania kellett.

Most már tudtam, hogy a hallgatásomat fáradtsággal magyarázta. Nem
gondolt arra, hogy éppen annyira félek ettől a Manderleybe való
megérkezéstől, mint amennyire vágytam rá. Most, hogy elérkezett a
pillanat, szerettem volna messzebb tolni, szerettem volna megállni valami
útszéli kocsma előtt, és ott maradni még egy darabig a kávézóban, egy
személytelen kandalló mellett.

Közönséges utazó szerettem volna lenni, egy szerelmes fiatalasszony a
sok közül. Minden inkább, csak nem én magam, amint Maxim de Winter
feleségeként megérkezem Manderleybe. Sok barátságos kis falu mellett
haladtunk el. Az ablakok olyan nyájasan csillogtak. Valahol egy asszony
állt a kertajtóban, kisgyereket tartott a karján, és rám mosolygott. Egy férfi
vizet húzott a kútból.

Szerettem volna, ha közülük valók vagyunk, a szomszédaik. Ha Maxim
is áthajolna a kerítésen esténként, pipázva és boldogan, hogy a
mályvabokor, amelyet ő ültetett, ilyen nagyra nőtt, én pedig a szép tiszta kis
konyhában teszek-veszek, vacsorához terítek.

A pohárszéken ébresztőóra ketyeg hangosan, fényes rézedények
sorakoznak, vacsora után Maxim az újságját olvassa, a lábát a zsámolyon
pihenteti, én pedig foltoznivalót szedek elő a fiókból. Békés, nyugalmas
élet. Könnyebb, sokkal könnyebb, mint amilyen Manderleyben vár rám.

– Már csak egy kilométer – mondta Maxim. Látod ott azt a facsoportot,
fönt a dombon, mögötte meg a víz csíkját? Az ott Manderley. Az ott már a
manderleyi erdő.

Mosolyogni próbáltam, de nem feleltem, mert a szívembe élesen
beleszúrt a fájdalom, és szédülés fogott el. Boldog izgalmam elszállt. Úgy
éreztem magam, mint az a gyerek, akit először visznek iskolába, vagy mint
egy ügyetlen kis falusi lány, aki szolgálónak szeretne el szegődni, és a
nagyvárosban félénken helyet keres.

Önuralmam, amelyet az elmúlt hetekben nagy nehezen magamra
erőltettem, olyan volt ebben a pillanatban, mint egy szélben lebegő rongy.
Úgy éreztem, hogy a jó modor legelemibb szabályaival sem vagyok
tisztában. Nem tudtam, melyik a jobb kezem és melyik a bal, hogy üljek-e
vagy álljak, milyen villát, milyen kanalat kell majd ebédnél a kezembe
vennem.

– Tedd le ezt az esőkabátot – mondta Maxim, és oldalról rám pillantott. –
Itt nem is esett. És lazítsd meg a prémedet. Szegény kis báránykám,
biztosan szerettél volna Londonban ruhákat venni, én meg nem hagytalak,
és rögtön lehoztalak ide.

– Nekem nem fontos a ruha, ha te nem bánod feleltem.
– A legtöbb asszony semmi mással nem törődik, mint az öltözködéssel –
mondta szórakozottan. Éles kanyarodóval kis keresztúthoz értünk. Magas
kőfal meredt fel előttünk.

– Itt vagyunk – mondta izgatottan, én pedig mindkét kezemmel
belekapaszkodtam a kocsi oldalába.

Az út kanyarodott, és bal felől magas, vasrácsos kapu tűnt fel, sarkig
kitárva. Mikor behajtottunk, a kapu melletti kis házból kíváncsi arcok
bámultak ránk, valahonnan a háttérből egy gyermek szaladt elő, az is tágra
nyílt szemekkel nézett utánunk. Visszasüllyedtem az ülésre, a szívem vadul
dobogott, mert tudtam, hogy miért bámul a gyerek, és miért bámulnak az
ablakokból azok az idegen arcok. Azt akarják látni, hogy én milyen vagyok.
Elképzeltem, hogy izgatottan beszélnek, nevetgélnek.

– Csak a kalapja tetejét láttam – mondják –, az arcát nem. Nem baj, majd
holnap meglátjuk.

Maxim talán mégis megérezte, hogy mi megy végbe bennem, mert
megfogta a kezemet, megcsókolta és egy kicsit nevetett, mikor azt mondta:

– Nem szabad haragudnod, ha kíváncsiskodnak. Mindenki látni akar.
Biztos, hogy hetek óta nem beszélnek egyébről, mint rólad. De ne törődj
velük. Ha olyan leszel, amilyen vagy, imádni fognak. A háztartással nem
kell foglalkoznod. Mrs. Danversre nyugodtan rábízhatsz mindent. Eleinte
merev lesz, furcsa egy fehérnép, de rá se hederíts. Ilyen a modora. Látod
ezeket a bokrokat? Ez itt olyan, mint egy kék fal, mikor a hortenziák
virágoznak.

Nem feleltem semmit, mert arra a régi magamra gondoltam, aki egyszer
egy képes levelezőlapot vett a falusi boltban, kilépett a ragyogó napfénybe,
kezében a levelezőlappal, és azt gondolta magában:

„Ez szép lesz az albumomba. Manderley. Milyen szép név!”
És most ide tartozom, az én otthonom ez. Leveleket fogok írni, és azt
írom az ismerőseimnek, hogy egész nyáron Manderleyben leszünk, jöjjenek
le, és látogassanak meg bennünket. És itt fogok járkálni, ezen az úton,
amely ma még idegen nekem, a kert minden zugát ismerem majd,
figyelemmel kísérem a kertészek munkáját, és utasításokat adok nekik,
azután beszólok az erdészhez, hogy fáj-e még a lába. És az öregasszony, aki
ma olyan kíváncsian nézett utánam az ablakból, már nem kíváncsi lesz rám,
hanem örül a megtiszteltetésnek, hogy belépek a konyhájába.
Irigyeltem Maximet, hogy ilyen könnyed és gondtalan és mosolyog. Ez a
mosoly azt jelenti: boldog, hogy hazajöhetett.
Az az idő, amikor majd én is otthon érzem magam Manderleyben, és
mosolyogni tudok, nagyon távolinak tetszett, pedig azt kívántam, bár
érkeznék el minél előbb. Szerettem volna már öreg lenni, szürke hajú, lassú

léptű öregasszony, miután már sok-sok évet töltöttem itt Manderleyben.
Minden inkább szerettem volna lenni, mint az a félszeg, ostoba, félénk kis
teremtés, aki voltam.

– A kapuszárnyak döngve csapódtak be mögöttünk. A poros országút
eltűnt mögöttünk, és ráeszméltem, hogy ez a felhajtó nem olyan, mint
amilyennek álmaimban elképzeltem. Ez nem széles, kavicsos, bokrokkal
szegélyezett, sima út.

Ez az út úgy kanyarog, mint egy kígyó. Sok helyütt alig szélesebb, mint
egy ösvény, és a fejünk fölött fák borulnak össze, boltívet alkotva, akárcsak
egy templomban.

Még a déli nap fénye sem tud keresztülhatolni ezeken a sűrű lombókon,
annyira egymásba gabalyodnak. Csak itt-ott ragyog fel egy-egy aranyos
folt.

Nagy-nagy csend volt. Kint az országúton még vidám nyugati szél fújt az
arcunkba, meghajlította a fűszálakat, de itt nem fújt a szél. Még a motornak
is egészen más volt itt a hangja. Halkabban zúgott, nyugodtabban, mint az
előbb. Mikor az út lekanyarodott a mélyedésbe, a fák a fejünk fölé kerültek
hatalmas, szép fehér törzsű bükkfák nyújtogatták az ég felé ágaikat, és
másféle fák is, amelyeket nem ismertem. Olyan közel voltak, hogy meg
tudtam őket érinteni a kezemmel. De csak mentünk egyre tovább, egy kis
hídon keresztül, keskeny patak fölött, és az út még mindig kanyargott, mint
valami elvarázsolt szalag, sötét és néma erdőkön keresztül, mintha mindig
mélyebben és mélyebben hatolna bele az erdő szívébe. Még mindig nem
látszott semmiféle tisztás, még mindig nem látszott semmi a házból.

Ez a hosszú út már kezdett az idegeimre menni. Minduntalan azt
gondoltam, na most a legközelebbi kanyarodónál kibukkan a ház. Vagy ott,
annál a másik kanyarnál. De valahányszor előrehajoltam, mindig
csalódnom kellett. Nem volt se ház, se rét, se barátságos, ápolt kert, semmi,
csak némaság és mélységes mély erdő. A kis erdészház a rácsos kapu
mellett már csak emlék volt, és az országút a múlté, egy másik világé.

Ekkor hirtelen kivilágosodott előttünk, tenyérnyi eget láttam, a sűrű fák
egyszerre megritkultak, a névtelen bokrok eltűntek, és mind a két oldalon,
jobbról-balról színpompás fal emelkedett, vérvörös, jóval magasabb, mint
az autó. Beértünk a rododendronok közé. Volt ebben valami riasztó. Az
erdők nem készítettek elő erre. A rododendronok megijesztettek bíborvörös
arcukkal, ahogy itt elképzelhetetlen, hihetetlen bujaságban, levelek és ágak
nélkül álltak őrt az út két oldalán. Semmi zöld, semmi barna, csak vörös,

fantasztikus, égető vörös, lenyűgözően dús, egészen más, mint minden
rododendron, amit eddig életemben láttam.

Lopva Maximre néztem.
– Tetszik? – kérdezte és mosolygott.
– Igen – mondtam, egy kicsit elfulladva, és magam sem tudtam, hogy
igazat mondok-e, mert én a rododendront csúnya, közönséges növénynek
tartottam, de idáig mindig csak rózsaszínű vagy mályvaszín
rododendronokat láttam, amint illedelmesen álldogáltak, egy kerek virágágy
közepén. De ezek itt egészen mások voltak. Égbe nyúló szörnyetegek, egy
egész hadsereg belőlük. Túlságosan szépek, túlságosan hatalmasak, mintha
nem is növények volnának, hanem túlvilági élőlények.
Most már közeledtünk a házhoz, amelyet már annyiszor elképzeltem, és
amelyet már annyira szerettem volna látni. Manderley, amelynek képét oly
régóta őriztem a levelezőlap-albumban. Amint ott állt előttem a pázsitos
térség közepén, kecses volt és gyönyörű, páratlan, hibátlan, csodálatos,
szebb, mint amilyennek valaha álmodtam. A kert leereszkedik egészen a
tengerig.
A bejárathoz vezető széles kőlépcsőnél álltunk meg, az ajtó mindkét
szárnya ki volt tárva. Láttam, hogy a hall tele van emberekkel. Maxim
halkan káromkodott.
– Ördög vigye azt az asszonyt – mondta –, tudja, hogy ki nem állhatom a
parádét!
– Mi baj? – kérdeztem. – Kik ezek?
– Azt hiszem, szegénykém, hogy most már nem menekülsz meg tőlük –
mondta ingerülten. – Mrs. Danvers idecsődítette az egész háznépet, hogy
üdvözöljenek minket. Te ne törődj semmivel, neked nem kell beszélned,
majd én elintézem.
Idegesen kerestem a kocsiajtó kilincsét, szédültem, fáztam a hosszú úttól,
a komornyik látta, hogy nem tudom kinyitni az ajtót, lejött a lépcsőn, és
kinyitotta előttem.
Barátságos arcú öregember volt. Rámosolyogtam, és a kezemet
nyújtottam neki, de azt hiszem, nem vette észre, mert a plédet fogta meg a
kezem helyett és a kézitáskámat. Azután Maximhez fordult.
– Hát itt volnánk, Frith – mondta Maxim, és lehúzta a kesztyűjét. –
Mikor Londonból elindultunk, esett. Úgy látszik, itt nem volt eső. Nincs
semmi baj?

– Minden rendben van, uram. Nem esett. Az egész hónap száraz volt.
Boldog vagyok, hogy ismét itthon látom, uram. Remélem, jól töltötték az
idejüket. Asszonyom is.

– Köszönöm, Frith, mind a ketten jól vagyunk. Persze, egy kicsit fáradtan
még az úttól. Alig várjuk a teát. Erre nem számítottam. – Fejével a hall felé
intett.

– Mrs. Danvers parancsa volt, uram – mondta a komornyik, de arca nem
árult el semmit.

– Gondolhattam volna – mondta Maxim hirtelen. Aztán felém fordult: –
Gyerünk, fiam, nem fog soká tartani. Mindjárt megkapod a teádat.

Együtt mentünk fel a lépcsőn. Frith és az inas mögöttünk a pléddel és az
esőkabátommal, nekem pedig megint fájt a gyomrom, és elszorult a torkom.

