Daphne du Maurier - A Manderley-ház asszonya

Hála istennek, hogy nem jött ma át. Hála a jóistennek, hogy legalább
ettől megóvott minket.

A telefon kattant egyet, Beatrice hangját hallottam.
– Halló, halló! Beszélünk! Ne kapcsoljanak szét! Azután még egy
kattanás, és csend.
Kimerülten támolyogtam vissza a könyvtárba. Néhány perc múlva újra
megszólalt a telefon. Nem vettem fel a kagylót, hagytam, hogy csengjen.
Ott ültem Maxim lábánál a szőnyegen. A telefon makacsul csengett. Nem
mozdultam. Aztán egyszerre elhallgatott, mintha feladta volna a
reménytelen küzdelmet. A kandallón az óra tízet ütött. Maxim lehajolt
hozzám, átölelte a derekamat, és fölemelt. Lázasan, kétségbeesetten
csókoltuk meg egymást, mint bűnös szerelmesek, akik először csókolóznak.

HUSZONHATODIK FEJEZET

Másnap, mikor kevéssel hat után felébredtem és az ablakhoz léptem, köd
borította a kertet, s a harmat a pázsiton olyan volt, akár a dér. A fák is fehér
ködbe burkolóztak. Friss, csípős volt a levegő, éles szél fújt. Őszszaga volt
a reggelnek.

Ott álltam az ablaknál, és a rózsák bágyadtan lekonyuló fejecskéit
néztem. Az előző napi eső nagy pusztítást végzett köztük, megbarnult,
összezsugorodott szirmok borították a földet. Az elmúlt nap eseményei
távolinak és valószínűtlennek tetszettek.

Manderleyben új nap kezdődött. A kert nem törődik a mi bajunkkal.
Feketerigó szállt végig a rózsaágyások között, a pázsit felé, olykor leszállt,
és sárga csőrével megkopogtatta a földet. Egy sárgarigó, két tömzsi
barázdabillegető és egy sereg csiripelő veréb nyüzsgött a rózsatövek között.
Sirály keringett fönt a magasban, némán és magányosan, aztán szélesebbre
tárta szárnyát, és elrepült az erdő és a Boldog-völgy felé.

Mindez ugyanígy lesz a jövőben is – gondoltam. – A mi gondjainkon és
szomorúságainkon semmit sem változtatnak. A kertészek nemsokára
lejönnek, összesöprik a lehullott leveleket, elgereblyézik a kavicsot. Vödrök
zörögnek a hátsó udvarban, lemossák az autót, a kis konyhalány a nyitott
ajtóban beszélget a kertészekkel. Aztán a sült szalonna ínycsiklandó illatát
érezni a konyha felől. A szobalányok kinyitják a háló szobák ablakait,
széthúzzák a függönyöket.

A kutyák kimásznak a kosarukból, ásítanak és nyújtózkodnak.
Kiballagnak a teraszra, és hunyorogva nézik, hogy törnek át a ködön a nap
első félénk sugarai. Robert reggelihez terít, leteszi az asztalra a forró, friss
vajas süteményt, a tojástartókat, a mézes tálkát, a dzsemet, az őszibarackot,
a bíborszínű szőlőt, amelyen még a melegház langyos lehelete érzik.

A sárga szobában söpörnek, a szalonban port törölgetnek, a friss hűvös
levegő beáramlik a nagy, nyitott ablakokon. Füst kacskaringózik fölfelé a
kéményekből, és lassan-lassan szétfoszlik az őszies köd, a fák és a padok
formát öltenek, idelátszik a tenger csillogása. Az öböl felett pedig ott
magasodik a hegyfokon a jelzőlámpa.

Ez Manderley. Nyugalom, békesség, harmónia. Akárki él a falai között,
akármennyi baj, gond éri, akármennyit kell küzdenie, szenvednie, ha

mégannyi könnyet ont is, és szomorúságot rejteget a szívében, Manderley
békéje nem bomlik meg, Manderley szépsége örök és változatlan.

A virágok, ha meghalnak is, jövő tavasszal újra feltámadnak. A
madárfészkek újra benépesülnek, a fák ismét kizöldülnek. A moha
megnyugtató szaga érzik a levegőben, méhek zümmögnek, tücskök
cirpelnek, szürkegémek építik a fészküket, pillangók táncolnak a pázsit
fölött, pókok szövik finom hálójukat, és megrémült nyulacskák menekülnek
vissza riadtan a bokrok közé. Orgona fog nyílni és akácvirág, és a fehér
magnólia virágba borul az ebédlő ablaka alatt. Manderleynek senki és
semmi nem árthat. Mindig itt fog rejtőzni az öböl mélyén, mint valami
életre kelt mesekönyv. Az erdők védően állnak körülötte, a tenger pedig hol
közelebb jön, hol visszahúzódik.

Maxim még aludt, nem akartam fölkelteni. Hosszú, nehéz nap vár ránk.
Országutak, sürgönypóznák, fárasztó forgalom, London. És ki tudja, hova
vezet ez az út. A jövő ismeretlen.

Valahol, Londontól északra él egy Baker nevű ember, aki soha nem
hallott rólunk, és sorsunkat mégis a kezében tartja. Nemsokára ő is felébred,
nyújtózkodik, ásít, és számba veszi a nap feladatait.

Fölkeltem, bementem a fürdőszobába, és kinyitottam a vízcsapot. Ezek a
megszokott, apró tennivalók most éppen olyan jelentőséget nyertek, mint
előző este az, hogy Robert vacsora előtt rendbe hozta a könyvtárszobát.
Azelőtt is, mindennap ugyanezt csináltam, de most minden mozdulatom
tudatos volt. Ahogyan belemártottam a szivacsot a vízbe, ahogyan
ráborítottam a fürdőlepedőt a fűtőtestre, ahogyan hátradőltem a kádban, és
behunytam a szememet, minden pillanatot külön érzékeltem. Mikor
visszamentem a hálószobába, és öltözködni kezdtem, halk lépéseket
hallottam a folyosó felől, és egy kulcs fordult meg a zárban, azután
pillanatnyi csend következett, majd a lépések eltávolodtak. Mrs. Danvers
volt az.

Nem felejtette el. Este is hallottam ugyanezt a hangot, mikor feljöttünk a
könyvtárból. Nem kopogott az ajtón, nem adta tudtunkra, hogy itt van, csak
a lépések zajából és a kulcs fordulásából tudtuk. Ez ráébresztett a valóságra
és arra, hogy mi vár ránk.

Mikor elkészültem az öltözködéssel, megeresztettem Maxim fürdővizét.
Clarice hozta a teánkat. Felkeltettem Maximet. Első pillanatban úgy meredt
rám, mint egy riadt gyermek, azután kitárta a karját. Együtt teáztunk. Aztán
fölkelt, bement a fürdőszobába, éli én gépiesen berakosgattam néhány

holmit a kézitáskámba. Megtörténhet, hogy egy-két napig Londonban kell
maradnunk.

Beletettem a táskába a keféket, amelyeket Maximtől kaptam, azután egy
hálóinget, pongyolát, papucsot, egy ruhát éli egy pár cipőt. Idegennek
éreztem a táskámat, amikor bevittem a gardróbból. Úgy tetszett, mintha
nagyon rég nem használtam volna, pedig még csak négy hónapja, hogy
hazajöttünk Manderleybe. Még rajta volt a vámhivatal bélyege, amit Calais-
ban ragasztottak rá. Valamelyik zsebében volt egy hangversenyjegy a
monte-carlói kaszinóból. Összegyűrtem és bedobtam a papírkosárba.
Mintha egy másik világból, egy másik korból került volna ide. A
hálószobánk kezdett olyan formát ölteni, mint azok a szobák, amelyeknek
lakói hosszú útra készülődnek. Az öltözőasztalról hiányoztak a hajkeféim.
Egy darab selyempapír hevert a padlón meg egy leszakadt koffercédula. A
törülközők összegyűrve hevertek a fürdőszoba padlóján. A gardróbszekrény
ajtói kitárva ásítoztak. Máris feltettem a kalapomat, nehogy véletlenül
megfeledkezzem róla, és vissza kelljen mennem érte. Aztán a kezembe
vettem a táskámat és a kesztyűmet. Még egyszer körülnéztem, hogy nem
hagytam-e ott valamit. A köd oszlóban volt, egy-egy napsugár már utat tört
magának, és mintákat rajzolt a szőnyegre.

