Daphne du Maurier - A Manderley-ház asszonya

galérián kottaállványok sorakoztak, és zenekar játszott, egy ember hegedült,
egy másik ember dobolt.

Felálltam, és újra kimentem a teraszra.
A köd emelkedett, már elérte a fák koronáját. Újra látni lehetett az erdőt.
A fejem fölött egy sápadt napsugár már keresztültörte a ködfelhőt. De a
hőség elviselhetetlenebb volt, mint valaha. Fullasztó, mint Frith mondta.
Egy méh zümmögött hangosan a rózsák körül, aztán belemászott egy
virágba, és hirtelen elhallgatott. Lejjebb egy kertész éppen megindította a
fűnyíró gépet. Ijedt pinty rebbent fel a pázsitról, és szállt el a gép elől a
rózsakert felé. A kertész előrehajolva tolta maga előtt a fűnyírót, és lassan
sétált ide-oda, nyomában lehullottak a százszorszépek fejecskéi. A fű édes,
meleg illata fölszállt hozzám, és a fehér ködből a nap égetően tűzött a
fejemre.
Füttyentettem Jaspernek, de nem jött. Talán ő is lement Maximmel a
tengerpartra. Megnéztem az órámat. Fél egy múlt. Előző nap ilyenkor
Maximmel és Frankkel a kis kertben álltunk Frank háza előtt, és vártuk,
hogy a házvezetőnő felszolgálja az ebédet.
Huszonnégy órával ezelőtt. A ruhámról beszéltek. Ugrattak mind a
ketten.
– Majd meglátják, az lesz az év meglepetése mondtam.
Elpirultam szégyenemben ezeknek a szavaknak az emlékétől. Csak most
eszméltem rá először, hogy nem következett be az, amitől féltem. Maxim
nem ment el. A hangja, ahogy felhallatszott a teraszról, nyugodt volt és
józan. Az a hang volt, amelyet ismertem. Nem az előző esti hang, amikor
ott álltam a lépcső tetején. Maxim nem ment el. Lent van valahol a parton.
A régi Maxim. Egészséges és nyugodt. Frith azt mondta, hogy csak sétálni
volt. Fönt járt a dombon, látta jönni a hajót. Minden félelmem alaptalan.
Maximnek semmi baja. Maxim teljesen jól van. Valami történt, ami
megalázó, őrjítő és rettenetes rám nézve, valami, amit még most sem értek
teljesen, amit szeretnék elfelejteni, szeretnék örökre beásni gyerekkorom
régi, fájdalmas emlékei közé, de még ez sem fontos, ha Maximnek nincsen
semmi baja.
Aztán én is elindultam a keskeny, kanyargós ösvényen, a sötét erdőn
keresztül a tenger felé.
A köd már csaknem teljesen felszállt, és mikor kiértem a fák közül,
rögtön megpillantottam a hajót. Oldalt feküdt, jó pár száz méternyire az
öböltől, orra a part felé mutatott. Lementem a töltés mentén, és a falhoz

támaszkodva megálltam. Egész embertömeg volt már a sziklákon, úgy
látszik, Kerrithből jöttek át. A szirtek és a tengerbe nyúló földnyelv is
Manderleyhez tartozott ugyan, de nem volt elzárva az arra járók elől.
Többen egészen a földnyelv végéig elmerészkedtek, hogy közelebbről
lássák a megfeneklett hajót. Vagy egy tucat csónak nyüzsgött már körülötte,
és próbálta kivontatni. Volt ott egy motoros mentőcsónak is. Láttam, hogy
valaki áll benne, és hangszórón kiált valamit, hogy mit, azt nem hallottam.
Az öböl még mindig ködös volt. Egy másik motorcsónak közeledett.
Sötétszürke volt a teste, és valaki uniformisban állt az orrában. Valószínűleg
a kerrithi révkapitány lesz gondoltam –, és vele a biztosítótársaság ügynöke.
Aztán még egy motorcsónak utasokkal: kerrithi nyaralóknak látszottak.
Újra meg újra körülcikázták a szerencsétlenül járt hajót, és izgatottan
vitatkoztak. A csendes vízen keresztül felém szállt a hangjuk.

Elhagytam a töltést, és arrafelé mentem, ahol a legtöbben álltak. Maximet
sehol sem láttam, de Frank ott volt, egy partőrrel beszélt. Mikor megláttam,
zavartan visszahúzódtam. Alig egy órája, hogy siránkoztam neki a
telefonba. Meglátott és integetett. Odaléptem hozzájuk. A partőr is
megismert.

– Asszonyom is lejött megnézni, hogy mi történt? – kérdezte
mosolyogva. – Lehet, hogy sikerül a vontatóhajóknak kiemelni, de nehéz
dolguk lesz.

– Mit szándékoznak csinálni?
– Egy búvár le fog szállni, hogy megnézze, eltört-e a hajó gerince. Az
ottan, tetszik látni, abban a vörös sapkában. Parancsolja a messzelátót,
asszonyom?
Elvettem a távcsövet. Néhány férfit láttam a hajó tatján. Egyikük hevesen
mutogatott valamit. Az az egyenruhás a mentőcsónakban még mindig
kiabált a hangszórón keresztül.
A kerrithi révkapitány csatlakozott a megfeneklett hajó tatján álló
csoporthoz. A piros sapkás búvár a szürke motorcsónakban ült.
A kirándulóhajó még mindig ott keringett a megfeneklett hajó körül. Egy
asszony állt a csónak orrában, és fényképezett. Egy csapat sirály szállt le a
vízre, és veszettül rikácsolt.
Visszaadtam a messzelátót a partőrnek.
– Úgy látszik, nem történt semmi – mondtam. Egyelőre vitatkoznak, mint
ilyenkor szokás.

– Úgysem fogják tudni kiemelni. Nézze meg, milyen szerencsétlen
szögben fekszik – mondta Frank. – Itt nagyon sekély a víz.

– A zátony jó hosszú, és a víz egészen eltakarja, azért olyan veszedelmes.
Kis hajó elsiklik fölötte, de a nagyok megfeneklenek.

– Lent voltam a másik öbölben, a völgy közelében, amikor a vészjel
eldördült – mondta Frank. Alig láttam háromméternyire, olyan rettenetes
nagy volt a köd.

Arra gondoltam, hogy mennyire egyformák az emberek amikor valami
fontos esemény tanújának érzik magukat. Frank éppen olyan élénken
beszél, mint Frith, elejétől végig elmondja a saját változatát, mintha olyan
fontos volna, hogy ő hogyan szerzett tudomást a történtekről. Tudtam, hogy
azért jött le a partra, mert Maximet kereste.. Tudtam, hogy ő is éppen úgy
féltette Maximet, mint én. És most mégis mindent elfelejtett, mindent
félretett, a telefonbeszélgetésünket is, közös aggodalmunkat, azt is, hogy
mindenáron beszélni akart velem.

Mindezt azért, mert egy hajó zátonyra futott a ködben.
Egy kisfiú szaladt felénk.
– A matrózok bele fognak fulladni a vízbe? – kérdezte.
– Nem. Nincs semmi bajuk, fiacskám – felelte a partőr. – A tenger olyan
sekély, mint a tenyerem. Senkinek sem lesz semmi baja.
– Ha tegnap éjszaka történik – mondta Frank –, nem is halljuk meg a
lövéseket. Azt hittük volna, hogy a tűzijáték rakétái.
– De mi hallottuk volna – vetette ellen a partőr. Mi láttuk volna a
villanást, és tudtuk volna, hogy melyik irányból jön. Ott van a búvár, Mrs.
de Winter, tetszik látni? Most teszi fel a sisakját.
– Én is szeretném látni a búvárt! – kiáltotta a kisfiú.
– Ott van – felelte Frank. Lehajolt, és megmutatta neki. – Az ott, aki a
sisakot teszi a fejére. Mindjárt leereszkedik a vízbe.
– Nem fog megfulladni? – kérdezte a gyerek.
– A búvárok nem fulladnak meg – nyugtatta meg a partőr. – Levegőt
szivattyúznak le neki. Nézzed csak, most merül alá! Ott ni!
A víz felszíne egy pillanatra felkavarodott, aztán megint elsimult.
– Hol van Maxim? – kérdeztem.
– Bevitt egy fiatalembert Kerrithbe – mondta Frank. – A szerencsétlen
egészen elvesztette a fejét, amikor a hajó zátonyra futott, és beugrott a
vízbe. Ott találtuk az egyik sziklán kuporogva, bőrig átázva, és úgy
reszketett, mint a kocsonya. Természetesen egy szót sem tud angolul.

Maxim lement hozzá, látta, hogy vérzik. Németül szólította meg, azután
odaintette az egyik kerrithi mentőcsónakot, amelyik úgy cirkált a hajó
körül, mint valami zsákmányra leső cápa, és bevitte a szerencsétlent, hogy
bekötöztesse az orvossal. Ha minden jól megy, éppen ebédnél találta az
öreg Phillipset.

– Mikor mentek el? – kérdeztem.
– Alig öt perccel azelőtt, hogy maga lejött – mondta Frank. – Csodálom
is, hogy nem látta a hajót. Maxim a hajó orrában ült a némettel.
– Azalatt mehetett el, mialatt én felkapaszkodtam a sziklára.
– Maxim remekül viselkedik, ha baj van – mondta Frank –, rá mindig
lehet számítani. Meg fogja látni, az egész legénységet meghívja majd
Manderleybe, jóllakatja őket, és éjjeli szállást ad nekik.
– Igen, az bizonyos, hogy Mr. de Winter odaadná az ingét is, ha
segíthetne valakin – tette hozzá a partőr. – Bár lenne minél több olyan
ember, mint ő. – Bizony, az jó lenne – hagyta rá Frank. Mindnyájan a hajót
figyeltük. A vontatóhajók még mindig nem mozdultak, de a mentőcsónak
megfordult, és visszaindult Kerrith felé.
– A mentőcsónaknak ma nem akadt dolga – szólalt meg a partőr.
– Nem – mondta Frank –, de azt hiszem, a vontatók se fognak
boldogulni. Ezúttal csak a hajóbontó keres az üzleten.
A sirályok most ott keringtek a magasban, rikácsolva, mint éhes
macskák, egyik-másik leszállt a sziklára, a merészebbek a vízre telepedtek,
a hajó köré.
A partőr levette a sapkáját, és megtörölte a homlokát.
– Pokoli a hőség – mondta –, semmi légáramlás.
– Igen – válaszoltam.
A kirándulóhajó a fényképezőkkel elindult Kerrith irányába.
– Megunták a mulatságot – mondta az őr.
– Nem csodálom – felelt Frank –, azt hiszem, órákba is beletelik, amíg
történik valami. Előbb a búvár jelentését kell megvárni, mielőtt bármit is
megpróbálnak.
– Úgy van – hagyta rá a partőr.
– Nincs is túl sok értelme, hogy itt ácsorogjunk –
mondta Frank –, nem csinálhatunk semmit. Éhes vagyok.
Nem feleltem. Frank tétovázott. Éreztem, hogy tekintete az arcomon
pihen.
– Mi a terve? – kérdezte.

– Én még maradok egy kicsit – mondtam –, hideg ebéd lesz ma,
akármikor megehetem, nem sürgős hazamennem. Szeretném látni, hogy mit
csinál a búvár.

Valahogy szabadulni szerettem volna Franktől. Egyedül szerettem volna
maradni, vagy valakivel, akit nem ismerek, akár a partőrrel is.

– Úgysem lát semmit – mondta Frank –, nem lesz semmi látnivaló.
Okosabb lenne, ha feljönne velem, és ennénk valamit.

– Nem – feleltem –, inkább nem.
– Nem erőszakoskodom – mondta Frank –, ha beszélni akar velem, tudja,
hol talál. Egész délután az irodában vagyok.
– Rendben van – feleltem.
Bólintott az őrnek, és elindult az öböl irányába. Vajon megsértődött? Azt
se bántam, ha megsértődött. Nem tehetek róla. Majd egyszer minden rendbe
jön és megoldódik. Annyi minden történt azóta, hogy telefonon beszéltünk,
és most nem akartam törni a fejem semmin. Csak ott akartam ülni a sziklán,
és nézni a hajót.
– Mr. Crawley áldott jó ember – mondta a partőr.
– Igen.
– Nincs az az áldozat, amit meg ne hozna Mr. de Winterért.
– Igen, én is azt hiszem.
A kisfiú még mindig ott ugrált körülöttünk. – Mikor jön fel a búvár? –
kérdezte.
– Egyelőre még nem, fiacskám – mondta az őr. Egy asszony jött felénk,
piros csíkos ruhában és hajhálóval a fején.
– Charlie! Merre vagy? – kiáltotta.
– Itt jön a mamád, most ki fogsz kapni – mondta az őr.
– Láttam a búvárt, anyukám – újságolta a gyerek.
Az asszony felénk bólintott és mosolygott. Nem ismert engem. Kerrithi
nyaraló volt ő is.
– Úgy látszik, már vége az izgalomnak – mondta. – Azt mondják odalent,
hogy a hajó napokig itt fog maradni, nem tudják elmozdítani.
– Egyelőre a búvár jelentését kell megvárni.
– Nem tudom elképzelni, mivel lehet ezeket a búvárokat rávenni arra,
hogy olyan mélyre lemerüljenek – mondta az asszony –, bizonyára jól
megfizetik őket.
– Ó, igen, nagyon jó fizetést kapnak – erősítette meg az őr.
– Anyuka, én is búvár szeretnék lenni! – lelkendezett a kisfiú.

– Ezt beszéld meg a papával, drágám – mondta az asszony nevetve.
Aztán hozzánk fordult: – Szép helyez itt, ugye? Pikniket terveztünk a
tengerparton, nem is álmodtuk reggel, hogy ilyen köd lesz. Éppen vissza
akartunk indulni, mikor a dörrenést hallottuk. Iszonyúan megijedtem. Mi
ez? – kérdeztem a férjemtől. – SOS-jel – mondta a férjem –, maradjunk
csak itt, és várjuk meg, hogy mi lesz. Nem tudtam elvonszolni, olyan
kíváncsi, mint egy gyerek. Én nem tudom, mi van ezen néznivaló.

– Most már semmi – mondta a partőr.
– Szép erdők lehetnek arra fölfelé, de azt hiszem, az magántulajdon –
mondta az asszony.
Az őr zavartan köhögött, és rám nézett. Én egy fűszálat harapdáltam és
félrenéztem.
– Igen, ez mind magántulajdon.
– A férjem szerint a nagybirtokokat mind fel fogják darabolni, és kis
házakat építenek rajtuk mondta az asszony. – Én is szívesen vállalnék itt
egy tengerre néző kis villát. Bár nem tudom, hogy télen is olyan kellemes-e,
mint nyáron.
– Télen nagy itt a csend – mondta az őr. Tovább rágtam a fűszálat. A
kisfiú körülöttünk futkosott. Az őr az órájára nézett.
– Mennem kell – mondta. – Jó napot kívánok. Szalutált nekem, aztán
megfordult, és elindult Kerrith felé.
– Gyere, Charlie, keressük meg apukát – mondta az asszony.
Barátságosan bólintott felém, azután ő is elment. A kisfiú a nyomában
szaladt. Egy rövidnadrágos, sovány ember integetett feléjük. Azután
mindnyájan leültek egy fa alá, és az asszony kezdte kicsomagolni az
ennivalót.
Kedvem lett volna hozzájuk csatlakozni, kemény tojást enni velük és
húskonzervet, hangosan nevetni, beszélgetni velük, azután együtt
visszasétálni Kerrithbe, végig a part mentén, a homokban gázolva,
hazakísérni őket, és otthon velük teázni, ahelyett, hogy egyedül
visszamenjek Manderleybe, és várjak Maximre.
Mit fogunk mondani egymásnak, ha visszajön? Hogy néz majd rám?
Milyen lesz a hangja?
Ültem ott a sziklán egyedül, és ezen tűnődtem. Nem voltam éhes,
egyáltalán nem kívántam enni.
Emberek jöttek-mentek, nézték a hajót. Nagy volt az izgalom. Csupa
idegen arc, egyet sem ismertem közülük. A legtöbbje kerrithi nyaraló volt.

