Daphne du Maurier - A Manderley-ház asszonya

– Azt elhiszem – mondta Beatrice.
Jasper fölnézett rám, nagy, alázatos és mégis öntudatos szemmel.
Megcsókoltam selymes fejét, és megvakartam az orrát.
– Nem kell félned tőle – mondta Beatrice. – Főképpen pedig ne mutasd,
hogy félsz. Persze nekem sohasem volt vele semmi dolgom, de remélem,
hogy nem is lesz. Hozzám mindig borzasztó udvarias volt.
Tovább simogattam Jasper fejét.
– Barátságosan fogadott? – kérdezte Beatrice.
– Nem mondhatnám.
Beatrice megint fütyörészni kezdett, és a lábát odadörgölte Jasper
oldalához.
– Azt ajánlom, hogy csak akkor állj vele szóba, ha semmiképpen sem
kerülheted el.
– Igen – feleltem –, hisz olyan kitűnően vezeti a házat, hogy nincs is
alkalmam beleszólni semmibe.
– Nem hiszem, hogy haragudnék, ha beleszólnál a háztartásba.
Érdekes, hogy Maxim is ezt mondta tegnap este. Furcsa, hogy mégis
vannak dolgok, amiben megegyezik a véleményük. Én a magam eszével azt
hittem volna, hogy Mrs. Danvers nem tűrné, hogy valaki beleszóljon a
dolgába.
– Lehet, hogy később majd javul a helyzet – mondta Beatrice –, de
eleinte, attól félek, hogy kellemetlenkedni fog neked. Iszonyú féltékeny.
Sejtettem, hogy féltékeny lesz.
– Miért? – kérdeztem csodálkozva. – Miért lenne féltékeny? Úgy vettem
észre, hogy Maxim nem kedveli őt különösebben.
– Nem is Maximről van szó, gyermekem. Maximet tiszteli, de ennyi az
egész. Tudod – elhallgatott, egy kicsit összehúzta a szemöldökét, és
bizonytalanul nézett rám –, nem tetszik neki, hogy te itt vagy, az a baj.
– Miért? Mi kifogása lehet ellenem?
– Azt hittem, hogy tudod. Gondoltam, Maxim elmondta neked. Mrs.
Danvers imádta Rebeccát.
– Ő... Ő, most már értem.
Mindketten Jaspert simogattuk, és a kutya ennyi kedvességtől
elragadtatva, boldogan hempergett a földön.
– Itt vannak a férfiak – mondta Beatrice –, hozassunk ide székeket, és
üljünk le a gesztenyefák alá... Borzasztó, hogy Giles mennyire hízik.
Gyalázatosan néz ki Maxim mellett. Azt hiszem, Frank most majd

visszamegy az irodába. Micsoda unalmas alak, sohasem tud semmi
érdekeset mondani... Na, miről beszéltetek? Nyilván meghánytátok-
vetettétek a világ sorát.

Nevetett, a férfiak felénk indultak, most mind egy csoportban
álldogáltunk. Giles egy fadarabot dobott Jaspernek, hogy hozza vissza.
Mindnyájan Jaspert figyeltük. Mr. Crawley az órájára nézett.

– Mennem kell – mondta –, köszönöm az ebédet, Mrs. de Winter.
– Gyakran fel kell jönnie – feleltem, és kezet nyújtottam neki.
Vajon a többiek is elmennek? – gondoltam. – Vajon csak ebédre jöttek,
vagy az egész napot itt akarják tölteni? Remélem, hogy elmennek. Alig
vártam, hogy újra kettesben lehessek Maximmel, mint Olaszországban.
Robert székeket és takarókat hozott, leültünk a gesztenyefa alá. Giles a
fűre heveredett, és kalapjával takarta el a szemét. Alig öt perc múlva már
aludt, tátott szájjal horkolt.
– Giles! – szólt rá Beatrice.
– Nem alszom – motyogta, és kinyitotta a szemét, de rögtön újra
lehunyta.
Milyen csúnya – gondoltam. – Vajon Beatrice miért ment hozzá
feleségül? Sohasem lehetett belé szerelmes. Lehet, hogy Beatrice most
ugyanezt gondolja rólam. Olykor elkaptam a tekintetét, sokszor nézett rám
tűnődve, elgondolkozva, mintha azt kérdezné magában: mi az isten
csudájáért vehette el Maxim ezt a jelentéktelen nőcskét? De azért kedves
volt hozzám.
Most éppen a nagyanyjukról beszélgettek.
– Át kell mennünk hozzá – mondta Maxim.
– Nagyon gyenge már szegény – válaszolta Beatrice –, kiejti a falatot a
szájából, és sokszor egészen zavaros.
Hallgattam őket, szorosan Maximhez simulva, Ő pedig szórakozottan
simogatta a kezemet, miközben Beatrice-re figyelt.
Ugyanazt csinálja velem, amit én Jasperrel gondoltam magamban –, és
én olyan vagyok, mint Jasper, ahogy most a karjához támaszkodom. Olykor
megsimogat, vagy megveregeti a kezemet, ha eszébe jut, hogy a világon
vagyok, én, akkor boldog vagyok, és közelebb simulok hozzá. Úgy szeret
engem, ahogyan én Jaspert.
A szél elállt. Álmos, békés délután volt. A füvet, frissen nyírták, édes és
buja illata volt, mint nyáron. Giles feje körül egy méh zümmögött, a
kalapjával elhessegette. Jaspernek melege volt a napon, kilógó nyelvvel jött

vissza az árnyékba. Odasompolygott hozzám, az oldalát nyalogatta, nagy
szeme mintegy bocsánatkérően nézett rám.

A ház ablakai csillogtak a napfényben, látni lehetett bennük a pázsit és a
fák tükörképét. Az egyik közeli kéményből füst szállt az ég felé.
Valószínűleg, a szokáshoz híven, begyújtottak a könyvtárban.

Rigó repült a magnóliafára, mely az ebédlő ablaka előtt pompázott.
Finom, enyhe illatát még a gesztenyefánál is lehetett érezni. Minden
nyugodt volt és csöndes. Olykor messziről, az öböl felől felhallatszott a
hullámok csapkodása. Apály ideje lehetett. A méh most fölöttünk
zümmögött, a vadgesztenye rügyeit kóstolgatta.

Igen – mondtam magamban –, így képzeltem ilyennek reméltem
Manderleyt.

Szerettem volna sokáig elüldögélni itt, némán, nem figyelve a többiekre,
megragadni ezt a ritka pillanatot, élvezni azt, hogy béke van, elégedettek
vagyunk és álmosak, mint a méh, amely a fejünk fölött zsong. Rövidesen
másképp lesz. Holnap lesz, holnapután, másik esztendő jön. Talán mi is
mások leszünk, nem ülünk többé így, ilyen csendesen és nyugodtan együtt.
Valaki elmegy közülünk, vagy szenvedni fog, meghal, a jövő ismeretlenül
nyújtózkodik előttünk, nem olyan lesz, amilyennek kívánjuk, amilyennek
terveztük. Ez a pillanat a biztonság, ezt nem lehet, nem szabad
megérintenünk. Itt ülünk egymás mellett Maximmel, kéz a kézben a jövő
nem számít, a pillanat biztonságot ad, bár Maxim soha nem fog emlékezni
rá. Ő nem tartja szentnek ezt a pillanatot, ő most arról beszél, hogy ritkítani
kellene a bokrokat a felhajtó két oldalán Beatrice helyesel, tanácsokat ad,
közben egy fűszállal végigsimítja Giles homlokát. Olyan nekik ez az óra,
mint a többi. Negyed négy van, és nemrég fejezték be az ebédet. Ők nem
kívánják megállítani fogva tartani ezt a pillanatot, mint én. Ők nem félnek a
jövőtől.

– Azt hiszem, mennünk kell – mondta Beatrice és lesöpörte a füvet a
szoknyájáról. – Nem akarok elkésni. Cartrighték jönnek hozzánk vacsorára.

– Hogy van az öreg Vera? – kérdezte Maxim.
– Ó, éppen olyan, mint volt, folyton a betegségéről beszél. A férje
nagyon megöregedett. Biztosan ők is szeretnének hallani rólatok.
– Add át nekik üdvözletemet – mondta Maxim. Felálltunk, Giles lerázta a
port a kalapjáról. Maxim ásítva nyújtózkodott. A nap hirtelen elbújt.
Fölnéztem az égre. Máris más, mint az előbb volt. Kis fe1hőcsoportok
sorakoznak rajta.

– Elállt a szél – jegyezte meg Maxim.
– Remélem, nem kapunk esőt – mondta Giles.
– Attól félek, vége a szép időnek – szólt Beatrice.
Lassan elindultunk az autó felé.
– Nem is néztétek meg a keleti szárnyat – mondta Maxim.
– Gyere föl – indítványoztam Beatrice-nek –, az csak egy perc.
Bementünk a hallba, föl a széles lépcsőn, a férfiak utánunk.
Furcsa volt arra gondolni, hogy Beatrice olyan sok éven keresztül itt élt
ebben a házban. A nevelőnőjével ezeken a lépcsőkön futkosott kislány
korában. Itt született, itt nevelkedett, ismeri minden zegét-zugát, erősebben
ide tartozik, mint ahogyan én valaha is ide tartozhatom. Sok emléket őriz
Manderleyről a szívében. Vajon gondol-e olykor az elmúlt napokra?
Gondol-e a copfos kislányra, aki valaha volt, és aki egészen más lehetett,
mint ez a negyvenöt éves, eleven és mégis megállapodott asszony.
Beléptünk a hálószobába. Gilesnak le kellett hajolnia, hogy be ne verje a
fejét az alacsony ajtóba. – Milyen szép lett ez, ugye, Bee? Egészen
átalakíttatták – lelkendezett.
– Új függönyök, új ágyak, minden új – csodálkozott Beatrice. –
Emlékszel, Giles? Ebben a szobában laktunk, mikor a lábaddal feküdtél.
Akkor nem volt ilyen barátságos. Mamának nem sok érzéke volt a
kényelem iránt. És különben is, ezt a részt ritkán használták, még
vendégszobának is csak olyankor, ha nagyon tele volt a ház. Akkor is csak
magányos férfiak laktak ebben a szárnyban... Hát gyönyörű, meg kell adni.
És a rózsákra néz! Ez mindig is nagy előnye volt. Megengeded, hogy
bepúderezzem az orromat?
A férfiak lementek, Beatrice a tükörhöz lépett.
– Danvers rendezte be ezt a szobát? – kérdezte.
– Igen. Remekül megcsinálta, ugye?
– Az ő gyakorlatával igazán nem volt nehéz. Vajon mibe kerülhetett? Azt
hiszem, szép kis összegbe. Nem kérdezted meg?
– Nem – feleltem.
– Nem hiszem, hogy Danversnek fájna a feje a Maxim pénze miatt.
Megengeded, hogy használjam a fésűdet? Jaj, de szépek ezek a kefék!
Nászajándék?
– Maximtől kaptam.
– Hm... Nagyon szép. Illenék, hogy mi is adjunk neked valamit. Mit
kívánnál?

– Igazán nem tudom. Ne törd rajta a fejed.
– Ugyan, fiacskám. Csak nem gondolod, hogy meg akarok takarítani
rajtad egy nászajándékot? Ha nem is hívtatok meg az esküvőre...
– Remélem, azért nem haragusztok? Maxim kívánsága volt, hogy
külföldön esküdjünk.
– Dehogy haragszom. Nagyon okosan csináltátok. Így legalább nem volt
olyan, mintha... – Elhallgatott a mondat közepén, és leejtette a táskáját. –
Szent isten, remélem, nem tört el a csatja. Nem, hála istennek. Miről is
beszéltünk? Elfelejtettem. Ja igen, nászajándékokról. Hát majd kitalálunk
valamit. Az ékszert bizonyára nem kedveled.
Nem feleltem.
– Ti olyan egészen mások vagytok, mint a többi fiatal pár – beszélt
tovább Beatrice. – Egy barátnőmnek a lánya a múlt héten ment férjhez,
azok persze úgy esküdtek, ahogy szokásos, és nászajándékba zsúrterítőket,
ebédlőszékeket és más effélét kaptak. Én egy szép állólámpát adtam nekik.
Öt fontba került, Harrodsnál. Ha fölmész Londonba ruhát venni, menj az én
szabónőmhöz, Madame Carroux-hoz, kitűnő ízlése van, és az árai is
elfogadhatóak.
Felállt az öltözőasztaltól, és megigazította a szoknyáját.
– Gondolod, hogy nagy társas életet éltek majd idelent? – kérdezte.
– Nem tudom. Maxim nem beszélt róla.
– Furcsa egy alak ez a Maxim. Az ember sohasem tudja, hányadán van
vele. Volt úgy, hogy egy üres ágy sem akadt az egész házban, minden zug
tele volt. De nem tudom elképzelni, hogy... – megint hirtelen elhallgatott, és
megveregette a karomat. Na, nem baj, majd meglátjuk. Kár, hogy nem
lovagolsz, vagy nem vadászol. Így nagyon fogsz unatkozni. Vitorlázni sem
szoktál?
– Nem – feleltem.
– Adj érte hálát az Istennek.
Kimentünk a folyosóra.
– Ha kedved támad, gyere át egyszer. Én jobban szeretem, ha a
vendégeim maguktól jönnek. Az élet oly rövid, az ember nem ér rá
meghívókat küldözgetni.
– Nagyon köszönöm.
A férfiak a lépcsőn álltak.
– Gyere már, Bee! – kiáltotta Giles. – Kezd esni. Föl kell húzni a tetőt.
Maxim azt mondja, hogy zuhan a barométer.

Beatrice megfogta a kezemet, lehajolt, és futó csókot nyomott az
arcomra.

– Isten áldjon meg – mondta –, bocsáss meg, hogy tapintatlanul
kérdezősködtem, és hogy tücsköt-bogarat összehordtam. Maxim tudja, hogy
a tapintat sohasem volt erős oldalam. És, mint mondtam, egészen más vagy,
mint amilyennek képzeltelek.

Nyíltan a szemembe nézett, aztán füttyentett egyet, cigarettát vett ki a
táskájából, és felkattintotta az öngyújtóját.

– Tudod – mondta, és szippantott egyet a cigarettájából –, te olyan
egészen más vagy, mint Rebecca.

Mikor kiléptünk a házból, a napot már sűrű felhők takarták, és szemerkélt
az eső. Robert leszaladt a kertbe, hogy felhozza a székeket.

TIZEDIK FEJEZET

Utánuk néztünk, amíg az autó el nem tűnt a kanyarban. Akkor Maxim
karon fogott, és azt mondta:

– Hála istennek, hogy elmentek. Vegyél föl gyorsan valamit, és menjünk
ki a kertbe. Fütyülök az esőre, járni szeretnék egyet. Nem bírom ezt a sok
ülést.

Sápadt volt, és kimerültnek látszott. Vajon Beatrice és Giles: a nővére és
a sógora fárasztotta ki ennyire?

– Rögtön itt leszek, csak fölszaladok a kabátomért – mondtam.
– A kerti szobában lóg egy csomó esőkabát, vegyél fel azokból egyet –
mondta türelmetlenül. – Az asszonyok, ha egyszer fölmennek a szobájukba,
félóráig nem jönnek vissza. Robert, legyen szíves, hozzon ki egy esőkabátot
a kerti szobából Mrs. de Winternek. Lóg ott vagy fél tucat, amit a vendégek
itt felejtettek.
Már odalent állott az út közepén, és Jaspert hívta.
– Gyere, te kis lusta kutya, dolgozz le valamit a hájadból.
Jasper körülötte szaladgált, vadul ugatott örömében, hogy sétálni mehet.
– Hallgass már, te bolond – szólt rá Maxim. – Mi a csodát csinál Robert
olyan sokáig odabent?
Robert szaladva hozta az esőkabátot, én sietve magamra vettem, és nagy
keservesen begomboltam. Bő volt persze és túl hosszú, de Maxim olyan
türelmetlennek látszott, hogy inkább nem szóltam. Elindultunk az erdő felé,
Jasper előttünk szaladt.
– Beatrice a legjobb asszony a világon, de valahányszor együtt vagyunk,
az idegeimre megy.
Nem tudtam elképzelni, mit véthetett Beatrice, de jobbnak láttam nem
kérdezősködni. Talán még mindig azért neheztel, hogy ebéd előtt az
egészségi állapotára tett megjegyzéseket?
– Milyennek találtad? – kérdezte.
– Nagyon megszerettem – feleltem. – Hozzám igazán nagyon kedves
volt.
– Miről beszéltetek idekint, ebéd után?
– Ó, nem is tudom már. Azt hiszem, többnyire én beszéltem. Mrs. Van
Hopperről meséltem neki, és arról, hogy hogyan ismerkedtünk meg, meg
ilyesfélékről. Azt mondta, hogy egészen másnak képzelt.