Ha most behunyom a szemem és visszanézek, még mindig látom
magamat, ott a ház küszöbén: vézna, félszeg kis alak, kötött ruhában,
idegességtől izzadó tenyerében a kesztyűjét szorongatja. Látom a nagy
kőkockás hallt, a könyvtárba nyíló széles ajtót, a falon Van Dyck és Peter
Lely festményeit, a gyönyörű lépcsőt, amely a hall felső részét körülvevő
galériához vezet, és látom azt a tengernyi arcot a hallban, tátott szájú,
kíváncsi arcokat, amint rám merednek. Úgy éreztem magam, mint egy
elítélt.

Aztán az arctengerből valaki előlépett, magas, sovány alak, fekete ruha,
beesett szem, elefántcsontszerű, sárgás arcbőr, egészen olyan, mint egy
csontváz.

Felém jött, én kinyújtottam a kezemet, irigyeltem őt, amiért olyan
méltóságteljes, és úgy tud uralkodni magán. De mikor megfogta a kezemet,
éreztem, hogy nehéz a keze, és hátborzongatóan hideg, mint egy halotté, és
élettelenül fekszik az én kezemben.

– Ez Mrs. Danvers – mondta Maxim, és az asszony beszélni kezdett,
halott kezét ott hagyta az enyémben, üres tekintetét nem vette le rólam, az
én szemem megrebbent, riadtan kerülte az ő tekintetét, és közben egyszerre
megmozdult a keze az enyémben, az élet visszatért belé, és én nagyon
szégyelltem magam.

A szavaira ma már nem emlékszem, de azt tudom, hogy üdvözlő szavak
voltak, valami olyat mondhatott, hogy isten hozott engem Manderleyben.
Üdvözölt maga és az egész személyzet nevében. Merev, kimért beszéd volt,
betanulva az alkalomra, s a hangja is hideg és élettelen volt, akár a keze.

Mikor befejezte, mintha feleletre várt volna, emlékszem, hogy nagyon
elpirultam, és valami köszönetfélét dadogtam, miközben zavaromban
elejtettem a kesztyűmet. Ő lehajolt, hogy felemelje, és mikor átnyújtotta, az
ajka körül valami kis mosolyféle játszadozott, ami gúnyt fejezett ki, és
ebből tudtam, hogy modortalannak tart. Volt valami az arcában, ami
nyugtalansággal töltött el. Mikor visszament a többiek közé, akkor is láttam
fekete alakját, amint ott áll egymagában, és éreztem, hogy a szemét most
sem veszi le rólam. Maxim karon fogott, megköszönte az üdvözlést,
egészen könnyedén, minden zavar nélkül, mintha a legcsekélyebb
megerőltetésébe sem kerülne, azután bevezetett a könyvtárba, és becsukta
mögöttünk az ajtót. Végre egyedül voltunk.

A kandalló mellől két fekete spaniel állt fel, és jött elénk. A jobb mellső
lábukat Maximnek nyújtották. Hosszú, selymes fülüket hegyezték, az orruk
érintette Maxim kezét. Azután engem szaglásztak körül, bizonytalanul,
bizalmatlanul.

Egyik közülük az anya volt, fél szemére vak. Ő csakhamar faképnél
hagyott, és morogva visszatelepedett a kandalló mellé. De Jasper, a
fiatalabbik, tenyerembe fektette az orrát, térdemre az állát, a szeme tele volt
mély megértéssel, és elégedetten csóválta a farkát, mikor megsimogattam
selymes fülét.

Kicsit megkönnyebbültem, amikor levettem a kalapomat, s a kopott kis
prémmel, a kesztyűvel és táskával együtt egy székre dobtam.

Nagy, barátságos szoba volt, a könyvespolcok a mennyezetig értek, az a
fajta szoba, amelyhez a gazdája nagyon ragaszkodik, és ha magányos
ember, akkor az egész életét itt tölti. Komoly, kényelmes karosszékek a
nyitott kandalló mellett, két lapos kosár a kutyáknak, határozottan tudtam
róluk, hogy a kutyák soha nem fekszenek beléjük. A karosszékeken annál
inkább ott volt a nyomuk.

A hosszú ablakok a kertre néztek, és a pázsiton túl a tenger távoli
csillogására.

Valami ósdi, békés szaga volt ennek a szobának, mintha a levegő ritkán
cserélődnék benne, és itt rekedt volna a májusi orgonák és a kora nyári
illata. Akármilyen levegő áradt be ebbe a szobába, akár a kertből, akár a
tenger felől, frissességét itt elveszítette, eggyé lett a dohos könyvekkel,
amelyeket sohasem olvasott senki, eggyé a faburkolatos mennyezettel, a
nehéz függönyökkel, a sötét bútorokkal.

Ósdi, dohos szag volt, néma templomok szaga, amelyekben ritkán
tartanak istentiszteletet, ahol moha nő a kövek között, és repkény futja körül
az ablakokat. Békességes szoba volt, elgondolkozásra, tűnődésre való.

Csakhamar hozták a teát. Ez ünnepélyes kis szertartás volt, amelyet Frith
vezetett és a fiatal inas. Nekem egyáltalán nem jutott szerep ebben a
szertartásban mindaddig, amíg ők a szobában tartózkodtak. Mialatt Maxim
a leveleit futotta át, én süteményt majszoltam, és a forró teát nyeltem apró
kortyokban.

Maxim olykor felnézett, és rám mosolygott, aztán visszatért a leveleihez,
amelyek távollétének hónapjai alatt ugyancsak megszaporodtak. Arra
gondoltam, milyen keveset tudok én Manderley életéről, az emberekről,
akiket Maxim ismer, a barátairól, férfiakról és asszonyokról, a számlákról,
melyeket ki kell fizetnie, a szokásairól. Az elmúlt hetek úgy repültek el,
mint egy álom Maxim oldalán, és mialatt Franciaországban és
Olaszországban jártunk, én folyton csak arra gondoltam, hogy milyen
nagyon szeretem őt, az ő szemével néztem Velencét, az ő szavai
visszhangzottak bennem, nem kérdeztem semmit múltról és jövőről,
megelégedtem a jelennel.

Jobb kedvű volt, mint valaha is remélni mertem volna, fiatalosabb volt és
gyöngéd, nem az a Maxim, akit Monte-Carlóban megismertem, nem az az
idegen, aki egyedül ül az étterem asztalánál, és titokzatosan maga elé
mered.

Az én Maximem nevetett és énekelt, köveket hajított a vízbe, megfogta a
kezemet, sohasem ráncolta össze a szemöldökét, cseppet sem volt
gondterhelt. Olyan volt, mint egy szerelmes, mint egy jó barát, s ezek alatt a
hetek alatt én egészen megfeledkeztem róla, hogy Maximnek van egy
rendes, beosztott élete, amelyet előbb-utóbb folytatnia kell, ott, ahol
abbahagyta, és hogy ezek az együtt töltött hetek csak a vakáció hetei,
amelyeknek csak az emléke marad meg, ha hazamegy Manderleybe.

Néztem, amint a leveleit olvassa, olykor összeráncolta a homlokát,
máskor kifejezéstelen volt az arca, és arra gondoltam, szent isten, az én
New York-i levelem is itt volna a többi között, és azt is éppen ilyen
közömbös arccal olvasná, első pillanatban talán nem is tudná, hogy ki írta,
azután ásítva odadobná a többi közé, és a teáscsészéje után nyúlna.

Erre az elképzelésre megborzongtam. Milyen kevés választott el ettől a
lehetőségtől! És milyen kevés változást jelentett volna az ő életében, ha
nem hoz engem magával Manderleybe. Ő akkor is így élne, éppen így inná

a teáját, folytatná az itteni életét, valószínűleg nem sokat gondolna rám,
semmi esetre sem fájna a szíve utánam, és én New Yorkban bridzseznék
Mrs. Van” Hopperrel nap nap után, és várnám a levelet, amely nem akar
megérkezni.

Hátradőltem a székben, körülnéztem a szobában. Próbáltam magamat
megnyugtatni. Próbáltam józanul gondolni arra, hogy itt vagyok
Manderleyben, a házban, amelynek képét egy levelezőlapon láttam először,
a híres Manderleyben. Sokszor el kellett mondanom magamnak, hogy ez
most az, enyém, éppen annyira, mint az övé, ez a süppedős, fotel, amelyben
most ülök, ez a rengeteg könyv, a képek a falon, a kert, az erdő, az a
Manderley, amelyről annyit olvastam, mindez most az enyém, mert
feleségül mentem Maximhez.

Itt ülünk majd egymás mellett, mint öreg házaspár, és teázunk, Maxim
meg én. Más kutyák lesznek körülöttünk, ezeknek az utódai, és a
könyvtárnak éppen olyan dohos, ósdi szaga lesz, mint most. És láttam a
fiúkat, a mi fiainkat, amint sáros lábbal berontanak a könyvtárba,
horgászbottal, krikettütővel, vadászkéssel és nyíllal fölszerelve.

Ott, azon a sima, fényes asztalon egy csúnya doboz áll majd, tele
lepkékkel és molyokkal, egy másik doboz madártojásokkal, és a tojások
vattába lesznek göngyölve.

– Kicsikéim, miért ide hozzátok a holmitokat? – mondom nekik. –
Vigyétek inkább a ti szobátokba!

Erre elrohannak, ugrándozva és harsány hangon kiáltozva, de az egyik, a
legkisebb, hátramarad, ő csendesebb, mint a többi.

A látomást az ajtó nyílása oszlatta szét. Frith jött be az inassal, hogy
kivigye a teaasztalt.

– Mrs. Danvers kérdezteti, asszonyom, nem méltóztatik-e megnézni a
szobáját – mondta Frith.

Maxim felpillantott a leveleiből.
– Mit csináltak a keleti szárnnyal? – kérdezte.
– Nagyon szépen átrendezték, uram, persze a munkások nagy felfordulást
csináltak, és Mrs. Danvers attól félt, hogy nem készülnek el, mire haza
méltóztatnak jönni. De a múlt héten már minden rendben volt. Azt hiszem,
nagyon meg lesz elégedve, uram. Az a szárny sokkal világosabb.
– Átalakíttattad a házat? – kérdeztem.
– Ó, csak egy kis részét – felelte Maxim. – Csak a keleti szárnyat
hozattam valamelyest rendbe, mert úgy gondoltam, hogy ott lakunk majd.

Mint Frith mondja, az sokkal barátságosabb, mint a ház többi része, és a
rózsakertre nyílik. Anyám életében ott voltak a vendégszobák. Csak
elolvasom ezeket a leveleket, aztán én is utánad megyek. Menj föl, szívem,
és barátkozzál össze Mrs. Danversszel, ez most jó alkalom.

Lassan álltam fel, idegességem kezdett visszatérni. Kimentem a hallba.
Jobban szerettem volna megvárni Maximet, és aztán az ő karján bejárni a
szobákat. Nem kívántam egyedül maradni Mrs. Danversszel.

Milyen óriási nagynak látszott a hall, így üresen! A lépteim hangosan
kopogtak a kőkockákon, visszhangzottak, és úgy szégyelltem, hogy ilyen
zajt csapok, mintha templomban lettem volna. Meg is csúsztam a fényes
köveken, és arra gondoltam, hogy Frith, a filctalpú cipőjében, biztosan
kinevet.

– Nagy ez a hall, ugyebár? – mondtam mesterkélt vidámsággal,
erőltetetten, még mindig úgy, mint egy iskolás lány. De Frith ünnepélyesen
felelt:

– Igenis, asszonyom, Manderley nagy. Nem olyan nagy, mint némely más
kastély, de azért elég nagy. Régente ez volt az ebédlő. Ha nagy társaság van,
még ma is használjuk néha. És hetenként egyszer látogatók számára is
nyitva van.

– Igen – mondtam, és még mindig a lépteim zaját figyeltem. Az volt az
érzésem, hogy úgy kezel engem, mint valami idegen látogatót, aki
udvariasan nézeget jobbra-balra, megbámulja a fegyvereket és a
festményeket, és megérinti a lépcső faragott korlátját.

Fönt, ahol a lépcső végződött, egy fekete alak csontvázarcából beesett
szemek néztek rám kitartón. Segítséget keresően néztem körül a
megnyugtató Frith után, de ő már eltűnt egy folyosó kanyarulatánál.

Magamra maradtam Mrs. Danversszel. Fölmentem a lépcsőn, ő
mozdulatlanul várt, kezét maga előtt összefonva, és a szemét egy pillanatra
sem vette le az arcomról. Kényszeredetten mosolyogtam. Ő nem
mosolygott vissza, de emiatt nem haragudtam, mert hiszen semmi oka nem
volt rá, hogy mosolyogjon. Az is ostobaság volt, hogy én mosolyogtam.