A tenger sima volt, mint a tükör, a sirályok már nem keringtek a fejünk
fölött, letelepedtek a vízre, közel a hajóhoz. A délután folyamán több
kirándulóhajó érkezett. Jól ment ma a kerrithi hajósoknak. A búvár
felbukkant, azután újra alámerült. A révkapitány visszajött szürke
mentőcsónakjával, magához vett néhány embert és a búvárt is, aki ekkor
már másodszor merült fel a vízből. A hajó legénysége a sirályokkal
szórakozott, kenyérdarabokat dobáltak nekik. A kirándulóhajók utasai
kíváncsian kerülgették a megfeneklett hajót. De semmi sem történt. Apály
ideje volt, a hajó csaknem teljesen szárazon feküdt. Tisztán látszott a
propellere.

A nyugati égen apró fehér felhők gomolyogtak, és eltakarták a napot, de
még mindig irtózatosan meleg volt. Az asszony a piros csíkos ruhában meg
a kisfiú felállt, ők is hazafelé indultak. A rövidnadrágos férfi vitte utánuk az
elemózsiás kosarat.

Az órámra néztem. Már három is elmúlt. Felálltam, és lementem a
csónakházhoz. Csend volt itt, mint rendesen. A tenger a kis kikötőben
tükörsima volt. Lábam alatt csikorgott a homok. A fehér felhők most
egészen beborították az eget, a nap teljesen eltűnt.

Mikor a házhoz értem, Ben mászott ki két szikla közül. Az árnyékom
ráesett a vízre, ő észrevette és felnézett.

– Jó napot – köszönt, és rám vigyorgott.
– Jó napot – mondtam.
Talpra állt, és elém tartotta piszkos zsebkendőjét. Tele volt csigákkal.
– Kér csigát? – kérdezte. Nem akartam megbántani.
– Köszönöm – mondtam. Vagy egy tucat csigát a tenyerembe szórt, én
bedugtam őket a kabátom két zsebébe.
– Vajas kenyérrel nagyon jó – mondta –, de előtte meg kell főzni.
– Igen, tudom – feleltem.
Csak állt ott, és vigyorgott rám.
– Látta a gőzöst? – kérdezte.
– Láttam – mondtam –, megfeneklett.
– Mit mond? – kérdezte.
– Megfeneklett – ismételtem. – Alighanem kilyukadt az alja.
Az arca üres volt és bárgyú.
– Jó helyen van ott – mondta –, soha többé nem lehet kihúzni.
– De talán dagálykor majd kivontatják.

Nem felelt. A hajó irányába bámult. Innen, ahol álltunk, teljes hosszában
látni lehetett. A kéménye a sziklákon feküdt. A matrózok még mindig a
sirályokat etették.

– Holland hajó, ugye? – kérdezte Ben.
– Nem tudom. Holland vagy német.
– Nem lehet megmozdítani.
– Attól félek, nem.
Ismét vigyorgott, és keze fejével megtörölte az orrát.
– El fog pusztulni – mondta inkább maga elé. Lassanként fog elpusztulni,
nem úgy egyszerre, mint az a másik.
Nyelt egyet, megvakarta az orrát. Nem szóltam semmit.
– A halak azóta megették, ugye?
– Kit? – kérdeztem.
Hüvelykujjával a tenger felé mutatott. – Hát őt – mondta –, a másikat.
– A halak nem esznek gőzhajókat, Ben – válaszoltam.
– Mit mond? – kérdezte, és rám bámult ostobán és üresen, mint mindig.
– Haza kell mennem – mondtam. – Jó napot.
Otthagytam, és folytattam utamat az erdő felé. Nem is néztem a
csónakház felé, tudtam, hogy ott van jobb kéz felől, szürkén és némán.
Egyenesen nekivágtam az erdőnek. Félúton megálltam, és visszanéztem,
onnan is láttam a sziklákon fekvő idegen hajót. A kíváncsiskodók már mind
eltűntek. A legénységet sem láttam. Az eget fehér felhők borították. Enyhe
szél támadt, és az arcomba csapott. Egy levél hullott a kezemre valamelyik
fáról. Megborzongtam. Azután a szél elállt, és még fullasztóbb lett a
forróság, mint az előbb. A hajó vigasztalan látványt nyújtott ott, az oldalán
fekve, üres fedélzetévei és a part felé mutató karcsú, fekete kéményével. A
tenger olyan csendes volt, hogy mikor a hullámok a parthoz csapódtak, csak
halk, suttogó hangot adtak. Folytattam utamat, a meredek ösvény
következett. Fáradt voltam, nehéznek éreztem a fejem, és valami rossz
előérzet dobogtatta meg a szívemet.
A ház, amint ki bukkant előttem, nagyon békésnek látszott, védettnek,
biztonságosnak és sokkal szebbnek, mint amilyennek valaha láttam. Amint
ott álltam és néztem, talán először eszméltem rá, zavartan és mégis
büszkén, hogy az én otthonom ez, hogy Manderleyhez tartozom, és
Manderley hozzám. A fák, a fű és a terasz virágtartói visszatükröződtek az
ablakokban. Vékony füstoszlop szállt a kéményekből az ég felé. A frissen

nyírt fű illata édes volt, mint a szénáé. Feketerigó fütyült egy gesztenyefán.
Sárga pillangó táncolt előttem.

A hallon át az ebédlőbe mentem. Az én terítékem még ott volt az
asztalon, de Maximét már eltakarították. A hideg hús és a saláta ott várt a
tálalón. Pillanatnyi habozás után csöngettem. Robert lépett elő a spanyolfal
mögül.

– Mr. de Winter idefönt volt? – kérdeztem.
– Igenis, asszonyom – mondta Robert – két óra után pár perccel feljött,
gyorsan evett valamit aztán megint visszament. Kérdezte, hogy asszonyom
hol van, és Frith mondta, hogy azt hiszi, asszonyom IS lement megnézni a
hajót.
– Nem mondta, hogy mikor jön megint vissza?
– Nem, asszonyom.
– Talán más úton ment le – mondtam –, elkerültük egymást.
– Igenis, asszonyom.
Ránéztem a hideg húsra és a salátára. Üresnek éreztem a gyomromat, de
éhes nem voltam. Nem kívántam enni.
– Parancsol ebédelni, asszonyom? – kérdezte Robert.
– Nem, köszönöm, csak egy csésze teát legyen szíves a könyvtárba
hozni, Robert. De nem kérek semmit hozzá. Csak teát és vajas kenyeret.
A könyvtárban leültem az ablak mellé. Furcsa volt így Jasper nélkül. Úgy
látszik, elment Maximmel. Az öreg kutya aludt a kosarában. A Times-t
lapozgattam, de nem olvastam. Különös érzés volt, úgy ülni ott, mint egy
fogorvosi várószobában. Tudtam, hogy képtelen volnék most kötni vagy
olvasni.
Éreztem, hogy valaminek történnie kell, valami váratlan dolognak. Az az
irtózatos reggel, a megfeneklett hajó, aztán az, hogy nem ettem semmit
reggel óta, mindez együtt megmagyarázhatatlan szorongást váltott ki
belőlem.
Mintha életemnek új korszakába léptem volna, és tudnám, hogy soha
többé semmi nem lehet úgy, mint azelőtt. Az az asszony, aki előző este a
jelmezbálra öltözködött, már a múlthoz tartozott. Mintha nagyon-nagyon
régen történt volna mindez. Aki itt ül az ablakban, egészen másvalaki.
Robert behozta a teámat, jó étvággyal ettem néhány szelet vajas kenyeret.
Robert mégis hozott süteményt, szendvicset és mézescsókot is.
Valószínűleg kevesellte a vajas kenyeret. Manderleyben nem volt szokás
csak vajas kenyeret enni a teához. Örültem a sós süteménynek és a mézes

csóknak, hiszen aznap nem ettem semmit, csak egy csésze hideg teát ittam
fél tizenkettőkor. Éppen a harmadik csésze teánál tartottam, mikor Robert
újra bejött.

– Ugye, Mr. de Winter még nem jött vissza, asszonyom? – kérdezte.
– Nem – feleltem. – Miért? Akarnak tőle valamit?
– Igenis, asszonyom – mondta Robert. – Searle kapitány, a kerrithi
kikötőből, van a telefonnál. Azt kérdezi, feljöhetne-e és beszélhetne-e Mr.
de Winterrel személyesen.
– Nem tudom, mit mondjak. Isten tudja, mikor jön vissza Mr. de Winter.
Talán legjobb lesz, ha azt mondja, hogy öt órakor telefonáljanak újra.
Robert kiment a szobából, de pár pillanat múlva visszajött.
– Searle kapitány azt kérdezi, hogy asszonyom nem volna-e kegyes
fogadni őt. Azt mondja, hogy a dolog nagyon sürgős. Kereste Mr. Crawleyt
is, de nem felelt a telefonja.
– Ha sürgős, akkor természetesen jöjjön fel – mondtam. – Van neki
autója?
– Igen, azt hiszem, asszonyom.
Robert kiment.
Mit mondjak Searle kapitánynak? Biztosan a hajóról van szó. El sem
tudtam képzelni, mi köze lehet Maximnek a hajóhoz. Ha a kis öbölben
feneklett volna meg a hajó, az más volna, mert az Manderleyhez tartozik.
Akkor esetleg engedélyt kellene kérniök Maximtől, hogy felrobbantsanak
néhány sziklát az útból, és így el tudják mozdítani a hajót. De a baj’ a nyílt
tengeren történt, és a szikla, amelyen a hajó megfeneklett, nem tartozik
Manderleyhez, Searle kapitány hiába akar velem beszélni, én nem tudok
neki mondani semmit.
Miután Robert átadta az üzenetet, nyilván azonnal elindult, mert alig tíz
perc múlva már bejelentették.
Egyenruhában volt, mint ahogyan a messzelátón keresztül kora délután
láttam.
Felálltam az ablak mellől, és kezet fogtam vele.
– Nagyon sajnálom, hogy la férjem még nincs itthon, Searle kapitány –
mondtam. – Úgy látszik, visszament a partra, vagy talán lement újra
Kerrithbe. Én egész nap nem láttam.
– Igen, hallottam, hogy Kerrithben járt, de nem találkoztam vele. Úgy
látszik, éppen akkor ment át Kerrithbe, amikor én lementem a hajóhoz. Mr.
Crawleyt sem tudtam megtalálni.

– Ez a hajó látnivalóan mindenkit megzavart mondtam –, én is odalent
voltam, az ebédről is megfeledkeztem. Mr. Crawleyt is láttam odalent. Mi
lesz a hajóval? Ki tudják emelni?

Searle kapitány nagy kört írt le a kezével.
– Ilyen nagy lyuk van a fenekén – mondta –, nem fogja viszontlátni
Hamburgot. De nem a hajóról van szó. Ezt a tulajdonosa majd elintézi a
biztosító ügynökével. Nem a hajó miatt jöttem, Mrs. de Winter. Azazhogy
közvetve mégis a hajó miatt. A tény az, hogy érdekes mondanivalóm van
Mr. de Winter számára, de nem tudom, hogyan mondjam meg neki.
Nyílt kék szemével egyenesen a szemembe nézett.
– Miről van szó, Searle kapitány?
Nagy fehér zsebkendőt vett ki a zsebéből, és kifújta az orrát.
– Nem is tudom, hogyan kezdjem, Mrs. de Winter. Nagyon kínos nekem
erről beszélni. A világ minden kincséért sem szeretnék kellemetlenséget
vagy fájdalmat okozni önnek és a férjének. Mi, kerrithiek mind nagyon
szeretjük Mr. de Wintert. A családja sok jót tett itt a környéken. Mi is
nagyon fájdalmasnak találjuk, hogy még mindig nem lehet eltemetni a
múltat. De sajnos, kénytelen vagyok beszélni róla.
Elhallgatott, zsebkendőjét visszatette a zsebébe és lehalkította a hangját,
bár csak ketten voltunk a szobában.
– Méltóztatik tudni, leküldtük a búvárt, hogy vizsgálja meg a hajófeneket
– mondta – és mialatt odalent járt, felfedezett valamit. Úgy látszik,
megtalálta a lyukat a hajó fenekén, és át akart kerülni a másik oldalra, hogy
lássa, milyen állapotban van a hajó azon az oldalon, és akkor egy csaknem
sértetlen kis vitorlás hajót fedezett fel a tengerfenéken. A búvár idevaló
ember, és rögtön felismerte a hajót. Azt gondolja, hogy Mrs. de Winteré
lehetett.
Az első gondolatom az volt, milyen szerencse, hogy Maxim nincs itthon,
és nem hallja ezt. Ez az újabb csapás, amely ennyire nyomon követi az
előző esti megrázkódtatást, igazán kegyetlen játéka a sorsnak.
– Nem tudom, mit mondjak – kezdtem lassan. Okvetlenül, szükségesnek
találja, kapitány úr, hogy beszéljen róla Mr. de Winterrel? Nem lehetne
otthagyni a hajót? Aligha hinném, hogy bárkinek útjában lenne.
– Ha rajtam állna, Mrs. de Winter, én otthagynám. Én vagyok az utolsó
ember a világon, aki kellemetlenkedni akar Mr. de Winternek. Mint
említettem, mindent megtennék, hogy Mr. de Wintert megkíméljem. De az,
amit elmondtam, még nem minden. A búvár sokkal fontosabb felfedezést is

tett. A hajó kajütjének ajtaja be volt zárva, mire ő betörte az egyik ablakot.
A kajüt tele volt vízzel, úgy látszik, a fenéken keresztül beszivárgott a víz,
de különben teljesen jó állapotban van. Hanem valami szörnyűt látott
odalent.

Searle kapitány elhallgatott, hátranézett, hogy nem hallja-e valaki, amit
mond.

– A kajütben egy holttest feküdt a padlón – folytatta nyugodtan. –
Természetesen már csak a csontjai voltak meg. A búvár akkor feljött, és
azonnal jelentést tett nekem. Most már érti, Mrs. de Winter, hogy miért
vagyok kénytelen beszélni a férjével?

Előbb zavartan, aztán rémülten bámultam rá.
– Úgy tudtam, hogy egyedül ment akkor éjszaka vitorlázni – suttogtam –,
de hát akkor úgy látszik, volt vele valaki.
– Ú y látszik – mondta a kapitány.
– Ki lehetett? – kérdeztem. – Ha valami rokon, akkor már kiderült volna.
Annyit írtak az újságok az esetről. És hogyan lehetséges az, hogy Mrs. de
Wintert hónapokkal később megtalálták, sok kilométernyire a kikötőtől,
társa pedig ott maradt bezárva a kajütbe?
A kapitány a fejét rázta.
– Én sem tudok erről többet, mint ön – mondta. – Annyi bizonyos, hogy
egy holttest van a kajütben, és hogy erről jelentést kell tennem. Attól félek,
Mrs. de Winter, hogy ezt nem lehet eltitkolni a nyilvánosság elől.
Legalábbis fogalmam sincs róla, hogyan lehetne eltitkolni. Nagyon
sajnálom önt és Mr. de Wintert. Fiatal házasok, itt élnek csendesen,
szeretnének boldogok lenni, és aztán ilyesmi történik.
Most már tudtam, hogy mi okozta rossz előérzetemet. Nem a
megfeneklett hajó, nem a vijjogó sirályok, sem a part felé mutató fekete
kémény, hanem a sötét víztömeg csendje és az, amit magában rejt. A búvár,
aki alámerült a hűvös és néma mélységekbe, és megtalálta Rebecca hajóját
és Rebecca halott útitársát. A búvár megérintette a hajót, belenézett a
kajütbe, és azalatt én ott ültem a parton gyanútlanul!
– Ó, ha nem kellene megmondani neki! – mondtam. – Ha el lehetne
titkolni előtte!
– Higgye el, Mrs. de Winter, ha mód volna rá, én is eltitkolnám. De ilyen
esetben az ember nem hallgathat az érzéseire. Kénytelen vagyok teljesíteni
a kötelességemet, és jelentést tenni a holttestről.
Hirtelen elhallgatott, mert az ajtó kinyílt, és Maxim lépett a szobába.

– Halló! – mondta. – Mi történt? Nem is tudtam, hogy itt van, Searle
kapitány. Valami baj van?

Nem bírtam tovább. Amilyen gyáva voltam, kimentem a szobából, és
becsuktam magam mögött az ajtót. Még csak rá se néztem Maximre. Az a
homályos érzésem volt, hogy fáradtnak látszik, zilált az öltözéke, és
elvesztette a kalapját.