– Milyennek képzelt?
– Azt hiszem, hogy sokkal elegánsabbnak, sokkal okosabbnak,
szellemesebbnek, ahogy ő mondta társasági pillangónak.
Maxim egy pillanatig nem felelt, lehajolt és egy darab fát hajított
Jaspernek.
– Beatrice néha kétségbeejtően ostoba tud lenni – mondta.
A pázsiton túl kis emelkedő következett, és máris bent voltunk az
erdőben. A fák sűrűn álltak egymás mellett, és nagyon sötét volt. Törött
gallyakon, süppedő avaron jártunk. Itt-ott friss zöld hajtás bújt ki a földből,
és a harangvirág bimbója kipattanni készült. Jasper most békésen, a földet
szaglászva ballagott mellettünk.
Karon fogtam Maximet.
– Tetszik neked a hajam? – kérdeztem. Csodálkozva nézett rám.
– A hajad? Miért kérded? Persze hogy tetszik. Mi baj van a hajaddal?
– Semmi – feleltem –, csak úgy kérdeztem.
– De furcsa vagy.
Egy tisztásra értünk, innen két ösvény vezetett két ellenkező irányba.
Jasper habozás nélkül a jobb felé haladó ösvényt választotta.
– Nem arra! – kiáltott utána Maxim. – Gyere vissza!
A kutya visszafordult, ott állt, a farkát csóválta de nem indult vissza.
– Miért akar arra menni? – kérdeztem.
– Azt hiszem, azért, mert megszokta – felelte Maxim röviden. – Az az út
a csónakházhoz vezet. Jasper, gyere vissza szépen!
Bal felé fordultunk, egyikünk sem szólt egy darabig. Visszanéztem, és
láttam, hogy Jasper engedelmesen kullog utánunk.
– Ez az út a völgybe vezet, amelyről beszéltem neked – mondta Maxim.
– Az azaleákhoz. Majd meglátod, milyen isteni az illatuk. Esőben még
jobban érezni, mint máskor.
Most megint egészen boldognak és vidámnak látszott. Az a Maxim volt,
akit ismertem és szerettem.
Frank Crawleyról kezdett beszélni, azt mondta, hogy áldott jó fiú,
tökéletesen megbízható, és imádja Manderleyt.
Most jobb – gondoltam magamban –, most olyan, mint Olaszországban
volt. És fölmosolyodtam rá, megkönnyebbülten, hogy a gondterhelt
kifejezés eltűnt az arcáról. És mialatt válaszolgattam hogy „igen” vagy
„igazán?”, vagy „ne mondd, drágám”, a gondolataim visszatértek Beatrice-
hez, és azon tűnődtem, vajon Maxim miért haragszik, mit tett vagy mit

mondott a nővére, ami nem volt ínyére. És arra is gondoltam, amit Beatrice
mondott Maximről, hogy olykor kijön a sodrából, és akkor isten legyen
irgalmas mindenkinek.

Beatrice persze ismeri az öccsét. De én nem olyannak képzeltem
Maximet, amilyennek ő leírta. El tudtam őt képzelni szeszélyesnek,
Idegesnek, ingerültnek, de dühösnek, mint Beatrice mondta, és
szenvedélyesnek, nem tudtam elképzelni. Lehet, hogy Beatrice túlzott. Az
emberek a rokonaikkal szemben rendesen nem tudnak tárgyilagosak lenni.

– Nézz csak ide – szólalt meg Maxim hirtelen.
Erdős domb tetején álltunk, az ösvény előttünk kanyargott le a völgy felé,
egy rohanó kis patak oldalán. Itt nem voltak sötét fák, sem ágbogas cserjék,
a keskeny ösvény mindkét oldalán azaleák és rododendronok álltak, hosszú
sorban, nem vérvörösek, mint azok az óriások a parkban, hanem fehérek,
lazac- és aranyszínűek, kecses és gyönyörű virágok ingattak finom fejüket a
szelíd nyári esőben. A levegő tele volt édes illattikkal, és nekem úgy tetszett
mintha az illat összekeveredett volna a patak rohanó vizével, eggyé vált
volna a csepergő esővel és a dús, nedves mohával a lábunk alatt.
– Itt nem hallatszott más, csak a kis patak csobogása és az esőcseppek
nyugodt, lassú neszezése. Mikor Maxim megszólalt, a hangja halk volt,
szelíd és gyöngéd, mintha nem akarná megtörni a csendet.
– Úgy hívtuk ezt a helyet, hogy a Boldog-völgy suttogta.
Csendben álltunk ott, nem beszéltünk lenéztünk a virágok fehér arcába,
Maxim lehajolt, felemelt egy lehullott szirmot, és nekem adta. Hervadt volt
már, összezsugorodott, felkunkorodó szélén megbarnult, de mikor a
tenyeremhez dörzsöltem, édes illat szállt fel belőle, erősen és olyan
elevenen, amilyen az élő bokor volt, amelyről lehullott.
És ekkor egyszerre megszólaltak a madarak. Először egy feketerigó
hangja emelkedett tisztán és hűvösen a magasba a rohanó patak fölé, aztán
egy pillanat múlva választ kapott az erdőben rejtőzködő társától, és a csend
körülöttünk csakhamar megtelt dallal. A madárcsicsergés elkísért, amint
lefelé ereszkedtünk a völgybe, és a fehér virágok illata is követett minket.
Olyan volt az egész, mint egy elvarázsolt táj. Nem hittem volna, hogy van
ilyen szép hely a világon.
Az eget szürke felhők borították, de a makacsul hulló eső nem zavarta a
völgy szelíd nyugalmát. Az eső és a patak hangja egybemosódott, s
harmonikusan társult hozzá a feketerigó éneke fenn a párás levegőben.

Az ösvény két oldalát szegélyező azaleák olyan közel voltak egymáshoz,
hogy nedves fejük a kezünkhöz ért. Az ázott szirmokról vízcseppek
hullottak ránk. A lábam alatt is lehullott szirmok hevertek, barnán és átázva,
de még mindig illatoztak, és illatukat még dúsabbá, gazdagabbá tette a
süppedő moha, a föld, a páfrányok és az összevissza csavarodott gyökerek
fanyar kigőzölgése. Maxim kezét fogtam és hallgattam. Megejtett a Boldog-
völgy varázsa.

Igen, ez az igazi Manderley. Az a Manderley, amelyet ismerni és szeretni
fogok. A megérkezést már elfelejtettem, elfelejtettem a sűrű fekete erdőket,
a szigorú rododendronokat, amelyek olyan gőgösen és ridegen néztek rám.
És most nem féltem a nagy háztól, sem a hall visszhangzó kőkockáitól, a
nyugati szárny ijesztő csendjétől, a letakart bútoroktól. Ott én csak
betolakodó vagyok, a szobákban, amelyek nem ismernek engem, az
íróasztalnál és a székben, amely nem az enyém. Idekint egészen más. A
Boldog-völgy nem ismer betolakodókat. Az ösvény végére értünk, itt a
virágok boltívet alkottak a fejünk fölött. Lehajoltunk, hogy átbújhassunk az
ív alatt, és mikor megint kiegyenesedtem, és az esőcseppeket leráztam a
hajamról, láttam, hogy a völgy elmaradt mögöttünk, és az azaleák és a fák
is elmaradtak, és mint ahogyan Maxim sok héttel ezelőtt leírta Monte-
Carlóban, hirtelen egy szűk kis öbölben találtuk magunkat, kavicsok
ropogtak a talpunk alatt, és alig néhány lépésnyire tőlünk ott nyaldosták
őket a tenger hullámai.

Maxim rám mosolygott, és ámuló arcomat figyelte.
– Ugye, csodálkozol? – kérdezte. – Ez mindenkit váratlanul ér. Az
ellentét olyan éles, hogy szinte fáj.
Felkapott egy követ, és elhajította.
– Hozd ide! – szólt rá Jasperre, és Jasper rögtön nekiiramodott, hogy
elhozza a követ. Hosszú, fekete füle lebegett a szélben.
A varázslat megtört, a bűbáj elszállt. Ismét halandók voltunk, két ember,
aki a tengerparton játszik. Újabb és újabb kis köveket hajigáltunk
Jaspernek, lementünk a víz széléhez, és lapos kavicsokkal kacsáztunk, mint
a gyerekek. Az érkező dagály hullámai az öböl szikláit csapkodták, a
kisebbeket már elborította a víz, és vízben ringtak a sziklára telepedett
tengeri moszatok is. Kihalásztunk egy nagy darab deszkát a vízből, és jó
messzire vittük a parttól, hogy ne sodorhassa el az ár. Maxim odafordult
hozzám, rám nevetett, közben hátrasimította előrehulló haját, én pedig
felhajtottam az esőkabátom ujját, hogy ne legyen vizes. Aztán

körülnéztünk, és láttuk, hogy Jasper eltűnt. Hívtuk, füttyentgettünk neki –
de nem volt sehol. Nyugtalanul néztem körül, hogy hol lehet. Csak nem
ragadták el a hullámok?

– Nem – nyugtatott meg Maxim –, azt látnunk kellett volna. Nem eshetett
bele a vízbe.

– Jasper! Te szamár, hol vagy? Jasper! Jasper!
– Talán visszament a Boldog-völgybe – mondtam.
– Egy pillanattal ezelőtt még itt volt, egy döglött sirályt szaglászott –
mondta Maxim.
Visszamentünk a völgybe.
– Jasper! Jasper! – kiáltotta Maxim többször is. A távolból, jobb felől, a
sziklák mögül, élés rövid ugatást hallottam.
Igyekeztem fölkapaszkodni a csúszós sziklákon az ugatás irányában.
– Gyere vissza! – szólt rám Maxim élesen. – Nem arra megyünk. Az a
buta kutya majd hazatalál magától is.
Egy pillanatig haboztam, lenéztem a mélybe.
– Hátha leesett – mondtam –, szegény kis jószág. Engedd, hogy
felhozzam.
Jasper újra ugatott, ezúttal messzebbről.
– Hallgasd csak – mondtam. – Fel kell hogy hozzam. Hátha nem tud
magától felmászni. Hátha elsodorta az ár.
– Nincs semmi baja – mondta Maxim ingerülten. – Hagyd békében.
Mondtam, hogy visszatalál magától is.
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna, és a kőtömbökön keresztül
Jasper felé másztam. Nagy sziklák zárták el előlem a kilátást, a nedves
köveken minduntalan megcsúsztam és megbotlottam, de azért hősiesen
másztam tovább, a hang irányában.
Szívtelenség Maximtől, hogy elhagyja Jaspert gondoltam, és sehogy se
tudtam megérteni. És, a dagály is egyre emelkedett. Végre kiértem a sziklák
mögül, amelyek eltakarták a kilátást, és meglepetten láttam, hogy mögöttük
egy másik öböl van, hasonló az előbbihez, ahhoz, amelyet az előbb láttunk,
de szélesebb. Keskeny töltés szelte át ezt az öblöt, és a belső rész kis,
természetes kikötőt alkotott. De hajó nem volt a kikötőben, csak egy bója.
A part itt is kavicsos volt, mint a másik öbölben, de meredekebb, és hirtelen
ereszkedett alá a tengerhez. Az erdő csaknem a víz széléig ért, és ott, ahol
vége szakadt, egy hosszú, alacsony épület állt, félig villa, félig csónakház,
ugyanolyan kőből építve, mint a töltés.

Egy ember állt a parton, talán egy halász, magas csizmában, kötött
mellényben, és Jasper őt ugatta, vadul keringett körülötte, és bele-
belekapott a lábába. A férfi nem vett róla tudomást, lehajolt, és a földön
keresett valamit.

– Jasper! – kiáltottam rá. – Gyere ide, Jasper!
A kutya felnézett, a farkát csóválta, de nem engedelmeskedett. Tovább
ugatta azt a magányos férfit ott a parton.
Visszanéztem. Maximet még mindig nem láttam. Lemásztam a partra. A
cipőm csikorgott a kavicson, és a férfi fölpillantott a hangra. Láttam, hogy a
tekintete olyan, mint egy gyöngeelméjűé, és a szája is olyan piros és
nedves. Fogatlan ínyével rám mosolygott.
– Jó napot – mondta. – Csúnya idő.
– Jó napot – feleltem. – Bizony, nincs valami szép időnk.
Érdeklődve nézett rám, még mindig mosolygott. – Kagylót keresek –
mondta –, de nem találok. Már dél óta ások.
– Ó – mondtam –, sajnálom, hogy nem talál kagylót.
– Itt nincs kagyló.
– Gyere, Jasper – mondtam –, későre jár. Gyere, kiskutyám!
De Jasper dühös hangulatban volt. Hátat fordított nekem ostobán,
makacsul ugatott, és száguldozott le s fel a parton. Nem akart szót fogadni,
nálam pedig nem volt póráz. A férfihoz fordultam, aki megint lehajolt
kagylót keresni.
– Nincs egy darab spárgája? – kérdeztem.
– He?
– Azt kérdeztem, nincs-e egy darab spárgája? – ismételtem.
– Itt nincs kagyló – mondta a fejét rázva. – Dél óta ások.
Felém bólintott, és megdörgölte vizenyős, halványkék szemét.
– Kellene valami, hogy megkössem ezt a kutyát – mondtam –, nem akar
szót fogadni.
– He? – kérdezte, és ismét mosolygott, azzal a szomorú, bárgyú
mosolyával.
– Rendben van – mondtam –, nem baj, ha nincs. Bizonytalanul nézett
rám, aztán előrehajolt, és kinyújtott ujjával felém bökött.
– Ismerem ezt a kutyát – mondta –, onnan való a házból.
– Igen – feleltem –, vissza akarom vinni.
– Nem a magáé.

– Mr. de Winter kutyája – mondtam szelíden. – Vissza akarom vinni a
házba.

– He?
Megint hívtam Jaspert, de ezúttal egy szélfújta tollat kergetett.
Vajon találnék-e valami spárgát a csónakházban – gondoltam, és
megindultam arrafelé. Itt, valaha kert lehetett, de a fű azóta nagyon megnőtt
és elvadult, tele volt gazzal. Az ablakok gondosan be voltak csukva. Nem
kétséges, hogy az ajtó is be van zárva – gondoltam, és nem sok reményem
volt, mikor lenyomtam a kilincset.
Meglepetésemre az alacsony ajtó kinyílt. Le kellett hajolnom, hogy be
tudjak menni rajta. Azt hittem, hogy olyan látvány fogad, mint az efféle
csónakházakban: piszok és por, elhanyagoltság, kötelek és deszkák
hevernek a padlón.
Csakugyan poros volt minden és itt-ott piszkos is, de sem köteleket, sem
deszkákat nem láttam. Berendezett szoba tárult elém, igen hosszú, az épület
egész hosszát kitöltötte. A sarokban íróasztal, a szoba közepén asztal és
székek, a fal mellett dívány. Öltözőasztal is volt és tálaló, csészékkel és
tányérokkal. Könyvespolcok, könyvekkel megrakva. A felső polcon kis
hajómodellek. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy lakik itt valaki. Talán az
a szegény ember, akit a parton láttam. De ahogy körülnéztem,
meggyőződtem róla, hogy itt régen nem járt senki. A kandalló rácsa
berozsdásodott, a poros padlón nem látszanak léptek nyomai, még a
porcelánkanna is poros. Furcsa, dohos szag terjengett a szobában. A
hajómodelleken pókok szőtték hálójukat. Nem, itt nem lakik és rég nem is
járt senki.
Az ajtó nyikorgott, mikor kinyitottam. Az esőcseppek hangosan doboltak
a tetőn és az ablaktáblákon. A dívány szövetjét egerek vagy patkányok
rágták ki. Láttam rajta a lyukakat, és láttam a kirojtosodott széleket. Nedves
volt a levegő és dermesztően hideg. Sötét, lehangoló környezet, és kezdtem
magam kényelmetlenül érezni. Semmi kedvem nem volt maradni. Nem
bírtam hallgatni az esőcseppek kopogását, ami szinte a szobában is
visszhangzott, meg az eresz felől is behallatszott.
Körülnéztem valami spárga után. De semmi olyat nem láttam, amit
használhattam volna. A szoba végében volt egy másik ajtó is. Odaléptem,
kinyitottam, most már izgatottan, egy kicsit féltem is, mert az a furcsa
érzésem volt, hogy valami hátborzongató, rettenetes látványban lesz
részem, amit jobb lenne, ha nem látnék.

