Daphne du Maurier - A Manderley-ház asszonya

– Nem szeretném, ha olyan lennél, amilyennek az előbb látszottál. A
szájad körül és a tekintetedben volt valami, ami nem tetszett nekem. Mintha
tudnál valamit, amit nem szabad tudnod.

Roppant izgatott és kíváncsi lettem.
– Mit akarsz ezzel mondani, Maxim? Mi lehet az, amit nem szabad
tudnom?
Egy pillanatig nem felelt. Frith visszajött a szobába, és tányért váltott.
Maxim megvárta, amíg Frith újra eltűnik a spanyolfal mögött, és kivonul a
szobából, csak aztán szólalt meg újra:
– Mikor először találkoztam veled, volt valami az arcodban – kezdte
elgondolkozva –, amit most is ott látok... nem tudnám pontosan
megmagyarázni, hogy mi az, de az a valami volt egyik oka annak, hogy
feleségül vettelek. Az előbb, mikor figyeltelek, ez a kifejezés eltűnt az
arcodról. Egészen más lettél.
– De milyen? Magyarázd meg, Maxim – kértem izgatottan.
Egy pillanatig elgondolkozva nézett rám, és felhúzta a szemöldökét.
– Hát hallgass ide, kicsikém. Kislány korodban ugye voltak olyan
könyvek, amelyeket nem volt szabad olvasnod? Az édesapád elzárta őket
előled.
– Igen – feleltem.
– Hát látod, ez az. A férj nem sokban különbözik az apától. Van egyfajta
tudás, amit szeretnék elzárni előled. Szeretném lakat alatt tartani. Hát ez az.
És most edd meg az őszibarackodat, és ne kérdezz többet, mert különben
sarokba állítalak.
– Szeretném, ha nem bánnál úgy velem, mint egy hatéves kislánnyal.
– Hogyan bánjak veled?
– Mint ahogyan más férfiak bánnak a feleségükkel.
– Megverjelek?
– Ugyan, Maxim. Nem lehet mindenből tréfát űzni.
– Nem tréfálok. Nagyon is komoly vagyok.
– Nem vagy komoly. Látom a szemedből. Játszol velem, mintha ostoba
gyerek volnék.
– Alice Csodaországban. Nem is volt rossz ötlet. Hol van a hajszalagod?
– Majd meglátod, hogy mennyire meg leszel lepve a jelmezemtől!
– Azt elhiszem. De most edd meg szépen az őszibarackodat, és ne beszélj
teli szájjal. Ebéd után levelet kell írnom.

Meg se várta, amíg megeszem az őszibarackot. Felállt az asztaltól, és
szólt Frithnek, hogy a kávét a könyvtárszobába vigye. Én csendesen
duzzogva ültem az asztalnál, húztam az időt, amennyire lehetett,
bosszantani akartam őt, de Frith nem törődött velem és a barackommal,
bevitte a kávét a könyvtárba, Maxim pedig bement utána, engem meg
otthagyott.

Mikor felálltam az asztaltól, felmentem a galériába, hogy szemügyre
vegyem a festményeket. Már ismertem ugyan valamennyit, de jelmez
szempontjából még nem néztem meg őket.

Mrs. Danversnek igaza volt. Milyen buta voltam, hogy ez nem jutott
előbb eszembe. Ez a fehér ruhás lány, kalappal a kezében, mindig nagyon
tetszett nekem. Raeburn-kép volt és Caroline de Wintert, Maxim ükapjának
a nővérét ábrázolta. Valami híres whig politikusnak volt a felesége, ragyogó
szépség, éveken keresztül a londoni bálok királynője, de a kép még leány
korában készült róla. Ezt a fehér ruhát könnyű lesz lemásolni. Puffos ujjak,
testhezálló szűk derék, krinolinos szoknya. A kalaphoz azonban parókát
kell viselnem, mert az én egyenes szálú hajamat sohasem lehet így
felcsavarni. Talán az a londoni Voce-szalon, amelyet Mrs. Danvers említett,
megcsinálná az egészet. Majd elküldöm a rajzot, és a méreteket is megírom,
hogy pontosan másolják le.

Micsoda megkönnyebbülés volt, hogy végre határoztam. Nagy kő esett le
a szívemről. Szinte örülni kezdtem a bálnak. Talán most már én is úgy
fogok örülni neki, mint a kis Clarice.

Reggel mindjárt írtam a szalonnak, mellékeltem a rajzot, postafordultával
meg is jött a válasz, hogy nagy megtiszteltetésnek veszik a rendelést,
azonnal munkába adták, és a parókát is elkészítik.

Clarice odavolt az izgalomtól, és a lelkesedése rám is átragadt, amint a
nagy nap egyre közeledett.

Giles és Beatrice itt fognak aludni, de hála istennek, senki más, bár
eredetileg arról volt szó, hogy nagy vacsorát is adunk. Én úgy gondoltam,
hogy ez hozzá tartozik a vendégfogadáshoz, de Maxim azt mondta, hogy
fölösleges, elégedjenek meg a bállal. Nem tudom, vajon pusztán rám való
tekintettel határozott-e így, vagy pedig őt magát is untatta volna a sok
vendég.

Sokat hallottam a régi manderleyi bálokról, amikor annyian voltak, hogy
még a hallban, a szalonban, sőt a fürdőszobákban is aludtak, mert nem

győzték őket a vendégszobákban elhelyezni. De most csak magunk leszünk
a nagy házban Beatrice-szel és Gilesszal, és ők nem számítanak vendégnek.

A ház maga is új, várakozó arcot öltött. A hallban munkások dolgoztak,
parkettet raktak le a tánchoz, a szalonban elmozdították a bútorokat, hogy a
nagy büféasztalok helyet kapjanak a fal mentén. A teraszokon és a kertben
villanyt szereltek fel, még a rózsakertben is; amerre lépett az ember,
mindenütt báli előkészületek folytak. A ház tele volt munkásokkal, és Frank
mindennap velünk ebédelt.

A cselédek egyébről sem beszéltek, mint a bálról, és Frith olyan
méltóságteljes és gondterhelt arccal járt-kelt, mintha minden felelősség az ő
vállára nehezednék. Robert teljesen elvesztette a fejét, minduntalan
elfelejtett valamit, hol nem rakott asztalkendőt az asztalra, hol nem tálalta
fel a párolt zöldséget. Ő is rendkívül gondterheltnek és izgatottnak látszott,
mint aki attól fél, hogy lekésik a vonatról.

