Daphne du Maurier - A Manderley-ház asszonya

kekszet majszol. A szakácsnő meg volna sértve, és talán panaszra is menne
Mrs. Danvershez.

Most, hogy Maxim szerencsésen megérkezett Londonba, és hogy ettem
valamit, különösen jó érzés fogott el. Valósággal boldog voltam. Valahogy
szabadnak éreztem magam, mintha semmiféle felelősség nem terhelne.
Olyan érzésem volt, mint gyerekkoromban vasárnaponként. Nem kell
iskolába menni és nem kell tanulni. Az ember azt csinálhatja, amit akar.
Kinőtt szoknyába lehet bújni, szandált húzni, és a szomszéd gyerekekkel
fogócskázni.

Mondom, éppen ilyen érzésem volt. Mióta Manderleyben éltem, még
nem éreztem ilyen könnyűnek a szívemet. Lehet, hogy azért, mert Maxim
Londonba ment.

Ezen magam is megütköztem. Sehogy se értettem. Hiszen annyira
kívántam, bár itthon maradna. És most mégis milyen könnyűek, milyen
ruganyosak a lépteim, milyen gyerekes érzés fog el, szeretnék mezítláb
rohangálni a fűben, és hemperegve, bukfencezve végiggurulni a
domboldalon. Letöröltem szájamról a morzsákat, és Jasperért kiáltottam.
Talán csak azért van ilyen jókedvem, mert gyönyörű az idő.

A Boldog-völgyön keresztül lementünk a kis tengeröbölbe. Az azaleák
már elvirágzottak, szirmaik megbarnulva, összezsugorodva hevertek a
földön. A harangvirágok még nem fakultak meg, vastag szőnyeget alkottak
az erdőben, a völgy fölött, és a fiatal hajtások most sarjadtak. A mohának
dús, nedves illata volt, a harangvirágok fanyar földszagot árasztottak.

Lefeküdtem a magas fűbe, két kezemet összekulcsoltam a fejem alatt,
Jasper mellettem kuporgott, lihegve nézett le rám, a nyál kétoldalt
kicsorgott a pofájából. Fölöttünk a fákon vadgalambok búgtak. Békés,
nyugodt óra volt. Vajon hogy van az, hogy sokkal szebbnek tetszik egy
hely, ha egyedül van az ember? Ha most egy barátnőm itt ülne mellettem,
mennyivel közönségesebb és ostobább volna az egész. Valaki, akivel együtt
jártam iskolába, és aki például így szólna hozzám: „Ja igaz, láttam a
napokban Hildát, emlékszel rá? Tudod, azt, aki olyan jól teniszezett.
Férjhez ment, két gyereke van.” És nem látnánk a harangvirágokat, nem
hallanánk a vadgalambokat.

Nem, nem akarok senkit magam körül. Jobban szeretek egyedül lenni.
Még Maxim után sem vágyom. Ha Maxim itt volna, nem fekhetnék így a
fűben, fűszálat rágcsálva, behunyt szemmel. Ha itt volna, akkor őt
figyelném, a szemét, az arckifejezését. Azon tűnődnék, vajon hogy tetszik

neki mindez, nem unatkozik-e, mire gondol? De így nem kellett minderre
figyelnem, és elengedhettem magamat. Maxim Londonba ment, és én, hála
istennek, egyedül vagyok. Nem, nem szabad azt mondanom, hogy hála
istennek. Ez komiszság, hálátlanság. Nem így gondoltam. Maxim jelenti
nekem az életet, az egész világot.

Fölkeltem a harangvirágok közül, és füttyentettem Jaspernek. Együtt
indultunk lefelé a völgybe, a tengerpart felé. A dagály ideje elmúlt, a tenger
távolinak tetszett, és nyugodt volt, mint egy óriási, csendes vizű tó. El se
lehetett képzelni, hogy másmilyen is tud lenni, mint ahogyan az ember télen
nem tudja elképzelni a nyarat. Szélcsend volt, a nap rásütött a békésen
csobbanó hullámokra, amint lassan belesimultak a sziklák tövében lapuló
apró tavacskákba. Jasper azonnal felmászott a sziklára, onnan nézett le rám,
az egyik füle visszahajlott, és ez valami furcsán hetyke jelleget kölcsönzött
neki.

– Nem arra, Jasper – szóltam.
Természetesen nem hallgatott rám. Kereken megtagadta az
engedelmességet..
– Milyen ostoba ez a kutya – mondtam hangosan –, milyen sok baj van
vele – és felkapaszkodtam utána a sziklákra. El akartam hitetni magammal,
hogy nem akarok átmenni a túlsó oldalra. Végtére is nem tehetek mást,
mennem kell a kutya után. Maxim nincs itt velem. Nekem pedig semmi
közöm az egészhez.
Dúdolva kerülgettem a sziklák között elterülő kis pocsolyákat. Az öböl
ilyenkor, apály idején, egészen másképpen festett, nem volt olyan komor. A
parányi kikötőben most legfeljebb egy méter magasan állt a víz. Csak
csónakkal lehet a partot ilyen vízmélységnél megközelíteni. A bója most is
ott ringatózott, fehérre és zöldre volt festve, ezt idáig észre sem vettem.
Lehet, hogy az esőben nem tudtam olyan pontosan kivenni a színét. A
parton nem járt senki. Átmentem az öböl túlsó oldalára, és fölkapaszkodtam
az alacsony töltésen. Jasper előreszaladt, úgy látszik, ez volt a szokása. A
sziklafalba egy vasgyűrű volt erősítve, és vaslétra vezetett le a vízhez.
Biztosan ide kötötték ki a csónakot – gondoltam –, és erről a létráról
egyenesen bele lehetett lépni. A bója egyik oldalára valami rá volt írva.
Oldalt kellett tartanom a fejemet, hogy el tudjam olvasni: Je reviens.
„Visszajövök.” Milyen furcsa név. Hajóknak nem szoktak ilyen nevet adni.
Talán francia hajó volt, halászhajó. Halászhajóknak adnak néha ilyen
neveket. „Boldog visszatérés”, vagy „Itt vagyok”, „Visszajövök”. Igen,

egész jó név egy hajónak. Csak arra a hajóra nem illett, amely soha többé
nem jött vissza.

Hideg lehet kint vitorlázni a tengeren. A tenger ugyan nyugodt volt, de
még akkor is, mikor olyan csendes volt, fehér hullámok fodrozódtak a
felszínén. Egy kis hajót bizony könnyen lefektet a szél, a tengervíz átcsap a
korlátján, és végigvág a fedélzetén. Vajon milyen színű lehetett az a hajó?
Zöld és fehér, mint a bója? Frank azt mondta, hogy nem volt nagy hajó, és
csak egy kis kajütje volt.

Jasper a vaslétrát szaglászta körül.
– Gyere onnan – szóltam rá –, nem akarok megint utánad menni.
A fal mentén lementem a partra. A kis ház most nem tetszett olyan
elhagyatottnak és komornak, mint a múltkor. Milyen sokat tesz a napfény.
Nem esett, nem kopogtak az esőcseppek a háztetőn.
Lassan haladtam a parton a ház felé. Végre is üres, nem lakik benne
senki. Nincs mitől félnem. Semmitől nem kell félnem. Minden ház nedves
és komor, ha sokáig lakatlanul áll, még az új házak is. És itt valaha
holdvilágpartikat rendeztek. Víkendvendégek jártak ki fürdeni, aztán
biztosan elmentek vitorlázni.
Ott álltam, és néztem az elhanyagolt kertet. Rendbe kellene hozatni –
gondoltam. – Valamelyik kertész kijöhetne, és rendbe hozhatná. Kár lenne,
ha egészen elvadulna. Belöktem a kis kertkaput, és odaléptem az ajtóhoz.
Nem volt egészen becsukva, pedig határozottan emlékeztem rá, hogy mikor
itt jártam, becsuktam magam után.
Jasper morogva szimatolt körül.
– Gyere ide, Jasper – szóltam rá. Ő azonban orrát az ajtórésen bedugva
tovább szaglászott. Egészen kinyitottam az ajtót, és benéztem. Minden
olyan volt, mint a múltkor. Semmi sem változott. A pókhálók most is ott
feszültek a modellhajók között. A raktárba vezető ajtó a szoba másik végén
nyitva volt, Jasper újra morogni kezdett. Olyanféle zaj hallatszott, mintha
valami leesett volna. Jasper dühös ugatással odarohant a raktár ajtajához.
Dobogó szívvel indultam utána, aztán bizonytalanul megálltam a szoba
közepén.
– Gyere vissza, Jasper, ne légy bolond.
Ott állt az ajtóban, még mindig dühösen ugatott, valamit láthatott a
kamrában. Nem patkányt, mert a patkányt megfogta volna.
– Jasper, Jasper – kiáltottam rá –, gyere ide! De nem jött. Lassan
utánamentem.

– Van itt valaki? – kérdeztem.
Semmi felelet. Lehajoltam a kutyához, megfogtam a nyakörvét, és
benéztem a kamrába.
Valaki ült a sarokban a fal mellett. Valaki, aki alighanem még jobban
meg volt rémülve, mint én.
Ben volt az. Megpróbált elrejtőzni a vitorlák mögött.
– Mi baj? Akar valamit? – kérdeztem.
Ostobán pislogott rám, a szája tátva volt.
– Nem csinálok semmit – mondta.
– Maradj veszteg, Jasper – szóltam rá a kutyára.
Lekapcsoltam az övemet, és megpróbáltam keresztülhúzni a nyakörvén,
mint valami pórázt.
– Akar valamit, Ben? – kérdeztem, egy kicsit bátrabban.
Nem felelt. Bárgyú szemével csak nézett rám.
– Jobb lenne, ha kijönne – mondtam. – Mr. de Winter nem szereti, ha
járnak ebben a házban.
Feltápászkodott, és keze fejével megtörölte az orrát. Másik kezét a háta
mögé dugta.
– Mi van magánál, Ben? – kérdeztem.
Szófogadóan, mint egy gyermek, és megmutatta a másik kezét.
Horgászzsineget szorongatott benne.
– Nem csinálok semmit – ismételte.
– A horgászzsineg ide tartozik? – kérdeztem.
– He? – mondta ő.
– Hallgasson ide, Ben. Most, ha akarja, vigye el ezt a zsineget, de többé
nem szabad idejönnie. Nem becsületes dolog elszedni más ember holmiját.
Nem felelt, csak szaporán pislogott rám.
– Jöjjön innen – mondtam erélyesen. Átmentem a nagyszobába, és ő
utánam jött. Jasper elhallgatott, most Ben cipőjét szaglászta. Nem akartam
több időt tölteni a csónakházban. Siettem ki a napfényre. Ben utánam
csoszogott. Aztán becsuktam az ajtót.
– Jobb volna, ha hazamenne – mondtam Bennek. A horgászzsineget a
szívéhez szorította, mint valami kincset.
– Ugye, nem zárat be a bolondokházába? – kérdezte.
Láttam, hogy remeg a félelemtől. A keze reszketett, tekintete könyörgően
tapadt arcomra.
– Persze hogy nem. Hová gondol? – mondtam szelíden.

– Nem csináltam semmi rosszat – nyöszörögte –, soha senkinek nem
mondtam el. Nem akarom, hogy a bolondokházába csukjanak.

Piszkos arcán egy könnycsepp gördült végig.
– Rendben van, Ben, senki sem fogja magát bántani. De ne menjen többé
a kis házba. – Hátat fordítottam neki, és elindultam, de utánam jött, és a
kezemet ráncigálta.
– Nézze – mondta –, itt váll valami magának. Ostobán vigyorgott, és
ujjával a part felé mutogatott. Követtem, ő lehajolt, és fölemelt a földről egy
lapos követ. A kő alatt egész csomó kagyló hevert. Kiválasztott egyet, és
átnyújtotta nekem.
– Ez a magáé – mondta.
– Köszönöm. Nagyon szép.
Vigyorgott, megdörzsölte a fülét, már elfeledkezett a rémületéről.
– Magának olyan szeme van, mint egy angyalnak – mondta.
Újra lenéztem a kagylóra, ez a bók kissé elképesztett. Nem tudtam, mit
feleljek.
– Maga nem olyan, mint a másik volt.
– Kire gondol? Ki az a másik?
Ben a fejét rázta. Tekintetében újra ravaszság bujkált. Ujját az orrára
nyomta.
– Magas volt és fekete – mondta –, olyan volt, mint a kígyó. A tulajdon
szememmel láttam. Éjszaka volt, mikor kijött. Láttam...
Elhallgatott, és mereven nézett rám. Nem szóltam egy szót sem.
– Egyszer benéztem az ablakon, amikor itt volt, és akkor azt mondta:
„Maga nem ismer engem ugye? Nem látott engem, és nem is fog látni. Ha
észreveszem, hogy leselkedik utánam az ablakon keresztül, becsukatom a
bolondokházába. Ott pedig kegyetlenül bánnak az emberrel.” „Én nem
szólok semmit, asszonyom” – mondtam neki és köszöntem csak, így ni –
mutatta, kezét a sapkájához emelve. – De ugye elment? Egészen elment? –
tette hozzá aggódva.
– Nem tudom, kire gondol – mondtam lassan – senki sem akarja magát a
bolondokházába csukatni. Isten áldja meg, Ben.
Otthagytam, és megindultam Jasperrel hazafelé. Szegény ördög,
gyengeelméjű, nem tudja, mit beszél. Nem valószínű, hogy valaki a
bolondokházával fenyegette volna. Maxim azt mondja, hogy teljesen
ártalmatlan, és Frank is megerősítette. Talán odahaza, a családja beszélt
valamit, és annak az emléke maradt meg benne, mint valami ijesztő kép egy

gyermek emlékezetében. Különben is olyan, mint egy gyermek. Valószínű,
hogy minden ok nélkül megszeret és minden ok nélkül gyűlöl valakit. És
hozzám azért volt kedves, mert azt mondtam neki, hogy megtarthatja a
horgászzsineget. Holnap már valószínűleg meg sem ismer. Képtelenség
jelentőséget tulajdonítani valaminek, amit egy bolond mond. Hátranéztem.
Az ár kezdett visszatérni, és lassan ellepte az öböl partját. Ben már eltűnt a
sziklák mögött. A part újra elhagyatott volt. A sötét fák között láttam a
házikó kéményét. Hirtelen megmagyarázhatatlan vágyam támadt, hogy
elszaladjak, megrántottam Jasper szíját, és sietve kapaszkodtam fel a
dombra. Nem mertem többé visszanézni. A világ minden kincséért sem
mentem volna vissza a házba vagy a partra. Mintha attól félnék, hogy valaki
vár ott rám abban a kis gazos kertben. Valaki, aki figyel és hallgatózik.

Jasper ugatott, mialatt versenyt futottunk. Azt hitte, hogy ez valami
újfajta játék. Harapta, tépte az övemet, amelynél fogva vezettem. Észre se
vettem, hogy itt milyen sűrűn nőttek a fák, gyökereik keresztülnyúltak az
ösvényen, mint megannyi hatalmas csáp.

Ezt ritkítani kell – gondoltam szaladás közben, levegő után kapkodva. –
Maximnek intézkednie kell, hiszen olyan sötét van itt, mintha éjszaka
volna. Ez a mezítelen eukaliptuszfa olyan, mint egy csontváz, és alatta egy
kis patak csordogál, sáros partja sohasem tud kiszáradni. Itt nem énekeltek a
madarak, mint a völgyben. Ez csendes hely volt, de egészen másféleképpen
csendes, mint a Boldog-völgy. Szaladás közben, lihegésemen keresztül is
hallottam a tenger hullámainak csapkodását. Most már értettem, hogy
Maxim miért nem szereti ezt az utat és ezt az öblöt. Én sem szerettem.
Örültség volt, hogy erre jöttem. A másik utat kellett volna választanom, és a
Boldog-völgyön keresztül hazamenni.

Örültem, mikor végre kiértem a tisztásra, és megláttam a házat. Az erdő
elmaradt mögöttem. Meg fogom kémi Robertet, hogy hozza ki a teámat a
gesztenyefa alá. Az órámra néztem. Korábban volt, mint gondoltam, még
nem egészen négy óra. Még kicsit várnom kell. Manderleyben nem szokás
fél öt előtt teázni. Örültem, hogy Frithnek kimenője van. Robert nem csinál
olyan nagy ceremóniát a teázásból.

