Daphne du Maurier - A Manderley-ház asszonya

A tárgyalást kedd délután két órára tűzték ki. Háromnegyed egykor
tálalták az ebédet. Frank is feljött. Hála istennek, Beatrice telefonált, hogy
nem tud jönni. A fia, Roger, kanyaróval érkezett haza, most ők sem
mehetnek emberek közé. Magamban áldottam a kanyarót. Azt hiszem,
Maxim képtelen lett volna elviselni Beatrice-t a tapintatlan szeretetével és
folytonos kérdezősködésével. Hajmeresztő kérdéseket tud néha feltenni.

Sietve, idegesen ettünk, nemigen beszéltünk. A gyomromban megint
éreztem azt a szúró fájdalmat. Semmi étvágyam nem volt, alig tudtam
lenyelni egy-két falatot. Megkönnyebbültem, mikor felálltunk az asztaltól,
és Maxim kiment a kocsihoz. A motorberregés megnyugtatott, azt
jelentette, hogy elindulunk, hogy csinálunk valamit, nem ülünk ölbe tett
kézzel Manderleyben. Frank a saját kocsiján jött utánunk. A kezemet egész
úton Maxim térdén pihentettem. Nagyon nyugodtnak látszott, egyáltalán
nem volt ideges. Olyan volt az egész, mintha beteget szállítanánk egy
szanatóriumba, beteget, akit operálni fognak, és nem tudjuk, hogy az
operáció hogyan sikerül. A kezem nagyon hideg volt, a szívem furcsán,
szabálytalanul dobogott. A tárgyalást Lanyonban tartották, egy kisvárosban,
mintegy tíz kilométernyire Kerrithtől, de az ellenkező irányban. Az autók a
nagy, négyszögletes, kavicsos piactéren parkoltak. Dr. Phillips autója már
ott volt, és Julyan ezredesé is. És más autók, sok más autó is. Észrevettem,
hogy egy járókelő kíváncsian bámul Maxim arcába, aztán lopva meglöki a
társát.

– Talán jobb lesz, ha én itt maradok – mondtam –, nem megyek be
veletek.

– Nem is engedném, hogy bejöjj – jelentette ki Maxim –, egy pillanatig
sem gondoltam rá, hogy bejöjj. Egyáltalában jobb lett volna, ha otthon
maradsz Manderleyben.

– Nem – mondtam –, azt nem bírtam volna ki. Majd itt fogok ülni az
autóban. Ne törődj velem, nagyon jól megleszek.

– Mrs. de Winter nem jön be? – kérdezte Frank az ablakon keresztül.
– Nem – felelte Maxim –, itt marad az autóban.
– Hát persze – helyeselt Frank –, semmi értelme nem volna, hogy
bejöjjön. Mi sem maradunk sokáig.
– Igen – hagytam rá.
– De azért egy helyet fenntartunk – mondta Frank –, ha időközben mégis
meggondolná magát, és be akarna jönni.
Elmentek, és én ott maradtam egyedül.

Az üzletek aznap korán zártak. Kevés ember járt az utcán. Lanyon nem
tartozik a nyaralóhelyek közé, mert messze van a tengertől. Ültem az
autóban, és néztem a boltok lehúzott redőnyeit. Múltak a percek. Vajon mit
csinálnak az esküdtek, az elnök, Frank, Maxim, Julyan ezredes? Kiszálltam
az autóból, és fel-alá sétáltam a téren. Megálltam egy-egy ablak előtt,
benéztem, aztán folytattam a sétát. Láttam, hogy egy rendőr kíváncsian
figyel. Befordultam egy mellékutcába, hogy ne kelljen találkoznom vele.

Öntudatlanul, akaratom ellenére, egyszer csak azon vettem észre magam,
hogy az előtt az épület előtt állok, ahol a tárgyalást tartják. Féltem tőle,
hogy nagy tömeg fog összeverődni, de az utca teljesen kihaltnak látszott.

Bementem, fölsiettem a lépcsőn, és megálltam a folyosón.
Egy rendőr bukkant elő valahonnan.
– Óhajt valamit? – kérdezte.
– Nem – feleltem.
– Itt nem lehet várakozni – mondta.
– Bocsánat. – És elindultam a lépcső felé.
– Bocsánat, asszonyom – mondta –, ön Mrs. de Winter?
– Igen – feleltem.
– Az más – mondta –, akkor ha akar, várhat itt.
Parancsol egy széket?
– Köszönöm – mondtam.
Bevezetett egy sivár kis szobába, amelynek a közepén egy asztal állt. A
helyiség olyan volt, mint egy vasúti várószoba. Ott ültem, kezemmel az
ölemben. Öt perc múlt el. Semmi sem történt. Ez sokkal rosszabb volt, mint
kint, az autóban. Felálltam, és kimentem a folyosóra. A rendőr még mindig
ott állt.
– Mennyi ideig fog tartani? – kérdeztem.
– Ha parancsolja, megkérdezhetem.
Eltűnt a folyosó végén, majd egy perc múlva visszajött.
– Azt hiszem, már nem soká tart – mondta. – Mr. de Winter most fejezte
be vallomását, Searle kapitány, a búvár és doktor Phillips is beszéltek már.
Most már csak egy tanú van hátra. Mr. Tabb, a kerrithi hajóépítő.
– Akkor hát mindjárt vége.
– Valószínűleg, asszonyom. – Azután hirtelen hozzátette: – Nem volna
kedve meghallgatni a tárgyalás hátralevő részét? Van egy üres hely odabent,
közvetlenül az ajtó mellett. Senki sem fogja észrevenni, ha bemegy.
– Igen – mondtam –, szívesen benéznék.

Már csaknem vége volt mindennek, Maxim már befejezte vallomását. A
többitől nem féltem. Csak Maxim vallomását nem akartam hallani, roppant
ideges lettem volna, ezért nem mentem be vele és Frankkel. Most már
mindegy, ha Maxim túl van rajta.

Követtem a rendőrt, aki kinyitott egy ajtót a folyosó végén. Besurrantam,
és leültem rögtön az ajtó mellett. Óvatosan körülnéztem, vigyázva arra,
hogy senkiével se találkozzon a pillantásom. A terem sokkal kisebb volt,
mint amilyennek képzeltem. Iszonyú meleg volt odabent. Azt képzeltem,
hogy nagy, kopár helyiség lesz, padokkal, mint egy templom. Maxim és
Frank a terem másik végében ültek. Az elnök sovány, idősebb, cvikkeres
férfi volt. Embereket láttam, akiket nem ismertem. A szívem hatalmasat
dobbant, mikor megláttam Mrs. Danverst. Ott ült jobbra hátul, és mellette
Favell, Jack Favell, Rebecca unokabátyja. Előrehajolt, állát a tenyerébe
támasztva, tekintetét az elnökre szegezte.

Arra nem voltam elkészülve, hogy őt itt találom. Vajon Maxim tudja-e,
hogy itt van?

James Tabb, a hajóépítő állt most fel, hogy válaszoljon az elnök
kérdéseire.

– Igen, uram – felelte Tabb –, én alakítottam át Mrs. de Winter kis
hajóját. Eredetileg francia halászcsónak volt, és Mrs. de Winter potom
pénzen vette meg Bretagne-ban. Velem alakíttatta át vitorlás jachttá.

– Olyan állapotban volt a hajó, hogy nyugodtan ki lehetett vele menni a
tengerre? – kérdezte az elnök.

– Tavaly áprilisban, mikor utoljára átadtam, olyan állapotban volt. Mrs.
de Winter mindig nálam teleltette. Már októberben elszállítottam, és
márciusban üzent, hogy hozzam át a hajót. Mióta átalakítottam, ez volt a
negyedik szezonja.

– Előfordult azelőtt is, hogy a hajó felborult?
– Nem, uram. Ha előfordult volna, bizonyára tudomást szerzek róla. Mrs.
de Winter meg volt elégedve a hajóval, legalábbis ezt mondta nekem.
– Nagy óvatosság és hozzáértés kellett a hajó kezeléséhez?
– Hát... ami azt illeti, uram, a vitorláshoz érteni kell, az tagadhatatlan. De
Mrs. de Winter hajója nem azok közül a megbízhatatlan kis járművek közül
való volt, amelyeket egy pillanatra sem szabad magukra hagyni,
amilyeneket itt Kerrithben is lát az ember. Mrs. de Winter vitorlása komoly,
erős hajó volt, az nem ijedt meg egy kis széltől. Mrs. de Winter nagyobb
viharban is vitorlázott vele, mint amilyen akkor éjszaka volt. Ezt mondom

azóta is mindig. Nem értem, hogy süllyedhetett el a hajó éppen azon az
éjszakán.

– De ha tegyük fel, mint ahogy valószínűnek látszik, Mrs. de Winter
lement, mondjuk a kabátjáért, és éppen akkor egy szélroham hátba támadta
a hajót, akkor felfordulhatott?

James Tabb megrázta a fejét.
– Nem – mondta makacsul-, nem hiszem.
– Pedig úgy tetszik, mégis ez történt – mondta az elnök. – Nem hiszem,
hogy akár Mr. de Winter, akár bárki más közülünk önt vádolná a
katasztrófáért. Ön a szezon elején rendbe hozta a hajót, jó állapotban adta át
tulajdonosának. Sajnos, a megboldogult Mrs. de Winter, úgy látszik, egy
pillanatra elveszítette a fejét, és ez az életébe került. Ilyesmi azelőtt is
megtörtént már. Ismétlem, nem vádoljuk önt.
– Bocsásson meg, uram – mondta a hajóépítő –, de nem hagyhatom
ennyiben a dolgot. Ha megengedi, szeretnék még valamit mondani.
– Halljuk.
– A tavalyi katasztrófa óta sokan bizalmatlanok a munkám iránt. Azt
mondják, hogy a szezon elején korhadt, rossz állapotban levő hajót adtam át
Mrs. de Winternek. Két-három rendelést elvesztettem már emiatt. Ez nekem
érzékeny veszteség volt, de minthogy a hajó elsüllyedt, nem volt mivel
bebizonyítanom ártatlanságomat. Most, hogy az a gőzhajó zátonyra futott,
mint mindannyian tudjuk, megtalálták Mrs. de Winter hajóját, és kiemelték.
Searle kapitánytól engedélyt kaptam, hogy megnézzem a hajót. Meg
akartam nyugtatni magamat, hogy becsületes munkát végeztem.
– Na és? – kérdezte az elnök.
– Igen, uram, a lelkiismeretem megnyugodhatott. Ami az én munkámat
illeti, nem volt azzal a hajóval semmi baj. Minden egyes deszkáját, minden
csavarját külön megvizsgáltam. Homokos talajba süllyedt, mint a búvártól
hallottam. A sziklát egyáltalán nem is érintette. A sziklától legalább
ötméternyire volt. Ott feküdt a homokban, erőszakos zúzódás nyoma nem
látszott rajta.
Elhallgatott. Az elnök várakozóan nézett rá.
– Nos – kérdezte –, ez az egész, amit mondani akar?
– Nem, uram – mondta Tabb nyomatékosan –, ez még nem minden.
Valamit szeretnék tudni. Ki fúrt lyukakat a hajópadlóba? Amint mondtam,
sziklához nem ütődhetett. A legközelebbi szikla legalább ötméternyire volt

tőle. És különben is, a lyukakat nem zúzódás okozta. Azokat a lyukakat
csákánnyal ütötték a padlóba.

Nem néztem rá. A földre néztem. A földet linóleum borította. Zöld
linóleum. Azt néztem.

Miért nem szól az elnök? Miért hallgat ilyen sokáig? Mikor végre
megszólalt, a hangja mintha nagyon messziről jött volna.

– Mit mond? Miféle lyukakról beszél?
– Három lyuk van a hajópadlóban – beszélt tovább a hajóépítő. – Az
egyik elöl a lánckamránál, a vízvonal alatt. A másik kettő szorosan egymás
mellett, a hajó középső részén. A ballasztot is kidobálták belőle. De ez még
nem minden. A csapokat is kinyitották.
– Miféle csapokat?
– A lefolyócsapokat, uram! Mosdófülke is volt a hajón, vízvezetékkel és
természetesen lefolyóval, és beépített mosogató is. A lefolyókat mindig
szorosan el kellett zárni, máskülönben alulról betódult volna a víz. Mikor
tegnap megnéztem a csónakot, mind a két lefolyó nyitva volt.
Rettenetes hőség volt a teremben. Miért nem nyitnak ki egy ablakot –
gondoltam. – Megfullad az ember. És olyan sokan vannak, olyan
rettenetesen sokan.
– Azokkal a lyukakkal a padlóban, uram, és a kinyitott csapokkal, nem
sok kellett egy olyan kis hajónak, hogy elsüllyedjen. Tíz perc elegendő volt.
Azok a lyukak nem voltak meg, amikor én átadtam a hajót Mrs. de
Winternek. Én büszke voltam a munkámra, és Mrs. de Winter is büszke volt
a hajójára. Az én véleményem, uram, az, hogy a hajó egyáltalán nem borult
fel. Szándékosan süllyesztették el.
Nem bírom ezt a levegőt. Ki kell mennem. Fel kell állnom, és
visszamennem a várószobába. Nincs itt semmi levegő, és a szomszédom
olyan közel ül hozzám, olyan borzasztó közel. Valaki föláll előttem, és
mond valamit, mások is beszélnek, mindenki beszél. Nem tudom, mi
történik. Nem látok semmit. Meleg van, irtózatosan meleg. Az elnök
csendet kér, mond valamit. – Mr. de Winter – hallom. Nem látok semmit.
Egy asszony ül előttem, annak a kalapja eltakar előlem mindent. Maxim
föláll. Nem bírok ránézni. Nem szabad ránéznem. Egyszer már éreztem
hasonlót. Mikor volt az? Nem tudom. Nem emlékszem. Igen, akkor, mikor
ott álltam Mrs. Danversszel az ablakban. Mrs. Danvers is itt van, és hallja
ezt. Maxim föláll. Irtózatos a hőség. A kezem nedves és csúszós, a nyakam
az állam, az arcom csupa veríték.

– Mr. de Winter, ön hallotta James Tabbnek a vallomását, aki a hajó
karbantartásával volt megbízva. Tud ön valamit azokról a lyukakról?

– Nem, semmit.
– Van fogalma a lyukak eredetéről?
– Természetesen nincs.
– Most hall róla először?
– Igen.
– Tudjuk, hogy ez a vallomás megrázóan hat önre...
– Már az is megrázkódtatás volt számomra, hogy egy évvel ezelőtt
tévedtem, mikor azt hittem, hogy a feleségem holttestét találták meg. És
most meg kell tudnom, hogy minden valószínűség szerint nem véletlen
szerencsétlenség történt. Ezek után ön feltehetőleg nem csodálkozik azon,
hogy az elhangzott tanúvallomás megrázóan hat rám.
...Ne, Maxim, ne! Hallottad, hogy mit mondott Frank. Nem szabad ilyen
hangon beszélned. Nem ezen az ingerült, éles hangon, Maxim. Az elnök ezt
nem érti. Kérlek, drágám, kérlek. Ó, édes jó Istenem, ne engedd, hogy
Maxim kijöjjön a sodrából. Ne engedd, hogy megfeledkezzék magáról!
– Legyen meggyőződve, Mr. de Winter, hogy valamennyien mélységesen
önnel érzünk. Kétségtelen, hogy a hír megrázta önt, rettenetes lehetett önre
nézve, mikor megtudta, hogy a felesége a kajütben fulladt meg, és nem a
nyílt tengeren lelte halálát, mint ahogy először gondolta. Én az ön
érdekében szeretném megtudni, hogy mi történt tulajdonképpen. Remélem,
nem képzeli, hogy a magam szórakoztatására folytatom le ezt a tárgyalást.
– Ez nyilvánvaló.
– Remélem, hogy az. James Tabbtől hallottuk éppen most, hogy a hajó
aljában, ahol a megboldogult Mrs. de Wintert megtalálták, három lyuk volt,
és hogy a lefolyó csapok nyitva voltak. Kételkedik ön a vallomásában?
– Természetesen nem kételkedem. Mr. Tabb hajóépítő, tudja, hogy mit
beszél.
– Ki vezette Mrs. de Winter hajóját?
– Ő maga.
– Segítség nélkül?
– Segítség nélkül.
– A hajót a manderleyi magánkikötőben tartották?
– Igen.
– Ha idegen nyúlt volna a hajóhoz, azt észrevették volna? Nyilvános út
nem vezet a manderleyi kikötőhöz?