A kutyáknak is szokatlan volt ez a sürgés-forgás. Jasper behúzott
farokkal járkált a hallban, és minden munkást megugatott. Vagy a teraszon
ugatott dühösen azután, mint egy őrült, lerohant a pázsitra, és a füvet rágta
elkeseredésében.

Mrs. Danverst keveset láttam, de a jelenlétét folytonosan éreztem. Az ő
hangját hallottam a szalonban, mikor a büféasztalokat felállították ő
dirigálta a parkettmunkásokat a hallban. De valahányszor én megjelentem a
színen, ő eltűnt. Csak hátulról láttam néha a ruháját eltűnni egy ajtó mögött,
vagy távolodó lépteit hallottam a lépcsőn.

Én teljesen fölösleges voltam ezekben a napokban. Sem embernek, sem
állatnak nem volt rám szüksége. Inkább útban voltam mindenütt, ahol
megjelentem. Emlékszem a következő epizódra: – Bocsánat, asszonyom –
mondja egy munkás mögöttem, akinek az útjában állok. Két széket cipel a
hátán, és izzad az erőfeszítéstől.

– Ó, bocsánat – rebegtem szégyenkezve, és félreugrom az útjából, aztán
zavaromban azt mondom neki, hogy vigye a székeket a könyvtárba.

Az ember csodálkozva és zavartan néz rám.
– Mrs. Danvers azt parancsolta, asszonyom, hogy ezeket a székeket a
raktárba vigyük, mert itt útban vannak.
– Ó – mondtam –, igen, persze. Milyen ostoba vagyok. Persze, persze,
csak vigye oda, ahova ő mondta.
Sarkon fordulok és elsietek, valamit motyogva közben, hogy egy darab
papírt és ceruzát keresek, de tudom, hogy nem sikerült a munkást

megtévesztenem, és elhitetnem vele, hogy dolgom van.
A nagy nap ködösen, borúsan virradt fel. Maxim azt mondta, hogy ki fog

tisztulni estére, mert a barométer emelkedett. Tizenegy felé csakugyan
kitisztult, amint Maxim megjósolta, és ragyogó, felhőtlen nyári ég borult
Manderley fölé. A kertészek egész délelőtt virágokat hordtak a házba, az
utolsó fehér orgonákat és óriásira nőtt sarkantyúvirágokat, száz meg száz
rózsát és mindenféle liliomfajtát.

Végre Mrs. Danvers is megjelent, nyugodtan, hallgatagon, csak itt-ott
utasította csendes hangon a kertészeket, hogy hová vigyék a virágokat, és
gyors, ügyes ujjakkal rendezgette el őket a vázákban.

Szinte elbűvölve néztem, amint egyik váza a másik után került ki a keze
alól, s amint vitte a vázákat a kerti szobából a szalonba és a ház minden
zugába, ízlésesen, ötletesen és nagy hozzáértéssel elrendezve a virágokat.
Ahol színfoltra volt szükség, oda virágot tett, ahol az egyszerűség
hatásosabb volt, ott kopáran hagyta a falakat.

Franknél ebédeltünk Maximmel, hogy ne legyünk útban. Mind a hárman
jókedvűek voltunk, tréfálkoztunk, és minden gondolatunk a közeledő estére
összpontosult. Én olyanféleképpen éreztem magam, mint az esküvőm
reggelén. Ugyanaz a fojtó érzés fogott el, hogy most már túl messzire
mentem, és nem lehet visszafordulni.

Ezt az estét most már ki kell bírni. A Voce-szalon pontosan elküldte a
ruhámat. Így, selyempapírba burkolva, tökéletesen szépnek látszott, és a
paróka is remekül sikerült. Reggeli után felpróbáltam, és nem győztem
bámulni, hogy milyen jól áll. Határozottan csinos voltam. Egészen más,
mint paróka nélkül. Nem is én voltam. Valaki sokkal-sokkal érdekesebb,
izgalmasabb személy. Maxim és Frank folyton faggattak, hogy milyen
jelmezem lesz.

– Mondtam már, hogy nem árulom el. Meglepetés lesz.
– Remélem, nem fogsz bohócnak öltözni? – aggódott Maxim. – Nem
valami komikus jelmezt választottál?
– Nem, nem, ne félj – mondtam fontoskodva.
– Legokosabb lett volna az Alice Csodaországban mellett maradnod.
– Vagy Jeanne d’Arc is lehetett volna a maga hajával – jegyezte meg
Frank szerényen.
– Arra nem is gondoltam – mondtam, és Frank elpirult.
– Akármit vesz fel, biztosan szép lesz – szögezte le Frank.

– Ne kényeztesd, Frank – tréfálkozott Maxim –, már úgyis eléggé
elbizakodott. Még az a szerencse hogy itt lesz Bee. Ő majd megmondja
neked, ha nem tetszik a ruhád. Szegény jó Bee, ő mindig rémes jelmezeket
szokott kieszelni. Emlékszem, hogy egyszer Madame Pompadournak
öltözött, és mikor bementünk a vacsorához, megbotlott, és félrecsúszott a
parókája. „Ki nem állhatom ezt a vacakot” – mondta az ő vastag hangján,
lekapta a fejéről, odadobta egy székre, és egész este paróka nélkül maradt a
lesimított hajával. Képzelhetitek, hogy nézett ki a világoskék szatén
krinolinban, vagy hogy hívták azt a divatot. Szegény öreg Giles is pokoli
volt. Ő szakácsnak öltözött, egész éjszaka a bárban ült, és nagyon
rosszkedvű volt. Alighanem úgy érezte, hogy Beatrice nem törődik vele
eleget.

– Nem az volt a baj – szólt közbe Frank –, hanem éppen aznap próbált ki
egy új lovat, és kitörte az egyik első fogát. Megcsináltatni már nem volt
ideje, viszont így nem merte kinyitni a száját.

– Ja úgy, az volt a baj! Szegény Giles! Ő borzasztóan szereti az efféle
mókát.