Amint a terasz felé haladtam, a tekintetem megakadt valami csillogón a
rododendronlevelek között. A kezemet ernyőként a szemem elé tartottam,
hogy lássam, mi az; olyan volt, mint egy autónak a lámpája. Talán vendég
jött? De az felhajtott volna a házig, és nem hagyná a kocsit lent a

kanyarodónál. Közelebb mentem. Mégis autó. Most már tisztán láttam.
Milyen furcsa. A látogatók sohasem állítják itt le a kocsijukat.

A kereskedők pedig a hátsó bejárathoz hajtanak. Nem is Frank Morrisa
volt, azt ismertem. Ez alacsony, hosszú sportkocsi volt.

Mit csináljak? Ha látogató, akkor Robert már bevezette volna a
könyvtárba vagy a szalonba. Ha a szalonban vannak, akkor már láttak
feljönni. De így nem akarok látogatók szeme elé kerülni, át kell öltöznöm.
Itt kell tartanom őket teára. Megálltam. Nem tudom, miért, talán csak azért,
mert a napfény megvillant az egyik ablaküvegen, felnéztem a házra, és
meglepetten láttam, hogy a nyugati szárnyban az egyik ablaktáblát
kinyitották. Valaki állt az ablakban. Egy férfi. Úgy látszik, meglátott engem,
mert hirtelen visszavonult, és a háta mögül kinyúlt egy kar, és becsukta az
ablakot.

A kar Mrs. Danvers karja volt. Megismertem fekete ruháját. Egy
pillanatig azt hittem, hogy látogatási nap van, és a házat mutogatja. De
rögtön tudtam, hogy az nem lehet, mert a házat mindig Frith szokta a
látogatóknak megmutatni, és Frith ma nincs itthon. A nyugati szárnyba
különben sem szokták bevezetni az idegeneket. Nem, nem. Kedden
sohasem jönnek látogatók. Még én magam sem voltam a nyugati szárnyban.
Lehet, hogy valami mesterembernek akadt dolga azokban a szobákban.
Mégis furcsa volt, ahogy az a férfi kinézett, és mihelyt meglátott engem,
visszahúzódott. És az autót is eldugták a rododendronok mögé, hogy a
házból ne lehessen látni.

De hát mindez nem tartozik rám. Ez Mrs. Danvers dolga. Ha barátai
érkeztek, akiket a nyugati szárnyba vezetett, nekem semmi közöm hozzá.
Bár tudtommal ez nem szokott előfordulni. Furcsa, hogy éppen azon a
napon történik ilyesmi, mikor Maxim nincs idehaza.

Abban a tudatban mentem föl a házba, hogy valamelyik ablak mögül
szemmel tartanak.

Fölmentem a lépcsőn, és a főbejáraton keresztül be a hallba. Sehol egy
idegen kalap vagy bot, se névjegy az ezüsttálcán. Úgy látszik, nem
hivatalos látogató. Nem baj, nem az én dolgom.

Bementem a kerti szobába, ott mostam meg a kezemet, hogy ne kelljen
fölmennem. Kellemetlen lenne, ha a lépcsőn vagy valahol másutt
szembejönnének velem.

Eszembe jutott, hogy a kötésemet ebéd előtt ott hagytam a sárga
szobában. A szalonon keresztül, hűséges Jasperemmel a sarkamban, érte

mentem hát.
A sárga szoba ajtaja nyitva volt. Észrevettem, hogy a kötőtáskám nem ott

van, ahol hagytam. Határozottan emlékeztem rá, hogy a díványon hagytam,
valaki fölvette, és a párna mögé dugta. A díványon, ott, ahol a kötésem volt,
ült valaki, és eltette a kötésemet, mert útjában volt. A széket is
elmozdították az íróasztal mellől. Úgy festett a dolog, minthogyha Mrs.
Danvers gazdái távollétében a sárga szobában fogadná vendégeit.
Kényelmetlenül éreztem magam. Jobb lenne nem venni tudomást az
egészről. Jasper, farkát csóválva, körülszaglászta a díványt. Őt nem izgatta
a látogató.

Fogtam a kötőtáskámat, és kimentem. Ekkor a nagyszalon ajtaja
kinyílott, és hangokat hallottam. Visszahúzódtam a sárga szobába. Még
éppen jókor, nem vettek észre. Az ajtó mögött vártam, és csendre intettem
Jaspert, aki lógó nyelvvel, farkát csóválva, szintén ott állt az ajtóban.
Bosszantó lenne, ha a kis haszontalan elárulna. Visszafojtott lélegzettel
hallgatóztam.

Mrs. Danvers hangját hallottam.
– Azt hiszem, a könyvtárba ment – mondta. Nem tudom, miért jött előbb
haza. Ha a könyvtárban van, akkor maga most keresztülmehet a hallon,
anélkül, hogy észrevenné. Várjon, majd megnézem.
Tudtam, hogy rólam beszélnek. Kényelmetlenebbül éreztem magam,
mint valaha. Roppant titokzatos volt az egész ügy. Nem akartam Mrs.
Danverst rajtacsípni, hogy a tilosban jár. Jasper a szalon felé fordította a
fejét. Farkát csóválva kiszaladt a hallba.
– Halló! Mi újság, te kis dög? – hallottam egy férfihangot.
Jasper izgatottan ugatott. Kétségbeesetten néztem körül, hogy hova
bújhatnék. A helyzet reménytelen volt. Aztán lépéseket hallottam a
közvetlen közelemben, és a férfi belépett a szobába. Első pillanatban nem
látott meg, mert az ajtó mögött álltam, de Jasper ugatása elárult.
A férfi sarkon fordult, és megpillantott. Soha még csodálkozóbb arcot
nem láttam. Mintha én volnék a betörő, és ő a ház ura.
– Bocsánat – mondta, és tetőtől talpig végigmért.
Magas termetű, napégette arcú, szép férfi volt. A szeme olyan égő kék,
amilyen a sokat ivó és keveset alvó férfiaké szokott lenni. A haja vöröses,
akár a bőre. Pár éven belül meghízik, a nyaka ki fog dagadni a gallérjából.
A szája elárulta, nagyon is piros, nagyon is puha volt. Ott is, ahol álltam,

éreztem, hogy whiskyszagú a lehelete. Mosolygott. Úgy mosolygott rám,
ahogyan minden asszonyra mosolygott volna.

– Remélem, nem ijesztettem meg? – kérdezte. Persze, látta rajtam, hogy
milyen zavarban vagyok.

– Nem, természetesen nem – feleltem –, csak hangokat hallottam, és nem
tudtam, ki járhat itt. Ma délutánra nem vártam látogatókat.

– Nagyon sajnálom, hogy így berontottam mondta nyájasan. – Remélem,
megbocsátja. Csak az öreg Dannyt akartam meglátogatni. Ő régi barátom.

– Ó, kérem, nagyon örülök – mondtam.
– Kedves, öreg Danny, az isten áldja meg, ő mindig annyira fél attól,
hogy terhére van valakinek. A világért se akart alka1matlanságot okozni.
– Ó, szót sem érdemel – feleltem, és Jaspert néztem. A kutya örömében
körülugrálta az idegent, és mindenáron föl akart kapaszkodni a nyakába.
– Ez a kis haszontalan, úgy látszik, nem felejtett el engem. Mennyire
megnőtt, mióta nem láttam. Mikor utoljára itt jártam, még kölyökkutya volt.
Alaposan meghízott. Több mozgásra volna szüksége.
– Éppen most tettünk egy nagy sétát.
– Igazán? Milyen kedves.
Megsimogatta Jaspert, és biza1masan rám mosolygott. Azután kivette a
cigarettatárcáját.
– Parancsol? – kérdezte.
– Nem dohányzom – feleltem.
– Igazán, nem dohányzik?
Kivett egyet, és rágyújtott.
Én nem bántam a füstöt, de furcsának találtam, hogy egy idegen
rágyújtson az én szobámban. Ez neveletlenség volt és udvariatlanság velem
szemben.
– Hogy van a mi jó öreg Max barátunk? – kérdezte.
Ez a hang meglepett. Olyan volt, mintha jól ismerné Maxet. Furcsának
találtam, hogy Maximet valaki Maxnek nevezze. Senki nem szólította így.
– Köszönöm, jól – mondtam. – Bement Londonba.
– És egyedül hagyta itthon ifjú hitvesét? Ez nem szép tőle. Nem fél, hogy
valaki elrabolja?
Harsányan felkacagott. Nem tetszett a nevetése. Volt benne valami bántó.
Az egész ember valahogy nem volt rokonszenves.
Ekkor Mrs. Danvers lépett a szobába. Rám nézett, és tekintetétől
végigfutott a hátamon a hideg. Ó, istenem – gondoltam –, mennyire

gyűlölhet engem ez az asszony!
– Halló, Danny! – fordult feléje az idegen. – Kárba veszett minden

óvatossága. A ház úrnője itt rejtőzködött az ajtó mögött.
És megint nevetett. Mrs. Danvers nem szólt semmit, csak rám nézett.
– Na lenne szíves bemutatni? Végre is az a szokás, hogy az ember

tiszteletét tegye a ház ifjú asszonyánál.
– Mr. Favell, asszonyom – mondta Mrs. Danvers nyugodt hangon, de

kelletlenül. Magától talán esze ágában sem lett volna bemutatni nekem az
idegent.

– Örvendek – mondtam, és nagy erőfeszítéssel igyekeztem udvariasnak
látszani. – Nem akar itt maradni teára?

Ezen úgy látszik, nagyon mulatott. Mrs. Danvershez fordult.
– Hát nem kedves, hogy meghív – kérdezte –, hogy maradjak itt teára?
Szavamra mondom, kedvem volna itt maradni.
Láttam, hogy Mrs. Danvers rosszalló tekintetet vet rá. Nagyon
kényelmetlenül éreztem magam. Ostoba helyzet volt.
– Hát lehet, hogy magának van igaza – mondta a férfi Mrs. Danvers felé
fordulva –, bár határozottan mulatságos lenne itt maradni. De mondom,
igaza van, okosabb, ha elmegyek. Jöjjön, nézze meg az autómat. – Ez már
nekem szólt.
Még mindig ezen a bántóan bizalmas hangon beszélt. Semmi kedvem
nem volt kimenni és megnézni az autóját. Félszegnek, ügyetlennek éreztem
magam.
– Na jöjjön – unszolt –, nagyon helyes kis kocsi. Sokkal gyorsabb, mint
amilyeneket az a derék Max szokott tartani.
Nem jutott eszembe semmiféle kifogás. Az egész helyzet kellemetlen
volt és erőltetett. Visszataszítónak találtam. Az is zavart, hogy Mrs.
Danvers még mindig ott állt, merev és rosszalló tekintetét kitartóan rám
függesztve.
– Hol van a kocsi? – kérdeztem gyönge hangon.
– Lent a kanyarodónál. Nem mertem felhajtani a kapuhoz, mert féltem,
hogy zavarom. Azt hittem, hogy pihenni szokott délután.
Nem feleltem semmit. A hazugság túlságosan átlátszó volt.
Keresztülmentünk a szalonon, aztán ki a hallba. Láttam, hogy hátrafordul,
és int Mrs. Danversnek. Mrs. Danvers nem intett vissza. Sejtettem, hogy
nem fog visszainteni. Nagyon rosszkedvű és merev volt. Jasper előttünk

ugrándozott. Ő szemmel láthatólag örült a váratlan látogatónak, akit nyilván
nagyon jól ismert.

– Alighanem az autóban hagytam a sapkámat, mondta a férfi, és keresést
színlelve körülnézett a hallban. – Nem erre jöttem be, hátulról leptem meg
Dannyt. Na, mégis kijön megnézni maga is az autómat?

Kérdően nézett Mrs. Danversre. Ő habozott, és a szeme sarkából engem
figyelt.

– Nem – mondta. – Most inkább nem. Viszontlátásra, Mr. Jack.
A férfi megragadta Mrs. Danvers kezét, és megrázta.
– Viszontlátásra, Danny. Vigyázzon magára. Tudja, hol találhat meg.
Nagyon örülök, hogy láthattam.
Kilépett a hallból, Jasper a nyomában ugrándozott, én lassan követtem, és
még mindig nagyon kellemetlenül éreztem magam.
– Kedves öreg Manderley! – mondta, és felnézett az ablakokra. – Nem
sokat változott. Azt hiszem, ez Danny érdeme. Csodálatos asszony, ugye?
– Igen, nagyon derék asszony – feleltem.
– És magának hogy tetszik Manderley? Milyen érzés itt eltemetve lenni?
– Én nagyon szeretem Manderleyt – mondtam mereven.
– Ha jól tudom, valahol Dél-Franciaországban ismerkedett meg Maxszel,
ugye? Monte-Carlóban vagy hol? Valamikor én is sokat jártam Monte-
Carlóba.
Odaértünk az autóhoz. Zöld sportkocsi volt, rávallott a tulajdonosára.
– Na, mit szól hozzá? – kérdezte.
– Nagyon szép kocsi – mondtam udvariasan.
– Nem volna kedve lejönni velem az alsó kapuig?
– Köszönöm, nem. Fáradt vagyok.
– Valószínűleg azt gondolja, hogy nem volna kellemes, ha Manderley
úrnőjét kettesben látnák egy ilyen emberrel, amilyen én vagyok, ugye? –
kérdezte és nevetett.
– Ó, dehogy – feleltem, és éreztem, hogy elpirulok. – Erre nem is
gondoltam.
Nem vette le a tekintetét az arcomról. Kellemetlen, bizalmaskodó
pillantással fürkészett.
– Na, jól van. Hát nem fogjuk megszöktetni a ház úrnőjét, ugye, Jasper?
A sapkája után nyúlt, és felvett az ülésről egy pár valószínűtlenül
nagyméretű kesztyűt. Aztán elhajította a cigarettáját.

– Viszontlátásra – mondta, és kezet nyújtott. Nagyon örültem, hogy
megismerkedtem magával.

– Viszontlátásra.
– Megjegyzem: nagyon kedves lenne magától, ha nem mondana meg
Maxnek, hogy itt jártam. Nem nagyon kedvel engem. Nem tudom miért, de
attól félek, ha megtudná, hogy itt voltam kellemetlensége lehetne belőle
szegény öreg Dannynek.
– Nem mondom meg – feleltem ügyetlenül.
– Ez nagyon szép magától. Igazán nem akar elkísérni egy darabon?
– Ha nem haragszik, inkább visszamegyek.
– Hát minden jót. Lehet, hogy rövidesen újra eljövök. Mars le a kocsiról,
Jasper. Összekarcolod a lakkot... Szóval nem helyeslem, hogy Max felment
Londonba, és egyedül hagyta itthon magát.
– Én szívesen vagyok egyedül – feleltem.
– Igazán? Ezt nagyon furcsának találom. Nem természetes, ha egy
fiatalasszony szívesen van egyedül. Hány hónapos házasok? Ha jól tudom,
mindössze három hónapja, hogy megesküdtek.
– Körülbelül.
– Akármi legyek, én se bánnám, ha egy három hónapos feleség várna rám
otthon. Szegény magányos agglegény vagyok.
Megint nevetett, és szemébe vágta a sapkáját.
– Na, még egyszer a legjobbakat – mondta és beindította a motort. A
kocsi vad zakatolással indult lefelé. Jasper lógó fülekkel és behúzott
farokkal nézett utána.
– Gyerünk, Jasper – mondtam –, ne légy olyan buta!
Lassan visszasétáltam a házba. Mrs. Danvers már eltűnt. Megálltam a
hallban, és csöngettem. Vagy öt percig nem történt semmi. Újra csöngettem.
Végre bosszús arccal megjelent Alice.
– Parancsol, asszonyom? – kérdezte.
– Nem látta Robertet, Alice? Szeretnék kint teázni a gesztenyefa alatt.
– Robert a postára ment, asszonyom. Mrs. Danvers azt mondta neki,
hogy későn méltóztatik teázni. Frithnek szabadnapja van. De ha
parancsolja, asszonyom, kiviszem a teát. Úgy tudom, még nincs fél öt.
– Nem baj, Alice, akkor majd megvárom, amíg Robert visszajön –
mondtam.
Persze, Maxim nincs itthon, a dolgok nem mennek úgy, mint rendesen.

Ha Maxim itthon van, nem fordulhat elő, hogy Frith és Robert egyszerre
menjenek el hazulról. És Mrs. Danvers küldte el Robertet a postára. Azt
hitte, hogy később jövök haza. Ez a Favell nevű ember tehát olyan időt
választott a látogatásra, amikor biztosra vehette, hogy senkivel sem fog
találkozni. Előre megbeszélt látogatás volt tehát. Valami nincs itt rendben,
erre mérget mertem volna venni. Méghozzá azt mondta, hogy ne szóljak
Maximnek. Nagyon kellemetlen helyzet. De hát, isten őrizz, hogy még
jobban magamra haragítsam Mrs. Danverst, vagy hogy jelenetet rendezzek.
És természetesen, isten ments, hogy felizgassam Maximet.