– Nem.
– A kikötő csendes, ha jól tudom, és fák veszik körül.
– Igen.
– De ha valami csavargó odalopódzik, megeshetett volna, hogy nem
veszik észre?
– Az megeshetett volna.
– James Tabb azt állítja – és nincs okunk kételkedni szavaiban –, hogy
egy hajó, amelynek aljában három ekkora lyuk van, és melynek
lefolyócsapjai is nyitva vannak, legfeljebb tíz-tizenöt percig tud fent
maradni a vízen.
– Úgy van.
– Akkor hát el kell ejtenünk azt a feltevést, hogy a lyukakat még a hajó
elindulása előtt fúrta valaki. Ha így lett volna, akkor már a kikötőben
elsüllyed.
– Kétségtelenül.
– Tehát nem marad más hátra, mint az a föltevés, hogy aki kivitte a hajót
aznap éjszaka, az maga fúrta a lyukakat a padlóba, és nyitotta ki a csapokat.
– Úgy van.
– Ön azt mondja, hogy a kajüt ajtaja és az ablakok be voltak csukva, és a
felesége a földön feküdt. Ezt vallotta ön, és ezt vallotta dr. Phillips, sőt
Searle kapitány is.
– Úgy van.
– Ha az önök vallomásához hozzátesszük, hogy csákánnyal lyukat vágtak
a hajó aljába, és hogy a lefolyócsapok nyitva voltak, nem találja ön mindezt
nagyon különösnek, Mr. de Winter?
– Természetesen különösnek találom.
– Mr. de Winter, bármilyen kínos is rám nézve, kötelességem egy
bizalmas természetű kérdést intézni önhöz.
– Tessék.
– Tökéletesen boldog volt az ön házassága a megboldogult Mrs. de
Winterrel?
Persze, ezek a fekete pontok itt a szemem előtt a melegtől vannak.
Irtózatos ez a hőség, ez a sok ember, ez a sok kíváncsi arc. Miért nem
nyitnak ki egy ablakot?!... Azt hittem, az ajtó sokkal közelebb van, de
messzebb volt, mint gondoltam. És a föld süllyedni kezdett a lábam alatt.
– És akkor ebből a furcsa ködből, amely körülvett, Maxim hangját
hallottam tisztán és erősen:

– Lenne szíves valaki kivezetni a feleségemet. Úgy látom, rosszul van...

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Ott ültem megint a kis szobában. A kis szobában, amely olyan volt, mint
egy vasúti várószoba. A rendőr állt mellettem, fölém hajolt, egy pohár vizet
adott, és valaki megérintette a karomat. Frank keze. Mozdulatlanul ültem,
és lassan-lassan a padló, a falak, a rendőr és Frank alakja természetes
formát öltöttek.

– Úgy szégyellem – mondtam –, hogy ilyen ostobán viselkedtem, de
rettenetes hőség volt odabent.

– Igen, már sokan panaszkodtak emiatt, mégse csinálnak semmit.
Sokszor elájulnak a hölgyek odabent.

– Jobban érzi magát, Mrs. de Winter? – kérdezte Frank.
– Igen, sokkal jobban. Mindjárt egészen jól leszek. Menjen vissza. Ne
várjon itt miattam.
– Hazaviszem magát Manderleybe.
– Nem.
– De igen. Maxim azt mondta, hogy vigyem haza.
– Nem, magának Maxim mellett kell maradnia.
– Maxim kívánsága az, hogy hazavigyem Manderleybe.
Megfogta a karomat, és segített fölállni.
– El tud menni az autóig, vagy idehozzam a kocsit?
– El tudok menni, de sokkal jobban szeretnék itt maradni. Szeretném, ha
maga is itt maradna és vigyázna Maximre.
– Maxim esetleg nagyon sokáig marad...
Miért mondja ezt? Mit akar ezzel mondani? És miért nem néz rám?
Karon fogott, és végigvezetett a folyosón, aztán le a lépcsőn az utcára.
Maxim esetleg nagyon sokáig marad...
Nem beszéltünk. Odaértünk Frank kis Morrisához. Kinyitotta az ajtót, és
besegített. Azután ő is beült, és beindította a motort. Végighajtottunk a
macskaköves piactéren, majd az üres városon keresztül le a kerrithi
országútra.
– Miért marad sokáig Maxim? Mi van még hátra?
– Esetleg megismételtetik a tanúvallomásokat. Frank egyenesen maga elé
nézett, a kemény, fehér útra.
– De hiszen mindenkit kihallgattak már. Mit mondhatnak még?

– Nem lehet tudni – mondta Frank –, az elnök esetleg másképpen teszi
fel a kérdéseit. Tabb vallomása mindent felforgatott. Az elnöknek más
szemszögből kell megvizsgálnia az ügyet.

– Milyen szemszögből? Hogy érti ezt?
– Hallotta a tanút. Hallotta, hogy Tabb mit mondott. Most már nem
fogják elhinni, hogy véletlen szerencsétlenség történt.
– De hát ez képtelenség, Frank! Nevetséges. Miért hallgatnak Tabbre?
Hogyan állíthatja ő ennyi idő múltán, hogy a lyukakat szándékosan fúrták a
hajó aljába? Mit akarnak bebizonyítani?
– Nem tudom.
– Az elnök kellemetlen ember, Maxim képtelen lesz nyugodtan
válaszolni, kijön a sodrából. Olyanokat fog mondani, amit maga is megbán
majd. Az elnök faggatja majd, és Maxim nem bírja idegekkel, tudom, hogy
így lesz.
Frank nem felelt. Nagyon gyorsan hajtott. Mióta ismertem most történt
először, hogy nem tudta a szokásos, unalmas mederbe terelni a társalgást.
Ez azt mutatja, hogy ő is nyugtalan, nagyon nyugtalan. Rendes
körülmények között lassan, óvatosan vezetett minden útkereszteződésnél
megállt, jobbra balra kémlelt, és minden kanyarodónál hangosan dudált.
– Az az ember is ott volt, aki egyszer meglátogatta Manderleyben Mrs.
Danverst...
– Favellt gondolja? – kérdezte Frank. – Én is láttam.
– Ott ült Mrs. Danversszel az ablak mellett.
– Igen, tudom...
– Miért jött el? Mi joga van neki ott lenni a tárgyaláson?
– Unokatestvére Mrs. de Winternek.
– De az nincs rendjén, hogy ők ott ülnek Mrs. Danversszel. Én nem
bízom bennük, Frank.
– Én sem.
– Mondhatnak valamit. Nagyon sokat árthatnak Maximnek.
Frank megint nem felelt. Olyan hűséges barátja volt Maximnek, annyira
együtt érzett vele, hogy senkivel sem akart róla beszélni, még velem sem.
Nem tudhatta, hogy én mennyit tudok. És én sem tudtam pontosan, hogy ő
mennyit tud. Szövetségesek voltunk, egy úton haladtunk, de nem mertünk
egymásra nézni. Egyikünk se merte megkockáztatni a vallomást.
Emlékszem, amint befordulunk az alsó kapun, végighajtunk a kanyargós
úton, föl a házig. A hortenziák éppen virágzanak. Kék fejecskéjük

kikandikál a zöld levelek sűrűjéből. Minden szépségük ellenére van bennük
valami gyászos. A temetési szertartás komor pompájára emlékeztetnek,
olyanok, mint a halott koszorúk, merevek és mesterkéltek, amilyeneket
üveg alatt lehet látni idegen országok temetőibe? És ott sorakoztak véges-
végig az úton, mind a két oldalon, kéken, egyhangúan, mint kíváncsi nézők,
akik kiállnak az utcára, hogy lássanak minket. Fölértünk végre a házhoz és
megálltunk a lépcső előtt.

– Jobban van? – kérdezte Frank.
– Feküdjön le.
– Igen – mondtam –, talán az lesz a legjobb, ha lefekszem.
– Én visszamegyek Lanyonba – mondta. – Maximnek szüksége lehet
rám.
Többet nem szólt. Rögtön beült az autóba és elindult. Maximnek
szüksége lehet rá. Miért mondta, hogy Maximnek szüksége lehet rá?
Az elnök talán Franket is ki fogja hallgatni. Talán őt is kikérdezi arról az
éjszakáról, amikor Maxim együtt vacsorázott Frankkel. Meg fogja kérdezni,
hogy Maxim pontosan hány órakor ment el hazulról. Meg fogja kérdezni,
látta-e valaki hazajönni Maximet. Tudták-e a cselédek, hogy otthon van?
Van-e tanúja arra, hogy mikor hazajött, egyenesen fölment a szobájába, és
levetkőzött? Esetleg Mrs. Danverst is kihallgatják. Mrs. Danverst is
megidézik tanúnak, és Maxim dühös lesz, elsápad.
Fölmentem a szobámba, és lefeküdtem az ágyra, ahogyan Frank
tanácsolta. Kezemet a szememre szorítottam. Most is magam előtt láttam
azt a termet és azokat az arcokat. Az elnök komor, barázdás, cvikkeres
arcát.
„Csak nem gondolja, hogy a magam szórakoztatására folytatom le a
tárgyalást?”
Lassú felfogású, bogarászó ember, rögtön meg van sértve. Vajon most
miről beszélnek? Mi történik? Mi lesz, ha Frank egyedül jön vissza?
Újságbeli képek jelentek meg az emlékezetemben, amint emberek
kilépnek egy i1yen bírósági épületből, és egyenruhás őrök vezetik el őket.
Mi lesz, ha Maximet is elviszik? Nem fognak beengedni hozzá? Nem lesz
szabad meglátogatnom? Itt kell élnem Manderleyben nap nap után, és várni
őt minden éjszaka, mint ahogyan most várom?... Julyan ezredes kedves lesz
és megért. Az emberek azt fogják mondani: „Rosszul teszi, hogy annyit van
egyedül. Jöjjön el hozzánk.” Telefon, újságok, megint telefon. „Nem, Mrs.
de Winter nem fogad senkit. Mrs. de Winter nem fogadja a Megyei Krónika

munkatársát.” Aztán másnap. Megint egy másik nap. Vánszorgó hetek. És
Frank végre elvisz, hogy láthassam Maximet. Maxim sovány, sápadt,
különös, olyan, mint a kórházi betegek...

Más asszonyok is keresztülmentek ezen. Asszonyok, akikről az újságban
olvastam. Folyamodványt írtak a belügyminiszterhez, de nem használt
semmit. A belügyminisztérium mindig azt feleli, hogy az igazságnak nem
szabad útjába állni. Sokszor előfordult, hogy jó barátok is írtak
folyamodványt, valamennyien aláírták, de a belügyminisztérium nem tehet
semmit. És a legtöbb ember, ha olvas róla az újságban, azt mondja: „Ugyan,
miért hagynák futni? Utóvégre megölte a feleségét. Azt a szegény asszonyt
már nem lehet feltámasztani. Ez a szentimentális felfogás, amely a
halálbüntetés eltörlését kívánja, csak lovat ad a gonosztevők alá. Gondolta
volna meg, mielőtt megölte a feleségét. Most már késő. Fel fogják
akasztani, mint más bűnöst. Úgy kell neki. Legalább elrettentő példa lesz a
többieknek.”

Emlékszem, láttam egyszer egy képet valamelyik újságban, nagy tömeg
áll a börtön kapuja előtt, kilenc óra múlt néhány perccel, és egy rendőr
éppen cédulát akaszt ki a kapura, hogy mindenki elolvashassa. „A halálos
ítéletet ma reggel kilenc órakor, a börtönigazgató, a börtönorvos és a
megyei seriff jelenlétében végrehajtották.” Az akasztás gyorsan megy. Az
akasztás nem fáj. Az akasztás egyszerre kettétöri az áldozat
nyakcsigolyáját. Valaki azt mondta egyszer, hogy azért nem mindig sikerül.
Valaki, aki ismert egy börtönigazgatót. Zsákot húznak az ember fejére,
odaállítják arra a kis zsámolyra, és egyszerre csak süllyedni kezd alatta a
föld... Összesen három perc az egész, attól fogva, hogy a cellájából kilép.
Mások azt mondják, hogy csak ötven másodperc. Nem, az lehetetlen. Ötven
másodperc túl kevés. Egypár lépcsőn is le kell menni. A doktor is lemegy.
Azt mondják, rögtön meghal az illető. De nem, nem hal meg rögtön. A test
még mozdul egyet-egyet, ha a nyakcsigolya nem tört el. De azt is mondják,
hogy olyankor már nem érez semmit. Bár mások szerint ez nem igaz.
Valaki, akinek a bátyja börtönorvos volt, azt mondta, hogy nem hozzák
nyilvánosságra, mert botrány lenne belőle, de gyakran előfordul, hogy nem
halnak meg rögtön.

Édes jó Istenem, ne engedd, hogy ezekre a dolgokra gondoljak. Engedd,
hogy valami más jusson az eszembe. Mrs. Van Hopper, Amerikában. Most
már együtt lehet a leányával. Van egy nyaralójuk Long Islanden. Biztosan
sokat bridzseznek. Lóversenyekre is járnak. Mrs. Van Hopper nagyon szeret

lóversenyekre járni. Vajon megvan-e meg az a kis sárgakalapja? Túl kicsi
volt az ő széles arcához. Mrs. Van Hopper ott ül a Long Island-i kertben,
regényekkel, képeslapokkal, újságokkal az ölében. A szeméhez illeszti a
lornyonját, és így szól a lányához: „Hallgass ide, Helen. Az van az
újságban, hogy Max de Winter meggyilkolta az első feleségét. Énnekem
mindig gyanús volt egy kicsit. Mondtam is annak a buta lánynak, hogy
vigyázzon, de nem hallgatott rám. Hát most megkapta, amit akart. Bár neki
persze nem lesz semmi baja. Sőt, a filmgyárak ostromolni fogják az
ajánlataikkal.”

Valami megérintette a kezemet. Jasper volt. Hideg, nedves orrát
odadörzsölte a kezemhez. Feljött utánam a hallból. Hogy van az, hogy a
kutyáktól néha sírhatnékja van az embernek? Van valami reménytelenül
szomorú a ragaszkodásukban Jasper tudja, hogy valami baj van, a kutyák
mindig tudják. Látták az autót a ház előtt, amikor megjöttünk. Ott állt mind
a két kutya, lógó farokkal, szomorú szemmel, aztán mikor Frank elrobogott,
visszakullogtak a kosarukhoz.

Úgy látszik, elaludtam, mert egyszerre felriadtam. Dörgött az ég.
Felültem az ágyon. Az óra ötöt mutatott. Fölkeltem, és odamentem az
ablakhoz. Falevél se rezdült.
A levelek várakozóan, mozdulatlanul függtek a fákon. Az ég ólomszínű
volt. Olykor villám hasított rajta keresztül, aztán sok idő múlva a távolból
mennydörgést lehetett hallani. Az eső még nem eredt el.
Kimentem a folyosóra, és hallgatóztam. Nem hallottam semmit.
Elmentem a lépcsőig. Senki. A hall sötét volt. Lementem, és megálltam a
teraszon. Újabb mennydörgés. Egy esőcsepp a kezemre hullott.
Egyetlenegy csepp, nem több. Nagyon sötét volt, a tenger Innen a távolból
olyan volt, mint egy fekete tó. Még egy esőcsepp hullott a kezemre, aztán
újabb mennydörgés reszkettette meg a levegőt. Egy szobalány csukogatni
kezdte az ablakokat fönt az emeleten. Robert is megjelent, és becsukta
mögöttem a szalon ablakait.
– Az urak még nem jöttek vissza, Robert? – kérdeztem.
– Nem, asszonyom, még nem. Azt hittem, hogy asszonyom is velük van.
– Nem, én előbb visszajöttem.
– Parancsol teát, asszonyom?
– Nem, köszönöm, várok még.
– Úgy látszik, végre megfordul az idő, asszonyom.
– Igen.