Mikor félúton voltam a folyosón, valami különös, megmagyarázhatatlan
érzésem támadt, hogy vissza kell mennem, és még egyszer körül kell
néznem a szobában. Minden ok nélkül visszamentem, és végigjártattam
tekintetemet a nyitott gardróbszekrényen, az üres ágyon és a teástálcán.
Úgy néztem végig rajtuk, mintha örökre be akarnám vésni képüket az
emlékezetembe.

Furcsa – gondoltam –, hogy ilyen hatalmuk van rajtam a tárgyaknak, és
úgy el tudnak szomorítani, mintha kisgyerekek volnának, akik azért
könyörögnek, hogy ne hagyjam el őket.

Azután lementem reggelizni. Az ebédlőben hűvös volt, a nap még nem
ért el az ablakokig, jólesett a forró, keserű feketekávé és a frissen sült
szalonna. Némán ettünk. Maxim olykor az órájára pillantott. Hallottam,
hogy Robert kihordja a táskákat és a plédeket a hallba.

Kimentem a teraszra. Az eső megtisztította a levegőt, a fűnek friss, édes
illata volt. Később, ha majd a nap feljebb száll az égen, gyönyörű idő lesz.
Arra gondoltam, hogy ebéd előtt milyen nagyot sétálhattunk volna a
völgyben, és aztán könyvekkel és újságokkal kiülhettünk volna a

gesztenyefa alá. Egy pillanatra lehunytam a szememet, arcomon és
kezemen éreztem a nap melegét.

Maxim szólított a házból. Visszamentem, Frith rám segítette a kabátomat.
Autózúgást hallottam. Frank érkezett meg.

– Julyan ezredes odalent vár a kapunál – hozta a hírt. – Úgy gondolja,
nem érdemes feljönnie.

– Valóban nem – bólintott Maxim.
– Én egész nap az irodában leszek, és várom a telefonodat – mondta
Frank. – Ha beszéltél Bakerrel, és esetleg szükséged lesz rám, rögtön
felmegyek Londonba.
– Igen – hagyta rá Maxim –, majd telefonálok.
– Most van kilenc – mondta Frank –, nagyon pontosak vagytok. Szép idő
ígérkezik, biztos jó utatok lesz.
– Igen.
– Remélem, nem fog túlságosan kifáradni. Mrs. de Winter – fordult
hozzám –, nehéz napja lesz.
– Nem lesz semmi baj – próbáltam megnyugtatni, és Jasperre néztem, aki
lógó füllel és szomorú, szemrehányó tekintettel állt a lábamnál.
– Vigye le magával Jaspert az irodába – mondtam –, úgy nekikeseredett
szegény.
– Igen – válaszolta Frank –, leviszem.
– Induljunk – sürgetett Maxim. – Julyan türelmetlenkedni fog. Isten
áldjon, Frank.
Beszálltam az autóba Maxim mellé. Frank ránk csapta az ajtót.
– Akkor telefonálsz, ugye?
– Igen – mondta Maxim.
Visszanéztem a ház felé. Frith ott állt a felső lépcsőn, és mögötte Robert.
A szemem megtelt könnyel, magam se tudtam, miért. Elfordultam, és a
táskám fölé hajoltam, hogy Maxim ne vegye észre. Azután Maxim
elindította a kocsit, és a ház elmaradt mögöttünk.
Az alsó kapunál megálltunk, és felvettük Julyan ezredest. Én ott
maradtam Maxim mellett. Ő ült hátulra. Mikor engem meglátott, a fejét
csóválta.
– Nehéz nap lesz ez a mai – mondta –, nem magának való. Vigyáztam
volna én a férjére maga helyett is.
–– Én akartam mindenáron eljönni – jelentettem ki határozottan.
Többet nem szólt erről. Behúzódott a sarokba.

– Szép idő van – mondta később.
– Igen – felelte Maxim.
– Ez az izé... ez a Favell nevű fickó azt mondta, hogy az
útkereszteződésnél csatlakozik hozzánk. Ha nincs ott, nem várjuk, úgyis
jobb, ha nem jön velünk. Remélem, hogy elaludt.
De mikor az útkereszteződéshez közeledtünk, már messziről láttam a
sportkocsi hosszú zöld karosszériáját, és a szívem elszorult. Tehát nem
késett el. Ott ült a volánnál, kalap nélkül, cigarettával a szájában.
Vigyorogva integetett, mikor meglátott minket. Kezemet Maxim térdére
tettem.
Az órák múltak, a kilométerek fogytak. Kábultan meredtem az útra.
Julyan ezredes időnként elaludt a hátsó ülésen. Néha hátrafordultam, és
láttam, hogy a fejét hátratámasztva, nyitott szájjal szunyókál. A zöld kocsi
szorosan mellettünk haladt. Olykor elénk került, olykor kissé lemaradt, de
mindig látótávolságon belül maradt.
Egy óra múlva megálltunk egy régimódi kis szálloda előtt, valamelyik
vidéki városka főutcáján. Julyan ezredes végigette az egész étlapot.
Levessel és hallal kezdte, roastbeeffel folytatta és yorkshire-i pudinggal
fejezte be. Maxim meg én csak hideg sonkát ettünk, és kávét ittunk.
El voltam rá készülve, hogy Favell is odaül az asztalunkhoz, de mikor
kiléptünk az étteremből, láttam, hogy a kocsija egy szemközti cukrászda
előtt áll. Nyilván az ablakból figyelt minket, mert három perccel azután,
hogy elindultunk, már a nyomunkban volt.
Három óra körül értük el London első külvárosát. Kezdtem kissé
fáradtnak érezni magamat. A zaj és a forgalom kimerített, meleg is volt. Az
utcák porosak voltak, és olyan vigasztalan, lehangoló képet nyújtottak, mint
amilyen csak egy nagyváros augusztusban. A levelek kókadtan,
mozdulatlanul függtek a száraz fákon. Az előző napi zivatar, úgy látszik,
csak helyi jellegű volt, Londonba nem jutott el.
Az emberek világos ruhákban jártak, és a férfiak nem viseltek kalapot.
Narancshéj és eldobált szemét hevert az utcákon. A parkokban mindenütt
kiégett a fű. Az autóbuszok lomhán döcögtek, a taxik minden
útkereszteződésnél megtorpantak. Úgy éreztem, mintha a ruhám és a
kabátom hozzám volna ragadva, és a harisnya égette a lábamat.
Julyan ezredes kiegyenesedett a hátsó ülésen, és kinézett az ablakon.
– Itt nem esett – állapította meg.
– Nem – felelte Maxim.

– Pedig itt is elkelne az eső.
– Igen.
– Nem sikerült Favellt leráznunk. Még mindig a nyomunkban van.
– Igen.
Forgalmas külvárosi utcákon jártunk, a látvány lehangoló volt:
teherautók, melyekre hátul vásott kölykök kapaszkodtak fel fürtökben,
fáradt asszonyok gyerekkocsival, síró kisgyerekekkel, hadonászó, kiabáló
házalók. Rettenetes sok ember, rettenetes zaj. Mintha a levegő is fogytán
volna, elhasznált, idegesítő.
Ez az út Londonon keresztül végtelen hosszúnak tetszett, és mire megint
csendesebb vidékre értünk, és Hampstead elmaradt mögöttünk, a fejem úgy
kattogott, mintha doboltak volna rajta, és égett a szemem.
Maxim is nagyon fáradtnak látszott. Sápadt volt, a szeme karikás, de nem
szólt semmit.
Julyan ezredes folyton ásítozott a hátsó ülésen. Kitátotta a száját,
hangosan ásított, utána nagyot sóhajtott. Ezt körülbelül hárompercenként
megismételte. Ostoba ingerültség fogott el, alig tudtam türtőztetni magamat,
hogy hátra ne forduljak, és rá ne kiáltsak: ugyan hagyja már abba!
Mikor elhagytuk Hampsteadet, kivett a zsebéből egy összehajtogatott
térképet, és magyarázni kezdte Maximnek, hogy merre van Barnet. Az út
egyenes volt, és a jelzőtáblák különben is világosan mutatták az irányt, de ő
azért minden kanyarodónál megmondta, hogy merre kell fordulni, és ha
Maxim csak egy pillanatig habozott, máris leeresztette az ablakot, és
megszólított egy járókelőt, hogy tudakozódjék. Mikor beértünk Barnetbe,
minduntalan megállíttatta a kocsit.
– Meg tudná mondani, kérem, hogy hol van a Roselands nevű ház? –
szólított meg valakit. – Egy bizonyos doktor Baker lakik benne, egy orvos,
aki felhagyott a praxissal, és ideköltözött.
A járókelő, akit megszólított, egy pillanatig összehúzott szemöldökkel
nézett maga elé, rá volt írva az arcára, hogy sejtelme sincs semmiről.
– Dr. Baker? Nem ismerek semmiféle doktor Bakert. Van itt egy Rose
Cottage nevű ház, a templom mellett, de ott Mrs. Wilson lakik.
– Nem, mi Roselands-et keressük, dr. Baker házát – rázta meg a fejét
Julyan ezredes, és mentünk tovább. Néhány pillanat múlva egy gyereklányt
szólított meg, – aki babakocsit tolt.
– Meg tudná mondani, kérem, hol van dr. Baker háza? – kérdezte.
– Sajnálom, csak rövid ideje lakunk itt.