Vajon ki lehet ez a Favell? Maxnek nevezte Maximet. Soha senki nem
szólítja őt Maxnek. Csak egyszer láttam így leírva a nevét, egy könyvnek a
belső címlapján, vékony, hosszú betűkkel, az M betűnek az egyik szára
különösen hosszú volt. Mindig azt hittem, hogy csak egyvalaki szólította őt
Maxnek.

Ahogy ott álltam a hallban, és nem tudtam, hogy mihez kezdjek, hirtelen
az jutott eszembe, hogy Mrs. Danvers talán mégsem olyan becsületes,
amilyennek látszik, valamit forral Maxim háta mögött, és most, hogy
véletlenül előbb visszaérkeztem, mint várta, rajtakaptam őt a cinkostársával.
És ez az ember csak hazudja azt, hogy jóban volt Maximmel. Vajon mit
csinálhattak a nyugati szárnyban? Miért csukták be olyan hirtelen a
zsalukat, mikor jönni láttak?

Nagy nyugtalanság fogott el. Frith és Robert nincsenek itthon. A
szobalányok ilyenkor rendesen a szobájukban vannak. Mrs. Danvers
teljesen egyedül uralja a csatateret. Hátha tolvaj ez az ember, és Mrs.
Danversszel együtt ki akarják fosztani Manderleyt? A nyugati szárnyban
sok értékes holmi van. Hirtelen kedvem támadt fölmenni, és meggyőződni
róla, hogy nem vittek-e el valamit.

Robert még mindig nem jött vissza. Tea előtt még éppen ráérnék
fölmenni. Habozva néztem körül a hallban. A ház csendesnek, békésnek
látszott. A cselédek még a szobájukban voltak az épület túlsó részében.
Jasper hangosan lefetyelte a vizét a lépcső alatt, az egész hall visszhangzott
tőle.

Fölfelé indultam a lépcsőn. A szívem a torkomban dobogott.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Egyszerre azon a folyosón találtam magam, ahol az első reggelen jártam.
Azóta se voltam itt, nem is kívántam volna újra idejönni. A napfény
beragyogott a folyosó fülkéjének ablakán, és aranyfoltokat festett a sötét
faburkolatra.

Teljes némaság fogadott. Újra éreztem azt a dohos szagot, amely akkor
megcsapta az orromat. Nem tudtam, merre forduljak. Nem ismertem még a
járást.

Emlékszem, hogy akkor Mrs. Danvers itt a hátam mögött lépett ki
valamelyik ajtón. Az volt az érzésem, hogy ez lehet az a szoba, amelyiknek
az ablakai a tenger felé néznek. Lenyomtam az ajtó kilincsét, és beléptem.
Persze, sötét volt odabenn, mert a zsaluk be voltak csukva. A
villanykapcsoló után tapogatóztam. Láttam, hogy egy kis előszobafélében
vagyok, vagy talán öltözőszobában, mert hatalmas szekrények álltak a fal
mentén, és szemközt ajtó vezetett egy nagyobb szobába. Az ajtó nyitva volt.
Beléptem, és felcsavartam a villanyt.

Megdöbbenten néztem körül. A szoba teljesen be volt rendezve, mintha
most is laknának benne.

Azt vártam, hogy a székek és asztalok itt is be lesznek borítva
védőhuzattal, valamint a nagy kettős ágy is. De nem volt letakarva semmi.
Az öltözőasztalon kefék és fésűk, púder és parfüm. Az ágy megvetve. A
párnát és takarót dúsan hímzett fehér huzat borította, egy helyütt kikandikált
belőle a paplan aranysárga csücske. Az öltözőasztalon egy vázában virág.
Virág az éjjeliszekrényen és a kandallón is. Az egyik széken
selyempongyola hevert, előtte kis selyempapucs.

Egy pillanatra kétségbeesés fogott el, úgy éreztem, hogy meghibbant az
agyam, és hogy visszafelé látok az időben, olyannak látom ezt a szobát,
amilyen Rebecca életében volt... Egy perc, és Rebecca maga is meg fog
jelenni, leül a tükör elé, dúdolgatva nyúl a fésű után, és végighúzza a haján.
Látom az arcát a tükörben, és ő is lát engem, amint ott állok az ajtóban.

De nem történt semmi. Álltam ott mereven, várva, hogy történjék valami.
A falon ketyegő óra hozott vissza a valóságba. Volt ebben a ketyegésben
valami józan és megnyugtató. Négy óra huszonöt percet mutatott,
ugyanennyi volt az én órámon is. Ez ráeszméltetett a jelenre, arra, hogy a
gesztenyefa alatt már valószínűleg vár a tea.

Lassan a szoba közepére mentem. Nem, ezt a szobát mégsem használják.
Nem lakik itt senki. Még a virágok illata sem tudja elnyomni a dohos
szagot. A függönyök összehúzva, és a zsaluk becsukva. Rebecca soha többé
nem fog visszajönni ebbe a szobába. Mrs. Danvers hiába tesz virágot a
kandallóra, hiába ágyaz meg, Rebecca nem jön vissza, Rebecca meghalt.
Rebecca ott fekszik a kriptában, a többi halott de Winterekkel együtt.

Most egészen tisztán hallottam a tenger mormolását. Odaléptem az
ablakhoz, és kinyitottam a belső ablaktáblát. Igen, csakugyan ez az az
ablak, amelyben félórával korábban Mrs. Danvers és Favell állt. A
beszűrődő napsugarak megvilágították a szobát, hamisnak és mesterkéltnek
tetszett a villanylámpa sárga fénye. Kitártam a zsalut. A napfény fehér
csíkot vetett az ágyra, megvilágította a hálóinget a párnán, megcsillant az
öltözőasztal tükrén, a keféken, az illatszeres üvegeken.

A napsütés a valóság látszatát adta a szobának. Az előbb, míg a zsalu be
volt csukva, és csak a villanyfény világította meg, inkább olyan volt, mint
egy színpadi díszlet, mint a színpad előadás után. A függöny lehullott, az
előadás véget ért, és a díszletezők előkészítették az első felvonás kulisszáit
a másnap délutáni e1őadásra. De a napfény életet varázsolt a falak közé.
Elfeledkeztem a dohos szagról és a többi ablak bezárt zsalujáról is. Vendég
vagyok ebben a szobában, hívatlan vendég. Tévedésből nyitottam be a
háziasszony hálószobájába. Ezek az ő fésűi, az ő keféi, az ő üvegei az
öltözőasztalon, ez az ő pongyolája és ez az ő papucsa itt a szék előtt.

Most eszméltem rá először, mióta ide beléptem, hogy a lábam remeg:
olyan gyönge, mint a szalmaszál. Leültem egy székre, az öltözőasztal előtt.

A szívem már nem dobogott olyan izgatottan. Inkább úgy éreztem,
mintha kő lett volna a helyén, és minden tagom ólommá vált volna.

Kábultan néztem körül. Mrs. Danvers nem túlzott. Ez a szoba csakugyan
nagyon szép. A legszebb szoba az egész házban. A gyönyörű kandalló, ez a
mennyezet, a faragott ágy, a függönyök, a falióra, a gyertyatartók az
öltözőasztalon, itt mellettem, csupa olyan holmi, amelyet nagyon tudtam
volna szeretni, ha az enyém. De hát itt semmi sem az enyém. Valaki másnak
a holmija ez.

Kinyújtottam a kezemet, és megérintettem a keféket. Az egyiknek
puhább volt a szőre, mint a többinek. Nekünk, nőknek, mindig van egy
kedvenc hajkefénk, és általában azt használjuk. Sokszor meg is feledkezünk
a többiről, és mikor tisztításra kerül a sor, akkor vesszük csak észre, hogy
használatlanok és tiszták maradtak.

Milyen fehér az arcom a tükörben, és milyen gyér a hajam, milyen sima
és egyenes szálú. Mindig ilyen voltam vajon? Rendes körülmények között
talán mégis van egy kis színem. De a tükörből egy sápadt és jelentéktelen
külsejű nő nézett vissza rám.

Fölálltam, odaléptem a székhez, és megérintettem a pongyolát. Kezembe
vettem a papucsot is. Rémület fogott el, és ez a rémület lassan
kétségbeeséssé erősödött. Megérintettem az ágy takaróját, ujjaimat
végighúztam a monogramon és a hálóingen. Rés d W volt belehímezve. A
betűk keményen, zsinórszerűen domborodtak ki az aranyszínű, fényes
selyemből. A hálóing könnyű volt, mint a lehelet, és olyan színű, mint a
barackvirág. Megérintettem, az arcomhoz szorítottam. Hideg volt, egészen
hideg, és valami dohos szag áradt ebből is. De azért még érzett rajta egy
kicsit, egészen keveset a fehér azalea illata. Összehajtottam, visszatettem
az. ágyra, és közben megdobbanó szívvel vettem észre, hogy gyűrődések
vannak a hálóingen, mint hogyha azóta, mióta viselték, nem mosták és nem
vasalták volna ki.

Ösztönszerűen visszaléptem az ágytól, és átmentem a kis előszobába,
ahol a ruhásszekrények sorakoztak. Kinyitottam az egyiket. Úgy volt,
ahogy gondoltam. A szekrény tele volt ruhákkal. Estélyi ruhák lógtak itt, az
egyiknek az ezüstje keresztülcsillant a vékony fehér védőhuzaton. Aztán
egy aranybrokát ruha, egy borszínű muszlinbársony, egy fehér szatén
hosszú uszálya a szekrény alját seperte. És a felső polcon selyempapírból
strucctoll legyező kandikált ki.

Ennek a gardróbszobának is furcsa, dohos volt a levegője. Az azaleaillat,
amely odakint a szabadban olyan üde és finom, itt állott, dohos szag volt.
Az aranybrokát és az ezüstruhák fémszövete megbarnult és a szekrényből
régi holmik állott, kellemetlen szaga csapott ki. Becsuktam a szekrényajtót.
Visszamentem a hálószobába. A napfény még mindig ott táncolt az
aranyszínű paplanon és élesen rávilágított a monogram hosszú R betűjére.

Ekkor lépéseket hallottam, és mikor hátrafordultam, Mrs. Danvers állott
mögöttem.

Soha nem fogom elfelejteni az arckifejezését. Diadalmasan, fölényesen,
izgatottan nézett rám. Megrémültem.

– Valami baj van, asszonyom? – kérdezte.
Mosolyogni próbáltam, de nem tudtam. Szólni akartam, de képtelen
voltam egyetlen hangot is kiadni.

– Nem érzi jól magát? – kérdezte. A hangja nagyon szelíd volt. Odalépett
hozzám. Elhúzódtam tőle. Azt hiszem, ha hozzám ért volna, elájulok.
Lélegzete az arcomat érte.

– Nincs semmi bajom, Mrs. Danvers – mondtam pillanatnyi hallgatás
után –, csak nem voltam rá elkészülve, hogy maga utánam jön. A kertből
láttam ezt az ablakot és láttam, hogy az egyik zsalu nincs egészen behúzva.
Feljöttem, hogy megigazítsam.

– Majd én megcsinálom –, mondta. Lassan keresztülment a szobán, és
behúzta a zsalut, majd letolta a reteszt. A napfény eltűnt. A sárga, hamis
fényben megint valószínűtlennek látszott a szoba. Valószínűtlennek és
kísértetiesnek.

Mrs. Danvers visszajött, és megállt mellettem. Mosolygott, de most
egészen más volt, mint eddig. A hangja valahogy bizalmaskodóan, sőt
tolakodóan csengett.

– Miért mondja, hogy a zsalu nyitva volt, hiszen én magam csuktam be,
mielőtt kimentem ebből a szobából! Maga nyitotta ki, mikor bejött. Látni
akarta ezt a szobát. Miért nem szólt nekem, hogy mutassam meg? Első nap
megmondtam, hogy szívesen megmutatom, ha látni akarja, csak egy szót
kellett volna szólnia.

Szerettem volna elszaladni, de nem bírtam. A tekintete fogva tartott.
– Ha már itt van, hadd mutassak meg mindent – mondta, és a hangja
édeskés volt, behízelgő, szörnyű, hamis hang.
– Tudom, hogy látni szeretné, már régen szerette volna látni, csak nem
merte megmondani. Ugye, szép szoba? Ugye, ilyen szép szobát még
sohasem látott?
Megfogta a karomat, és az ágy felé vezetett. Nem bírtam ellenállni,
hagytam, hogy vigyen, mintha fából volnék. A keze érintésétől
megborzadtam. A hangja halk volt és biza1mas, gyű1öltem a hangját, és
féltem tőle.
– Ez volt az ő ágya. Szép, ugye? Rajta hagytam ezt az aranysárga takarót,
mert ezt szerette legjobban. Ott a hálóinge. Ugye, látta? Ugye, megfogta?
Ez a hálóing volt rajta az utolsó éjszakán, mielőtt meghalt. Nem akarja még
egyszer megnézni? – Fölvette a hálóinget, és elém tartotta. – Fogja meg
mondta –, milyen puha és könnyű. Nem mosattam ki azóta, mióta utoljára
viselte. Kikészítettem ide ezt is, meg a pongyoláját és a papucsát is, mint
azon az éjszakán, amikor nem jött többé vissza, mikor belefulladt a
tengerbe. – Összehajtotta a hálóinget, és visszatette az ágyra.

– Mindig én szolgáltam ki, tudja – és karon fogott, és odavezetett a
pongyolájához és a papucsához.

– Sok szobalánnyal próbálkoztunk, de egyikkel sem volt megelégedve.
„Maga a legjobb szobalány, Danny – szokta mondani. – Nem kell nekem
senki más, csak maga.” Látja, ez az ő pongyolája, sokkal magasabb volt,
mint maga, láthatja a hosszából is. Próbálja csak fel, tegye ide a nyakához.
Látja? Egészen a földig ér. Gyönyörű alakja volt. És ez a papucsa. Hányszor
mondta: „Dobja ide a papucsomat, Danny.” A magasságához képest nagyon
kicsi lába volt. Dugja csak bele a kezét. Ugye, milyen kicsi és keskeny?

Rákényszerítette a papucsot a kezemre, és közben folyton mosolygott, és
a szememet figyelte.

– Ugye, nem gondolta volna, hogy ilyen magas volt? Ezek a papucsok
apró lábakra valók. És karcsú volt. Az ember csak akkor látta, hogy milyen
magas, ha mellette állt. Éppen olyan magas volt, mint én. De ha az ágyban
feküdt, olyan kicsinek látszott, mint egy gyerek, azzal a gyönyörű fekete
hajával, amely mint egy glória vette körül az arcát.

Letette a papucsot a földre, a pongyolát visszafektette a székre.
– Látta a hajkeféit is, ugye? – folytatta Mrs. Danvers, és kézen fogva az
öltözőasztalhoz vezetett. Itt vannak mind, úgy, ahogy utoljára használta
őket. Nem nyúltam hozzájuk azóta. Mindig én keféltem a haját, minden
este. Itt álltam a széke mögött, és sokszor húsz percig is eltartott, amíg
megelégelte. Csak az utolsó években vágatta le a haját. Amikor férjhez
ment, még derékon alul ért a haja, és eleinte Mr. de Winter fésülte minden
este. Néha, mikor bejöttem a szobába, láttam, amint ott állt ingujjban, két
kefével a kezében. „Erősebben, Max, erősebben” – szokta mondani, és
fölnevetett rá, Mr. de Winter pedig engedelmeskedett... Nagyon sok vendég
járt akkor a házba. Sokszor annyi ideig tartott a fésülködés, hogy majdnem
elkéstek a vacsoráról. „Abba kell hagynom, mert elkésem” mondta ilyenkor
Mr. de Winter, a keféket az én kezembe nyomta, és rámosolygott a
feleségére. Mr. de Winter akkoriban mindig nevetett.
Mrs. Danvers elhallgatott. Keze még mindig a karomon pihent.
– Mindenki haragudott rá, mikor levágatta a haját, de ő nem bánta.
„Senkinek semmi köze hozzá” – mondta. Persze, lovagláshoz és
vitorlázáshoz sokkal kényelmesebb volt a rövid haj. Egy híres művész
lefestette lóháton. Az Akadémián van a kép. Nem látta?
A fejemet ráztam.
– Nem – feleltem –, nem láttam.