De csak nem akart esni. Csak az a két csepp, ami a kezemre hullott, azóta
semmi. Visszamentem, és leültem a könyvtárban. Fél hatkor Robert lépett a
szobába.

– A kocsi éppen most érkezett a ház elé, asszonyom – jelentette.
– Melyik kocsi?
– Mr. de Winter kocsija, asszonyom.
– Ő maga vezeti?
– Igenis, asszonyom.
Megpróbáltam felállni, de a lábam mintha szalmából lett volna, nem bírt
el. A díványhoz támaszkodva tudtam csak állva maradni. A torkom száraz
volt. Egy perccel később Maxim belépett a szobába, és megállt az ajtónál.
Nagyon fáradtnak és öregnek látszott. A szája szögleténél olyan ráncok
sötétlettek, amelyeket még sohasem vettem észre.
– Lezárták az ügyet – mondta.
Vártam. Nem bírtam se szólni, se mozdulni.
– Öngyilkosságot állapítottak meg – folytatta Maxim –, elegendő
bizonyíték hiányában.
– Öngyilkosságot? – kérdeztem és leültem. – De mivel magyarázzák?
Mit tartanak az öngyilkosság okának?
– A jóisten tudja. Úgy látszik, az okot nem találták fontosnak. Az öreg
Horridge csak azt akarta tudni, hogy nem voltak-e Rebeccának anyagi
gondjai. Anyagi gondjai! Jóságos isten!
Az ablakhoz lépett, kinézett a pázsitra.
– Esni fog – mondta. – Hála istennek, végre esni fog.
– Mégis, hogyan történt? Mit mondott az elnök? Miért tartott ilyen
sokáig?
– Mindig újra elölről kezdte – mondta Maxim. Mindenféle apró részletet
kérdezett a hajóról, ami senkit sem érdekelt. Hogy a csapok nehezen jártak-
e. Hogy a második lyuk pontosan hány méternyire volt az elsőtől. Hogy mi
volt a ballaszt. Hogy micsoda hatással van a hajó biztonságára a ballaszt
kihajítása. Hogy egy asszony segítség nélkül ki tudja-e hajítani a hajóból a
ballasztot. Hogy jól záródott-e a kajütajtó. Hogy mekkora víznyomás kell
ahhoz, hogy az ajtó benyomódjék. Már azt hittem, megőrülök. De
uralkodtam magamon. Mikor téged megláttalak ott az ajtóban, rögtön
tudtam, hogy mit kell tennem. Láttam, hogy rosszul vagy és az ájulás
környékez, és ez figyelmeztetett arra, hogy ha szabadjára engedem az
indulataimat, akkor vége mindennek. Pontosan tudtam, hogy mit kell

mondanom. Szembenéztem Horridge-dzsal egész idő alatt. Egy pillanatra le
nem vettem a tekintetemet sovány kis arcáról és aranykeretes csíptetőjéről.
Halálom napjáig emlékezni fogok az arcára. Fáradt vagyok, drágám, olyan
fáradt, hogy se nem látok, se nem hallok, se nem érzek semmit.

Leült az ablak mellé. Előrehajolt, fejét a kezébe támasztotta. Én is
odaültem melléje. Pár perc múlva belépett Frith, Robert tolta utána a
teaasztalt. Az ünnepélyes szertartás úgy zajlott le, mint mindennap, mióta
Manderleyben éltem. A teaasztalon hófehér damasztterítő, ezüst teáskanna,
a vízforraló alatt meggyújtották a pici lángot. Pirított kenyér, szendvics,
háromféle sütemény. Jasper ott ül szorosan az asztal mellett, farkával néha
csap egyet a padlón, szemét várakozásteljesen szegezi rám.

Furcsa – gondoltam –, furcsa, hogy az élet azért megy tovább, akármi
történik is, mindig ugyanaz ismétlődik, eszünk, alszunk, mosakodunk.
Nincs az a válság, ami megzavarná az élet hétköznapi rendjét. Kitöltöttem
Maxim teáját, és odavittem neki az ablakhoz. Vittem egy darab pirítóst is,
és magamnak is megkentem egyet.

– Frank hol van? – kérdeztem.
– El kellett mennie a vikáriushoz. Nekem is el kellett volna mennem, de
én előbb téged akartalak látni. Folyton rád gondoltam, egész idő alatt. Rád
gondoltam, hogy milyen borzasztó lehet neked itthon egyedül várni, teljes
bizonytalanságban.
– Miért kell a vikáriushoz menni? – kérdeztem.
– A mai este miatt – mondta –, a templomi szertartást megbeszélni.
Rámeredtem és megértettem.
Rebeccát el kell temetni. Rebeccát felhozzák a kriptába.
– Fél hétkor lesz a temetés – mondta –, senki sem tudja, csak Frank,
Julyan ezredes, a vikárius meg én. Nem is lesz ott senki más. Ezt még
tegnap megbeszéltük, a vizsgálat eredményétől függetlenül.
– Hánykor kell elmenned?
– Hat óra huszonöt perckor találkozom velük a templom előtt.
Nem szóltam semmit. Tovább kortyoltam a teámat. Maxim nem nyúlt az
ételhez.
– Még mindig milyen borzasztó meleg van.
– A levegőben lóg a zivatar – mondtam –, de valahogy nem akar esni.
Csak néha hull egy-egy csepp.
– Akkor is mennydörgött, mikor elindultam Lanyonból – mondta –, az ég
olyan fekete volt a fejem fölött, mint a tinta. Miért nem esik már, az isten

szerelmére?!
A madarak hallgattak odakint a fák lombjai között. Még mindig nagyon

sötét volt.
– Sajnállak, hogy megint el kell menned – mondtam.
Nem felelt. Fáradtnak látszott, halálosan fáradtnak.
– Ha este visszajövök, majd beszélgetünk. Annyi megbeszélnivalónk

van. Elölről kell kezdenünk mindent. Nagyon rossz férjed voltam.
– Nem – mondtam –, nem voltál az.
– Újra kezdjük az életünket, ha ezen túl leszünk. Lesz erőnk hozzá,

hiszen ketten vagyunk. A jövő majd legyőzi a múltat. Gyermekeink is
lesznek. Néhány pillanatig hallgatott, majd az órájára nézett. – Hat óra múlt
tíz perccel – mondta –, indulnom kell. Nem fog sokáig tartani, legfeljebb
félórát. Le kell mennünk a kriptába.

Fogtam a kezét.
– Én is veled megyek – mondtam. – Nem félek, engedd meg, hogy veled
menjek.
– Nem – felelte –, szó sem lehet róla – és ezzel kiment a szobából.
Hallottam a motor zúgását, aztán elhalt a hangja, jelezve, hogy Maxim
elment.
Robert jött be, hogy eltakarítsa a teázás maradványait, éppen úgy, mint
máskor. A naponta ismétlődő szertartás semmit sem változott. Vajon akkor
is így lenne, ha Maxim nem jön vissza Lanyonból? Robert akkor is így
állna itt, ugyanezzel a kifejezéstelen arccal söpörné össze a morzsákat a
hófehér damasztterítőről, és gurítaná ki az asztalt a szobából?
Nagy csend volt a könyvtárban. Elképzeltem őket, amint lemennek a
kriptába. Én sohasem jártam ott, csak kívülről láttam a kripta ajtaját. Vajon
milyen lehet egy kripta? Koporsók állnak a fal mellett? Maxim édesanyja és
édesapja. Vajon mit csinálnak annak az asszonynak a koporsójával, aki a
másik helyett került a kriptába? Vajon ki lehetett az a szegény ismeretlen,
akit nem keresett senki? Most eggyel megszaporodik a koporsók száma.
Rebecca is bekerül a kriptába. Vajon szabályos temetési szertartást végez a
vikárius Maxim, Frank és Julyan ezredes jelenlétében? „Emlékezzél meg,
ember, hogy porból vagy és porrá leszesz.”
Úgy tetszett nekem, hogy Rebecca már nem is valóság. Szétporladt,
szertefoszlott, amikor megtalálták. Aki ott pihen a koporsóban, az már nem
Rebecca, csupán egy marék por.

Hat után végre esni kezdett. Először csak az esőcseppek halk kopogását
hallottam, látni még nem lehetett semmit. Aztán egyre hangosabb és sűrűbb
lett az eső, végre valóságos felhőszakadás zúdult alá ferde pásztákban az
égből. Mintha zsilipeket nyitottak volna ki. Sarkig kitártam az ablakokat, és
teli tüdővel szívtam be a friss levegőt. Az eső az arcomba vágott, a kezem is
csupa víz lett. Nem láthattam messzire az eső sűrű fátyolán keresztül.
Hallottam a víz zubogását az ablak fölötti csatornában, és hogy hogyan veri
az eső a terasz kőkockáit. Már nem dörgött az ég. Az esőnek moha- és
földszaga volt.

Nem vettem észre, hogy Frith belépett a szobába. Ott álltam az ablakban,
néztem az esőt, csak akkor pillantottam meg Frithet, mikor már közvetlenül
mellettem állt.

– Bocsásson meg, asszonyom – mondta –, nem méltóztatik tudni, hogy
soká marad-e Mr. de Winter?

– Nem – feleltem –, nem marad sokáig.
– Egy úr van itt, asszonyom – mondta Frith, pillanatnyi habozás után. –
Nem tudom, mit mondjak neki, mindenáron beszélni akar Mr. de Winterrel.
– Ki az? – kérdeztem. – Valaki, akit én is ismerek?
– Igenis, asszonyom – mondta Frith, és látszott az arcán, hogy zavarban
van –, egy úr, aki Mrs. de Winter életében nagyon sokat járt a házhoz. Mr.
Favellnek hívják.
Feltérdeltem az ablak melletti díványra, és becsuktam az ablakot. Az eső
már a párnákat is átáztatta. Azután megfordultam, és Frithre néztem.
– Vezesse be Mr. Favellt – mondtam.
– Igenis, asszonyom.
A kandallóhoz léptem. Mire Maxim visszajön, remélhetőleg végzek
Favell-lel. Még nem tudtam, hogy mit mondok neki, de nem féltem tőle.
Néhány perc múlva Frith bevezette Favellt a könyvtárba. Éppen olyan
volt, mint az előző alkalommal, csak elhanyagoltabb, és ha lehet, még
közönségesebb. Az a fajta férfi, aki mindig kalap nélkül jár, a haját kiszívta
a nap, a bőre cserzett volt, a szeme véraláfutásos. Talán ivott is.
– Sajnos, Maxim nincs idehaza – mondtam –, nem tudom, mikor jön
vissza. Nem lenne jobb, ha telefonálna holnap az irodába, és úgy
beszélnének meg egy találkozást?
– Inkább megvárom – mondta Favell –, nem hiszem, hogy sokáig tart.
Az ebédlő ajtaja nyitva volt és láttam, hogy Maxnek is meg van terítve.

– A személyzet nem tudja – mondtam –, de lehetséges, hogy Maxim nem
jön haza ma este.

– Megszökött? – kérdezte Favell kellemetlen mosollyal. – Igaz, hogy az
adott körülmények között ez volna a legokosabb, amit tehet. A pletyka
kellemetlen dolog. Miért ne kerülje el az ember, ha lehet?

– Nem értem, mit beszél – mondtam.
– Nem érti? Csak nem akarja elhitetni velem, hogy nem érti? Mondja,
jobban érzi már magát? Rém kellemetlen lehetett, hogy elájult ott a
tárgyaláson. Szívesen segítettem volna, de láttam, hogy már van lovagja.
Képzelem, Frank Crawley mennyire élvezte a helyzetet. Megengedte neki,
hogy hazakísérje? Mikor a múltkor én akartam elvinni kocsikázni, a világért
sem volt hajlandó eljönni velem.
– Miért akar Maximmel beszélni?
Favell átnyúlt az asztal fölött, és elvett egy cigarettát.
– Ugye, megengedi, hogy rágyújtsak? – kérdezte. – Remélem, nem fog
émelyegni tőle. Az ember sohasem tudhatja ezeknél a fiatalasszonyoknál.
Az öngyújtója fölött rám nézett.
– Mióta utoljára láttam, egy kicsit megnőtt. Vajon mitől? Attól, hogy
Frank Crawleyval sétál?
Nagy füstfelhőt fújt a levegőbe.
– Mondja, nincs kifogása ellene, ha kérek egy pohár szódás whiskyt az
öreg Frithtől?
Nem szóltam semmit, csöngettem Frithnek. Favell leült a dívány
karfájára, a lábát lóbázta, gonoszul mosolygott.
Robert jött be a csöngetésre.
– Egy whiskyt szódával Mr. Favellnek – mondtam.
– Mi újság, Robert? – kérdezte Favell. – Nagyon régen nem láttam. Még
mindig tiporja a kerrithi leány szíveket?
Robert elpirult. Rám nézett, rettenetes zavarban volt.
– Ne féljen, barátom, nem árulom el. Na, szaladjon, és hozza azt a
whiskyt. Duplát.
Robert eltűnt.
Favell nevetett, és a hamut leszórta a padlóra.
– Egyszer, mikor szabadnapos volt, csináltunk együtt egy görbe estét.
Rebecca fogadott velem öt fontba, hogy ilyesmire azért mégsem
vetemedem. Megnyertem az öt fontot. Életem egyik legmulatságosabb
estéje volt. Hogy mennyit nevettem! Robert fényes pofa volt, és meg kell

hagyni, ért a nőkhöz. A legszebbet választotta ki magának, akivel
összeakadtunk.

Robert visszajött, tálcán hozta a whiskyt és a szódát. Még mindig égett az
arca, és látszott rajta, hogy mennyire kínos neki ez az ugratás. Favell
mosolyogva figyelte, amint kitölti az italt. Aztán egyszerre hangosan
felnevetett, és hátradőlt a dívány karfáján. Valami slágert fütyült, és
tekintetét Robert arcára szegezte.

– Ez volt az, ugye? – kérdezte. – Még mindig a platinaszőkék az esetei,
Robert?

Robert mosolyogni próbált. Roppant szerencsétlennek látszott. Favell
még hangosabban nevetett. Robert megfordult, és kiment a szobából.

– Szegény fiú – mondta Favell –, azóta se igen lehetett efféle
kiruccanáson. Az a vén szamár Frith kurta pórázon tartja.

Ivott, körülnézett a szobában, és bizalmaskodó mosollyal méregetett.
– Nem esnék nagyon kétségbe, ha Max nem jönne vissza vacsorára –
jelentette ki. – Maga mit szólna hozzá?
Nem feleltem. Ott álltam a kandallónál, kezemet összekulcsoltam a
hátam mögött.
– Nem ajánlaná fel nekem a helyét az asztalnál kérdezte, és félrehajtott
fejjel újra rám mosolygott.
– Mr. Favell – mondtam –, nem akarok udvariatlan lenni, de
meglehetősen fáradt vagyok. Hosszú és kimerítő nap volt a mai. Ha nem
mondhatja el nekem, hogy miért akar Maximmel beszélni, akkor semmi
értelme, hogy itt üljön. Ismétlem, jobban tenné, ha most elmenne, és holnap
az irodában érdeklődnék, hogy mikor lehet Maximmel beszélni.
Leszállt a dívány karfájáról, és poharával a kezében közelebb lépett
hozzám.
– Nem, nem – mondta –, ne legyen kegyetlen hozzám. Nekem is nehéz
napom volt. Ne szaladjon el, ne hagyjon magamra! Ne féljen tőlem. Higgye
el, hogy teljesen ártalmatlan vagyok. Persze, Maxim mindenféléket mesélt
rólam, ugye? Maga azt hiszi, hogy én vagyok a farkas, akivel a gyerekeket
ijesztgetik – folytatta, minthogy nem feleltem. Pedig nem vagyok farkas,
higgye el, egészen közönséges, ártatlan bárányka vagyok. De maga remekül
viselkedik. Tökéletesen. Egészen komolyan mondom; le a kalappal maga
előtt.
A nyelve elakadt, összevissza beszélt. Már megbántam, hogy
bevezettettem.

– Maga idejött Manderleybe – folytatta, és a kezével bizonytalan
mozdulatot tett –, száz és száz emberrel találkozott, akiket azelőtt nem
ismert, tűrte az öreg Max szeszélyeit, nem törődött senkivel, ment a maga
útján. Mondhatom, hogy remekül viselkedett. Nem bánom, akárki is hallja,
amit mondok.