Kimentem, és megálltam a hall ajtaja előtt. Jasper hangosan lefetyelte a
vizet a tányérjából. A farkát csóválta, mikor meglátott, de azért tovább
ivott. Azután odajött hozzám, fölágaskodott, és mancsát a ruhámra tette.
Megcsókoltam a feje búbját, majd kimentem a teraszra, és leültem.

Elérkezett a válság perce. Szembe kell néznem vele. Le kell győznöm
régi félelmeimet, kétségeimet, bátortalanságomat, reménytelen kisebbségi
érzésemet. Ha most nem szedem össze magam, akkor végem van, akkor
mindörökre alulmaradok, soha nem tehetem jóvá, ha most valamit
elmulasztok. Kétségbeesetten imádkoztam bátorságért. Körmömet a
tenyerembe vájtam. J ó öt percig ültem ott, magam elé meredve, akkor
motorzúgást hallottam. Úgy látszik, Searle kapitány indul. Megmondta
Maximnek, hogy mi történt, és most elmegy. Felálltam, és a hallon
keresztül a könyvtár felé indultam. A csigákat markolásztam a zsebemben,
amelyeket Bentől kaptam.

Maxim ott állt az ablaknál, háttal nekem. Vártam egy ideig az ajtóban.
Nem fordult meg. Kivettem a kezemet a zsebemből, odamentem hozzá, és
megálltam mellette. A keze után nyúltam, és végigsimítottam vele az
arcomat. Nem szólt semmit. Csak állt, és nézett maga elé.

– Olyan szomorú vagyok – suttogtam –, olyan szomorú vagyok.
Nem felelt. A keze jéghideg volt. Megcsókoltam a tenyerét, azután az
ujjait egyenként.
– Nem akarom, hogy egyedül viseld ezt, Maxim – mondtam –, meg
akarom osztani veled. Huszonnégy óra alatt felnőtt lettem, Maxim. Már
nem vagyok az a gyerek, aki eddig voltam.
Átölelt, és nagyon erősen magához szorított. Tartózkodásom és
félénkségem egyszerre lehullott rólam. Arcomat a vállához szorítottam.
– Megbocsátottál? – kérdeztem.
Végre megszólalt.
– Megbocsátani, neked? – kérdezte. – Mit kellene megbocsátanom?
– Tegnap éjszaka – mondtam – te azt hitted, hogy szándékosan csináltam.
– Ó, a tegnapi éjszaka! Azt már el is felejtettem. Haragudtam rád tegnap?

– Nagyon haragudtál.
Nem szólt többet. Szorosan átölelve tartott.
– Maxim – mondtam –, nem kezdhetnénk újra? Nem kezdhetnénk újra az
egészet, és nem nézhetnénk együtt szembe mindennel? Én nem kívánom,
hogy szeress engem, nem kívánok lehetetlent. A barátod leszek, a társad,
mintha fiúpajtásod lennék. Megelégszem ennyivel, soha nem kívánok
többet.
Két keze közé fogta az arcomat, és rám nézett. Most tűnt fel először,
hogy milyen sovány az arca, milyen fáradt és elkínzott. A szeme alatt sötét
karikák voltak.
– Mennyire szeretsz? – kérdezte.
Nem tudtam felelni, csak néztem rá, elkínzott, sötét szemébe és sovány,
szomorú arcára.
– Késő, drágám – mondta –, késő. Eljátszottuk a boldogságot.
– Nem! – mondtam. – Nem, Maxim!
– De igen. Mindennek vége. Megtörtént.
– Mi történt meg?
– Az, amitől mindig féltem, amit előre láttam. Amiről álmodtam
mindennap és minden éjszaka. Mi nem születtünk boldogságra, te meg én.
Leült az ablakdeszkára, én elébe térdeltem, és fogtam a kezét.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem. Megsimogatta a kezemet, és a
szemembe nézett.
– Rebecca győzött – mondta.
Rámeredtem, a szívem irtózatosan dobogott, a kezem egyszerre jéghideg
lett az ő kezében.
– Az ő árnyéka volt mindig közöttünk – mondta –, az ő átkozott árnyéka
választott el bennünket egymástól. Hogyan tarthatnálak meg téged,
szegénykém, szegény drága kicsikém? Hogyan tarthattalak volna meg,
ezzel a félelemmel a szívemben! Tudtam, hogy ez be fog következni.
Magam előtt látom a szemét, mielőtt meghalt. Soha el nem fogom felejteni
azt a gonosz, álnok mosolyt. Akkor is arra gondolt, hogy bosszút áll még
rajtam. Tudta, hogy a végén ő fog győzni.
– Maxim – suttogtam –, miről beszélsz?
– Az ő hajója... megtalálták. A búvár ma délután megtalálta.
– Igen – mondtam –, tudom. Searle kapitány nekem is elmondta. Azért
jött fel, hogy megmondja. Arra a holttestre gondolsz, amelyet a búvár a
kajütben talált?

– Arra gondolok.
– Ez azt jelenti, hogy nem volt egyedül. Azt jelenti, hogy Rebecca valaki
mással vitorlázott. És te most meg akarod tudni, hogy ki volt az a valaki.
Ezt akartad mondani, Maxim?
– Nem – felelte. – Nem, te ezt nem érted.
– De érteni akarom, drágám. Szeretnék neked segíteni.
– Rebecca egyedül volt. Nem volt vele senki.
A szemét, az arcát fürkésztem, miközben ott térdeltem előtte.
– Rebecca holttestét találták meg a kajütben – mondta.
– Nem! – sikoltottam föl. – Az nem lehet!
– Az, akit eltemettek a kriptában, nem Rebecca mondta –, az egy
ismeretlen asszonynak a holtteste volt. Nem baleset történt. Rebecca nem
fulladt bele a tengerbe. Én öltem meg. Akkor éjszaka agyonlőttem odalent a
csónakházban. A holttestét kivittem a kajütbe, a vitorlást kihúztam és
elsüllyesztettem. Ott, ahol ma megtalálták. Rebecca holttestét találták meg
ma délután... Most nézz a szemembe, és mondd, hogy szeretsz.

HUSZADIK FEJEZET

Nagy csend volt a könyvtárban. Csak Jasper neszezését lehetett hallani,
amint a lábát nyalogatta. Talán tüske mehetett bele, azt próbálta
kiszabadítani. Aztán Maxim óráját hallottam ketyegni, közvetlenül a fülem
mellett. A hétköznapok kis neszei voltak ezek. És nem tudom, miért,
gyermekkorom ostoba közmondása jutott eszembe. „Az idő és az ár nem
vár.” Újra meg újra ezek a szavak tolakodtak az agyamba. „Az idő és az ár
– nem vár.” De semmi más hangot nem hallottam, mint Maxim órájának a
ketyegését és Jaspert, amint nagy cuppogásokkal nyalja a lábát.

Ha az emberek valami nagy megpróbáltatáson mennek keresztül, ha
meghal valakijük, vagy ha le kell vágni a kezüket vagy a lábukat, azt
hiszem, eleinte nem is tudják, hogy mi történt. Ha valakinek a kezét
levágják, néhány percig nem is tudja, hogy elvesztette a kezét. Érzi az
ujjait, úgy tetszik, hogy kinyújtja a kezét, és mozgatja az ujjait, pedig nincs
már keze, és nincsenek ujjai.

Ott térdeltem Maxim mellett, hozzásimulva, kezem a vállán, és nem
éreztem semmit, sem fájdalmat, sem félelmet, nem volt rémület a
szívemben. Arra gondoltam, hogy ki kellene húzni a tüskét Jasper lábából,
és hogy Robert mért nem jön be, és mért nem viszi ki a teaasztalt.
Furcsának találtam, hogy ezekre a dolgokra gondolok: Jasper lábára,
Maxim órájára, Robertre és a teaasztalra. Megdöbbentett, hogy ilyen kevés
érzés van bennem, és hogy nem is vagyok kétségbeesve.

Majd később – biztattam magam. – Később, lassan-lassan meg fogom
érteni. Amit mondott, és minden ami történt, majd lassan-lassan a helyére
kerül, mint a kirakós kockajáték darabjai. Összeáll belőlük a minta. Ebben a
pillanatban azonban semmi se vagyok, nincs szívem, nincs eszem,
nincsenek érzékeim fadarab vagyok Maxim karjában.

Aztán egyszerre elkezdett csókolni. Nem csókolt még így soha.
Átöleltem a nyakát, és lehunytam a szemem.

– Szeretlek – súgta –, olyan nagyon szeretlek.
Ez volt az amire mindig vágytam, ezt szerettem volna hallani tőle éjjel-
nappal, ezért imádkoztam, és most végre elértem. Erről álmodoztam Monte-
Carlóban, Olaszországban, Manderleyben. És most azt mondja, hogy szeret.
Kinyitottam a szememet, és a függöny mintáját néztem a feje fölött. Tovább
csókolt mohón, kétségbeesetten, és a nevemet suttogta. Én csak néztem a

függöny mintáját, láttam, hogy egy helyen kifakult a naptól, és azt
gondoltam, milyen furcsa, hogy ilyen nyugodt vagyok és ilyen hűvös. Itt
vagyok, és a függöny mintáját tanulmányozom, mialatt Maxim csókol, és
mikor először mondja, hogy szeret.

Aztán hirtelen eltaszított magától, és felállt.
– Látod-mondta –, látod, hogy igazam volt. Késő. Nem szeretsz már.
Miért is szeretnél?
Ekkor egyszerre magamhoz tértem, és a szívem heves fájdalommal
dobbant egyet.
– Nem késő – mondtam gyorsan, és felálltam a földről. – Nem szabad ezt
mondanod. Jobban szeretlek, mint bárkit a világon. De az előbb, mikor
megcsókoltál, annyira meg voltam döbbenve, hogy nem éreztem semmit,
nem tudtam felfogni semmit. Mintha nem volna szívem, és nem volnának
érzékeim.
– Nem szeretsz – mondta –, azért nem éreztél semmit. Tudom. Értem én:
késő.
– Nem késő.
– Mindennek négy hónappal ezelőtt kellett volna megtörténnie – mondta.
– Tudhattam volna. A nők nem olyanok, mint a férfiak.
– Csókolj meg – mondtam –, kérlek, Maxim.
– Nem – felelte –, most már mindegy.
– Nem szabad, hogy most veszítsük el egymást. Együtt kell maradnunk,
most már nem lesz titok és árnyék közöttünk. Kérlek, kérlek, drágám.
– Most már nincs időnk rá – mondta –, lehet, hogy csak néhány napunk
van már, vagy néhány óránk. Hogyan maradhatnánk együtt a történtek
után?! Mondtam neked, hogy megtalálták a hajót. Megtalálták Rebeccát.
Ostobán, értetlenül bámultam rá.
– Mit fognak csinálni? – kérdeztem.
– Megállapítják a személyazonosságot. Nem lesz nehéz dolog. Rá fognak
ismerni a ruhájára, a cipőjére, a gyűrűire. Megállapítják a
személyazonosságot, és aztán eszükbe jut a másik asszony, akit eltemettek a
kriptában.
– Mit akarsz tenni? – kérdeztem suttogva.
– Nem tudom – felelte –, még nem tudom.
Lassan-lassan újra érezni kezdtem. A kezem már nem volt hideg, meleg
volt és nedves, az arcomat elöntötte a vér. Égett az arcom. Searle kapitányra
gondoltam, a búvárra, a biztosítási ügynökre, mindazokra az emberekre,

akik ott álltak a hajó körül és bámultak le a vízbe. A kerrithi kereskedőkre
gondoltam, a fütyörésző kifutófiúkra, a vikáriusra, amint kilép a
templomból, Lady Crowanre, amint rózsát szed a kertben, a csíkos ruhás
asszonyra és kisfiára. Nemsokára ők is tudni fogják. Egy-két óra múlva.
Holnap a reggelinél majd olvassák az újságban. „Megtalálták Mrs. de
Winter hajóját és benne egy holttestet.” Holttest a kajütben. Rebecca ott
fekszik a padlón. Nem őt temették el a kriptában. Egy idegen asszony
fekszik ott. Maxim megölte Rebeccát. Agyonlőtte a csónakházban. Kivitte a
vitorlás kajütjébe, és elsüllyesztette. Az a szürke, néma kis ház, esőcseppek
kopognak a tetején...

Igen, a kirakós játék kockái lassan-lassan helyükre igazodtak. Kialakult a
kép. Elszigetelt jelenségek suhantak keresztül megzavarodott agyamon.
Maxim, amint ott ülök mellette az autójában, Monte-Carlóban...”Valami
történt, néhány évvel ezelőtt, ami az egész életemet megváltoztatta. Újra
kell kezdenem az életet.” Maxim hallgatása. Maxim változó hangulatai.
Hogy soha nem beszélt Rebeccáról. Soha nem említette a nevét. Maxim
idegenkedése az öböltől és a csónakháztól. „Ha neked is olyan emlékeid
volnának róla, mint nekem, te sem mennél oda” – mondta egyszer. Ahogy
rohant akkor az ösvényen, az erdőn keresztül, és egyszer sem nézett hátra...
Amint Rebecca halála után föl és alá jár a könyvtárban. „Csak úgy
véletlenül csöppentem ide, Monte-Carlóba” – mondta Mrs. Van Hoppernek,
és a két szeme között, a homlokán megjelent az a mély ránc... És Mrs. Van
Hopper: „Azt mondják, nem tud beletörődni a felesége halálába...” A
jelmezbál, előző éjszaka, és én, amint jövök le a lépcsőn Rebecca
ruhájában...”Én öltem meg – mondta Maxim. – Agyonlőttem a
csónakházban. És a búvár megtalálta a holttestet a kajüt padlóján.”

– Most mit fogunk csinálni? – kérdeztem. – Mit fogunk mondani?
Maxim nem felelt. Ott állt a kandallónál, tágra nyílt szemmel nézett maga
elé, de nem látott semmit.
– Tudja valaki? – kérdeztem. A fejét rázta.
– Nem – mondta –, nem tudja senki.
– Csak te meg én? – kérdeztem.
– Csak te meg én – mondta.
– Frank! – mondtam hirtelen. – Biztos vagy benne, hogy Frank nem
tudja?
– Honnan tudná? – mondta Maxim. – Nem volt ott senki, csak én. Sötét
volt... – Elhallgatott, leült egy székre, homlokát a tenyerébe hajtotta.

Én megint letérdeltem melléje. Egy pillanatig hallgatott. Elvettem a kezét
az arcáról, és a szemébe néztem.

– Szeretlek – mondtam –, szeretlek. Elhiszed most már?
Megcsókolta az arcomat és a kezemet. Szorosan fogta a kezemet, mint
egy gyermek, aki fél a sötétben.
– Azt hittem, meg fogok őrülni – mondta –, itt ülni napról napra, és várni,
hogy történjék valami. Itt ültem az íróasztalnál, és feleltem azokra a
rettenetes részvétlevelekre. Aztán az újságok, az interjúk, az a sok
mindenféle, ami egy haláleset után következik. Enni és inni, megpróbálni
normálisan viselkedni. Frith, a személyzet, Mrs. Danvers... Mrs. Danvers,
akit nem mertem elbocsátani, mert annyira jól ismerte Rebeccát, hogy
gyanút foghatott volna, kitalálhatta volna. Frank mindig mellettem állt.
Diszkréten, szeretettel a segítségemre volt. „Miért nem utazol el? – kérdezte
sokszor. Majd én ellátom a birtok ügyeit. El kellene utaznod.” És Giles, és
Bee, a szegény drága, tapintatlan Bee! Hányszor mondta: „Rettenetesen
rossz színben vagy, miért nem mész orvoshoz?” Mindezt el kellett
viselnem, szembenéznem az emberekkel abban a tudatban, hogy minden
szavam hazugság.
Nagyon szorosan fogtam a kezét. Egészen közel hajoltam hozzá.
– Egyszer már majdnem elmondtam neked. Azon a napon, amikor Jasper
elbitangolt, és az öbölben érted utol. Emlékszel? Amikor bementél a kis
házba spárgáért, hogy pórázt kössél rá? Akkor is itt ültünk, úgy, mint most,
aztán behozták a teát.
– Igen – mondtam –, emlékszem. Miért nem mondtad meg? Hány napot
és hány hetet vesztegettünk el így!
– Te mindig egyedül járkáltál Jasperrel, soha nem jöttél oda hozzám, úgy,
mint most.
– Miért nem mondtad meg előbb? – suttogtam. Miért nem mondtad meg?
– Azt hittem, hogy boldogtalan vagy mellettem, hogy unatkozol. Én
annyival idősebb vagyok nálad. Az volt az érzésem, hogy Frankkel jobban
tudsz beszélni, mint velem. Velem szemben mindig félénk voltál és
bizalmatlan.
– Hogyan közeledhettem volna hozzád, mikor azt hittem, hogy mindig
Rebeccára gondolsz? Hogyan kérhettelek volna, hogy szeress, mikor azt
hittem, hogy még mindig Rebeccát szereted?
Szorosan átölelt, és fürkészőn nézett a szemembe.
– Miről beszélsz? – kérdezte.