– Remélem, nem várakoztattam sokáig.
– Asszonyom úgy osztja be az idejét, ahogyan tetszik – felelte –, én azért
vagyok itt, hogy asszonyom parancsait teljesítsem. – Aztán megfordult.
Széles, szőnyeggel borított folyosón mentünk végig, azután balra
fordulva beléptünk egy tölgyfa ajtón, majd keskeny lépcső vezetett lefelé.
Utána néhány lépcsőfok ismét felfelé, és akkor egy másik ajtóhoz értünk.

Ezt az ajtót is kinyitotta, és félreállt, hogy beléphessek. Budoárszerű
szoba volt, dívány állt benne, székek és íróasztal. Nagy, kétágyas hálószoba
nyílott belőle, széles ablakokkal, és fürdőszoba is tartozott hozzá.

Az ablakhoz léptem és kinéztem. A rózsakert terült el alattunk, azon túl
sima, téres pázsit húzódott a közeli erdőkig.

– Innen nem lehet látni a tengert – mondtam Mrs. Danvershez fordulva.
– Nem, ebből a szárnyból nem lehet látni, – mondta –, hallani sem lehet.
Ebben a szárnyban nem is gondolná az ember, hogy olyan közel van a
tenger.
Furcsán beszélt, mintha valami titkos jelentése volna annak, amit mond.
Minden szót külön hangsúlyozott. Különösen azt, hogy: ez a szárny. Mintha
azt akarná mondani, hogy az a szárny, amelyikben most vagyunk, kevésbé
szép vagy kevésbé jelentékeny, mint a ház többi része.
– Kár – mondtam –, én szeretem a tengert. Nem felelt, csak bámult rám
tovább, karba tett kézzel.
– De azért nagyon szép ez a szoba – mondtam –, biztosan nagyon jól
fogom magam érezni benne. Úgy hallom, most készültek el ezzel a
szárnnyal, mielőtt megérkeztünk.
– Igen – mondta.
– Azelőtt milyen volt? – kérdeztem.
– Azelőtt mályvaszínű tapétája volt és más függönyei. De Mr. de Winter
nem találta elég barátságosnak. Keveset használták, csak olyankor, amikor
sok volt a szállóvendég. Mr. de Winter levélben utasított, hogy ezt a szobát
alakítsuk át asszonyom számára.
– Tehát eredetileg nem ez volt az ő hálószobája?
– Nem, asszonyom. Ebben a szárnyban ő azelőtt sohasem lakott.
– Ó, ezt nem mondta nekem.
Az öltözőasztalhoz léptem, és hátrasimítottam a hajamat.
A holmim már ki volt csomagolva, a fésűm és a keféim ott sorakoztak
példás rendben az üveglapon. Most örültem csak igazán, hogy Maximtől
kaptam egy fésülködőkészletet, mert az én régi holmimat szégyelltem volna
Mrs. Danvers előtt. Ez az új szép volt, sokba került. Nem kellett
szégyenkeznem miatta.
– Alice csomagolt ki, és ő áll asszonyom rendelkezésére, amíg
asszonyom komornája meg nem érkezik – mondta Mrs. Danvers.
Újra rámosolyogtam, és letettem kezemből a kefét.

– Nekem nincs komornám – mondtam gyámoltalanul –, Alice-szel
biztosan nagyon meg leszek elégedve.

Megint olyan arcot vágott, mint az előbb, mikor odalent a hallban
leejtettem a kesztyűmet, és ő fölemelte.

– Attól félek, nem fog megfelelni asszonyomnak – mondta. – Asszonyom
társadalmi helyzetében a hölgyeknek szükségük van külön komornára.

Elpirultam, és megint a kefém után nyúltam. A szavainak, úgy éreztem,
éle van.

– Ha úgy gondolja, hogy szükségem van komornára, akkor majd lesz
szíves keresni nekem egyet mondtam, de kerültem a tekintetét –, talán egy
fiatal leányt, akit be lehet tanítani.

– Ahogy parancsolja, asszonyom. Rendelkezésére állok.
Csend volt pár percig. Szerettem volna, ha kimegy. Nem tudtam, miért áll
ott, miért néz rám ilyen kitartón, kezét összekulcsolva fekete ruháján. – Ön
biztosan már régen itt van Manderleyben mondtam kétségbeesett
erőfeszítéssel keresve új társalgási témát. – Bizonyára régebben, mint
mindenki más.
– Frith van itt a legrégebben – válaszolta, és megint arra kellett
gondolnom, hogy milyen élettelen a hangja, milyen hideg, éppen olyan,
amilyen a keze volt. – Frith már az idős uraság életében is itt szolgált,
mikor Mr. de Winter még kisfiú volt.
– Értem – mondtam –, tehát ön csak később került ide?
Ránéztem, és a tekintetünk találkozott. Sötét, komor szempár szegeződött
rám abból a fehér arcból. Különös, nyugtalanító érzéssel töltött el ez a
tekintet. Mosolyogni próbáltam megint, de nem tudtam. Azok a szemek
fogva tartottak. Semmi fényük nem volt, és nem villant fel bennük egy
csöpp megértés, egy csöpp rokonszenv sem.
– Én akkor kerültem ide, mikor az első Mrs. de Winter menyasszony volt
– mondta, és a hangja, amely idáig csak színtelen volt, élettel telt meg,
érdessé és kifejezővé vált. Sovány, beesett arccsontján vörös folt jelent meg.
A változás olyan hirtelen jött, hogy megfélemlített. Nem tudtam, mit
csináljak, mit mondjak. Mintha tilos szavakat ejtett volna ki, szavakat,
amelyeket sokáig rejtegetett önmagában, de most már nem tudott tovább
magában tartani. Tekintetét még mindig nem vette le az arcomról. A
szánalomnak és a haragnak valami különös vegyülékével nézett rám, úgy,
hogy fiatalabbnak és gyámoltalanabbnak éreztem magam, mint valaha.

Azt is éreztem, hogy megvet engem, és társadalmi osztályának minden
sznobságával tudtomra akarja adni, hogy nem vagyok előkelő dáma, mert
alázatos vagyok, félénk és ügyetlen. De a megvetésen kívül még valamit
láttam a szemében valami ellenszenvet, rosszindulatot.

Éreztem, hogy mondanom kell valamit, nem ülhetek itt némán, zavartan
forgatva kezemben a kefét, hogy ő még jobban lássa, mennyire félek tőle,
és mennyire nem bízom benne.

– Mrs. Danvers – hallottam a saját hangomat-, remélem, jó barátok
leszünk, és megértjük egymást. Türelmesnek kell lennie velem szemben,
mert tudja, ez az élet nekem egészen új. Én azelőtt egészen más élethez
voltam szokva. Szeretném megállni a helyemet. Mindenekfölött szeretném
boldoggá tenni Mr. de Wintert. Tudom, hogy a háztartást egészen magára
bízhatom, Mr. de Winter mondta, ön csak csináljon mindent úgy, ahogy
idáig szokta, én nem akarok beleszólni semmibe.

Elhallgattam, egy kicsit kifulladva, mert egyáltalán nem voltam biztos
abban, hogy azt mondom-e, amit kell. Mikor megint felnéztem az ajtóban
állt a keze a kilincsen.

– Remélem, asszonyom, hogy meg lesz velem elégedve. – mondta. – A
háznak már több mint egy esztendeje én viselem gondját, és Mr. de Winter
sohasem kifogásolt semmit. Természetesen, amíg Mrs. de Winter élt,
egészen más élet volt itt. Nagy társaság, sok mulatság, és bár úrnőm akkor
is mindent rám bízott, azért a legfelsőbb felügyeletet ő maga gyakorolta.

Újra az volt az érzésem, hogy nagyon gondosan válogatja meg a szavait,
és közben figyeli, hogy az, amit mond, milyen hatással van rám.

– Én jobban szeretnék mindent magára bízni ismételtem. És az ő arcán
megint ugyanaz a kifejezés jelent meg, amelyet akkor láttam rajta a hallban,
mikor először fogtam kezet vele. Félreérthetetlen megvetés, lenézés
tükröződött ebben a tekintetben. Már tisztában volt vele, hogy én soha nem
fogok beleszólni semmibe, soha nem fogok vele ellenkezni, és hogy félek
tőle.

– Parancsol még valamit, asszonyom? – kérdezte, és én úgy tettem,
mintha körülnéznék a szobában.

– Köszönöm, nincs szükségem semmire. Mindenem megvan. Azt
hiszem, nagyon jól fogom itt érezni magam. Elragadóan rendezte be a
szobát.

Ez még egy utolsó kétségbeesett kísérlet volt, hogy elnyerjem a
jóindulatát. De ő vállat vont, és nem mosolygott.

– Én csak Mr. de Winter utasításait követtem – mondta.
Még mindig ott állt a nyitott ajtóban, kezét a kilincsen tartva. Mint aki
még akar mondani valamit, de nem tudja, hogyan fogjon hozzá, és valami
végszóra vár, hogy mondanivalójával előhozakodhassék.
Alig vártam, hogy elmenjen. Amint ott állt, olyan volt, mint egy árnyék,
üres szeme ijesztően meredt rám halálfej arcából.
– Ha szabad kérnem, asszonyom, ha valamivel nem lesz megelégedve,
rögtön szóljon nekem.
– Természetesen, Mrs. Danvers. – De tudtam; – nem ezt akarja mondani,
és megint hosszú, kínos hallgatás következett.
– Ha Mr. de Winter a nagy szekrényét keresi – mondta hirtelen –, tessék
neki megmondani, hogy azt nem bírtuk áthozni. Megpróbáltuk, de ezen a
keskeny ajtón nem fért be. Ezek itt kisebb szobák, mint a nyugati
szárnyban... Ha nincs valamivel megelégedve, legyen szíves szólni. Nehéz
volt ezeket a szobákat berendezni.
– Legyen nyugodt, Mrs. Danvers – mondtam-, bizonyos vagyok benne,
hogy Mr. de Winter is mindennel meg lesz elégedve. Sajnálom, hogy annyi
gondot és fáradságot okoztunk magának. Fogalmam sem volt róla, hogy ő
ilyen nagy felfordulást csináltat a házban. Az én kedvemért igazán nem
kellett volna. Bizonyos vagyok benne, hogy a nyugati szárnyban éppen
olyan jól éreztem volna magam, mint itt.
Különösen nézett rám, és görcsösen szorongatta a kilincset.
– Mr. de Winter azt mondta, hogy asszonyom inkább ezt a szárnyat
szeretné – mondta –, mert a nyugati szárnyban a szobák nagyon régiek. A
nagy lakosztályban a hálószoba kétszer akkora, mint ez. Nagyon szép
szoba, faburkolatos mennyezettel. A párnázott székek is rendkívül
értékesek, és a faragott kandalló is. Az a legszebb szoba az egész házban.
És az ablakai a pázsiton át a tengerre néznek.
Kényelmetlenül éreztem magam. Nem tudtam megérteni, miért beszél
ilyen burkolt ingerültséggel és rosszindulattal, miért akarja mindenáron
tudtomra adni, hogy ez a szoba, ahol engem elhelyeztek, nem olyan szép,
nem olyan előkelő, mint a többi, manderleyi fogalmak szerint ez csak
másodrendű szoba, olyan, amilyen egy magamfajta másodrendű embernek
jár.
– Mr. de Winter a legszebb szobát bizonyára a látogatóknak tartja fenn –
mondta.

Mrs. Danvers tovább nyomogatta a kilincset, aztán újra rám nézett. A
szememet figyelte, habozott, mielőtt felelt volna, és mikor megszólalt, a
hangja még nyugodtabb volt, még színtelenebb, mint az előbb.

– A hálószobákat sohasem mutatják meg a látogatóknak – oktatott ki –,
csak a hallt és a galériát meg az alsó szobákat.

Elhallgatott, és megint az arcomat kémlelte, szinte végigtapogatott a
tekintetével.

– Amíg Mrs. de Winter élt, a nyugati szárnyban laktak. Az a tengerre
néző nagy szoba, amelyiket az előbb említettem, Mrs. de Winter
hálószobája volt.

Árnyék suhant keresztül az arcán. Egészen odasimult a falhoz, mintha
így akarná magát észrevétlenné tenni.