– Abban az évben mindenki arról a képről beszélt, de Mr. de Winternek
nem tetszett, nem akarta, hogy itt legyen Manderleyben. Azt hiszem, nem
találta elég jónak... Nem akarná megnézni a ruháit is?

Nem várta meg, hogy mit felelek, már vitt is ki a gardrób szobába, és
sorra nyitogatta a szekrényeket.

– Itt tartottam a prémjeit – mondta –, még egyik sem lett molyos,
remélem, nem is lesz. Nagyon vigyázok rájuk. Fogja meg ezt a nyestkeppet.
Ezt egyszer karácsonyra kapta Mr. de Wintertől. Az asszonyom meg is
mondta akkor, hogy mennyibe került, de elfelejtettem. Estélyeken többnyire
ezt a csincsillát viselte a vállán, tudja, mikor a terem nem volt elég meleg.
Ez a szekrény itt csupa estélyi ruha. Ugye, ezt már kinyitotta? Látom, hogy
nincs bezárva. Mr. de Winter az ezüstöt szerette a legjobban rajta, de
természetesen neki minden jól állt, bármelyik színt nyugodtan viselhette.
Ebben a bársonyban is gyönyörű volt. Simítsa csak az arcához, ugye,
milyen puha? Érzi? És még a parfümje is benne van. Mintha csak most
vetette volna le, egészen friss még az illata. Én mindig megéreztem a
parfümjéről, hogy melyik szobában járt előttem, mindig maradt utána
valami a levegőben... Ebben a fiókban van a fehérneműje. Ezt a rózsaszín
garnitúrát sohasem viselte. Mikor meghalt, matróznadrág volt rajta és rövid
ujjú ingblúz, de a víz azt is letépte róla.

Ujjai összekulcsolódtak a karomon. Halálfej arcával egészen közel hajolt
hozzám, és fekete szeme kutatva meredt a szemembe.

– A sziklák szétroncsolták a testét – suttogta –, gyönyörű arca
felismerhetetlen volt. Mr. de Winter megállapította, hogy ő volt.
Edgecoombe-ba kellett mennie, mikor megtalálták. Egyedül ment be, pedig
akkoriban beteg volt, de mégis bement, nem lehetett visszatartani. Még azt
sem engedte meg, hogy Mr. Crawley bekísérje.

Elhallgatott, de tekintetét nem vette le az arcomról.
– Sohasem fogom magamnak megbocsátani, hogy azon az estén nem
voltam itthon. Bementem délután Kerrithbe, és sokáig maradtam, mert Mrs.
de Winter Londonban volt, és azt hittem, hogy sokkal későbben fog
hazajönni, azért nem siettem vissza én sem. Mikor fél tízkor hazaérkeztem,
hallottam, hogy még hét előtt megjött, megvacsorázott, aztán újra elment,
természetesen le a tengerhez. Nagyon aggódtam, mert délnyugati szél fújt,
ha én itthon lettem volna, el nem engedem a világért sem. Énrám nagyon
hallgatott. Megmondtam volna neki, hogy ilyen szélben nem tanácsos
vitorlázni. Biztosan azt mondta volna, hogy „jól van Danny ne veszekedj,

inkább szót fogadok”. És együtt ültünk és beszélgettünk volna. Mindig
elmesélte nekem, hogy mit csinált Londonban.

A karom már fájt Mrs. Danvers ujjainak szorításától. Olyan közel volt
hozzám az arca, hogy tisztán láttam, mennyire megfeszül rajta a bőr.
Arccsontjai erősen kiálltak. A füle mögött sárga foltok voltak.

– Mr. de Winter Mr. Crawleynál vacsorázott aznap este – folytatta. –
Nem tudom, hány órakor jött haza, de gondolom, tizenegy után lehetett.
Éjfél előtt viharrá erősödött a szél, és Mrs. de Winter még mindig nem jött
vissza. Lementem de a könyvtár sötét volt. Akkor újra visszajöttem, és
bekopogtam Mr. de Winter dolgozószobájába, Mr. de Winter rögtön ki
szólt, hogy ki az, és mit akar. Mondtam, hogy aggódom Mrs. de Winterért
mert még nincs itthon. Ő várt egy pillanatig, aztán pizsamában kijött. „A
feleségem valószínűleg lent tölti az éjszakát a csónakházban – mondta. –
Nincs is értelme annak, hogy ebben a viharban feljöjjön. Jobb lenne, ha
maga is lefeküdnék.” Fáradtnak látszott, nem akartam tovább zavarni.
Végtére is Mrs. de Winter sokszor lent maradt éjszakára a csónakházban, és
hozzá volt szokva, hogy a legviharosabb Időben is elinduljon a tengerre. Az
is lehet – gondoltam –, hogy nem is ment el vitorlázni csak a változatosság
kedvéért a csónakházban akar aludni. Jó éjszakát kívántam Mr. de
Winternek, és a szobámba mentem. De nem tudtam aludni, folyton arra
gondoltam, hogy mit csinálhat odalent.

Újra elhallgatott. Nem akartam többet hallani. Szabadulni akartam tőle,
visszamenni a szobámba.

– Fél hatig ültem az ágyam szélén – beszélt tovább –, aztán nem bírtam
tovább, felkeltem, belebújtam a kabátomba, és az erdőn keresztül lementem
a partra. Már világosodott, de még mindig szemerkélt az eső, bár a szél már
elállt. Mikor leértem a partra, láttam a bóját és a csónakot, de a hajó nem
volt ott.

Mrs. Danvers szavai nyomán én is a tengerparton éreztem magam, amint
azon a szürke hajnalon az eső az arcomba vág, és a ködön keresztül
elmosódottan látom a bója körvonalait.

A szorítás meglazult a karomon. A keze erőtlenül lehanyatlott. A hangja
kifejezéstelenné vált. Most olyan volt, mint máskor.

– Az egyik mentőcsónakot másnap Kerrithben kivetette a víz – mondotta
–, a másikat pedig rákászok találták meg pár nap múlva a sziklák alatt. Az
árbocok és a vitorla darabjait is partra vetette az ár.

Elfordult tőlem, és a fehérneműs fiókot visszatolta a helyére. Azután
megigazított egy képet a falon, és fölszedett egy pelyhet a szőnyegről. Én
csak álltam és néztem, nem tudtam, mit csináljak.

– Hát most már tudja, hogy Mr. de Winter miért nem használja ezeket a
szobákat. Hallgassa csak a tengert.

Még így, a csukott ablakon és a csukott zsalukon keresztül is hallottam.
Hallottam a halk mormolást, amint a hullámok megtörnek az öböl fehér
szikláin. Most mindjárt dagály ideje lesz, és a víz felszalad a csónakházig.

– Azóta nem használja ezeket a szobákat. A holmiját is elvitette innen, és
a folyosó végén rendeztünk be neki egy szobát. De azt hiszem, ott sem igen
tudott aludni. Mindig a karosszékben ült, és reggel az egész szoba tele volt
cigarettavégekkel. Napközben pedig Frith hallotta, amint órák hosszat
járkál a könyvtárban föl és alá. Föl és alá. Föl és alá.

Szinte láttam a cigarettahamut a földön a szék mellett, és hallottam a
lépteit is, amint szünet nélkül rója útját a szoba egyik végéből a másikba.

Mrs. Danvers halkan becsukta mögöttünk a hálószoba ajtaját, és
lecsavarta a villanyt. Nem láttam többé az ágyat, sem a hálóinget a párnán,
sem az öltözőasztalt, sem a papucsot. Mrs. Danvers végigment az
előszobán, a kilincsre tette a kezét és várta, hogy kövessem.

– Mindennap én magam takarítom ezt a szobát mondta, ha kedve van újra
megnézni, csak szóljon át a házitelefonon. A cselédeket nem engedem be
Ide. Senki más nem léphet ebbe a szobába csak én.

A hangja megint bizalmaskodó volt és kellemetlen, a mosolya hamis,
mesterkélt.

– Ha Mr. de Winter nincs itthon, és ha asszonyom egyedül érzi magát,
csak jöjjön át olyan szépek ezek a szobák. Ugye, az ember nem is hinné
hogy a lakójuk már régen elment? Olyan, mintha csak most ment volna ki
rövid időre, és estére visszajönne.

Mosolyt kényszerítettem az arcomra. De beszélni nem tudtam. A torkom
száraz volt.

– Nem csak ebben a szobában, az én szobámban is úgy érzem, a sárga
szobában, a hallban, még a kis kerti szobában is őt érzem. Maga is, ugye?

Furcsán nézett rám. A hangja suttogóra halkult.
– Olykor, ha végigmegyek ezen a folyosón, azt hiszem, hogy mögöttem
jön. Hallom gyors, könnyű lépteit. Száz közül is megismerném a járását. És
a galériában is mindig őt látom, ahogy annyiszor láttam a múltban, amint
odatámaszkodik a korláthoz, lenéz a hallba, és a kutyákat hívja. Sokszor

szinte hallom a ruhája suhogását a lépcsőn, amint lejön az ebédlőbe. –
Elhallgatott. Megint az arcomat kémlelte. – Gondolja, hogy lát most
minket? Hogy hallja, amit most egymással beszélünk? – kérdezte halkan. –
Gondolja, hogy a halottak visszajárnak, és figyelik az élőket?

Nyeltem egyet. Körmömet a tenyerembe vájtam.
– Nem tudom – mondtam. – Nem tudom. A hangom természetellenesen
magas volt. Egyáltalán nem az én hangom.
– Sokszor gondolkozom rajta – suttogta –, sokszor gondolkozom rajta,
hogy Mrs. de Winter hazajár-e Manderleybe, és látja-e Mr. de Wintert az új
feleségével.
Ott álltunk az ajtóban, egymásra meredtünk. Nem tudtam levenni
tekintetemet az arcáról. Milyen sötét és milyen rosszindulatú, mennyire tele
van gyűlölettel!
– Robert már itthon van – mondta. – Már egy negyedórája, hogy
visszajött. Megparancsoltam neki, hogy vigye ki asszonyom teáját a
gesztenyefa alá.
Félreállt, hogy előreengedjen. Kibotorkáltam a folyosóra, azt se tudtam,
hova lépek. Nem szóltam semmit. Vakon mentem le a lépcsőn, és szaladva
tettem meg az utat a folyosón a szobámig.
Magamra zártam az ajtót, a kulcsot lehúztam, és a zsebembe tettem.
Aztán lefeküdtem az ágyra, és behunytam a szemem. Halálos betegnek
éreztem magam.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Maxim másnap reggel telefonált Londonból, hogy hét óra felé itthon lesz.
Frith vette át az üzenetet. Maxim nem kívánt velem személyesen beszélni.
Hallottam a telefont, mialatt a reggelinél ültem, és vártam, hogy Frith bejön
az ebédlőbe, és jelenti, hogy Mr. de Winter van a telefonnál, és kéreti
asszonyomat. Már le is tettem az asztalkendőmet, és felálltam. Frith
csakugyan bejött, és átadta az üzenetet.

Hátratoltam a székemet, és az ajtó felé indultam.
– Mr. de Winter már letette a kagylót, asszonyom – közölte Frith. – Csak
annyit mondott, hogy hét óra körül itthon lesz.
Visszaültem az asztalhoz, és térdemre terítettem a szalvétát. Frith
biztosan szeleverdinek és ostobának tart, amiért rögtön a telefonhoz
akartam rohanni.
– Rendben van, Frith, köszönöm – mondtam. Tovább ettem a szalonnát
és a tojást. Jasper a lábamnál hevert, az öreg kutya a kosarában. Mit fogok
én ma egész nap csinálni? Rosszul aludtam, talán azért, mert egyedül
voltam a szobában. Nyugtalan voltam, gyakran fölijedtem, és mikor az
órára néztem, láttam, hogy a mutatók alig mozdultak. Mikor végre
elaludtam, ostoba, rossz álmok gyötörtek. Maximmel sétáltunk az erdőben,
ő mindig pár lépéssel előttem. Nem tudtam vele lépést tartani, az arcát sem
láttam, csak a hátát, ahogy előttem haladt. Alighanem sírtam álmomban,
mert mikor fölébredtem, a párnám nedves volt. A szemem égett.
Határozottan csúnya voltam. Egy kis rúzst dörzsöltem az arcomra, hogy
emberibb képet nyerjek. De így még rosszabb volt, úgy festettem, mint
valami cirkuszi lovarnő. Persze, nem értettem hozzá, hogyan kell a rúzst
használni. Észrevettem, hogy Robert csodálkozva néz rám, mikor lementem
az ebédlőbe.
Tíz óra körül éppen morzsákat szedegettem össze a madaraknak, mikor
újra megszólalt a telefon. Ezúttal engem kerestek. Frith jelentette, hogy
Mrs. Lacy akar velem beszélni.
– Jó reggelt, Beatrice – mondtam.
– Hogy vagy, drágám? – kérdezte az ő érdes, kissé férfias hangján, aztán
meg se várta a választ, tovább beszélt: – Gondoltam, hogy átmegyek ma
délután nagymamához. Itt ebédelek, ismerősöknél, körülbelül húsz

kilométernyire tőled. Nem volna kedved velem jönni? Azt hiszem, ideje
lenne, hogy megismerd.

– Nagyon szívesen, Beatrice – mondtam.
– Kitűnő! Hát akkor fél négyre érted megyek. Giles találkozott
Maximmel a banketten. Azt mondja, az étel rossz volt, de a bor kitűnő. Hát
akkor isten veled, drágám, a viszontlátásra!
A készülék kattant. Beatrice letette a kagylót. Visszamentem a kertbe.
Örültem, hogy fölhívott. Legalább volt valami, amit várhattam, és ami
változatosságot hoz ebbe az egyhangú napba. Így könnyebb lesz kivárni a
hét órát, mikor Maxim visszaérkezik. Ma úgyse lett volna kedvem Jasperrel
sétálni, lemenni újra a Boldog-völgybe, vagy köveket dobálni a vízbe. Már
nem örültem a szabadságnak, és nem volt már kedvem iskolás lányként
mezítláb járni a homokban.
Egy könyvvel, a Times-szal és a kötésemmel fölszerelve leültem a
rózsakertben, mint valami öreg hölgy, és ásítva sütkéreztem a napon.
Méhek zümmögtek a virágok körül.
Megpróbáltam figyelmemet előbb az újságra összpontosítani, később
beletemetkeztem a regénybe. Nem akartam az előző délutánra és Mrs.
Danversre gondolni. Megpróbáltam elfelejteni, hogy ő e pillanatban is itt
van a házban, és valamelyik ablak mögül talán most is engem figyel.
Valahányszor fölpillantottam a könyvből vagy körülnéztem a kertben,
mindig az a kellemetlen érzésem támadt, hogy nem vagyok egyedül.
Olyan sok ablak van Manderleyben, olyan sok szoba, melyet sohasem
használnak, amelyek most üresen állnak, a bútorok betakarva
védőhuzatokkal, hallgatag szobák, amelyeket valaha használtak mikor még
élt Maxim nagyapja és apja, és amikor még nagy társaság és nagy
személyzet volt Manderleyben. Mrs. Danvers nagyon könnyen kinyithatja
és becsukhatja azoknak a lakatlan szobáknak az ajtaját, és közben
odalopózhat az ablakhoz, hogy egy pillantást vessen rám az összehúzott
függönyök mögül.
Ez ellen hiába is próbálnék védekezni. Ha fölnézek, nem látom, hogy ott
van-e valamelyik függöny mögött.
Eszembe jutott egy játék, amelyet gyerekkoromban játszottunk. A
szomszéd gyerekek „lopakodó nagymamának” hívták a játékot, én „öreg
boszorkánynak” neveztem el. Annak, akit kiszámoltunk, meg kellett állnia a
kert egyik végében, háttal a többieknek, azok pedig lassan, alattomosan
kúszni kezdtek feléje. A hunyó időnként hátranézhetett, és ha valakit

mozgás közben csípett el, akkor annak vissza kellett mennie, és elölről
kezdenie az egészet. Mindig akadt közöttünk egy, aki vakmerőbb volt, mint
a többi, egészen közel lopakodott a hunyóhoz, és mégsem lehetett
rajtacsípni soha. Mialatt az ember háttal fordulva várt, és a játék szabályai
szerint tízig számolt, csalhatatlan bizonyossággal tudta, hogy még mielőtt a
tízet kimondja, a vakmerő, játékos diadalmas sikítással ráugrik hátulról,
anélkül, hogy hallani vagy látni lehetett volna addig. Most ugyanazt a
feszült várakozást éreztem, amit gyerekkoromban. Igen, én most „öreg
boszorkányt” játszom Mrs. Danversszel.