Megtántorodott, aztán kiegyenesedett, és üres poharát letette az asztalra.
– Tudja, ez a dolog nekem is nagy megrázkódtatás volt. Borzasztó nagy
megrázkódtatás. Rebecca az unokatestvérem volt. Örülten szerettem.
– Igen – mondtam –, igen. Meg tudom érteni. Nagyon sajnálom.
– Együtt nőttünk fel – folytatta. – Mindig nagyszerűen megértettük
egymást. Egyforma volt az ízlésünk, ugyanazokat az embereket szerettük,
ugyanazokon a tréfákon nevettünk. Azt hiszem, jobban szerettem Rebeccát,
mint bárki mást a világon. És ő is szeretett engem. Rettenetes csapás volt...
– Igen, persze – mondtam –, természetesen.
– Csak azt szeretném tudni, hogy mit képzel Max. Azt képzeli, hogy
most már nyugodtan éldegélhet Manderleyben, miután azt a nyomorult
tárgyalást megúszta? Mondja, tényleg ezt képzeli?
Már nem mosolygott. Felém hajolt.
– Majd én teszek róla, hogy Rebecca elégtételt kapjon – emelte fel a
hangját. – Öngyilkosság!... Mindenható Isten, az a vén hülye elnök elhitette
az esküdtekkel, hogy öngyilkosság történt. Maga meg én, mi ketten tudjuk,
hogy nem volt öngyilkosság. Ugye, maga is tudja?
Még közelebb hajolt hozzám.
– Ugye, maga is tudja? – ismételte lassan.
Az ajtó kinyílt, és Maxim lépett a szobába. Mögötte Frank. Maxim
megállt a nyitott ajtóban, és Favellre meredt.
– Hogy az ördögbe kerülsz ide? – kérdezte.
Favell megfordult, zsebre tett kézzel. Várt egy pillanatig, aztán megint
elmosolyodott.
– Természetesen gratulálni akarok neked a délutáni tárgyaláshoz, öreg
cimbora...
– Légy szíves, hagyd el a házat – mondta Maxim –, mert különben
kidobatlak.
– Lassabban a testtel – mondta Favell. Ismét cigarettára gyújtott, és
visszaült a dívány karfájára. – Hanem akarod, hogy Frith is meghallja, amit
mondok, akkor csukd be az ajtót.

Maxim nem mozdult. Frank visszament az ajtóhoz, és csendesen
becsukta.

– Hallgass ide, Max – mondta Favell. – Te megúsztad ezt a dolgot,
ugyebár? Szerencsésebben, mint valaha is remélni merted volna. Én is ott
voltam a tárgyaláson ma délután, hiszen láttál. Elejétől végig ott voltam.
Akkor is, amikor a feleséged elájult a legválságosabb pillanatban, de őt
hagyjuk. Jól benne voltál a kutyaszorítóban, igaz, Max? De ezúttal
szerencséd volt. Nem volt nehéz becsapnod azokat a hülye esküdteket.

Maxim egy lépést tett Favell felé, Favell felemelte a kezét.
– Várjunk csak egy kicsit – mondta –, még nem fejeztem be. Bizonyára
tudatában vagy annak, öregem, hogy sok kellemetlenséget okozhatok
neked. Kellemetlenség, ez aránylag a legszelídebb kifejezés.
Leültem a székre, a kandalló mellé. Mind a két kezemmel megmarkoltam
a szék karfáját. Frank odajött, és megállt mögöttem. Maxim még mindig
nem mozdult. A szemét nem vette le Favellről.
– Úgy – mondta végre –, milyen kellemetlenségekről beszélsz?
– Nézd, Max, én azt hiszem, hogy neked nincs titkod a feleséged előtt. És
ahogy Crawleyt elnézem, ő a harmadik boldog tagja a triumvirátusnak.
Tehát nyíltan beszélhetek, és nyíltan is fogok beszélni. Mindnyájan tudjuk,
hogy mi volt köztem és Rebecca között. Szerettük egymást. Sohasem
tagadtam, és sohasem is fogom tagadni. Nos hát, a mai napig magam is,
mint a többi bolond, azt hittem, hogy Rebecca vitorlázás közben belefulladt
a tengerbe, és hogy a holttestét hetekkel későbben Edgecoombe-nál
kivetette a víz. Nagy megrázkódtatás volt számomra ez is, rettenetes
megrázkódtatás. De azt mondtam magamban: olyan halál ez, amilyet
Rebecca választott volna magának, ha ő döntheti el, hogy kíván meghalni.
Úgy halt meg, ahogy élt, harc közben. – Elhallgatott, ott ült a dívány
karfáján, és hol egyikünkre, hol másikunkra nézett. – Néhány nappal ezelőtt
kezembe veszem az esti lapot, és olvasom benne, hogy a helyi búvár
megtalálta Rebecca hajóját, és a kajütben egy holttestre bukkant. Nem
értettem. Kit vihetett magával Rebecca? Ez képtelenség! Meg akartam tudni
az igazságot, ezért lejöttem ide, és Kerrithtől nem messze kivettem egy
szobát egy vendégfogadóban. Érintkezésbe léptem Mrs. Danversszel is.
Tőle tudtam meg, hogy a holttest, amelyet a kajütben találtak, Rebecca
holtteste volt. Az első áldozat tévedésből került a kriptába. Rebecca
valahogy bennrekedt a kajütben, amikor lement a kabátjáért... – Nos, mint
tudjátok, végighallgattam a tárgyalást. Minden simán ment addig, amíg

Tabb vallomására nem került a sor. De azután – mit szólsz, Max barátom,
azokhoz a lyukakhoz a hajó padlójában? És mit szólsz a kinyitott
lefolyócsapokhoz?

– Azt hiszed – kezdte Maxim lassan –, hogy a mai gyötrelmes délután
után én most elölről kezdem veled az egészet? Hallottad a
tanúvallomásokat, és hallottad az ítéletet. Az elnököt kielégítette a vizsgálat
eredménye, neked is meg kell elégedned vele.

– Öngyilkosság?! – kérdezte Favell. – Rebecca és az öngyilkosság?! Te
tudod a legjobban, hogy Rebecca nem az a nő volt, aki öngyilkosságot
követ el... Ugye, nem tudtad, hogy ez a levél nálam van? Eltettem, mert ez
volt az utolsó híradás, amit tőle kaptam. Felolvasom. Azt hiszem, érdekelni
fog.

Kivett a zsebéből egy darab papírt. Megismertem a hosszú, hegyes, dőlt
betűket.

– Próbáltalak felhívni a lakásból, de nem jelentkeztél – olvasta. – Most
lemegyek Manderleybe. Este otthon leszek, ha ráérsz, gyere utánam. Az
éjszakát lent töltöm a csónakházban, az ajtót nyitva hagyom. Valamit
mondanom kell neked, gyere minél előbb, nagyon fontos. Rebecca.

A levelet visszatette a zsebébe.
– Alig hiszem, hogy ilyen levelet ír valaki, aki öngyilkosságot készül
elkövetni – mondta. – Ez a levél otthon várt engem, mikor hajnali négy óra
tájban hazakerültem. Fogalmam sem volt róla, hogy Rebecca aznap
Londonban lesz, különben megpróbálok vele találkozni. Sajnos, a
körülmények szerencsétlen alakulása folytán én aznap egy estélyen voltam.
Mikor hajnali négy órakor elolvastam az üzenetét, már késő lett volna
elindulni Manderleybe. Lefeküdtem, és elhatároztam, hogy majd másnap
leszaladok. Úgy is volt. Tizenkét óra tájban érkeztem meg, és akkor
hallottam, hogy Rebecca a tengerbe veszett.
Mialatt beszélt, a tekintetével szinte rátapadt Maximre. Egyikünk sem
szólt egy szót sem.
– Tegyük fel, hogy az elnök olvassa ma délután ezt a levelet, nem
gondolod, öregfiú, hogy akkor a dolgok kissé másképpen alakulnak rád
nézve? – kérdezte Favell.
– Miért nem adtad oda neki? – kérdezett vissza Maxim indulatosan.
– Hátrább az agarakkal, öregem, csak nyugalom! Nem kell mindjárt
felfortyanni. Én nem akarlak téged tönkretenni, Max. Isten látja lelkemet,
sohasem voltál a barátom, de én nem vagyok bosszúálló. Minden férj

féltékeny a szép feleségére, érthető, hogy Othellót játszottál. A férjek már
csak ilyenek. No, öregem, én kiteregettem a kártyáimat, talán sikerül
valamiben megegyeznünk. Nem vagyok gazdag ember. Ahhoz, hogy
gazdag lehessek, túlságosan szeretek játszani. Csak az a rossz, hogy nincs
tőkém, amely felett rendelkezhetem. Ha lenne kétháromezer font évi
járadékom, egészen tisztességesen megélnék belőle, és hidd el, soha többé
nem alkalmatlankodnék neked. Esküszöm az élő Istenre, hogy soha többé
feléd se néznék.

– Már figyelmeztettelek, hogy hagyd el a házat mondta Maxim –,
örülnék, ha nem kellene megismételnem a figyelmeztetést. Az ajtó itt van
mögöttem. Magad is ki tudod nyitni.

– Egy pillanat, Maxim – mondta Frank –, a dolog nem olyan egyszerű. –
Favellhez fordult: – Tudom, hogy mire céloz. Sajnos, úgy áll a helyzet,
hogy mint mondotta, ön összebogozhatja a szálakat, és kellemetlenséget
okozhat nekünk. Azt hiszem, Maxim nem látja olyan tisztán a helyzetet,
mint ahogy én. Milyen összegről lenne szó?

Láttam, hogy Maxim halálsápadt lesz, és a halántékán lüktetni kezd egy
ér.

– Ne avatkozzál bele, Frank – mondta –, ez az én dolgom. Nem tűröm,
hogy megzsaroljanak.

– Nem hiszem, hogy a feleségednek túl kellemes lenne, ha ujjal
mutogatnának rá, mint egy gyilkos feleségére... Egy gyilkoséra, akit
fölakasztottak mondta Favell. Nevetett, és rám nézett.

– Ne gondold, hogy megijesztesz – mondta Maxim. – Nagyon tévedsz.
Nem félek tőled. Ott van a telefon a másik szobában. Ha akarod, felhívom
Julyan ezredest, és megkérem, hogy jöjjön át. Ő a kerrithi elöljáró.
Bizonyára nagyon érdekelné a dolog.

Favell rábámult és nevetett.
– Jó vicc – mondta –, mintha nem tudnám, hogy csak hencegsz, és nem
mered felhívni Julyant. Tisztában vagy te azzal, hogy van annyi bizonyíték
a kezemben, amennyi elég ahhoz, hogy fölakasszanak.
Maxim lassan keresztülsétált a szobán, és átment a másik kis szobába.
Hallottam, hogy leakaszt a a telefonkagylót.
– Ne engedje – mondtam Franknek. – Az isten szerelmére, ne engedje!
Frank egy pillantást vetett az arcomra, és sietve utánament.
Hallottam Maxim hangját. Nagyon hűvös volt, nagyon nyugodt.
– Kerrith tizenhetet kérem – mondta.

Favell az ajtót figyelte. Az arcán feszült várakozás tükröződött.
– Hagyj békén – hallottam Maxim hangját. Majd aztán, két perccel
később:
– Julyan ezredes? Itt de Winter... Igen, igen, tudom. Megkérhetem, hogy
jöjjön át most rögtön? Igen, Manderleybe. Nagyon sürgős. Telefonon nem
mondhatom meg, majd ha itt lesz, mindent megmagyarázok. Nagyon
sajnálom, hogy megzavartam... Igen. Köszönöm. Nagyon köszönöm.
Viszontlátásra.
Visszajött a könyvtárba.
– Julyan rögtön itt lesz – mondta. Az ablakhoz lépett, és kinyitotta. Még
mindig zuhogott az eső.
Egyedül állt, háttal nekünk, és teli tüdővel szívta be a hideg levegőt.
– Maxim – kérlelte Frank csendesen. – Maxim...
Maxim nem felelt. Favell nevetett, és másik cigarettára gyújtott.
– Hát ha föl akarod magad akasztatni, nekem mindegy – mondta.
Fölvett egy újságot az asztalról, és levetette magát a díványra. A lábát
keresztbe rakta, és lapozgatni kezdte az újságot.
Frank habozott, hol Maximre, hol rám nézett, azután odalépett hozzám.
– Nem tehetne valamit? – suttogtam. – Menjen ki, és várja meg odakint
Julyan ezredest. Mondja neki, hogy ne jöjjön be. Mondja neki, hogy tévedés
volt.
– Frank nem hagyhatja el a szobát – mondta Maxim, anélkül, hogy
visszafordult volna az ablaktól. – Én magam akarom elintézni a dolgot.
Julyan ezredes pontosan tíz perc múlva itt lesz.
Egyikünk sem szólt egy szót sem. Favell az újságját olvasta. Nem
hallatszott más nesz, mint az esőcseppek kopogása. Szünet nélkül,
állandóan, egyhangúan kopogott az eső. Tehetetlennek éreztem magam,
mintha minden erő elszállt volna a tagjaimból. Mit csináljak? Nem tehetek
semmit, és Frank sem. Egy könyvben vagy egy színdarabban ilyenkor van
kéznél egy revolver, amellyel agyonlövik az intrikust, és a holttestét a
szekrénybe rejtik. De itt a könyvtárban nincs revolver és nincs szekrény.
Hétköznapi emberek vagyunk. Nem mehetek oda Maximhez, nem
könyöröghetek neki térden állva, hogy adja meg Favellnek a pénzt, amit
követel. Itt kell ülnöm, ölbe tett kézzel nézni az esőt, és figyelni Maximet,
aki háttal áll nekem az ablaknál.
Az esőtől nem is hallottuk az autót. Csak akkor tudtuk meg, hogy itt van
Julyan ezredes, mikor nyílt az ajtó, és Frith bevezette őt a szobába.

Maxim visszafordult az ablaktól.
– Jó estét – mondta. – Tehát újra találkozunk. Nagyon hamar ideért.
– Igen – mondta Julyan ezredes. – Azt mondta, hogy sürgős, hát nagyon
siettem. Szerencse, hogy a kocsi még nem volt bent a garázsban. Micsoda
idő!
Habozó pillantást vetett Favellre, azután odalépett hozzám, kezet fogott
velem, és bólintott Maxim felé.
– Azért jó, hogy megeredt az eső, már mióta lógott a levegőben!
Remélem, jobban érzi magát?
Valamit motyogtam, nem tudom, mit, ő pedig ott állt, egyikünkről a
másikunkra nézett, és a kezét dörzsölte.
– Gondolom, tudja, ezredes úr, hogy nem csevegni hívtam ide ebben az
ítéletidőben. Ez itt Jack Favell, megboldogult feleségem első unokatestvére.
Nem tudom, találkoztak-e már?
Julyan ezredes bólintott.
– Ismerős az arca. Lehetséges, hogy régebben már találkoztunk itt,
Manderleyben.
– Lehetséges – hagyta rá Maxim. – Rajta, Favell, kezdjed.
Favell felállt a díványról, és visszatette az újságot az asztalra.
Ez az utolsó tíz perc nyilvánvalóan kijózanította. Az volt az érzésem,
hogy nincs elragadtatva az események ilyetén fordulatától. Nem volt
elkészülve a Julyan ezredessel való találkozásra. Nagy hangon,
fontoskodóan kezdett bele a mondókájába.
– Nézze, Julyan ezredes – mondta –, nincs értelme a kertelésnek. Azért
vagyok itt, mert nem tartom igazságosnak a délutáni ítéletet.
– Ó – mondta az ezredes-, hát mi köze van önnek az ítélethez? Azt
hittem, hogy az Mr. de Winter dolga.
– Nem egészen – mondta Favell –, nekem is jogom van hozzászólni,
nemcsak mint Rebecca unokatestvérének, hanem mindenekelőtt azért, mert
ha Rebecca életben marad, ma az én feleségem.
Julyan ezredes a fejét csóválta.
– Ó, ó – mondta –, így persze másképpen fest a helyzet. Igaz ez, Mr. de
Winter?
Maxim vállat vont.
– Most hallom először – mondta.
Julyan ezredes tanácstalanul nézett egyikről a másikra.
– És tulajdonképpen mi a panasza, Favell? – kérdezte.