– Nem ismeri doktor Bakert?
– Csak doktor Davidsonról tudok.
– Az nem az. Mi doktor Bakert keressük.
Maximre néztem. Nagyon fáradtnak látszott. A száját keményen
összeszorította. Favell hosszúkás zöld autója, porfelhőbe burkolva, követett
bennünket.
Végre is egy postás adott útbaigazítást.
– Repkénnyel befuttatott ház – mondta –, a kapun nincs kiírva semmi.
Kiderült, hogy kétszer is elmentünk mellette. Gépiesen a táskám után
nyúltam, és végigtöröltem arcomat a púderpamaccsal. Maxim megállította a
kocsit, kikapcsolta a motort. Pár pillanatig csendben ültünk.
– Hát megérkeztünk volna – mondta Julyan ezredes. – Öt óra tizenkét
perc. Biztos éppen teáznak. Jobb lesz, ha várunk egy kicsit.
Maxim cigarettára gyújtott, és megfogta a kezemet. Nem szólt semmit.
Az ezredes a térképével zörgött.
– Úgy is jöhettünk volna, hogy Londont kikerüljük – okoskodott –,
legalább negyven percet megtakaríthattunk volna. Az első kétszáz kilométer
kitűnően ment. Csak Chiswicktől kezdve nem haladtunk.
Egy kifutófiú karikázott el mellettünk fütyörészve. Autóbusz állt meg a
sarkon, két asszony szállt le. Valahol egy templomóra negyedet ütött.
Láttam, hogy Favell kihajol mögöttünk a kocsijából. Cigarettázott. Nem
éreztem semmit, csak ültem, és jelentéktelen semmiségekre figyeltem. A
két asszony, aki az autóbuszról leszállt, egy irányba indult el. A kifutófiú
eltűnt az utcakanyarulatánál. Egy veréb ugrált a kocsiút közepén, és
csipegetett valamit a porban.
– Ez a Baker nem lehet valami híres kertész – vélekedett Julyan ezredes.
– Nézze csak azokat az összevissza nőtt bokrokat. Úgy látszik, nem nyírja
őket rendesen.
Végre sikerült összehajtania a térképet. Visszatette a zsebébe.
– Furcsa, hogy valaki a saját jószántából ilyen házat vegyen magának,
ilyen közel a főutcához, és így beékelve a többi ház közé. Én nem kérnék
belőle. Megjegyzem, régebben, mikor még nem volt így kiépülve a
környék, szép lehetett. Valószínűleg van jó golfpálya a közelben.
Kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiszállt.
– Nos, de Winter? – fordult Maximhez. – Mehetünk?
– Én készen vagyok – mondta Maxim.
Kiszálltunk. Favell már jött felénk.

– Miért vártak ilyen sokáig? – kérdezte. Senki sem felelt.
Az előkerten keresztül fölmentünk a bejárati ajtóhoz. A ház mögött
teniszpálya sarka látszott, hallottam is a labdák pattogását. Egy gyerekhang
méltatlankodva kiabálta:
– Negyven tizenöt, nem harminc mind! Nem emlékszel rá, hogy hosszút
ütöttél, te szamár?
– Úgy látszik, már megteáztak – mondta Julyan ezredes.
Maximre nézett, és egy pillanatig habozott. Aztán megnyomta a csengőt.
Messziről, a ház hátsó részéből hallottuk a csengő hangját. Hosszú szünet
következett. Aztán egy nagyon fiatal cselédlány nyitott ajtót. Megütközve
bámult a népes társaságra.
– Doktor Baker? – kérdezte Julyan ezredes.
– Igen, uram, parancsoljanak.
Először a hallba vezetett be, majd bal kéz felől kinyitott egy ajtót, és oda
tessékelt be bennünket. A szalon lehetett, amelyet nyáron nemigen
használtak. A falon egy feltűnően csúnya, fekete hajú asszony arcképe
függött. Vajon ez Mrs. Baker? – gondoltam. A virágmintás bútorkarton
vadonatújnak látszott. A kandallón két kerek arcú, mosolygó szemű iskolás
fiú arcképe állt. Az ablak mellett egy sarokban hatalmas rádió, szétágazó
zsinórokkal és drótokkal.
Favell a képet nézte a falon. Julyan ezredes a kandallónál álldogált.
Maxim és én kinéztünk az ablakon. Egy fa alatt fekvőszékeket láttam, és
egy asszonynak a fejét. Ott kellett valahol lennie a teniszpályának is.
Hallottam a fiúk hangját, amint egymásnak kiabálnak. Egy öreg skót terrier
vakaródzott a kerti ösvényen. Körülbelül öt percig vártunk. Úgy éreztem
magam, mintha nem is én volnék, hanem egy idegen nő, aki jótékony célú
adományokat gyűjt, azért jött ebbe a házba. Ez az öt perc semmihez sem
hasonlított, amit addigi életemben átéltem. Nem éreztem semmit, nem fájt
semmi.
Aztán nyílt az ajtó, és egy férfi lépett a szobába. Középtermetű volt,
hosszúkás arcú, az álla hegyes, a haja őszbe forduló homokszínű.
Flanelnadrágot viselt és sötétkék pulóvert.
– Bocsánatot kérek, hogy megvárakoztattam önöket – mondta, és ő is
kissé meglepettnek látszott, mint a cselédlány az imént. – Meg kellett
mosakodnom, mert éppen teniszeztem, mikor a csengő megszólalt.
Foglaljanak helyet – tette hozzá, és rám nézett.
Leültem a legközelebbi székbe, és vártam.

– Tudjuk, nagyon neveletlenül törtünk rá önre, doktor Baker – kezdte
Julyan ezredes –, és ezért elnézést kell kérnünk. Julyan vagyok. Engedje
meg, hogy bemutassam Mr. és Mrs. de Wintert, valamint Mr. Favellt.
Valószínűleg olvasta mostanában az újságokban Mr. de Winter nevét...

– Ó – mondta dr. Baker –, igen, igen, azt hiszem, olvastam, valami
vizsgálattal vagy mivel kapcsolatban, ugye? Inkább a feleségem kíséri
figyelemmel az ilyen dolgokat.

– A bíróság véleménye szerint öngyilkosság történt – lépett előre Favell
–, ami véleményem szerint teljesen ki van zárva. Mrs. de Winter
unokatestvérem volt, nagyon jól ismertem. Soha nem lett volna képes
megölni magát, még ha oka lett volna rá, akkor sem. De nem is volt rá oka.
Azt szeretnénk tudni, mi az ördögöt keresett ő önnél azon a napon, amikor
meghalt?

– Jobb volna, ha minket hagyna beszélni, mondta Maxim –, dr. Bakernek
sejtelme sincs róla, hogy miről van szó.

Az orvoshoz fordult, aki összeráncolt szemöldökkel állt közöttünk. Az
első udvarias mosoly az ajkára fagyott.