Örültem mikor az ebéd véget vetett a hosszú, unalmas délelőttnek. Frith
nyugalma és Robert rokonszenves fiatal arca többet segített, mint a könyv
és az újság. Fél négykor percnyi pontossággal megjelent Beatrice kocsija a
ház előtt. Útra készen siettem elébe, kesztyűvel a kezemben.

– Itt vagyok, drágám, milyen gyönyörű az idő!
Becsapta az autó ajtaját, és feljött a lépcsőn. Futó csókot nyomott az
arcomra.
– Nem valami jól nézel ki – mondta rögtön és végigmért –, az arcod
nagyon sovány, és semmi színed sincs. Mi a baj?
– Semmi – mondtam alázatosan, mert én magam is tisztában voltam vele,
hogy rossz bőrben vagyok. – Máskor sem szoktam pirospozsgás lenni.
– A múltkor azért sokkal csinosabb voltál – válaszolta.
– Azt hiszem, már lekopott az olaszországi barnaság – mondtam, és
bemásztam az autóba.
– Hm – mondta röviden –, úgy látszik, ebben egyformák vagytok
Maximmel. Ő sem tudja elviselni, ha az egészségi állapotáról érdeklődik az
ember. Jó erősen csapd be az ajtót.
Elindultunk, és Beatrice úgy rákapcsolt, hogy az első kanyarnál majdnem
lecsúsztunk az útról.
– Csak nem lesz gyereked? – kérdezte, és sasszemmel kémlelte az
arcomat.
– Nem – mondtam zavartan. – Legalábbis nem hiszem.
– Nem szoktál émelyegni reggelenként?
– Nem.
– Különben az sem biztos jel. Nekem se volt semmi bajom, mielőtt
Roger megszületett. Az egész kilenc hónap alatt pompásan éreztem magam.
Utolsó nap még golfoztam. Ne szégyelld magad, ha erre gyanakszol, csak
mondd meg nekem nyugodtan.

– De igazán nincs semmi, Beatrice.
– Megvallom, remélem, hogy rövidesen fiúval és örökössel ajándékozod
meg Maximet. Az igazán áldás lenne. Remélem, nem teszel ellene semmit.
– Természetesen nem – feleltem.
Micsoda beszélgetés!
– Nem szabad megbotránkoznod rajtam. Tudod, a mai asszonyok
mindenre képesek. Elismerem, hogy nagyon kellemetlen, ha az ember
vadászni akar, és mindjárt az első szezonban bepottyan egy gyerek. Ha
mind a kettőnek a vadászás a szenvedélye, ez katasztrófát jelent a
házasságban. De nálad nem lenne baj. Azért nyugodtan rajzolhatnál. Igaz is,
sokat rajzolgatsz?
– Nem csináltam semmit mostanában.
– Kár! Pedig olyan szép az idő. Nem kellene mást magaddal vinni, mint
egy tábori széket és egy doboz ceruzát... Mondd, örültél annak a könyvnek,
amit küldtem?
– Igen, hogyne. Nagyon örültem. Gyönyörű ajándék volt, Beatrice,
nagyon köszönöm.
Ennek szemlátomást örült.
– Hát akkor rendben van – mondta.
Repültünk. A lábát folytonosan a gázpedálon tartotta, és vakmerően vette
a kanyarokat. Két autós, akiket megelőztünk, dühösen rázta felénk az öklét,
egy gyalogjáró pedig a botjával fenyegette meg. Mondhatom, én is
kényelmetlenül éreztem magam, de ő nem törődött vele. Összekuporodtam
az ülésen, és erősen fogódzkodtam.
– Roger a jövő szemeszterre Oxfordba megy mondta –, a jóisten tudja,
hogy mit fog csinálni. Időpocsékolás az egész. Giles is meg van róla
győződve, hogy semmi értelme, de nem tudtunk okosabbat kitalálni. Roger
éppen olyan, mint mi vagyunk. Nem érdekli semmi, csak a lovak... Mi az
isten csudáját csinál ez az autó itt előttünk?... Miért nem dugja ki a kezét,
jóember?... Ez a fickó tényleg golyót érdemelne.
Főútra kanyarodtunk, hajszálon múlott, hogy bele nem szaladtunk egy
másik kocsiba.
– Voltak szállóvendégeitek? – kérdezte.
– Nem. Nagyon csendesen élünk.
– Az helyes – mondta –, a nagy társaság sokszor hajmeresztően unalmas.
Majd meglátod, hogy nálunk jól fogod érezni magad. Nálunk mindig olyan
kedves emberek vannak és csupa régi ismerős.

Gyakran járunk egymáshoz, bridzsezünk, és fütyülünk az idegenekre.
Remélem, bridzsezel?

– Sajnos, nagyon gyengén.
– Az nem baj, az a fő, hogy játsszál. Nem szeretem azokat az embereket,
akik nem bridzseznek. Mi az ördögöt csinálhat az ember tea és vacsora
között, ha nem bridzsezik, különösen télen? És vacsora után! Nem lehet
folyton csak ülni és beszélgetni.
Magamban azt gondoltam, hogy miért ne lehetne? De jobbnak láttam
nem szólni semmit.
– Tudod, mióta Roger felnőtt, sokkal kellemesebb, mert ő is meghívja a
barátait. Kár, hogy nem voltál velünk tavaly karácsonykor. Kitűnően
mulattunk. Színházat játszottunk. Giles elemében volt, Ő imádja az ilyen
bolondságokat, és ha egy-két pohár pezsgőt megiszik, rendkívül mulatságos
tud lenni. Sokszor mondjuk, hogy pályát tévesztett, színésznek kellett volna
mennie.
Gondolatban magam előtt láttam Giles széles holdvilágképét,
csontkeretes pápaszemét, és úgy képzeltem, hogy nem sok örömem telnék
benne ha borközi állapotban látnám.
– Ő és egy barátunk, Dickie Marsh felöltöztek nőnek, és duettet
énekeltek. Gurultunk a nevetéstől.
Udvariasan mosolyogtam.
– Képzelem, milyen mulatságos lehetett. Magam előtt láttam őket, amint
dülöngélnek a nevetéstől Beatrice szalonjában. Mind ott vannak a barátaik,
akikkel olyan nagyszerűen ismerik egymást. Roger biztosan Gileshoz
hasonlít.
Beatrice még mindig nevetett.
– Szegény Giles – mondta –, soha el nem felejtem az arcát, mikor Dick
hátulról lefröcskölte szódavízzel. Görcsöt kaptunk a nevetéstől, mondom
neked!
Végigfutott hátamon a hideg arra a gondolatra, hogy Beatrice-ék esetleg
meghívnak karácsonyra. Reméltem, hogy meghűlök, és nem tudok elmenni.
– A színházat persze nem vettük valami komolyan – mondta. – De
Manderleyben lehet egészen komoly műkedvelő előadást rendezni.
Emlékszem is, hogy pár évvel ezelőtt Rebecca rendezett egy estélyt,
amelyen élőkép-bemutató is volt. Még Londonból is sok vendég jött ki
akkor. Csakhogy persze az ilyet nem könnyű megszervezni.
– Igen – hagytam rá.

Egy darabig egyikünk sem szólt semmit.
– Maxim hogy van? – kérdezte később.
– Köszönöm, nagyon jól.
– Hála istennek.
Most egy keskeny falusi utca kötötte le a figyelmét. Azon tűnődtem,
szóljak-e neki Mrs. Danversről és arról a Favellről? De azt a világért se
akartam, hogy megmondja Maximnek.
– Beatrice – mondtam hirtelen elhatározással –, hallottál te valaha egy
Favell nevű férfiról? Jack Favellről?
– Jack Favell – ismételte. – Igen, ismerem ezt a nevet. Várj csak egy
percig. Jack Favell. Persze. Undok fráter volt. Egyszer találkoztam vele,
évekkel ezelőtt.
– Tegnap itt volt Manderleyben. Mrs. Danverst jött meglátogatni –
mondtam.
– Igazán? Ja persze, hiszen...
– Hiszen...?
– Úgy tudom, unokabátyja volt Rebeccának.
Nagyon meglepődtem. Egy ilyen ember a rokona Rebeccának? Nem
hittem volna, hogy Rebeccának ilyen rokonai vannak. Jack Favell –
Rebecca unokatestvére!
– Ó – mondtam elgondolkozva. – Erre természetesen nem gondolhattam.
– Azelőtt valószínűleg nagyon sokat járt Manderleybe – mondta Beatrice.
– Bár én nem sokat tudok róla. Én Rebecca életében nagyon keveset jártam
Manderleybe.
Az volt az érzésem, hogy nem kíván erről a tárgyról többet beszélni.
– Nem találtam valami rokonszenvesnek – mondtam.
– Nem csodálom – felelte Beatrice.
Nem szólt többet. Okosabbnak láttam, ha nem mondom meg, hogy Favell
arra kért, ne áruljam el, hogy itt volt, mert esetleg kellemetlen
következményei lehetnének a látogatásának. Különben is megérkeztünk.
Fehér, vasrácsos kapu előtt álltunk meg.
– Ne feledkezzél meg róla, hogy a nagymama csaknem teljesen vak –
mondta Beatrice –, és alighanem rosszkedvű lesz. Telefonáltam az
ápolónőnek, tehát tudják, hogy jövünk.
A ház Viktória uralkodásának utolsó éveiben épülhetett. Nagy, vörös
téglaépület volt, csúcsíves ablakokkal. Nem találtam éppen vonzónak.
Kívülről is első pillanatra látszott rajta, hogy az a fajta ház, amelyet nagy

személyzet tart rendben. Egy öregasszony kedvéért, aki majdnem teljesen
vak.

Csinos szobalány nyitott ajtót.
– Jó napot, Norah. Hogy van? – kérdezte Beatrice.
– Köszönöm, jól, asszonyom. Remélem, asszonyom is jól van?
– Köszönöm, kitűnően. És hogy van a nagymama, Norah?
– Nem egyformán, asszonyom. Jó és rossz napok váltakoznak. De azért
nem mondhatnám, hogy rosszul van. Biztosan nagyon fog örülni
asszonyomnak.
Kíváncsi pillantást vetett rám.
– Mrs. Maxim – közölte Beatrice.
– Tudom, asszonyom. Isten hozta.
A keskeny hallon és egy bútorral túlzsúfolt szalonon keresztül a
verandára értünk, amely négyszögletes, gondosan ápolt pázsitos térségre
nézett. A veranda lépcsőfokain kővázák álltak, bennük piros meg fehér
muskátlik nyíltak. Az egyik sarokban kerekes székben ült Beatrice
nagymamája, kendőbe burkolva és párnákkal körültámasztva. Mikor
közelebb léptünk hozzá, láttam, hogy Maxim nagyon erősen, szinte
meghökkentően hasonlít hozzá. Maxim is ilyen lesz, ha majd megöregszik.
Az ápolónő felállt a kerekes szék mellől, és jelet tett a könyvbe, amelyből
hangosan felolvasott. Rámosolygott Beatrice-re.
– Hogy van, Mrs. Lacy? – kérdezte. Beatrice kezet fogott vele, és
bemutatott.
– A nagymama, úgy látszik, egészen jól van mondta. – Bámulatos,
nyolcvanhat éves korában! Itt vagyunk, nagymama – mondta emelt hangon.
Épségben megérkeztünk.
A nagymama felénk nézett.
– Drága Bee – mondta –, milyen kedves tőled, hogy eljöttél. Pedig itt
nagyon unalmas, nincs semmi, amivel szórakoztatni tudnánk.
Beatrice föléje hajolt, és megcsókolta.
– Elhoztam Maxim feleségét, ő már előbb is eljött volna, de Maxim nem
ért rá.
Beatrice előretolt engem.
– Csókold meg – súgta.
Lehajoltam, és megcsókoltam az öregasszonyt. Ő megérintette ujjával az
arcomat.

– Kedves tőled, hogy eljöttél. Nagyon örülök, hogy láthatlak. Kár, hogy
nem hoztad el Maximet is.

– Maxim Londonban van – mentegetőztem –, csak este jön haza.
– Legközelebb őt is el kell hoznod – mondta. Ülj le, kedvesem, ide, ebbe
a székbe, hogy láthassalak. Te pedig, Bee, a másik oldalra. Hogy van a
kedves Roger? Rossz fiú, sohasem jön hozzám.
– Augusztus folyamán okvetlenül át fog jönni harsogta Beatrice –, most
végez Etonben, tudod, és Oxfordba megy.
– Ó, istenem, hogy múlik az idő! Már felnőtt fiatalember, meg se fogom
ismerni.
– Magasabb, mint Giles – mondta Beatrice. Aztán tovább beszélt
Gilesról, Rogerről, a lovakról és a kutyákról. Az ápolónő kötést hozott ki a
házból, és ujjai közt fürgén jártak a kötőtűk. Nyájasan fordult hozzám:
– Hogy tetszik Manderley, Mrs. de Winter?
– Köszönöm a kérdését, gyönyörű! – feleltem.
– Ugye, gyönyörű? – mondta, és a kötőtűi vígan csattogtak. – Sajnos, mi
most már nem járhatunk át. Az öreg hölgy egészségi állapota nem engedi
meg. Valaha sok kellemes napot töltöttem Manderleyben.
– Jöjjön át egyszer, ha szabadnapja lesz.
– Köszönöm, nagyon szívesen. Mr. de Winter jól van?
– Köszönöm, jól.
– Úgy tudom, Olaszországban voltak nászúton, ugye? Nagyon örültünk a
levelezőlapnak, amelyet Mr. de Winter küldött.
Vajon az, hogy „örültünk”, a fejedelmi többest jelenti csak – gondoltam
–, vagy azt, hogy Maxim nagyanyja és ő egy személy?
– Csakugyan küldött lapot? Már nem is emlékszem rá.
– Ó, igen, nagyon örültünk neki. Tudja, van egy albumunk, abba
beleragasztunk mindent, ami a családra vonatkozik. Minden kellemeset.
– Érdekes – mondtam.
Elkaptam egy-egy szót abból is, amit Beatrice mondott.
– Az öreg Marksmant el kell küldeni – mondta –, emlékszel Marksmanre,
nagymama? A legjobb vadászom volt.
– Ó, csak nem? Szegény öreg Marksman mondta a nagymama.
– Igen, szegény öreg. Tudod, mind a két szemére megvakult.
– Szegény öreg – visszhangozta a nagymama. Szerintem nem volt
nagyon tapintatos dolog vakságról beszélni előtte. Figyeltem az ápolónő
arcát. De ő közömbösen tovább kötött.

– Vadászik, Mrs. de Winter? – kérdezte.
– Sajnos, nem.
– Talán majd később. Errefelé mi mindnyájan nagyon szeretünk
vadászni.
– Igen.
– Mrs. de Winter nagyon szépen rajzol – fordult Beatrice az ápolónőhöz.
– Mondtam neki, hogy Manderleyben sok témája lesz.
– Ó, hogyne – helyeselt az ápolónő, és egy pillanatra abbahagyta a kötést.
– Szép kedvtelés. Nekem is volt egy barátnőm, aki gyönyörűen rajzolt.
Egyszer húsvétkor Provence-ban voltunk együtt, gyönyörű képeket rajzolt.
– Szép lehetett – mondtam.
– Rajzokról beszélünk – ordította Beatrice a nagymama fülébe –, nem is
tudtad, ugye, hogy művész került a családba?!
– Ki a művész? – kérdezte az öreg hölgy. – Én nem tudok művészt a
családban.
– Az új unokád – mondta Beatrice. – Kérdezd meg tőle, mit adtam neki
nászajándékba.
Mosolyogva vártam, hogy kérdezzen. A nagymama felém fordult.
– Miről beszél Bee? Nem tudtam, hogy művész vagy. A mi családunkban
senki sem volt művész.
– Beatrice tréfál – mondtam –, én nem vagyok művész, csak szeretek
rajzolni. Soha nem tanultam. Beatrice-től kaptam ajándékba egy gyönyörű
művészettörténeti könyvet.
– Úgy? – kérdezte a nagymama zavartan. – Beatrice könyvet adott
neked? Ez éppen olyan, mintha valaki vizet hordana a tengerbe. A
manderleyi könyvtár tele van könyvvel.
Nevetett. Mindnyájan vele nevettünk. Reméltem, hogy ezzel befejezzük a
témát, de Beatrice nem hagyta abba.
– Te ezt nem érted, nagymama – mondta – nem közönséges könyvek
voltak, hanem művészettörténeti könyvek. Hat darab.
Az ápolónő előrehajolt, hogy segítségére legyen Beatrice-nek.
– Mrs. Lacy azt mondja, hogy Mrs. de Winter nagyon szeret rajzolni.
Ezért hat gyönyörű művészettörténeti könyvet adott Mrs. de Winternek
nászajándékba.
– Furcsa – mondta a nagymama. – Énszerintem a könyv nem
nászajándék. Énnekem senki se adott könyvet, mikor férjhez mentem. Ha
adott volna, sem olvastam volna el.