– Valahányszor szóltál hozzám, vagy megérintettél, mindig azt
gondoltam, hogy most Rebeccával hasonlítasz össze. Ha rám néztél, ha
sétáltál velem a kertben, ha leültünk ebédelni, mindig azt hittem, hogy nem
engem látsz magad előtt, hanem Rebeccát.

Zavartan nézett rám, mintha nem értené, mit mondok.
– Nem így volt? – kérdeztem.
– Ó, istenem – mondta, eltolt magától, felállt, és a kezét tördelve járkálni
kezdett a szobában.
– Mi az? – kérdeztem. – Mi van veled?
Megfordult, és rám nézett. Én ott kuporogtam előtte a földön.
– Azt hitted, hogy én szerettem Rebeccát? – kérdezte. – Azt hitted, azért
öltem meg, mert szerettem? De hiszen gyűlöltem. A házasságunk első
perctől fogva maga volt a pokol. Rebecca gonosz volt, szívtelen, romlott.
Soha nem szerettük egymást, soha nem voltunk egy pillanatig sem
boldogok. Rebecca képtelen volt szeretni, képtelen volt minden
gyöngédségre, figyelemre, tapintatosságra.
Ott ültem a szőnyegen, kezemet összekulcsoltam a térdemen, és
bámultam rá.
– Persze, okos volt, átkozottul okos. Senki nem hitte volna róla, aki
társaságban találkozott vele hogy nem a legszelídebb, nem a
legnagylelkűbb, legelragadóbb teremtés a világon. Pontosan tudta hogyan
kell bánni az emberekkel, hogy kell alkalmazkodni hozzájuk. Ha téged
ismert volna, karonfogva sétált volna veled a kertben, Jaspert hívta volna,
virágokról, zenéről, művészetről csevegett volna, mindenről, ami téged
érdekel, te is el lettél volna ragadtatva tőle, mint mindenki, és imádtad
volna.
Fel és alá járkált a szoba egyik végétől a másikig és vissza.
– Mikor feleségül vettem, mindenki azt hitte, hogy én vagyok a
legboldogabb ember a világon. Olyan gyönyörű volt, olyan szellemes,
olyan mulatságos, még nagymama is, akinek igen nehéz tetszeni, első
perctől fogva rajongott érte. „Megvan benne az a három – mondta nekem –,
ami egy asszonynál a legfontosabb: előkelő származás, szellemesség és
szépség.” És én hittem neki, kényszerítettem magamat, hogy higgyek. De a
lelkem mélyén első perctől fogva kételkedtem. Volt valami a szemében...
A kirakójáték kockái lassan kiadták a mintát. Testet öltött előttem az
igazi Rebecca. Kilépett az árnyékból, mintha egy festménynek a figurája
elevenedett volna meg. Rebecca a lován, Rebecca, amint két kézzel ragadja

meg az életet. Rebecca, amint diadalmasan hajol át a galéria korlátján, és
mosolyog.

Láttam magam lent a parton, a szegény megriadt Bennel. „Maga nagyon
jó – mondta –, nem olyan, mint a másik volt. Ugye, maga nem akar engem
a bolondokházába csukatni?...” Valaki éjszaka keresztülsuhant az erdőn.
Valaki, egy magas és karcsú asszony. Az embernek a kígyóra kellett
gondolnia, ha látta...

Maxim tovább beszélt. Fel és alá járt a könyvtárszobában.
– A házasságunk ötödik napján tisztában voltam vele. Emlékszel, hogy
egyszer felvittelek Monte-Carlo közelében arra a dombra? Újra látni
akartam azt a helyet és emlékezni. Egyszer Rebeccával álltam ott, ő
nevetett, fekete haja lobogott a szélben és magáról beszélt. Olyanokat
mondott, amiket soha az életben nem tudnék elismételni senkinek. Akkor
tudtam meg, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Előkelő származás,
szellemesség és szépség... Ó, Istenem.
Hirtelen elhallgatott. Megint odament az ablakhoz, és kinézett a teraszra.
Hirtelen hangosan felnevetett. Nem bírtam elviselni a nevetést. Féltem tőle.
– Maxim – könyörögtem –, Maxim...
Rágyújtott, cigarettázva állt az ablakban, és egy darabig hallgatott. Aztán
megfordult, és újra föl és alá járkált a szobában.
– Már akkor meg akartam ölni – mondta. – Olyan könnyű lett volna.
Egyetlen lépés. Egy kis megcsúszás, és vége. Hiszen emlékszel a
szakadékra... Te is féltél ott. Azt hitted, megőrültem. Lehet, hogy akkor
csakugyan őrült voltam. De hát az ember nem maradhat épeszű, ha az
ördöggel él együtt.
Ültem ott, és néztem őt, amint föl és alá jár.
– Akkor ott, a szakadék szélén alkut kötött velem – folytatta. – Azt
mondta: én vezetem a házadat gondját viselem a te imádott Manderleydnek.
Manderley messze földön híres lesz; ha akarod, sok ember jár majd
hozzánk, irigyelnek minket, beszélnek rólunk, azt fogják mondani, hogy mi
vagyunk a legszerencsésebb, legboldogabb, legszebb házaspár egész
Angliában. Ezt mondta ott, a szakadék szélén ülve, és nevetett és egy
virágot ezer darabra tépett közben.
Maxim elhajította a cigarettáját, pedig csak a negyedrészét szívta el.
– Akkor nem öltem meg, csak néztem őt, nem szóltam semmit, hagytam
nevetni. Aztán beültünk az autóba, és elhajtottunk. Tudta, hogy azt fogom
tenni, amit ő akar, idejövünk Manderleybe, nagy házat viszünk,

szórakozunk, és hagyjuk, hogy azt mondják rólunk, hogy a mi házasságunk
a század legboldogabb házassága. Tudta, hogy inkább feláldozok mindent,
büszkeséget, becsületet, szerelmet, mindent a világon inkább, mintsem
hogy odaálljak az én kis világom elé, egy héttel az esküvőm után, és
elmondjam nekik azt, amit ő maga mondott magáról. Tudta, hogy én nem
fogok elválni, és nem szolgáltatom ki őt, nem fogom hagyni, hogy ujjal
mutogassanak ránk, és az újságok bemocskoljanak bennünket, hogy
mindenki súgjon valamit a szomszédjának, ha a nevünk szóba kerül, hogy
Kerrithből a kíváncsiak beleselkedjenek a kapunk rácsán, és azt mondják,
„Hát itt éltek, ez Manderley. Ez annak az embernek a birtoka, akinek a
válásáról olyan botrányos dolgokat írnak az újságok. Emlékszel, hogy mit
mondott a bíró a feleségéről?”

Odalépett hozzám, és megállt előttem. Kinyújtotta a kezét.
– Megvetsz engem, ugye? – mondta. – Nem tudod megérteni azt a
szégyenkezést, viszolygást, mindazt, amit ez az egész helyzet keltett
bennem.
Nem szóltam semmit. Kezét a szívemre szorítottam. Mit bántam én a
szégyent! Semmit sem bántam. Egyetlenegy volt fontos, azt ismételgettem
magamban: Maxim nem szereti Rebeccát, nem is szerette soha, soha, soha!
Soha egy pillanatig sem voltak egymással boldogok. Maxim beszélt, én
figyeltem rá, de a szavai semmit sem jelentettek nekem. Nem érdekelt, amit
mondott.
– Túl nagyra tartottam Manderleyt – mondta –, Manderley volt nekem az
első, mindennél előbbrevaló. Pedig nem lett volna szabad, hogy így legyen.
Krisztus sem kövekről, téglákról és falakról beszélt, nem olyan szeretetet
hirdetett, amelyet az ember a földje, a saját kis királysága iránt érez. Ez
nincs benne a bibliában.
– Szerelmem – mondtam –, drágám, egyetlenem!
Kezét az arcomhoz szorítottam, és újra megcsókoltam.
– Érted, amit mondok? – kérdezte. – Érted?
– Igen – mondtam –, értem, édes szerelmem.
De elfordultam, hogy ne lássa az arcomat. Mit számít az, hogy értem-e
vagy sem. A szívem olyan könnyű volt, mint a levegőben szállongó pehely.
Maxim sohasem szerette Rebeccát.
– Nem akarok visszagondolni azokra az esztendőkre – folytatta lassan –,
még neked sem akarok beszélni arról a szégyenről és megaláztatásról, a
hazug életről, amelyet mi ketten éltünk, a gyalázatos játékról, amelyet

együtt játszottunk barátaink rokonaink még a cselédség előtt is. Derék,
hűséges cselédeink előtt, amilyen Frith például. valamennyien hittek neki,
egyikük sem tudta, hogy kineveti őket a hátuk mögött, csúfolódik rajtuk,
utánozza őket. Emlékszem napokra, amikor tele volt vendéggel a ház, vagy
egy-egy garden partyra, színielőadásra, ilyenkor úgy járt-kelt, mint egy
angyal, szelíd mosollyal az arcán, karját a karomba fűzve, a gyermekek
között ajándékokat osztogatott szét és aztán másnap hajnalban fölkelt,
bement Londonba, és ott botrányos mulatozásokat rendezett, a hét végén
pedig visszajött, mintha mi sem történt volna. Ó, én megtartottam az alku
feltételeit. Nem adtam ki őt senkinek. Ő csinálta Manderleyből azt, ami ma.
Az ő átkozott ízlése formálta át a kertet, a bokrokat, az azaleákat is a
Boldog-völgyben. Azt hitted talán, hogy az azaleák itt voltak már apám
életében is? Ó, dehogy. Apám életében vadon volt Manderley, gyönyörű
volt, de vad és magányos egyéni és semmihez sem hasonlítható
szépségében. De gondozni kellett volna, és a gondozáshoz pénz kellett, és
sem apám, sem én sohasem adtunk volna pénzt rá, ha Rebecca nem kér. A
szobákat is ő rendezte be újra. A szalon, ahogy ma látod, a sárga szoba, az
mind Rebecca. Azok a székek, amelyeket Frith olyan büszkén mutogat a
vendégeknek, a falak burkolata, minden Rebecca. A berendezés egy része
megvolt már régóta, elraktározva hátsó, soha ki nem nyitott szobákban –
apám nem értett a bútorokhoz és a képekhez –, de a legnagyobb részét
Rebecca vette. Az a Manderley, amelyet ma látsz, az a Manderley, amelyről
beszélnek, amelyet fényképeznek és lefestenek, az Rebecca műve.

Nem szóltam egy szót sem, csak hozzásimultam. Örültem, hogy beszél,
hogy elmond mindent, ami a szívét nyomja. Talán így fölenged a
keserűsége, és lehull róla az évek alatt felhalmozódott gyűlölet.

– Így éltünk – beszélt tovább – hónapról hónapra, évről évre. Mindent
elnéztem Manderley miatt. Amit Londonban csinált, az nem érdekelt, mert
annak Manderleyhez semmi köze sem volt. Az első években óvatos is volt,
nem lehetett hallani róla semmiféle pletykát. Aztán lassanként egyre
vigyázatlanabb lett. Tudod, hogy szokik rá valaki az ivásra? Először csak
keveset iszik és nagy időközökben, aztán az időközök mind kurtábbak és
kurtábbak lesznek. Utóbb már minden hónapban, aztán kéthetenként, végül
pedig minden héten a pohár fenekére néz. Aztán már nem is tudja titokban
tartani, hogy iszik. Így volt ez Rebeccával is. Kezdte meghívogatni a
barátait Manderleybe. Eleinte csak egyet-kettőt, a környékbeliekkel együtt,
úgy, hogy nem volt feltűnő. Piknikeket rendezett odalent a kis házban.

Egyszer váratlanul előbb érkeztem haza Skóciából egy vadászatról, és ott
találtam őket, vagy fél tucat embert, akit azelőtt sohasem láttam. Akkor
szóltam neki, mire ő vállat vont. „Ugyan, mit törődsz vele?” – mondta.
Közöltem vele, hogy Londonban azt csinálhat, amit akar, de Manderley az
enyém. A szerződésnek ezt a feltételét be kell tartania. Mosolygott, nem
szólt semmit. Azután Frankkel kezdett ki. A szegény, jó, hűséges Frankkel.
Egy szép napon Frank odaállt elém, és kijelentette, hogy elmegy
Manderleyből, más helyet keres. Két óra hosszat vitatkoztunk itt a
könyvtárban, mire megértettem. Megtört, és mindent bevallott. Rebecca
nem hagyott neki békét. Szegény, drága Frank, mindig azt hitte, hogy mi
olyan boldog házaspár vagyunk, amilyennek látszunk.

– Szemére vetettem ezt Rebeccának, ő dührohamot kapott, átkozódott,
durvaságokat vágott a fejemhez. Lidércnyomásos, irtózatos jelenet volt!
Azután fölment Londonba, és ott maradt egy hónapig. Mikor visszajött,
eleinte békesség volt, azt hittem, okult a leckéből. Bee és Giles eljöttek
víkendre, és akkor meggyőződtem róla, amit mindig is sejtettem, hogy Bee
nem szereti Rebeccát. Gondolom, Bee az ő furcsa, egyenes, tapintatlan
természetével keresztüllátott rajta, és kitalálta, hogy valami nincs rendben.
Idegtépő, kellemetlen víkend volt. Giles elment vitorlázni Rebeccával. Bee
meg én a pázsiton napoztunk. És mikor visszajöttek, Giles arcából és
Rebecca szeméből kiolvastam, hogy Gilesszal is kikezdett, mint Frankkel.
Láttam az ebédnél, hogy Bee figyeli Gilest, Giles még harsányabban
nevetett, mint máskor, és feltűnően sokat beszélt. Rebecca pedig ott ült az
asztalfőn, és mosolygott, mint egy angyal.

A kirakójáték kockái lassan-lassan mind beleillettek a mintába. Azok a
kockák is, amelyeket eleinte remegő ujjal próbáltam és sehogy se tudtam
beilleszteni. Frank furcsa zavara, valahányszor Rebeccáról beszéltünk, a
Beatrice arcán megjelenő ellenszenv. A csend, amelyet mindig
rokonszenvnek és szánalomnak véltem, szégyenkezésből és zavarból
született. Most csodálkoztam rajta, hogy nem értettem. Istenem, hány ember
lehet a világon, aki szenved, mert nem tud kiszabadulni tartózkodásának és
félénkségének pókhálójából, vakságában és ostobaságában inkább falat
emel maga elé, amely eltakarja az igazságot. Ezt tettem én is. Hamis
képeket festettem képzeletemben, azokat bámultam, és nem volt
bátorságom végére járni az igazságnak. Ha csak egy kicsit is sikerül

legyőznöm ostoba félénkségemet, Maxim talán mindezt már négy-öt
hónappal ezelőtt elmondta volna.

– Az volt az utolsó víkend, amelyet Bee és Giles Manderleyben töltött.
Soha többé nem hívtam őket kettesben. Nagy társaságban máskor is jöttek,
garden partykra, táncestélyekre. Bee soha egyetlen szót sem ejtett
Rebeccáról, de alighanem tisztában volt vele, milyen életem van mellette.
Mint ahogy Frank is tudta már. Rebecca megint taktikázni kezdett. Kifelé
kifogástalanul viselkedett, de valahányszor egyedül volt idehaza
Manderleyben, soha nem lehettem biztos felőle. Frankkel és Gilesszal már
kikezdett, a következő lehetett volna egy munkás is a birtokról, vagy
Kerrithből bárki. És akkor felrobban a bomba. Megindult volna a
pletykaáradat, amelytől annyira irtóztam...

Az volt az érzésem, hogy megint ott állok a kis háznál, az erdő szélén, és
hallgatom az esőcseppek kopogását a tetőn. Látom a port a kis modellhajón,
a patkány rágta lyukakat a díványban. És Bent is látom, szegény, bárgyú
szemét. „Ugye, nem zárnak a bolondokházába, asszonyom?”