Favell egy pillanatra rámeredt. Láttam, hogy valamit forgat a fejében, de
még nem elég józan ahhoz, hogy tervét keresztülvigye. Kezét lassan
mellénye zsebébe dugta, és kihúzta onnan Rebecca levelét.

– Ezt a cédulát néhány órával Rebecca úgynevezett öngyilkossága előtt
kaptam. Tessék. Szeretném, ha elolvasná, és megállapítaná, hogy ilyen
leveleket szoktak-e írni az asszonyok, ha öngyilkosságra készülnek?

Julyan ezredes kivette zsebéből a szemüvegét, és elolvasta a levelet.
Azután visszaadta Favellnek.

– Nem – mondta –, ha ezt a levelet olvassa az ember, nem hinné, hogy
írója az öngyilkosság gondolatával foglalkozik. De mi az a fontos dolog,
amire a levél utal? Ön talán tudja, vagy esetleg Mr. de Winter?

Maxim nem szólt egy szót sem. Favell a papirost gyűrögette, közben
folyton Julyan arcát figyelte.

– Unokatestvérem itt félreérthetetlenül kijelenti, hogy találkozni kíván
velem. Azt írja, hogy jöjjek le Manderleybe még az éjszaka, mert mondani
akar nekem valamit. Hogy mit akart mondani, azt valószínűleg soha nem
fogjuk megtudni... De ez nem is fontos. Az a fontos, hogy hívott engem, és
hogy a parti házban szándékozott tölteni az éjszakát, azért, hogy együtt
lehessünk. Az, hogy elment egyedül vitorlázni, egy csöppet sem lep meg.
Egy-egy hosszú londoni nap után máskor is elment. De lyukakat fúrni a
hajó padlójába, és aztán szándékosan megfulladni... ó, nem, Julyan ezredes,
ez nem jellemző Rebeccára!

A vér elöntötte az arcát, az utolsó szavakat már kiabálta. Nem tehetett jó
benyomást Julyan ezredesre, láttam az arcán, hogy nem tetszik neki Favell
viselkedése.

– Kedves barátom – mondta az ezredes-, semmi értelme, hogy kiabáljon
velem. Nem én vezettem a tárgyalást ma délután, sőt még csak az
esküdtszéknek sem voltam tagja. Én csak a kerület elöljárója vagyok.
Természetesen, tőlem telhetőleg segíteni szeretnék mindnyájukon. Ön nem
hisz unokatestvére öngyilkosságában. Másrészt azonban hallotta, mint
ahogy valamennyien hallottuk, a hajóépítő vallomását. A lefolyócsapok
nyitva voltak, a lyukakat mindenki láthatta a hajópadlóban. Mi történhetett
tehát, az ön feltevése szerint?

Favell Maxim felé fordult. Még mindig ujjai között gyűrögette a levelet.
– Rebecca nem nyitotta ki a csapokat, Rebecca nem fúrt lyukat a
padlóba. Rebecca nem követett el öngyilkosságot. Megkérdezte a
véleményemet, hát megmondom. Rebeccát meggyilkolták. És ha tudni

akarja, hogy ki a gyilkos, hát a gyilkos ott áll az ablakban, azzal az
átkozottul fölényes mosollyal az arcán. Még a gyászévet sem várta ki,
feleségül vette az első lányt, aki az útjába akadt. Ott van a gyilkos, ezredes
úr, Mr. Maximilian de Winter! Nézze csak meg jól. Csinosan fog festeni az
akasztófán, ugye?

És Favell nevetni kezdett, nevetni, a részeg emberek magas, erőltetett,
ostoba fejhangján, és közben Rebecca levelét gyűrögette az ujjai között.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Hála az istennek, hogy Favell nevetett. Hála az istennek hadonászó
mozdulataiért, kivörösödött arcáért, véreres, kimeresztett szeméért! Hála
istennek, hogy olyan bizonytalanul állt a lábán. Mert ennek köszönhettük
Julyan ezredes egyre fokozódó ellenszenvét iránta, ami az ezredest a mi
oldalunkra állította. Láttam az arcán az undort, láttam, hogy félrehúzza a
száját. Julyan ezredes nem hitt Favell-nek!

– Ez az ember részeg – mondta nyugodtan –, nem tudja, mit beszél.
– Még hogy részeg vagyok?! – ordított Favell. Nem, kedves barátom,
nem vagyok részeg. Maga lehet elöljáró és ezredes egy személyben, de
bennem emberére talált. A törvény az én oldalamon áll, és én majd a
törvényhez fogok folyamodni. Szerencsére vannak még más elöljárók is
ebben az átkozott országban! Olyanok is, akiknek van eszük, és akik
valóban az igazság kiderítését tekintik feladatuknak. Nem katonák, akiket
évekkel ezelőtt menesztettek a hadseregtől, mert nem állták meg a helyüket,
és most olcsó érdemrendekkel a mellükön adják a nagyot. Max de Winter
meggyilkolta Rebeccát, és én ezt be fogom bizonyítani!
– Várjon egy pillanatig, Mr. Favell – mondta Julyan ezredes nyugodtan –,
maga jelen volt ma délután a tárgyaláson. Láttam magát. Ha olyan
mélységesen meg volt győződve az ítélet igazságtalanságáról, miért nem
mondta meg ott rögtön, az esküdtszék jelenlétében? Miért nem mutatta be a
levelet a törvényszéken?
Favell rábámult és fölnevetett.
– Hogy miért nem? Azért, mert nem akartam. Úgy tetszett nekem, hogy
idejöjjek, és személyesen ijesszek rá de Winterre.
– Ezért hívtam fel önt – mondta Maxim, előbbre lépve az ablaktól. –
Favell már nekem is előadta a vádjait. Én ugyanazt kérdeztem tőle, amit az
ezredes úr: miért nem közölte gyanúját az esküdtekkel. Azt felelte, hogy ő
nem gazdag ember, és ha hajlandó vagyok neki két- vagy háromezer fontos
életjáradékot biztosítani, akkor soha az életben nem fog nekem többé
alkalmatlankodni. Frank is hallotta, a feleségem is. Tessék megkérdezni
őket.
– Szóról szóra így történt, ezredes úr – tanúsította Frank. – Ez egyszerűen
zsarolás!

– Igen, természetesen – mondta Julyan ezredes –, csak az a baj, hogy a
zsarolás sohasem egyszerű dolog. A zsarolásból egész sereg embernek
támadhat kellemetlensége, még akkor is, ha a zsaroló végül börtönbe kerül.
Sokszor vele együtt ártatlan emberek is börtönbe kerülnek. Jelen esetben
igyekszünk ezt majd megakadályozni. Nem tudom, hogy mennyire ura
magának Favell, és hogy tud-e felelni a kérdéseimre. Ha eltekint a tárgyhoz
nem tartozó személyeskedésektől, hamarabb végére járunk a dolognak.
Maga igen komoly vádat hozott fel Mr. de Winter ellen. Van valami
bizonyítéka?

– Bizonyíték? – csattant fel Favell. – Mi az ördögnek még külön
bizonyíték? Hát azok a lyukak a hajó fenekében, nem elég bizonyíték?

– Nem – mondta Julyan ezredes –, csak akkor, ha szemtanúja van, aki
látta, hogy Mr. de Winter fúrta azokat a lyukakat. Hol a tanú?

– Ördög vigye a tanút! Természetes, hogy de Winter a bűnös. Ki más
ölhette volna meg Rebeccát?

– Kerrithnek sok lakosa van – mondta Julyan ezredes –, menjen házról
házra, és keressen tanúkat. Én ezt tettem volna az ön helyében. Magának
nincs több bizonyítéka de Winter ellen, mint amennyi például ellenem.

– Ó, már látom – mondta Favell –, látom, hogy összejátszik de Winterrel.
Nem akarja cserbenhagyni, mert egyszer-kétszer együtt ebédeltek. A de
Winter nagy név odaát Kerrithben! Manderley tulajdonosa! Maga
nyomorult sznob!

– Vigyázzon a nyelvére, Favell, vigyázzon a nyelvére!
– Azt hiszi, hogy megijeszt, ugye, azt képzeli? Azt hiszi, hogy nem
merem a törvény elé vinni a vádat? Hát majd meglátja, hogy be fogom
bizonyítani, amit állítottam. Majd még maga is elhiszi, hogy de Winter ölte
meg Rebeccát, és hogy miattam ölte meg! De Winter tudta, hogy Rebecca
engem szeret, és féltékeny volt, őrülten féltékeny. Tudta, hogy akkor
éjszaka is engem várt odalent a parti házban, azért ölte meg. Azután a
holttestet behurcolta a hajóba, és elsüllyesztette.
– Nagyon kedves történet, Favell, meg kell hagyni, de ismétlem, nincs
bizonyítéka. Hozzon tanút, aki látta, akkor majd komolyra fordulhat a
dolog. Ismerem azt a házat a parton, sokszor rendeztek ott pikniket, és Mrs.
de Winter ott tartotta a vitorláshoz szükséges fölszerelést. A maga
szempontjából persze az volna a jó, ha nem magányos parti ház volna,
hanem bungaló valami nyaralótelepen, szomszédokkal körülvéve, és
legalább ötvenen látták volna a gyilkosságot.

– Várjon csak – mondta Favell lassan –, várjon csak! Egyáltalán nincs
kizárva, hogy látta valaki de Wintert akkor éjszaka. Megéri a fáradságot,
hogy utánajárjak. És ha előállítom a tanút, akkor mit szól?

Julyan ezredes vállat vont.
Láttam, hogy Frank kérdően néz Maximre. Maxim nem szólt semmit.
Favellt figyelte. Egyszerre ráeszméltem, hogy kire gondol Favell. És
egyszerre, a félelem és az irtózat felvillanásában azt is tudtam, hogy igaza
van. Mondattöredékek jutottak eszembe, szavak, amelyeket akkor nem
értettem...”Odalent van, ugye? Soha többé nem fog visszajönni?... Nem
mondtam el senkinek. Ugye, meg fogják találni... Nem fog visszajönni soha
többé...” Ben tudta. Ben látta. Ben, szegény, a beteg agyával tanúja volt
mindennek. Látta, amikor Maxim eloldozta a hajót a cölöptől, és látta, hogy
Maxim egyedül jön vissza a csónakban.
Éreztem, hogy elsápadok. A szék támlájának dőltem.
– Van itt egy félkegyelmű, akit gyakran látni a parton – mondta Favell –,
az mindig ott ólálkodott, valahányszor lementünk Rebeccával. Kint aludt a
szabadban, az erdőben vagy a parton, ha meleg volt az éjszaka. Nincs ki
neki a négy kereke, magától nem tud összehozni egy értelmes mondatot, de
ha akkor éjszaka ott volt, én kiszedem belőle, amit akarok. És valószínű,
hogy ott volt.
– Ki az? – kérdezte Julyan ezredes. – Kiről beszél?
– Csak Benről beszélhet – mondta Frank, és futó pillantást vetett
Maximre –, az egyik bérlő fia. De az az ember nem beszámítható.
Gyöngeelméjű születésétől fogva.
– Ugyan, mit számít az? – mondta Favell. – Szeme, az van. Tudja, hogy
mit lát. Csak igennel vagy nemmel kell felelnie. Na, ugye, most már kicsit
kezd inába szállni a bátorsága, Mr. de Winter?
– Beszélhetnénk azzal az emberrel? – kérdezte Julyan ezredes.
– Természetesen – válaszolta Maxim. – Küldd le Robertet az anyjához,
Frank, és mondd meg neki, hogy kísérjék ide Bent.
Frank habozott. Láttam, hogy a szeme sarkából rám néz.
– Menj már, az istenért! – sürgette Maxim. – Essünk túl rajta minél
előbb.
Frank kiment a szobából. Megint azt a rettenetes szúró fájdalmat éreztem
a szívem alatt. Néhány perc múlva visszajött.
– Robert elvitte a kocsimat – mondta –, ha Bent otthon találja, tíz perc
alatt itt lehetnek.

– Ebben az esőben hol lehetne másutt? – mondta Favell. – Majd
meglátják, hogy én szóra bírom.

Nevetett, és Maximre nézett.
Az arca még mindig nagyon piros volt. Az izgalomtól verítékcseppek
gyöngyöztek a homlokán. Láttam, hogy kidagad a nyaka a gallérjából, és
hogy a két füle hogy eláll. Híres szépségének már nyoma sem volt.
Újabb cigarettára gyújtott.
– Maguk itt Manderleyben egy titkos szövetséget alakítottak – mondta –,
egyik sem adja ki a másikat. Még a kerületi elöljáró úr is tagja a
szövetségnek. Az ifjú feleséget természetesen nem hibáztathatom, egy
asszony nem vallhat az ura ellen. Crawleyt is megvesztegették. Nem meri
kockáztatni a kenyerét. Tudja jól, hogy kidobnák, ha megmondaná az
igazat. És ha nem tévedek, van benne egy kis káröröm is velem szemben.
Nem sok sikere volt Rebeccánál, ugye, Crawley? Ezúttal könnyebb dolga
lesz az új asszonnyal. Ő hálás lesz, valahányszor testvéri karját nyújtja
feléje, ha el akar ájulni... Mikor majd a bíró kihirdeti a halálos ítéletet,
kapóra jön, ha ott áll mellette...
Ami ezután történt, olyan hirtelen jött, hogy nem is tudtam követni a
részleteket.
Csak azt láttam, hogy Favell megtántorodik, nekiesik a dívány
karfájának, majd legurul a padlóra.
Maxim ott állt mellette. Émelygés fogott el. Volt valami megalázó abban,
hogy Maxim megütötte Favellt. Bár ne láttam volna!
Julyan ezredes nem szólt semmit, de nagyon sötét arccal nézett maga elé.
Hátat fordított nekik, és odajött hozzám.
– Talán jobb lenne, ha fölmenne a szobájába mondta csendesen.
– Nem – mondtam, és megráztam a fejemet –, nem.
– Ez az ember olyan állapotban van, hogy isten tudja, miket hord itt még
össze. Már az sem volt magának való látvány, aminek az előbb tanúja volt.
A férjének természetesen igaza volt, de azért kár, hogy magának is látnia
kellett...
Nem feleltem. Favellt néztem, aki lassan feltápászkodott. Nehézkesen
leült a díványra, és zsebkendőjével törölgette az arcát.
– Adjatok valamit inni! – mondta. – Adjatok valamit inni!
Maxim Frankre nézett. Frank kiment a szobából. Néhány pillanat múlva
visszajött, whiskyt és szódát hozott, amiből töltött egy pohárba, és odaadta
Favellnek. Favell mohón ivott, mint egy állat. Az állán sötétvörös folt

látszott, ott, ahol Maxim megütötte. Maxim megint hátat fordított neki, és
visszament az ablakhoz.

Julyan ezredesre néztem, és láttam, hogy Maximet figyeli. A tekintete
kíváncsi volt, átható. A szívem hevesen dobogott. Miért néz így Julyan
ezredes Maximre? Azt jelenti ez a tekintet, hogy gyanút fogott?

Maxim nem vette észre. Kinézett az esőbe. Még mindig zuhogott. A
felhőszakadás hangja betöltötte a szobát.

Favell kiitta a whiskyt, és a poharat visszatette az asztalra. Nehezen
szedte a lélegzetet. Nem nézett egyikünkre sem. Mereven maga elé bámult
a padlóra.

A kis szobában megszólalt a telefon. Hangja élesen, bántóan hasított bele
a csendbe. Frank vette föl a kagylót.