Lépések hallatszottak, és Maxim jelent meg az ajtóban.
– Nos, hogy tetszik? – kérdezte. – Minden rendben van? Gondolod, hogy
jól érzed majd itt magad?
Vidáman, lelkesedéssel nézett körül, mint egy iskolás gyerek.
– Én mindig ezt a szobát szerettem legjobban az egész házban – mondta.
– Éveken keresztül vendégekre pazaroltuk, de mindig terveztem, hogy majd
egyszer átalakítjuk. Nagyon szépen megcsinálta, Mrs. Danvers. Igazán
dicséretet érdemel.
– Köszönöm, uram – felelte Mrs. Danvers, megint azzal a szenvtelen
arccal, aztán megfordult, kiment a szobából, és az ajtót halkan becsukta
maga mögött.
Maxim az ablakhoz lépett, és kihajolt.
– Szeretem ezt a rózsakertet – mondta. – Egyik legrégebbi emlékem,
hogy anyámmal itt sétálok a rózsák között, kicsi, bizonytalan lábakkal, és
anyám a hervadt rózsákat tépegeti. Van valami megnyugtató ebben a
szobában. Nagyon békés, csendes kis fészek. Az ember nem is gondolná,
hogy alig ötpercnyire van a tengertől? Ugye?
– Mrs. Danvers is ezt mondta.
Visszafordult az ablaktól, körüljárta a szobát a bútorokat vizsgálgatta, a
képeket nézte, kinyitotta a szekrényeket, ujját végighúzta kicsomagolt
ruháimon.
– Milyennek találod az öreg Danverst? – kérdezte hirtelen.
A tükörhöz léptem, és újra kefélni kezdtem a hajamat.
– Egy kicsit merev még – mondtam néhány pillanatnyi hallgatás után –,
talán attól fél, hogy bele fogok szólni a háztartásba.

– Azt valószínűleg nemigen bánná – mondta Maxim.
Felpillantottam, és láttam, hogy engem néz a tükörben, azután megint
ablakhoz lépett, kihajolt, fütyörészett, egyik lábáról a másikra állt.
– Ne haragudj rá – mondta –, különös teremtés és valószínűleg nehezen
tud egy új asszonyhoz alka1mazkodni. De ne törődj vele. Ha
kellemetlenkedni fog neked, legfeljebb kidobjuk. De tudod, nagyon
használható valaki, és téged sok fáradságtól megkímél, ha itt marad.
Kordában tartja a személyzetet. Velem azonban nem mer packázni. Ha
megpróbálta volna, már régen kiadtam volna az útját.
– Azt hiszem, ha jobban megismerkedünk, egészen jól megértjük majd
egymást – mondtam gyorsan. – Utóvégre az a természetes, hogy neheztel
rám.
– Neheztel rád? Miért neheztelne? Mi az ördögöt akarsz ezzel mondani?
Visszafordult az ablaktól, és bosszúsan összevonta a szemöldökét. Nem
értettem, miért haragszik, és már megbántam, hogy ennyit is mondtam.
– Úgy értem, hogy egy házvezetőnőnek sokkal könnyebb, ha csak egy
férfit kell kiszolgálnia. Úgy értem, hogy megszokta már, hogy egyedül
neked tartozik engedelmességgel, és attól fél, hogy én túl sokat fogok
követelni tőle.
– Túl sokat követelni! Szent isten! Ha te azt hiszed... – itt elhallgatott,
odalépett hozzám, és megcsókolta a fejem búbját.
– Ne beszéljünk többet Mrs. Danversről – mondta –, őszintén szólva,
engem nem nagyon érdekel. Gyere, hadd mutassam meg neked Manderleyt.
Aznap este nem láttam már Mrs. Danverst, és nem is beszéltünk róla
többet. Ha nem gondoltam rá, sokkal könnyebben éreztem magam. És
ahogy most bejártuk a szobákat, ahogy Maxim átfogta a vállamat, és együtt
nézegettük a képeket, hasonlóbbnak éreztem magam ahhoz a valakihez, aki
szerettem volna lenni. Ahhoz az asszonyhoz, akit álmaimban elképzeltem,
és aki Manderleyt az otthonává varázsolta.
A lépteim már nem kopogtak olyan ostobán a hall kőkockáin, mert
Maxim vasalt cipőtalpa még sokkal jobban kopogott, mint az enyém. És a
két kutya puhán lépkedett a nyomunkban, ez is jó és megnyugtató tudat
volt.
Boldog voltam, hogy ez még csak az első este, még alig néhány órája,
hogy hazaérkeztünk. A képek között sok időt töltöttünk, és Maxim az
órájára pillantva kijelentette, hogy késő van, már nem lehet átöltözni a
vacsorához. Így hát aznapra megmenekültem attól, hogy Alice

megkérdezze, mit veszek fel, és hogy segítsen-e átöltözni. Valamint attól is,
hogy a hosszú lépcsőn át lemenjek a hallba, kivágott ruhában, mezítelen
vállakkal, abban a ruhában, amelyet Mrs. Van Hopper azért adott nekem,
mert a leányának nem állt jól.

Nagyon féltem a vacsora ceremóniájától, abban az ünnepélyes rideg
ebédlőben, de így, hogy nem öltöztünk át, egészen kellemes volt, éppen
olyan, mintha valami étteremben vacsoráztunk volna. Kötött ruhámban
kényelmesen éreztem magam, és vidáman beszélgettünk mindarról, amit
Olaszországban és Franciaországban láttunk és tapasztaltunk. A
fényképeket is előszedtük, és Frith meg az inas egészen személytelenek
voltak, akár a pincérek; ők nem bámultak rám olyan mereven, mint Mrs.
Danvers.

Vacsora után a könyvtárban ültünk, a függönyöket összehúzták, és Frith
mindig újabb hasábokat dobott a tűzre. Hideg májusi este volt, és jólesett a
kandalló melege.

Ez új volt, így üldögélni vacsora után, mert Olaszországban ilyenkor
mindig sétálni mentünk, vagy autózni, vagy kávéházba, vagy hidak
korlátjára támaszkodva beszélgettünk.

Maxim ösztönösen a baloldali karosszékbe telepedett le, és az újságok
után nyúlt. Egy hatalmas párnát tett a feje mögé, és cigarettára gyújtott.

„Így szokta – gondoltam –, mindig így szokta, évek óta.”
Nem nézett rám, tovább olvasta az újságját, elégedettnek látszott.
Folytatta a régi életét, a ház ura volt. És amint ott ültem, elgondolkozva,
államat a tenyerembe támasztva és az egyik kutya selymes fülét simogatva,
egyszerre arra gondoltam, hogy nem én vagyok az első asszony, aki ebben a
karosszékben ül valaki már volt itt előttem, valaki itt hagyta egyéniségének
bélyegét a párnákon, a szék karfáján, ahol a kezét nyugtatta. Valaki más is
töltött már kávét ebből az ezüstkannából, és ivott ebből a csészéből, majd
lehajolt a kutyákhoz, éppen úgy, ahogy most én.
Önkéntelenül megborzongtam, mintha valaki kinyitotta volna mögöttem
az ajtót, és a hideg beáramlott volna a szobába.
Rebecca székében ültem. Rebecca párnájához támasztottam a fejem, és a
kutya odajött hozzám, és fejét a térdemhez dörzsölte, mert ez volt a
szokása, és mert emlékezett rá, hogy úrnője ilyenkor mindig cukrot adott
neki.

NYOLCADIK FEJEZET

Idáig sohasem gondoltam arra, hogy Manderleyben ilyen fegyelmezett és
beosztott élet folyik.

Most, hogy visszatekintek mindarra, ami történt emlékszem rá, hogy az
első reggel Maxim korán felkelt, már reggeli előtt leveleket írt, és mikor én
kilenc után lementem, kissé riadtan a gong mély és erős hangjától, ő már
csaknem készen volt, a narancsát hámozta.

Fölnézett rám, és mosolygott.
– Ne haragudj – mondta –, ehhez hozzá kell szoknod. Tudod nekem
reggel sok a dolgom, nem olyan könnyű Manderleyt vezetni. A kávé és a
meleg ételek ott vannak a tálalón. Reggelinél mindig magunk szolgáljuk ki
magunkat.
Motyogtam valamit, hogy az órám késik, és hogy nagyon sok időt
töltöttem a fürdőszobában, de ő rám se hallgatott, egy levelet olvasott,
összeráncolt homlokkal.
Emlékszem, hogy a reggeli pazar bősége milyen hatással volt rám. A tea
nagy ezüstkannában állt a tálalón és egy másik ezüstkannában kávé, a
melegítőn forró rántotta, sült szalonna és sült hal. Lágy tojás is volt egy
tartóban, és egy ezüstserpenyőben zabkása. Egy másik tálon sonka és hideg
szalonna. Azután vajassütemény, pirított kenyér és különböző dzsemek,
lekvár, méz és egy hatalmas gyümölcsöstál, megrakva mindenféle
gyümölccsel.
Csodálkoztam rajta, hogy Maxim, aki Olaszországban és
Franciaországban megelégedett reggelire egy kiflivel, némi gyümölccsel és
egy csésze teával, idehaza ilyen bőséges reggelihez ül le, hiszen ez egy
tucat embernek is elég lett volna, és valószínűleg ugyanezt tálalják fel nap
nap után, évről évre, és ő ezt nem találja nevetségesnek, nem tartja
pazarlásnak.
Láttam, hogy egy szelet halat vesz a tányérjára. Én a lágy tojás mellett
döntöttem. Vajon mi történik a megmaradt étellel, ezzel a rengeteg sok
rántottával, a sült szalonnával, a zabkásával, a hallal? Lehetséges, hogy
koldusok járnak ide Manderleybe, akiket sohasem fogok látni? Hogy ott
leselkednek a konyhaajtó mögött, és várják a reggeli maradványait? Vagy
kidobják mindezt a szemétbe? Úgysem tudom meg soha, hisz nem merem
megkérdezni.

– Hála istennek, nincs egy sereg rokonom, akinek most kénytelen lennék
bemutatni téged – mondta Maxim. – Csak egy nővérem van, akit elég ritkán
látok, és egy nagyanyám, aki csaknem teljesen vak. Beatrice különben ma
nálunk ebédel. Sejtettem, hogy át fog jönni. Biztosan kíváncsi rád.

– Ma jön ide? – kérdeztem, és a hideg végigfutott a hátamon.
– Igen, úgy látom a leveléből, hogy ma. De ne félj, nem marad sokáig.
Azt hiszem, tetszeni fog neked. Nagyon egyenes, őszinte, nem szokta
elhallgatni a véleményét. Ha nem tetszel neki, megmondja nyíltan a
szemedbe.
Ezt nem találtam túlságosan megnyugtatónak. Én ha választhattam volna
az udvarias hazugság és az udvariatlan őszinteség között, inkább az
udvarias hazugságot választom.
Maxim felállt, cigarettára gyújtott.
– Sok dolgom van ma. Mit gondolsz, nem fogsz nagyon unatkozni? –
kérdezte. – Szeretnélek körülvinni a kerten, de előbb Crawleyval, az
intézőmme1 kell beszélnem. Nagyon sokáig távol voltam hazulról.
Különben ő is velünk ebédel ma. Remélem, nem bánod?
– Persze hogy nem.
Felnyalábolta a leveleit, kiment a szobából. Emlékszem, arra gondoltam,
hogy másképpen képzeltem ezt az első reggelt Manderleyben. Azt hittem,
hogy karonfogva lemegyünk a tengerhez, elkésve, boldogan és fáradtan
érkezünk, hideg ebéd vár, amelyet kettesben fogyasztunk el, utána pedig ott
fogunk ülni a vadgesztenyefa alatt, amelyet a könyvtár ablakából láttam.
Sokáig ültem a reggelizőasztal mellett, húztam az időt, és csak akkor
eszméltem rá, hogy már tíz óra elmúlt, mikor Frith halkan belépett, és a
spanyolfal mögül rám nézett.
Felugrottam, bűnösnek éreztem magam, és mentegetőztem, amiért olyan
sokáig ültem ott. Frith meghajolt, nem szólt semmit, nagyon udvariasan,
kifogástalanul viselkedett, de észrevettem, hogy csodálkozás villan fel a
szemében. Vajon rosszat mondtam? Talán nem kellett volna
mentegetőznöm. Talán az, hogy mentegetőztem, Frith szemében ártott a
tekintélyemnek.
Ó, ha tudnám, hogy mit kellene mondanom, mit kellene tennem! Vajon
észrevette-e már ő is, mint Mrs. Danvers, hogy az önuralom,
fegyelmezettség báj és biztonság nem velem született tulajdonságok?
Ezeket még ezután kell megszereznem, talán kínos, lassú és sok keserves
percbe kerülő tanulás árán.

Mikor végre felálltam, megbotlottam, mert nem néztem a lábam elé. Frith
odaugrott, hogy segítsen, felemelte leejtett zsebkendőmet, Robert pedig, a
fiatal inas, aki a spanyolfal mögött állt, elfordult, hogy mosolyát leplezze.

Ahogy keresztülmentem a hallon, hallottam, hogy beszélgetnek, és
egyikük felnevet. Biztosan Robert. Talán rajtam nevettek.

Fölmentem a hálószobámba, hogy egyedül legyek, de mikor benyitottam,
láttam, hogy még takarítanak, az egyik szobalány söpör, a másik az
öltözőasztalt hozza rendbe. Meglepetten néztek rám. Gyorsan
visszahúzódtam. Tehát ebben az órában nem szabad benyitnom a szobámba.
Ez megzavarja a házirendet. Megint lementem a lépcsőn, hálás voltam a
cipőmnek, hogy nem kopog.