És a meredek, sötét ösvényre gondoltam az erdőben, és arra, hogy ha egy
asszony állott a fák mögött, estélyi ruháját meglebbenti a hűvös éjszakai
szellő.

– Volt neki egy unokatestvére – folytatta Maxim kissé vontatottabban –,
sokáig külföldön élt, aztán megint visszatért Angliába. Mindig olyankor jött
a házba, mikor én nem voltam itthon. Frank sokszor látta. Jack Favellnek
hívták.

– Ismerem – mondtam –, akkor is itt járt mikor te fönt voltál Londonban.
– Szóval te is láttad? – kérdezte Maxim. – Miért nem szóltál? Hallottam
Franktől, hogy itt volt ő látta a kocsiját.
– Nem akartam szólni. Attól féltem, hogy Rebeccát juttatja eszedbe.
– Rebeccát juttatja eszembe! Mintha szükség volna rá, hogy eszembe
juttassák!
Maga elé meredt, elhallgatott, és azon tűnődtem, vajon ő is arra a kajütre
gondol-e, ott a víz alatt, mint én.
– Ezt a Favellt sokszor levitte magával a kis házba. A személyzetnek azt
mondta, hogy vitorlázni megy, és csak reggelre jön haza. Olyankor vele
töltötte az egész éjszakát. Egyszer figyelmeztettem, hogy ha ott találom azt
az embert, vagy akár itt fönt, agyonlövöm. Utolsó csirkefogó volt. A puszta
gondolata, hogy itt jár-kel Manderleyben, a Boldogvölgyben – megőrjített.
Megmondtam Rebeccának, hogy nem állok jót magamért. Ő csak vállat

vont. Nem felelt semmit, de úgy láttam, hogy sápadtabb, mint rendesen,
ideges és fáradt. Akkor gondoltam rá először, hogy mi lesz vele, ha
megöregszik, hogy viseli el majd az öregséget. A napok múltak, semmi
különös nem történt. Aztán egyszer fölment Londonba, és még aznap
visszajött, ami szokatlan volt. Nem vártam. Aznap este Franknél
vacsoráztam. Sok megbeszélnivalónk volt.

Maxim most rövid, szaggatott mondatokban beszélt. Én szorosan fogtam
mindkét kezemmel a kezét.

– Vacsora után, úgy fél tizenegy körül feljöttem, és láttam a sálját és a
kesztyűjét egy széken a hallban. El nem tudtam képzelni, miért jött vissza
ilyen hamar. Bementem a sárga szobába, nem volt ott. Tudtam, hogy lement
a kis házba. És akkor egyszerre éreztem, hogy nem bírom tovább ezt a
hazug és piszkos életet, így vagy úgy, de véget kell vetnem neki. Arra
gondoltam, hogy fogom a puskámat, és ráijesztek arra a gazemberre,
ráijesztek mindkettőjükre. Lementem a partra. A cselédek nem is tudták,
hogy hazajöttem. Észrevétlenül léptem ki a házból, és mentem végig az
erdei ösvényen. Láttam, hogy világos az ablak, rögtön beléptem.
Legnagyobb meglepetésemre egyedül találtam Rebeccát. Ott feküdt a
díványon, mell ette egy hamutartó, tele cigarettacsikkel. Fáradtnak,
betegnek látszott. Rögtön Favellről kezdtem beszélni, ő szó nélkül
hallgatott végig. „Elég sokáig éltük már ezt a megalázó életet, te meg én –
mondtam. – Most vége. Érted? Hogy Londonban mit művelsz, az nem
érdekel. Londonban élhetsz Favell-lel vagy bárki mással. De itt nem.
Manderleyben nem.” Egy pillanatig nem szólt, semmit, csak rám meredt,
aztán elmosolyodott. „És ha nekem úgy tetszik, hogy itt szórakozzam velük,
akkor mi van?” – kérdezte.

– „Tudod a feltételeket – mondtam. – Én megtartottam ennek a
gyalázatos szerződésnek a pont, alt, de te nem tartottad meg. Te úgy élsz itt
is, az én házamban, az én otthonomban, mint a londoni bűnbarlangodban.
Elég sokáig tűrtem, Rebecca. Isten látja lelkemet, tovább nem tűrök.”
Emlékszem, hogy elnyomta a cigarettáját, felült, kinyújtózkodott, két karját
a feje alá tette. „Igazad van, Maxim – mondta –, új életet kell kezdenünk.”

– Feltűnően sápadt volt és feltűnő én sovány. Felállt, járkálni kezdett a
szobában, két kezével a nadrágja zsebében. Vitorlázóruhájában olyan volt,
mint egy fiú, mint egy angyalarcú Botticelli-fiú.

– „Gondoltál valaha arra, hogy milyen nehéz dolgod lesz, ha válópert
indítasz ellenem? Tudod-e, hogy nincsen semmi bizonyítékod, hisz minden

barátod, még a cselédeid is azt hiszik, hogy a házasságunk boldog.”
– „És Frank? – kérdeztem. – És Beatrice?” Hátravetette a fejét és

nevetett.
– Ugyan, kérlek, mit tud Frank felhozni ellenem? És Beatrice? Gondolod,

hogy majd odaáll a bíróság elé tanúnak, mint egy közönséges, féltékeny
asszony azért, mert az ura egyszer elvesztette a fejét, és bolondot csinált? Ó,
nem, Max, nagyon nehéz lenne bármit is rám bizonyítani.”

– Ott állt velem szemben, a sarkán himbálózva, kezével a zsebében, és
mosolygott. „Tudod, hogy Danny megesküszik mindenre, amire akarok.” a
törvény előtt is! És a többi cseléd vak tudatlanságában követi példáját.
Mindegyik azt hiszi, hogy úgy élünk itt Manderleyben, mint férj és feleség.
Mindenki azt hiszi, a barátaink, az egész kis világunk. Hogyan fogod
bebizonyítani, hogy nem úgy élünk?” Leült az asztal sarkára, és a lábát
lóbálta.

Nem találod, hogy eddig kitűnően játszottuk a szerelmes férj és a
szerelmes feleség szerepét?” kérdezte. Emlékszem, hogy a lábát néztem a
csíkos szandálban amint ide-oda lóbálta, és a szemem és az agyam
tűrhetetlenül égett. „Danny meg én alaposan bolonddá tehetünk – mondta
szelíden. – Olyan nevetséges helyzetbe hozhatunk, hogy seikl a világon
nem fog hinni neked, Max, senki a vilagon!” – A lába most is ott
lóbálódzott előttem, a kék-fehér csíkos szandálban. Egyszerre leugrott az
asztalról, és zsebre tett kézzel, még mindig mosolyogva azt mondta nekem:
„Ha gyerekem lenne, Max, sem te, sem senki más a világon be nem
bizonyíthatná, hogy a gyerek nem a tiéd. Itt nőne fel Manderleyben, a te
nevedet viselné. Nem tehetnél ellene semmit. És ha meghalsz, Manderley
az övé lenne. Nem akadályozhatnád meg. Manderley hitbizomány. Mindig
szerettél volna örököst, ugye, akire majd imádott Manderleydet hagyod?
Boldog lennél, ha látnád a fiamat kis kocsijában a gesztenyefák alatt, vagy
lepkét kergetni a Boldog-völgyben. Ugye, izgalmas lenne, Max? Látnád,
amint cseperedik a fiam évről évre, és tudnád, hogy ha meghalsz, minden az
övé lesz.” – Elhallgatott egy pillanatra, a sarkán himbálózva, cigarettára
gyújtott, azután odament az ablakhoz. Nevetett. Nevetett, nevetett, azt
hittem, sohasem fog elhallgatni. „Milyen mulatságos! – mondta. – Milyen
rendkívüli módon mulatságos! Nos, hallottad, egyetértek veled abban, hogy
új életet kell kezdenünk. Most már azt is biztosan érted, hogy ez mit jelent.
Képzeld, milyen boldog lesz mindenki, a falubeliek, a bérlőid, mind. Azt
mondják majd: – Köszönjük, Mrs. de Winter, hogy örökössel ajándékozta

meg Manderleyt. Mindig erre vágytunk. – Tökéletes anya leszek az ő
szemükben, Max, mint ahogy tökéletes feleség is vagyok... És soha senki
nem fogja tudni, soha senki nem is fogja sejteni, hogy kié a gyerek.”
Megfordult, és a szemembe nézett, nevetve, egyik kezével a cigarettát
fogta, a másikat a zsebében tartotta. Még akkor is mosolygott, mikor
agyonlőttem. A szívét találtam el. Egyenesen a szívébe fúródott a golyó.
Nem esett el rögtön. Még állt néhány pillanatig, rám nézett, mosolygott, a
szeme tágra nyílt...

Maxim most egészen lehalkította a hangját, szinte suttogott. Keze
jéghideg volt a kezemben. Nem néztem rá. Az alvó Jaspert néztem a
szőnyegen, a lábam előtt, a farkát, amely néha megmozdult.

– De arra nem gondoltam – mondta Maxim nagyon fáradtan és
kifejezéstelenül –, arra nem gondoltam, hogy ha agyonlőnek valakit, annyi
vér folyik.

Jasper farka alatt egy kis lyuk volt a szőnyegben. Cigaretta égette lyuk.
Vajon mióta lehet ott? Azt mondják, a hamu jót tesz a szőnyegnek.

– Vizet kellett hoznom az öbölből, egyre csak hordtam, és még mindig
nem volt elég. Még a kandallónál is volt egy vérfolt, pedig minden a szoba
másik végében zajlott le. Ő maga meg valóságos vértócsában feküdt a
padlón. Kint rettenetesen fújt a szél, és csapkodta a nyitott ablakokat,
miközben ott térdeltem a padlón, mellettem a vizesvödör.

És az esőcseppek kopogása a tetőn – gondoltam-, vajon arra nem
emlékszik, az esőcseppek kopogására?

– Kivittem a hajóhoz – beszélt tovább Maxim –, akkorra fél tizenkettő is
elmúlt már. Teljesen sötét volt. A szél erősen fújt nyugat felől. Levittem a
kajütbe, és ott letettem. Megpróbáltam felhúzni a vitorlákat, és a hajóhoz
kötözött csónakkal együtt kijutni az öbölből. Emlékszem, a fővitorla félúton
megakadt. Tudod, már régen nem vitorláztam, Rebecca mindig másokkal
járt ki a tengerre.

– A dagállyal szemben kellett haladnom, amelynek iszonyú ereje van ott
abban a kis öbölben. Az egyik szélroham kitépte a kezemből a vitorlát, és
az árboc köré csavarta, a vitorla meg, amint a szél belekapaszkodott, olyan
hangot adott, mint a mennydörgés, és úgy csapkodott a fejem fölött, mint
egy korbács. Nem tudtam, hogy mit kell ilyenkor csinálni. Hasztalan
kapkodtam a vitorla után, ott csapkodott felettem a levegőben, nem értem
el. Aztán egy másik szélroham az’ arcomba csapott. Sötét volt, olyan
rettenetesen sötét, hogy semmit sem láttam a fekete, csúszós fedélzeten.

Valahogy mégis lebotorkáltam a kajütbe. Féltem, hogy késő lesz, valaki
észreveszi, hogy lent vagyok, és utánam jönnek. Kinyitottam az elzáró
csapokat, majd egy csákánnyal lyukat hasítottam a kajüt fenekébe. A víz
beszivárgott, lassan-lassan bokáig ért már. Egy másik deszkát is
fölhasítottam. Becsuktam a kajüt ablakait, és bezártam az ajtót. Mikor
visszamentem a fedélzetre, láttam, hogy körülbelül húszméternyire lehetünk
a földnyelvtől. Ami a fedélzeten mozgatható volt, beledobtam a vízbe, egy
mentőövet, egy seprűt, egy csomó kötelet. Azután bemásztam a csónakba,
ellöktem magamat, és az evezőkkel egyensúlyozva figyeltem. A vitorlás
lassan süllyedni kezdett. Előbb a feje hanyatlott alá, a fővitorla még
csattogott, mint egy korbács. Féltem, hogy valaki meghallja, valaki, aki erre
jár az éjszakában, talán egy kerrithi halász, akinek a csónakját a sötétben
nem láthatom. A hajó egyre kisebb lett, mint egy fekete árnyék a vízen. Az
árboca megingott, aztán recsegve kettétört, éppen a közepén. A mentőöv és
a kötélcsomó, amit beledobtam a vízbe, ott ringatózott mellettem a
hullámokon. A hajót már nem láttam. Rámeredtem a vízre, ott, ahol a hajó
elsüllyedt. Azután visszaeveztem az öbölbe. Esni kezdett.

Maxim elhallgatott. Még mindig maga elé meredt.
– Ennyi volt az egész – mondta –, nincs több mondanivalóm. A csónakot
és a bóját kint hagytam, mint ahogyan ő szokta. Azután visszamentem a kis
házba, és körülnéztem. A padló nedves volt a sós víztől, amellyel
felmostam. De hát ő maga is szokott itt takarítani. Visszajöttem az erdőn
keresztül be a házba, föl a lépcsőn a szobámba. Levetkőztem. Nagyon fújt a
szél, és zuhogott az eső. Ott ültem az ágy szélén, mikor Mrs. Danvers
bekopogtatott. Ajtót nyitottam neki, és beszéltem vele. Nagyon aggódott
Rebeccáért. Mondtam, hogy feküdjön le, azután újra becsuktam az ajtót. Ott
ültem az ablaknál pizsamában, és bámultam ki a sötétbe és az esőbe,
hallgattam a tenger mormolását.
Ültünk egymás mellett, szótlanul. A két kezem között melengettem
Maxim jéghideg kezét, és arra gondoltam, miért nem jön be Robert kivinni
a teásedényt.
– Az volt a baj, hogy itt süllyedt el a vitorlás mindjárt a part közelében.
Messzebbre kellett volna bevinnem, akkor soha nem találták volna meg. –
A hajó az oka mindennek. Ha a hajó nem itt feneklik meg, akkor soha senki
nem tudta volna meg.
– Az volt a baj, hogy itt süllyedt el, a part közelében – ismételte Maxim.
Megint hallgattunk. Kezdtem nagyon fáradtnak érezni magam.

– Tudtam, hogy ez egyszer bekövetkezik – mondta Maxim –, akkor,
mikor Edgecoombe-ba idéztek, és meg kellett állapítanom a
személyazonosságot, tudtam, hogy ez semmit nem jelent. Csak idő kérdése
az egész. A végén mégis Rebecca győz. Az sem használt semmit, hogy
veled megismerkedtem, hogy szeretlek téged, az nem változtat a dolgon.
Rebecca tudta, hogy a végén mégis ő győz. Láttam a mosolyán, amikor
meghalt.

– Rebecca meghalt – mondtam –, ezt nem szabad elfelejtened. Rebecca
nem tud beszélni, nem tud tanúskodni, nem árthat többé neked.

– De ott van a kajütben, a búvár látta.
– Majd kitalálunk valamit – mondtam –, ki kell találnunk valamit, hogy
megmagyarázzuk. Azt kell mondanod, hogy nem tudod, ki az, olyan
embernek a holtteste, akit sohasem láttál.
– De ott van a holmija, a gyűrűk az ujján. Még ha a ruháit tönkretette is a
víz, valami biztos maradt belőlük, ami elárulja, hogy ő az. Ha a hajót
nekisodorja a vihar a szikláknak, akkor mindenestül ízzé-porrá zúzódik. De
hát nem ez történt. A kabin teljesen érintetlen. Úgy fekszik a padlón,
ahogyan én hagytam ott. Hónapok óta van ott a hajó. Senki sem mozdított
el semmit. Ott fekszik, ahol én elsüllyesztettem.
– De a víz – suttogtam –, a víz...
– Nem tudom – mondta –, nem tudom.
– Most mi lesz?
– A búvár reggel fél hatkor újra alámerül – mondta Maxim. – Searle
megtette az előkészületeket. Megpróbálják kiemelni a vitorlást. Senki más
nem lesz ott. Én is lemegyek. Reggel fél hatkor.
– És aztán? – kérdeztem. – És aztán, ha kiemelik, akkor mi lesz?
– Searle ott fog horgonyozni a hajójával. Ha Rebecca hajója nem pusztult
el teljesen, akkor beemelik Searle hajójába, elviszik Kerrithbe, és
kiszivattyúzzák a kajütből a vizet. Aztán orvost hívnak.
– És mit csinál az orvos? – kérdeztem. – Mit csinál az orvos?
– Nem tudom.
– Ha megállapítják, hogy Rebecca, azt kell mondanod, hogy a másik
holttest tévedés volt. Azt kell mondanod, hogy a másik, akit eltemettek a
kriptában, tévedés volt. Azt kell mondanod, hogy mikor Edgecoombe-ba
idéztek, még olyan lelkiállapotban voltál, hogy azt se tudtad, mit beszélsz,
és mit csinálsz. Nem tudtad megállapítani, hogy ő-e az. Tévedés volt.
Megígéred, hogy ezt fogod mondani?