Egy perc múlva visszajött, és Julyan ezredeshez fordult.
– Az ezredes úr leánya van a telefonnál – mondta –, azt kérdezi, hogy
várjanak-e még a vacsorával?
Julyan ezredes türelmetlenül intett.
– Mondja meg neki, hogy csak vacsorázzanak nyugodtan. Nem tudom,
mikor jutok haza.
Az órájára nézett.
– Minek telefonálgatnak utánam? – mormolta maga elé. – Igazán békén
hagyhatnának.
Frank visszament a kis szobába, hogy átadja az üzenetet. Megpróbáltam
magam elé képzelni az ezredes lányát. Biztosan az, aki golfozni szokott.
Szinte hallottam, amint azt mondja a testvérének:
„Apa azt üzente, kezdjünk csak nyugodtan vacsorázni. Ugyan mit
csinálhat odaát Manderleyben? A hús olyan rágós lesz, mint a tapló.”
A kis háztartás megszokott esti rendje felborult miattunk. Lám, mások
szempontjából is van következménye annak, hogy Maxim megölte
Rebeccát. Frankre pillantottam. Az arca sápadt volt és merev.
– Hallottam, hogy Robert visszaérkezett a kocsival – mondta Julyan
ezredesnek.
Kiment a hallba.
Favell fölkapta a fejét, azután felállt, és várakozásteljesen nézett az ajtó
felé. Furcsa, gonosz mosoly bujkált az arcán.
Az ajtó kinyílt, Frank lépett be. Hátrafordult, és intett valakinek, hogy
kövesse.

– Csak bátran, Ben – mondta biztató hangon –, Mr. de Winter cigarettát
akar adni magának. Ne féljen semmitől.

Ben ügyetlenül botlott be a szobába. Furcsa volt így, kalapjával a
kezében. Most vettem észre először, hogy a feje egészen le van borotválva,
egy szál haja sincsen. Így kalap nélkül még borzasztóbb volt ránézni
szegényre.

A világosság, úgy látszik, elvakította. Bárgyú tekintetét pislogva
hordozta körül a szobában. Aztán meglátott engem, és gyöngén,
zavarodottan elmosolyodott. Favell odalépett hozzá, és megállt előtte.

– Hahó! – kezdte. – Hogy folyt a sorod, mióta utoljára találkoztunk?
Ben rámeredt. Arca nem árulta el, hogy megismerte Favellt. Nem felelt.
– Nos? – sürgette Favell. – Csak tudod, hogy ki vagyok?
Ben a kalapja szélét gyűrögette. – He? – kérdezte.
– Vegyél cigarettát – mondta Favell, és eléje tartotta a dobozt.
Ben félénken Maximre és Frankre nézett.
– Vegyen csak – biztatta Maxim –, vegyen annyit, amennyit akar.
Ben négyet vett ki, és kettőt-kettőt a füle mögé dugott. Azután megint a
kalapját gyűrögette.
– Tudod, hogy ki vagyok, ugye? – kérdezte újra Favell.
Ben még mindig nem felelt. Julyan ezredes odalépett hozzá.
– Mindjárt hazamehet, Ben – mondta –, senki sem fogja bántani. Csak azt
szeretném, ha egy-két kérdésre felelne. Ismeri, ugye, Mr. Favellt?
– Sohasem láttam – mondta Ben, és megrázta a fejét.
– Ne légy olyan hülye – förmedt rá Favell durván –, hiszen jól tudod,
hogy láttál! Sokszor láttál bemenni a kis házba a parton, Mrs. de Winter
házába...
– Nem – mondta Ben –, soha senkit nem láttam ott.
– Te hazug idióta – dühöngött Favell –, azt mered mondani, hogy
sohasem láttál Mrs. de Winterrel sétálni az erdőben és bemenni a házba?
Nem emlékszel, hogy egyszer rajtacsíptünk, mikor benéztél az ablakon?
– He? – kérdezte Ben.
– Megbízható tanú – jegyezte meg gúnyosan Julyan ezredes.
Favell sarkon fordult.
– Ezt szándékosan csinálja – mondta –, valaki beszélt vele és
megvesztegette. Pedig számtalanszor látott minket együtt. Na, itt van, ettől
talán majd megjavul az emlékezeted!

Belenyúlt a nadrágzsebébe, és kihúzta a tárcáját. Egy egyfontos
bankjegyet lebegtetett meg Ben orra előtt.

– Most már emlékszel? – kérdezte. Ben a fejét rázta.
– Soha senkit nem láttam – mondta, és egyszerre megragadta Frank
kezét.
– Azért jött, hogy becsukjon a bolondokházába?
– kérdezte rémülten.
– Nem – nyugtatta meg Frank –, ne féljen, Ben, nem engedjük bántani.
– Nem akarok a bolondokházába menni – mondta Ben –, mert ott
kegyetlenül bánnak az emberrel. Otthon akarok maradni. Én nem bántottam
senkit!
– Jól van, Ben – mondta Julyan ezredes –, senki sem akarja magát a
bolondokházába csukni. Biztosan tudja, hogy sohasem látta ezt az embert?
– Nem – mondta Ben –, sohasem láttam.
– De Mrs. de Winterre emlékszik? – kérdezte Julyan ezredes.
Ben bizonytalanul felém tekintett.
– Nem – mondta Julyan ezredes barátságosan –, nem erre a hölgyre
gondolok, hanem arra a másikra, aki mindig lejárt a parti házba. Tudja,
akinek a hajója...
– Elment... – mondta Ben hunyorogva.
– Igen – bólintott az ezredes-, sokat járt vitorlázni, ugye? Mondja, ott volt
a parton azon az éjszakán, mikor utoljára ment vitorlázni? Ennek már több
mint egy esztendeje. Mikor nem jött vissza többé.
Ben csak gyűrögette a kalapját. Hol Frankre nézett, hol Maximre.
– He...? – nyögte újra.
– Ott voltál, vagy nem voltál ott? – kiáltott rá Favell előrehajolva. –
Hiszen láttad Mrs. de Wintert lemenni a házhoz, és láttad Mr. de Wintert is,
mikor utánament. Mi történt azután, mondd el, mi történt?
Ben rémülten hátrált a falhoz.
– Nem láttam semmit! – mondta. – Én otthon akarok maradni, nem
akarok bolondokházába menni! Sohasem láttam magát. Soha, soha! Se
magát, se őt!
Visítani kezdett, mint egy gyermek.
– Te idióta! Te hülye! – támadt rá Favell dühösen.
Ben a szemét törölgette a kabátja ujjával.
– A tanújának ugyan nem sok hasznát vette – mondta Julyan ezredes. –
Kárba veszett idő volt ez az egész komédia. Akar még valamit kérdezni

tőle?
– Összeesküvés! – ordított Favell. – Összeesküdtek ellenem.

Valamennyien benne vannak az összeesküvésben. Valaki megvesztegette
ezt a félkegye1műt. A fejemet adom rá, hogy megvesztegették.
Megfizették, hogy ilyen aljas hazugságokat mondjon!

– Úgy vélem, Bent haza lehet engedni – mondta Julyan ezredes.
– Jól van, Ben – nyugtatta meg Maxim –, Robert majd hazaviszi. És ne
féljen, senki sem akarja magát a bolondokházába zárni. Menj, mondd meg
Robertnek, hogy keressen neki valami ennivalót a konyhán – tette hozzá
Frank felé fordulva. – Hideg húst vagy bármit, amit szeret.
– Szóval megfizeted a szolgálatait? – sziszegte Favell. – Alaposan a
kezedre játszott, Max.
Frank kivezette Bent a szobából. Julyan ezredes Maximre nézett.
– Nagyon meg volt rémülve szegény – mondta. Láttam, hogy egész idő
alatt úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Rosszul bánnak vele?
– Tudtommal sohasem bántotta senki – szólt Maxim. – Teljesen
ártalmatlan, és éntőlem mindig szabadon járhatott-kelhetett.
– Ráijeszthettek egyszer – mondta az ezredes. Még a szeme fehérje is
kifordult, mint a kutyának, mikor attól fél, hogy meg akarják korbácsolni.
– Miért nem korbácsolta meg? – csattant föl Favell. – Akkor egyszerre
eszébe jutott volna minden... Szóval jó vacsorát kap jutalmul mai
munkájáért. Nem fogják megkorbácsolni.
– Nem sok hasznát vette a tanúnak – fordult Julyan ezredes újra
Favellhez. – Ott tartunk, ahol az elején. Nem tud tanút előállítani Mr. de
Winter ellen. Semmi esélye nincs rá, hogy a törvény előtt bármit is
bebizonyítson. Azt állítja, hogy Mrs. de Winter feleségül akart menni
önhöz, és hogy titokban találkozni szokott a megboldogulttal a parti házban.
Ez a szegény bolond, akit megkérdeztünk, azt állítja, hogy soha nem látta.
Tehát még ezt sem tudja bebizonyítani.
– Hogy nem tudom bebizonyítani? Várjon csak egy kicsit – mondta
Favell.
Láttam, hogy mosolyog. Odalépett a kandallóhoz, és megnyomta a
csengőt.
Tudtam, hogy mit akar. Frith jelent meg a csengetésre.
– Hívja le Mrs. Danverst – utasította Favell. Frith egy pillantást vetett
Maximre. Maxim bólintott.
Frith kiment a szobából.

– Mrs. Danvers a házvezetőnő, ugye? – kérdezte Julyan ezredes.
– Ő volt Rebecca legjobb barátnője – mondta Favell –, már házassága
előtt is nála szolgált, és valójában ő nevelte fel Rebeccát. Majd meglátja,
hogy Danny másféle tanú lesz, mint ez a bolond.
Frank visszajött a szobába.
– Na, lefektette Bent? Adott neki vacsorát, és megdicsérte, hogy jó kisfiú
volt? Ezúttal nem lesz könnyű dolguk, biztosítom magukat.
– Mrs. Danverst várjuk – mondta Julyan ezredes. – Favell azt hiszi, hogy
őbelőle majd ki lehet szedni valamit.
Frank gyors pillantást vetett Maximre. Julyan ezredes észrevette ezt a
pillantást. Láttam, hogy a szája megkeményedik. Megijedtem. A körmömet
kezdtem rágni.
Valamennyien feszülten néztünk az ajtóra.
Mrs. Danvers belépett a szobába. Lehet, hogy csak azért, mert eddig
többnyire egyedül láttam, és nálam magasabb volt, de úgy tetszett, mintha
az elmúlt napokban összeesett volna. Föl kellett néznie Maximre is és
Julyan ezredesre is.
Megállt az ajtóban, kezét a mellén összekulcsolta, és végigjártatta rajtunk
a tekintetét.
– Jó estét, Mrs. Danvers – mondta Julyan ezredes.
– Jó estét, uram.
Hangja most is a régi, gépies, színtelen hang volt, amelyet olyan sokszor
hallottam.
– Mindenekelőtt, Mrs. Danvers, szeretnék valamit kérdezni öntől –
kezdte Julyan ezredes. – Milyen viszonyban volt a megboldogult Mrs. de
Winter Mr. Favell-lel?
– Első unokatestvérek voltak – mondta Mrs.
Danvers.
– Nem a rokonságra gondolok, Mrs. Danvers mondta Julyan ezredes. –
Valami közelebbi kapcsolatra.
– Attól tartok, nem értem önt, ezredes úr mondta Mrs. Danvers.
– Ugyan, Danny – szólt közbe Favell –, nagyon jól tudja, hogy hova
akarnak kilyukadni. Megmondtam Julyan ezredesnek, de nem akarja
elhinni. Nem akarja elhinni, hogy Rebecca meg én éveken keresztül
nemcsak unokatestvérek voltunk egymás számára. Rebecca szeretett
engem..

Legnagyobb meglepetésemre Mrs. Danvers egy darabig szótlanul nézett
rá, aztán harag villant a tekintetében.

– Nem szerette – mondta.
– Most nem kell alakoskodnia, maga vén bolond – kezdte Favell, de Mrs.
Danvers közbevágott:
– Mrs. de Winter nem szerette sem magát, se Mr. de Wintert, sem senki
mást sem. Ő minden férfit megvetett. Magasan fölötte állt a férfiaknak.
Favell nyakig elvörösödött dühében.
– Emlékezzen csak rá, hogy hányszor jött elém az erdőbe? Gondoljon
azokra az éjszakákra, amikor maga idefönt virrasztott, amíg Rebecca vissza
nem jött. Talán bizony elfelejtette, hogy az asszonya hányszor töltötte
velem a víkendet Londonban?
– Na és aztán? – csattant fel Mrs. Danvers villámló tekintettel. – És ha
úgy tetszett neki, miért ne tette volna? Neki a szerelem csak játék volt.
Sokszor hallottam tőle, hogy csak játékszernek tekinti a férfiakat. Szeretett
nevetni. Magát is kinevette, mint a többieket, mindenkit. Sokszor láttam,
mikor hazajött valahonnan, leült az ágya szélére, és hangosan nevetett a
maga vagy a többiek ostobaságán.
Volt valami félelmetes a szavaknak ebben a hirtelen áradatában. Maxim
falfehér lett. Favell úgy meredt Mrs. Danversre, mintha nem értené, amit
mond. Julyan ezredes a bajuszát tépdeste. Néhány percig senki sem szólalt
meg, csak az eső zuhogása hallatszott.
Azután Mrs. Danvers egyszerre sírva fakadt. Úgy sírt, mint akkor reggel
a hálószobában. Nem tudtam ránézni, el kellett fordulnom. Még mindig
nem szólalt meg senki, csak a zuhogó esőt és Mrs. Danvers zokogását
lehetett hallani. Sikítani szerettem volna tőle. Szerettem volna kirohanni a
szobából, és sikítani, sikítani.
Senki sem mozdult, senki sem szólt semmit, senki sem igyekezett
megnyugtatni. Ő meg csak sírt és sírt. Egy idő múlva – úgy tetszett nekem,
hogy egész örökkévalóság múlt el – végre kezdett erőt venni magán, és
lassan-lassan abbahagyta a zokogást. Már csak az arca vonaglott, görcsösen
markolászta a ruháját. Aztán végre teljesen elcsendesedett. Most Julyan
ezredes szólalt meg lassan, kimért hangon:
– Mrs. Danvers, lehetett valami oka Mrs. de Winternek arra, hogy
öngyilkosságot kövessen el?
Mrs. Danvers nyelt egyet. Továbbra is ruhája szélét markolászta.
Megrázta a fejét:

– Nem, kizárt dolog.
– Na, látják? – szólt közbe Favell gyorsan. – Ő is azt mondja, amit én.
– Lesz szíves hallgatni? – szólt rá Julyan ezredes.
– Hagyja gondolkozni Mrs. Danverst. Mindnyájan megegyezünk abban,
hogy első pillantásra, felületesen nézve a dolgot, szó sem lehet
öngyilkosságról. A levél hitelességét nem kívánom kétségbe vonni. Világos,
hogy az elhunyt azt a levelet Londonban írta, és valamit mondani akart
magának. Ha tudnánk, hogy mit akart mondani, talán megoldódnék a
probléma. Adja oda a levelet Mrs. Danversnek, tőle esetleg kaphatunk
valami felvilágosítást.
Favell vállat vont. Kivette a zsebéből a levelet, és ledobta a földre. Mrs.
Danvers lehajolt és felvette.
Figyeltük az arcát, amíg olvasta, láttuk, hogy mozog az ajka. Kétszer is
elolvasta, azután megrázta a fejét.
– Nem tudom – mondta –, nem tudom, mit akart mondani. De ha valami
fontos dolgot akart volna közölni Mr. Jackkel, előbb nekem mondja meg.
– Ön nem is látta őt akkor éjszaka?
– Nem, éppen szabadnapom volt, és bementem Kerrithbe. Amíg élek,
nem fogom magamnak megbocsátani.
– Akkor hát ön nem is sejti, hogy mire gondolhatott az elhunyt? Ezek a
szavak, „valamit mondanom kell neked”, nem jelentenek az ön számára
semmit?
– Nem, uram, semmit.
– Tudja önök közül valaki, hogy hol töltötte az elhunyt azt a napot
Londonban?
Senki nem felelt. Maxim a fejét rázta. Favell csendesen szitkozódott
magában.
– Ezt a levelet három órakor dobta be a levelesládámba – mondta –, a
portás látta. Akkor nyilván egyenesen hazajött, és mindjárt lement a
tengerhez.
– Azt tudom, hogy Mrs. de Winter tizenkettőtől fél kettőig a fodrásznál
volt – szólalt meg Mrs. Danvers. – Erre azért emlékszem, mert pár nappal
előbb én telefonáltam innen a fodrásznak. Határozottan emlékszem rá. A
fodrász után mindig a klubban szokott ebédelni. Csaknem egészen
bizonyos, hogy aznap is ott ebédelt.
– Tegyük fel, hogy félóra hosszat tartott az ebéd. Mit csinált ezután? Ezt
is ki kell deríteni – mondta Julyan ezredes.