– Beatrice mesélte, hogy karácsonykor műkedvelő előadásokat is szoktak
rendezni – mondtam. – Igen – szólt Maxim –, azért nem fogadom el soha a
karácsonyi meghívásukat.

– Parancsoljon még egy kis spárgát, Mrs. de Winter. Vagy még egy kis
burgonyát óhajt?

– Nem, köszönöm, Frank, nem vagyok éhes.
– Ideges vagy – mondta Maxim, a fejét csóválva.
– No, nem baj, holnap ilyenkor már mindenen túl leszünk.
– Őszintén remélem – mondta Frank komolyan.
– Kiadtam a parancsot, hogy hajnali öt órára álljon elő minden autó.
– Ö, istenem – mondtam, és nevetni próbáltam, de könnyes lett a szemem
–, sürgönyözzünk a vendégeknek, hogy ne jöjjenek.
– Na, szívecském, ne hagyd el magad. Bátran szembe kell nézned a
dologgal. Ha ez lezajlott, akkor évekig nyugtunk lesz megint. Frank, azt
hiszem, hogy fel kellene mennünk a házba. Mit gondolsz?
Felálltak, én leverten ballagtam utánuk. Nehezemre esett megválni ettől a
kényelmes kis szobától. Frank legény tanyája a béke és a nyugalom
megtestesülése volt a szememben. Mire fölértünk a házba, a zenészek már
megérkeztek. Ott álltak a hall közepén, pirosra gyúlt, izgatott arccal, és
Frith, fontosságának tudatában, frissítőket kínált nekik. Úgy volt, hogy a

zenekar tagjai is szállóvendégeink lesznek. Miután üdvözöltük őket, és
néhány tréfás szót váltottunk velük, elvonultak kijelölt helyükre.

A délután hosszúra nyúlott, mint az utolsó óra egy utazás előtt, mikor az
ember már mindent becsomagolt, és teljesen útra készen lézeng a lakásban.
Szobáról szobára járkáltam, csaknem éppen olyan elveszetten, mint Jasper,
aki szemrehányóan kullogott a sarkamban.

Nem segíthettem semmiben. Sokkal okosabb lett volna egyáltalán
eltűnnöm a házból, elmenni egy hosszú sétára Jasperrel. De mire
elhatároztam, hogy ezt teszem, már késő volt. Maxim és Frank teát kértek,
és mire megteáztunk, megérkezett Beatrice és Giles. Az este rohamosan
közeledett.

– Éppen olyan minden, mint régen – jelentette ki Beatrice. Megcsókolta
Maximet, és körülnézett. Gratulálok, hogy minden részletre gondoltál –
fordult hozzám –, a virágok nagyszerűek. Te rendezted el a vázákat?

– Nem – feleltem szégyenkezve –, minden Mrs. Danvers érdeme.
– Ó, hát tulajdonképpen...
Beatrice nem fejezte be a mondatot, mert Frank odatartotta eléje az
öngyújtóját, és mire rágyújtott, úgy látszik, elfelejtette, hogy mit akart
mondani.
– Mitchell lesz a büfés – kérdezte Giles –, mint rendesen?
– Igen – felelte Maxim –, tulajdonképpen semmi sem változott, ugye,
Frank? Mindent úgy csináltunk, mint régen, semmiről sem feledkeztünk
meg. Remélem, mindenki kapott meghívót, aki számot tarthat rá.
– Milyen jó, hogy még magunk között vagyunk mondta Beatrice. –
Emlékszem, egyszer olyankor jöttem, mikor már legalább huszonöt ember
ült a szalonban. Milyen jelmezek lesznek? Maxim persze, mint rendesen,
nem öltözködik fel?
– Mint rendesen – felelte Maxim.
– Kár. Sokkal mulatságosabb lenne, ha te is felöltöznél.
– Voltál valaha olyan bálon Manderleyben, amelyet nem találtál eléggé
mulatságosnak?
– Nem, fiam, azt meg kell hagyni, hogy kitűnően tudtok rendezni. De
azért, úgy gondolom, hogy a házigazdának kellene jó példával elöl járnia.
– Szerintem éppen elég, ha a háziasszony jár elöl jó példával – mondta
Maxim. – Miért vegyek föl valami kényelmetlen jelmezt, miért izzadjak?
Csak hogy nevetségessé tegyem magam?

– Túlzol, mint mindig. A te külsőddel, fiam, mindenféle jelmezt
viselhetnél. Neked nem kell attól félned, hogy kinevetnek. Nem úgy, mint
szegény Giles.

– Gilesnak milyen jelmeze lesz? – kérdeztem. – Vagy titok?
– Ó, nem, dehogy – válaszolta Giles sugárzó arccal. – Arab sejknek
leszek öltözve. Nem volt könnyű megcsináltatni a jelmezt a helybeli
szabóval.
– Szent isten! – képedt el Maxim.
– Nem is olyan rossz – kelt Beatrice a férje védelmére –, az arcát persze
barnára festi, és leveszi a szemüvegét. A fejdísz teljesen hiteles. Egy
barátunktól kaptuk kölcsön, aki sokáig élt Keleten, a ruhát pedig a szabó
egy képújságból másolta ki. Nagyon jól áll Gilesnak.
– És ön mi lesz, Mrs. Lacy? – kérdezte Frank.
– Ó, én ezúttal nem erőltettem meg magam. Én is keleti kosztümöt
választottam, hogy ne üssek el nagyon Gilestól, de nem merem azt állítani,
hogy eredeti. Gyöngysorok, tudja, és fátyol az arcomon.
– Szép lehet – próbáltam udvariaskodni.
– Nem rossz – mondta Beatrice. – A fő az, hogy kényelmes. De mi lesz a
te jelmezed? – fordult hozzám.
– Ne kérdezd – intette le Maxim. – Nem akarja megmondani senkinek.
Soha ilyen titkolózást Manderleyben! Azt hiszem, Londonból hozatta.
– Milyen érdekes! – kiáltott fel Beatrice. – Mindnyájunkat
elhomályosítasz. Az én jelmezemet bizony csak otthon tákoltuk össze.
– Ne aggódj – mondtam nevetve –, igazán nagyon egyszerű jelmez. De
Maxim folyton ugratott, és akkor elhatároztam, hogy csak azért is meg
fogom őt lepni.
– Nagyon helyes – szólt Giles –, Maxim szeret fölényeskedni. Persze
féltékeny, ő is szeretne beöltözni, mint mi mindnyájan, csak szégyelli
bevallani.
– Isten őrizz – védekezett Maxim.
– És maga mi lesz, Crawley? – kérdezte Giles. Frank mentegetődző arcot
vágott.
– Nekem annyi volt a dolgom, hogy ezt az utolsó percre hagytam. Tegnap
este kerestem ki egy régi nadrágot és egy csíkos futballtrikót, gondolom,
majd beragasztom az egyik szememet, és tengeri rablónak fogok öltözni.
– Miért nem szólt nekünk előbb? – kérdezte Beatrice. – Rogernek van
egy holland jelmeze, tavalytélen Svájcban viselte. Kitűnően állt volna