– Megígérem.
– Nem tudnak rád bizonyítani semmit. Senki nem látott akkor éjszaka.
Lefeküdtél. Nem tudnak rád bizonyítani semmit. Senki más nem tudja, csak
te meg én. Senki más. Még Frank se tudja. Az egész világon csak mi ketten
tudjuk, Maxim, te meg én.
– Igen – mondta –, igen.
– Azt fogják gondolni, hogy a hajó zátonyra futott, mialatt ő a kajütben
volt. Azt fogják hinni, hogy lement valami kötélért vagy valamii másért, és
mialatt lent volt, szélvihar kerekedett, és a hajó felborult. Ugye, azt fogják
gondolni?
– Nem tudom – mondta –, nem tudom.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon a kis szobában, a könyvtár
mellett.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Maxim bement a kis szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Robert
jött, hogy kivigye a teaasztalt. Felálltam, háttal Robertnek, hogy ne láthassa
az arcomat. Vajon mikor fogják megtudni itt a birtokon, a cselédházban,
Kerrithben? Mennyi időbe telik, amíg elterjed a hír?

Hallottam Maxim hangját a másik szobából. Irtózatos szorongás fogott
el. A telefon csengetésére mintha minden idegszálam megfeszült volna.

Amíg ott ültem Maxim mellett a földön, kezével a kezemben, arcomat a
vállához támasztva, olyan kábult voltam, mintha nem is volnék teljesen
ébren. Szinte félálomban hallgattam, amit mesélt. Úgy éreztem, mintha
árnyékként követném minden lépését. Én is megöltem Rebeccát, én is
segítettem elsüllyeszteni a vitorlást. Én is hallgattam vele együtt a szél és a
víz zúgását. Én is ott ültem vele az ágy szélén, és láttam Mrs. Danverst a
küszöbön.

Mindent végigszenvedtem vele, mindent és még többet. De azért a
lényem másik fele ott ült a szőnyegen mozdulatlanul és érzéketlenül, és
valójában csak egyetlenegy dolog érdekelte, és egyetlenegy mondatot
ismételgetett: nem szerette Rebeccát, nem szerette Rebeccát.

Most a telefon csengetésére ez a két különböző lény újra egyesült.
Megint azzá lettem, aki mindig is voltam, nem változtam meg. De mégis
valami újat éreztem, amit ezelőtt még soha. A szívem minden aggodalom és
remegés ellenére könnyű volt, és felszabadultnak éreztem magam. Nem kell
többé félnem Rebeccától! Nem gyűlöltem többé. Most, hogy megtudtam,
hogy gonosz volt és romlott, nem gyűlöltem többé. Éreztem, hogy már nem
árthat nekem. Már be merek menni a sárga szobába, le merek ülni az
íróasztalához, meg merem fogni a tollát, és nem félek, ha az írását látom az
íróasztal rekeszei fölött. Be mernék menni a szobájába is, a nyugati
szárnyban, meg mernék állni az ablakban, mint akkor reggel, és nem félnék.
Rebecca hatalma szétfoszlott, mint a köd. Többé nem fog kísérteni, nem fog
mögöttem állni a lépcsőn, mellettem állni az ebédlőben, kihajolni a galéria
korlátján, és nézni engem, amint ott állok a hallban. Maxim sohasem
szerette Rebeccát, és én nem gyűlölöm többé. A teste visszajött, a hajóját,
amelynek olyan különös, prófétai neve van: Je reviens, megtalálták, de én
mindörökre megszabadultam tőle.

Szabad vagyok, Maxim az enyém! Szeret engem, és én szerethetem őt.
Nem kell többé gyermeknek éreznem magam. Ezentúl nem én leszek,
hanem mi leszünk. Egyek leszünk. Együtt nézünk szembe ezzel a
szerencsétlenséggel, ő meg én. Searle kapitány, a búvár, Frank, Mrs.
Danvers, Beatrice és a kerrithi asszonyok és férfiak, akik majd olvassák az
újságot, nem választhatnak el többé minket egymástól. Nem igaz, hogy
későn jött a boldogság. Már nem vagyok túl fiatal, nem vagyok félénk,
küzdeni fogok Maximért. Hazudni fogok, ha kell, és esküdni és imádkozni.
Rebecca nem győzött. Rebecca veszített.

Robert kivitte a teaasztalt, és Maxim visszajött a szobába.
– Julyan ezredes – mondta – éppen most beszélt Searle kapitánnyal. Ő is
kijön holnap reggel. Searle megmondta neki.
– Ki az a Julyan ezredes? – kérdeztem.
– A kerrithi elöljáró. Hivatalból jelen kell lennie.
– Mit mondott?
– Azt kérdezte, hogy tudnék-e valami felvilágosítást adni a holttesttel
kapcsolatban.
– És te mit válaszoltál?
– Azt mondtam, hogy nem tudok semmit, hogy tudomásom szerint
Rebecca egyedül ment ki a tengerre, és nem volt vele senki.
– Egyebet nem mondtál?
– Nem.
– És ő erre mit mondott?
– Azt kérdezte, lehetséges-e, hogy én annak idején Edgecoombe-ban
tévedtem?
– Ezt kérdezte? Máris ezt kérdezte?
– Igen.
– És te?
– Azt mondtam, hogy lehetséges, nem tudom.
– Tehát holnap reggel ő is veletek lesz. Ő, Searle kapitány és az orvos.
– És Welch felügyelő.
– Welch felügyelő?
– Igen.
– Miért? Welch felügyelő miért?
– Ez a hivatalos gyakorlat, ha ilyesmi történik.
Nem szóltam semmit. Egymásra meredtünk. A torkom megint elszorult.
– Hátha nem tudják kiemelni a hajót.

– Lehet – mondta Maxim.
– Akkor a holttestet sem vizsgálhatják meg.
– Nem tudom.
Maxim kinézett az ablakon. Az ég fehér volt, borús, mint akkor, amikor
visszajöttem a partról. A szél már elállt.
– Azt hittem, hogy délnyugati szél lesz – szólalt meg Maxim –, de teljes
szélcsend van.
– Igen – feleltem.
– Könnyű dolga lesz a búvárnak, ha ilyen sima a tenger – mondta.
A telefon újra megszólalt a kis szobában. Volt valami riasztó ebben az
éles csengetésben. Egymásra néztünk.
Maxim odament a telefonhoz, és megint becsukta maga mögött az ajtót,
mint az előbb. A torkom elszorult, a szívem körül szinte fizikai fájdalmat
ereztem. A gyomrom is fájt.
Maxim visszajött.
– Kezdődik – mondta csendesen.
– Mi kezdődik? – kérdeztem, és végigfutott hátamon a hideg.
– Egy újságíró volt – mondta –, a Megyei Krónika embere. Azt kérdezte,
igaz-e, hogy megtalálták a megboldogult Mrs. de Winter vitor1ását.
– Mit mondtál neki?
– Azt mondtam, hogy igen, találtak egy hajót, de ennél többet nem tudok.
Az is lehet, hogy nem az ő hajója volt.
– És ő mit mondott?
– Azt kérdezte, hogy megerősítem-e a hírt, hogy egy holttestet találtak a
kajütben.
– Ezt kérdezte?
– Igen. Úgy látszik, valaki már pletykált. Nem Searle az biztos. Talán a
búvár. Ezeket az embereket nem lehet elhallgattatni. Most már egész
Kerrith tudni fogja.
– És te mit mondtál a holttestre vonatkozóan?
– Azt mondtam, hogy nem tudom. És hogy nagyon lekötelezne, ha nem
hívna fel többet.
– Nem szabad őket magadra haragítanod.
– Nem tehetek róla. Gyűlölök nyilatkozni az újságoknak. Nem akarom,
hogy minden órában felhívjanak, és kérdésekkel kínozzanak.
– Pedig jobb lenne, ha leköteleznéd őket.

– Ha harcra kerül a sor, egyedül akarok harcolni – mondta –, fölösleges,
hogy egy újság álljon a hátam mögött.

– Az az újságíró most felhív valaki mást – mondtam –, felhívja Julyan
ezredest vagy Searle kapitányt.

– Azoktól sem fog többet megtudni.
– Ó ha tehetnék valamit! – sóhajtottam. – Reggelig még annyi időnk van,
és itt ülünk, és ölbe tett kézzel várunk.
– Nem tehetünk semmit – mondta Maxim.
A délután hátralevő részét a könyvtárban töltöttük, Maxim könyvet vett a
kezébe, de tudtam, hogy nem olvas. Olykor fölkapta a fejét, és hallgatózott,
mintha megint a telefon szólna. De a telefon nem szólalt meg többet. Senki
sem zavart minket. Felöltöztünk vacsorához, mint rendesen. Hihetetlennek
tetszett, hogy előző nap ilyenkor bújtam bele a fehér ruhába, hogy ott ültem
a tükör előtt az öltözőasztalomnál, és a parókát igazgattam. Olyan volt az
előző este emléke, mint egy rég elfelejtett lidércnyomás, amelyre az ember
hónapok múltán kétkedőn, hitetlenkedve emlékezik. Megvacsoráztunk Frith
szolgált fel – már hazajött. Az arca ünnepélyes volt, kifejezéstelen. Arra
gondoltam, vajon Kerrithben töltötte-e a szabad délutánját és hallott-e
valamit.
Vacsora után visszamentünk a könyvtárba. Nem sokat beszéltünk. Ott
ültem a földön Maxim lábánál, fejemet a térdén pihentetve. Ő a hajamat
simogatta, de nem úgy, mint azelőtt, nem olyan szórakozottan, ahogyan
Jaspert szokta simogatni. A fejbőrömön éreztem az ujjait. Olykor lehajolt és
megcsókolt. Néha mondott is valamit. Nem lebegett többé az idegenség
árnyéka közöttünk, és ha hallgattunk, azt sem éreztük kínosnak, mert
ismertük már egymás gondolatait. Az járt az eszemben, hogy van az, hogy
Ilyen boldog tudok lenni, mikor a mi kis világunk minden percben
összeomolhat. Furcsa boldogság volt ez! Nem az, amiről álmodoztam, amit
vártam, nem az a boldogság, amit magányos óráimban elképzeltem. Nem
volt benne semmi láz semmi mohóság, csendes, nyugodt boldogság volt. A
könyvtár ablakait sarkig kitártuk, és amikor éppen nem beszélgettünk, mind
a ketten kibámultunk a sötét, nyári égre.
Valószínűleg esett az éjszaka, mert mikor másnap reggel kevéssel hét
után felébredtem, fölkeltem, és az ablakhoz mentem, a rózsák fejecskéi
lekonyultak, szirmaik ziláltak voltak, és a pázsit fűszálai ezüstösen
csillogtak. Ködszaga volt a levegőnek, amilyen az első levelek lehullásakor
szokott lenni.

Vajon az ősz két hónappal előbb jön az idén, mint ahogy soron lenne?
Maxim nem keltett föl hajnalban. Nagyon csendesen bújhatott ki az
ágyból, és a fürdőszobán keresztül, egészen halkan ment be az
öltözőszobájába. Most már régen odalent lehet az öbölben Julyan
ezredessel, Searle kapitánnyal és az embereivel. Ott van a kapitány hajója is
daruval meg láncokkal, és Rebecca vitorlását kiemelik a víz mélyéről.
Elképzeltem őket a tengerparton, elképzeltem, amint az elsüllyedt vitorlás
lassan-lassan egyre közelebb kerül a víz felszínéhez. A fenekéhez síkos
tapintású tengeri gaz és kagyló tapad. Mikor ráemelik a kapitány hajójára,
csurog az oldalairól a víz, vissza a tengerbe. A fája szürke és korhadt.
Iszap- és rozsdaszaga van, és a sötét színű gaz, amely a víz alatti sziklák
körül nő, teljesen ellepi. Talán a névtábla is ott van még az orrán. Je
reviens. A betűk kifakultak és megzöldültek. A szögek, amelyek tartják,
megrozsdásodtak. És Rebecca ott fekszik a padlón.
Fölkeltem, megfürödtem, felöltözködtem, és kilenc órakor, mint
rendesen, lementem reggelizni. Egész csomó levelet találtam az ezüsttálcán.
A vendégek hálálkodtak a fényesen sikerült mulatságért. Átfutottam a
leveleket, de egyet sem olvastam el figyelmesen. Frith azt kérdezte, hogy
melegen tartsa-e Maxim reggelijét, én azt feleltem, nem tudom, mikor jön
vissza, nagyon korán el kellett mennie. Frith nem szólt semmit. Nagyon
ünnepélyes volt, nagyon komoly. Megint arra kellett gondolnom, hogy
vajon tudja-e.
Reggeli után magamhoz vettem a leveleket, és átmentem a sárga szobába.
Itt még két nappal azelőttről kicsit dohányszagú volt a levegő, úgy látszik,
nem szellőztettek eléggé. Sarkig kitártam az ablakokat, hadd jöjjön be a
friss, hűvös levegő. A virágok a kandallón már elhervadtak. Lehullott
szirmok borították a padlót. Csöngettem, és Maud jött be, a második
szobalány.
– Ebben a szobában ma nem takarítottak – mondtam –, még csak nem is
szellőztettek. A virágok elhervadtak, legyen szíves, vigye ki a vázákat.
Zavartan mentegetőzött:
– Bocsánatot kérek, asszonyom.
Odalépett a kandallóhoz, és levette a vázákat.
– Ez többé ne forduljon elő – mondtam.
– Igenis, asszonyom – felelte a lány.
Kiment, magával vitte a virágokat. Sose hittem volna, hogy ilyen könnyű
szigorúnak lenni. Vajon azelőtt miért találtam olyan nehéznek? Az étlap ott

feküdt az íróasztalon, mint rendesen. Hideg lazac és majonéz, aszpikolt
borjúsült és csirkehúsfelfújt. Persze, maradék a bálról. Még mindig a
maradékokból élünk. Előző nap is hideg ebédet adtak be. Úgy látszik, a
személyzet elbízta magát.

Áthúztam az étlapot, és csöngettem Robertnek.
– Mondja meg Mrs. Danversnek, hogy meleg ebédet készíttessen –
mondtam. – Ha van még valami hideg maradék, azt egyék meg maguk.
– Parancsára, asszonyom – mondta.
Mikor Robert kiment, én is utánamentem a kerti szobába. Magamhoz
vettem a kerti ollót, aztán lementem a kertbe, és vágtam néhány rózsát. A
levegő kezdett fölmelegedni. Ma is éppen olyan fullasztó hőség lesz, mint
amilyen tegnap volt, gondoltam. Vajon még mindig odalent vannak-e, vagy
már átmentek Kerrithbe? Nemsokára meg fogom tudni. Maxim visszajön,
és elmondja. Akármi történt is, nyugodtnak kell lennem, nem szabad
megijednem. A rózsákat felvittem a sárga szobába. Közben kitakarítottak, a
lehullott szirmokat összeszedték. Rendezgetni kezdtem a virágokat a
vázákban, amelyeket Robert megtöltött vízzel. Mikor már csaknem készen
voltam, kopogtak az ajtón.
Mrs. Danvers volt, kezében az étlappal. Sápadt volt, és fáradtnak látszott.
– Jó reggelt, Mrs. Danvers – mondtam.
– Nem értem – kezdte –, miért küldte vissza a menüt, és miért üzente
Roberttel, hogy meleg ebédet óhajt?
Ránéztem, kezemben egy szál rózsával.
– Az aszpikos borjúsültet és a lazacot már tegnap is feltálalták –
mondtam –, láttam a tálalón. Ma jobban szeretnék valami meleg ételt. Ha a
személyzet nem hajlandó megenni a maradékot, akkor dobja ki.
Manderleyben úgyis olyan tékozlás folyik, hogy ez már igazán nem számít.
Rám meredt. Nem szólt semmit. Beletettem a rózsát a vázába a többihez.
– Ne mondja, hogy nem tud kitalálni semmit, Mrs. Danvers – mondtam
–, magának mindenféle alkalomra van menüje.
– Nem vagyok hozzászokva, hogy Roberttel üzengessenek nekem –
mondta. – Mrs. de Winter, ha óhajtott valamit, személyesen szólt nekem a
házitelefonon.
– Nem érdekel, hogy Mrs. de Winter hogyan szokta – mondtam –, most,
amint tudja, én vagyok Mrs. de Winter. És ha úgy tetszik nekem, hogy
Roberttel üzenjek, hát Roberttel fogok üzenni ezentúl is.
Ebben a pillanatban Robert lépett a szobába.