– Jóságos isten, ki a csuda törődik azzal, hogy mit csinált azután? –
ordított Favell. – Csak az az egy fontos, hogy nem lett öngyilkos.

– Az előjegyzési naptárát odafönt őrzöm mondta Mrs. Danvers lassan –,
minden holmiját eltettem emlékül. Mr. de Winter soha nem kérte tőlem.
Lehetséges, hogy be van írva az aznapi programja is. Nagyon következetes
volt ilyen tekintetben. Mindent fölírt, és aztán, ha már túl volt rajta, áthúzta.
Ha gondolni méltóztatik, hogy ez segíthet valamit, lehozom a naptárt.

– Nos, de Winter? – fordult Julyan ezredes Maximhez. – Mit szól hozzá?
Nincs kifogása ellene, hogy megnézzük a naptárt?

– Természetesen nincs – mondta Maxim. – Miért lenne?
Megint láttam Julyan ezredes szemében azt a furcsa kifejezést Láttam,
hogy ezúttal Frank is észrevette. Láttam, hogy ő is Maximre néz, azután
megint rám. Ezúttal én voltam az, aki felálltam, és odamentem az ablakhoz.
A zivatar már kiadta dühét, alábbhagyott, és az esőcseppek kopogása
szelídebbé, egyenletesebbé vált. Az ég szürkés esti szint öltött. A pázsit
sötét lett a nedvességtől, és a fák mintha összezsugorodtak volna.
Hallottam, hogy a fejem fölött a szobalány behúzza a zsalukat éjszakára,
és becsukja azokat az ablakokat is, amelyek még nyitva voltak.
A hétköznapok megszokott rendjének megfelelően történik minden. A
függönyöket összehúzzák, a cipőket elviszik kitisztítani, a fürdőlepedőt
kiterítik a székre a fürdőszobában, és Clarice megereszti a fürdővizemet.
Megágyaznak, a papucsot odakészítik az ágy elé. És mi itt ülünk a
könyvtárban, egyikünk sem szól egy szót sem, de tudjuk, hogy Maxim élete
legválságosabb óráit éli.
Megfordultam, mert hallottam, hogy nyílik az ajtó. Mrs. Danvers jött
vissza a naptárral.
– Mindent bejegyzett – mondta szokásos fakó hangján. – Itt van az a nap,
amelyiken meghalt.
Kezében egy kis piros, bőrkötéses naptárt tartott. Átnyújtotta Julyan
ezredesnek. Az ezredes ismét kivette zsebéből a szemüvegét. Hosszú csend
következett. Volt valami ebben a néhány pillanatban, mialatt a naptárban
lapozgatott és mi feszült várakozással néztünk rá, ami jobban
megfélemlített, mint bármi más, ami akkor este történt.
Körmömet a tenyerembe vájtam. Nem bírtam Maximre nézni. Attól
féltem, hogy Julyan ezredes is hallja a szívem vad dobogását.
– Megvan – szólt végre, és ujjával az egyik lap közepére bökött.

Valami történni fog – gondoltam magamban-, valami rettenetes fog most
történni.

– Igen – folytatta az ezredes –, itt van. Tizenkettőkor fodrász, amint Mrs.
Danvers mondta, és mellette egy kereszt. Ez azt jelenti, hogy járt a
fodrásznál. Ebéd a klubban, és mellette a kereszt. De mi ez itt? Baker, két
óra. Ki az a Baker?

Maximre nézett. Maxim a fejét rázta. Aztán Mrs. Danversre nézett.
– Baker? – ismételte Mrs. Danvers. – Mrs. de Winter tudtommal nem
ismert senkit, akit Bakernek hívnak. Soha nem hallottam tőle ezt a nevet.
– Márpedig itt be van írva ez a név – mondta Julyan ezredes, és
átnyújtotta a naptárt. – Maga is megnézheti: Baker. És mellette egy vastag
kereszt, mintha nagyon megnyomták volna a ceruza hegyét. Szóval járt
ennél a Bakernél, akárki is az.
Mrs. Danvers a névre bámult, és mell ette a fekete keresztre.
– Baker... – mormolta. – Baker...
– Ha tudnánk, hogy ki ez a Baker, esetleg megtalálnánk a rejtély kulcsát
– mondta az ezredes. – Az nem lehet, hogy uzsorások kezébe került?
Mrs. Danvers dühösen nézett az ezredesre. – Mrs. de Winter?! – kérdezte
megvetően.
– Nem lehet tudni, hátha zsarolták – mondta az ezredes, és egy pil1antást
vetett Favellre.
Mrs. Danvers a fejét rázta.
– Baker... – ismételte. – Baker...
– Nem volt valami ellensége, valaki, aki fenyegette, valaki, akitől félt?
– Mrs. de Winter és a félelem! – méltatlankodott Mrs. Danvers. – Nem
félt ő senkitől és semmitől a világon. Egyetlenegy valamitől félt, és az az
öregség volt. Az öregség és a betegség, és az, hogy ágyban kell meghalnia.
Sokszor mondta nekem: „Ha egyszer el kell mennem, Danny, akkor
gyorsan akarok elmenni, mint ahogy a gyertyaláng kialszik.” Ez volt az
egyetlen vigasztalásom, mikor meghalt. Azt mondják, a vízbefúlás nem fáj.
Kutatóan nézett Julyan ezredesre. Az ezredes nem felelt. A bajuszát
simogatta. Láttam, hogy ismét Maximre néz.
– Mire jó mindez? – mondta Favell, és előrelépett. – Eltávolodtunk a
lényegtől. Kit érdekel, hogy ki az a Baker? Mi közünk hozzá? Talán valami
kereskedő, aki harisnyát árul vagy arckrémet. Ha fontos személy lett volna,
akkor Danny tudna róla. Rebeccának nem volt titka Danny előtt.

Én Mrs. Danverst figyeltem. A naptárban lapozgatott. Egyszerre
felkiáltott: – Itt van valami mondta –, a telefonszámok között. Baker és
mellette egy szám: 0488. De betű nincs mellette.

– Nagyszerű, Danny! – kiáltott Favell. – Valóságos nyomozó lett
öregkorára! Csak éppen késett egy évet. Ha ezzel a naptárral egy évvel
ezelőtt hozakodik elő, akkor még talán hasznát vehettük volna.

– Megvan tehát Baker telefonszáma – mondta Julyan ezredes. – De
honnan tudhatnánk meg, hogy melyik körzethez tartozik ez a szám?

– Próbáljuk talán sorra az összes 0488-ast, minthogy betű nincs előtte –
gúnyolódott Favell. – Az egész éjszakánk rámegy ugyan, de hát annyi baj
legyen. Van Maxnek elég pénze, mit bánja ő, ha száz font lesz is a
telefonszámlája, ugye, Max? Az a fő, hogy időt nyerjünk. Igazad van, a te
helyedben én is így gondolkoznék.

– A szám mellett van egy jel, de nem tudom, hogy mi akar lenni – fordult
az ezredes Mrs. Danvershez –, nézze csak meg! Lehetséges, hogy M betű?

Mrs. Danvers megint kezébe vette a naptárt.
– Lehetséges – mondta habozva –, nem olyan ugyan, mint az ő M betűi
szoktak lenni, de talán sietett. Igen, meglehet, hogy az.
– Mayfair 0488 – gúnyolódott Favell –, micsoda lángész!
– Nos? – szólt Maxim, és cigarettára gyújtott, az elsőre ezen a szörnyű
estén.
– Hát akkor tegyünk valamit, hogy előbbre jussunk. Mit gondolsz,
Frank? Talán jó volna, ha felhívnád a Mayfair 0488-at.
Az a szúró fájdalom a szívem alatt... Mozdulatlanul álltam, két kezemet
szorosan összeku1csolva. Maxim nem nézett rám.
– Menj már – sürgette Franket –, mire vársz? Frank bement a szomszédos
kis szobába. Vártunk. Egy perc múlva visszajött.
– A központ ideszól, ha jelentkezik a szám mondta kurtán.
Julyan ezredes hátul összekulcsolta a kezét, és fel-alá járt a szobában.
Egyikünk sem szólt egy szót sem. Vagy négy perccel később élesen
megszólalt a telefoncsengő, azon az idegesítő hangon, amellyel az
interurbán hívások szoktak jelentkezni.
Frank ismét átment a másik szobába.
– Mayfair 0488? – kérdezte. – Meg tudná mondani, kérem, hogy lakik-e
ott egy Baker nevű úr? Ó, köszönöm, bocsánatot kérek. Igen, lehetséges,
hogy rossz számot hívtam. Nagyon köszönöm.

A készülék kattant egyet, mikor Frank letette a hallgatót. Azután
visszajött hozzánk.

– Valami Lady Eastleigh-hez tartozik a Mayfair 0488. Egy Grosvenor
Street-i szám. Bakernek soha hírét sem hallották.

Favell gúnyosan fölnevetett.
– Ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte kedélyeskedett –, hát
csak folytassa, detektív úr, melyik a legközelebbi M betű?
– Próbáljuk meg a Museumot – ajánlotta Mrs. Danvers.
A játék megismétlődött. Frank Maximre nézett.
– Próbáld meg – mondta Maxim.
Julyan ezredes föl-alá járkált a szobában. Újabb öt perc múlva ismét
jelentkezett a központ. Frank ismét átment a másik szobába. Az ajtót nyitva
hagyta maga után, láttam, ahogy az asztal fölé hajol, és füléhez emeli a
hallgatót.
– Halló! Museum 0488? Meg tudná mondani, kérem, hogy lakik-e ott
egy Baker nevű úr? Ó, ki beszél?... Az éjszakai portás? Igen. Igen, értem.
Nem, nem. Természetesen. Lenne szíves megadni a címet? Igen. Nagyon
fontos.
Elhallgatott. Azután a vállán keresztül átszólt hozzánk:
– Azt hiszem, megvan.
Ó, édes Istenem, engedd, hogy ne legyen igaz. Engedd, hogy ne találjuk
meg Bakert. Engedd, hogy Baker ne legyen már életben. Én tudom, hogy
kicsoda Baker. Egész idő alatt tudtam.
Láttam Franket az ajtón keresztül, láttam, amint hirtelen előrehajlik,
papír és ceruza után nyúl.
– Halló, igen, itt vagyok. Lenne szíves betűzni? Köszönöm. Nagyon
szépen köszönöm. Jó éjszakát.
Visszajött a szobába, a papírral a kezében. Frank, aki Maxim barátja volt,
nem tudta, hogy ez a darab papiros, amelyet a kezében tart, a végzetet
megpecsételő tanúvallomás részlete, és felér egy tőrrel, amit Maxim szívén
döfnek keresztül.
– Egy bloomsburyi ház éjjeli portása jelentkezett. Nem lakik ott senki,
csak orvosi rendelők vannak a házban. Úgy látszik, hogy Baker feloszlatta a
rendelőjét, és hat hónappal ezelőtt elköltözött. De a portás meg tudta
mondani a címét. Fölírtam.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Maxim ekkor rám nézett. Először nézett rám az este folyamán, és a
szeméből búcsúzást olvastam ki. Olyan volt, mintha ő az induló hajó
korlátjánál állna, én pedig a parton integetnék. Őt is emberek veszik körül,
engem is, de mi nem látjuk őket. Nem szólunk egymáshoz, mert a távolság
már nagy köztünk, és a szél úgyis elvinné a hangot. De ő látja az én
szememet, és én látom az ő szemét, ameddig csak a hajó el nem fordul.
Favell, Mrs. Danvers, Julyan ezredes és Frank, a cédulával a kezében, nem
léteztek ebben a pillanatban számunkra. Ez a pillanat a miénk volt, a
kettőnké.

Aztán Maxim megfordult, és kezét Frank felé nyújtotta.
– Köszönöm, Frank – mondta –, megmutatnád a címet?
– Valahol Barnet közelében van, Londontól északra – buzgólkodott
Frank, és átadta a cédulát –, de telefonja nincs. Nem tudjuk felhívni.
– Jól van, Crawley – mondta az ezredes –, és köszönjük az ön segítségét
is, Mrs. Danvers. Nem jutott esetleg még valami az eszébe?
Mrs. Danvers a fejét rázta.
– Mrs. de Winternek sohasem volt szüksége orvosra. Mint minden erős,
egészséges ember, ő is lenézte az orvosokat. Amennyire emlékszem, csak
egyetlenegyszer járt nála orvos, dr. Phillips Kerrithből, akkor, amikor
kificamította a csuklóját. Ennek a dr. Bakernek a nevét sohasem hallottam
tőle. Előttem soha nem említette.
– Biztos, hogy valami arckenőcskeverő lehet mondta Favell –, de hát
nem mindegy, hogy kicsoda-micsoda? Ha fontos szerepe lett volna, Danny
tudna róla. A fejemet adom rá, hogy valami szélhámos, aki föltalált egy új
hajszőkítő vagy bőrpuhító csodaszert. Rebecca biztosan a fodrásztól kapta a
címet aznap délben, és ebéd után kíváncsiságból elment hozzá.
– Nem – vágott közbe Frank –, azt hiszem, téved. Baker nem
kozmetikus. A Museum 0488-as portása azt mondta, hogy igen híres
nőorvos...
– Hm – jegyezte meg Julyan ezredes, a bajszát simogatva –, akkor hát
mégis lehetett valami baja. Különös, hogy senkinek sem szólt egy szót sem,
még magának se, Mrs. Danvers.
– Rebecca nagyon sovány volt – mondta Favell –, én sokszor mondtam
ezt neki, de ő csak nevetett, és kioktatott, hogy így szebb. Talán

fogyasztotta magát, mint mostanában minden nő. Talán diétás receptért
ment ehhez a Bakerhez.

– Lehetségesnek tartja ezt, Mrs. Danvers? – kérdezte Julyan ezredes.
Mrs. Danvers bizonytalanul csóválta a fejét. Ez a fordulat szemlátomást
újra kihozta a sodrából.
– Nem értem – mondta –, nem értem, hogy ki ez a Baker. Ez a Baker
nevű orvos. Miért nem szólt nekem róla? Miért titkolta előttem? Nekem
mindent el szokott mondani.
– Talán nem akarta izgatni – vélekedett Julyan ezredes. – Megbeszélte
vele az időpontot, járt nála, de előre nem akart szólni. Azt gondolta, hogy
majd utólag elmondja.
– És a levél, amit Mr. Jacknek írt? – kérdezte hirtelen Mrs. Danvers. – Az
a levél, amelyikben azt írta, hogy „Valamit mondanom kell neked”?
– Úgy van – mondta Favell elgondolkodva –, a levélről teljesen
megfeledkeztünk.
Megint kivette a zsebéből, és hangosan felolvasta: „Valamit mondanom
kell neked, gyere minél előbb, nagyon fontos. Rebecca.”
– Biztos, hogy arról akart beszámolni, amit a doktornál hallott – mondta
Julyan ezredes, és Maxim felé fordult –, ezer fontba mernék fogadni. El
akarta mondani Favellnek, hogy mit végzett dr. Bakernél.
– Lehetséges, hogy igaza van – mondta Favell. A levél és az orvosnál tett
látogatás valami összefüggésben van egymással. De mit mondhatott neki,
most már én is szeretném tudni. Mi baja lehetett Rebeccának?
Az igazság az arcukba ordított, és nem hallották. Az arcukba vigyorgott,
és nem látták. Ott álltak, bámultak egymásra, és nem értették. Nem mertem
rájuk nézni. Attól féltem, ha rájuk nézek, az arcom mindent elárul. Maxim
nem szólt semmit. Visszament az ablakhoz, és kinézett a kertbe, amely most
sötét volt és csendes. Az eső teljesen elállt, csak a levelekről és az ereszről
csepegett a víz.
– Ezt könnyen megtudhatjuk – jegyezte meg Frank –, itt az orvos címe.
Írhatok neki egy levelet, és megkérdezhetem, emlékszik-e bizonyos Mrs. de
Winter nevű hölgyre, aki tavaly járt nála.
– Kérdés, hogy válaszolna-e a levélre – mondta Julyan ezredes. – Az
orvosi etikának bonyolult szabályai vannak. Az orvost kötelezi a titoktartás.
Legfeljebb akkor lehetne valamit kiszedni belőle, ha de Winter személyesen
menne el hozzá, négyszemközt beszélne vele, és megmagyarázná, hogy
miről van szó. Mit szólna hozzá, de Winter?