– Megboldogult feleségem unokafivére nincs megelégedve az esküdtszék
határozatával – mondta Maxim –, és azért jöttünk ide, mert az ön nevét és
régi rendelőjének a telefonszámát találtuk feljegyezve a feleségem
naptárában. Valószínű, hogy életének utolsó napján, délután két órakor
önnél járt. Tudna erre vonatkozólag valami felvilágosítást adni?

A doktor feszült érdeklődéssel hallgatta Maxim szavait, de mikor Maxim
befejezte, megrázta a fejét:

– Nagyon sajnálom – mondta –, rendkívül sajnálom, de attól tartok,
tévedés van a dologban. Emlékeznék a de Winter névre. Soha életemben
nem volt Mrs. de Winter nevű páciensem.

Julyan ezredes kivette tárcájából azt a lapot, amelyet Rebecca előjegyzési
naptárából szakított ki.

– Itt van előjegyezve – mondta –, Baker, két óra. És mellette egy nagy
kereszt, ami azt jelenti, hogy elintézte. És itt van a telefonszám. Museum
0488...

Dr. Baker a papírlapra bámult.
– Ez különös – mondta –, rendkívül különös. A telefonszám csakugyan
az én régi számom.
– Nem lehetséges, hogy más nevet mondott be önnek? – kérdezte Julyan
ezredes.

– De igen, az lehetséges. Bár őszintén szólva, szokatlan. Nem szeretem
az ilyesmit. Nem jó, ha a betegek be akarják csapni az orvost.

– Nem vezetett naplót a betegeiről? – kérdezte Julyan ezredes. – Tudom,
hogy ez indiszkrét kérdés, de a körülmények rendkívüliek. Ha megtudnánk
öntől valamit, az világosságot deríthetne az öngyilkosság körülményeire.

– Nem öngyilkosság, hanem gyilkosság – szólt közbe Favell.
Dr. Baker felhúzta a szemöldökét, és kutató pillantást vetett Maximre.
– Nem tudtam, hogy erről is szó lehet – mondta.
– Most már világos a dolog, és mindent elkövetek, ami rajtam áll, hogy
segítségükre legyek. Néhány percnyi türelmet kérek, amíg átnézem a
jegyzeteimet. Mindent felírtam. Parancsoljanak cigarettát. Sherryhez, azt
hiszem, még egy kicsit korán van.
Julyan ezredes és Maxim a fejüket rázták. Favell mondani akart valamit,
de dr. Baker kiment a szobából, mielőtt Favell szólhatott volna.
– Rendes embernek látszik – mondta Julyan ezredes.
– Miért nem kínált meg whiskyvel meg szódával? – mondta Favell. – Na,
nekem máris megvan róla a véleményem. Nem is hiszem, hogy tud nekünk
segíteni.
Maxim nem szólt semmit. A teniszpályáról behallatszott a labdák
pattogása. A skót terrier ugatni kezdett. Egy női hang rászólt, hogy
maradjon veszteg. Nyári vakáció van – gondoltam –, és Baker a fiaival
teniszezett. Mi pedig megzavartuk őket. Egy üvegburával borított aranyóra
ketyegett magas hangon és nagyon gyorsan a kandalló párkányán. Az
órának támasztva egy levelezőlap a genfi tóval. Bakeréknek tehát barátaik
vannak Svájcban.
Dr. Baker egy nagy könyvvel és egy irattartóval jött vissza. Mind a kettőt
letette az asztalra.
– Itt van az egész múlt évi anyag – mondta –, mióta ideköltöztünk, nem
volt a kezemben. Csak fél éve, hogy felhagytam a praxissal.
Kinyitotta a könyvet, és lapozni kezdett benne. Kétségbeesetten
figyeltem az arcát. Nem tudtam levenni róla a szemem. Meg fogja találni.
Természetesen meg fogja találni. Már csak percek, már csak másodpercek
kérdése.
– Hetedike... nyolcadika... tizedike... – mormogta. – Semmi. Azt
mondják, tizenkettedike? Kettőkor? Ó...
Meg se moccantunk, feszülten figyeltük az orvos arcát.
– Tizenkettedikén két órakor egy Mrs. Danvers nevű hölgy járt nálam.

– Danny! Mi az ördög! – kiáltott Favell, de Maxim félbeszakította:
– Világos, nem mondta meg az igazi nevét. Ez az első perctől fogva
várható volt. Emlékszik most már a látogatásra, dr. Baker?
Dr. Baker kezébe vette a dossziét, és pillanatokon belül megtalálta azt,
amit keresett. Átfutotta a feljegyzéseit, majd bólintott.
– Igen, csakugyan Mrs. Danvers. Most már emlékszem.
– Magas, karcsú, fekete, nagyon szép asszony volt – mondta Julyan
ezredes.
– Igen – helyeselt dr. Baker –, igen. – Még egy pillantást vetett a kezében
levő papírra, aztán visszatette a dossziéba.
– Természetesen – mondta Maximre nézve –, az, amit most teszek,
ellenkezik az orvosi etikával. Mi, orvosok, úgy kezeljük a betegeket, mint a
papok a gyónókat. De a felesége meghalt, és belátom, hogy az eset
rendkívüli. Ön tudni szeretné, volt-e valami oka a feleségének, hogy eldobja
magától az életet. Hát... igen. Az a hölgy, aki Mrs. Danversnek nevezte
magát, súlyos beteg volt.
Elhallgatott, végighordozta rajtunk a tekintetét. – Pontosan emlékszem rá
– folytatta, és ismét lapozgatni kezdett az iratok között. – Először egy héttel
korábban járt nálam. Bizonyos tünetekről panaszkodott, mire elküldtem
röntgenvizsgálatra. A második látogatás alkalmával ragaszkodott hozzá,
hogy közöljem vele az eredményt. A röntgenképek nincsenek itt, de
mindent följegyeztem. Emlékszem, ahogy ott állt a rendelőben, és
követelte, hogy mutassam meg neki a felvételeket. „Tudni akarom az igazat
– mondta. – Nincs szükségem gyöngéd és áltató szavakra. Nyugodtan
megmondhatja, hogy mi vár rám.” – Elhallgatott, és megint az irataiba
nézett.
Miért nem folytatja már, gondoltam türelmetlenül. Miért nem mondja
végig, hogy elmehessünk? Miért kell ennyi ideig várnunk, hogy
megtudhassuk a lényeget?
– Nos, Mrs. Danvers az igazat óhajtotta tudni, és én megmondtam neki.
Vannak betegek, akikkel jót tesz az orvos, ha megmondja nekik az igazat.
Ez a Mrs. Danvers vagy Mrs. de Winter is ilyesvalaki volt, akinek nem
lehetett hazudni. Megmondtam neki az igazságot, és ő tiszteletre méltó
nyugalommal vette tudomásul. A szeme se rebbent. Azt mondta, hogy már
régóta sejti. Azután megfizette a honoráriumot, és elment. Többé nem
láttam.
Baker becsapta a dosszié kemény fedelét.

– A fájdalom még elviselhető volt, de a daganat mélyen gyökerezett –
mondta –, és három-négy hónap múlva morfiumra szorult volna. Műtét nem
segíthetett rajta. Ezt is megmondtam neki. Hasonló esetben a morfium az
egyetlen, ami pillanatnyilag segít.

Egyikünk sem szólt egy szót sem. Csak a kandallón álló kis óra
ketyegését lehetett hallani, meg a fiúk kiáltásait a kertből. Repülőgép
zümmögött a ház fölött.·

– Teljesen egészségesnek látszott. Ha jól emlékszem, nagyon sovány volt
és sápadt, de hát ez, sajnos, manapság divat. Ennek a betegségéhez semmi
köze nem volt. Mondom, a fájdalom hétről hétre nőtt volna, és négy-öt
hónap múlva csak a morfium enyhíthette volna. A röntgensugarak belső
elváltozást mutattak a méhben, olyan elváltozást, amelynek következtében
soha nem lehetett volna gyermeke. Ez azonban a betegségével semmi
összefüggésben sem volt.

Távolról hallottam Julyan ezredes hangját, valami olyasmit mondott,
hogy dr. Baker nagyon lekötelezett minket.

– Mindent megtudtunk, amire szükségünk volt – mondta. – Nem
kaphatnánk másolatot a jegyzeteiről?