De hát ez ostobaság – bátorítottam magam, és lenyomtam a kilincset.
Csakugyan közönséges raktárhelyiségbe nyílt az ajtó, olyanba, amilyennek
a nagyszobát képzeltem. Kötelek, evezők, vitorlák, festékes vödrök,
deszkadarabok hevertek szanaszét, mint minden más csónakházban. Egy
gombolyag vastag spárga is akadt az egyik polcon, mellette rozsdás kés.
Erre volt szükségem. Felkattintottam a kést, vágtam egy darabot a
spárgából, azután visszamentem a szobába. Az eső még mindig kopogott a
tetőn. Kisiettem a házból, vissza se néztem, nem akartam látni a patkány
rágta díványt és a poros teáskannát, a pókhálókat a parányi hajókon, rohanó
léptekkel igyekeztem vissza a partra.

Az ember még mindig ott állt, engem figyelt. Jasper is mell ette volt.
– Gyere, Jasper – mondtam –, gyere, öreg kutyám.
Lehajoltam, Jasper ezúttal engedelmesen odahajtotta a nyakát a kezem
alá.
– Találtam odabent spárgát – mondtam az embernek.
Nem felelt. Laza pórázt kötöttem Jasper nyakára.
– Jó napot – mondtam, és elindultam.
A szegény bolond bólintott, és bárgyú, apró szemével rám bámult.
– Láttam, hogy bement – motyogta.
– Igen – mondtam –, Mr. de Winter nem fog haragudni érte.
– Az asszony már nem jár ide – mondta.
– Nem – feleltem –, már nem.
– Belefulladt a tengerbe, ugye? Nem fog többé visszajönni?
– Nem. Nem fog többé visszajönni.
– De én nem mondtam semmit, ugye?
– Nem, nem. Ne féljen.
Megint lehajolt, és magában motyogva tovább kotorászott a kavicsok
között. Siettem Maximhez, már várt reám a szikláknál, zsebre tett kézzel.
– Ne haragudj – mondtam –, Jasper nem akart jönni, spárgát kellett
keresnem.
Hirtelen sarkon fordult, és megindult az erdő felé.
– Nem a sziklákon keresztül megyünk haza? – kérdeztem.
– Erre rövidebb – felelte kurtán.
Elmentünk a ház mellett, és bekanyarodtunk az erdőbe.
– Ne haragudj, hogy olyan sokáig maradtam, Jasper hibája volt –
mondtam –, annyira ugatta azt az embert. Ki az?

– Ben – felelte Maxim. – Ártalmatlan szegény ördög. Az öregapja vadőr
volt nálunk. Itt laknak a szomszéd tanyán. Hol találtad ezt a spárgát?

– Benn a házban.
– Nyitva volt az ajtó? – kérdezte.
– Nyitva. Ott volt a spárga, ahol a vitorlák meg a csónak.
– Aha – hümmögött Maxim. Aztán egy perc múlva hozzátette: – Zárva
kellene lennie annak az ajtónak, nem értem, miért van nyitva.
Nem feleltem semmit, ez utóvégre nem az én dolgom volt.
– Ben mondta neked, hogy nyitva van az ajtó?
– Nem – feleltem –, Ben semmit sem értett, amit kérdeztem tőle.
– Hülyébbnek tetteti magát, mint amilyen mondta Maxim. – Ha akar, tud
egészen értelmesen is beszélni. Biztosan százszor is ki-be jár a házba, de
nem akarta neked elárulni.
– Nem hiszem – feleltem –, a ház teljesen kihaltnak látszik. Rögtön látni,
hogy nem lakik benne senki. Minden csupa por, léptek nyoma sehol.
Borzasztó nedves is. Attól félek, a könyvek tönkre fognak menni, és a
székek is, meg a dívány. Patkányok is vannak, a huzatokat alaposan
kirágták.
Maxim nem felelt. Óriási léptekkel ment, alig tudtam követni. A part itt
igen meredek volt, nehezen lehetett felkapaszkodni. Egészen más, mint a
Boldog-völgyben. A fák sötétek, és sűrűn állnak, itt nem szegélyezik
azaleák az ösvényt. Az eső lecsurgott a vastag ágakról, a nyakamba ömlött,
és belefolyt a ruhámba. Megborzongtam, nagyon kellemetlen érzés volt,
mintha egy hideg ujj érintett volna. És Jasper mögöttünk kullogott, fáradtan
a vad száguldozástól, nyelve kilógott.
– Gyere már, Jasper, az istenért! – szólt rá Maxim. – Húzd egy kicsit –
fordult hozzám. – Beatrice-nek igaza van, nagyon kövér ez a kutya.
– Olyan gyorsan mész, hogy nem tudunk lépést tartani veled – mondtam.
– Ha szót fogadtál volna, és nem csörtetsz olyan vadul előre a sziklákon
keresztül, már otthon volnánk – pirított rám Maxim. – Jasper nagyon jól
ismeri az utat. Nem értem, miért mentél utána?
– Attól féltem, hogy beleesett a tengerbe és az ár elsodorja – mondtam.
– Azt hiszed, hogy otthagytam volna, ha ettől kell tartani? Mondtam,
hogy ne menj. Most persze morogsz, hogy fáradt vagy.
– Nem morgok – mentegetőztem –, és különben is, még ha vasból van is
az ember lába, ezeken a sziklákon akkor is megfájdul. Azt hittem, te is
utánam jössz.

– Minek fárasztottam volna magam ezért a buta kutyáért?
– Ez sem lett volna fárasztóbb, mint lent a parton deszkát halászni –
feleltem. – Ezt csak azért mondod, mert más mentséget nem tudsz kitalálni.
– Miért kellene mentséget keresnem, nem mondanád meg, gyermekem?
– Nem tudom – feleltem fáradtan –, ne beszéljünk többet róla.
– De most már csak beszéljünk, te kezdted. Mit akarsz azzal mondani,
hogy mentséget kerestem? Miért kellett mentséget keresnem?
– Miért, mert nem akartál velem jönni.
– És mit gondolsz, miért nem akartam?
– Ó, Maxim, ne kínozz, hát honnan tudjam?
Nem vagyok én gondolatolvasó. Nem akartál, és kész. Láttam az
arcodon, hogy nem akarsz.
– Mit láttál az arcomon?
– Már megmondtam. Láttam, hogy nem akarsz velem jönni. Hagyjuk ezt,
Maxim. Elegem van belőle.
– Minden asszony ezt mondja, amikor nem tud tovább vitatkozni.
Rendben van. Nem akartam átmenni oda, a másik öbölbe. Most meg vagy
elégedve? Lehetőleg kerülöm azt az átkozott helyet, azt az istenverte házat.
Ha neked olyan emlékeid volnának róla, mint nekem, te sem kívánkoznál
oda, és nem kívánnál beszélni róla, sőt még csak gondolni se rá. Na, most
aztán, ha tetszik, törd a fejed, hogy ez mit jelent. Remélem, most boldog
vagy.
Az arca fehér volt, a szeme kitágult, és végtelen szomorúság tükröződött
benne, mint akkor, mikor először találkoztam vele.
Megfogtam a kezét, és békéltetően simogatni kezdtem.
– Maxim, kérlek, kérlek....
– Mi a baj? – kérdezte nyersen.
– Nem akarom, hogy rosszkedvű légy. Úgy fáj, ha ilyennek látlak.
Kérlek, Maxim, felejtsük el, amiről az előbb beszéltünk. Ostobaság volt az
egész. Nagyon bánt, hogy így felizgattalak, drágám. Ne haragudj.
– Ott kellett volna maradnunk Olaszországban. Nem lett volna szabad
hazajönnünk Manderleybe. Istenem, milyen szamár voltam, hogy
hazajöttünk.
Türelmetlenül sietett előre, még gyorsabban, mint az előbb. Szaladnom
kellett, hogy lépést tarthassak vele. A szívem a torkomban dobogott, alig
tudtam lélegzeni, a könnyeket csak nagy nehezen tudtam visszatartani.
Kétségbeesetten és ügyetlenül vonszoltam magam után Jaspert.

Végre felértünk a dombra. Innen vezetett vissza az ösvény a Boldog-
völgybe. Tehát azon az úton jöttünk vissza, amelyen Jasper el akart indulni.
Most már tudtam, hogy miért akart arra menni. Ez az ösvény vezetett a kis
házhoz és a partnak ahhoz a részéhez, amelyet ő is jól ismert. Megszokta,
hogy mindig erre jártak azelőtt.

Szó nélkül mentünk vissza a házba. Maxim arca kemény volt, semmit
sem tudtam leolvasni róla. Egyenesen bement a hallba, a hallból a
könyvtárba, anélkül, hogy egyszer is visszanézett volna rám.

Frith ott volt a hallban.
– Hozza azonnal a teát! – mondta Maxim, és becsukta a könyvtárajtót.
Kétségbeesetten viaskodtam a könnyeimmel. Frithnek nem szabad látnia,
hogy sírok. Azt fogja hinni, hogy veszekedtünk, és elmeséli a
cselédszobában, hogy Mrs. de Winter sír, úgy látszik, nem jól mennek a
dolgok.
Elfordultam, hogy Frith ne láthassa az arcomat.
Odalépett hozzám, és lesegítette az esőkabátomat.
– Majd beviszem a kerti szobába, asszonyom – mondta.
– Köszönöm, Frith – feleltem még mindig elfordulva.
– Nem volt valami kellemes sétaidő, asszonyom.
– Nem, Frith, valóban nem volt valami kellemes.
– A zsebkendője, asszonyom – mondta, és fölemelt valamit a földről.
– Köszönöm – és zsebre tettem.
Nem tudtam, mit csináljak, felmenjek-e a szobámba, vagy pedig Maxim
után menjek a könyvtárba. Frith bevitte az esőkabátomat a kerti szobába. Én
tanácstalanul álltam ott, és a körmömet rágtam.
Frith visszajött, és csodálkozott, hogy még mindig ott vagyok.
– A könyvtárban jó meleg van, asszonyom.
– Köszönöm, Frith.
Lassan elindultam a hallon keresztül a könyvtár felé. Kinyitottam az
ajtót, és beléptem. Maxim ott ült a karosszékben, Jasper a lábánál, az öreg
kutya a kosarában. A nyitott újság ott hevert a szőnyegen, Maxim pedig
mozdulatlanul meredt maga elé. Odamentem, és a szék mellé térdelve
magamhoz öleltem a fejét.
– Ne haragudj – suttogtam.
Két keze közé fogta az arcomat, és fáradt, szomorú tekintettel nézett rám.
– Nem haragszom.

– De igen. Szomorúságot okoztam neked. Az éppen olyan, mintha
megharagítottalak volna. Nem bírom elviselni, ha ilyennek látlak. Olyan
nagyon szeretlek.

– Igazán szeretsz? – kérdezte, és erősen magához szorított. A szeme is
ugyanezt kérdezte, sötéten és bizonytalanul, mint egy megriadt gyermek
szeme.

– Mi baj, drágám? Miért nézel így rám?
Mielőtt felelhetett volna, kinyílt az ajtó, én visszaereszkedtem a
sarkamra, úgy tettem, mintha fát akarnék dobni a tűzre, mialatt Frith
Roberttel együtt betolta a teaasztalt, és megkezdődött a teázás szertartása.
Ugyanúgy, mint előző nap. Ugyanúgy volt megterítve az asztal, hófehér
terítővel, ugyanúgy sorakoztak rajta a sütemények és a pirított
kenyérszeletek, ugyanúgy állott a forró vizes ezüstkanna a kis lángon, és
Jasper farkát csóválva, fülét hegyezve, ugyanúgy figyelte az arcomat.
Beletelt öt perc, míg újra magunkra maradtunk. Mikor Maximre
pillantottam, láttam, hogy arcába visszatért a szín, a fáradt, szomorú
kifejezés eltűnt, és szinte jókedvűen nyúlt egy szendvics után.
– Borzasztó volt délben az a sokadalom – mondta. – Szegény jó Beatrice
mindig felbosszant. Gyerekkorunkban is állandóan veszekedtünk, majd
kikapartuk egymás szemét. Pedig, isten látja lelkem nagyon szeretem.
Igazán szerencse, hogy nem lakunk közelebb egymáshoz. Erről jut
eszembe, egyszer át kell mennünk a nagymamához. Töltsd ki a teámat,
drágám, és bocsáss meg, hogy olyan komisz voltam.
A tengerparti epizód tehát lezárult. Nem beszéltünk többet róla.
A teáscsészéje fölött rám mosolygott, ez volt a jutalmam, azután az újság
után nyúlt. Olyan volt ez a mosoly, mint amikor Jasper fejét simogatja meg.
Jó kis kutya vagy, de feküdj le, hagyj békén. Megint Jasper voltam, úgy,
mint ebéd után a kertben. Fogtam egy darab süteményt, és szétosztottam a
két kutya között. Én nem ettem egy falatot sem, nem voltam éhes. Nagyon
fáradt voltam, fásult, lehangolt.
Maximre néztem, de ő elmerült az újságjában. Éppen lapozott. Az ujjam
ragadt a süteménytől, a zsebembe nyúltam a zsebkendőért. Kivettem egy
pici, csipkés szélű zsebkendőt. Majd felkiáltottam a meglepetéstől, mert
nem az én zsebkendőm volt.
Egyszerre eszembe jutott, hogy Frith vette fel a hallban a földről. Az
esőkabát zsebéből eshetett ki. zavartan forgattam a kezemben. Piszkos volt
sokáig lehetett az esőkabát zsebében. Apró pelyhek tapadtak hozzá. Az

egyik sarkában monogram. Egy hosszú, dőlt R betű, átszőve a de W
betűkkel. Az R nagyobb volt, mint a többi betű, a farka egészen a
zsebkendő csipkés széléig nyúlt le. Pici kis zsebkendő volt, alig tenyérnyi.
Kis gombolyaggá összegyűrve, valaki ott felejtette a kabát zsebében.

Úgy látszik, az esőkabátot azóta sem viselte senki. Én vettem fel most
először. A kabát tulajdonosa tehát magas volt és karcsú, vállban szélesebb,
mint én, mert az ujjak hosszan lelógtak, a kezemet is egészen eltakarták.
Két gomb hiányzott róla. A kabát gazdája, úgy látszik, nem bánta. Talán
csak a vállára borította, mint egy keppet, vagy nyitottan viselte, két kezét a
zsebekbe mélyesztve.

A zsebkendőn egy kis rózsaszínű folt. Az ajakrúzs nyoma. Megtörölte
vele a száját, azután összegyűrte, és ott hagyta a kabát zsebében. Kezemben
tartva a zsebkendőt, éreztem, hogy illat árad belőle.

Illat, amelyet ismertem, illat, amelyre ráismertem. Lehunytam a
szememet, és megpróbáltam emlékezni. Valami illanó, valami halvány illat
volt, amelynek nem tudtam nevet adni. Azelőtt is éreztem már ezt az illatot.
Egészen biztosan tudtam, hogy aznap délután éreztem.

Azután egyszerre ráeszméltem, hogy a zsebkendőből felszálló illat
ugyanaz, mint az összetaposott fehér azaleaszirmok illata a Boldog-
völgyben.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Az idő egy héten keresztül nedves volt és hideg, mint a nyugati
országrészben sokszor szokott lenni kora nyáron. Többé nem is mentünk le
a partra. A teraszról leláttam a tengerre. Szürke volt és barátságtalan, nagy,
tarajos hullámok örvénylettek rajta. Elképzeltem, amint odacsapódnak
annak a kis öbölnek a partjához, és nagy robajjal meg-megtörnek a
sziklákon, azután sebesen végigszaladnak a parton. Ha ott álltam a teraszon
és hallgatóztam, egészen tisztán hallottam a tenger haragos mormolását.
Tompa, állandó, soha nem szűnő hang. És a sirályok is a parton kerestek
menedéket a rossz idő elől. Ott keringtek és rikácsoltak, kiterjesztett
szárnyukkal csapkodva a ház körül. Kezdtem megérteni, hogy némely
ember miért nem tudja elviselni a tenger közelségét. Van valami gyászos a
hullámok állandó dübörgésében vagy neszezésében, és hogy ez soha egy
pillanatra sem hallgat el, felőrli az ember idegeit.