Megint nevetett. Beatrice úgy tett, mintha meg volna sértve. Én
rámosolyogtam, hogy együttérzésemről biztosítsam, de valószínűleg észre
se vette. Az ápolónő megint kezébe vette a kötést.

– Teázni akarok – mondta panaszosan az öreg hölgy. – Még nincs fél öt?
Miért nem hozza már Norah a teát?

– Csak nem éhes, asszonyom? Hiszen alighogy felkeltünk az ebédtől, és
olyan jó étvággyal evett!

Máris kimerültnek éreztem magam, és szégyelltem, hogy arra gondolok,
miért is tudják az öregek néha úgy kifárasztani az embert. Sokkal nehezebb
kezelni őket, mint a gyerekeket, mert udvariasnak kell lenni velük.

Ott ültem ölbe tett kézzel, és ráhagytam a többiekre mindent, amit
mondtak.

Az ápolónő megigazgatta a párnákat és a kendőket. Maxim nagyanyja
némán tűrte. Aztán egyszerre lehunyta a szemét, mint aki fáradt. Jobban
hasonlított Maximhez, mint valaha. El tudtam képzelni, milyen volt fiatal
korában: szép, magas, karcsú asszony lehetett, cukorral a zsebében járt-kelt
a manderleyi istállók körül, és uszil1yos lovaglóruháját felfogta, hogy ne
legyen sáros elképzeltem szűk derekú, magas nyakú blúzban, hallottam a
hangját, amint két órára rendeli a kocsit. És mindez az ő számára már csak a
múltat jelenti. A férje negyven évvel ezelőtt meghalt. A fia tizenöt évvel
ezelőtt. Neki pedig itt kell élnie, ebben a nagy vörös házban, az ápolónővel,
addig, amíg el nem jön érte a halál.

Arra gondoltam, milyen keveset is tudunk az öregekről. A gyermekeket
megértjük, tudjuk, mitől félnek, mit remélnek. Csak tegnap voltam
gyermek. Azt még nem felejtettem el. De Maxim nagyanyja, amint itt ül
kendőkbe burkolva, szegény vak szemével, vajon mit érez, vajon mire
gondol? Tudja-e, hogy Beatrice ásít, és titokban az óráját nézi? Tudja-e,
hogy csak azért jöttünk hozzá, mert éreztük, hogy így illik, hogy ez
kötelességünk, és hogy hazafelé menet Beatrice azt fogja mondani a
kocsiban: most három hónapra megnyugtattam a lelkiismeretemet.

Gondol-e vajon Manderleyre? Emlékszik-e rá, hogy valaha ott ült az
ebédlőasztal mellett, ahol én ülök most? Teázott-e valaha ő is a gesztenyefa
alatt? Vagy elfelejtett mindent, nem emlékszik semmire? Nincs más e
mögött a nyugodt, sima arc mögött, csak apró fájdalmak, furcsa kis
kényelmetlenségek, homályos hálaérzet, ha süt a nap, és félelem, ha hideg
szél kerekedik?

Szerettem volna kezemet az arcára tenni, és addig simogatni, míg az évek
el nem tűnnek róla. Szerettem volna fiatalnak látni, olyannak, amilyen
valaha volt, rózsás arcúnak, gesztenyebarna hajúnak, élénknek, vidámnak,
amilyen Beatrice most, és hallgatni, amit vadászatról, lovakról beszél. Fájt,
hogy így látom őt, lehunyt szemmel, mialatt az ápolónő a párnákat igazgatja
a feje alatt.

– Ma nagy nap van, Mrs. Lacy – mondta az ápolónő –, lazacos
szendvicset kapunk a teához. Nagyon szeretjük a lazacos szendvicset.

– Ma lazacnap van? – kérdezte Maxim nagyanyja. Fölemelte fejét a
párnáról, és az ajtó felé nézett. – Nem is mondta. Miért nem hozza már
Norah a teát?

– Ha ezer fontot kapnék érte naponta, akkor sem vállalnám a maga
szerepét, nővér – súgta oda Beatrice az ápolónőnek.

– Ó, én már megszoktam, Mrs. Lacy – mosolygott a nővér. – Jó dolgom
van nekem, tessék elhinni. Persze, akad néha egy-egy nyűgös nap, de
lehetne minden sokkal rosszabb is. Igazán könnyű bánni szegénnyel, nem
olyan, mint sok más beteg. A személyzet is nagyon tisztességes, és ez a fő.
Itt jön Norah.

A szobalány begurította a hófehér terítővel letakart teaasztalt.
– De soká jött, Norah – zsörtölődött az öregasszony.
– Csak két perccel múlt fél öt, asszonyom mondta Norah azon a hangon,
amelyet csak az öregasszony számára tartogatott. Nyájasan és vidáman
beszélt ő is, akárcsak az ápolónő.
Vajon észreveszi-e Maxim nagyanyja, hogy vele más hangon beszélnek?
Vajon feltűnt-e neki, mikor először szóltak hozzá ezen a hangon? Talán
akkor azt gondolta magában: „Azt hiszik, hogy öreg vagyok. Nevetséges.”
És aztán lassan-lassan megszokta, és most már olyan, mintha soha
másképpen nem beszéltek volna vele. Most már ez a hang tartozik hozzá az
életéhez. Hát ez lett a gesztenyebarna hajú, karcsú fiatalasszonyból, aki
cukrot vitt a lovaknak.
Odahúztuk a székünket a tea asztal köré. Az öreg hölgyet az ápolónő
szolgálta ki, és külön az ő számára készített szendvicseket tett eléje.
– Ugye, finom? – kérdezte.
Láttam, hogy a kifejezéstelen, sápadt arcon mosoly suhan át.
– Szeretem a lazacos szendvicset – mondta.
A tea ihatatlanul forró volt. Az ápolónő apró kortyokban kóstolgatta.

– Ma megint forró vizet hoztak tea helyett – mondta Beatrice-nek. –
Annyi bajom van velük, Százszor megmondtam már nekik, hogy ha
leforrázták a teát, nem szabad többé visszatenni a tűzre. De nem hallgatnak
az emberre.

– Ó, mind egyformák – mondta Beatrice –, én már nem is veszekszem
velük.

Az öregasszony a teáját kevergette, a tekintete révedező volt és messze
járó. Szerettem volna tudni, mire gondol.

– Szép idejük volt Olaszországban? – kérdezte az ápolónő.
– Igen, nagyon meleg volt – mondtam. Beatrice a nagymamához fordult.
– Szép idejük volt a nászútjukon, Olaszországban, azt mondja. Maxim
egészen barnára sült.
– Maxim miért nem jött el? – kérdezte az öregasszony.
– Már mondtuk, drágám, Maximnek be kellett mennie Londonba – felelte
Beatrice türelmetlenül. – Valami hivatalos ebédje van. Giles is bement.
– Értem. Mit mondtál, miért volt Maxim Olaszországban?
– Nászúton, nagymama, áprilisban! Csak nemrég jöttek haza
Manderleybe.
A nővérre nézett, és vállat vont.
– Mr. és Mrs. de Winter most már odahaza vannak Manderleyben –
ismételte a nővér.
– A május gyönyörű volt az idén – mondtam, és közelebb húztam
székemet a nagymamához. A rózsák most virágzanak. Sajnálom, hogy nem
hoztam egypár rózsát.
– Igen, nagyon szeretem a rózsát – mondta bizonytalanul az öregasszony,
aztán homályos kék szemével fürkészően nézett rám.
– Most Manderleyben lakik? – kérdezte. Nyeltem egyet. Csend támadt.
Beatrice türelmetlen, harsány hangja törte meg a csendet.
– Nagymama drága, nagyon jól tudod, hogy Manderleyben lakik. Maxim
felesége.
Az ápolónő letette a teáscsészét, és gyors pillantást vetett az
öregasszonyra, aki hátradőlt a székében, a kendőjét gyűrögette, és reszketni
kezdett a szája.
– Annyi mindenfélét beszéltek, amit én nem értek – mondta, aztán rám
nézett, összeráncolta a homlokát, és a fejét rázta.
– Ki maga, kedvesem, én még sohasem láttam magát. Nem ismerem az
arcát. Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna Manderleyben. Bee, ki ez

a gyermek? Miért nem hozta el Maxim Rebeccát? Én nagyon szeretem
Rebeccát. Hol van Rebecca?

Hosszú, kínos szünet támadt. Éreztem, hogy az arcom bíborvörösre
gyullad. Az ápolónő felugrott, és odalépett a kerekes székhez.

– Rebeccát akarom látni – nyöszörgött az öregasszony. – Mit csináltatok
Rebeccával?

Beatrice kelletlen arccal felállt az asztaltól, megcsörrentek a tányérok és
a csészék. Az ő arca is lángolt, a száját dühösen összeszorította.

– Azt hiszem, jobb, ha elmennek, Mrs. Lacy – mondta az ápolónő. Ő is
zavarban volt. – Úgy látszik fáradt, és ha ez az izgalom rájön, néha órák
hosszat eltart. Kár, hogy éppen ma történt. Ugye, nem haragszik, Mrs. de
Winter?

Mentegetőzve fordult felém.
– Már hogy haragudnék? – mondtam gyorsan. – Én is azt hiszem, a
legjobb lesz, ha elmegyünk.
– Hol van Rebecca? Miért nem jött el Maxim? Miért nem hozta el
Rebeccát? – ismételte a fáradt, vékony, nyöszörgő hang.
Keresztülsiettünk a szalonon, és kiléptünk a kertbe. Szó nélkül ültünk be
az autóba, és Beatrice rögtön elindította.
Mereven magam elé néztem. Nem voltam megsértve, nem bántam volna
az egészet, ha magam vagyok. Csak Beatrice miatt bántott. Beatrice-nek ez
nagyon kellemetlen lehetett.
Csak akkor szólalt meg, mikor már kiértünk a faluból.
– Nagyon sajnálom, drágám – kezdte. – Nem is tudom, mit mondjak.
– Ugyan, Beatrice, szót sem érdemel. Nem történt semmi.
– Ha sejtettem volna, hogy ilyesmi történhet, természetesen nem vittelek
volna el. Iszonyúan bánt.
– Mondom, hogy szót sem érdemel. Ne beszéljünk róla.
– Nem értem, nem értem – makacskodott Beatrice –, hiszen mindent tud
rólad, mindent megírtam neki én is, és Maxim is külön. Annyira érdekelte
az olaszországi nászutatok.
– Ne felejtsd el, hogy milyen öreg. Nem csoda, ha összekeveri a
dolgokat. Nem tudja felfogni, hogy Maxim és én összetartozunk. Az ő
számára Maxim elválaszthatatlan Rebeccától.
Jó darabig egyikünk sem szólt. Megkönnyebbültem, hogy megint az
autóban ülhetek, már a zökkenőket és az éles kanyarokat sem bántam.

– Elfelejtettem, hogy mennyire szerette Rebeccát – szólalt meg Beatrice
újra –, borzasztó ostoba voltam. Persze, neki a szerencsétlenséget sem
lehetett soha megmagyarázni. Hű, de borzalmas délután volt ez! Mit fogsz
te most gondolni rólam!

– Kérlek, Beatrice! Mondtam már, hogy engem nem bánt.
– Tudod, Rebecca mindig úgy hízelgett neki. Sokszor áthozta
Manderleybe. Szegény nagymama akkor még sokkal jobb állapotban volt.
Rengeteget nevetett Rebeccán. Rebecca mindig jókedvű volt, sokat
bolondozott, és nagymama azt nagyon szerette. Rebeccának bámulatos
tehetsége volt hozzá, hogy mindenkit meghódítson, férfit, nőt, kutyát,
mindenkit. Látszik, hogy nagymama sem tudja elfelejteni. Szegénykém, te
sem fogod megköszönni nekem ezt a mai délutánt.
– Szót sem érdemel, szót sem érdemel – ismételtem gépiesen. Csak
hagyná már abba Beatrice ezt a témát. Nem érdekel engem. Nem fontos.
Semmi sem fontos.
– Giles odalesz, ha elmondom neki. Engem fog szidni, hogy miért
vittelek át. Szinte hallom, amint mondja: „Ostoba ötlet volt, Bee!” Lesz
nekem mit hallgatni.
– Ne mondd el neki – mondtam –, felejtsük el az egészet. Minél többet
beszélünk róla, annál rosszabb.
– Giles már az arcomról le fogja olvasni, hogy baj van. Képtelen vagyok
bármit is eltitkolni előle.
Hallgattam. Már tudtam, hogy abban a „bizalmas” baráti körben is meg
fogják tárgyalni az esetet. Magam előtt láttam a kis társaságot a vasárnapi
ebédnél. Láttam a tágra nyílt szemeket, hallottam a szörnyülködő
felkiáltásokat:
– Szent isten! Milyen borzasztó lehetett! És te mit tudtál mondani?
Rémes!
Rám nézve az egyetlen fontos az volt, hogy Maxim soha meg ne tudja.
Frank Crawleynak talán majd elmondom egyszer, neki se most mindjárt
talán majd később.
Hamarosan rákanyarodtunk az országútra, és elértük a domb tetejét. A
távolban már látszottak Kerrith első szürke háztetői, és jobb felől a
völgyben ott zöldelltek Manderley sűrű erdőségei és mögöttük morajlott a
tenger.
– Nagyon sietsz haza? – kérdezte Beatrice.
– Nem sietek – mondtam. – Miért kérded?

– Nagyon rossz néven vennéd, ha letennélek az alsó kapunál? Tudod, ha
igyekszem, még elérem a londoni vonatot, és Gilesnak nem kell taxin
hazamennie.

– Menj csak nyugodtan – válaszoltam –, majd fölsétálok.
– Nagyon köszönöm – mondta hálásan. Éreztem, hogy a délután nagyon
megviselte, egyedül akar lenni, és nincs kedve egy újabb teázáshoz
Manderleyben.
Az erdő szélén tehát kiszálltam a kocsiból, és elbúcsúztam Beatrice-től.
– Mire újra találkozunk, szedjél fel egypár kilót mondta –, nem áll jól
neked, hogy ilyen sovány vagy. Csókoltatom Maximet, és ne haragudj az
elrontott délutánért.
Eltűnt a porfelhőben, én pedig elindultam hazafelé.
Vajon sokat változott-e ez az út, mióta Maxim nagyanyja utoljára
végigment rajta a hintóján? Errefelé lovagolt valaha, fiatalasszony korában,
és rámosolygott az erdőőr feleségére, mint én most. Az asszony
tiszteletteljesen köszönt neki, és olyan mélyen meghajolt előtte, hogy bő
szoknyája a földet söpörte. Nekem éppen csak hogy bólint, és máris a
kisfiához fordul, aki a cicákkal játszik az udvaron.
Maxim nagyanyja biztosan sokat járt erre lóháton is, és itt-ott le kellett
hajtania a fejét, hogy egy lehajló ágat kikerüljön. Az út akkor szélesebb
volt, simább, és valószínűleg jobban gondozták. Az erdő akkor még nem
lehetett ilyen sűrű.
Nem akartam az öregasszonyt olyannak látni, amilyen most, a párnái és a
kendői között! Fiatalnak szerettem volna látni, amilyen akkor volt, amikor
még Manderleyben élt. Láttam, amint a kertben sétál egy kisfiúval, Maxim
apjával, a kisfiúnak van egy kis pónifogata, merev Norfolk-kabátot visel és
kerek fehér gallért. Néha lejárnak az öbölbe, de csak kivételes alkalmakkor.
Valahol, egy régi albumban csakugyan láttam egy képet, az egész család
egyenesen és mereven üli körül az asztalt lent a tengerparton, háttérben a
személyzet és egy óriási elemózsiás kosár.
Azután látom Maxim nagyanyját öregebbnek, amint néhány évvel ezelőtt
botra támaszkodva sétál a manderleyi parkban. Valaki karon fogja, nevet, és
beszél hozzá szüntelenül, valaki, karcsú és magas asszony, nagyon szép,
valaki, akinek különös tehetsége van hozzá, hogy minden élőlényt
meghódítson, öreget, fiatalt, férfit, asszonyt, gyermeket, kutyát. Valaki, akit
mindenki szeret.