– Dehogynem – válaszolta dr. Baker-, természetesen.
Mindenki felállt. Én is felálltam. Kezet fogtam dr. Bakerrel.
Valamennyien kezet fogtunk vele. Azután kimentünk utána a hallba. A
másik ajtón egy asszony nézett ki, de mikor meglátott minket, visszalépett.
Valahol víz csurgott egy fürdőkádba. Hangosan csobogott a víz. A skót
terrier bejött a kertből, és körülszaglászta a cipőmet.
– Kinek küldjem el, önnek vagy Mr. de Winternek? – kérdezte a doktor
az ezredestől.
– Az is lehet, hogy nem lesz rá szükségünk – felelte Julyan ezredes. –
Valószínűbb, hogy nem lesz rá szükségünk. Talán de Winternek lesz szíves
elküldeni, vagy esetleg írok, ha szükség lesz rá. Itt a névjegyem.
– Nagyon örülök, hogy szolgálatukra lehettem, kezdte a búcsúzkodást dr.
Baker –, egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy Mrs. de Winter és
Mrs. Danvers egy és ugyanaz a személy.
– Ez természetes – mondta Julyan ezredes.
– Most visszamennek Londonba?
– Igen, azt hiszem.
– Akkor legjobb lesz, ha itt a sarkon balra fordulnak, és aztán a templom
mellett jobbra. Onnan kezdve már egyenes az út.

– Köszönjük. Nagyon szépen köszönjük. Kiléptünk a házból, és
elindultunk az autók felé.

Dr. Baker megfogta a kutya nyakörvét, nehogy kiszökjön a házból.
Hallottam, amint az ajtó becsapódik.
Egy féllábú verklis valami divatos slágert kezdett játszani az utcasarkon.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Megálltunk az autó mellett. Percekig nem szólt egyikünk sem.
Julyan ezredes körülkínálta a cigarettatárcáját. Favell arca hamuszürke
volt. Határozottan megtörtnek látszott. Remegett a keze, amint a gyufát
tartotta. A verklis abbahagyta a játékot, és sapkájával a kezében odabicegett
hozzánk. Maxim két shillinget adott neki. Akkor visszament a verklijéhez,
és másik dalba fogott. A templom órája hatot ütött.
Favell szólalt meg elsőnek. Hányaveti hanghordozásába most ijedség és
félelem vegyült, az arca hamuszürke volt. Nem nézett egyikünkre sem, csak
a cigarettáját bámulta, ide-oda forgatta az ujjai között.
– Izé... – mondta – a rák... Ez a rák... ez ragályos?
Senki nem felelt. Julyan ezredes vállat vont.
– Soha sejtelmem sem volt róla – folytatta Favell az előbbi hangon. –
Mindnyájunk előtt titokban tartotta, még Danny előtt is. Micsoda
szörnyűség! Nem? Soha nem hittem volna Rebeccáról ilyesmit! Nem volna
kedvük egy pohár whiskyhez? – fordult az ezredeshez. – Nagyon váratlanul
ért ez a dolog. Rák... Micsoda szörnyűség!
Odatámaszkodott az autó oldalához, és arcát a kezébe temette.
– Ugyan, mondja már meg annak a verklisnek, hogy menjen innen –
fordult hozzám néhány pillanat múlva –, nem bírom ezt a nyekergést!
– Nem volna egyszerűbb, ha mi mennénk el? – javasolta Maxim. – Képes
vagy arra, hogy a volán mögé ülj, vagy óhajtod, hogy az ezredes vezessen
helyetted?
– Hadd gondolkozzam még egy percig – mormogta Favell –, mindjárt
jobban leszek. Ezt te nem érted. Iszonyúan megviselt ez a história!
– Az isten szerelmére, szedje össze magát, jóember! – mondta az ezredes.
– Ha nem érzi jól magát, menjen vissza a házba, Baker majd segít magán,
de ne csináljon cirkuszt itt az utcán.
– Na persze, most aztán adják a nagyot – sziszegte Favell. Ott állt
szemben velünk, és megvetően mérte végig Maximet és az ezredest. – Most
már kint vannak a vízből. Max szépen megúszta a dolgot. Megvan a
magyarázat az öngyilkosságra. Baker ingyen és bérmentve fogja szállítani
írásban is, ha kívánják. Az ezredes úr hetenként egyszer Manderleyben
ebédel majd, és számíthat rá, hogy Mr. és Mrs. de Winter nem lesz hálátlan.

Max biztosan föl fogja kérni, hogy vállalja el első gyermekének
keresztapaságát.

– Nem lenne jobb, ha indulnánk? – fordult az ezredes Maximhez. – A
továbbiakat útközben is megbeszélhetjük.

Maxim kinyitotta az autó ajtaját, és Julyan ezredes beszállt. Én
visszaültem helyemre, Maxim mellé. Favell még mindig a mi kocsinknak
támaszkodott, és nem mozdult.

– Azt ajánlanám, hogy menjen egyenesen haza, és feküdjön ágyba – szólt
ki neki az ezredes –, és lassan hajtson, mert különben gondatlanságból
okozott emberölésért fog börtönbe kerülni. Arra is figyelmeztetem, hogy
mint kerületi elöljárónak, van bizonyos befolyásom. Tehát vigyázzon, ha
netalán megint Kerrithbe jön. A zsarolás nem éppen biztos kenyér, Mr.
Favell! És akár hiszi, akár nem, értünk hozzá, hogyan bánjunk el a
zsarolókkal.

Favell Maximet figyelte. Most már nem volt olyan szürke az arca, és a
régi kellemetlen mosoly ült ki ismét a szája szélére.

– Igen, szerencséd volt, Max – mondta lassan –, persze, most azt hiszed,
hogy te győztél. De azért a törvény keze még elérhet. És én is elérhetlek, ha
más úton-módon is...

Maxim bekapcsolta a motort.
– Óhajtasz még valamit? Mert ha igen, akkor jobb lesz, ha mindjárt
megmondod. Essünk túl rajta.
– Nem – legyintett Favell –, nem akarlak feltartani. Mehettek felőlem.
Visszalépett a járdára, még mindig mosolyogva. A kocsi elindult. Mikor
visszanéztem a sarokról, még mindig ott állt, integetett és nevetett.
Egy darabig mind a hárman hallgattunk, aztán Julyan ezredes szólalt
meg:
– Nem tehet semmit – mondta –, csak henceg.
Ezek a gazemberek mind egyformák. Higgye el, nem árthat most már.
Akármit találna ki, Baker vallomása a döntő.
Maxim nem felelt. Lopva az arcát figyeltem, de nem tudtam róla
leolvasni semmit.
– Én mindig is éreztem, hogy Baker fogja megoldani a rejtélyt – mondta
Julyan ezredes. – Első perctől kezdve gyanús volt, hogy Mrs. de Winter
senkinek nem szólt dr. Bakerről, még Mrs. Danversnek sem. Szóval Mrs. de
Winter tudta, hogy valami baja van, azért ment orvoshoz. Borzasztó! Nem
csoda, hogy egy szép fiatalasszony ezek után nem kíván tovább élni...

Kiértünk az országútra. Távíróoszlopok, autóbuszok, nyitott sportkocsik,
villák, kertek maradtak el mell ettünk. Soha nem fogom elfelejteni ezt az
utat.