Örültem, hogy a mi lakosztályunk a keleti szárnyban van, és hogyha
kihajolok az ablakomon, nem a tengert látom, hanem a rózsakertet.
Éjszakánként, ha néha nem tudtam aludni, halkan fölkeltem, és az
ablakpárkányra könyökölve szívtam magamba a kert békéjét és csendjét.

Ilyenkor nem hallottam a nyugtalan tengert, és mert nem hallottam, a
gondolataim is nyugodtabbak voltak. Nem kellett folyton a meredek
ösvényre, az erdőre, az elhagyott kis házra és az öbölre gondolnom.
Elhessegettem magamtól a csónakház képét. Napközben úgyis sokszor az
eszembe jutott. Emléke mindannyiszor belém nyilallt, valahányszor láttam
a tengert a teraszról. Ilyenkor egyszerre megjelentek előttem a kék foltok a
teáskannán, a pókhálók a modellhajók árbocain, a patkány rágta lyukak a
díványon. Újra hallottam az eső kopogását a tetőn. És Ben is eszembe
jutott, apró vizenyős szemével, ravasz és bárgyú mosolyával. Nem akartam
ezekre a dolgokra gondolni. Jó lett volna elfelejteni az egészet, de
ugyanakkor tudni is szerettem volna, hogy miért zaklatnak ezek az
emlékek, miért tesznek boldogtalanná és bizonytalanná. És valahol a
tudatom mélyén, megmaradt a kíváncsiságnak valami rejtett magja, amely
lassan, lopva, minden tiltakozásom ellenére nőttön-nőtt, és én átéltem annak
a gyermeknek minden kétségét és nyugtalanságát, akit letorkolnak,
mondván: Ne kérdezősködj, ez nem neked való.

Nem tudtam elfelejteni azt a sétát a tengerparton, Maxim riadt, tágra nyílt
szemét, és nem tudtam elfelejteni a szavait sem: „Nem lett volna szabad
hazajönnünk Manderleybe!”

Az én hibám volt, mert én mentem át a másik öbölbe. Én tévedtem rá a
múltba vezető ösvényre. És bár Maxim magához tért, megint a régi volt, és
folytattuk az életünket: aludtunk, ettünk, sétáltunk, levelet írtunk, szóval a
nap minden óráját eltöltöttük valahogyan, azért én mégis állandóan úgy
éreztem, hogy valami kimondatlan van közöttünk.

Úgy éreztem, hogy Maxim egyedül jár az út túlsó oldalán, és nekem nem
szabad odalépnem hozzá. Ideges voltam, és félni kezdtem, hogy egy
meggondolatlan szó, a beszélgetés egy váratlan fordulata megint
visszahozza szemébe azt a kifejezést. Már a „tenger” szót sem mertem
előtte kiejteni, féltem, hogy szerencsétlenségek, vízbefúlások juthatnak
eszébe róla.

Még Frank Crawley is, aki a napokban megint nálunk ebédelt, még ő is
felizgatott, mikor vitorlásversenyekről beszélt, amelyek a kerrithi kikötőben
zajlottak le, alig öt kilométernyire tőlünk. Makacsul a tányéromra néztem,
éles, szúró fájdalmat éreztem a szívem táján, de Maxim egészen
természetes hangon beszélt, mintha nem zavarta volna, míg én szinte vért
izzadtam a félelemtől, hogy mi történik a következő pillanatban, és hová
vezet ez a beszélgetés.

Emlékszem, hogy a sajtnál tartottunk, Frith már kiment a szobából,
amikor felálltam, odamentem a tálalóasztalhoz, és vettem még egy darab
sajtot, bár nem kívántam. Csak azért tettem, hogy ne kelljen ott ülnöm az
asztalnál velük, és ne kelljen hallgatnom, amit beszélnek. Még dúdoltam is,
hogy ne halljak semmit. Természetesen ostoba viselkedés volt, felfokozott
idegesség, nem voltam már az a kiegyensúlyozott, boldog nő, mint
házasságunk első heteiben. De nem tehettem róla.

Félénkségem és félszegségem csak fokozódott valósággal megbénított,
ha idegenek jöttek a házba. Mert emlékszem, ezekben az első hetekben
gyakran jöttek vendégek, többnyire a környékbeli birtokokról, és a
vendéglátás szertartásos formaságai, a kötelező félórás udvariassági
társalgás súlyosabb megpróbáltatás volt rám nézve, mint hittem volna.
Állandóan reszkettem, hogy valami olyan témát fognak megpendíteni,
amiről Maxim jelenlétében nem tanácsos beszélni. Ó, az a félelem, amely
elfogott, mikor motorzúgást hallottam, mikor a csengő megszólalt! Ó, hogy
menekültem a szobámba! Gyorsan egy kis púdert hintettem az orromra,

hamar végigfésültem a hajamat, és máris kopogtak az ajtómon: Frith vagy
az inas benyújtotta ezüsttálcán a névjegyeket.

– Jól van, Frith, rögtön lemegyek.
Lépteim végigkopognak a lépcsőn, és hallom, hogy nyílik a könyvtárajtó,
vagy ami még rosszabb, annak a hosszú, hideg és élettelen szalonnak az
ajtaja, és ott vár egy idegen asszony, vagy egy idegen házaspár.
– Isten hozta minálunk! Bocsássanak meg, de Maxim lent van a kertben,
Frith máris lement, hogy megkeresse.
– Kötelességünknek éreztük, hogy felkeressük a ház ifjú asszonyát, és
tisztelegjünk előtte.
Kis nevetés, felületes csevegés, szünet, a tekintet körüljárja a szobát.
– Manderley gyönyörű, mint mindig. Tetszik magának?
– Ó, igen, hogyne, nagyon.
Félénkségemben és izgalmamban, nehogy ostobaságot mondjak, ilyenkor
mindig az iskoláslány-szavak csúsznak ki a számon. Olyan szavak, amiket
különben soha életemben nem használok.
, , Ó, remek, ó, isteni.” És „iszonyú szép” és „borzasztó gyönyörű”.
Aztán mikor Maxim megjelenik, ahelyett, hogy megkönnyebbülnék,
újabb félelem gyötör, hogy mi lesz, ha valami tapintatlanságot mondanak;
A félelemtől egészen megnémulok, az ajkamon halott mosoly ül, kezemet
összekulcsolom az ölemben.
A vendégek Maximhez fordulnak, emberekről és helyekről beszélnek,
akikkel nem találkoztam, amelyeket nem ismerek, és olykor a tekintetük
kételkedően, kissé csodálkozva felém téved.
Elképzelem, amint útközben hazafelé menet azt mondják az autóban:
„Szent isten, micsoda unalmas nő! Alig nyitja ki a száját.”
Azután bizonyára az a mondat következik, amelyet először Beatrice
ajkáról hallottam, és mely azóta is kísért, egy mondat, amelyet azóta
minden szemben ott látok: „Olyan más, mint Rebecca...”
Olykor elcsípek egy-egy véletlenül elejtett szót, amely némi világosságot
derít a körülöttem lebegő titokra. Ha ilyenkor Maxim nincs velem, az
újonnan szerzett tudás gyötrő, fájdalmas örömet szerez. Mint afféle bűnös
tudás, amelyre a sötétség leple alatt tesz szert az ember.
Ezeket a látogatásokat azután viszonozni kell, mert Maxim az ilyen
dolgokban nem ismer tréfát, a világért el nem engedi, és ha ő nem jöhet
velem, egyedül kell megbirkóznom a formaságokkal, és kínos szünetek
állnak be a beszélgetésben, mert nem jut eszembe semmi, amit mondhatnék.

– Nagy társaséletet fognak élni az idén télen Manderleyben, Mrs. de
Winter? – kérdezi a háziasszony.

– Nem tudom – felelem –, Maxim még nem beszélt róla.
– Nem, természetesen még korai volna. Hajdanában az a ház mindig tele
volt vendéggel.
Újabb szünet.
– Nagyon sokan jártak ki Londonból. Óriási estélyeket rendeztek.
– Igen – mondom. – Hallottam róla.
Újabb szünet. Azután az a halk hang, amelyet csak halott közelében vagy
a templomban szoktak használni:
– Tudja, Rebeccát borzasztóan szerették. Rendkívül érdekes asszony volt.
– Igen – mondom –, igen, természetesen. Egy-két perc múlva lopva az
órámra nézek, és így szólok:
– Sajnos, mennem kell, négy óra elmúlt.
– Nem maradna itt teára? Negyed ötkor teázunk.
– Nem, nem. Igazán nem lehet. Nagyon szépen köszönöm. Megígértem
Maximnek... – A mondatom a semmibe vész, de megértik.
Felállunk, és mind a ketten tudjuk, hogy mit jelentett a marasztalás, és
hogy miért hivatkoztam Maximnek tett ígéretemre. Néha elgondolkozom
rajta, mi történnék, ha az embert nem kötnék a formaságok, ha miután
beülök az autóba, és visszaintek a lépcsőn álló háziasszonynak, hirtelen
kinyitnám a kocsi ajtaját, és kiszólnék:
– Azt hiszem, mégis itt maradok. Menjünk vissza a szalonba, és üljünk
le. Itt maradok vacsorára, vagy ha akarja, éjszakára is.
Vajon a jólneveltség legyűrné-e a meglepetést, és a megkövült arcokat
bevilágítaná-e egy pillanatra a kötelező vendégszeretet mosolya? Vajon azt
felelnék-e: „De hát ez természetes, milyen kedves, hogy itt marad.”
Néha kívántam, bár lenne erőm hozzá, hogy megpróbáljam.
De az ajtó becsapódik, a kocsi végiggördül a kavicsos felhajtón, és
vendéglátóm megkönnyebbült sóhajjal megy vissza a szobájába.
A szomszéd városban a püspök felesége megkérdezte tőlem:
– Mit gondol, rendez-e a férje idén jelmezbált Manderleyben?
Gyönyörűek szoktak lenni a manderleyi jelmezbálok. Aki egyet is láthatott
közülük, az soha az életben nem felejti el.
Nekem pedig mosolyognom kellett, mint aki pontosan értesülve van
mindenről, és azt feleltem. – Még nem határoztunk. Annyi mindenfele más
dolgunk és megbeszélnivalónk van.

– Persze, képzelem. De remélem, azért a jelmezbál sem fog elmaradni.
Próbálja meg rábeszélni az urát. Tavaly persze nem volt. De emlékszem, két
évvel ezelőtt mi is meg voltunk híva az urammal, és remekül éreztük
magunkat. Manderley egyenesen arra való, hogy ilyen nagyestélyeket
rendezzenek benne. Csodálatosan szép volt a hall. Ott táncoltak, a zenekar a
galérián játszott. Irtózatos nagy fáradtság lehet egy ilyen bált megrendezni,
de megéri, mert mindenki istenien mulat.

– Igen – hagyom rá –, igen, majd megbeszélem Maximmel.
A sárga szoba íróasztalának rekeszei jutnak eszembe, a meghívandók
hosszú névsora, és látom Rebeccát, amint ott ü1 az íróasztalnál, kipipálja
azoknak a nevét, akiknek már elküldte a meghívót, belemártja tollát a
tintába, és hosszú, enyhén dőlt betűivel gyorsan és biztosan írja a neveket
az aranyszegélyű kartonokra.
– Az egyik nyáron rendeztek egy garden partyt – folytatja a püspök
felesége –, minden olyan gyönyörű volt, a virágok teljes pompájukban
díszelegtek, s az idő is kedvezett. A teát apró asztalokon szolgálták fel a
rózsakertben, ez is eredeti gondolat volt. Hát igen, leleményesség és
ügyesség dolgában nem lehetett túltenni Rebeccán.
Elhallgatott, kicsit elpirult, attól félt, hogy tapintatlanságot követett el, de
én ráhagytam, és hogy kisegítsem zavarából, azt mondtam vakmerően:
– Rebecca csodálatos asszony lehetett.
Nem tudtam elhinni, hogy én voltam az, aki ezt a nevet kiejtette. Vártam,
hogy most mi történik. Kimondtam a nevét. Hangosan kimondtam ezt a
szót: Rebecca. Leírhatatlan megkönnyebbülés volt. Mintha valami iszonyú
fájdalomtól szabadultam volna meg. Rebecca! Hangosan kimondtam ezt a
nevet!
Vajon a püspök felesége észrevette-e, hogy elpirulok? Úgy tett, mintha
nem vette volna észre, a beszélgetés olajozott kerekeken gördült tovább és
mohón figyeltem minden szavára, mint valaki, aki a kulcslyukon
hallgatózik.
– Sohasem találkozott vele? – kérdezte, és mikor megráztam a fejemet,
egy pillanatig habozott.
– Tudja, mi sem ismertük őt közelebbről, az uram csak négy éve van itt,
de minden nagyobb összejövetelre meghívták. Egyik télen ebéden is
voltunk odaát. Gyönyörű teremtés volt. Csupa élet.
– Bámulatos, hogy mindenhez értett – mondtam, és vigyáztam, hogy a
hangom elfogulatlanul csengjen, mintha egyáltalán nem érintene a dolog.

És közben a kesztyűmmel játszottam. – Ritkaság, hogy ennyire együtt
legyen valakiben minden:

A szépség és a szellem. És a sportban is elsőrangú volt.
– Igen – helyeselt a püspök felesége –, nagyon tehetséges volt. Most is
látom, amint fogadja a vendégeket a lépcső aljánál azon a báli éjszakán, és
mindenkinek kezet nyújt. Elragadó jelenség volt dús, sötét hajával és fehér
bőrével, és a ruha is remekül illett hozzá. Igen, tündérien szép volt.
– Ő maga vezette a háztartást – tettem hozzá mosolyogva, mintha csak
azt mondanám, ne féljen, gyakran beszélünk róla. – Nem csekélység ilyen
nagy házat vezetni. Én bizony mindent rábízok a házvezetőnőre.
– Hát persze, az ember nem érthet mindenhez. És maga még nagyon
fiatal. Meg aztán valószínűleg megvannak az egyéni kedvtelései. Később is
ráér a háztartással foglalkozni, ha már egy kicsit érettebb lesz... Valakitől
azt hallottam, hogy szépen rajzol.
– Ó, istenem, nem is érdemes beszélni róla.
– Dehogynem, ritka bájos képesség az, ha valaki szépen rajzol. Nem
mindenkinek adatik meg. Ne hagyja abba. Manderley tele van olyan
helyekkel, amelyeket érdemes lerajzolni.
– Igen, igen, magam is úgy vélem – mondtam, és nagyon lehangoltak a
szavai, mert hirtelen láttam magamat, amint a tábori székkel, egy skatulya
ceruzával és ritka bájos képességemmel felszerelve vonulok keresztül a
parkon.
– Sportol? – kérdezte. – Lovagol? Vagy vadászik?
– Nem. Semmiféle sportot nem űzök. De sétálni nagyon szeretek –
feleltem szégyenkezve.
– A séta a legjobb sport a világon – felelte élénken. – A püspök úr meg
én nagyon sokat sétálunk.
Arra kellett gondolnom, vajon hol és hogyan sétál őfőtisztelendősége. A
katedrális körül rója a köröket, püspöksüveggel a fején, feleségével a
karján?
Aztán egy régebbi vakációról kezdett beszélni, amikor sokat sétáltak, a
Penninekben naponta húsz kilométert is megtettek. Én bólogattam,
udvariasan mosolyogtam, és azon gondolkoztam, hogy vajon hol vannak a
Penninek, talán valahol az Andokban? Később eszembe jutott, hogy ez az a
hegylánc, amelyik az iskolai térképemen fodros barna vonallal volt jelölve a
rózsaszínű Anglia közepén. Tehát naponta húsz kilométer a Penninekben,
püspöksüveggel és püspöknével.

Elakadt a társalgás. Nem kellett néznem az órára, mert a falióra érces
hangon elütötte a négyet, én pedig felálltam.

– Úgy örülök, hogy itthon találtam. Remélem, rövidesen átjön
Manderleybe?

– Nagy örömmel. Bár sajnos, az uram igen el van foglalva. Kérem, adja
át üdvözletemet kedves férjének, és ne felejtse el emlékeztetni a
jelmezbálra.