A könyvtár jéghideg volt, az ablakok tárva-nyitva, a kandallóba berakva
a fahasábok, de még nem gyújtották be.

Becsuktam az ablakokat, és gyufa után néztem. Nem találtam. Mit
csináljak? Nem szívesen csöngettem volna. De a könyvtár, amely tegnap
este olyan barátságos és meleg volt, ezen a reggelen valóságos jégveremnek
tetszett.

Emlékeztem rá, hogy odafönt a szobámban láttam gyufát, de nem
akartam visszamenni, és megzavarni munkájukban a szobalányokat. Nem
tudtam volna elviselni, hogy holdvilágképük újra rám meredjen.
Elhatároztam, ha Frith és Robert kimennek az ebédlőből, behozom a gyufát
a tálalóról. Lábujjhegyen kilopóztam a hallba, és hallgatóztam. Még mindig
odabent voltak, hallottam a hangjukat és a tányércsörgést.

Egyszerre csend lett, úgy látszott, hogy kimentek.
Benyitottam az ebédlőbe. Igen, a tálalón volt egy skatulya gyufa.
Gyorsan odaszaladtam, felkaptam, de abban a pillanatban Frith visszajött a
szobába. Zsebre akartam dugni a skatulyát, de láttam, hogy Frith
meglepetten követi a kezem mozdulatát.
– Parancsol valamit, asszonyom? – kérdezte.
– Ó, Frith – mondtam ügyetlenül –, sehol sem találtam gyufát.
Rögtön elém tett egy másik skatulya gyufát és – cigarettát is. Ez megint
zavarba hozott, mert hiszen nem dohányzom.
– Köszönöm, nem gyújtok rá – feleltem. – Az igazat megvallva, nagyon
fáztam a könyvtárban. Olaszország után szokatlan nekem ez a hideg.
Gondoltam, begyújtok a kandallóba.
– A könyvtárban csak délután szoktunk begyújtani, asszonyom – mondta
Frith. – Mrs. de Winter mindig a sárga szobát használta délelőtt. Ott ég a

tűz. Természetesen, ha asszonyom parancsolja, begyújtunk a könyvtárban
is.

– Ó, nem – mondtam –, a világért sem. Majd bemegyek a sárga szobába.
Köszönöm, Frith.

– Ott méltóztatik levélpapírt, tollat, tintát találni, asszonyom – mondta. –
Mrs. de Winter a levelezését és a telefonálását mindig reggeli után szokta
intézni abban a szobában. A házi telefon is ott van, ha asszonyom Mrs.
Danversszel óhajtana beszélni.

– Köszönöm, Frith – mondtam.
Megint visszamentem a hallba. Dúdoltam, hogy erőt öntsek magamba.
Nem mondhattam meg Frithnek, hogy nem tudom, melyik a sárga szoba.
Maxim nem mutatta meg előző este. Tudtam, hogy Frith ott áll az ebédlő
ajtajában, utánam néz, amint keresztülmegyek a hallon, és éreztem, hogy
úgy kellene tennem mintha tudnám, hol van az a szoba.
A nagy lépcsőtől balra volt egy ajtó, egyenesen annak tartottam,
magamban imádkoztam, bár az lenne, de mikor benyitottam, láttam, hogy
amolyan raktárféle, mindenféle limlom van benne, egy asztal, amelyen a
virágokat szokták rendezni, kerti székek a fal mentén, egymásra rakva, és
esőköpenyek egy fogason a fal mellett.
Szégyenkezve léptem vissza. Frith még mindig ott állt az ebédlő
ajtajában, látszott, hogy tisztában van a helyzettel.
– A szalonon méltóztassék keresztülmenni, asszonyom – mondta –, ott,
az az ajtó, jobb felől, az nyílik a szalonba. Keresztülmegy a szalonon és
aztán balra.
– Köszönöm, Frith – mondtam szomorúan és alázatosan. Már nem is
tettem úgy, mintha kiismerném magam.
Keresztülmentem a hosszú szalonon, amerre mondta, ez is nagyon szép
szoba volt, a tengerre nézett. A látogatóknak biztosan ezt a szobát is
megmutatják, és Frith, amikor körülvezeti őket, minden képnek a történetét
el tudja magyarázni. És azt is tudja, hogy a bútorok melyik korszakból
valók Hogy szépek, azt én is láttam, ezek a székek és asztalok bizonyára
megfizethetetlenül értékesek, de azért nem szerettem volna hosszabb ideig
itt tartózkodni. Képtelen lettem volna letelepedni abba a székbe, a faragott
kandalló mellé, és letenni egy könyvet erre az asztalra. Ez a szoba olyan
volt, mint egy múzeum, ahol vastag vörös zsinórral vannak elkerítve a
bútorok, és egyenruhás őr áll a sarokban, mint a francia kastélyokban.

Mondom, keresztül mentem a szalonon, és bal felől végre beléptem a kis
sárga szobába, amelyet most láttam először.

Örültem, hogy ott találom a kutyákat a tűz előtt. Jasper, a fiatalabbik,
rögtön elém jött, a farkát csóválta és orrát a kezemhez dörzsölte. Az
öregebbik is felkapta a fejét lépteimre, és vak szemével arrafelé nézett, de
miután egy pillanatig a levegőt szaglászta, morogva elfordult, és ismét a
tűzbe bámult.

Azután Jasper is otthagyott, visszafeküdt a helyére, és az oldalát
nyalogatta. A kutyáknak is megvoltak a maguk szokásai, és mindig tudták,
hogy mit kell tenniük, mint ahogyan Frith is tudta, hogy a könyvtárban csak
délután szokás tüzet gyújtani. Hosszú időn át megszokták, hogy ilyenkor ez
a szoba a legmelegebb. Valahogyan kitaláltam, még mielőtt az ablakhoz
léptem, hogy ez a szoba a rododendronokra néz. Igen, ott sorakoztak
vérvörösen, lángolón, mint ahogy előző este láttam őket, hatalmas, nagy
csoportokban a nyitott ablak alatt, felkapaszkodtak a dombra is. A bokrok
között volt egy kis tisztás, egy pici kis térség, puha mohaszőnyeg, annak a
közepén egy meztelen furulyázó faun szobra.

A lángvörös rododendronok alkották a hátteret, és a kis tisztás olyan volt,
mint valami színpad, ahol a faun táncol, eljátssza szerepét.

Ennek a szobának nem volt dohos szaga, mint a könyvtárnak. Itt nem
álltak kopott karosszékek sem újságokkal és képes folyóiratokkal telerakott
asztalok, olyan folyóiratokkal, amelyek csak szokásból vannak ott, és soha
senki nem olvassa őket. Pusztán azért hevernek ott, mert Maxim apja, talán
már a nagyapja is járatta őket.

Asszony szobája volt ez, kecses, törékeny teremtésé, aki minden
bútordarabot nagy gonddal válogatott össze, hogy minden szék, minden
váza, minden apró kis tárgy harmóniában legyen a másikkal és az ő
egyéniségével.

Mintha csak az, aki ezt a szobát berendezte, darabonként válogatta volna
ki Manderley kincsei közül, ami a legjobban tetszett neki, a másodrendűn
keresztülnézett, a közepes holmit megvetéssel sújtotta, biztos és
csalhatatlan ösztönnel a legszebbet és a legjobbat választotta. Itt nem
keveredtek a stílusok, és az eredmény bámulatos volt, szinte megdöbbentő.
Nem olyan volt ez, mint a látogatóknak szánt hideg és rideg múzeumszerű
szalon, hanem eleven, forró, tüzes, akár a rododendronok az ablak alatt.

És a rododendronok nem elégedtek meg kulisszaszerepükkel, hanem
betolakodtak a szobába is. Nagy, meleg arccal néztek rám a kandallóról, az

asztalról, a dívány mellől, ott álltak karcsún és kecsesen az íróasztalon, az
aranyos gyertyatartók mögött is.

Tele volt velük a szoba. A sárga falak is vöröses fényben ragyogtak ezen
a napfényes reggelen.

Más virág nem is volt itt. Azon gondolkoztam, hogy vajon ez
szándékosan van-e így. Azért díszítik ezt a szobát rododendronokkal, mert
ez az egyetlen, ahonnan a rododendronsort ilyen jóllehet látni? Az
ebédlőben is volt virág, a könyvtárban is, de mindenütt rendes, gondosan
összeállított csokrok, és inkább a háttérben, nem ilyen kiabálón, ilyen
tolakodón, ilyen bőségben.

Odamentem az íróasztalhoz, és leültem. Milyen különös – gondoltam,
hogy ez a szép és gazdag szoba egyúttal valami hideg céltudatosságot is
áraszt magából. Én azt vártam volna, hogy egy ilyen kitűnő ízléssel
berendezett szoba csak keret és háttér, bizalmas hangulatok, meghitt órák
díszes háttere.

De ez a szép íróasztal nem látszott csupán egy asszony játékszerének,
amelyen semmitmondó leveleket firkálnak, a tollszárat rágják, amelyen
mindig van egy kis költői rendetlenség, és amelyen az írómappa
félrecsúszik. Nem, ezen az íróasztalon példás rend volt. A kis rekeszek
fölött cédulák, gondosan megcímezve: „Elintézetlen levelek, Megőrzendő
levelek, Háztartás, Birtok, Étlapok, Vegyes, Címek.” Valamennyit az a kéz
írta, amelynek a vonásait már ismertem. És az, hogy itt újra találkoztam
ezzel az írással, meglepett, sőt meg is riasztott, mert nem láttam azóta, hogy
elégettem Monte-Carlóban azt a lapot, amelyen az ajánlás volt. Azóta nem
is gondoltam rá, és nem hittem, hogy viszont fogom látni.

Találomra kihúztam egy fiókot, onnan ismét ez az írás nézett rám. Ezúttal
egy bőrfedelű könyv volt, amelynek a borítóján ez állt: „Vendégek
Manderleyben?” Hétről hétre, hónapról hónapra pontosan fölírta, hogy kik
jártak Manderleyben, melyik szobában laktak, és mit kaptak reggeli re
ebédre, vacsorára.

Lapozgattam a könyvben. Egy egész év története volt. A háziasszony ha
kinyitja ezt a könyvet, napról napra, sőt óráról órára tudja, hogy melyik
vendég mikor töltött egy éjszakát a házban, hol aludt és mit evett.

Írópapír is volt a fiókban, durvább, fehér ívek és finom címeres
levélpapír, meg kemény elefántcsontszínű kártyák, kis dobozokban.

Ezeket a kezembe vettem. Mrs. M. de Winter állott rajta, és a sarokban:
Manderley.

Visszatettem a dobozba, becsuktam a fiókot Egyszerre megint bűnösnek
éreztem magam, mintha egy idegen házba lopóztam volna be. Mintha
visszaéltem volna a háziasszony bizalmával, aki megengedte, hogy
használjam az asztalát, és én lopva elolvastam volna a leveleit. Minden
pillanatban beléphet a szobába, és itt találhat a nyitott fiók előtt, amelybe
nem volt jogom belekukkantani.

Amikor a telefon hirtelen, riasztóan megszólalt előttem az íróasztalon, a
szívem hatalmasat dobbant, és rémülten ugrottam fel, mintha
kíváncsiskodásomon máris rajtakaptak volna. Remegő kézzel fogtam meg a
hallgatót.

– Ki beszél? – kérdeztem. – Kit keres?
A vonal másik végén valami furcsa berregés hallatszott, azután egy hang,
halkan és nyersen, hogy női, hang-e vagy férfihang, azt nem tudtam rögtön
eldönteni.
– Mrs. de Winter? Mrs. de Winter? – kérdezte.
– Azt hiszem, tévedés-feleltem. – Mrs. de Winter már több mint egy éve
meghalt.
Ott ültem, ostobán bámulva a kagylóba, és csak amikor emelt hangon
újra elismételték a nevet, akkor eszméltem rá, pirulva, hogy jóvátehetetlen
ostobaságot követtem el. És most már nem vonhatom vissza, amit
kimondtam.
– Mrs. Danvers beszél, asszonyom – mondta a hang –, a háztelefonon.
Baklövésem olyan nyilvánvaló, olyan ostoba és megbocsáthatatlan volt,
hogy ha nem veszek róla tudomást, még ostobábbnak látszom, mint
amilyen amúgy is vagyok.
– Bocsásson meg, Mrs. Danvers – dadogtam, és a szavak egymásba
botlottak a nyelvemen. – Megijedtem a csöngetéstől, azt se tudtam, hogy
mit beszélek. Nem gondoltam rá, hogy engem hívnak, és azt se tudtam,
hogy a házitelefonon beszélnek.
– Bocsánatot kérek, hogy zavarom, asszonyom mondta, és az volt az
érzésem: tudja, hogy kutattam az íróasztalfiókban. – Csak azt akartam
megkérdezni, nem parancsol-e valamit, és hogy nincs-e kifogása a mai
menü ellen?
– Ó – feleltem –, egészen biztos, hogy minden rendben van. Csak
rendeljen azt, amit jónak lát, Mrs. Danvers, nem is kell tőlem
megkérdeznie, hogy mit.