magának.
– Nem engedhetem meg az intézőmnek, hogy hollandusnak öltözzék –

mondta Maxim. – Soha többé nem fizetne senki bérleti díjat. Maradjon ő
csak tengeri rabló, így talán egyik-másik bérlő majd megijed tőle.

– Nahát, Frank aztán mindenhez inkább hasonlít, mint tengeri rablóhoz –
súgta nekem Beatrice.

Úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Szegény Frank, Beatrice
mindig lenézte egy kicsit.

– Mit gondolsz, mennyi ideig tart, míg kifestem magam? – kérdezte
Giles.

– Legalább két óra – mondta Beatrice –, a te helyedben már készülődnék.
Hányan leszünk vacsorára?

– Tizenhatan – válaszolta Maxim –, velünk együtt. Senki idegen.
Mindenkit ismersz.

– Nekem már kezd lámpalázam lenni – mondta Beatrice. – Olyan
izgalmas ez az egész. Nagyon örülök, hogy rászántad magad, Maxim.

– Ne nekem köszönjétek, hanem neki – biccentett felém Maxim.
– Ó, dehogy. Lady Crowan az oka mindennek.
Maxim rám mosolygott.
– Olyan izgatott vagy, mint egy gyermek az első születésnapi zsúr előtt –
mondta.
– Nem vagyok izgatott.
– Rém kíváncsi vagyok a ruhádra – fordult felem Beatrice.
– Semmi különös – bizonygattam –, igazán semmi különös.
– Mrs. de Winter azt állítja – vetette közbe Frank –, hogy nem fogjuk
megismerni.
Mindenki mosolyogva nézett rám. Elpirultam, és határozottan jól éreztem
magam. Milyen kedvesek az emberek. Mindenki jó hozzám. Egyszerre
örülni kezdtem a táncnak, és annak, hogy én leszek a háziasszony.
Az estélyt az én tiszteletemre rendezik, mert én vagyok a ház ifjú úrnője.
A könyvtárban voltunk, ráültem az asztalra, és lábamat lóbáltam. A többiek
körülöttem álltak.
Alig vártam, hogy fölmenjek a szobámba, és felpróbáljam a ruhát meg a
parókát, a tükör előtt forgolódjam, és jól megnézhessem magam. Új volt ez
az érzés, hogy fontos vagyok, hogy valaki vagyok, hogy Giles és Beatrice,
Frank és Maxim itt állnak körülöttem, és rólam, az én ruhámról beszélnek.
Mindegyik kíváncsi rá, hogy minek öltözöm. A puha fehér selyempapírba

csomagolt ruhára gondoltam, és arra, hogy el fogja takarni az én unalmas,
tapos alakomat, keskeny vállamat. A gyönyörű paróka pedig befedi sima,
seszínű hajamat.

– Hány óra? – kérdeztem hanyagul, és ásítottam, mintha nem volnék
izgatott. – Nem kellene még fölmennünk?

Amikor keresztülmentünk a nagy hallon, a szobáink felé, akkor
gondoltam először arra, hogy mennyire alkalmas ez a ház nagy estélyek
rendezésére, és hogy milyen gyönyörűek a szobák. A nagy szalon, amely
különben olyan hűvös és rideg, most csupa szín, csupa ragyogás, minden
sarokban virág. A nagy ezüsttálakban is, a büféasztal hófehér terítőjén piros
rózsák illatoznak. A teraszra nyíló hosszú ablakok már kitárva, mihelyt
besötétedik, a terasz tündéri fényben fog ragyogni. A zenekar már
elhelyezte hangszereit a galérián a hall fölött, és maga a hall is különös,
várakozó kifejezést öltött. Valami melegség árad belőle, amelyet még
sohasem éreztem, talán a csendes és tiszta éjszakának köszönhető, talán a
sok virágnak a képek tövében, talán a mi vidám, hangos nevetésünknek,
ahogy ott állunk a széles kőlépcsőn, és beszélgetünk.

A régi zord hangulat valahogy eltűnt. Manderley élt, olyan eleven volt,
amilyennek soha nem tudtam volna elképzelni.

Ez nem a csendes, komor Manderley, amelyet idáig ismertem. Volt
valami a levegőben, amit korábban nem éreztem, valami nyugtalanság és
türelmetlenség, ami mégis kellemesnek hatott, és egyfajta diadalmas
ujjongással párosult. Olyan volt, mintha a ház régi-régi, elmúlt napokra
emlékeznék, minthogyha a hall megszokta volna a tarkaságot, mintha a
címerek és kárpitok alatt mindennap férfi vendégek ülnének hosszú,
keskeny asztalok mellett, akik hangosabban nevetnek, mint ahogyan mi
most nevetünk, borért kiáltanak, borért és dalért, és nagy darab húsokat
dobnak le a földre a kutyáknak. És a későbbi években is vidám volt ez a
ház, de akkor már méltóság honolt benne, és Caroline de Winter, akinek a
ruháját ma viselni fogom, fehér ruhában jött le a lépcsőn, hogy eljárja a
menüettet. Ó, hogy szerettem volna látni őt! Szerettem volna, ha nem kell
elrontani ennek az ősi háznak a hangulatát modern dzsesszzenével, ami itt
annyira nem stílusos, annyira nem helyénvaló. Úgy éreztem, Manderley
romantikájához nem illik a dzsesszmuzsika. Egyszerre azon kaptam rajta
magam, hogy igazat adok Mrs. Danversnek. A jelmezeknek egy korszakot
kellett volna megeleveníteniök. Nem lenne szabad mindenféle ostoba ruhát
felvenni mint például szegény Giles, azt az arab sejk maskaráját.