– Nem felejtem el.
Hazudtam. Úgy tettem, mintha tudnék a jelmezbálról. Hazafelé menet az
autóban behúzódtam az ülés sarkába a körmömet rágtam, és képzeletben
magam előtt láttam Manderleyt, zsúfolva jelmezes vendégekkel, hallottam a
zajt, a zenét, a nevetést, elképzeltem, hogy a vacsorát a szalonban
szolgálják fel és hosszú büféasztalok állnak a fal menten. Láttam Maximet a
lépcső aljánál, nevetve, amint kezet fog a vendégekkel, és odafordul
valakihez, aki mellette áll, egy sötét hajú, magas, karcsú asszonyhoz. –
Igen, sötét haja van, és nagyon fehér az arca – így mondta a püspök
felesége –, mindent hall, és mindent lát, és mindenre van gondja, a
személyzetnek a vállán keresztül osztogatja a parancsait, ügyes, sohasem
félszeg, és ha táncol, azaleaillat lebeg utána a levegőben.
– Nagy társas életet fognak élni a télen. Manderleyben, Mrs. de Winter? –
hallok egy másik hangot, egy asszonyét, aki Kerrith másik végében lakik, a
tekintete kérdőn, gyanakodva mustrál végig tetőtől talpig, felméri a
ruhámat, és azzal a bizonyos gyors, futó pillantással, amely az asszonyok
sajátja, próbálja kideríteni, hogy vajon; gyereket várok-e.
Nem akarok vele újra találkozni. Csak azért jönnek Manderleybe, mert
kíváncsiak rám. Kritizálni akarják a külsőmet, a modoromat, az alakomat,
látni akarják, hogy Maxim és én hogyan beszélünk egymással, hogy vajon
szeretjük-e egymást, hogy aztán hazamehessenek és elmondhassák: minden
egészen más Manderleyben, mint hajdanában volt.
Azért jönnek, mert össze akarnak hasonlítani Rebeccával.
Elhatároztam, hogy nem fogom többé viszonozni ezeket a látogatásokat.
Megmondom Maximnek is. Azt se bánom, ha neveletlennek tartanak.
Legalább eggyel több okuk lesz rá, hogy megszóljanak. Felőlem
mondhatják, hogy neveletlen vagyok.
„Egyáltalán nem lepmeg – suttogják majd –, utóvégre kicsoda-micsoda?”
Aztán nevetnek, és vállat vonnak.

„Hát nem tudod, kedvesem? Valahol Monte-Carlóban szedte föl. Nem
volt neki egy fityingje sem. Valami öregasszony mellett volt társalkodónő.”

Aztán megint nevetnek, és felhúzzák a szemöldöküket.
„Hihetetlen! Milyen furcsák a férfiak! Éppen Maxim, aki olyan borzasztó
válogatós volt. És éppen Rebecca után...”
Nem bántam. Nem törődtem vele. Tőlem mondjanak, amit akarnak.
Mikor az autó befordult az alsó kapun, előrehajoltam, hogy
rámosolyogjak arra az asszonyra, aki itt lakik. Virágot szedett a kertben.
Mikor az autót meghallotta, fölegyenesedett, de nem látta, hogy mosolygok.
Integettem neki, ő kifejezéstelen arccal nézett vissza rám. Bizonyára nem
tudta, ki vagyok. Megint hátradőltem az ülésen. Az autó tovább suhant.
Aztán, mikor elkanyarodtunk, egyszerre egy férfit láttam közeledni az
úton. Frank Crawley volt, az intéző. Megállt, mikor az autó hangját hallotta,
a sofőr lassított. Frank Crawley levette a kalapját, és rám mosolygott. Úgy
látszott, örül, hogy találkoztunk. Visszamosolyogtam rá. Kedves tőle, hogy
örül nekem. Frank Crawley rokonszenves volt nekem. Én nem találtam őt
unalmasnak és érdektelennek, mint Beatrice. Talán azért nem, mert én
magam is unalmas és érdektelen vagyok. Mind a ketten unalmasak
vagyunk. Soha nem tudunk semmi érdekeset mondani.
Kopogtam az üvegen, és szóltam a sofőrnek, hogy álljon meg.
– Kiszállok, és gyalog megyek tovább Mr. Crawleyval – mondtam.
A sofőr kinyitotta előttem az ajtót.
– Látogatóban volt, Mrs. de Winter? – kérdezte Crawley.
– Igen, Frank – feleltem. Franknek szólítottam, mert Maxim is így
szólította. De ő következetesen Mrs. de Winternek nevezett. Ő már ilyen
volt. Ha egy puszta szigeten lettünk volna együtt, és életünk egész hátralevő
részét bizalmas közelségben töltöttük volna, ő akkor is megmaradt volna a
Mrs. de Winter mellett.
– A püspökéknél voltam – mondtam –, a püspök nem volt otthon, csak a
felesége. Nagyon szeretnek sétálni. Néha húsz kilométert járnak egy nap
alatt a Penninekben.
– Nem ismerem azt a vidéket – válaszolta Frank Crawley –, de azt
mondják, hogy gyönyörű. Egy nagybátyám lakott arrafelé.
Ez a megjegyzés tökéletesen illett Crawleyhoz: udvarias, konvencionális
és semleges.
– A püspök felesége szeretné tudni, hogy mikor lesz újra jelmezbál
Manderleyben – mondtam, és a szemem sarkából figyeltem Crawley arcát.

– Az utolsó jelmezbálon ő is itt volt, és nagyon jól érezte magát. Én nem is
tudtam, hogy Manderleyben jelmezbálokat szoktak rendezni, Frank.

Habozott egy pillanatig, mielőtt felelt, és kissé zavartnak látszott.
– Igen – bökte ki végül-, a manderleyi estélyeknek messzi földön hírük
volt. A környékről mindenki itt szokott lenni. Sőt Londonból is sokan
jöttek. Nagyszerű estélyek voltak itt régen.
– Nem lehetett könnyű egy ilyen estélyt megrendezni – jegyeztem meg.
– Nem – felelte ő.
– Gondolom – jegyeztem meg hanyagul-, mindent Rebecca intézett.
Mereven magam elé néztem, de azért láttam, hogy Crawley felém fordul,
mintha olvasni akarna az arcomból.
– Mindnyájan segítettünk – felelte nyugodtan. Volt valami furcsa
tartózkodás a modorában, ahogy ezt mondta, valami félénkség, ami a saját
ügyetlenségemet juttatta eszembe. Hirtelen arra gondoltam, hogy talán ő is
szerelmes volt Rebeccába. A hangja olyan volt, amilyen az én hangom lett
volna, ha szerelmes vagyok belé. Ez a gondolat új lehetőségeket tárt föl.
Frank Crawley olyan szerény és olyan félénk, hogy biztosan senkinek sem
vallotta volna meg a szerelmét, legkevésbé Rebeccának.
– Attól félek, nem sok hasznomat fogják venni – mondtam –, énnekem
aztán fogalmam sincs róla, hogy hogyan kell valamit rendezni.
– Magának nem is kell semmit se csinálni. Elég, ha szép.
– Ez nagyon kedves magától, Frank – mondtam –, de attól félek, hogy
még erre sem leszek képes.
– De igen – felelte. – Maga remekül helyt fog állni ebben a szerepben.
Drága Frank Crawley, milyen tapintatos volt és milyen udvarias.
Csaknem elhittem, amit mondott. De egészen azért mégsem hittem el.
– Megkérdezné Maximet, hogy mi lesz a bállal? – folytattam a témát.
– Miért nem kérdezi meg maga? – felelte.
– Én nem szívesen kérdezném meg.
Elhallgattunk. Lassan sétáltunk a ház felé. Most, hogy megtörtem a
varázslatot, és ki mertem mondani Rebecca nevét, először a püspök
felesége előtt és most Frank Crawley jelenlétében, képtelen voltam
türtőztetni magam. Úgy hatott rám ez a kimondott név, mint valami
izgatószer. Tudtam, hogy egy-két percen belül újra ki kell mondanom.
– A napokban lent jártunk Maximmel a tengerparton – kezdtem –, Jasper
komiszkodott, folyton ugatta azt a szegény embert, akinek olyan bárgyú a
tekintete.

– Benre gondol? – kérdezte Frank egészen könnyed hangon. – Ő mindig
ott járkál a parton. Nagyon derék fiú, nem kell félnie tőle. A légynek sem
vét.

– Ó, én nem féltem tőle – mondtam, aztán egy pillanatig vártam.
Dúdolgatni kezdtem, hogy bátorságra kapjak.

– Az a ház egészen tönkre fog menni – vetettem oda könnyedén. – Be
kellett mennem, hogy egy darab spárgát keressek, mert Jaspert meg akartam
kötni. Minden tönkremegy, még a könyvek is megpenészednek. Miért nem
csinálnak valamit? Kár azért a szép kis házért.

Tudtam, hogy nem fog rögtön felelni. Lehajolt, hogy megkösse a cipője
zsinórját.

Én úgy tettem, mintha egy levelet néznék valamelyik bokron.
– Ha Maximnek valami terve volna a házzal, biztosan. szólt volna nekem
– felelte, és még mindig a cipőjével babrált.
– Az ott mind Rebecca holmija?
– Igen.
Eldobtam a levelet, és egy másikat vettem a kezembe, azt gyűrtem-
forgattam.
– Mire használta azt a kis házat? – kérdeztem. – Látom, hogy teljesen be
van bútorozva, pedig kívülről azt hittem róla, csak csónakház.
– Eredetileg csónakház volt – mondta, megint kényszeredetten, olyan
hangon, amilyet akkor használ valaki, mikor kellemetlen témáról kell
beszelnie. – Aztán ő alakíttatta át, ő bútorozta be és látta el mindennel.
Furcsának találtam, hogy így beszél róla: „ő”. Nem mondta, hogy
Rebecca, sem azt, hogy Mrs. de Winter, mint ahogy vártam tőle.
– Gyakran használta?
– Igen. Gyakran. Holdvilágpartikat rendezett ott és egyéb ilyeneket.
Lassan sétáltunk. Én még mindig dúdoltam.
– Holdvilágparti a tengerparton, hiszen az gyönyörű lehetett! – mondtam
élénken. – Maga is ott szokott lenni?
– Egyszer vagy kétszer én is ott voltam.
Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, hogy milyen nehezére esik
erről a témáról beszélni. – Miért van bója a kikötőben?
– Ott horgonyzott a hajó.
– Milyen hajó?
– Az ő hajója.

Furcsa izgalom fogott el, és további kérdezősködést ösztönzött. Crawley
nem akart beszélni róla azt láttam, de bármennyire is sajnáltam őt, és
bármennyire szégyelltem a saját kíváncsiságomat, most már nem tudtam
abbahagyni.

– Mi történt a hajójával? – kérdeztem. – Az volt az a hajó, amelyikkel
elsüllyedt?

– Igen – mondta nyugodtan –, felborult és elsüllyedt. Ő pedig a tengerbe
fulladt..

– Mekkora lehetett az a hajó? – kérdeztem.
– Körülbelül háromtonnás. Volt egy kis kajütje is.
– És mitől borult fel?
– Nagyon viharos tud lenni a tenger ott az öbölben – mondta.
A zöld tengerre gondoltam, elképzeltem, amint fehéren habzó tarajos
hullámok száguldanak rajta végig. Biztos hirtelen jött egy szélroham a
domb mögül, és oldalba kapta a hajót. Vajon miért nem sikerült a vitorlákat
időben leengednie?
– És nem lehetett megmenteni? – kérdeztem. Miért nem mentek érte?
– Senki sem látta, hogy felborult a hajó. Senki sem tudta, hogy elment
vitorlázni.
Most nagyon vigyáztam, hogy ne nézzek Crawleyra. Észrevehette
arcomon a meglepetést. Én eddig mindig azt hittem, hogy vitorlásversenyen
történt a baleset, hogy más hajók is voltak a közelben, és hogy sok ember
látta a partról. Nem tudtam, hogy egyedül volt. Egészen egyedül ott kint az
öbölben.
– De odafönt a házban csak tudták? – kérdeztem.
– Nem. Sokszor ment el egyedül. Gyakran késő éjszaka jött haza, és
olyankor lent aludt a kis házban, a parton.
– Talán az idegességét akarta így levezetni?
– Nem. Nem mondhatnám, hogy ideges volt.
– És Maxim nem bánta, hogy egyedül jár éjszaka vitorlázni?
Egy pillanatig várt a válasszal, aztán röviden csak ennyit mondott:
– Nem tudom.
Az volt, a benyomásom, hogy most valakivel nagyon szolidáris volt.
Vagy Maximmel, vagy Rebeccával. Esetleg önmagával. Furcsán
viselkedett, nem tudtam, hányadán állok vele.
– Tehát belefulladt a tengerbe, mikor kifelé próbált úszni? Miután a hajó
elsüllyedt? – kérdeztem.

– Igen – felelte.
Elképzeltem a viharos tengeren bukdácsoló kis hajót, a hullámok át- meg
átcsapnak rajta, s a vitorlák alányomják a meg-megújuló rettenetes
szélrohamokban. Milyen sötét lehetett ott kint a tengeren! És a part nagyon
messze volt.
– Mennyi idő múlva találták meg? – kérdeztem.
– Körülbelül két hónap múlva.
Két hónap... Én azt hittem, hogy a vízbefúltakat két nap múlva
megtalálják. Azt hittem, hogy mikor a dagály jön, a víz kiveti őket a partra.
– Hol találták meg?
– Edgecoombe-ban, negyven kilométerrel feljebb.
Egyszer én is töltöttem egy vakációt Edgecoombe-ban, mikor hétéves
voltam. Nagy hely volt, hosszú mólóval, és emlékszem, csacsiháton
lovagoltam a homokos parton.
– És honnan tudták, hogy ó volt? Két hónap múlva hogyan állapították
meg?
Miért áll meg Frank minden mondat után, mintha mérlegelné a szavait?
Vajon tetszett neki Rebecca? Szerette, sajnálta?
– Maxim fölment Edgecoombe-ba, ő ismerte fel. Hirtelen nem akartam
többet kérdezni. Émelyegtem, és undor töltött el. Olyasféle érzésem volt,
mintha nagy tömeggel együtt én is nézője lettem volna annak, hogy valakit
leütnek. Vagy mintha egy nagy bérházban laknék, amelyben valaki meghalt,
és mintha azt mondtam volna, hogy én is látni szeretném a halottat. Utáltam
magamat. Ez a kérdezősködés szégyenletes volt és megalázó. Bizonyára
Frank Crawley is megvet érte, gondoltam.
– Borzasztó lehetett mindnyájuknak – mondtam gyorsan. – Biztosan nem
szívesen beszél róla. Én csak azért említettem, mert úgy gondoltam, hogy
tenni kéne valamit a kis ház érdekében. Olyan kár, hogy a bútorokat
tönkreteszi a nedvesség.
Nem szólt semmit. Melegem volt, és nagyon kényelmetlenül éreztem
magam. Bizonyára észrevette, hogy nemcsak az üres ház érdekel –
gondoltam –, és most azért hallgat, mert meg van botránkozva a
kíváncsiságomon. Idáig a barátomnak és szövetségesemnek éreztem
Crawleyt. Most talán mindent elrontottam, és soha többé nem nyerem
vissza a bizalmát.
– Milyen hosszú ez az út – mondtam –, engem mindig egy Grimm-
mesére emlékeztet, amelyben a herceg eltévedt az erdőben. Mindig

hosszabb, mint amilyennek gondolja az ember, és a fák olyan sötétek, és
olyan közel vannak egymáshoz.

– Igen, különös út ez – mondta. A hangjából éreztem, hogy résen van
most is, mintha újabb kérdésre várna. Volt valami félszeg feszültség
közöttünk, amit lehetetlen volt észre nem venni. Ezt nem hagyhattam
annyiban. Tennem kellett valamit, ha mégoly nehezemre esett is.