– Azért mégis jobban szeretném, ha át méltóztatnék nézni – folytatta a
hang. – Ott van az írómappán a telefon mellett.

Lázasan keresgéltem az íróasztalon, és megtaláltam azt az ív papírt,
amelyet idáig nem vettem észre. Hirtelen átfutottam: spárga, borjúsült,
hideg csokoládépuding – vajon ebéd ez vagy vacsora? – nem tudtam, de
úgy véltem, hogy ebéd.

– Igen, Mrs. Danvers – mondtam – nagyon megfelel, kitűnő!
– Ha változtatni óhajt valamit, asszonyom, parancsolja megmondani,
azonnal utasítást adok. Amint látni méltóztatik, a mártást nem írtam be.
Nem tudom, mit szeret, asszonyom, a borjúsülthöz. Mrs. de Winter igen
kényes volt a mártásokra.
– Ó – mondtam –, hát lássuk csak, Mrs. Danvers én Igazan nem tudom.
Legjobb lesz, ha azt rendel, amit szoktak, amit Mrs. de Winter rendelt
volna.
– Asszonyomnak nincs valami különös kívánsága?
– Nincs. Igazán nincsen, Mrs. Danvers.
– Én azt gondolom, Mrs. de Winter bormártást rendelt volna, asszonyom.
– Akkor hát legyen bormártás – mondtam.
– Bocsásson meg, hogy zavartam az írásban, asszonyom.
– Egyáltalán nem zavart – mondtam –, kérem ne mentegetőzzék.
– A postát délben viszik el. Robert majd bemegy a levelekért. Bélyeget ő
szokott a levelekre tenni – tette hozzá. – Asszonyom, kegyeskedjék átszólni
neki a házitelefonon, ha valami sürgős feladnivaló van, azonnal átviszi a
postára.
– Köszönöm, Mrs. Danvers – mondtam.
Egy pillanatig vártam még, de nem szólt többet. Hallottam egy kis
kattanást a drót másik végén, ez azt Jelentette, hogy letette a kagylót. Én is
letettem.
Azután megint az íróasztalra tévedt a tekintetem a mappa üres lapjára.
Rám meredtek a fiók rekeszei, az Elintézetlen levelek, Birtok, Vegyes
címkék szemrehányóan néztek rám. Az, aki előttem. Ült itt ennél az
íróasztalnál, nem vesztegette az idejét, mint én. Az fölemelte a házitelefont,
és parancsokat osztogatott, gyorsan, határozottan, és a ceruzával
keresztülhúzott egy-egy fogást az étlapon, ha nem tetszett neki. Ő nem azt
mondta: „Igen, Mrs. Danvers” vagy: „Természetesen, Mrs. Danvers”, mint
én. És mikor elintézte az étlapot, leveleket írt, öt-hat, talán hét levelet is
naponta, azzal az ő különös, dőlt betűivel, amelyeket már olyan jól

ismertem. Egyik lapot a másik után tépte le a tömbből, tékozolta ezt a
finom, sima, fehér papirost, mert hosszú, nagy betűivel hamar megteltek a
lapok, és minden baráti levelet úgy írt alá: Rebecca. Azzal a hatalmas nagy
R betűvel, amely mellett a többi betű egészen eltörpült.

Ujjaimmal doboltam az asztalon. Az íróasztal rekeszei most üresek.
Nincsenek megválaszolatlan levelek nincsenek számlák, amelyeket ki kell
fizetnem. Mrs. Danvers azt mondta, ha valami sürgős feladnivalóm van,
szóljak át Robertnek a házitelefonon, ő majd átviszi a postára.

Vajon Rebecca hány sürgős levelet írt naponta? És kinek? Szabóknak
talán? „A fehér szaténruhára kedden okvetlenül szükségem van”, vagy a
fodrásznak: „Jövő pénteken bemegyek Londonba, és azt szeretném, hogy
három órakor Mr. Antoine személyesen rakja be a hajamat. Hajmosás,
masszázs, berakás és manikűr.”

Nem az ilyesmi időpazarlás lenne. Ezeket az ügyeket biztosan telefonon
intézte, és nem is ő, hanem Frith.

Tovább doboltam ujjaimmal az íróasztalon. Nincs senki, akinek írhatnék.
Legföljebb Mrs. Van Hoppernek.

Van ebben valami ostoba, valami nevetséges, valami iróniája a sorsnak,
hogy itt ülök az én íróasztalomnál, az én otthonomban, és Mrs. Van Hopper
az egyetlen ember a világon, akinek írhatnék. Mrs. Van Hopper, akit nem
szerettem, és akit soha többé nem fogok viszontlátni.

Letéptem egy ívet a tömbből, kezembe vettem a vékony tollszárat, és
leírtam a megszólítást:

„Kedves Mrs. Van Hopper!”
Ezután olyasmikkel folytattam, hogy: remélem, szerencsésen
megérkezett, és hogy az unokája jobban van már, és hogy remélem, New
Yorkban szép meleg idő fogadta. – Mikor idáig eljutottam, akkor vettem
észre, hogy milyen görcsös és szabálytalan az írásom, mennyire egyéniség
és stílus nélkül való, milyen műveletlen írás, olyan, mint egy másodrendű
iskola közepes tanulójának a macskakaparása.

KILENCEDIK FEJEZET

Mikor a motorzúgást meghallottam, ijedten ugrottam fel, az órára
néztem, mert tudtam, hogy az autón csak Beatrice és a férje érkezhetett.
Még alig múlt tizenkét óra, sokkal korábban jöttek, mint ahogy vártam. És
Maxim még sehol. Vajon el tudnék-e bújni előlük? – gondoltam. – Esetleg
az ablakon át kiugorhatnék a kertbe, hogy Frith, ha bevezeti őket, azt
mondhassa: „Asszonyom, úgy látszik, sétálni ment.” Ők ezt bizonyára
természetesnek találnák.

A kutyák kérdően néztek rám, mikor az ablakhoz szaladtam, és Jasper
farkcsóválva kullogott utánam.

Az ablak a teraszra és a kis tisztásra nyílt, de éppen mikor ki akartam
lépni a rododendronok közé, olyan közelről hallottam a hangokat, hogy
kénytelen voltam visszahúzódni.

A kerten keresztül jöttek be a házba, Frith biztosan megmondta nekik,
hogy a sárga szobában vagyok.

Gyorsan beugrottam a nagy szalonba, és eltűntem a baloldali ajtón. Ez az
ajtó egy hosszú kőfolyosóra vezetett, végigszaladtam rajta, teljes tudatában
butaságomnak, meg is vetettem magam ezért a gyerekes viselkedésért, de
viszont tudtam, hogy képtelen volnék szembenézni ezekkel az idegen
emberekkel.

A folyosó a ház hátsó részébe vezetett, és mikor a kanyarodó utáni
lépcsőhöz érkeztem, egy olyan szobalánnyal találkoztam, akit még idáig
nem láttam. Lehet, hogy konyhalány volt, seprűt és vödröt vitt a kezében.
Csodálkozva nézett rám, mintha látomást látna, nem gondolta, hogy a
háznak ebben a részében találkozik velem.

– Jó reggelt – mondtam zavaromban, és a lépcső felé indultam.
– Jó reggelt, asszonyom – felelte, és tátott szájjal, tágra nyílt szemmel
bámult utánam, amint fölmentem a lépcsőn.
Azt gondoltam, hogy a lépcső a hálószobákhoz vezet, és hogy innen át
találok majd a keleti szárnyba, ahol az én lakosztályom van. Ott majd
leülök egy kicsit, és ha már úgy gondolom, hogy itt az ebéd ideje, ·mint jól
nevelt háziasszonyhoz illik, lemegyek a vendégeim elé.
Ám valószínűleg eltévedtem, mert a lépcső egy hosszú folyosóhoz
vezetett, amelyet még nem láttam, és amely hasonló volt a keleti szárnybeli

folyosóhoz, csak jóval szélesebb és sötétebb. Itt a falak fával voltak
burkolva.

Haboztam egy pillanatig, azután bal felé fordultam, és továbbhaladva egy
másik folyosó tárult fel előttem. Csend volt és sötétség. Senki a közelben.
Ha volt is errefelé dolga a cselédségnek, úgy látszik, mar befejeztek reggeli
munkájukat, és lementek a konyhába. A jelenlétüknek itt semmi nyomát
nem láttam. Nem érződött frissen porolt szőnyegek szaga, és mialatt ott
álltam, és nem tudtam, hogy merrefele forduljak, kellemetlennek és
szokatlannak éreztem a csendet, mintha egy üres házban volnék, amelyből
elköltöztek a lakók.

Találomra benyitottam az egyik ajtón, és egy teljesen sötét szobába
jutottam, egyetlen halvány fénysugár sem hatolt keresztül a csukott
ablaktáblákon, csak nagyon homályosan tudtam kivenni a bútorok
körvonalait.

Állott, áporodott volt itt a levegő, mint az olyan szobákban, amelyeket
ritkán használnak, és ahol a falról leszedett díszeket az ágyon őrzik
lepedővel letakarva.

Lehetséges, hogy ebben a szobában tavaly nyár óta nem húztak félre a
függönyöket, és ha most valaki széthúzná őket és kinyitogatná a csikorgó
ablaktáblákat, egy kiszáradt moly hullana a szőnyegre, egy ottfelejtett hajtű
és egy száraz falevél mellé, amelyet befújt a szél, még mielőtt az ablakokat
becsukták.

Halkan becsuktam az ajtót, és bizonytalanul folytattam utamat a
folyosón, amelynek egyik oldalán csukott ajtók sorakoztak. Végre egy
kiugróhoz érkeztem, amelynek széles ablakán világosság hullott a
folyosóra. Kinéztem az ablakon, láttam odalent a gyepes térséget, amely a
tengerig húzódik és a tengert is, világoszölden, a nyugati szél fehér
hullámtarajokat korbácsolt fel rajta, melyek a partot mosták.

Közelebb volt a tenger, mint gondoltam, sokkal közelebb. Alig
ötpercnyire innen. És ha hallgatóznék, ha fülemet az ablaküvegre
szorítanám, hallanám is, amint a hullámok megtörnek valami távoli,
láthatatlan kis öböl partján.

Most már tudtam, hogy körüljártam az egész házat, és hogy a nyugati
szárnyban vagyok.

Igen Mrs. Danversnek igaza van. Innen hallani is lehet a tengert. Az
ember el tudja képzelni, hogy télen a tenger erre a gyepes térségre is
felkúszik, sőt a házat fenyegeti, hiszen a szél most is párát szórt az

ablakokra mintha emberi lélegzet homályosítaná el az üveget. Sós ízű pára,
amelyet a tenger küldött fel ide. Futó felhő takarja el egy pillanatra a napot,
a víz hirtelen színt vált, megfeketedik, és a fehér tarajok egyszerre olyan
könyörtelenül sötétek lesznek mintha nem is annak a vidám, csillogó
tengernek a hátán ágaskodnának, amelyben az imént gyönyörködtem.

Most egyszerre örültem annak, hogy az én szobáim a keleti szárnyban
vannak. Inkább a rózsakert, mint a tenger mormolása.

Visszafelé indultam a folyosón, és mikor a lépesőhöz értem, hallottam,
hogy mögöttem nyílik egy ajtó, Mrs, Danvers jelent meg a küszöbön.

Egy pillanatig némán meredtünk egymásra. Nem tudtam biztosan, hogy
bosszúság-e vagy kíváncsiság, ami a szeméből rám villant. Mert amint
engem meglátott, mintha álarcot tett volna föl. Bár egy szót sem szólt,
megint bűnösnek éreztem magam, szégyenkeztem, mintha tilos úton járnék,
és éreztem, hogy áruló pirosság önti el az arcomat.

– Eltévedtem – mondtam –, a szobámba akartam menni.
– Asszonyom lakosztálya a ház másik végében van – mondta. – Ez a
nyugati szárny.
– Igen, tudom.
– Benyitott asszonyom valamelyik szobába? – kérdezte.
– Csak kinyitottam egy ajtót, de nem mentem be. Nagyon sajnálom, hogy
ilyen ügyetlen voltam, nem akartam zavarni senkit... Gondolom, hogy a
háznak ezt a szárnyát zárva tartják.
– Ha asszonyom parancsolja, kinyitom a szobákat, csak rendelkeznie
kell. Minden szoba be van bútorozva, akármelyiket lehet használni.
– Ó, nem, nem! – tiltakoztam. – A világért sem.
– Parancsolja, asszonyom, hogy megmutassam az egész nyugati
szárnyat? – kérdezte.
– Nem, inkább ne – mondtam, és megráztam a fejem. – Le kell mennem.
Lefelé indultam a lépcsőn, ő velem jött, mintha rab volnék, ő meg a
börtönőröm.
– Bármikor, ha asszonyom ráér, parancsoljon rendelkezni velem, és
megmutatom a nyugati szárnyat – makacskodott.
Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, nem is értettem, miért.
Makacskodása egy régi emléket idézett fel bennem, egy baráti házban tett
látogatásomra emlékeztetett. Gyermek voltam még akkor és a ház leánya,
nálamnál jóval idősebb, karon fogott, és a fülembe súgta: „Anyám
hálószobájában van egy könyv a szekrényben. Akarod, hogy

megmutassam?” Ma is emlékszem sápadt, izgatott arcára, apró, fekete
gyöngyszemére, és arra, hogy belecsípett a karomba.