Maxim visszafordult az ablaktól.
– Mindenre hajlandó vagyok, amit ön jónak lát szólt nyugodt hangon.
– Mindenre hajlandó vagy, hogy időt nyerj, mi? – sziszegte Favell. – Azt
gondolod, hogy huszonnégy óra alatt sok minden történhet, ugye?
Vonatokat, hajókat, repülőgépeket lehet elérni huszonnégy óra alatt...
Láttam, hogy Mrs. Danvers szúrós tekintettel hol Favellre, hol Maximre
néz, és most először eszméltem rá, hogy Mrs. Danvers nem tud Favell
vádjáról semmit. Csak most kezdi felfogni, hogy miről van szó. Mindent
leolvastam az arcáról. Előbb a kétséget, aztán a csodálkozással vegyes
gyűlöletet és végül a meggyőződést.
A hosszú, csontos kezek megint görcsösen markolászták a fekete ruhát.
Nyelvével megnedvesítette a szája szélét. Úgy bámult Maximre, mintha
soha többé nem akarná levenni róla a tekintetét.
Késő – gondoltam –, most már nem árthat nekünk. Rosszabb már nem
lehet, mint ami van. Most már teljesen mindegy, hogy mit mond. Nem
árthat többet, nem bánthat többet.
Maxim nem vette észre Mrs. Danvers rátapadó pillantását, vagy úgy tett,
mintha nem látná. Julyan ezredessel beszélt.
– Mit tanácsol? – kérdezte. – Fölmenjek reggel Londonba? Megkeressem
ezt az embert? Sürgönyözzek neki, hogy megyek?
– Nem mész egyedül – kiáltotta Favell, és durván, gúnyosan felnevetett
–, nekem is jogom van jelen lenni! Vagy pedig menjen vele Welch
felügyelő. Akkor lemondok róla, hogy én kísérjem el.
Csak Mrs. Danvers levenné már a tekintetét Maximről!
Most Frank is észrevette, hogy Mrs. Danvers milyen pillantással figyeli
Maximet, és látszott rajta, hogy ez a tekintet őt is zavarja, nyugtalanítja. A
papirosra nézett, amelyre dr. Baker címét írta föl, majd Maximre, és úgy
látszott, hogy a valóság derengeni kezd az ő agyában is, mert elsápadt, és
letette a papirost az asztalra.
– Szerintem egyelőre semmi szükség rá, hogy Welch felügyelőt is
belekeverjük a dologba – döntött Julyan ezredes.
A hangja keményen csengett. Azt mondta, egyelőre semmi szükség rá.
Nem tetszett nekem, ahogyan ezt mondta: egyelőre.
– Ha én is de Winterrel megyek, és ott maradok vele egész idő alatt,
utána pedig együtt jövünk vissza, azzal megelégszik?
Favell előbb Maximre nézett, azután Julyan ezredesre. Csúf, kárörvendő
kifejezés ült az arcán, és világoskék szeme diadalittasan csillogott.

– Igen – mondta –, azt hiszem, ezzel megelégedhetem. De a biztonság
okáért nem mehetnék én is önökkel?

– Jöhet – válaszolta az ezredes. – Sajnos, azt hiszem, joga van
ragaszkodni hozzá, hogy jelen legyen. Viszont nekem jogom van
ragaszkodni hozzá, hogy ha velünk jön, józan legyen.

– Emiatt ne aggódjék – nyugtatta meg mosolyogva Favell –, színjózan
leszek. Olyan józan, mint a bíró, amikor halálra ítéli Maximet. Úgy érzem,
ez a doktor Baker lesz a per koronatanúja.

Körülnézett és nevetett. Valószínűleg végre ő is megértette, mit jelentett
az a látogatás, amelyet Rebecca tett az orvosnál.

– Mikor indulunk? – kérdezte. Julyan ezredes Maximre nézett. – Hány
órára lesz készen?

– Amikor parancsolja – mondta Maxim.
– Kilenc óra jó lesz!
– Tehát kilenckor – egyezett bele Maxim.
– És ki biztosít minket róla, hogy nem ugrik meg az éjszaka? – fordult
Favell Julyanhez. – Csak ki kell hoznia az autóját a garázsból.
– Megelégszik a szavammal, ezredes? – kérdezte Maxim.
Most történt először, hogy az ezredes habozott. Láttam, hogy Frankre
néz. Maxim arca lángba borult. Az a kis ér lüktetni kezdett a halántékán.
– Mrs. Danvers – mondta Maxim lassan –, ha Mrs. de Winter és én
felmentünk, legyen szíves, jöjjön utánunk, és zárja ránk kívülről az ajtót. És
holnap reggel hétkor legyen szíves személyesen fölkelteni bennünket.
– Igen, uram – válaszolta Mrs. Danvers.
A tekintetét még mindig nem vette le Maximről, és két kezével továbbra
is görcsösen markolta a ruháját.
– Hát akkor rendben van – szólt Julyan ezredes nyers határozottsággal –,
azt hiszem, nincs egyéb megbeszélnivalónk. Én pont kilenckor itt leszek. A
maga kocsiján megyünk, de Winter?
– Igen – felelte Maxim.
– És Favell a saját kocsiján jön utánunk.
– Mégpedig közvetlenül a sarkukban, kedves ezredes úr, közvetlenül a
sarkukban!
Julyan ezredes odalépett hozzám, és megfogta a kezemet.
– Jó éjszakát – mondta –, gondolom, tisztában van vele, hogy mennyire
magukkal érzek, fölösleges hangsúlyoznom. Időben küldje aludni a férjét,
ha lehet. Hosszú lesz a holnapi nap.

Egy pillanatig kezében tartotta a kezemet, aztán elfordult. Különös volt,
hogy mennyire kerülte a tekintetemet. Frank kinyitotta előtte az ajtót, és
kikísérte. Favell előrehajolt, és a dobozból megtöltötte cigarettával a
tárcáját.

– Aligha tartanak itt vacsorára – szellemeskedett.
Senki nem felelt. Favell cigarettára gyújtott, és nagy füstfelhőt fújt a
levegőbe.
– Nem lesz valami kellemes éjszakám az országúti fogadóban – mondta.
– Na, nem baj, annál szebb lesz a holnapi nap! Jó éjszakát! Danny, aztán ne
felejtse el rájuk fordítani a kulcsot.
Odalépett hozzám, és a kezét nyújtotta.
Én, mint egy gyermek, eldugtam a kezemet a hátam mögé. Nevetve
hajolt meg előttem.
– Ugye, csúnya dolog volt, amit csináltam? – gúnyolódott. – Elrontottam
a játékát. Na de ne búsuljon, annál érdekesebb lesz, majd ha az újságok
közlik az élete történetét, és nagy betűkkel fogja olvasni a címet: „Monte-
Carlótól Manderleyig! Egy gyilkos fiatal feleségének vallomásai.”
Remélhetőleg a legközelebbi házasságával nagyobb szerencséje lesz.
Az ajtóhoz lépett, és onnan visszaintett Maximnek.
– Viszontlátásra, öregfiú! – kiáltotta oda neki. Szép álmokat.
Megfordult, rám nevetett, aztán kiment. Mrs. Danvers utána. Maxim meg
én kettesben maradtunk. Maxim még mindig az ablaknál állt. Nem jött oda
hozzám. Jasper besompolygott a hallból. Egész este odakint volt, most
hozzám szaladt, és a ruhám szélét ráncigálta.
– Hadd menjek én is veletek – mondtam Maximnek. – Bemegyek én is
Londonba a kocsival.
Egy darabig nem felelt. Kinézett az ablakon. Aztán egy fáradt „igen”-nel
nyugtázta szavaimat, majd valamivel később hozzátette: – Igen, együtt kell
maradnunk.
Frank visszajött.
– Elmentek.
– Rendben van, Frank – bólintott Maxim.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte Frank. – Nincs valami sürgős
elintéznivaló? Ha hasznomat vehetitek, szívesen fent maradok egész
éjszaka. Mindenekelőtt Bakernek kellene sürgönyözni.
– Ne fáradj – legyintett Maxim –, egyelőre nem tehetsz semmit. Lehet,
hogy holnapután már annál inkább szükségünk lesz rád. Ma kettesben

szeretnénk maradni. Megérted, ugye?
– Igen – felelte Frank –, természetesen. Egy pillanatig várt, kezével a

kilincsen. – Jó éjszakát – mondta.
– Jó éjszakát – felelte Maxim.
Mikor elment és becsukta maga mögött az ajtót, Maxim odajött hozzám.

Kitártam a karomat, és ő úgy simult hozzám, mint egy gyermek. Sokáig
nem szóltunk egy szót sem. Szorosan átölelve tartottam és simogattam,
mint Jaspert szoktam. Mintha Jasper megütötte volna magát, és most
hozzám menekülne, hogy szabadítsam meg a fájdalmától.

– Együtt megyünk holnap Londonba – szólalt meg egy idő után.
– Igen.
– Julyannek nem lesz ellene kifogása?
– Nem.
– És még a holnap éjszaka is a miénk lesz – folytatta –, ilyen hamar nem
fognak intézkedni. Huszonnégy óránk még mindenesetre marad.
– Igen.
– Most már nem olyan szigorúak – beszélt tovább Maxim –, megengedik,
hogy az ember látogatókat fogadjon. És az egész dolog sokáig szokott
elhúzódni. Ha lehet, megpróbálom Hastingset védőügyvédnek. Ő a legjobb.
Hastings vagy Birkett. Hastings még ismerte apámat.
– Igen.
– Megmondom neki az igazat. Akkor minden egyszerűbb lesz.
– Igen.
Az ajtó kinyílt, és Frith lépett a szobába. Eltoltam magamtól Maximet,
kiegyenesedtem, és úgy tettem, mintha a hajamat igazgatnám.
– Átöltözik, asszonyom, vagy tálalhatom a vacsorát?
– Nem, Frith, ma nem öltözünk át.
– Parancsára, asszonyom.
Kiment, és nyitva hagyta az ajtót. Robert jött be, összehúzta a
függönyöket, eligazgatta a párnákat, lesimította a díványtakarót, rendbe
szedte a könyveket és az újságokat az asztalon. Kivitte a whiskyt és a
szódát és a teli hamutartókat. Mióta Manderleyben voltam, minden este
ugyanezt csinálta, de ma ezek az apróságok is különös jelentőséget nyertek.
Éreztem, hogy minden, ami ezen az estén történik, egész életemben
kísérteni fog.
Hamarosan jött Frith, és jelentette, hogy tálalva van.

A legapróbb mozzanatokra is emlékszem. Emlékszem, hogy jégbe hűtött
erőlevest tálaltak fel csészében, emlékszem a lazacra, emlékszem a
báránysültre.

Emlékszem a karamellpudingra, emlékszem a sherry ízére.
Új gyertyák égtek az ezüst gyertyatartókban, karcsúak és fehérek voltak,
és nagyon hosszúnak tetszettek. A függönyöket az ebédlőben is
összehúzták, mert az időjárás odakint elég bizonytalan volt. Furcsának
tetszett, hogy az ebédlőben ülünk, és nem látunk ki a pázsitra. Olyan volt,
mintha már itt volna az ősz.
Mialatt a feketénket ittuk, a könyvtárban megszólalt a telefon. Ezúttal én
vettem fel a kagylót.
Beatrice hangját hallottam a drót másik végén.
– Te vagy az? – kérdezte. – Már többször próbáltalak hívni benneteket
ma este, de mindig mással beszéltetek.
– Ó, de kár – mondtam –, nagyon sajnálom.
– Vagy két órával ezelőtt kaptuk meg az esti lapokat – mondta –,
borzasztó megrázkódtatás volt mindkettőnkre nézve. Maxim mit szólt
hozzá?
– Öt is megdöbbentette.
– De drágám, ez hihetetlen. Miért követett volna el Rebecca
öngyilkosságot?! Mindenki másról inkább elhittem volna, hogy az
öngyilkosság gondolatával foglalkozik. Itt valami tévedésnek kell lennie.
– Nem tudom – válaszoltam.
– Maxim mit szól hozzá? Hol van?
– Sokan voltak itt ma. Julyan ezredes és mások.
Maxim nagyon fáradt. Holnap bemegyünk Londonba.
– Mi a csudának?
– Még mindig ebben az ügyben... telefonon nem magyarázhatom meg.
– Nem kellene fölmennetek – tanácsolta Beatrice –, nevetséges.
Egyszerűen nevetséges. Nem jó, ha Maxim most mutatkozik a nyilvánosság
előtt.
– Igen – mondtam.
– Julyan ezredes biztosan tud valamit csinálni. Ő olyan befolyásos ember.
Az öreg Horridge teljesen elvesztette a fejét. Hajmeresztő volt, amivel az
öngyilkosságot megindokolta. Az életben nem hallottam ilyen
képtelenséget! Nem lett volna szabad megengedni, hogy Tabb nyilatkozzék.
Honnan tudja ő azt megállapítani, hogy a lyukakat erőszakkal fúrták a

hajópadlóba, nem igaz?! Giles azt mondja, hogy egész biztosan a szikláktól
vannak.

– Az esküdtek elfogadták Tabb tanúvallomását – mondtam.
– Kár, hogy nem lehettem ott. Majd én beszéltem volna a fejükkel. Úgy
látszik, senki nem merte kinyitni a száját. Maxim nagyon izgatott?
– Túl fáradt ahhoz, hogy bármi is izgassa.
– Bár én is felmehetnék veletek Londonba – folytatta Beatrice-, de
sajnos, aligha lehet róla szó. Rogernek magas láza van, szegény fiú, és az
ápolónő hülye. Roger ki nem állhatja. Nem hagyhatom magára egy percre
sem.
– Természetes, hogy nem. Eszedbe ne jusson.
– Merrefelé lesztek Londonban?
– Nem tudom – feleltem –, még teljesen bizonytalan.
– Mondd meg Maximnek, hogy próbálja megmásíttatni az esküdtszék
határozatát. Nagyon kellemetlen a családnak. Itt is mindenkinek mondom,
hogy ez képtelenség. Rebecca soha meg nem ölte volna magát. Ő nem az a
típus. Arra is gondoltam már, hogy írok az elnöknek.
– Már késő – mondtam. – Nem használna semmit.
– Ilyen ostobaságot! Giles meg én úgy gondoljuk, sokkal valószínűbb,
hogy a lyukakat a sziklák ütötték a hajó fenekébe, vagy ha nem, hát valami
csirkefogó, valami kommunista. Annyi kommunista van a világon. Azok
szoktak ilyesmit csinálni.
Maxim átszólt a könyvtárból:
– Tedd már le azt a kagylót! Mit tud annyit beszélni?
– Beatrice – mondtam kétségbeesetten –, majd megpróbállak Londonból
felhívni.
– Mondd, nem lenne jó, ha szólnék Dick Godlophinnak? Ő a parlamenti
képviselőtök. Én nagyon jól ismerem, jobban, mint Maxim. Gilesszal
végzett Oxfordban. Kérdezd meg Maximet, nem akarja-e, hogy telefonáljak
Dicknek, a bírósági határozat megváltoztatása érdekében. És kérdezd meg
azt is, mit szól az ötletünkhöz. Biztos valami kommunista összeesküvés van
a háttérben.
– Semmi értelme – igyekeztem meggyőzni –, már úgyis mindegy. Kérlek,
Beatrice, ne is próbálj tenni semmit, csak rontanál a dolgon, hidd el. Ki
tudja, nem volt-e valami olyan oka Rebeccának, amiről mi nem tudunk. És
én nem hiszem, hogy a kommunisták lyukakat fúrnak a hajók aljába. Mi
hasznuk volna belőle? Kérlek, Beatrice, ne csinálj semmit.