– Maga nem sejtett semmit, de Winter? – kérdezte Julyan ezredes.
– Nem – válaszolta Maxim –, nem sejtettem semmit.
– Vannak emberek, akik rettenetesen félnek ettől a betegségtől – mondta
az ezredes. – Különösen a nők. Bizonyára a felesége is ezek közül való volt.
Úgy látszik, mindent inkább el tudott viselni, mint a fájdalmat. Hát ettől
legalább megmenekült.
– Igen – mondta Maxim.
– Azt hiszem, az volna a legjobb, ha Kerrithben és az egész megyében
tudomást szereznének róla, hogy egy londoni orvos fényt derített az
öngyilkosság okára. Így talán elejét vehetjük a pletykának. Az emberek
olyan furcsák. Ha megtudják az igazi okot, mindjárt más szemmel fognak
nézni magára is.
– Igen – mondta Maxim –, igen. Értem.
– Különös – beszélt tovább Julyan ezredes –, hogy micsoda történetek
kapnak lábra időnként nálunk vidéken. Sohasem tudni, hogy honnan indul
ki, de mindig van valami pletyka. Nem mintha félteném magát, de azért
mégis jobb védekezni, amennyire lehet. Az emberek hajmeresztő dolgokat
tudnak kitalálni.
– Igen – mondta Maxim.
– Manderleyben maga és Crawley elejét vehetik mindenféle
szóbeszédnek, Kerrithben pedig majd én gondoskodom róla. A lányomnak
is szólok, neki sok barátja van a környékbeli fiatalok között, márpedig
sokszor a fiatalság körében terjednek el a legvadabb pletykák. Azt hiszem,
az újságok már nem fognak okvetetlenkedni. Ez mindenesetre szerencse.
Meglátja, egykettőre elfelejtik a dolgot. Minden csoda csak három napig
tart.
– Igen – mondta Maxim.
London egyik északi külvárosában jártunk már. Megint
keresztülhajtottunk Finchleyn és Hampsteaden.
– Fél hét – mondta Julyan ezredes. – Van valami elképzelésük a
továbbiakat illetően? Egy nővérem lakik itt, St. Johns Woodban. Azt
hiszem, elmegyek hozzá, és meghívatom magam vacsorára. Azután az
utolsó vonattal hazamegyek. Úgy tudom, a nővérem még egy hétig

Londonban marad. Bizonyos vagyok benne, hogy magukat is szívesen
látná.

Maxim habozott egy pillanatig, és rám nézett.
– Nagyon kedves – hárította el aztán a meghívást –, de azt hiszem, jobb
lesz, ha önállósítjuk magunkat. Még Franket is föl kell hívnom, és más
elintéznivalóm is van. Majd valahol eszünk valamit, és utána elindulunk
hazafelé. Ha nagyon elfáradunk, akkor útközben megszállunk valahol. Azt
hiszem, ez lesz a legokosabb.
– Ahogy gondolják – mondta Julyan ezredes-, nem erőltetem a dolgot.
Akkor hát lenne szíves letenni a nővérem háza előtt? Itt az Avenue Roadról
bal felé kell befordulni.
Mikor megérkeztünk, Maxim így szólt Julyanhez:
– Nem is tudom, hogy mondjak önnek köszönetet, ezredes úr. De talán
szavak nélkül is tudja, mit érzek.
– Kedves barátom – válaszolta az ezredes –, boldog vagyok, hogy
tehettem valamit az érdekében. Persze ha tudtuk volna, amit Baker tudott,
akkor ezt a fáradságot megtakaríthattuk volna. De most már így is jó.
Felejtse el az egészet, mint valami kellemetlen és sajnálatos epizódot.
Biztos vagyok benne, hogy Favell nem mer többé kellemetlenkedni. Ha
mégis, akkor forduljon azonnal hozzám. Majd én elintézem vele a dolgot..
Kiszállt az autóból, karjára vette a kabátját, és megkereste a térképét.
– A maguk helyében – mondta, és nem nézett egyikünkre sem –
elutaznék egy időre. Külföldre.
Nem szóltunk semmit. Az ezredes a térképévei babrált.
– Svájc ilyenkor nagyon szép – mondta –, egyszer a kislányommal
voltunk Svájcban, és nagyon élveztük. Gyönyörű sétákat lehet ott tenni. –
Habozott, a torkát köszörülte. – Lehetséges, hogy kisebb nehézségek
merülnek fel – mondta –, nem éppen Favell részéről, de mások esetleg
okvetetlenkedni fognak. Nem lehet tudni, hogy Tabb mit fecsegett.
Természetesen képtelenség, de hát tudják, hogy van ez: akit nem lát az
ember, arról megfeledkezik. Ha nincs szem előtt, akiről beszélnek, akkor
hamarosan elhallgat a pletyka. A világ már csak ilyen.
Még ott állt egy pillanatig, a holmiját vette számba.
– Azt hiszem, mindenem megvan. Térkép, szemüveg, kabát, bot, igen,
minden megvan. Hát isten velük. Ne fárasszák agyon magukat. Nehéz
napjuk volt.

Belépett a kapun, és fölment a lépcsőn. Láttam, hogy egy asszony jön az
ablakhoz, és mosolyogva integet nekünk.

Maxim gázt adott, majd a következő sarkon befordultunk. Hátradőltem
az ülésen, és lehunytam a szemem.

Most, hogy megint kettesben voltunk, és a feszültség fölengedett, szinte
elviselhetetlen megkönnyebbülést éreztem. Mint mikor egy gennyes tályog
végre kifakad. Maxim nem szólt semmit. Éreztem, hogy megsimogatja a
kezemet. Nem láttam semmit a bennünket körülvevő autóáradatból.
Hallottam az autóbuszok dübörgését, a taxik tülkölését, a szűnni nem akaró
zajt, de nem vettem róla tudomást. Úgy éreztem, hogy hozzánk már semmi
sem ér el. Túl vagyunk a mélyponton.

Mikor Maxim megállította a kocsit, kinyitottam a szememet, és
kiegyenesedtem. A Soho egyik kisvendéglője előtt álltunk. Kábultan,
ostobán néztem körül.

– Fáradt vagy – mondta Maxim. – Majd ha eszel valamit, jobban leszel.
Én is. Itt majd megvacsorázunk, és telefonálok Franknek is.

Kiszálltunk az autóból. A vendéglőben nem volt senki, csak a tulajdonos
és egy pincérlány a bárpult mögött. Hűvös volt és sötét odabent. Egy
sarokasztalhoz ültünk le. Maxim megrendelte a vacsorát.

– Favellnek igaza volt, hogy inni akart, én is szomjas vagyok. Te is
ihatnál egy pohárka konyakot.

A kövér tulajdonos csupa mosoly volt. Hosszú, vékony sajtos rudakat
hozott, celofánba burkolva. Kemények voltak, rágósak, de azért mohón
habzsoltam egyiket a másik után. A konyak fölmelegített, és különös,
megnyugtató hatással volt rám.

– Ha megvacsoráztunk, nagyon lassan és óvatosan vezetek majd –
mondta Maxim. – Hűvös lesz az este. Majd találunk valahol egy kis
szállodát, ahol kivehetünk szobát éjszakára. Aztán reggel folytatjuk az utat
Manderley felé.

– Igen – mondtam.
– Nem lett volna kedved inkább Julyan testvérénél vacsorázni, és azután
egy késői vonattal hazamenni?
– Nem.
Maxim felhajtotta a konyakját. A szeme nagy volt, és mély karikák
sötétlettek körülötte. Sápadt arcában egészen feketének látszott.
– Mit gondolsz – kérdezte –, mennyit sejtett meg Julyan az igazságból?
A poharam széle fűlött Maximre néztem. Nem szóltam semmit.

– Mindenre rájött – mondta Maxim vontatottan –, igen, mindent tud.
– Ha így van is – próbáltam megnyugtatni –, soha nem fog beszélni róla.
Efelől biztos vagyok.
– Valóban nem – bólintott Maxim.
Még egy konyakot rendelt. Békés meghittségben ültünk az étterem
sarkában.
– Azt hiszem – kezdte Maxim újra –, hogy Rebecca szándékosan
hazudott nekem. Azt akarta, hogy megöljem. Mindent előre kitervelt. Ezért
nevetett. Ezért nevetett a halála pillanatában is.
Nem szóltam semmit. Tovább kortyolgattam a konyakot.
Vége az elmúlt napok lidércnyomásának. Minden megoldódott. Most
már semmi oka rá Maximnek, hogy sápadt és zavart legyen.
– Ez volt az utolsó játszmája – mondta Maxim. A legsikerültebb
valamennyi közül. És nem tudom, hogy végül is nem ő lett-e a győztes?
– Hogy érted ezt? Hogy jut ilyesmi az eszedbe?
– Nem tudom – válaszolta bizonytalanul –, nem tudom.
Másodszor is kiürítette a poharát, azután felállt.
– Most felhívom Franket – mondta.
Ott ültem a sarokban, a pincér hozta a homárt, amit Maxim rendelt. Forró
volt és ízletes. Ittam még egy pohár konyakot szódával. Kellemes volt ott
ülni, abban a csöndes sarokban. Rámosolyogtam a pincérre, és magam se
tudom, miért, franciául kértem kenyeret.
Kellemesnek és barátságosnak éreztem a vendéglőt, mert Maxim is ott
volt, mert együtt voltunk. Minden megoldódott, Rebecca meghalt. Rebecca
nem árthat többé nekünk. Eljátszotta utolsó játszmáját, ahogy Maxim
mondta.
Tíz perc múlva Maxim visszajött.
– Nos – kérdeztem, és a hangom mintha valahonnan messziről jött volna
–, mit szólt Frank?
– Ott volt az irodában, várta a telefonomat már négy óra óta. Elmondtam,
hogy mi történt. Nagyon örült, éreztem rajta, hogy mennyire
megkönnyebbült.
– Igen – mondtam.
– De valami furcsa dolog történt – mondta Maxim lassan, összeráncolt
szemöldökkel. – Mrs. Danvers eltűnt. Nem szólt senkinek, de egész nap
csomagolt, összeszedte a holmiját, aztán délután négykor a vasúti hordár
kivitte a csomagjait az állomásra. Frith telefonált Franknek, mire Frank azt