Clarice már várt rám a hálószobában. Kerek piros arca csupa boldog
izgalom volt. Úgy nevettünk egymásra, mint két iskolás lány. Kértem, hogy
zárja be az ajtót.

A selyempapír titokzatosan zizegett. Halkan beszéltünk, mint az
összeesküvők, és lábujjhegyen jártunk. Gyermeknek éreztem magam, aki a
Jézuskát várja. Gyermeknek, aki mezítláb szaladgál a szobában, és a
harisnyáját az ágy végébe akasztja.

Maxim az öltözőszobájában volt, az odavezető ajtót is bezártuk. Clarice-t
éreztem az egyetlen barátomnak és szövetségesemnek. A ruha pompásan
illett. Mintha rám öntötték volna.

Némán, visszafojtott lélegzettel álltam a tükör előtt, és alig tudtam
fékezni a türelmetlenségemet, hogy Clarice meg mindig a kapcsokkal
babrál.

– Gyönyörű, asszonyom – ismételgette Clarice újra meg újra, és hátradőlt
a sarkán, hogy jobban lásson. – A királyné is viselhetné ezt a jelmezt.

– Nézze csak ezt a vállpántot – mondtam izgatottan –, ez kilátszik.
– Nem, asszonyom, nem látszik ki.
– Szép? – kérdeztem izgatottan. – Jól áll?
De meg se vártam Clarice feleletét, újra meg újra megfordultam a tükör
előtt. Összeráncolt homlokkal, mosolyogva figyeltem magam. Máris ki
vagyok cserélve. Már nem félek attól, hogy Maxim szégyent vall velem.
Hétköznapi énemet eltakarja ez a tündéri ruha.
– Adja ide a parókát – kértem izgatottan –, vigyázzon, hogy össze ne
borzolja.
Clarice mögöttem állt, az ő kerek arcát is láttam a tükörben az én arcom
mellett. A szeme csillogott, az ámulattól nyitva maradt a szája.
Visszasimítottam a hajamat a fülem mögé, és remegő ujjakkal illesztettem
rá a tompán csillogó parókát. Ideges nevetésemet lélegzetvétellel próbáltam
álcázni, és Clarice-re néztem.
– Ó, Clarice, mit fog szólni Mr. de Winter?
Egyszerre kopogott valaki az ajtón.
– Ki az? – kérdeztem rémülten. – Nem lehet bejönni.
– Csak én vagyok, drágám, ne ijedj meg – hallottam Beatrice hangját. –
Mennyire vagy? Szeretnélek látni.
– Nem, nem – mondtam –, nem lehet bejönni, még nem vagyok készen.
Clarice mögöttem állt, a keze tele hajtűvel, egyenként vettem el tőle őket,
hogy betűzögessem a loknikat, amelyek egy kicsit fölborzolódtak a

dobozban.
– Ha készen leszek, lemegyek – mondtam –, menjetek csak le

mindnyájan, ne várjatok rám. Mondd meg Maximnek, hogy ő sem jöhet be.
– Maxim már lent vár – hallottam ismét Beatrice-t –, azt mondja, hogy

dörömbölt a fürdőszobád ajtaján, de te nem is feleltél. Siess, drágám, már
nagyon kíváncsiak vagyunk rád. Biztos, hogy nincs szükséged segítségre?

– Nincs! – kiáltottam vissza türelmetlenül. – Menj csak le.
Miért jött, miért zavar éppen most? Kicsit bosszankodtam rajta. Azt se
tudtam, hogy mit csinálok. A kezem remegett, amint a haj fürtöket
igazgattam. Beatrice, úgy látszik, elment, nem szólt többet. Vajon hogyan
érzi magát keleti jelmezében, és vajon Gilesnak sikerült-e kifestenie az
arcát? Milyen ostobaság az egész. Miért csináljuk? Miért játszunk, mintha
gyerekek volnánk?
Nem ismertem meg azt az arcot, amely a tükörből nézett vissza rám. A
szemem nagyobb volt, a szájam kisebb, a bőröm fehérebb és tisztább. A
hajam fehér felhőként vette körül az arcomat. Néztem ezt a valakit, aki nem
én voltam, néztem és mosolyogtam. Még a mosolyom is más volt.
– Ó, Clarice – ujjongtam. – Ó, Clarice! – Megfogtam kétfelől a
szoknyámat, és mély bókot vágtam előtte. A szoknya széle a földet súrolta.
Clarice izgatottan, kissé zavartan vihogott, neki is égett az arca, és olyan
boldog volt, mintha ő készült volna a bálba, nem én. Fel-alá jártam a tükör
előtt, és néztem magamat.
– Nyissa ki az ajtót – mondtam –, lemegyek. Szaladjon előre, és nézze
meg, hogy nincsenek-e kint a folyosón.
Clarice engedelmeskedett, még mindig vihogva, én fölkaptam a
szoknyámat, és utánaszaladtam.
Clarice visszanézett és intett.
– Lementek – suttogta. – Mr. de Winter, az őrnagy úr és Mrs. Lacy. Mr.
Crawley éppen most jött meg. Ott állnak mind a hallban.
Óvatosan lenéztem. Igen, ott voltak mindnyájan. Giles fehér arab
ruhájában hangosan nevetett, és a tört mutatta az oldalán. Beatrice rikító
zöld ruhát viselt, a nyakában nagy szemű gyöngyöket, szegény Frank
esetlenül és ostobán festett a csíkos trikóban és az otromba vízhatlan tengeri
csizmában. Maxim volt az egyetlen, aki normálisan volt öltözve, frakkot
viselt.
– Fogalmam sincs, mit csinál ennyi ideig – mondta éppen –, már órákkal
ezelőtt bezárkózott a hálószobájába. Mennyi az idő, Frank? A

vacsoravendégek rögtön itt lesznek.
A zenekar már fent ült a galérián. Egyikük a hegedűjét hangolta. Halkan

pengette a húrokat. A fény éppen Caroline de Winter képére esett.
Igen. A ruhám tökéletes mása a festménynek. A puffos ujjak, a krinolin, a

szalagok, minden. A széles karimájú kalap is, amelyet a kezemben tartok. A
haj fürtök is ugyanúgy göndörödnek, mint a képen. Soha életemben nem
voltam még ilyen izgatott, ilyen boldog és ilyen büszke. Intettem a
kalapommal a hegedűsnek, és az ujjamat az ajkamra illesztettem, hogy
hallgasson. Ő mosolyogva hajolt meg, és pár lépést tett felém.