Mikor az út végére értem, láttam, hogy Maxim kocsija már ott áll a ház
előtt. A szívem nagyot dobbant, és egyszerre megkönnyebbültem. Szaladva
tettem meg az utat a teraszig.

A kesztyűje és a kalapja ott hevert a hall asztalán. Be akartam lépni a
könyvtárba, de akkor egyszerre hangokat hallottam. Az egyik hang Maxim
hangja, hangosabb volt, mint a másik. Az ajtó be volt csukva. Egy pillanatig
haboztam, hogy belépjek-e.

– Írja meg neki, hogy a jövőben tartsa távol magát Manderleytől!
Hallotta, mit mondtam? Mindegy, hogy kitől tudom, nem fontos. Véletlenül
megtudtam, hogy az autója itt volt ma délután. Ha találkozni akar vele,
másutt is találkozhatnak. Ne merje többé betenni a lábát Manderleybe!
Megértette? És jól vigyázzon, mert utoljára figyelmeztetem.

Nem mentem be a könyvtárba, hanem felszaladtam a lépcsőn. Hallottam,
hogy a könyvtár ajtaja kinyílik. A galériára menekültem. Mrs. Danvers
lépett ki a könyvtárból, és becsukta maga mögött az ajtót. Szívdobogva
lapultam a falhoz, hogy meg ne lásson. Az arca szürke volt a dühtől,
eltorzult, rettenetes arc.

Gyorsan és nesztelenül sietett fel a lépcsőn, majd eltűnt a nyugati
szárnyba vezető ajtó mögött.

Vártam még egy pillanatig, azután visszamentem. Maxim ott állt a
könyvtár ablakában, levelekkel a kezében. Háttal állt nekem, de azért
hallhatta, hogy beléptem, mert türelmetlenül megfordult.

– Ki az már megint? – kérdezte. Mosolyogva nyújtottam feléje a
kezemet. – Ó, te vagy az?

Rögtön láttam, hogy nagyon dühös. A szája kemény volt, az orra fehér és
hegyes.

– Mit csináltál egész nap?
Megcsókolta a fejem búbját, és átfogta a vállam. Úgy éreztem, hogy
borzasztó hosszú idő múlt el, amióta egy nappal azelőtt elváltunk.
– A nagymamánál voltunk – mondtam. – Beatrice értem jött.
– Hogy van a nagymama?
– Egészen jól.
– És Bee hová lett?
– Kiment az állomásra Giles elé.
Leültünk a díványra. Megfogtam a kezét.
– Olyan rossz volt nélküled. Rettenetesen hiányoztál – mondtam.
– Igazán?

Egy darabig egyikünk se szólt, fogtam a kezét.
– Nagyon meleg volt Londonban?
– Szörnyű. Gyűlölöm Londont.
Vajon el fogja-e mondani, hogy mit beszélt Mrs. Danversszel? És vajon
kitől tudta meg, hogy Favell itt járt?
– Valami bajod van? – kérdeztem.
– Fáradt vagyok – mondta –, huszonnégy óra alatt kétszer tettem meg ezt
a hosszú utat.
Felállt, járkált egy kicsit, cigarettára gyújtott. Már tudtam, hogy nem
említi meg Mrs. Danverst. – Én is fáradt vagyok – mondtam lassan –,
nagyon mozgalmas napom volt.

TIZENHATODIK FEJEZET

Emlékszem, egy vasárnap rengeteg látogató jött Manderleybe, és akkor
került először szóba a jelmezbál.

Frank Crawley velünk ebédelt, és mind a hárman azt reméltük, hogy
csendes, békés délutánunk lesz a gesztenyefa alatt. Egyszerre csak
motorzúgást hallottunk. Sajnos, már nem mondhattuk Frithnek, hogy nem
vagyunk itthon, mert az autó éppen akkor állt meg a ház előtt, amikor mi
párnákkal és újságokkal a hónunk alatt kiléptünk a teraszra.

Kénytelenek voltunk úgy tenni, mintha örülnénk a váratlan vendégeknek.
Sajnos, még többen is jöttek. Félórán belül érkezett egy másik autó, aztán
három gyalogos vendég, akik Kerrithből sétáltak át, és egyszerre csak azon
vettük észre magunkat, hogy egész tömeg van körülöttünk, csupa unalmas,
alkalmi ismerős, akikkel nem lehet egyébről beszélni, mint az időjárásról
meg a kertről. A szokásos sétát tettük meg velük, megmutattuk nekik a
rózsákat és a Boldog-völgyet.

Természetesen ott maradtak teára, és ahelyett, hogy lustán eszegettük
volna az uborkás szendvicseket a gesztenyefa alatt, merev szertartást kellett
végigszenvednünk a szalonban, amit máskor is gyűlöltem. Frith persze
elemében volt, szemöldöke rándításával kormányozta Robertet, én
kimelegedtem, izgatottan és ügyetlenül töltögettem a teát a hatalmas
ezüstkannából, amellyel sohasem tudtam bánni. Most sem tudtam eltalálni a
pillanatot, amelyben rá kell önteni a forró vizet a teára. És még ennél is
nehezebb volt részt venni az unalmas beszélgetésben.

Frank Crawley segített. Átvette tőlem a csészéket, odanyújtotta a
vendégeknek, és mikor a társalgás még a szokottnál is vontatottabban ment,
mert minden figyelmemet a teáskannára kellett összpontosítanom, Crawley
hosszadalmas és unalmas előadásba kezdett valami érdektelen témáról, és
ezzel levette a gondot és a felelősséget az én vállamról. Maxim mindig a
szoba másik végében volt, valami könyvet mutogatott egy unalmas
fráternak, vagy egy képet, tökéletesen játszotta a házigazda szerepét, a
maga utánozhatatlanul elragadó módján, az ő számára a tea mellékes valami
volt, nem sokat törődött vele. A saját csészéjét ott felejtette valamelyik kis
asztalon, egy virágváza mögött, és hagyta kihűlni, én pedig a forróvizes
kanna gőzében, Frank segítségével, kénytelen voltam magam ellátni a
háziasszony tisztét.

Lady Crowan, egy elviselhetetlen, szüntelenül fecsegő kerrithi asszony
hozta először szóba a dolgot. Pillanatnyi szünet állt be a társalgásban, és
Frank már éppen el akarta sütni azt az ostoba közhelyet, hogy angyal szállt
át a szobán, amikor Lady Crowan, süteménnyel a kezében, fölnézett
Maximre, aki véletlenül éppen mellette állt.

– Igaz is, Mr. de Winter, már időtlen idők óta meg akartam kérdezni, van-
e remény rá, hogy Manderleyben lesz az idén jelmezbál?

Beszéd közben oldalt hajtotta a fejét, nagy fehér lapátfogai kivillantak
úgynevezett mosolya közben. Lehajtottam a fejemet, és buzgón ittam a
teámat. Elbújtam a teamelegítő mögé. Eltelt egy-két perc, míg Maxim
válaszolt. Mikor megszólalt, a hangja nyugodt volt és természetes.

– Még nem gondolkoztam rajta – mondta. – Azt hittem, másnak sem
jutott eszébe.

– Ó, dehogynem, mi már nagyon sokat beszéltünk róla – folytatta Lady
Crowan. – Maga nem is képzeli, mennyire élveztük mindnyájan a
manderleyi estélyeket. Boldogok lennénk, ha újra rendeznének valamit.
Mondja, remélhetünk?

– Igazán nem tudom még – mondta Maxim szárazon. – Sok munkával jár
az ilyesmi. Tessék megkérdezni Frank Crawleyt. Inkább tőle függ, mint
tőlem.

– Ó, Mr. Crawley, igazán? Hát akkor könyörüljön meg rajtunk,
meghalunk az unalomtól, mióta Manderleyben olyan csöndes az élet.

Közvetlen közelből hallottam Frank nyugodt hangját:
– Ha Maximnek nincs kifogása ellene, én nagyon szívesen megrendezem.
Ő dönt és Mrs. de Winter. Rajtam nem múlik.
Természetesen rögtön engem rohamoztak meg. Lady Crowan közelebb
húzta hozzám a székét, a teamelegítő már nem nyújtott védelmet.
– Mrs. de Winter, nagyon szépen kérjük, beszélje rá a férjét. Ha maga
akarja, akkor biztosan meglesz. Mr. de Winter rendezzen egy jelmezbált a
felesége tiszteletére.
– Valóban – mondta egy férfi –, ha már az esküvőre nem hívtak meg, az
mégsem járja, hogy minden szórakozástói megfosszanak bennünket. Tartsa
föl a kezét, aki szeretné, hogy Manderleyben jelmezbál legyen. Látja, Mr.
de Winter? Egyhangúlag kívánja mindenki.
Nagy nevetés és taps következett. Maxim cigarettára gyújtott, és tekintete
a teáskanna fölött az én tekintetemet kereste.
– Mit gondolsz? – kérdezte.

– Igazán nem tudom – mondtam bizonytalanul. – Talán nem bánnám.
– Minden fiatalasszony boldog lehet, ha a tiszteletére bált rendeznek –
fecsegett tovább Lady Crowan. – Meglátja, milyen szép lesz, Mrs. de
Winter! Drezdai pásztorlánykának kell öltöznie, magasra fésült hajjal, nagy
háromszögletű kalappal.
Ügyetlen kezemre és lábamra gondoltam, és keskeny vállamra. Szép kis
drezdai pásztorlányka lenne belőlem! Milyen ostoba ez az asszony! Nem
csodáltam, hogy senki sem helyeselt neki a pásztorlányka jelmezt illetően.
Hálás voltam Franknek, amiért másfelé irányította a beszélgetést.
– Való igaz, Maxim, már más is említette a dolgot. Illenék már valamit
rendezni a ház úrnője tiszteletére – mondta az illető. – Nagyon örülnék, ha
Mr. de Winter újra rendezne jelmezbált, soha nem éreztem magam olyan
jól, mint Manderleyben! Tucker volt az a Home farmról – fordult Crawley
Lady Crowanhoz. – Nem tudom – mondtam neki –, Mr. de Winter még nem
beszélt róla.
– Na látja? – vágott közbe Lady Crowan diadalmasan. – Látja, hogy
nemcsak én akarom. Ha már a mi kedvünkért nem csinálja meg, legalább a
háza népe kedvéért megcsinálhatná.
Maxim még mindig kétkedően nézett rám a teáskanna fölött. Talán azt
hitte, hogy én nem akarom, és minthogy tudta, milyen félénk és félszeg
vagyok, attól félt, hogy majd nem állom meg a helyemet, mint háziasszony.
Nem engedhettem, hogy azt higgye, szégyent kell vallania velem.
– Én is azt hiszem, hogy nagyon mulatságos lenne – mondtam hirtelen.
Maxim elfordult, vállat vont.
– Hát nem bánom – mondta –, ha mindenki akarja, csak rajta, Frank, láss
neki az előkészületeknek. Mrs. Danvers majd segít. Ő még mindenre
emlékszik.
– Az a csodálatos Mrs. Danvers még mindig itt van? – kérdezte Lady
Crowan.
– Itt – mondta Maxim röviden –, parancsoljon még egy kis süteményt.
Nem parancsol többet? Akkor azt indítványozom, menjünk vissza a kertbe.
Felálltunk, és kimentünk a kertbe. Mindenki a bálról beszélt,
megtárgyalták, hogy mikor lenne a legalkalmasabb, azután nagy
megkönnyebbülésemre végre kijelentették, hogy ideje lesz indulni. Az
autósok beültek a kocsikba, és felajánlották, hogy hazaviszik azokat is, akik
gyalog jöttek. Visszamentem a szalonba, és ittam még egy csésze teát, ezt
végre élveztem most, hogy a háziasszonyi gondok lehullottak a vállamról.

Frank is bejött, megettük, ami a meleg süteményből maradt, és úgy éreztem
magam, mint egy összeesküvő.

Maxim odakint Jaspert apportíroztatta. Vajon mindenütt így van ez, hogy
a háziak megkönnyebbülnek, ha a vendégek elmentek? Egy ideig nem
beszéltünk a bálról, aztán, mikor megittam a teámat, és ragadós ujjaimat
beletöröltem a zsebkendőmbe, Frankhez fordultam:

– Mi a véleménye erről a jelmezbálügyről?
Frank habozott, és az ablakon keresztül Maxim felé nézett.
– Nem tudom – mondta. – Maxim, úgy látszik, nem ellenzi. Sőt, talán
kedve is van hozzá.
– Nehéz lett volna ellenkeznie – mondtam –, rémes perszóna ez a Lady
Crowan. Maga komolyan azt hiszi, hogy mindnyájan annyira örülnének egy
manderleyi jelmezbálnak?
– Azt hiszem, hogy mindenféle szórakozásnak örülnének. Tudja, mi
errefelé nagyon ragaszkodunk a hagyományokhoz. Őszintén szólva,
szerintem Lady Crowannak igaza volt, mikor azt mondta, hogy rendezni
kell valamit a háziasszony tiszteletére.
A háziasszony tiszteletére. Milyen keresetten, milyen túlzóan hangzik ez.
Frank néha igazán elveti a sulykot.
– Én nem vagyok olyan, mint más fiatalasszony mondtam. – Nem is volt
rendes esküvőnk. Se fehér menyasszonyi ruha, se narancsvirág, se
koszorúslányok. Az én tiszteletemre nem kell, hogy bált adjanak.
– De higgye el, Manderley gyönyörű olyankor mondta Frank –, magának
is nagyon fog tetszeni. Magának semmi dolga nem lesz, csak fogadja a
vendégeket, és táncol. Egyszer velem is fog táncolni, jó?
Angyal ez a Frank! Igazán megható.
– Annyit táncolhat velem, amennyit akar... nem is fogok mással táncolni,
mint magával és Maximmel.
– Azt már nem – mondta Frank komolyan. – Akkor a többiek meg
lennének sértve. Mindenkivel táncolnia kell, aki fölkéri.
Elfordultam, hogy elrejtsem a mosolyomat. Érdekes, hogy Frank sohase
tudja, mikor beszélek komolyan, és mikor tréfálok.
– Mit szólna a drezdai pásztorlányka jelmezhez, amit Lady Crowan
ajánlott? – kérdeztem ravaszul.
Ünnepélyesen, a mosoly árnyéka nélkül nézett rám.
– Biztosan jól állna magának – mondta.
Elnevettem magam.

– Ó, hogy maga milyen aranyos, Frank! – mondtam, mire ő elpirult, azt
hiszem, egy kicsit meg is ütközött az őszinteségemen, és egy kicsit meg
volt, sértve, hogy kinevetem.

– Nem tudom, mi van ezen nevetnivaló – mondta mereven.
Maxim odajött az ablakhoz, Jasper ugrándozva követte.
– Mit nevettek? – kérdezte.
– Frank olyan kedves – mondtam –, azt mondja, hogy Lady Crowan
ötlete azzal a drezdai pásztorlánnyal nem is olyan nevetséges.
– Lady Crowan undok teremtés – mondta Maxim. – Ha neki kellene
megcímeznie a meghívókat, és neki kellene az egészet megszerveznie,
mindjárt nem volna olyan nagy kedve a jelmezbálhoz. De hát ez mindig így
volt, a környék mindent Manderleytől vár. Az egész megyét meg kell hívni.
– Megvan a névsor az irodában – mondta Frank –, nem is lesz olyan
borzasztó. A bélyegragasztás a legunalmasabb.
– Azt majd te csinálod – mondta Maxim, és rám mosolygott.
– Ó, majd elintézzük az irodában – szólt Frank. Mrs. de Winternek
semmi dolga nem lesz.
Vajon mit szólnának hozzá – gondoltam –, ha most egyszerre
kijelenteném, hogy én akarom intézni az egészet? Biztosan kinevetnének, és
másról kezdenének beszélni. Természetesen örültem, hogy felmentenek a
felelősség alól, de azért egy kicsit megalázónak találtam, hogy még a
bélyegragasztást sem akarják rám bízni. Az íróasztal jutott az eszembe a
sárga szobában, a sok kis rekesszel, amelyek fölé hosszú hegyes betűkkel
írta föl valaki, hogy mit tartalmaznak.
– Te mi leszel? – kérdeztem Maximtől.
– Én sohasem öltözöm jelmezbe – mondta Maxim. – Ez az egy kiváltsága
megvan a házigazdának, ugye, Frank?
– Drezdai pásztorlánynak nem öltözöm, az biztos – mondtam. – De mi
egyebet vegyek fel? Nem tudom magamat elképzelni semmiféle jelmezben.
– Kössél egy szalagot a hajadba, és te leszel Alice Csodaországban –
vetette oda Maxim könnyedén. Most is olyan vagy, mint egy baba, az
ujjaddal a szádban.
– De Maxim – duzzogtam –, az én hajam nem is olyan nagyon sima.
Mondok valamit. Bízzátok rám, hogy mi legyek. Meg foglak lepni
benneteket, Sem Frank, sem te nem fogtok rám ismerni.
– Ha nem mázolod be feketére az arcodat, vagy nem öltözöl majomnak,
akkor nem bánom, akármit veszel is fel – hagyta rám Maxim.