mondta Frithnek, hogy küldje be hozzá Mrs. Danverst az irodába. Várta, de
nem jött. Azt mondja Frank, hogy mintegy tíz perccel az én hívásom előtt
Frith telefonált neki, és jelentette, hogy hat óra után tíz perccel keresték
Mrs. Danverst interurbán telefonon, és akkor még a szobájában volt.
Háromnegyed hétkor Frith bekopogott hozzá, és miután nem kapott választ,
benyitott. A szoba üres volt. A hálószobája is. Mindenütt keresték, de nem
találták. Azt hiszik, elment. Úgy látszik, az erdőn és a hátsó kapun keresztül
mehetett el, mert senki sem látta.

– És te nem örülsz ennek? – kérdeztem. – Azt hiszem, így
megszabadulunk egy sereg kellemetlenségtől. Úgyis el kellett volna
küldenünk. Biztosan ő maga is tudta ezt. Valami olyan ijesztő kifejezés volt
az arcán az éjszaka. Napközben is többször eszembe jutott.

– Nekem nem tetszik a dolog – mondta Maxim –, sehogy se tetszik.
– De hiszen nem tehet semmit – igyekeztem megnyugtatni Maximet –, ha
elment, annál jobb. Természetesen Favell kereste interurbán. Biztosan
elmondta neki, amit Bakertől megtudott. Valószínűleg azt is elmondta, hogy
mit helyezett Julyan ezredes kilátásba, ha újra zsarolással próbálkoznék. De
nem hiszem, hogy még egyszer erre vetemednék. Nagyon sokat
kockáztatna.
– Én nem zsarolásra gondolok – mondta Maxim.
– Hát mi egyebet csinálhatnának? Azt kell tennünk, amit Julyan ezredes
mondott. El kell felejtenünk az egészet. Nem szabad többet rágondolnunk.
Ennek a dolognak vége, drágám. Hála istennek, túl vagyunk rajta. Térden
állva kell hálát adnunk az Istennek, hogy így történt.
Maxim nem felelt. Üres tekintettel meredt maga elé.
– Kihűl a vacsorád – biztattam –, egyél, szívem, meglátod, jót fog tenni.
Fáradt vagy.
Ugyanazt mondtam neki, mint ő az előbb nekem. Erősebbnek és
bátrabbnak éreztem már magam. Most én voltam az, aki gondoskodtam
róla. Maxim fáradt volt és sápadt. Én már legyőztem a gyöngeséget és a
fáradtságot, most ő volt az, aki elhagyta magát. Csak azért, mert éhes és
fáradt, ezzel vigasztaltam magam. Nem kell nyugtalankodni. Mrs. Danvers
elment. Hála istennek. Ez csak megkönnyíti a dolgunkat.
– Edd már azt a rákot – mondtam.
A jövőben minden másképp lesz. Nem leszek többé ideges, nem fogok
félni a cselédektől. Most, hogy Mrs. Danvers kikerült a házból, lassacskán
meg fogom tanulni a házvezetést. Lemegyek a szakácshoz is a konyhába. A

személyzet szeretni fog és tisztelni. Nemsokára mindenki elfelejti Mrs.
Danverst. Tanulmányozom majd a birtok ügyeit is. Megkérem Franket,
hogy magyarázzon el mindent. Vele jól megértjük egymást. Bele fogok
jönni a dolgokba, megtanulom a birtok vezetését, a gazdálkodást. Én
magam is fogok kertészkedni, és idővel talán változtatok némely dolgon.
Ott van például az a kis négyszögletes térség a sárga szoba ablaka alatt, ahol
az a szatírszobor áll. Azt nem szeretem. A szatírt el fogjuk ajándékozni. Van
bőven teendő, de lassacskán azért megbirkózom majd mindennel. Időnként
szállóvendégeket is fogadunk. Érdekes lesz megmutogatni nekik a
szobáikat, virágot és könyvet tenni az asztalukra, ebédet rendelni nekik. És
gyermekeink is lesznek. Egészen bizonyos, hogy lesznek gyermekeink.

– Készen vagy? – kérdezte hirtelen Maxim. – Én nem eszem többet. Csak
kávét iszom. Feketét, nagyon erőset – fordult Maxim a pincérhez –, és a
számlát.

Nem értettem, hogy miért akar egyszerre, indulni. Olyan jó volt itt a
kisvendéglőben, olyankényelmes és nyugalmas. Nem volt semmi sürgős
dolgunk. Szívesen ültem volna itt még sokáig, a dívány támlájának dőlve és
a jövőről ábrándozva.

Maxim előrement, ásítva és botladozva követtem. Álmos voltam.
– Tudod mit? – mondta Maxim, mikor kiértünk.
– Majd jól becsavarlak a plédbe, és akkor alhatsz a kocsiban. Párna is
van, és ha fázol, még az én kabátomat is magadra veheted.
– Hiszen azt mondtad, hogy megszállunk valahol éjszakára – néztem rá
csodálkozva. – Egy kis szállodában az úton.
– Igen – mondta Maxim –, valóban azt gondoltam, de most úgy érzem,
hogy haza kell mennem. Tudsz majd aludni az autóban, ugye?
– Igen – válaszoltam bizonytalanul –, azt hiszem, tudok.
– Most háromnegyed nyolc van, ha rögtön indulunk, fél háromra otthon
lehetünk – magyarázta. Most már kicsi a forgalom.
– De olyan fáradt leszel – próbáltam visszatartani –, olyan rettenetesen
fáradt.
– Nem – mondta –, nem leszek fáradt. Haza akarok menni. Valami baj
van otthon. Érzem. Haza akarok menni.
Az arca nyugtalan volt. Kinyitotta az ajtót. Bemásztam az autóba, és
fölhúzott lábbal végigdőltem a hátsó ülésen. Sokkal kényelmesebb volt,
mint gondoltam volna. Maxim betakargatott, és párnát is tett a fejem alá.

– Mi baj lehet? – kérdeztem. – Nem értem, hogy miért nyugtalankodsz,
mikor minden olyan szépen elintéződött. Nem értelek.