– Szóljon a dobosnak, hogy jelentsen be – suttogtam –, verje a dobot,
maga már tudja, hogy szokták ilyenkor, és mondja azt, hogy Miss Caroline
de Winter. Meg akarom lepni őket odalent – tettem hozzá.

Megértően bólintott.
A szívem rettenetesen dobogott, az arcom égett. Milyen nagyszerű móka
lesz ez, milyen nevetségesen gyerekes móka. Visszamosolyogtam Clarice-
re, aki még mindig ott kuporgott a fal mellett, aztán két kezemmel
megfogtam a szoknyám szélét, és ekkor megperdült a dob, sokszoros
visszhangot keltve a nagy hallban. Most, hogy elérkezett a perc, amelyet
annyira vártam, megrémültem.
Láttam, hogy ők odalent csodálkozva kapják fel a fejüket.
– Miss Caroline de Winter! – harsogta a dobos. Előreléptem a legfelső
lépcsőfokig, és ott megálltam. Mosolyogtam, és a kalapot a kezemben
tartottam, éppen úgy, mint az a lány a képen.
Vártam, hogy tapsoljanak és nevessenek odalent. Lassan lefelé indultam
a lépcsőn. De senki sem tapsolt, senki sem mozdult.
Mindannyian úgy bámultak rám, mintha megnémultak volna. Beatrice
halkan felsikoltott, és kezét a szája elé kapta. Én egyre csak mosolyogtam,
és kezemet a lépcső korlátjára tettem. –
– Hogy van, Mr. de Winter? – kérdeztem. Maxim nem mozdult. Csak
bámult rám, pohárral a kezében. Az arca teljesen színtelen volt.
Halálsápadt. Láttam, hogy Frank odalép hozzá, mintha mondani akarna
valamit, de Maxim lerázza. Habozva álltam meg. Valami baj van. Nem
sikerült a tréfa. Miért néz rám Maxim ilyen furcsán? Miért állnak
valamennyien így, ilyen mereven, mintha megbénultak volna?
Ekkor Maxim felém indult, tekintetét nem vette le az arcomról.
– Mi az ördög jutott eszedbe?! – hördült fel, az arca még mindig
halálsápadt volt, de a szeme villámokat szórt.

Mozdulni sem tudtam. Ott álltam mereven, a lépcső korlátjába
kapaszkodva.

– A kép... – suttogtam rémülten a tekintetétől és a hangjától. – A
festmény, ott a galérián.

Hosszú hallgatás következett. Tovább néztük egymást. Senki sem
mozdult. Nyeltem egyet, kezemet a nyakamhoz emeltem.

– Mi történt? – kérdeztem rémülten. – Mit vétettem?
Ha legalább nem meredtek volna rám mindnyájan ilyen néma,
kifejezéstelen arccal! Ha valaki szólt volna valamit! De mikor Maxim
megszólalt, nem ismertem rá a hangjára. Csendes volt és nyugodt, de
jéghideg, nem az a hang, amelyet ismertem.
– Menj és öltözz át – mondta –, mindegy, hogy mit veszel fel. Vegyél fel
egy estélyi ruhát, akármelyiket, de siess, még mielőtt jön valaki.
Nem tudtam szólni, csak bámultam rá. Az arca olyan volt, mint egy
halotti maszk, csak a szeme élt.
– Mit állsz itt? – mordult rám nyersen. – Nem hallottad, mit mondtam?
Megfordultam, és szaladtam, szaladtam vissza a folyosón. Láttam a
dobos csodálkozó arcát, elhaladtam mellette, megbotlottam, nem néztem,
hova lépek. Könnyek homályosították el a szememet. Nem tudtam, mi
történik. Clarice már nem állt ott. A folyosó üres volt. Értetlenül, kábultan
néztem körül. Azután észrevettem, hogy a nyugati szárnyba vezető ajtó
nyitva van, és valaki áll az ajtóban.
Mrs. Danvers volt az. Soha nem fogom elfelejteni kísérteties, diadalmas
arcát. Olyan volt az arca, mint az ördögé. Ott állt, és mosolygott rám.
Megfordultam, és menekültem a közeléből, szaladtam végig a keskeny
folyosón a szobám felé, ügyetlenül, mert a lábam minduntalan be1ebotlott a
hosszú szoknyába.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Clarice a hálószobában várt rám. Sápadt volt ő is és riadt. Mikor
meglátott, könnyekben tört ki. Én nem szóltam semmit, csak rángatni
kezdtem magamról a ruhát. Remegő ujjaim nem találták a kapcsokat,
Clarice odajött, hogy segítsen. Hangosan Sírt.

– Ne sírjon, Clarice, maga nem tehet róla – mondtam, de ő csak a fejét
rázta, és a könnyek végigfolytak az arcán.

– Ez a gyönyörű ruha, asszonyom – mondta – ez a gyönyörű fehér ruha!
– Nem baj. Nem találja a kapcsot? Ott a hátán. És még egy van alatta.
Remegő kézzel babrált a hátamon, még ügyetlenebb volt, mint én, és
egész idő alatt visszafojtotta a lélegzetét.
– Mit vesz fel, asszonyom? – kérdezte.
– Nem tudom – mondtam –, nem tudom.
Végre kinyíltak a kapcsok, és szerencsésen kibújtam a ruhából.
– Hagyjon magamra, Clarice – mondtam – legyen olyan szíves, hagyjon
magamra. Nyugodjék meg, nem lesz semmi baj. Felejtse el, ami történt. Azt
akarom, hogy élvezze a mulatságot.
– Ne vasaljak ki egy ruhát, asszonyom? – kérdezte, és duzzadt, könnyes
szemmel nézett fel rám. – Egy perc alatt készen leszek.
– Nem, nem, nem kell – mondtam –, jobban szeretném, ha magamra
hagyna, és Clarice...
– Parancsol, asszonyom?
– Senkinek egy szót se arról, ami történt.
– Nem, asszonyom – és újabb zokogásban tört ki.
– Vigyázzon, hogy a többiek meg ne lássák, hogy sírt. Menjen a
szobájába, és csináljon valamit az arcával. Nincs semmi ok a sírásra. Igazán
semmi.
Valaki kopogott az ajtón. Clarice rémült pillantást vetett rám.
– Ki az?
Az ajtó kinyílt, és Beatrice lépett be a szobába. Egyenesen odajött
hozzám, szomorú figura volt keleti pompájában, a karkötők gyászosan
csörögtek a csuklóin.
– Szegénykém – mondta. – Szegénykém.
És mind a két kezével megfogta a kezemet.