– A Megyei Króniká-tól kérik asszonyomat a telefonhoz – jelentette.
– Mondja meg nekik, hogy nem vagyok itthon.
– Igenis, asszonyom.
Kiment a szobából.
– Nos, Mrs. Danvers, óhajt még valamit? Rám bámult. Nem szólt
semmit.
– Ha nem óhajt semmit, akkor legjobb lesz, ha lemegy a konyhába, és
intézkedik az ebéd ügyében. Nekem most dolgom van.
– Miért akar az újságíró beszélni magával? – kérdezte.
– Halvány sejtelmem sincs róla, Mrs. Danvers.
– Tehát igaz – mondta lassan –, igaz, amit Frith hallott Kerrithben tegnap
este, hogy megtalálták Mrs. de Winter vitorlását.
– Ezt mondja Frith? Én nem hallottam.
– Searle kapitány, a kerrithi révkapitány itt járt tegnap délután – mondta
–, Roberttől hallottam, ő vezette be. Frith szerint Kerrithben azt beszélik,
hogy a búvár, aki a hajó miatt lemerült, megtalálta Mrs. de Winter
vitorlását.
– Lehetséges – mondtam. – Türtőztesse magát, amíg Mr. de Winter
hazajön. Majd tőle megkérdezheti, hogy igaz-e.
– Miért kelt fel olyan korán Mr. de Winter?
– Az az ő dolga – mondtam.
Mrs. Danvers rám bámult.
– Frith azt mondja, hogy egy holttestet tálaltak a hajóban. Honnan került
oda a holttest? Mrs. de Winter mindig egyedül ment vitorlázni.
– Engem hiába faggat, Mrs. Danvers – mondtam –, én se tudok többet,
mint maga.
– Nem tud többet? – kérdezte lassan, és nem vette le rólam a tekintetét.
Elfordultam, visszatettem a vázát az asztalra, az ablak mellé.
– Azonnal intézkedem az ebéd miatt – mondta.
Egy pillanatig még várt, de én nem szóltam semmit, erre kiment a
szobából.
Már nem félek tőle – gondoltam –, Rebeccával együtt ő is elveszítette
fölöttem a hatalmat. Akármit mond, akármit tesz, már nem számít, és nem
bánt. Tudom, hogy ellenségem, de nem törődöm vele.
De ha megtudja az igazságot a holttestről, és ha ő is Maxim ellen fordul,
mi lesz akkor? Leültem egy székbe, a kerti ollót letettem az asztalra. Nem
volt már kedvem virágot rendezgetni. Vajon, mit csinál Maxim? Vajon

miért telefonáltak újra a Megyei Króniká-tól? Megint azt a szorongó
émelygést éreztem. Az ablakhoz léptem, és kihajoltam. Nagyon meleg volt.
Távolról mennydörgés, hallatszott. A kertészek megint a füvet nyírták.
Láttam az egyiket a gépével ide-oda járkálni a pázsiton. Képtelen voltam a
szobában maradni. Otthagytam az ollót és a rózsákat, kimentem a teraszra,
és járkálni kezdtem fel és alá. Jasper a nyomomban kullogott, bizonyára
csodálkozott, hogy nem viszem el sétálni. Fel és alá jártam a teraszon. Úgy
fel tizenkettő körül megjelent Frith.

– Mr. de Winter kéri asszonyomat a telefonhoz mondta.
A könyvtáron keresztül bementem a kis telefonszobába.
A kezem reszketett, mikor megfogtam a hallgatót.
– Te vagy az? – hallottam Maxim hangját. – Az irodából beszélek, itt
vagyok Frankkel.
– Igen? – hebegtem.
Szünet következett.
– Meghívtam ebédre Julyan ezredest és Franket egy órára – mondta.
– Igen – feleltem.
Vártam. Vártam, hogy még mond valamit.
– Ki tudták emelni a hajót – mondta –, éppen most érkeztünk vissza az
öbölből.
– Igen – mondtam.
– Searle volt ott, és Julyan ezredes és Frank, és még mások is – folytatta
Maxim.
Vajon Frank ott áll most mellette a telefonnál gondoltam –, azért beszél
ilyen hűvösen, ilyen tartózkodóan?
– Hát akkor minden rendben, ugye? – kérdezte.
– Egy órakor vársz minket az ebéddel?
Visszatettem a hallgatót. Nem mondott semmit. Még mindig nem tudtam,
mi történt. Visszamentem a teraszra, és megmondtam Frithnek, hogy
négyen leszünk ebédre.
A következő óra végeérhetetlenül hosszúnak tetszett. Fölmentem,
könnyebb ruhát vettem föl, aztán megint lementem. Leültem a szalonban, és
vártam. Öt perccel egy előtt hallottam az autót és azután hangokat a hallból.
A tükör előtt lesimítottam a hajamat. Az arcom nagyon sápadt volt. Egy kis
rúzst kentem rá, aztán várakozóan felálltam. Julyan ezredes jött, Frank és
Maxim. Eszembe jutott hogy Julyan ezredes a bálon Cromwellnek volt
öltözve. Most fáradtnak, kedvetlennek látszott és sokkal kisebbnek.

Szertartásosan köszönt, nyugodt volt és komoly, mint egy orvos.
– Szólj Frithnek, hogy hozza a sherryt – mondta Maxim –, én megyek
kezet mosni.
– Én is megmosom a kezemet – mondta Frank. Még mielőtt csöngettem
volna, Frith már megjelent a sherryvel. Julyan ezredes nem ivott. Én
elvettem egy poharat a tálcáról abban a. reményben, hogy az ital erőt és
bátorságot önt majd belem. Julyan ezredes odajött hozzám az ablakhoz.
– Roppant kínos ügy, Mrs. de Winter – mondta nyájasan. – Annyira
magukkal érzek.
– Köszönöm – mondtam, és ittam egy korty sherryt, aztán visszatettem a
poharat az asztalra. Attól féltem: észreveszi, hogy remeg a kezem.
– Az nehezíti meg, hogy a férje egy évvel ezelőtt megállapította a
személyazonosságot a másik holttesttel.
– Nem egészen értem – mondtam.
– Nem hallotta, hogy mit találtunk ma reggel? – kérdezte.
– Tudom, hogy a búvár egy holttestet talált.
– Igen – mondta, aztán körülnézett, hogy nincs-e a közelben valaki, és
lehalkította a hangját –, nem részletezhetem most a dolgot. De a férje és dr.
Phillips megállapították, hogy...
Hirtelen elhallgatott, és félrehúzódott a közelemből. Maxim és Frank
léptek a szobába.
– Tálalva van – mondta Maxim.
Én mentem elöl, a szívem olyan nehéz volt, mintha kő volna a helyén.
Julyan ezredes ült a jobb oldalamon, Frank balra tőlem. Nem néztem
Maximre Frith és Robert körülhordták az első fogást. Az időjárásról
beszélgettünk.
– A Times-ban olvasom, hogy Londonban tegnap huszonnyolc fok volt –
mondta Julyan ezredes.
– Igazán? – kérdeztem.
– Igen. Szörnyű lehet azoknak a szegény ördögöknek, akik nem tudnak
elutazni.
– Igen, szörnyű lehet – mondtam.
– De Párizs még melegebb tud lenni, mint London – szólt közbe Frank –,
emlékszem, egyszer augusztus közepén egy víkendet Párizsban töltöttem.
Olyan hőség volt, hogy nem lehetett aludni. A levegő egyáltalán nem
mozdult a város fölött. Harminc foknál is több lehetett.

– Persze, a franciák csukott ablak mellett alszanak – mondta Julyan
ezredes.

– Nem tudom – válaszolta Frank –, én szállodában laktam, és ott csupa
amerikai volt.

– Maga természetesen ismeri Franciaországot, Mrs. de Winter? – fordult
hozzám Julyan ezredes. – Nem valami jól – mondtam.

– Ó, én azt hittem, hogy sokáig élt Franciaországban.
– Nem – feleltem.
– Monte-Carlóban ismerkedtünk meg – mondta Maxim. – De Monte-
Carlót, gondolom, nem számítja Franciaországnak?
– Nem, talán tényleg nem – mondta Julyan ezredes. – Ott nagyon vegyes,
nemzetközi a társaság. A part gyönyörű, ugye?
– Gyönyörű.
– Nem olyan sziklás, mint itt. Bár én nem tudom, hogy melyik mellett
döntenék, ha választásra kerülne a sor. Angliát nem adnám oda semmiért.
– Persze, a franciák éppen így vélekednek Franciaországról – mondta
Maxim. – Természetesen.
Aztán egy darabig csendben ültünk. Frith az én székem mögött állt.
Mindnyájan egyre gondoltunk, de Frith miatt kénytelének voltunk színházat
játszani. Valószínűleg, Frith is arra gondolt. Mennyivel könnyebb lett volna
sutba dobni minden formaságot, és őt is belevonni a társalgásba. Hátha van
valami érdekes mondanivalója.
Robert hozta az italokat. Tányért cserélt. Körülhordozták a második
fogást. Mrs. Danvers tehát nem felejtkezett el az ebédről. Vettem egy
keveset a gombamártásból.
– Mindenki remekül mulatott tegnap előtt este törte meg a csendet Julyan
ezredes.
– Igazán örülök neki.
– Az ilyen estélyek mindig nagyon felvillanyozzák a környékbelieket.
– Igen, én is azt hiszem.
– Valami ősi emberi ösztön lehet az oka, hogy szeretünk álruhába öltözni
néha – mondta Frank.
– Én ezt természetesnek találom – mondta Julyan ezredes. – Mindnyájan
szeretünk másnak látszani, mint amilyenek vagyunk. Bizonyos tekintetben
a felnőtt is gyermek marad.
Arra gondoltam, mi öröme telhetett benne, hogy Cromwellnek öltözött.
A bálon alig láttam. Az éjszaka legnagyobb részét a bridzsasztalnál töltötte.

– Nem golfozik, Mrs. de Winter? – kérdezte Julyan ezredes.
– Sajnos, nem.
– Meg kellene tanulnia. Az én legidősebb lányom kitűnően játszik, és
sohase talál fiatal partnereket. A születésnapjára kapott tőlem egy kis
kocsit, és most csaknem mindennap lemegy az északi partra. Így legalább
van valami szórakozása.
– Milyen érdekes.
– Kár, hogy nem született fiúnak – folytatta az ezredes –, a fiam egészen
más, az nem szeret Sportolni, verseket ír. De idővel majd kinövi.
– Biztosan – mondta Frank –, az ő korában én is írtam verseket.
Ostobaság! Most már sohasem írok.
– Szent isten, még csak az hiányoznék szörnyülködött Maxim.
– Nem tudom, hogy a fiam kitől örökölte költői hajlamait – folytatta
Julyan ezredes. – Az biztos, hogy sem az anyjától, sem tőlem.
Ismét hosszas hallgatás következett. Julyan ezredes másodszor is vett az
előételből.
– Mrs. Lacy elragadó jelenség volt a bálon – mondta.
– Igen – feleltem.
– Csak mindig lecsúszott a fátyla jegyezte meg Maxim.
– Ezeket a keleti ruhákat nagyon nehéz viselni – mondta Julyan ezredes
–, pedig állítólag sokkal kényelmesebbek és hűvösebbek, mint azok a ruhák
amelyeket az angol hölgyek viselnek.
– Igazán? – kérdeztem.
– Igen, legalábbis azt mondják. Úgy magyarázzák, hogy ezek a laza
redők visszaverik a nap sugarait.
– Milyen különös – mondta Frank –, én azt hittem volna, hogy éppen
ellenkező a hatásuk.
– Úgy látszik, nem.
– Ismeri a Keletet, ezredes úr? – kérdezte Frank.
– A Távol-Keletet – mondta Julyan ezredes. – Öt évig voltam Kínában és
azután Singapore-ban.
– Singapore a curry hazája.
– Igen, Singapore-ban kitűnő curryt kaptunk.
– Én nagyon szeretem a curryt – mondta Frank.
– Á, amit itt kapni Angliában, az nem az igazi.
Robert megint tányért váltott. Felfújtat hordtak körül, azután
gyümölcssalátát.

– Azt hiszem, a málnának már vége – mondta Julyan ezredes. – Ezen a
nyáron rengeteg volt. A feleségem nagyon sok dzsemet rakott el.

– Én nem lelkesedem a málnadzsemért – szólt Frank –, tele van maggal.
– Majd egyszer kóstolja meg a miénket – fordult hozzá Julyan ezredes –,
az biztosan ízleni fog.
– Rengeteg alma lesz az idén Manderleyben beszélt tovább Frank. Éppen
a napokban mondtam Maximnek, hogy még soha ennyi nem volt.
Vagonszámra küldhetünk Londonba.
– Érdemes? – kérdezte Julyan ezredes. – Én azt hiszem, annyi
különmunkás kell a szedéshez, csomagoláshoz, szállításhoz, hogy ráfizet az
ember.
– Ó, dehogy – mondta Frank.
– Ez nagyon érdekes, meg fogom mondani a feleségemnek.
A felfújtat és a gyümölcssalátát is megettük. Robert behozta a sajtot és a
kekszet, és néhány pillanat múlva jött Frith a kávéval és a cigarettával.
Azután mind a ketten kimentek, és becsukták az ajtót.
Némán ittuk meg a kávénkat. Én görcsösen a tányéromra néztem.
– Mondtam a feleségének ebéd előtt, Mr. de Winter – kezdte Julyan
ezredes bizalmasabb hangon –, hogy a legkellemetlenebb ebben a kínos
ügyben az, hogy maga annak idején azonosította a másik holttestet.
– Igen – bólintott Maxim.
– Azt hiszem, az adott körülmények között a tévedés nagyon is érthető
volt – vetette közbe Frank. – A hatóság értesítette Maximet, beidézte
Edgecoombe-ba, szóval még mielőtt Maxim megérkezett, a levegőben volt,
hogy azt hiszik, Mrs. de Wintert találták meg. Maxim akkoriban nagyon
rossz bőrben volt. Én el akartam kísérni, de nem engedte. Pedig amilyen
lelkiállapotban akkor volt...
– Ugyan, kérlek – mondta Maxim –, nem volt semmi bajom.
– Hát erről most már hiába vitatkozunk – mondta Julyan ezredes. – Az
tény, hogy megállapította a személyazonosságot. Most tehát be kell
ismernie, hogy tévedett. Ezúttal minden tévedés kizártnak látszik.
– Igen – mondta Maxim.
– Szeretném, ha megkímélhetném a nyilvános tárgyalás kellemetlen
formaságaitól – mondta Julyan ezredes –, de attól félek, ez lehetetlen.
– Természetesen – hagyta rá Maxim.
– Bár valószínűleg hamar végezhetünk – folytatta Julyan ezredes. – Maga
korrigálja a személyazonosságra vonatkozó nyilatkozatát, azután meg kell

hallgatnunk Tabbet, aki – mint maga mondja, átalakította a
Franciaországból hozatott hajót. Tabb majd megmondja, hogy a hajó milyen
állapotban volt, amikor ő utoljára látta. Tudja, ez csak formaság, de meg
kell lennie. Engem csak az bosszant, hogy mindennek a nyilvánosság előtt
kell végbemennie. Rendkívül kínos magára és a feleségére nézve.