– Leszedjük a takarót a bútorokról, és akkor megláthatja, asszonyom,
hogy milyenek voltak azok a szobák, mikor még használták őket – folytatta
Mrs. Danvers. – Már ma reggel meg akartam mutatni, de gondoltam, hogy
asszonyom levelet ír, hát nem zavarom. Csak tessék a házitelefonon átszólni
a szobámba, ha bármire szüksége van asszonyomnak. Nagyon hamar
rendbe lehet hozni azokat a szobákat.

Pár lépcsőn mentünk lefelé, ő kinyitott egy ajtót, és félreállt, hogy
előreengedjen, sötét szeme közben állandóan az arcomat fürkészte.

– Nagyon kedves, Mrs. Danvers – mondtam –, majd szólok.
Kiléptünk az ajtón, és most láttam csak, hogy a főlépcsőn vagyunk, a hall
díszes galériájával egy magasságban.
– El se tudom képzelni, hogyan tévedhetett el, asszonyom – szólalt meg
Mrs. Danvers –, a nyugati szárny felé nyíló ajtó egészen más, mint ez.
– Én nem erre jöttem – mondtam.
– Tehát hátulról, a kőfolyosó felől?
– Igen – mondtam, és kerültem a tekintetét. – Igen, egy nagy kőfolyosón
jöttem keresztül.
Tovább fürkészte az arcomat, mintha azt várná, hogy elmondjam, miért
bujkáltam a hátsó régióban, és hirtelen úgy éreztem, hogy tudja, hogy
titokban figyelt, kileste minden léptemet, hogy látott a nyugati szárnyban,
talán egy ajtórésen keresztül figyelte minden mozdulatomat.
– Mrs. Lacy és Lacy őrnagy már itt vannak, asszonyom – mondta. –
Hallottam az autójukat pár perccel tizenkettő után.
– Ó – feleltem –, nem is tudtam.
– Frith bizonyára a sárga szobába vezette őket. Most már kiismeri magát,
asszonyom? Azt hiszem fél egy, felé jár.
– Igen, Mrs. Danvers, köszönöm.
A széles lépcsőn lementem a hallba. Tudtam, hogy ott áll fönt, és utánam
néz.
Tudtam, hogy vissza kell mennem a sárga szobába üdvözölni Maxim
nővérét és sógorát. Most már nem bújhatok el a hálószobámba.
Mikor beléptem a szalonba, visszapillantottam a vállamon keresztül, és
láttam, hogy Mrs. Danvers még mindig ott áll a lépcső tetején, mint valami
fekete őrszem.

Egy pillanatra megálltam a sárga szoba ajtaja előtt. Kezemmel a kilincsen
figyeltem a kiszűrődő hangokat. Maxim tehát visszajött, mialatt én fent
voltam, magával hozta az intézőjét is, mert úgy tetszett, mintha a szoba tele
volna emberekkel.

Megint az a bizonytalan érzésem támadt, mint olyan sokszor
gyerekkoromban, mikor odahaza vendégek voltak, és rám parancsoltak,
hogy üdvözöljem őket, én pedig esetlenül beóvakodtam a szalonba, ahol az
volt az érzésem, hogy tenger sok arc mered reám, és ijesztő némaság fogad.

– Végre itt vagy! – mondta Maxim. – Hol bujkáltál? Már felderítő
expedíciót akartunk szervezni. Ez itt Beatrice, ez itt Giles, ez pedig Frank
Crawley. Vigyázz, majdnem ráléptél a kutyára.

Beatrice magas volt, széles vállú, nagyon szép, a szeme és az álla
egészen olyan, mint Maximé, de nem volt olyan elegáns, mint amilyennek
képzeltem. Az a fajta asszony, aki képes kutyákat ápolni éjszaka, ha
betegek, ért a lovakhoz, és kitűnően lő.

Nem csókolt meg. Nagyon erélyesen fogott kezet, egyenesen a
szemembe nézett, aztán Maximhez fordult:

– Egészen másnak képzeltem. Nem olyan, amilyennek leírtad.
Mindenki nevetett, s velük én is, nem tudtam biztosan, hogy a nevetés
ellenem vagy mellettem szól-e és titokban azon tűnődtem, vajon mit várt
Beatrice, milyennek képzelt, és Maxim milyennek írhatott le.
– Ez itt Giles – mondta Maxim, és karon fogott.
Giles kinyújtotta hatalmas mancsát, megszorította az ujjaimat, és
csontkeretes papaszeme mogul nyájasan nézett rám.
– Frank Crawley – mondta Maxim, és én az intézőhöz fordultam. Fakó,
vékony emberke volt, kiugró ádámcsutkával, a szeméből megkönnyebbülést
olvastam ki, mikor rám pillantott. Vajon miért? – ötlött fel bennem, de nem
értem rá tűnődni rajta, mert bejött Frith, sherryvel kínált, és Beatrice
hozzám fordult.
– Hallom Maximtől, hogy csak az este érkeztetek haza. Ha ezt tudom,
nem alkalmatlankodtunk volna máris. Nos, mit szólsz Manderleyhez?
– Még alig láttam belőle valamit – mondtam. – Természetesen nagyon
szép.
Tetőtől talpig végigmért, de valahogy nyíltan, egyenesen, nem olyan
rosszindulatúan, mint Mrs. Danvers, és egyáltalán nem barátságtalanul.
Neki joga van, hogy így szemügyre vegyen – gondoltam –, hiszen
Maxim testvére.

Maxim odalépett hozzám, karon fogott. Ez biztonságot öntött belém.
– Jobb színben vagy, öreg – mondta Beatrice Maximnek, és félrehajtott
fejjel nézett rá. – Hála istennek, a tekinteted már nem olyan szomorú. Ezt
alighanem neked köszönhetjük – intett felém.
– Nem is volt semmi bajom – mondta Maxim röviden. – Soha semmi
bajom nem volt az életben. Te mindenkit betegnek képzelsz, aki nem olyan
kövér, mint Giles.
– Ugyan – mondta Beatrice –, magad is nagyon jól tudod, micsoda
nyomorúságos fél esztendő van mögötted. Halálra rémültem, mikor utoljára
láttalak. Azt hittem, soha többé nem állsz talpra. Giles, segíts már! Mondd,
nem igaz, hogy Maxim olyan volt, mint egy kísértet, mikor utoljára ideát
jártunk? Én ugye mondtam neked, hogy attól félek, teljesen összeroppan?
– Hát ami igaz, az igaz, öregem – mondta Giles.
– Olyan vagy, mintha kicseréltek volna. Használt a környezetváltozás.
Nem találja, hogy ragyogó színben van? – fordult Crawleyhoz.
Abból, ahogy Maxim karizmai megfeszültek a karomon, éreztem, hogy
uralkodni akar magán. Nem tudom, miért, miért nem, nem szerette, ha róla
beszélnek. Sőt bosszankodott miatta, és én is tapintatlanságnak találtam,
hogy Beatrice tovább lovagol ezen a témán.
– Maxim szépen lesült – szólaltam meg félénken –, és a barna bőr sok
mindent eltakar. Láttátok volna Velencében, mikor a teraszon reggelizett,
hogy minél jobban lebarnuljon. Biztosan tetszeni akart az olasz lányoknak.
Mindenki nevetett, és Mrs. Crawley megjegyezte:
– Gyönyörű lehetett Velencében, Mrs. de Winter! Ott ilyenkor tavasszal a
legszebb.
– Igen – feleltem –, csodaszép időnk volt. Csak egyszer esett az eső,
ugye, Maxim?
A beszélgetés, hála Istennek, elterelődött Maxim egészségi állapotáról.
Olaszországról és az időjárásról társalogtunk. Ezek biztonságosabb témák
voltak.
A beszélgetés most már könnyedén folyt, minden kényszeredettség és
kínos szünetek nélkül. Maxim, Giles és Beatrice Maxim autójáról beszéltek,
és Mr. Crawley megkérdezte, igaz-e, hogy a Canale Grandén már nem
gondolával, hanem motorcsónakkal közlekednek.
Azt hiszem, felőle akár gőzhajók is horgonyozhattak volna a Canale
Grandén, ezt csak azért kérdezte, hogy rajtam segítsen, ez volt az ő
hozzájárulása ahhoz az erőfeszítéshez, hogy a beszélgetés elterelődjék

Maximről. Hálás voltam neki, és minden jelentéktelensége ellenére
szövetségesnek éreztem.

– Jaspernek többet kellene mozognia – Jelentette ki Beatrice, és lábával
megérintette a kutyát –, nagyon elhízik, pedig még alig kétesztendős. Mivel
etetitek, Maxim?

– Kedves Beatrice, Jasper ugyanúgy él, mint a te kutyáid – felelte
Maxim. – Ne add a bankot, és ne tegyél úgy, mintha te jobban értenél a
kutyákhoz, mint én.

– Édes fiam, honnan tudhatod te, hogy mivel etették Jaspert, mikor
hónapokig nem voltál itthon? És azt se akard velem elhitetni, hogy Frith
mindennap kétszer lesétál vele az alsó kapuhoz. Ezt a kutyát hetek óta nem
futtatták meg, látom a bundáján.

– Én azt szeretem, ha jó húsban van. Inkább legyen ilyen, mint olyan
kiéhezettforma, mint az a ti féleszű ebetek.

– Nem valami intelligens megjegyzés, Lyon tavaly februárban két első
díjat nyert.

A hangulat megint feszült lett, ezt láttam Maxim szájának elkeskenyedő
vonalán, és arra gondoltam, vajon minden családban így beszélnek-e
egymással a testvérek, zavarba hozva azokat, akik hallgatják őket? Bár
jönne már Frith, és jelentené, hogy tálalva van! Vagy a gong fog jelt adni az
ebédre? Még nem ismertem a Mander1eyi szokásokat.

– Milyen messzire laktok? – kérdeztem, leülve Beatrice mellé. – Korán
kellett indulnotok?

– Ötven kilométerre. A szomszéd grófságban, Trowchester másik
végében. Ott sokkal jobban lehet vadászni, mint itt. Ha Maxim elenged, át
kell jönnöd pár napra.

– Be kell vallanom, hogy nem szoktam vadászni – feleltem. –
Gyerekkoromban tanultam lovagolni, de attól félek, azt is elfelejtettem.

– Hát akkor majd újra megtanulod – mondta Beatrice. – A lovaglás
hozzátartozik a vidéki élethez. Nem fogsz tudni mit kezdeni az időddel.
Maxim azt mondja, hogy festesz, az persze nagyon szép, de festeni ülve
kell, az nem testmozgás. A festés csak esős időre való, amikor egyebet nem
lehet csinálni.

– Kedves Beatrice, mi kibírjuk a szobalevegőt is, nem úgy, mint te –
vágott közbe Maxim.

– Nem hozzád beszéltem, fiam. Nagyon jól tudjuk mindnyájan, hogy
neked elég testgyakorlat az is ha itt a kertben andalogsz néhány lépést a

virágágyaid körül.
– Én nagyon szeretek sétálni – vetettem közbe –, biztos vagyok benne,

hogy sohasem fogok ráunni a manderleyi sétákra. És ha fölmelegszik az
idő, úszni is fogok.

– Optimista vagy, kedvesem – torkollt le Beatrice –, nem emlékszem,
hogy itt valaha is fürödtek volna. A víz nagyon hideg, és a part kavicsos.

– Az nem baj – mondtam –, én szeretek úszni, ha csak a víz sodra nem
nagyon erős. Biztonságos a fürdés itt az öbölben?

Senki sem felelt, és hirtelen ráeszméltem, hogy rosszat mondtam. A
szívem vadul dobogott, és éreztem, hogy az arcom lángba borul.
Kimondhatatlan zavaromban lehajoltam, hogy megsimogassam Jaspert.

– Jaspernek jót tenne egy kis úszás, attól lefogyna – törte meg Beatrice a
csendet. – De az öböl, az nem neki való, ugye, jó öreg Jasper? Jó kis kutya
vagy.