– Frank – mondtam kétségbeesetten –, tudom, hogy mit gondol most
magában. Tudom, hogy nem érti, miért kérdezek ennyi mindent. Úgy
gondolja, hogy kíváncsi vagyok és közönséges, mert ilyen erőszakosan
faggatódzom. Pedig higgye el, hogy nem így van. Csak néha... néha olyan
furcsán érzem magamat. Olyan különös nekem ez az élet itt Manderleyben.
Egészen más, mint amilyenhez szokva voltam. Ha elmegyek, hogy
viszonozzak egy látogatást, mint ma délután is, tudom, hogy az emberek
tetőtől talpig végigmérnek, és arra gondolnak, vajon hogy fogom megállni a
helyemet. Szinte hallom, amint azt mondják: „Ugyan miért vette feleségül
Maxim ezt a jelentéktelen kis teremtést?” És olyankor, Frank, én magam is
csodálkozom és kételkedem, és olyan borzasztó érzésem van, és azt
gondolom, hogy sokkal jobb lett volna, ha nem megyek feleségül
Maximhez, és hogy nem leszünk boldogok egymással. Valahányszor
idegenekkel találkozom, mindig ez az érzés kínoz, és tudom, hogy
mindenkinek az az első gondolata, hogy milyen más vagyok, mint
Rebecca...

Egy szuszra hadartam el mindezt, és kicsit már szégyelltem is magam.
Úgy éreztem, hogy ezzel az őszinteségi rohammal most felégettem magam
mögött a hidat.

Crawley elgondolkozva és zavartan nézett rám.
– Ne gondolja ezt, Mrs. de Winter – mondta –, ami engem illet, ki sem
mondhatom, milyen boldog vagyok, hogy feleségül ment Maximhez.
Egészen más élete lesz neki maga mellett. Bizonyos vagyok benne, hogy
meg fogja állni a helyét. Én a magam részéről rendkívül kedvesnek,
mondhatnám, üdítő jelenségnek találom, és örülök, hogy olyasvalakit látok
Maxim mellett, aki – elpirult, és kereste a szavakat –, aki, hogy úgy
mondjam, még kissé idegenül mozog Manderleyben. És ha az a benyomása,
hogy az emberek, akikkel találkozik, megkritizálják, hát akkor ez
komiszság az emberektől. Én soha nem hallottam egyetlen ilyen
megnyilatkozást sem, és ha hallanék, hát lenne rá gondom, hogy többé ne
hangozzék el.

– Ez igazán aranyos magától, Frank – feleltem-, és az, amit mondott,
higgye el, bátorságot önt belém. Tudom, hogy borzasztóan ügyetlen
vagyok. Előkelő társaságban nem tudok természetesen viselkedni, nem
tanítottak meg rá, és mindig arra kell gondolnom, hogy milyen más lehetett
Manderley, mikor olyasvalaki volt az úrnője, akit erre neveltek, és akinek
mindez természetes és magától értetődő volt. Napról napra jobban látom,
hogy mi minden hiányzik belőlem: önbizalom, szépség, intelligencia,
szellem, mindazok a tulajdonságok, amelyek egy asszonynál a
legfontosabbak. Hiába minden, Frank, ezt nem tagadhatjuk.

Nem szólt semmit. Nyugtalannak és gondterheltnek látszott. Elővette a
zsebkendőjét, és kifújta az orrát.

– Ne mondjon ilyeneket – mondta.
– Miért ne, ha igaz?
– Magában olyan női tulajdonságok vannak meg, amelyek ezeknél sokkal
fontosabbak. Talán vakmerőség, hogy ilyeneket mondok, hiszen még alig
ismerhetem. Agglegény vagyok, nem sokat értek a nőkhöz, itt
Manderleyben, amint tudja, visszavonultan élek, de azt merem állítani,
hogy a kedvesség, az őszinteség, és ha szabad ezt mondanom, a szerénység
sokkal többet ér egy férfi, egy férj szemében, mint a világ minden
szellemessége és szépsége.
Nagyon izgatottnak látszott, és megint kifújta az orrát. Láttam, hogy őt
sokkal jobban felizgatta a dolog, mint engem. Ez megnyugtatott, és úgy
éreztem, hogy fölénybe kerültem vele szemben. Nem értettem, hogy mi
hozta ki ennyire a sodrából. Végtére is semmi olyat nem mondtam, ami ezt
indokolttá tette volna, csak éppen bevallottam, hogy bizonytalanul érzem
magamat Rebecca örökében. De hát Rebeccában bizonyára szintén
megvoltak azok a jó tulajdonságok, amelyekről Frank azt állítja, hogy
értékesebbek, mint a szépség és a szellem. Bizonyára ő is kedves volt és
őszinte a barátaival. Mindenki szerette. Hogy a szerénységgel mit akart
mondani Frank, azt nem egészen értettem. A szerénység olyan szó, amelyet
sohasem értettem egészen. Valahogy úgy képzeltem, összefüggésben van
azzal, hogy az ember fürdőszobába menet nem szívesen találkozik
idegenekkel...
Szegény Frank. És Beatrice azt mondta róla, hogy unalmas fickó. És
hogy soha egy szót sem tud kinyögni magától.
– Hát – mondtam zavartan –, nem hiszem, hogy mindez megvolna
bennem. Nem hiszem, hogy nagyon kedves és különösebben őszinte

volnék, ami pedig a szerénységet illeti, még nemigen volt alkalmam az
életben arra, hogy más legyek, mint szerény. De azt hiszem, az, hogy ilyen
hirtelen feleségül mentem Maximhez, nem vall éppen túlságos
szerénységre.

– Kedves Mrs. de Winter, én az önök monte-carlói megismerkedésének
szabályszerűségét minden kétségen felül állónak tartom – mondta halkan.

– Köszönöm, Frank – feleltem komolyan.
Szegény jó Frank, alighanem megijesztettem. „Minden kétségen felül
álló.” Mennyire jellemző volt már ez a kifejezés is rá. Az embernek rögtön
az jut eszébe, hogy vannak olyan dolgok is, amelyek minden kétségen alul
állnak.
– Biztosan tudom – kezdte habozva és még mindig zavart arckifejezéssel
–, biztosan tudom, hogy Maximet nagyon bántaná, ha tudná, hogy magát
milyen kétségek gyötrik. Meg vagyok győződve róla, hogy sejtelme sincs
róluk.
– De remélem, nem akarja megmondani neki? – kérdeztem gyorsan.
– Nem, természetesen nem. Mit képzel rólam, Mrs. de Winter? Én
nagyon jól ismerem Maximet, és sokszor láttam őt mindenféle... mindenféle
hangulatban. Ha tudná, hogy maga a múlton rágódik, ez nagyon bántaná. Ő
most végre egyenesben van, de Mrs. Lacynek teljesen, igaza volt a múltkor,
amikor azt mondta, hogy egy évvel ezelőtt Maxim közel járt a teljes
összeomláshoz. Bár tapintatlanság volt tőle, hogy ezt a szemébe mondta. De
éppen ezért van önre szüksége. Ön friss, fiatal, üde, megértő, és semmi köze
ahhoz, ami elmúlt. Felejtse el a múltat, Mrs. de Winter, felejtse el, úgy,
ahogy ő, hála istennek elfelejtette, és ahogy mindannyian elfelejtettük.
Egyikünk sem szeretné visszahozni a múltat, Maxim a legkevésbé, és
magától reméljük, hogy minél távolabb vezet minket tőle.
Igaza volt. Kétségtelenül igaza volt. Kedves jó Frank barátom,
szövetségesem! Önző voltam és túlságosan érzékeny. A saját kisebbségi
érzésem mártírja.
– Kár, hogy nem beszéltem magával erről már régebben.
– Valóban kár. Sok bánkódástól megkímélhette volna magát.
– Most boldogabb vagyok – mondtam –, sokkal boldogabb, és ugye,
maga mindig a barátom marad, akármi történik, Frank?
– Igen, Mrs. de Winter, rám mindig számíthat. Kiértünk az erdőből a
tisztásra. Megint ott jártunk a rododendronok között. Már egy kicsit
elvirágzottak. Arra gondoltam, hogy egy hónap múlva hullatni kezdik

szirmaikat, és a kertészek jönnek majd, és összesöprik őket. Rövid szépség
az övék, nem tart sokáig.

– Frank – mondtam –, mielőtt befejezzük ezt a beszélgetést, ígérje meg,
hogy őszintén felel egy kérdésemre.

Kicsit bizalmatlanul nézett rám.
– Ez... ez nem becsületes játék – mondta –, hátha valami olyat kérdez,
amire nem tudok felelni.
– Nem – mondtam –, nem olyasmiről van szó. Nem bizalmas és nem
személyes kérdés.
– Igyekszem legjobb tudásom szerint válaszolni. Odaértünk az utolsó
kanyarodóhoz, Manderley kitárult előttünk tökéletes arányaival és
szépségével, nemes egyszerűségévei, derűsen és békésen,
meglepetésszerűen, mint mindig, valahányszor hazaérkeztem.
A napfény ott táncolt az ablakokon, és sugarai megvilágították a
kőfalakat is. Vékony füstoszlop kacskaringózott fölfelé a könyvtárszoba
kéményéből. A körmömet rágtam, és a szemem sarkából Franket figyeltem.
– Mondja meg nekem – kérdeztem, és nagyon vigyáztam rá, hogy a
hangom közömbös legyen –, mondja meg őszintén: nagyon szép volt
Rebecca?
Frank várt egy pillanatig, nem láttam az arcát. Nem rám nézett, hanem a
ház felé.
– Igen – mondta lassan –, igen, azt hiszem, a legszebb nő volt, akit
életemben láttam.
Felmentünk a lépcsőn a hallba. Teáért csöngettem.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Mrs. Danverst ritkán láttam. Teljesen visszavonult. Reggelente felhívott a
sárga szobában, és megkérdezte, hogy nincs-e valami utasításom az étlapra
vonatkozólag, de ezen túl alig érintkeztünk.

Fogadott egy komornát számomra, Clarice-nek hívták, az apja is a
birtokon dolgozott, rokonszenves, jó modorú, csendes lány volt, hála
istennek még sohasem szolgált, és így nem volt összehasonlítási alapja. Azt
hiszem, ő volt az egyetlen ember a házban, aki tisztelettel viseltetett
irányomban. Az ő szemében én voltam a ház úrnője, én voltam Mrs. de
Winter. Ha pletykált is rólam a többi cseléd, őt, úgy látszik, nem
befolyásolták. Egy nagynénje nevelte föl, valahol húsz kilométernyire
Manderleytől, és bizonyos tekintetben neki éppen olyan új volt Manderley,
mint nekem. Könnyű volt őt kezelni. Nem féltem, ha azt kellett neki
mondanom, hogy:

– Ó, Clarice, nem lenne szíves megstoppolni a harisnyámat?
Alice, a másik lány, fölényes volt és szemtelen. Inkább kiloptam a
fiókból a kombinémat és a hálóingemet, és magam varrtam meg, ha
elszakadt, mintsem hogy Alice-t kérjem meg rá. Láttam őt egyszer egyik
kombinémmal a karján, amint az olcsó anyagot és a szerény kis csipkét
vizsgálta szakértő szemmel. Soha nem fogom elfelejteni az arcát. Szinte
megsértődött, mintha személyes büszkeségén esett volna csorba. Azelőtt
nem sokat törődtem a fehérneműmmel. Ha tiszta volt és rendes, mindegy
volt, milyen anyagból készült, és milyen csipke díszíti.
Persze, azok a menyasszonyok, akikről a regényekben szó esik, azok
kelengyét kapnak, több tucatot mindenből, de én ezzel soha nem törődtem.
Alice arca azonban gondolkodóba ejtett. Írtam Londonba, és fehérnemű-
árjegyzéket kértem. Mire megjött az árjegyzék, már Clarice került Alice
helyébe, és én úgy találtam, hogy pazarlás volna új fehérneműt vásárolni,
mikor a régi még egészen jó, és eltettem az árjegyzéket egy fiókba.
Néha eszembe jutott, hogy vajon Alice beszélt-e róla a többieknek, és
vajon megtárgyalták-e a cselédszobában a fehérneműimet, mint igazi női
témát, amin meg lehet botránkozni, mialatt a férfiak hallótávolságon kívül
vannak. Férfiak jelenlétében ugyanis Alice nagyon tartózkodó volt. Még
Frith előtt sem ejtette volna ki a világért sem azt a szót, hogy: kombiné.

Mindenesetre megkönnyebbültem, mikor Alice átadta helyét Clarice-nek.
Clarice sohasem fogja tudni megkülönböztetni a valódi csipkét az
utánzattól. Igazán nagyon kedves volt Mrs. Danverstől, hogy megszerezte
nekem Clarice-t. Lehet, hogy azt gondolta, összeillünk. Most, hogy tudtam
az okát Mrs. Danvers neheztelésének és idegenkedésének, valamivel
könnyebben éreztem magam. Nem engem gyűlöl tehát, hanem csak a
második asszonyt. Ugyanezt érezte volna mindenkivel szemben, aki
Rebecca helyét elfoglalja. Legalábbis így értettem abból, amit Beatrice
mondott.

– Hát nem tudtad? – álmélkodott Beatrice. – Mrs. Danvers imádta
Rebeccát.

Akkor megijedtem ezektől a szavaktól. Valahogy nem voltam rájuk
elkészülve. De mióta gondolkoztam rajta, kezdtem kevésbé félni Mrs.
Danverstől. Sőt sajnáltam őt. El tudtam képzelni, mit érez. Mennyire
fájhatott neki, valahányszor hallotta, hogy engem Mrs. de Winternek
szólítanak. Minden reggel, mikor fölemelte a házitelefon kagylóját és
felhívott, és én azt feleltem, hogy igen, Mrs. Danvers, én vagyok, egy másik
hangot várt a telefonban. És ha keresztülment a szobákon, és az én
nyomomat látta mindenhol, egy sapkát az ablakpárkányon, a kötésemet a
széken, a másikra kellett gondolnia, aki előttem lakott ebben a házban.
Hiszen még én is folyton reá gondoltam, én is, aki nem ismertem Rebeccát.

Mrs. Danvers ismerte a járását, ismerte a beszédét. Mrs. Danvers tudta,
milyen színű volt a szeme és a haja, és milyen volt a mosolya. Én
mindebből semmit se tudtam. Nem is kérdezősködtem, de néha mégis úgy
tetszett, hogy Rebecca az én szememben éppen olyan eleven, mint Mrs.
Danvers szemében.

Frank azt mondta, hogy felejtsem el a múltat, és én megpróbáltam
elfelejteni. De Franknek nem kellett ott ülnie a sárga szobában, mint nekem,
nap nap után, és megfogni a tollat, amelyet valaha ő tartott a kezében.
Franknek nem kellett a kezét az írómappán pihentetnie, és állandóan
farkasszemet néznie Rebecca betűivel, amint ott hivalkodtak az Íróasztal
rekeszei fölött. Neki nem kellett a gyertyatartókat látnia a kandallón, az
órát, a virágvázát a festményeket a falon, és nem kellett nap nap után arra
gondolnia, hogy mindez valaha az övé volt, ezeket ő válogatta ki, ma is az
övé minden, nem az enyém. Franknek nem kellett Rebecca helyén ülni az
ebédlőben. Nem kellett az ő villájával és késével ennie, nem kellett az ő
poharából innia. Franknek nem kellett a vállára borítania azt a köpenyt,

amelyet valaha ő viselt, és Frank kabátzsebében nem rejtőzött az ő
zsebkendője. Nem kellett látnia nap nap után, mint nekem, a vén kutya
vaksi tekintetét a könyvtárszobában, nem kellett látnia, hogyan kapja fel a
fejét, hogy figyel a közeledő asszonyi lépésekre, és hogyan ejti le a fejét
újra, mert megérzi, hogy nem az jött, akit várt.

Apróságok, önmagukban jelentéktelenek és ostobák, de mégis itt vannak,
letagadhatatlanul. Látnom, hallanom, éreznem kell őket.

Édes jó Istenem, én nem akarok Rebeccára gondolni, én boldog akarok
lenni! Boldoggá akarom tenni Maximet, azt akarom, hogy együtt
maradjunk. Nincs más kívánság a szívemben, csak ez az egy. Nem tehetek
róla, ha mégis betolakszik a gondolataimba, az álmaimba. Nem tehetek
róla, hogy vendégnek érzem magam Manderleyben, az otthonomban, mikor
azon az úton járok, amelyen ő járt valaha, azon a díványon pihenek,
amelyiken ő feküdt, nem tehetek róla, ha vendégnek érzem magam, és
várom, hogy a háziasszony hazatérjen. Elejtett szavak, kézzelfogható
apróságok emlékeztetnek rá, mindennap, minden órában.

– Frith – mondtam egy nyári reggel, mikor beléptem a könyvtárba,
karomon egy nagy csokor orgonával –, hol találhatnék egy magas vázát
ezeknek a virágoknak? A kerti szobában csupa alacsony váza van.