– Nem baj, majd túlesünk rajta.
– Ilyen kellemetlenséget, hogy annak a buta hajónak éppen itt kellett
megfenekleni – csóválta a fejét Julyan ezredes –, ha ez nincs, akkor nem
kell megbolygatni az egész dolgot.
– Igen – hagyta rá Maxim.
– Az egyetlen vigasztaló körülmény az, hogy most már tudjuk, hogy Mrs.
de Winter hirtelen halt meg, nem kínlódott olyan sokáig, mint gondoltuk.
Ezek szerint szó sem lehet róla, hogy úszni próbált volna.
– Nem.
– Úgy látszik, lement valamiért, az ajtó rácsapódott, és egy szélvihar
felborította a hajót. Szörnyű!
– Igen.
– Csakis így történhetett, nem gondolja, Crawley? – fordult az ezredes
Frankhez.
– Csakis így, kétségtelen – mondta Frank. Fölpillantottam, és láttam,
hogy Frank Maximre néz. Aztán rögtön elkapta a tekintetét, de amennyit
láttam belőle, az mindent elárult: Frank tudja az igazat! És Maxim nem
sejti, hogy Frank tudja. Tovább kavartam a kávémat. A kezem forró volt és
izzadt.
– Előbb-utóbb mindnyájunkkal megesik, hogy tévedünk – mondta Julyan
ezredes –, és akkor természetesen viselnünk kell a következményeket. Mrs.
de Winternek tudnia kellett, hogy a szél mennyire fel szokott erősödni az
öbölben, és hogy nem biztonságos ilyen szélviharban kimenni. Bizonyára
számtalanszor volt kint egyedül. Mégis megkockáztatta a dolgot, és
vesztett. Ez tanulság mindnyájunkra nézve.
– Olyan könnyen történik valami baj – mondta Frank –, még a
legtapasztaltabb emberekkel is. Vadászat közben is hányan járnak
szerencsétlenül.
– Ó, igen, hogyne. Sokszor előfordul, hogy felbukik a ló, és maga alá
temeti a lovast. Ha Mrs. de Winter egy kicsit is óvatosabb, soha nem esik
meg ez a szerencsétlenség. Rendkívüli véletlen volt. Hányszor láttam őt

vitorlásversenyen! Ilyen elemi hibát csak egy kezdő szokott elkövetni. És
méghozzá itt, a part közvetlen közelében.

– Viharos éjszaka volt – mondta Frank –, a kormánnyal is történhetett
valami. Talán eltörött egy csavar, és valami szerszámért ment le a kabinba.

– Persze, persze. Hát ezt most már sohasem fogjuk megtudni. És ha
megtudnánk, mit használna már? Mondom, legjobban szeretném, ha el
lehetne kerülni a tárgyalást, de, sajnos, ez lehetetlen. Megpróbálom kedd
reggelre tenni, és olyan rövidre fogni, amilyen rövidre csak lehet. Puszta
formaság lesz. Csak attól félek, hogy az újságírókat nem zárhatjuk ki a
tárgyalóteremből.

Újabb csend következett. Úgy éreztem, elérkezett a pillanat, amikor fel
kell állni az asztaltól.

– Ne menjünk ki a kertbe? – kérdeztem. Mindnyájan felálltunk, és
kimentünk a teraszra.

Julyan ezredes megsimogatta Jaspert.
– Milyen szép kutya lett belőle.
– Igen – mondtam.
– Az ember annyira meg tudja szeretni ezeket a négylábú jószágokat.
– Igen – mondtam.
Néhány percig álldogáltunk a teraszon, aztán az ezredes az órájára nézett.
– Köszönöm a pompás ebédet – mondta –, sajnos, sok dolgom van ma
délután. Ugye, megbocsátja, ha elmegyek?
– Természetesen – feleltem.
– Nagyon sajnálom, hogy ilyen kellemetlenségben van részük. Higgye el,
magukkal érzek. Azt hiszem, magára nézve még kínosabb, mint a férjére.
De mihelyt a tárgyalás lezajlott, el kell felejteni.
– Igen – mondtam –, igen, megpróbáljuk elfelejteni.
– Az autóm odalent van. Ha óhajtja, Crawley, elviszem. Az irodánál
letehetem. – Köszönöm, uram.
Frank odajött, és megfogta a kezemet. – A viszontlátásra – mondta.
– Viszontlátásra, Frank.
Nem néztem rá. Attól féltem, hogy a szememből mindent kiolvas. Nem
akartam, hogy lássa, hogy én is tudom az igazságot. Maxim lekísérte őket
az autóhoz. Mikor elmentek, visszajött a teraszra. Átölelt, és így álltunk ott
egy darabig, arccal a tenger felé.
– Nem lesz semmi baj – mondta. – Én egészen nyugodt vagyok és
bizakodó. Láttad Julyant, és láttad Franket. Nem lesz semmi baj a

tárgyaláson. Minden simán fog menni.
Nem feleltem semmit, csak megszorítottam a karját.
– Az szóba se került, hogy valami ismeretlennek a holtteste lehet –

mondta –, amennyit láttunk, az nélkülem is elég lett volna dr. Phillipsnek a
személyazonosság megállapításához. Tiszta ügy. A golyónak nem maradt
nyoma. Nem sértette meg a csontot.

Egy lepke lebegett a fejünk felett, ostoba céltalansággal.
– Hallottad, hogy mit mondtak, azt hiszik, hogy ott fulladt meg a
kajütben. Az esküdtek is ezt hiszik majd. Phillips ezt fogja mondani nekik.
Elhallgatott. Én még mindig nem tudtam szólni. – Egyedü1 téged
sajnállak ebben a dologban folytatta. – Én semmit nem bántam meg, egy
pillanatra sem. Ha megismétlődnék az az este, most sem tennék mást.
Örülök, hogy megöltem Rebeccát. Miatta soha egy pillanatnyi
lelkifurdalásom sem lesz, de amit veled tettem, aligha fogom magamnak
valaha is megbocsátani. Az ebéd alatt folyton téged néztelek. A
tekintetedből eltűnt az a kedves, gyerekes üdeség, amit úgy szerettem
benned. Soha többé nem fog visszatérni. Azt is megöltem, amikor
Rebeccáról beszéltem neked. Huszonnégy óra alatt annyit változtál, mint
más évek, évtizedek alatt.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Aznap este Frith behozta a helyi újságot, amelyben óriási betűkkel
szedett szalagcím tette közzé a nagy szenzációt, mindjárt az első oldalon.
Frith letette az újságot az asztalra. Maxim nem volt a szobában, valamivel
előbb fölment átöltözni. Frith ott állt egy pillanatig, várta, hogy mondjak
valamit, és én ostobának és sértőnek találtam volna, hogy agyonhallgassak
egy olyan dolgot, ami rendkívül fontos a ház minden lakójára nézve.

– Rettenetes dolog ez, Frith – mondtam.
– Igen, asszonyom, mindnyájan egészen odavagyunk – felelte.
– Rendkívül szomorú Mr. de Winterre nézve – mondtam –, hogy most
megint mindent végig kell szenvednie.
– Igenis, asszonyom, rendkívül szomorú. Megdöbbentő asszonyom, hogy
most meg kell állapítania a második holttest személyazonosságát, az első
után. Tehát nincs kétség, a hajóban talált holttest valóban Mrs. de Winteré.
– Azt hiszem, Frith, hogy nincs kétség.
– Elképzelhetetlen, asszonyom, hogy ilyesmi történjék meg vele, aki
olyan nagy vitorlázó volt. – Igen, Frith, mi sem értjük. De hát
szerencsétlenség mindenkivel történhet. És hogy hogyan történt, az most
már sohasem fog kiderülni.
– Én is azt hiszem, asszonyom. De azért mégis nagy megrázkódtatás
mindnyájunkra nézve. És hogy ilyen hirtelen jött, közvetlenül az estély
után. Kegyetlenség a sorstól.
– Igen, Frith.
– Tárgyalás is lesz, asszonyom?
– Igen. A forma kedvéért.
– Természetesen, asszonyom. Méltóztatik gondolni, hogy
valamelyikünket beidéznek tanúskodni?
– Nem hiszem.
– Boldog lennék, ha szolgálatot tehetnék a családnak. Mr. de Winter tudja
ezt.
– Igen, Frith, tudja.
– Mondtam azoknak odakint, hogy ne fecsegjenek, de nagyon nehéz őket
szemmel tartani, különösen a lányokat. Robert, az szót fogad. Úgy vélem,
Mrs. Danverst borzasztóan megviselte a dolog.
– Igen. Ez előrelátható volt, Frith.

– Ebéd után rögtön felment a szobájába, és azóta nem jött le. Alice vitt
föl neki egy csésze teát és néhány újságot pár perccel ezelőtt. Azt mondja,
hogy Mrs. Danvers valósággal belebetegedett a történtekbe.

– Jobb lenne, ha nem is jönne le egész nap. Semmi értelme, hogy
fölkeljen, ha nem érzi jól magát. Alice majd mondja meg neki. Majd én
intézkedem helyette. Megbeszélem a szakáccsal az étlapot.

– Igenis, asszonyom. De nem hiszem, hogy Mrs. Danversnek valami testi
baja van, csak a lelki megrázkódtatástói beteg. Nagyon szerette Mrs. de
Wintert.

– Igen – mondtam –, tudom.
Frith kiment, és én, mielőtt Maxim lejött, gyorsan átfutottam az újságot.
Hosszú cikk volt, az egész első oldalt kitöltötte. Egy régi rossz képet is
közöltek Maximről, legalább tizenöt évvel ezelőtt készülhetett.
Újságszenzációként tálalva még iszonyúbbnak hatott az egész történet.
Rólam is volt egy-két sor, hogy Maxim másodszor is megházasodott, és
hogy éppen az előző este adta az új feleség tiszteletére az első nagy estélyt
Manderleyben. Érzéketlenséget és kegyeletsértést sejtettek a fekete
újságsorok. Rebecca, akit gyönyörűnek, elragadónak, tehetségesnek,
okosnak írtak le, Rebecca, akit mindenki szeretett, alig egy éve, hogy
belefulladt a tengerbe, és Maxim már újra megházasodott, idehozta második
feleségét Manderleybe – így az újság –, és a tiszteletére nagy jelmezbált
rendezett. A bál után következő reggel pedig megtalálták az első feleség
holttestét a vitorlás hajó kajütjében.
Mindez persze igaz volt, bár megtoldva apró valótlanságokkal,
amelyekkel kiszínezték, a történetet, hogy kedvükben járjanak az
olvasóknak, akik szeretnek kapni valamit a pénzükért. Maximet az
újságcikk alapján mindenki gonosznak képzelhette. Idehozza fiatal
feleségét Manderleybe, és estélyt rendez! Úgy hangzott ez, mint valami
szándékos kihívás minden jóérzés ellen.
Eldugtam az újságot a szék párnája alá, hogy Maxim ne lássa. De a
reggeli lapokat nem dughattam el előle. A londoni újságokban is benne volt
Manderley képe, és alatta a történet. Manderleyből és Maximből napihír
lett. Max de Winter – így írtak róla. Szörnyű! Minden újság felfújta azt a
tényt, hogy Rebecca holttestét a bál után következő napon találták meg,
mintha ez nem lett volna véletlen. Két újság a sors iróniáját emlegette.
Ugyanazt a szót használta mind a kettő. Fölöttébb hatásos volt így a
történet. Figyeltem Maximet a reggelinél, egyre sápadtabb és sápadtabb lett,

miközben az újságokat olvasta. Nem szólt semmit, csak rám nézett, és
megfogta a kezemet.

– Gazemberek – suttogta –, átkozott gazemberek.
Arra gondoltam, mit írnának, ha tudnák az igazságot. Nem egy hasábot,
hanem ötöt vagy hatot. Újságárusok rikoltoznának róla Londonban az utcán
és a földalatti bejáratánál. Ha pedig menekülni próbálnánk, plakátok
jelennének meg mindenfelé ezzel a szörnyű szóval: „Körözés!”
Reggeli után feljött Frank. Ő is sápadt volt, és fáradtnak látszott, mintha
nem aludt volna.
– Megmondtam a központnak, ha Manderleyt akarják hívni, az irodát
kapcsolják – mondta Maximnek. – Ha újságírók jelentkeznek, majd én
beszélek velük meg a többiekkel is. Nem akarom, hogy titeket zaklassanak.
A környékről már többen telefonáltak. Mindegyiknek ugyanazt feleltem.
Mr. és Mrs. de Winter hálásan köszönik a részvevő érdeklődést, és remé1ik,
hogy barátaik megértik, hogy a legközelebbi napokban nem óhajtanak
telefonon beszélni senkivel. Mrs. Lacy is telefonált fél kilenc körül. Rögtön
át akart jönni.
– Ó, istenem – mondta Maxim.
– Ne félj, nem engedtem. Őszintén megmondtam neki, nem hiszem, hogy
jót tenne azzal, ha átjönne. Hogy te nem akarsz látni senkit, csak Mrs. de
Wintert. Azt kérdezte, mikor lesz a tárgyalás, de mondtam, hogy még nem
tűzték ki. Szerintem, ha az újságokból megtudja, nem akadályozhatjuk meg,
hogy odamenjen.
– Azok az újságírók! – mormolta Maxim.
– Nem szabad igazságtalannak lennünk. Nekik a saját szempontjukból
végtére is igazuk van. A kenyerükről van szó. Ha nem szállítanak naponta
valami szenzációt, a kiadójuk kidobja őket. Ha a kiadó nem szállít
szenzációt az olvasóknak, az előfizetők lemondják a lapot. De neked nem
kell beszélned velük, Maxim. Majd én mindent elintézek helyetted. Te ne
törődj semmivel, csak azzal, hogy mit mondasz a tárgyaláson.
– Már tudom, hogy mit mondok.
– Persze hogy tudod, de ne felejtsd el, hogy az öreg Horridge fog
elnökölni. Kicsinyes és bogarászó ember az öreg, szőrszálhasogató, a
legapróbb részletekbe is belemegy, meg akarja mutatni, hogy milyen alapos
munkát végez. Nagyon kell vigyáznod Maxim, nehogy összezavarjon.
– Ugyan mit beszélsz? Talán bizony félnem kell holmi
keresztkérdésektől?

– Nem, dehogy. De voltam én már ilyen esküdtszéki tárgyaláson. Az
embernek minden erejét össze kell szednie, hogy ne veszítse el az
önuralmát.

– Franknek igaza van – szóltam közbe –, értem, hogy mire gondol. Minél
simábban és gyorsabb folyik le a tárgyalás, annál könnyebb lesz
mindnyájunkra nézve. Ha aztán túl leszünk rajta, akkor mindnyájan
könnyebben lélegzünk, ugye, Frank?

– Természetesen – mondta Frank.
Még mindig kerültem a tekintetét, de most biztosabb voltam benne, mint
valaha, hogy tudja az igazságot. Mindig is tudta, az első perctől kezdve
tudta. Emlékszem, amikor először találkoztam vele Manderleyben, amikor
Beatrice-szel és Gilesszal itt voltak ebéden, és Beatrice olyan tapintatlanul
beszélt Maxim egészségi állapotáról, emlékszem, ahogy Frank nyugodtan
másra terelte a társalgást, és a maga csendes, szerény modorában kisegítette
Maximet abból a kínos helyzetből. Most értettem csak meg azt a különös
tartózkodást, amellyel Rebeccát említette, és azt a furcsa merevséget,
valahányszor a beszélgetés kényes területre tévedt igen, már mindent
értettem. Frank mindent tudott, de Maxim ezt nem is sejtette. Frank pedig
nem akarta, hogy Maxim rájöjjön. És ott álltunk, néztünk egymásra, és nem
tudtuk ledönteni a köztünk emelkedő korlátokat.
A telefon tehát nem zavart többé. Minden hívást az irodába kapcsoltak.
Nem volt más tennivalónk, mint várni. Várni keddig.
Mrs. Danverst egyszer sem láttam. Az étlapot megkaptam minden reggel,
de nem változtattam rajta semmit. Clarice-től megkérdeztem reggelente,
hogy van Mrs. Danvers; Clarice mondta, hogy végzi a dolgát, de nem
beszél senkivel. Egyedül étkezik a szobájában.
Clarice tágra nyílt szemmel járt-kelt körülöttem látszott rajta, hogy
nagyon kíváncsi, de kérdezni nem mer semmit, és természetesen én sem
akartam vele beszélni a dologról. Biztos, hogy a konyhában és egyáltalában
az egész birtokon, az erdészházban a bérlőknél egyébről sem beszéltek.
Biztosan Kerrithben is csak ezt tárgyalgatták. Mi nem mozdultunk ki
Manderleyből. Még sétálni is csak a ház körül mentünk. Az erdőig sem
merészkedem el. Az idő nem változott. Nyomasztó hőség volt még mindig,
Időnként mennydörgést lehetett hallani, az égen fehér felhők tornyosultak
egymás fölé, de eső nem esett. Éreztem és tudtam, hogy a felhők mögött ott
készülődik a vihar.