Mind a ketten Jaspert simogattuk, és nem néztünk egymásra.
– Iszonyú éhes vagyok. Hol az isten csudájában késik az az ebéd? –
szólalt meg Maxim.
– Még csak egy óra – mondta Mr. Crawley. – Ha ez az óra a kandallón jól
jár.
– Az az óra mindig sietett – jelentette ki Beatrice.
– Hónapok óta pontosan jár – vetette ellen Maxim.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Frith jelentette, hogy tálalva van.
– Azt hiszem, szükségem van némi tisztálkodásra – mondta Giles, a
kezére nézve.
Mind fölálltunk, és megkönnyebbülten indultunk a szalonon át az ebédlő
felé. Beatrice és én mentünk elöl. Beatrice karon fogott.
– Drága, öreg Frith – mondta –, ő nem változott. Ha látom, megint fiatal
lánynak érzem magam. Remélem, nem haragszol, ha megmondom, hogy
még fiatalabbnak látszol, mint amilyennek gondoltalak. Maxim megmondta
a korodat, de még annál is fiatalabb vagy, valóságos gyermek. Mondd,
nagyon szerelmes vagy belé?
Nem voltam elkészülve a kérdésre, biztos látta arcomon a meglepetést,
mert elnevette magát, és megszorította a karomat.
– Ne is felelj – mondta –, látom a szemedből a választ. Ne haragudj, hogy
ilyen kíváncsi vagyok. Tudod, nagyon szeretem Maximet, bár ha
találkozunk, olyanok vagyunk, mint a kutya meg a macska. Gratulálok,

hogy így összeszedte magát. Tavaly ilyenkor nagyon aggódtunk érte.
Bizonyára hallottad a történetet.

Közben az ebédlőbe értünk, Beatrice elhallgatott, mert ott álltak a
cselédek, és a többiek is csatlakoztak hozzánk. Míg leültem és
szétbontottam az asztalkendőmet, arra gondoltam, vajon mit szólna
Beatrice, ha tudná, hogy nekem fogalmam sincs az egészről, a tragédiának
egyetlen részletét sem hallottam, sejtelmem sincs róla, hogy mi történt
akkor ott az öbölben. Maxim sohasem beszél róla, én meg sohasem
kérdezem.

Az ebéd kellemesebben folyt le, mint remélni mertem volna. Nem
vitatkoztak többet, lehet, hogy Beatrice tapintatos akart lenni az én
kedvemért, mindenesetre csak Manderleyt érintő témákról beszéltek
Maximmel, lovakról, a kertről, közös barátokról, és Frank Crawley, a bal
oldalamon, szintén közömbös dolgokat hozott szóba, amiért nagyon hálás
voltam neki. Egyáltalán nem kellett magamat megerőltetnem. Gilest jobban
érdekelte az étel, mint a társalgás, bár olykor eszébe jutott, hogy én is a
világon vagyok, és mondott valamit, ami éppen az eszébe jutott.

– Jó szakácsnéd van, Maxim – mondta, mikor Robert másodszor kínálta a
hideg pudingból. Mindig mondom Bee-nek, hogy már csak Manderley az
egyetlen hely Angliában, ahol jóllehet enni. Emlékszem erre a pudingra a
régi időkből.

– Nos, a szakácsnők időnként változnak – mondta Maxim –, de a konyha
színvonala azért a régi marad. Mrs. Danvers a receptek gazdája, ő mondja
meg, hogy mit hogyan csináljanak.

– Csodálatos asszony ez a Mrs. Danvers – fordult felém Giles. – Nem
gondolja?

– Ó, igen – feleltem –, Mrs. Danvers csodálatos asszony.
– Néha kétlem, hogy ez a Mrs. Danvers hús-vér ember volna, inkább a
tökéletesség két lábon járó szobra – mondta Giles, és harsogva nevetett.
Frank Crawley nem szólt semmit, és mikor felpillantottam, láttam, hogy
Beatrice az arcomat figyeli, majd elfordult, és Maximhez kezdett beszélni.
– Golfozik, Mrs. de Winter? – kérdezte Mr. Crawley.
– Sajnos nem – feleltem, és megint örültem, hogy témát változtattak, és
nem emlegették többé Mrs. Danverst. Bár nem golfoztam, és egyáltalán
nem értettem ehhez a játékhoz, szívesebben hallgattam, amit a golfról
beszéltek, mert ez legalább közömbös terület volt, itt nem érhetett semmi
meglepetés. A golf biztonságos és unalmas téma volt.

Aztán felszolgálták a sajtot, a kávét, és nem tudtam, hogy most mit
csináljak. Nekem kell-e asztalt bontanom? Felálljak-e?

Maximre néztem, de ő semmiféle jelt nem adott, Giles egy vég nélküli
történetet mesélt, amelyet nagyon nehéz volt követni. Valami autóról, amely
hófúvásba került. Fogalmam se volt, hogy hogyan, miért siklottak át erre a
témára. Udvariasan hallgattam őt, itt-ott bólintottam és mosolyogtam, de
közben észrevettem, hogy Maxim nyugtalan már az asztal végén. Giles
végre elhallgatott, és sikerült elfognom Maxim tekintetét. Könnyedén
összeráncolta a homlokát, és az ajtó felé intett.

Azonnal felálltam, olyan hirtelen, hogy közben a székemmel meglöktem
az asztalt, és Giles borospohara felborult.

– Jaj, istenem – mondtam, és nem tudtam, mihez is kapjak, az
asztalkendőm után nyúltam, hogy felitassam a foltot, de Maxim leintett,
hogy Frith majd elintézi.

– Beatrice – fordult a nővéréhez –, mutasd meg neki a kertet, hiszen még
alig látott valamit Manderleyből.

Maxim fáradtnak, sőt kimerültnek látszott. Minek is jöttek ma ezek a
vendégek? Teljesen elrontották a napunkat. És mindjárt az elsőt, alighogy
megérkeztünk. Én is fáradt voltam, fáradt és lehangolt. Maxim csaknem
ingerült volt, mikor azt indítványozta, hogy menjünk a kertbe. Milyen
ügyetlen voltam, hogy feldöntöttem azt a borospoharat.

Kimentünk a kertbe, és elsétáltunk a pázsit felé.
– Kár, hogy máris visszajöttetek Manderleybe, mondta Beatrice. –
Okosabb lett volna, ha meg három-négy hónapig Olaszországban
kóboroltok, és csak nyár közepén jöttök vissza. Maximnek IS és neked is
sokkal jobb lett volna. Nem tehetek róla, de nekem az az érzésem, hogy
nem érezheted itt jól magad.
– Ó, dehogyisnem – feleltem –, biztos vagyok benne, hogy meg fogom
szeretni Manderleyt; Nem felelt, fel és alá járkáltunk a kavicsos úton.
– Mesélj valamit magadról – mondta végre –, mit csináltál Monte-
Carlóban? Maxim mondta, hogy valami undok amerikai asszonnyal voltál
ott.
Meséltem neki Mrs. Van Hopperről, és arról, hogy miért voltam mellette,
ő megértőnek látszott, de mintha egy kicsit csodálkozott volna. Úgy látszik,
mást várt.
– Igen – mondta, mikor elhallgattam – az egész nagyon hirtelen jött. De
természetesen mindnyájan örültünk. Remélem, hogy boldogok lesztek.

– Köszönöm, Beatrice – feleltem –, nagyon köszönöm.
Vajon miért mondta úgy, hogy reméli, boldogok leszünk? Miért nem úgy,
hogy tudja? Kedves volt és őszinte máris megszerettem, de volt valami a
hangjában... mintha kételkednék abban, hogy valóban boldogok leszünk-e,
és ez megijesztett.
– Mikor Maxim megírta, hogy megházasodott folytatta –, és hogy ott
fedezett fel téged valahol Dél-Franciaországban, és hogy nagyon fiatal vagy
és nagyon szép, bevallom, egy kicsit megijedtem. Persze, mindnyájan azt
hittük, hogy valami könnyű, társaságbeli pillangó hálózta be, egy kifestett
divatbaba, amilyenekkel ilyen helyeken szokott találkozni az ember. Mikor
ma délben megláttalak, azt hittem, elájulok a meglepetéstől.
Nevetett, és én is vele nevettem. De nem mondta meg, hogy
megkönnyebbült-e, mikor meglátott, vagy pedig csalódottságot érzett.
– Szegény Maxim – mondta –, rettenetes dolgokon ment keresztül.
Reméljük, hogy te elfeledteted vele a múltat. Manderleyt persze imádja.
Lényemnek egyik fele azt kívánta, bár folytatná ezt a gondolatsort, és
ilyen könnyedén és természetes hangon mesélne a múltról. De egy hang,
mélyen a bensőmben, nem akart tudni, nem akart hallani semmit.
– Egy csöppet sem hasonlítunk egymáshoz, tudod. Sőt, két véglet
vagyunk. Én nagyon őszinte és egyenes természet vagyok, minden
meglátszik az arcomon, nem tudom eltitkolni, hogy szeretek-e valakit, vagy
utálom, hogy örülök-e, vagy bosszankodom. Nem tudok parancsolni az
arcomnak. Maxim egészen más. Ő nagyon nyugodt, nagyon tartózkodó. Az
ember sohasem tudja, mi megy végbe a lelkében. Én rögtön dühbe gurulok,
felfortyanok, de ha megmondtam a véleményemet, már meg is nyugszom.
Maxim évente csak egyszer-kétszer jön ki a sodrából, de akkor aztán isten
legyen irgalmas mindenkinek. Nem hiszem, hogy te okot adnál rá. Te
nagyon nyugodt és kiegyensúlyozott kis teremtésnek látszol.
Mosolygott, és belecsípett a karomba. Én arra gondoltam, hogy milyen is
lehet az, ha az ember nyugodt és kiegyensúlyozott, ha sima arccal hajol a
kötése fölé, ha sohasem aggályoskodik, ha a kétség és a bizonytalanság
sohasem kínozza, ha sohasem állt úgy, mint én, reménykedve, izgatottan,
megrémülve, a körmét rágva egy válaszút előtt, nem tudván, hogy merre
induljon, melyik csillagot kövesse.
– Ne haragudj, ha ezt szóvá teszem, de a hajaddal csinálni kellene
valamit. Miért nem jársz fodrászhoz? Nem szép, hogy ilyen egyenes szálú.

Ha kalap van a fejeden, biztos még rosszabbul mutat. Miért nem fésülöd
legalább a füled mögé?

Engedelmesen a fülem mögé simítottam a hajamat, és ránéztem, hogy
mit szól hozzá. Összehúzott szemöldökkel, félrehajtott fejjel vizsgált.

– Nem, azt hiszen, így sem jó. Nagyon sima és nagyon szigorú. Nem áll
jól neked. Mondom, be kellene rakatnod. Én sohasem szerettem ezt a
Jeanne d’Arc-frizurát. Maxim mit szól hozzá? Ő úgy találja, hogy jól áll?

– Nem tudom – mondtam –, sohasem beszélt róla.
– Igen? Lehet, hogy neki tetszik. Hát akkor ne hallgass rám. Mondd,
vásároltál valamit Párizsban vagy Londonban? –
– Nem – feleltem –, nem értünk rá. Maxim alig várta, hogy hazajöjjünk.
Innen is rendelhetek, ha kell valami. Kérhetek árjegyzéket.
– Abból, ami most van rajtad, könnyű kitalálni, hogy nem sokat törődsz
az öltözködéssel – mondta.
Bűnbánóan néztem végig flanelszoknyámon.
– Tévedsz – feleltem –, én nagyon is szeretem a szép ruhákat. De idáig
sohasem volt ilyesmire pénzem.
– Csodálom, hogy nem álltatok meg legalább egy hétre Londonban, és
hogy Maxim nem vett neked valami rendes holmit. Ez nagyon önző tőle.
Egyáltalán nem jellemző rá. Maxim rendesen nagyon gavallér szokott lenni.
– Valóban? – kérdeztem csodálkozva. – Én sohasem vettem észre, hogy
törődik a női ruhákkal. Nem hiszem, hogy meg tudná mondani, hogy mi
van rajtam.
– Nahát – kiáltott fel Beatrice –, akkor nagyon megváltozott!
Elfordult, és füttyentett Jaspernek. Azután zsebre dugott kézzel az
előttünk magasodó házat vizsgálgatta.
– A nyugati szárnyat nem használjátok? – kérdezte.
– Nem – feleltem –, a keleti szárnyat használjuk. Azt egészen
átalakítottak.
– Nocsak! Ezt se tudtam. Miért?
– Maxim akarta így. Úgy látszik, ő jobban szereti a keleti szárnyat.
Nem felelt semmit, tovább nézte az ablakokat, és közben fütyörészni
kezdett.
– Mit szólsz Mrs. Danvershez? – kérdezte hirtelen.
Lehajoltam, és megsimogattam Jasper fejét.
– Még alig láttam – mondtam –, és kicsit félek tőle. Sohasem találkoztam
még ilyen furcsa teremtéssel.