Clarice kisurrant a szobából. Hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam,
nem bírtam tovább állni. Leültem az ágy szélére, megfogtam a parókát, és
letéptem a fejemről.

Beatrice csak állt és nézett.
– Rosszul vagy? – kérdezte. – Nagyon sápadt vagy.
– Este mindig sápadt vagyok. A villanyfény nem tesz jót az arcomnak.
– Pihenj egypár pillanatig, akkor majd magadhoz térsz – mondta. – Várj,
hozok neked egy pohár vizet.
Bement a másik szobába, karkötői és gyöngysorai minden mozdulatát
csörgéssel kísérték, aztán visszajött egy pohár vízzel.
A kedvéért ittam néhány kortyot, de nem voltam szomjas. Nem is volt
hideg a víz, nem hagyta kifolyni.
– Hát persze, rögtön tudtam, hogy fatális véletlen műve az egész –
mondta. – Honnan is tudhattad volna, ugyan honnan?
– Mit?
– Hát a ruhát, szegény gyermekem, a képet, amelyikről a ruhát
lemásoltattad. Rebecca ugyanezt a ruhát viselte az utolsó jelmezbálon
Manderleyben. Pontosan ugyanezt! Ő is a kép után csináltatta.
Amint ott álltál a lépcsőn, egy kísérteties pillanatra azt hittem, hogy...
Nem fejezte be a mondatot, megveregette a vállamat.
– Szegény kicsikém, milyen szerencsétlen véletlen! Honnan is tudhattad
volna?!
– Tudnom kellett volna – mondtam ostobán, rámeredve, bár olyan kábult
voltam, hogy alig fogtam fel, mit mond. – Tudnom kellett volna.
– Ostobaság! Honnan tudhattad volna? Egyikünknek se jutott eszébe ez a
lehetőség. De meg kell értened, hogy mindnyájunkat megzavart, annyira
váratlanul ért, és Maxim...
– És Maxim? – kérdeztem.
– Maxim, tudod, azt hiszi, hogy szándékosan csináltad. Azt mondja,
fogadtál valakivel, hogy megijeszted. Én rögtön mondtam neki, hogy nem
szándékosan csináltad, csak valami végzetes véletlen következtében
választottad éppen ezt a modellt.
– Tudnom kellett volna – ismételtem. – Mindennek én vagyok az oka.
Tudnom kellett volna.
– Nem, nem! Ne gyötörd magad, majd később nyugodtan
megmagyarázol neki mindent. Minden jóra fordul. Az első vendégek csak
akkor érkeztek, mikor én feljöttem. Most isszák az aperitifet. Nem lesz

semmi baj. Frank és Giles azt mondja majd, hogy a szalonból tévedésből
más ruhát küldtek, azért vagy rosszkedvű.

Nem tudtam szólni, csak ültem ott, ölbe tett kézzel.
– Mit tudnál felvenni? – kérdezte Beatrice, és kinyitotta a szekrényem
ajtaját. – Talán ezt a kék ruhát, ez nagyon csinos. Vedd fel, de gyorsan,
majd segítek.
– Nem – mondtam –, nem megyek le, Beatrice, a kék ruhával a karján,
kétségbeesetten nézett rám.
– De le kell jönnöd, drágám. Azt nem teheted, hogy ne jelenj meg az első
estélyen, amelyet Manderleyben rendeztek.
– Nem, Beatrice, nem megyek le. Azok után, ami történt, képtelen
vagyok az emberek szemébe nézni.
– De hiszen senki nem tud róla. Frank és Giles egy árva hangot sem szól.
Már mindent megbeszéltünk egymás között. A szalonból tévedésből egy
másik ruhát küldtek, nem rád volt szabva, nem tudtad fölvenni, ezért csak
rendes estélyi ruhát vettél fel. Mindenki egészen természetesnek fogja
találni. Ez nem ronthatja el a bál hangulatát.
– Nem érted – mondtam –, mit bánom én a ruhát! Az fáj nekem, hogy
Maxim... Nem bírok lemenni, Beatrice. Képtelen vagyok rá.
– De drágám, Giles és Frank teljesen megértenek. Csupa együttérzés és
részvét mind a kettő. És Maxim is, csak az első meglepetés... Várj, majd
szólok neki, hogy jöjjön fel egy percre. Majd én megmagyarázom...
– Nem! – kiáltottam rémülten. – Nem! Nem akarom!
Beatrice letette az ágyra a kék ruhámat.
– Mindjárt itt lesznek a vendégek – hadarta izgatottan. – Kínos lesz, ha
nem jössz le. Nem hazudhatom azt, hogy hirtelen megfájdult a fejed.
– Miért ne? – kérdeztem fáradtan. – Nem mindegy az? Találj ki valamit,
amit akarsz. Senki sem fog törődni azzal, hogy ott vagyok-e vagy sem,
hiszen nem is ismernek.
– Na gyere, drágám – kérlelt, és a kezemet simogatta –, végy erőt
magadon. Vedd fel ezt a szép kék ruhát. Gondolj Maximre. Az ő kedvéért le
kell jönnöd.
– Egész idő alatt csak Maximre gondolok mondtam.
– Hát akkor?
– Nem – mondtam a körmömet rágva, és jobbra-balra ringattam magam
az ágy szélén. – Képtelen vagyok rá! Képtelen vagyok lemenni.
Valaki kopogott az ajtón.