– Rendben van. Áll az alku. Tehát akkor az utolsó percig titokban fogom
tartani a jelmezemet. Egyiktek sem fogja tudni, mi lesz rajtam.

Maxim nevetett, és mondott valamit Franknek, de nem hallottam, hogy
mit.

Sokszor kívántam, bár ne bánna velem úgy, mint egy gyerekkel, mint egy
elkényeztetett, felelőtlen gyerekkel, akit időnként meg kell simogatni, de
akiről többnyire megfeledkeznek, vagy vállon veregetik, és játszani küldik.
Bárcsak történnék már valami velem, hogy okosabbnak, érettebbnek lásson.
Hát mindig így fognak velem bánni? Maxim mindig előttem megy egy
lépéssel, a saját hangulataival, amelyekben én nem osztozhatom titkos
szomorúságaival, amelyeket nem ismerek? Sohasem leszünk együtt ketten,
mint férj és feleség, egymás mellett, kéz a kézben? Ez a szakadék mindig
ott tátong közöttünk? Nem akarok gyermek lenni. A feleségének, az,
anyjának szeretném magam érezni. Öreg szeretnék lenni.

Ott álltam a teraszon, a körmömet rágtam, és a tenger fele bámultam.
Amint ott álltam, már talán huszadszor tettem fel magamnak a kérdést,
hogy vajon azok a szobák ott a nyugati szárnyban Maxim parancsara
maradtak-e úgy, amint Rebecca életében voltak. Arra gondoltam, vajon
bemegy-e olykor ő is, mint Mrs. Danvers, azokba a szobákba megérinti-e a
keféket az asztalon, kinyitogatja-e a szekrényajtókat, és végigsimogatja-e a
ruhákat.

– Gyerünk, Jasper – kiáltottam rá a kutyára –, gyere, gyere, szaladj
velem! Szaladjunk, szaladjunk!

És vadul nekiiramodtam a pázsiton, mint egy szilaj csikó, vadul,
dühösen, keserű könnyekkel a szememben, és Jasper vadul csaholva a
nyomomban ugrándozott.

A jelmezbálnak híre futott. Clarice, a szobalányom Izgalomtól fénylő
szemmel egyébről se beszelt. Megtudtam tőle, hogy a többi cseléd is
odavan a boldogságtól.

– Mr. Frith azt mondja, hogy egészen úgy lesz, mint régen volt – mondta
Clarice élénken. – Alice-nek is mondtam ma reggel. Asszonyom mit vesz
fel?

– Nem tudom, Clarice, egyelőre fogalmam sincs róla.
– Anyám azt mondta, kérdezzem meg asszonyomtól, és mondjam meg
okvetlenül, hogy még jól emlékszik az utolsó manderleyi bálra gyerekkel
lelkendezett Clarice. – Londonból tetszik hozatni a jelmezt?

– Még nem döntöttem, Clarice – válaszoltam –, de mondok valamit. Ha
sikerült választanom, csak magának fogom elárulni, hogy mit veszek fel,
senki másnak. Kettőnk szigorú titka lesz.

– Jaj de érdekes, asszonyom – örvendezett Clarice. – Nem is tudom, hogy
fogom kibírni odáig.

Kíváncsi voltam, hogy Mrs. Danvers mit szól a bálhoz.
Az óta a délután óta rettenetesen féltem tőle. Ha meghallottam a hangját
a házitelefonon, már remegtem. Örültem, ha Robert ment helyettem a
telefonhoz, és ő beszélt vele. Nem tudtam elfelejtem az arckifejezését,
mikor a Maximmel való jelenet után kilépett a könyvtárszobából. Hálát
adtam Istennek, hogy nem látott meg, amint ott lapultam a galéria mellvédje
mögött. Vajon azt hiszi talán, hogy én mondtam meg Maximnek, hogy
Favell ott járt? Ha azt hiszi, akkor ezután még jobban fog gyűlölni.
Megborzongtam, ha a keze érintésére gondoltam, és bizalmas, suttogó
hangjára, amint egyfolytában a fülembe duruzsolt. Nem akartam arra a
délutánra gondolni. Lehetőleg még a házitelefonon sem beszéltem vele.
A báli előkészületek javában folytak. Maxim és Frank minden reggel
összeültek odalent az irodában. Nekem nem kellett a fejemet törnöm
semmin. Egyetlenegy bélyeget sem ragasztottam fel a meghívókra.
A jelmez kérdése kezdett nagyon izgatni. Nem tudtam kitalálni semmit.
Ha azokra az emberekre gondoltam, akik itt lesznek a bálon Kerrithből és a
környékről, végigfutott a hátamon a hideg. A püspök felesége, aki olyan jól
mulatott az utolsó bálon. Beatrice és Giles, az unalmas Lady Crowan és
még sokan, akiket nem ismerek, akik sohasem láttak, és akik mind
megkritizálnak majd engem is meg a ruhámat is.
Végső kétségbeesésemben eszembe jutottak azok a könyvek, amelyeket
Beatrice-től kaptam nászajándékba. Egy reggel leültem a könyvtárban, és
végiglapoztam őket abban a reményben, hátha találok valamit az
illusztrációk között. De minden hiába volt. Nem találtam semmi megfelelőt.
Csupa kérkedően pompás, bársonyból és nehéz selyemből készült ruhát
láttam Rubens, Rembrandt és a többi mester festményein. Megpróbáltam
lerajzolni egyet-kettőt, de így sem tetszettek, a rajzokat a papírkosárba
hajítottam, és törtem tovább kétségbeesetten a fejemet, hogy mit is
csináljak.
Este, mikor éppen vacsorához öltözködtem, kopogtak a hálószobám
ajtaján.

– Szabad! – kiáltottam, mert azt hittem, Clarice. Az ajtó kinyílt, de nem
Clarice lépett be rajta, hanem Mrs. Danvers. Papírlapot tartott a kezében., –
Bocsásson meg, hogy zavarom, asszonyom, de szeretnem megkérdezni,
hogy szándékosan dobta-e el ezeket a rajzokat. A papírkosarak tartalmát
mindig megmutatják nekem, nehogy valami értékes dolog kerüljön a
szemétbe. Robert mondta, hogy ezt a könyvtárszoba papírkosarában találta.

Mrs. Danvers láttára végigfutott a hátamon a hideg. Alig találtam meg a
hangomat. Elém tartott egy rajzot. Természetesen az volt, amelyet reggel én
dobtam a papírkosárba.

– Igen, Mrs. Danvers – mondtam –, szándékosan dobtam el. Ez csak egy
nyers vázlat, nincs rá szükségem.

– Akkor rendben van, gondoltam, jobb, ha személyesen megkérdezem,
nehogy valami félreértés legyen.

– Igen – mondtam. – Igen, természetesen.
Azt hittem, hogy megfordul és kimegy, de nem mozdult. Ott állt az
ajtóban.
– Elhatározta már, asszonyom, hogy mit fog felvenni a bálon? – kérdezte.
A hangja gúnyosan, lekicsinylően csengett, és mintha alig leplezett
diadalérzet bujkált volna benne. Bizonyára hallotta Clarice-től, hogy milyen
nehezen tudok határozni.
– Nem – mondtam –, még nem döntöttem. Nem vette le rólam a
tekintetét, ott állt az ajtóban, kezével a kilincs én.
– Miért nem másolja le az egyik családi képet? – ajánlotta.
Úgy tettem, mintha a körmömet reszelném. A körmöm ugyan rövid volt
és repedezett, de így legalább nem kellett Mrs. Danversre néznem.
– Igen, már én is gondoltam rá – mondtam, és magamban csodálkoztam
rajta, hogy ez nekem idáig nem jutott eszembe. Csakugyan, kitűnő
megoldás lenne. De ezt nem akartam elárulni Mrs. Danversnek. Tovább
reszeltem a körmömet.
– A galériát díszítő családi képek közül akármelyik megfelelne – mondta
–, különösen az a fehér ruhás fiatal hölgy, kalappal a kezében. Nem tudom,
Mr. de Winter nem úgy tervezi-e, hogy mindenki ugyanabból a korszakból
való jelmezt viseljen. Én azt hiszem, úgy szebb volna. Nekem nem tetszik,
ha egy biedermeier ruhába öltözött hölgy bohóccal táncol.
– Mások meg éppen a változatosságot szeretik – vetettem ellen. – Azt
tartják, minél többféle a jelmez, annál mulatságosabb a bál.

– Az ízlések különbözők – mondta Mrs. Danvers. – Én más véleményen
vagyok.

A hangja ezúttal meglepően természetes és barátságos volt. El se tudtam
képzelni, mi jutott eszébe, hogy feljött hozzám azzal a kidobott rajzzal.
Talán ki akart velem békülni, vagy megtudta, hogy nem én árultam el
Maximnek Favell látogatását, és Így akarta megköszönni hallgatásomat.

– Mr. de Winter nem ajánlott semmit asszonyomnak? – kérdezte.
– Nem – feleltem pillanatnyi habozás után. – Meg akarom lepni őt is és
Mr. Crawleyt is. Azt akarom, hogy ne tudjanak előre semmit.
– Tudom, hogy nekem nincs jogom beleszólni – folytatta –, de szeretném
arra kérni asszonyomat, hogy Londonban csináltassa a ruháját. Itt a
környéken nincsenek megbízható szabónők. Voce, a Bond Streeten, egyike
a legjobb szalonoknak.
– Köszönöm a tanácsot – mondtam.
Mrs. Danvers kinyitotta az ajtót, és mielőtt kiment, még egyszer
visszaszólt:
– Jó lenne, ha asszonyom tanulmányozná a képeket a galériában.
Különösen azt, amelyiket említettem. Ne féljen attól, hogy elárulom, nem
fogok egy szót se szólni senkinek.
– Köszönöm, Mrs. Danvers – mondtam. Nagyon halkan csukta be az
ajtót maga mögött.
Folytattam az öltözködést. Nem győztem csodálkozni a viselkedésén.
Annyira más volt, mint utolsó találkozásunk alkalmával. Vajon annak a
kellemetlen Favellnek köszönhetem ezt a változást?
Rebecca unokabátyja. Miért nem szereti Maxim Rebecca unokabátyját?
Miért tiltotta meg neki, hogy Manderleybe jöjjön? Beatrice azt mondta róla,
hogy undok fráter, és látszott, hogy nem szívesen beszél róla. Minél tovább
gondolkozom rajta, annál inkább igazat adok Beatrice-nek. Ellenszenves
alak. Azok a lángoló kék szemek, az a puha száj, az a bizalmaskodó
nevetés. Bizonyára vannak, akik csinosnak találnák. Elárusító kisasszonyok,
akik a pult mögött vihognak, vagy akik a moziban a műsort árulják. Hódító
mosolyát bizonyára sokan tartják ellenállhatatlannak, ám bennem,
viszolygást kelt. Vajon sokat járt Manderleybe? Úgy látszott, mintha
egészen otthon érezné magát, de ezt valahogy nem tudtam összeegyeztetni
Maximnek Mrs. Danvershez intézett szavaival. És még kevésbé tudtam őt a
Rebeccáról alkotott képpel összeegyeztetni. A szép, a bájos, az előkelő

Rebecca – hogyan lehetett neki ilyen rokona, mint Jack Favell?
Felfoghatatlan.

Úgy magyaráztam meg magamnak a dolgot, hogy ő az a bizonyos
közmondásbeli „csontváz a szekrényben”, a szegény, elzüllött rokon,
amilyen minden családban akad. Rebecca biztosan megsajnálta, és olykor
meghívta Manderleybe, lehet, hogy olyankor, amikor Maxim nem volt
otthon, mert tudta, hogy Maxim nem szereti. Valószínűleg vitatkoztak is
rajta egyszer-kétszer, Rebecca a pártját fogta, és attól kezdve valahányszor
szóba került, mindig egy kis kellemetlen feszültség támadt a neve
nyomában.

Mikor aznap este leültem az ebédlőben a helyemre, Maxim mellé,
elképzeltem, hogy Rebecca ül ott, ahol most én ülök, kezébe veszi a
halvillát, és akkor megszólal a telefon, és Frith jelenti, hogy Mr. Favell van
a telefonnál, a nagyságos asszonnyal óhajt beszélni. Rebecca föláll, közben
gyors pillantást vet Maximre. Maxim nem szól semmit, tovább eszi a halat.
És mikor Rebecca visszajön, és újra leül az asztal mellé, nem Favellről
beszél, hanem valami egészen másról, vidáman, gondtalanul, hogy
eloszlassa ezt a kis felhőt kettejük között.

Maxim eleinte mogorva, nem akar fölengedni, kurtán válaszolgat, de
Rebecca lassan-lassan jókedvre deríti: elmeséli neki, hogy mi minden
történt vele aznap, hogy kivel találkozott Kerrithben és mire elviszik az
asztalról a következő fogást, Maxim már újra nevet, mosolyogva néz
Rebeccára, és megsimogatja az asztalon pihenő kezét.

– Mi jár az eszedben? – riasztott fel egyszerre Maxim.
Összerezzentem. A vér elöntötte arcomat, mert ez alatt a rövid hatvan
másodperc alatt annyira beleéltem magamat Rebecca szerepébe, mintha az
én unalmas lényem nem is volna a világon, mintha én magam sohasem
jártam volna Manderleyben.
– Fogalmad sincs róla, hogy milyen furcsán viselkedtél, mialatt a halat
etted – mondta Maxim. Először úgy figyeltél, mintha telefoncsengést
hallottál volna, azután a szájad megmozdult, és lopva rám néztél.
Megráztad a fejed, mosolyogtál, és vállat vontál. Mindezt egy perc alatt.
Talán már a jelmezbálra gyakorolsz?
Rám nézett nevetve, és én arra gondoltam, vajon mit szólna, ha tudná, mi
járt a fejemben, mi foglalkoztatja a gondolataimat és a szívemet, mit szólna,
ha tudná, hogy ez alatt az elröppent másodperc alatt ő nem az volt, aki ma,
hanem az elmúlt évek Maximje, és én nem én voltam, hanem Rebecca.

– Olyan arcot vágsz, mintha valami turpisságon kaptalak volna – folytatta
Maxim. – Mi történt?

– Ó semmi – mondtam gyorsan.
– Mondd meg, hogy mire gondoltál.
– Miért mondjam meg? Te se mondod meg soha, hogy mire gondolsz.
– Még soha nem is kérdezted.
– De igen. Egyszer kérdeztem.
– Nem emlékszem.
– A könyvtárban voltunk..
– Az valószínű. Mindig ott vagyunk. És mit feleltem?
– Azt felelted, hogy szeretnéd tudni, milyen a Middlesex ellen játszó
surreyi csapat összeállítása.
Maxim megint nevetett.
– Persze, csalódottnak érezted magad? Mit vártál, hogy mire gondolok?
– Valami egészen másra.
– Mégis, mire?
– Nem tudom. Honnan tudnám?
– Persze hogy nem tudod. Ha azt mondtam neked, hogy Surreyre és
Middlesexre gondoltam, akkor biztos lehetsz benne, hogy arra gondoltam.
A férfiak sokkal egyszerűbbek, mint a nők hiszik, édes gyermekem. Viszont
nagyon meg volnának lepve, ha tudnák, hogy mit forgatnak fejükben a nők.
Tudod-e, hogy az imént egyáltalán nem hasonlítottál önmagadhoz? Mintha
nem is te lettél volna.
– Milyen voltam?
– Nem tudom megmagyarázni. Hirtelen sokkal idősebbnek látszottál.
Egész kényelmetlenül éreztem magam, mikor rád néztem.
– Nem szándékosan történt.
– Tudom.
Ittam egy korty vizet, és a poharam széle fölött Maxim arcát figyeltem.
– Nem szeretnéd, ha idősebb lennék? – kérdeztem.
– Nem.
– Miért nem?
– Nem állna jól neked.
– Pedig egyszer mégiscsak idősebb leszek. Ezen nem lehet segíteni. A
hajam szürke lesz, az arcom ráncos, mint minden öregasszonyé.
– Azt nem bánnám.
– Hát akkor mit bánsz?