Nem felelt.
– Jól vagy – kérdezte Maxim –, és ugye nem haragszol?
– Nem, nem – válaszoltam mosolyogva –, nagyon jól vagyok. Aludni
fogok. Ne is álljunk meg sehol. Valóban jobb, ha egyenesen hazamegyünk.
Még jóval napkelte előtt otthon leszünk, Manderleyben.
Maxim beült a volán mellé, és elindította a motort.
Lehunytam a szememet. Éreztem a rugókat a derekam alatt. A kocsi
ütemes mozgása elringatott. Ahogy behunytam a szememet, száz és száz
kép vonult el előttem, időnként értelmetlen mintákká olvadva össze: Mrs.
Van Hopper kalapjának a tolla, a kemény, egyenes hátú székek Frank
ebédlőjében, a széles ablak Manderley nyugati szárnyában, a narancsszín
ruhás, mosolygó hölgy a jelmezbálon, a parasztlány a monte-carlói
országúton... Olykor Jaspert láttam, amint pillangókat kerget a pázsiton,
olykor dr. Baker skót terrierjét, amint a fülét vakarja a fekvőszék mellett.
Aztán a postást, aki ma délután megmutatta nekünk a doktor házát, majd
Clarice anyját, amint letöröl egy széket, hogy ráüljek. Utána Ben
mosolygott rám, csigákat tartva nyitott tenyerében. A püspök felesége is
megjelent, és azt kérdezte, hogy nem maradnék-e ott teára. Éreztem az
ágyam hűvös lepedőjének kellemes érintését, majd hallottam a kavics
csikorgását a talpam alatt. Páfrány, nedves moha és hervadt, lehullott
azaleaszirmok illata ütötte meg az orromat. Furcsa, szaggatott álomba
merültem, olykor felébredtem, és láttam Maximet a volán mellett. Az
alkonyat sötét estébe mélyült. Autólámpák suhantak el mellettünk. Falvak,
ablakok, behúzott függönyökkel és halvány lámpafény az ablakok mögött.
Aztán a másik oldalamra fordultam, és tovább aludtam.
Láttam a manderleyi lépcsőt és Mrs. Danverst, amint ott áll a felső
lépcsőfokon, fekete ruhában, és rám vár. Mikor felmentem a lépcsőn, intett
és eltűnt. Kerestem, de nem találtam sehol. Azután egy ajtónyílásban jelent
meg az arca, kiáltottam utána, de megint eltűnt.
– Hány óra? – kérdeztem. – Hány óra?
Maxim hátrafordult, az arca kísértetiesen sápadt volt az autó
sötétségében.
– Fél tizenkettő – mondta –, félúton már túl vagyunk. Próbálj meg újra
elaludni.
– Szomjas vagyok – mondtam.

A legközelebbi város határában felhajtottunk a benzinkúthoz tartozó
fedett parkolóba. A benzinkutas azt mondta, hogy a felesége még nem
feküdt le, és hogy majd főz nekünk teát. Kiszálltunk a kocsiból, hogy
mozogjunk egy kicsit. Nehézkes léptekkel jártam föl és alá, mert elzsibbadt
a lábam. Maxim cigarettára gyújtott. Hideg volt. Csípős szél fújt be a
parkoló nyitott ajtaján, és megrázta a rozoga tetőt. Megborzongtam, és
felgomboltam a kabátom gallérját.

– Hát igen, nincs valami meleg – jegyezte meg a benzinkutas, mialatt a
kocsi tankját feltöltötte. Úgy látszik, ma délután megfordult az idő. Ez volt
az esztendő utolsó hőhulláma. Nemsokára fűteni kell.

– Londonban nagyon meleg volt – mondtam.
– Igen? Odafönn elég szélsőséges az időjárás. Az első rossz időt viszont
mi kapjuk itt délen. A tengernél is biztosan szélvihar lesz.
Az asszony hozta a teát. Keserű, fűízű volt, de jó forró. Mohón, hálásan
ittam. Maxim már az óráját nézte.
– Mennünk kell – sürgetett –, tíz perc múlva tizenkettő.
Kedvetlenül léptem ki a szabadba. A hideg szél az arcomba vágott.
Csillag szaladt le az égen. Felhők gyülekeztek a fejünk fölött.
– Igen – sóhajtott a benzinkutas –, erre az évre már vége a nyárnak.
Visszaültünk az autóba. Megint befészkeltem magam a plédek közé. Az
autó suhant tovább. Lehunytam a szemem. Most a verklist láttam a
falábával. Az a délutáni melódia zümmögött a fejemben, az autó
zökkenéseitől kísérve.
Frith és Robert jelent meg előttem, amint beviszik a teát a könyvtárba.
Az asszony az alsó kapunál bólint, és behívja a gyerekét a házba. A kis
mintahajót láttam odalent a parti házban és a vastag porréteget a bútorokon.
A pókhálókat a parányi vitorlák között. Hallottam az esőcseppek kopogását
a tetőn és a tenger mormolását. Szerettem volna lemenni a Boldog-völgybe,
de nem találtam. Körös-körül csak az erdő, és a Boldog-völgy nem volt
sehol. Csak sötét fák és zsenge páfrányok. Baglyok huhogtak. A holdfény
megcsillant Manderley ablakain. És embermagasságú vagy még magasabb
csalánok a kertben.
– Maxim! – kiáltottam. – Maxim!
– Itt vagyok. Mi baj?
– Rosszat álmodtam.
– Mi volt az?
– Nem tudom. Nem emlékszem pontosan.

Aztán megint visszasüllyedtem a nyugtalan álomképek közé. Leveleket
írok a sárga szobában. Meghívókat küldök szét. Valamennyit én magam
írom, vastag fekete tollal. De mikor meg akarom nézni, amit írtam, akkor
látom, hogy nem az én szögletes írásom, hanem hosszú, vékony, dőlt,
hegyes betűk... Eltolom magamtól a kártyákat, és rájuk teszem az itatóst,
hogy ne lássam őket. Felállok, és a tükörhöz megyek. Idegen arc mered
rám, szép vonások, sötét hajkorona. A szemek mosolyognak, az ajkak
szétnyílnak. Az arc onnan a tükörből visszanéz rám, és nevet... És akkor
látom, hogy Rebecca az, ott ül az öltözőasztalnál, Maxim pedig a haját
fésüli. Kezében tartja a haját, miközben fésüli és befonja egyetlen vastag
fonattá. Olyan ez a hajfonat, mint egy kígyó, Maxim mosolyog, és
rácsavarja a fekete kígyót Rebecca nyakára.

– Ne! – sikoltottam fel. – Ne, ne! El kell utaznunk Svájcba. Julyan
ezredes mondta, hogy utazzunk el Svájcba.

Az arcomon éreztem Maxim kezét.
– Mi baj? – kérdezte. – Mi baj?
Felültem, és elsimítottam a hajamat az arcomból.
– Nem tudok aludni, hiába.
– Hiszen aludtál – csodálkozott Maxim –, két óra hosszat aludtál. Negyed
három van. Néhány kilométernyire vagyunk már csak Lanyontól.
Még hidegebb volt, mint este a benzinkútnál. Megborzongtam az autó
sötétjében.
– Odaülök melléd – mondtam. – Háromra otthon leszünk.
Átmásztam hozzá, és odaültem melléje. Magam elé bámultam a szélvédő
üvegén keresztül. Kezemet Maxim térdére tettem. A fogam vacogott.
– Fázol? – kérdezte.
– Igen – feleltem.
Dombok magasodtak mellettünk, völgyekké simultak, újabb dombok
következtek. Nagyon sötét volt. A csillagok is eltűntek az égről.
– Mit mondtál, hány óra? – kérdeztem.
– Húsz perccel múlt kettő.
– Furcsa – mondtam –, nekem úgy tetszik, mintha már hajnalodnék azok
mögött a dombok mögött. De az nem lehet, ugye, még nagyon korán van?
– Nem jó irányba nézel – figyelmeztetett Maxim. – Hiszen az nyugat.
– Tudom – válaszoltam –, de furcsa, hogy olyan világos van.
Maxim nem szólt semmit, és én tovább figyeltem az eget. Úgy tetszett,
hogy percről percre világosabb lesz. Mint mikor a hajnal első piros sugarai

áttörik a felhőket. A vörös fény egyre jobban szétterült az égen.
– Északi fény télen szokott lenni, ugye – kérdeztem –, nem nyáron?
– Nem északi fény az – mondta Maxim –, hanem Manderley.
Rápillantottam, és az arcából meg a szeméből igyekeztem valamit

kiolvasni.
– Maxim – mondtam –, Maxim, mi az, az istenért?
Gyorsabban hajtott, egyre gyorsabban. Az utolsó dombra is

felkapaszkodtunk. Lanyon ott feküdt alattunk a völgyben. Balra tőlünk a
folyó ezüstcsíkja kacskaringózott Kerrith felé.

Előttünk a manderleyi országút. Fejünk fölött a koromfekete égbolt,
amely a látóhatár szélén már nem volt fekete. Bíborvörös volt, mintha
vérrel öntözték volna meg. És pernyét csapott az arcunkba a sós tengeri
szél...

TARTALOM

ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
HUSZONHARMADIK FEJEZET
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
HUSZONHATODIK FEJEZET
HUSZONHETEDIK FEJEZET

Table of Contents

ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
HUSZONHARMADIK FEJEZET
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
HUSZONHATODIK FEJEZET
HUSZONHETEDIK FEJEZET