– Az orgonát mindig abba a fehér alabástrom vázába szoktuk tenni,
amelyik a szalonban van, asszonyom.

– Ó, nem félnek, hogy eltörik?
– Mrs. de Winter mindig azt az alabástrom vázát használta, asszonyom.
Behozzák az alabástrom vázát, vízzel megtöltve, és mikor beleteszem az
orgonát és egyenként eligazgatom az ágakat, meleg illatuk betölti a szobát,
és összekeveredik a frissen nyírt fű illatával, amely beáramlik a nyitott
ablakon. Ilyenkor azt gondolom magamban: Rebecca is mindent így csinált.
Ő is szedett orgonát a kertben, mint én, és szálanként tette be a fehér
vázába. Nem én vagyok az első, aki orgonával díszíti ezt a szobát. Ez
Rebecca vázája, Rebecca orgonája. Ő is úgy járkált a kertben, mint én,
abban a széles kerti kalapban, amelyet egyszer láttam a kerti szoba
szekrényében, régi párnák mögött, ő is keresztülment a pázsiton az
orgonabokrokhoz, talán fütyörészett közben, talán dúdolt, a kutyákat hívta,
és kezében vitte az ollót, amelyet most én viszek.
– Frith, lenne szíves azt az állványt az ablakhoz tolni, hogy arra állítsam
a vázát?

– Mrs. de Winter mindig a dívány mögötti asztalra szokta állítani az
orgonát, asszonyom...

– Ó, igen. – Habozva megállok, kezemben a vázával. Frith arca
mozdulatlan. Természetesen engedelmeskednék, ha azt mondanám, hogy én
jobban szeretném az ablak elé tenni a vázát. Ha ezt mondanám, elmozdítaná
az állványt.

– Rendben van – mondom –, lehet, hogy csakugyan szebben fog festeni
azon a nagyobb asztalon. És az alabástrom váza ott áll, ahol régente állt, a
dívány mögötti asztalon.

Beatrice nem felejtette el ígéretét a nászajándékot illetően. Egyik reggel
nagy csomag érkezett, olyan nagy, hogy Robert alig bírta hazahozni a
postáról.

Én a sárga szobában ültem, éppen átnéztem az étlapot.
Mindig nagyon szerettem csomagot kapni. Izgatottan vágtam el a
zsineget, és téptem le a barna csomagolópapírt. Mintha könyv lett volna az
ajándék, és valóban, hat kötet volt, A festészet története. Az első kötetben,
fehér kartonon ez a pár szó:
„Remélem, sikerült örömet szereznem. Szeretettel, Beatrice.”
Látom Beatrice-t, amint bemegy a Wigmore Streeten egy boltba.
– Olyasvalaki számára szeretnék könyvet venni aki nagyon ért a
művészetekhez – mondja az ő erélyes, férfias hanghordozásával.
És a segéd azt feleli:
– Igenis, asszonyom, parancsoljon errefelé. Beatrice kissé bizalmatlanul
lapozgat a könyvben.
– Igen, hát most ne beszéljünk az árról. Nászajándék, tudja, azért
szeretném, hogy szép legyen. Ez mind a művészetekről szól?
– Igen, a legkeresettebb könyv ezen a területen –, mondja a segéd.
És akkor Beatrice megírja a mellékelt kártyát, kifizeti a könyvet, és
megadja a címet: Mrs. de Winter, Manderley.
Igazán nagyon kedves Beatrice-től. Megható, hogy bemegy egy londoni
boltba, és megveszi ezeket a könyveket, mert tudja, hogy szeretek rajzolni.
Valószínűleg úgy képzelte, hogy esős napokon benn ülök a szobában, és
ünnepélyes arccal nézegetem az illusztrációkat, esetleg egy ív rajzpapírt is
kerítek valahonnan, meg festékes kazettát, és lemásolom az egyik képet.
Kedves, drága Beatrice! Egyszerre ostoba sírhatnékom támadt.
Fölnyaláboltam a vastag köteteket, és körülnéztem, hogy hova tehetném
őket. Ide, ebbe a törékeny, finom szobába tulajdonképpen nem illenek –

gondoltam. De mindegy, utóvégre az én szobám. Valahogy elhelyeztem
őket az íróasztalomon. Aztán hátraléptem, hogy a hatást tanulmányozzam.
A könyvek inogva, bizonytalanul állnak, egymásnak támaszkodva. Az első
hirtelen eldőlt, és magával rántotta a többit. Felbontottak a kis porcelán
Ámort, úgyhogy az leesett a földre, és darabokra tört. Lopva az ajtóra
néztem, mint egy megszeppent gyerek. A padlón térdelve összeszedegettem
a cserepeket, és egy borítékba tettem. A borítékot az íróasztal egyik hátsó
fiókjában rejtettem el. Aztán fogtam a könyveket, átvittem a könyvtárba, és
a könyvszekrényben kerestem nekik helyet.

Maxim kinevetett, mikor büszkén mutattam neki a kincseimet:
– Kedves lány ez a Bee! – mondta. – Úgy látszik, meghódítottad. Csak
végszükségben vesz könyvet a kezébe.
– Nem mondott neked semmit rólam? – kérdeztem.
– Akkor, amikor ebéden itt volt? Nem, nem emlékszem rá.
– Gondoltam, hogy talán írt azóta.
– Beatrice és én csak akkor írunk egymásnak ha Valami nagy esemény
történik a famíliában. A levélírás nagy időpazarlás – mondta Maxim.
Gondolom én nem voltam nagy esemény a famíliában. De, ha én volnék
Beatrice, és a bátyám megházasodik, akkor csak mondanék valamit,
nyilvánítanék véleményt, vagy írnék legalább két szót. Kivéve
természetesen akkor, ha a feleség nem tetszenek, ha úgy tálalnám, hogy
nem illik a testvéremhez. Ugyanakkor Beatrice nem röstellte a fáradságot,
bement Londonba, hogy megvegye nekem a könyveket. Ha nem volnék
neki rokonszenves, ezt mégsem tette volna.
Másnap, emlékszem, mikor Frith ebéd után behozta a kávét a könyvtárba,
egy pillanatra megállt Maxim mögött, és szerényen megkérdezte:
– Megengedné, uram, hogy mondjak valamit? Maxim fölpillantott az
újságjából.
– Beszéljen, Frith, mi az? – kérdezte meglepetten.
Frithnek merev és ünnepélyes volt az arca és fontoskodva csücsörítette az
ajkát. Azt hittem legalábbis a felesége halt meg.
– Robertről van szó. Közte és Mrs. Danvers között volt valami kis
kellemetlenség. Robert rendkívül izgatott.
– Ó, jaj – mondta Maxim, és fintort vágott felém.
Lehajoltam, hogy megsimogassam Jaspert. Ez a szokás a zavar
pillanataiban egyszer sem hagyott cserben.

– Igenis, uram, Mrs. Danvers azzal vádolja Robertet, hogy eltüntetett egy
szobrot a sárga szobából. Robert dolga, hogy friss virágot vigyen a sárga
szobába, és elrendezze a vázákban. Mrs. Danvers ma, miután a virágokat
már elrendezték, benézett, és észrevette, hogy valami hiányzik. Azt mondja,
tegnap még ott volt. Azzal vádolja Robertet, hogy elvette, vagy pedig
eltörte és eldugta. Robert élénken tiltakozott, és csaknem sírva fordult
hozzám, uram. Talán ön is észrevette, hogy egészen ki van kelve magából.

– Igen, észrevettem, hogy a hús után elfelejtett tányért váltani – mondta
Maxim. – Nem is tudtam, hogy Robert ennyire érzékeny. Az is lehet, hogy
másvalaki a tettes. Talán a lányok közül valamelyik.

– Nem, uram. Mrs. Danvers bent volt a sárga szobában, mielőtt a lány
bement volna takarítani. Senki sem járt ott azóta, mióta asszonyom tegnap
kiment, és Robert a virágokat bevitte. Nagyon kellemetlen Robertnek is, de
nekem is, uram...

– Persze hogy kellemetlen. Menjen, mondja meg Mrs. Danversnek, hogy
jöjjön ide, majd mindjárt végére járunk a dolognak. Különben micsoda
szoborról van szó?

– A porcelán Ámorról, uram. Amelyik ott szokott állni az íróasztalon.
– Hohó! Az komoly érték. Okvetlenül elő kell kerülnie. Azonnal hívja
ide Mrs. Danverst.
– Igenis, uram.
Frith kiment a szobából, és mi magunkra maradtunk.
– Micsoda ostobaság! – dohogott Maxim. Gyűlölöm az ilyen
cselédperpatvarokat. Nem is tudom, hogy miért fordulnak hozzám. Ez a te
dolgod volna, drágám.
Felpillantottam Jasperről, égett az arcom.
– Drágám – kezdtem bele a vallomásba –, már meg akartam neked
mondani, de elfelejtettem. Azt a szobrot én törtem el tegnap.
– Te törted el? Hát miért nem mondtad meg míg Frith itt volt?
– Nem tudom. Nem mertem. Attól féltem hogy kinevet.
– Hát akkor most még jobban ki fog nevetni. Most még Mrs. Danversnek
is meg kell magyaráznod.
– Ó, nem, nem. Kérlek, te mondd meg neki! Engedd meg, hogy
felmenjek a szobámba.
– Ne légy csacsi. Azt fogják hinni, hogy félsz tőlük.
– Félek is. Vagy ha nem is éppen félek, de...

Az ajtó kinyílt, és Mrs. Danvers lépett a szobába. Frith nyomon követte.
Idegesen néztem Maximre. Ő félig bosszúsan, félig nevetve vállat vont.

– Tévedés volt, Mrs. Danvers. Mrs. de Winter törte el az Ámort, és
elfelejtette megmondani.

Valamennyien rám meredtek. Újra gyermeknek éreztem magam, én
tudtam, hogy az áruló pirosság még mindig nem tűnt el az arcomról.

– Nagyon sajnálom – mondtam, Mrs. Danvers arcát figyelve. – Nem
gondoltam, hogy Robertnek kellemetlensége lesz belőle.

– Meg lehet ragasztani, asszonyom? – kérdezte Mrs. Danvers.
Úgy látszik, meg sem lepődött, hogy én vagyok a bűnös. Csak nézett
rám, fehér halálfej arcával és sötét szemével. Úgy éreztem, kezdettől fogva
tudta, hogy én voltam, és csak azért panaszolta be Robertet, hogy lássa,
lesz-e bátorságom bevallani.
– Attól félek, nem – mondtam –, apró darabokra tört.
– Mit csináltál a darabokkal? – kérdezte Maxim. Mint mikor egy rabot
vallatnak. Ó, hogy szégyelltem magam!
– Beletettem őket egy borítékba – mondtam.
– És mit csináltál a borítékkal? – kérdezte Maxim, cigarettára gyújtva, és
a hangja még mindig félig bosszús volt, félig tréfás.
– Az íróasztal egyik hátsó fiókjába tettem.
– Ez úgy hangzik, mintha Mrs. de Winter attól félt volna, hogy maga
börtönbe veti őt, Mrs. Danvers – nevetett Maxim. – Talán lesz szíves
megkeresni a borítékot, és felküldeni Londonba a darabokat. Ha nagyon
apró darabokra tört, akkor persze nem lehet megragasztani. Rendben van,
Frith, mondja meg Robertnek, hogy szárítsa fel a könnyeit.
Frith elment, de Mrs. Danversnek még nem akaródzott kimennie.
– Természetesen bocsánatot fogok kémi Roberttől – mondta –, de a
látszat erősen ellene szólt. Nem gondoltam arra, hogy Mrs. de Winter törte
el a figurát. Talán ha megint történik valami hasonló Mrs. de Winter
kegyeskedik nekem megmondani, és akkor én magam elintézem a dolgot.
Ez mindenkit sok kellemetlenségtől kímélne meg.
– Természetesen – vágott bele Maxim türelmetlenül. – Nem is értem,
hogy miért nem szólt mindjárt. Éppen ezt akartam mondani, mikor maga
bejött.
– Talán Mrs. de Winter nem tudta, hogy milyen értékes – mondta Mrs.
Danvers, és rám nézett.

– De igen – mondtam nyomorultan. – Féltem tőle, hogy értékes, azért
szedtem Össze olyan gondosan a darabjait.

– És azért dugtad el egy hátsó fiókba, hogy senki meg ne találja őket,
ugye? – nevetett Maxim, és vállat vont. – De az ilyesmi nem a szobalány
dolga volna, Mrs. Danvers?

– A szobalányoknak nem szabad Manderleyben ezekhez az értékes
tárgyakhoz hozzányúlni, uram mondta Mrs. Danvers.

– Igen, tudom, hogy ezt maga nem engedi meg.
– Nagy kár – mondta Mrs. Danvers –, tudtommal a sárga szobában még
sohasem tört el semmi. Mindig nagyon vigyáztunk. Tavaly óta én magam
törölgetek, mert senkiben sem bízom meg. Mrs. De Winter életében mi
ketten törölgettük az értékes tárgyakat.
– Na, mindegy, most már úgysem lehet rajta segíteni. Rendben van, Mrs.
Danvers – mondta Maxim.
Mrs. Danvers kiment, én leültem az ablak mellé, és kinéztem a kertbe.
Maxim megint kezébe vette az újságját. Egyikünk sem szólt.
– Nagyon sajnálom, drágám – mondtam egy pillanatnyi habozás után –,
hogy ilyen ügyetlen voltam. Nem tudom elképzelni, hogyan történhetett. A
könyvekkel babráltam az íróasztalon kipróbáltam, hogy hogyan állnának
ott, és leütöttem a porcelánt.
– Felejtsd el, gyermekem, nem olyan nagy szerencsétlenség.
– De igen, engem nagyon bánt. Jobban kellett volna vigyáznom. Mrs.
Danvers dühös lehet rám.
– Neki nincs joga dühösnek lenni. A porcelán nem az övé volt.
– Igen, de ő olyan büszke mindenre, és olyan borzasztó arra gondolni,
hogy még soha semmi nem tört el abban a szobában. És éppen nekem
kellett kárt okoznom.
– Inkább te, mint az a szerencsétlen Robert.
– Én meg jobban szeretném, ha Robert törte volna el. Mrs. Danvers
sohasem fogja nekem megbocsátani.
– Az ördög vigye el Mrs. Danverst! – hördült fel Maxim. – Utóvégre
kicsoda-micsoda ő? Nem értelek. Az előbb is azt mondtad, hogy félsz tőle.
– Nem szó szerint gondolom, hogy félek. Hiszen alig látom. Nem tudom
megmagyarázni.
– Különös vagy, fiam – mondta Maxim. – Már az is furcsa volt, hogy
mikor eltörted, nem hívtad be rögtön, és nem mondtad neki, hogy itt van ez
az eltört figura, Mrs. Danvers, legyen szíves megragasztatni. Azt megértette

volna. Ahelyett összekapargatod a darabokat egy borítékba, és eldugod egy
hátsó fiókba. Mint egy szobalány, és nem mint a ház úrnője.

– Igen, tudom, én sok tekintetben olyan vagyok, mint egy cseléd. Azért
értjük meg egymást olyan jól Clarice-szel. A napokban meglátogattam az
anyját. Tudod, mit mondott? Mikor azt kérdeztem, mit gondol, Clarice
szeret-e nálam lenni, azt felelte:, , Ó, igen, Mrs. de Winter. Clarice nagyon
boldog. Azt mondja, hogy nem is olyan, mintha egy előkelő hölgynél
szolgálna, hanem mintha magunkfajtával lenne együtt.” Gondolod, hogy ezt
bóknak szánta?

– Isten tudja – mondta Maxim –, ahogy én emlékszem Clarice anyjára,
inkább sértésszámba megy. A házuk rendetlen, és mindig káposztaszagú.
Mindennek a teteje az volt, amikor kilenc gyerek volt a háznál, s a
legidősebb tizenegy éves. Ő meg mezítláb tett-vett abban a csöpp kis
kertjében, és harisnyával volt bekötve a feje. Akkor nem sok hiányzott
ahhoz, hogy felmondjunk neki. Nem is tudom elképzelni, hogy lehet
Clarice ilyen csinos és tiszta.

– Egy nagynénjénél nevelkedett – mondtam megtörten. – Tudom, hogy
az én flanelszoknyámon is van elöl egy folt, de azért én sohasem jártam
mezítláb, és sohasem kötöttem be harisnyával a fejemet.

Most már értettem, hogy Clarice miért nem viseltetik olyan megvetéssel
a fehérneműm iránt, mint Alice.

– Talán ez az, amiért szívesebben megyek Clarice anyjához látogatóba,
mint a püspök feleségéhez – folytattam. – A püspök felesége nem mondta,
hogy olyan vagyok, mintha közülük való volnék.

– Persze, ha abban a kopott szoknyában mégy hozzájuk, akkor nem is
mondhatja.

– Nem a régi szoknyámban mentem hozzájuk. Új ruha volt rajtam. És
különben is, megvan a véleményem azokról, akik a ruha alapján ítélik meg
az embert.

– Na, ami a püspök feleségét illeti, a ruhával ő se sokat törődik – jegyezte
meg Maxim –, de azon valószínűleg csodálkozott, ahogy a széken ültél, és
csak igennel, meg nemmel feleltél, mint egy állást kereső fiatal lány.
Legalábbis, mikor együtt viszonoztunk a múltkor egy látogatást, így tettél.

– Nem tehetek róla, hogy félénk vagyok.
– Tudom, hogy nem tehetsz róla, drágám, de nem is igyekszel legyőzni a
félénkségedet.

– Igazságtalan vagy. Igenis igyekszem. Állandóan azon igyekszem,
akárhová megyek, és akárkivel találkozom. Te ezt nem érted. Neked
könnyű, mert te hozzá vagy szokva ezekhez a dolgokhoz, de engem
másképp neveltek.

– Csacsiság – mondta Maxim –, ez nem nevelés, hanem önfegyelem
kérdése. Csak nem képzeled, hogy én szeretek látogatóba menni? Én is
halálosan unom. De ha meg kell lenni, mit csináljon az ember.

– Most nem az unalomról van szó – mondtam-, unatkozni és félni, az két
különböző dolog. Ha csak unatkoznék, az más volna. De gyűlölöm, hogy az
emberek úgy méregetnek, mintha díjnyertes tehén volnék.

– Ki méreget téged?
– Mindenki, aki idejön. Mindenki!
– Na és mit törődsz velük? Unatkoznak! Kell nekik valami változatosság.
– De miért én hozzak változatosságot az életükbe? Miért éppen engem
kritizáljanak?
– Mert Manderley az egyetlen, ami a környékbelieket érdekli.
– Akkor képzelem, hogy mekkorát csalódhattak. Maxim nem felelt.
Tovább olvasta az újságját.
– Nagyot csalódhattak – ismételtem. Aztán hozzátettem: – Biztosan csak
azért vettél feleségül, mert tudtad, hogy unalmas és tapasztalatlan vagyok,
hogy velem nem lesznek problémák, és hogy énrólam sohase fognak
pletykálni.
Maxim ledobta az újságját a padlóra, és felugrott:
– Mit beszélsz?
Az arca sötét volt és kifürkészhetetlen. A hangja durva, egyáltalán nem is
az övé.
– Semmi különöset – mondtam, és az ablakhoz támaszkodtam. – Miért
vagy így felindulva?
– Micsoda pletykákról beszélsz?
– Semmilyenekről – válaszoltam riadtan a tekintetétől. – Csak azért
mondtam, hogy mondjak valamit. Ne nézz így rám, Maxim. Nem mondtam
és nem tettem én semmi rosszat.
– Kivel beszéltél? – kérdezte szelídebben.
– Senkivel. Senkivel sem beszéltem.
– Hát akkor miért mondtad azt, amit mondtál?
– Mondom, hogy semmi különösebb okom nem volt rá. Csak úgy
eszembe jutott. Dühös voltam. Gyűlölöm ezeket a látogatásokat, nem

tehetek róla. És te haragudtál rám azért, hogy olyan gyámoltalan vagyok.
Nem akartalak bántani. Igazán, Maxim, nem akartalak bántani. Hidd el,
kérlek.

– Nem volt túlságosan kedves, amit mondtál. Hosszan nézett rám, kezét
zsebébe dugva, és ide-oda himbálózott a sarkán.

– Önző voltam, amikor feleségül vettelek Lassan, meggondoltan beszélt.
Úgy éreztem, mintha egy jeges kéz markolta volna meg a szívemet.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Nem vagyok neked való élettárs – mondta. –
Óriási a korkülönbség közöttünk. Még várhattál volna egy-két évig, aztán
férjhez mehettél volna egy hozzád való fiatal fiúhoz. Nem ilyen
öregemberhez, mint én vagyok, aki a fél életét már leélte.
– Ez nevetséges – mondtam gyorsan. – Jól tudod, hogy a kor nem számít
a házasságban. Igenis, te nekem való élettárs vagy.
– Azt hiszed? Hát nem tudom... – mondta. Feltérdeltem a díványon, és
átöleltem a vállát.
– Miért mondasz nekem ilyeneket? Jól tudod, hogy téged szeretlek a
legjobban a világon. Az én életemben soha nem is volt más férfi. Te vagy az
apám, a bátyám, a fiam.
– Az én hibám volt – mondta, ram se hederítve –, én hajszoltalak bele
ebbe a házasságba. Nem hagytam rá időt, hogy meggondold a dolgot.
– Nem is akartam meggondolni – tiltakoztam –, nekem nem volt más
választásom. Te ezt nem érted, Maxim. Ha az ember szeret valakit...
– Boldog vagy itt? – kérdezte, de megint nem nézett rám, hanem
kibámult az ablakon. – Sokszor gondolkozom rajta, hogy vajon boldog
vagy-e. Lefogytál, mióta itt vagy Manderleyben. És sápadtabb is vagy.
– Persze hogy boldog vagyok – feleltem. – Szeretem Manderleyt,
szeretem a kertet. Mindent szeretek itt. Azt se bánom, ha vizitelni kell, csak
azért mondtam, hogy bosszantsalak. De ha akarod, akár mindennap
elmegyek valahová. Semmit se bánok. Egyetlen pillanatra sem bántam meg,
hogy a feleséged lettem. Remélem, ezt tudod? Tudnod kell, Maxim!
Azon az ő rettenetes szórakozott módján megveregette az arcomat,
lehajolt és megcsókolta a fejem búbját.
– Szegény báránykám, nem sok örömöd van ebből a házasságból. Félek,
hogy nagyon kellemetlen élettárs vagyok.
– Nem! – tiltakoztam hevesen. – Nagyon jó férj vagy. Sokkal könnyebb
együtt élni veled, mint gondoltam volna. Azelőtt mindig azt hittem, hogy

rettenetes dolog lesz férjhez menni, mert az embernek a férje iszik, vagy
káromkodik, vagy morog, ha a pirított kenyér nem eléggé ropogós a
reggelinél, és egyáltalán nagyon kellemetlen valaki. De te nem iszol, nem
morogsz, és nem káromkodsz.

– Nem – mondta Maxim, és mosolygott. Felhasználtam a kedvező
pillanatot, hogy mosolyog, én is mosolyogtam, megfogtam a kezét, és
megcsókoltam.

– Örültség azt mondani, hogy nem illünk egymáshoz – mondtam. –
Látod, milyen szépen ülünk együtt minden este, te könyvvel vagy újsággal,
én meg a kötésemmel. Mint két egyforma teáscsésze. Vagy mint egy öreg
házaspár. Persze hogy egymáshoz illő élettársak vagyunk, persze hogy
boldogok vagyunk! Te úgy beszélsz, mintha azt hinnéd, hogy tévedés volt
ez a házasság. De ugye, nem gondolod ezt komolyan, Maxim? Ugye, te is
tudod, hogy a házasságunk nagyszerűen sikerült?

– Ha te ezt mondod, akkor úgy is van.
– De ugye te is úgy érzed, drágám, nemcsak én? Ugye, boldogok
vagyunk, rettenetesen boldogok?
Nem felelt, kibámult az ablakon, én fogtam a kezét. A torkom kiszáradt
és elszorult, a szemem égett. Ó, istenem – gondoltam –, olyan ez, mintha
színdarabot játszanánk. A függöny mindjárt lehull, meghajolunk a közönség
előtt, és visszavonulunk az öltözőnkbe. Ez nem lehet valóságos pillanat a
kettőnk életében.
Újra leültem az ablakpárkányra, és elengedtem a kezét. Hallottam a saját
kemény és hűvös hangomat.
– Ha az a véleményed, hogy nem vagyunk boldogok, inkább valld be.
Nem akarom, hogy komédiázz a kedvemért. Inkább elmegyek. Ha nem
vagy boldog velem, egy pillanatig sem maradok itt.
Ezt természetesen nem én mondtam. Ezt az a lány mondta a darabban.
Nem én mondtam Maximnek. Elképzeltem, hogy milyen színésznő játszaná
ezt a szerepet. Karcsú, magas, ideges alkatú nő lenne rá a legalkalmasabb.
– Miért nem felelsz? – kérdeztem.
Két keze közé fogta az arcomat, és rám nézett úgy, mint akkor, mikor
Frith behozta a teát, azon a napon, mikor lementünk a tengerpartra.
– Mit feleljek? – kérdezte. – Én magam sem tudom, hogy mit felelhetnék.
Ha azt mondod, hogy boldog vagy, maradjunk ennél. Ehhez én nem értek.
De elfogadom, amit te állítasz. Boldogok vagyunk. Tehát akkor minden
rendben van.

Újra megcsókolt, majd átsétált a szoba másik végébe. Én ott ültem az
ablakpárkányon, mereven és egyenesen, kezem az ölemben pihent.

– Azért beszélsz így, mert csalódtál bennem mondtam. – Félszeg vagyok
és ügyetlen, rosszul öltözködöm, és nem tudok nagyvilági hölgy módjára
társalogni. Monte-Carlóban figyelmeztettelek előre, hogy így lesz. Most te
is látod, hogy nem vagyok méltó Manderley úrnőjének szerepére.

– Ne beszélj butaságokat – intett le. – Én sohasem mondtam, hogy
rosszul öltözködsz, vagy hogy félszeg vagy. Képzelődsz. Ami a félénkséget
illeti, azt majd legyőzöd. Ezt már máskor is mondtam neked.

– Egy kört tettünk meg – mondtam –, visszaérkeztünk oda, ahonnan
kiindultunk. Ez az egész azzal kezdődött, hogy eltörtem a sárga szobában az
Ámort. Ha nem töröm el, akkor mindez nem kerül szóba. Akkor megittuk
volna a kávénkat, és kimentünk volna a kertbe.

– Az ördög vigye el azt az Ámort! – mondta Maxim fáradtan. – Azt
hiszed, törődöm vele, akár tízezer darabra törted is?

– Nagyon értékes volt?
– A jóisten tudja! Talán igen. De már el is felejtettem.
– A sárga szobában csupa értékes holmi van?
– Azt hiszem, igen.
– Miért vannak a legértékesebb dolgok abban a szobában?
– Nem tudom. Azt hiszem, azért, mert ott jó helyük van.
– Mindig ott voltak? Anyád életében is?
– Nem. Azt hiszem, anyám életében nem. Akkor szét voltak szórva a
házban. A székek valami raktárhelyiségben álltak.
– Mikor bútorozták be úgy azt a szobát, ahogy most van?
– Mikor megházasodtam.
– Azt az Ámort akkor tettétek oda?
– Azt hiszem, igen.
– Azt is a raktárban találtátok?
– Nem. Legalábbis nem hiszem. Úgy emlékszem, hogy az nászajándék
volt. Rebecca nagyon értett a porcelánhoz.
Nem néztem rá. A körmömet kezdtem fényesíteni.
Egész természetesen mondta ezt, egész nyugodtan. Nem került
megerőltetésébe. Egy pillanat múlva gyorsan rápillantottam. Ott állt a
kandallónál, zsebre tett kézzel. Maga elé meredt. Rebeccára gondol –
mondtam magamban. – Arra gondol, milyen különös, hogy az én
nászajándékom volt az oka, hogy Rebecca nászajándéka eltört. A

porcelánra gondol. Arra, hogy kitől kapta Rebecca. Megjelenik előtte az a
kép, amikor a csomag megérkezett, és hogy Rebecca mennyire örült neki.
Rebecca nagyon értett a porcelánhoz. Maxim talán bejött a szobába,
Rebecca a padlón térdelt, és kibontotta a dobozt, amelybe a porcelánt
csomagolták. Fölnézett, mikor Maxim belépett, és mosolygott. – Nézd csak,
Max, mit kaptunk – Azután kiemelte a dobozból a kis porcelánszobrot,
amely a fél lábon álló Ámort ábrázolta, nyíllal a kezében. – A sárga szobába
fogjuk tenni – mondta bizonyára, és Maxim odatérdelt melléje, és együtt
gyönyörködtek a kecses kis figurában.

Tovább fényesítettem a körmömet. Csúnya, repedezett volt, mint egy
iskolás fiúé. A körömágy benőtte a félholdat. A hüvelykujjam körmét tövig
lerágtam. Megint Maximre néztem. Még mindig ott állt a kandalló előtt.

– Mire gondolsz? – kérdeztem.
A hangom hűvös volt és nyugodt. Nem úgy, mint a szívem, a szívem
vadul dobogott. Nem úgy, mint az agyam, az tele volt keserűséggel,
nehezteléssel.
Maxim cigarettára gyújtott, legalább a huszonötödikre aznap, pedig még
alig álltunk fel az ebédtől. A gyufát az üres kandallóba hajította, és kezébe
vette az újságot.
– Nem tudnám megmondani – mondta. – Miért kérdezed?
– Magam sem tudom. Olyan komolynak és elgondolkozónak látszottál.
Szórakozottan fütyörészett, cigarettáját ujjai között morzsolgatta.
– Azon gondolkoztam, hogy megvan-e már a Middlesex ellen játszó
surreyi csapat összeállítása mondta.
Megint leült, és összehajtotta az újságot. Én kinéztem az ablakon.
Jasper egyszerre odajött hozzám, és felkapaszkodott az ölembe.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Június végén Maximnek be kellett mennie Londonba valami megyei
ügyben egy hivatalos ebédre, amelyen csak férfiak vettek részt. Két napig
volt távol, én egyedül maradtam. Nagyon féltem ettől a két naptól. Mikor az
autó eltűnt a kanyarodónál, az volt az érzésem, hogy örökre elváltunk, és
soha többé nem látjuk viszont egymást. Autóbaleset érheti Maximet, és ha a
sétáról hazajövök, Frith halálra vált arccal, remegve vár rám az üzenettel.
Valamelyik vidéki kórházból telefonál majd az orvos: Erősnek kell lennie –
mondja. – Sajnos, el kell készülnie a legrosszabbra.

Frank is eljön, és együtt megyünk a kórházba. Maxim nem ismer meg.
Ezt mind így átgondoltam ebéd közben. Láttam a falubelieket gyülekezni a
temetésre, láttam magamat Frank karjára támaszkodva. Olyan elevenen
láttam mindezt, hogy alig tudtam enni, és feszülten figyeltem, hogy rögtön
felugorjak, ha a telefon megszólal.

Délután kint ültem a kertben, a gesztenyefa alatt, könyvvel a kezemben,
de alig olvastam.

Mikor láttam jönni Robertet, tudtam, hogy telefon, és valósággal fizikai
rosszullét fogott el.

– A klubból telefonáltak, asszonyom, hogy Mr. de Winter tíz perccel
ezelőtt megérkezett.

Becsaptam a könyvemet.
– Köszönöm, Robert. Milyen gyorsan beért.
– Igenis, asszonyom. Nagyon gyorsan.
– Nem akart velem beszélni? Vagy üzent valamit?
– Csak annyit üzent, asszonyom, hogy szerencsésen megérkezett. Nem is
ő beszélt, hanem a portás.
– Rendben van, Robert, köszönöm szépen. Kimondhatatlanul
megkönnyebbültem. A délelőtti szédülés és rosszullét elmúlt. Olyan
érzésem volt, mint mikor viharos átkelés után partra száll az ember. Hirtelen
megéheztem, és mikor Robert visszament a házba, beosontam az ebédlőbe,
és néhány kekszet csentem ki a tálalóból. Hat darabot. És egy almát is.
Addig nem is tűnt fel, hogy alig ettem valamit. Aztán visszamentem az
erdőbe, ott fogyasztottam el a zsákmányt, nehogy a cselédek valamelyik
ablakból meglássanak, és azután elmondják a szakácsnőnek, hogy úgy
látszik, Mrs. de Winternek nem ízlik a főztje, mert ebéd után gyümölcsöt és