– Szent isten, hát ez kicsoda? – kérdezte Beatrice, és az ajtóhoz lépett.
Giles állt a küszöbön.
– Mindenki itt van már – mondta –, Maxim küldött fel, hogy nézzem
meg, mit csináltok.
– Nem akar lejönni – mondta Beatrice. – Mit fogunk mondani a
vendégeknek?
Láttam, hogy Giles az ajtónyíláson át engem néz. – Ó, istenem, micsoda
szerencsétlenség – suttogta, aztán zavartan fordult el, mikor észrevette,
hogy látom.
– Mit mondjak Maximnek? – fordult Beatrice-hez. – Már öt perccel múlt
nyolc.
– Mondd, hogy rosszul érzi magát, de majd később lejön. Mondd, hogy
ne várjanak rá a vacsorával. Én rögtön lent leszek, és mindent
megmagyarázok.
– Igen.
Giles megint egy pillantást vetett felém, részvevő, de furcsa pillantást, és
a hangja halk volt, mint ahogy olyan házban beszélnek a családtagok, ahol
valami szerencsétlenség történt, és az orvost várják.
– Segíthetnék valamit? – kérdezte.
– Nem, nem – mondta Beatrice –, csak menj le, én is jövök rögtön.
Giles engedelmesen csoszogott el arab lepleiben.
Ez az a pillanat – gondoltam –, amelyen egyszer majd, évek múlva
nevetni fogok. Azt mondom majd: emlékeztek, hogy Giles arabnak volt
öltözve, és Beatrice arcán fátyol volt, és a csuklóján csörgő karperecek.
Igen, az idő majd eltompítja ezt a fájdalmat, és ha emlékezni fogok rá, talán
nevetek is. De most nem tudok nevetni. Most nem látok semmi tréfásat a
helyzetben. A jövő még messze van, most a jelennel kell szembenéznem.
Most még túlságosan eleven és túlságosan közeli minden, ami történt.
Ott ültem az ágy szélén, a paplant gyűrögettem, kiálló pihét húztam ki
belőle.
– Nem innál egy kis konyakot? – kérdezte Beatrice egy utolsó
kétségbeesett erőfeszítést téve. – Az néha csodákat művel.
– Nem – feleltem –, semmit se kérek.
– Hát nekem most le kell mennem. Giles azt mondja, hogy már várnak
rám a vacsoránál. Biztos, hogy nincs rám szükséged?.
– Nem, nem, csak menj. Köszönök mindent, Beatrice.
– Ó, drágám, ne köszönj nekem semmit. Bár segíthetnék!

Útközben az öltöző asztalom mellett megállt, és púdert tett az arcára.
– Hogy nézek ki, szent isten! – mondta. – A fátylam egészen
összegyűrődött, de mit csináljak, ezen már nem lehet segíteni.
Kisuhogott a szobából, becsukta maga után az ajtót. Éreztem, hogy
eljátszottam a részvétét azzal, hogy nem mentem le. Ez az ő szemében
megfutamodásnak számít. Nem ért meg. Más, mint én, egy más világhoz,
más emberi fajhoz tartozik, Beatrice-ben van tartás. Ha vele történik az, ami
velem történt, fölvesz egy másik estélyi ruhát, lemegy és fogadja a
vendégeit, mintha mi sem volna természetesebb. Most ott állna Giles
mellett, sorra kezet nyújtana az érkezőknek, és mosolyogna. Én erre
képtelen vagyok. Belőlem hiányzik a büszkeség, a tartás, engem rosszul
neveltek.
Egyre Maxim haragtól villámló szemét láttam magam előtt, és mögötte
Gilest és Beatrice-t és Franket, mintha kővé meredtek volna, úgy bámultak
rám.
Felálltam, és az ablakhoz léptem. A kertészek körüljárták a kertet,
megnézték, hogy minden rendben van-e, kipróbálták a villanykapcsolókat.
Az ég sápadt volt, lazacpiros felhők úsztak nyugat felé. Ha egészen
besötétedik, minden lámpát meggyújtanak. A rózsakertben asztalokat és
székeket helyeztek el a szerelmespárok kedvéért. Éreztem a rózsák illatát,
és hallottam a kertészek beszélgetését, nevetését.
– Ez a körte nem ég, hozz ide egy másikat, Bill, egy kék fényűt.
A hang tulajdonosa fölmászott a létrára, becsavart egy másik
villanykörtét, és közben jókedvűen fütyült valami divatos melódiát. Vajon a
zenekar is fogja-e játszani ma este ezt a keringőt?
– Itt minden rendben van – hallottam egy másik férfihangot, és valaki
többször egymás után fel- és lekapcsolta a villanyt.
– Itt is minden rendben van, a többi körte mind jól működik. Most
nézzük meg a teraszt.
Elmentek, megkerülték a házat, és a vidám füttyszót onnan is hallottam.
Szerettem volna a helyükben lenni. Később – gondoltam –, majd az este
folyamán ott állnak a ház mögött, és nézik az érkező autókat, zsebre tett
kézzel, a sapkájuk hátratolva. Ott állnak majd a személyzet többi tagjával,
és almabort isznak az asztaloknál, amelyeket az ő számukra terítettek meg a
kert egyik sarkában.
– Egészen olyan, mint régen volt – mondják. De egyikük talán pöfékelés
közben megrázza a fejét, és azt mondja, hogy: nem egészen olyan. Ez az új

Mrs. de Winter egészen más, mint a régi volt. És valaki, a női személyzet
köréből ráhagyja, hogy igen, egészen más vagyok, mint amilyen a
megboldogult Mrs. de Winter volt.

– Igaz is, hol van Mrs. de Winter? Nem is láttuk még ma este – mondják
majd.

– Én se láttam.
– A megboldogult Mrs. de Winter mindig mindenütt ott volt.
És az egyik takarítóasszony titokzatosan mosolyogva a szomszédjához
fordul:
– Azt hallottam, hogy nem is fog lejönni ma este.
– Ugyan, ne mondja!
– De mondom. Kérdezze meg csak Marytől.
– Igen, az egyik belső szobalány mondta, hogy Mrs. de Winter még le se
jött ma este a szobájából.
– Csak nincs valami baja?
– Nem, azt hiszem, duzzog. Állítólag nem sikerült a ruhája.
A cseléd nevet.
– Ki hallott már ilyet? Szegény Mr. de Winter, milyen kellemetlen lehet
neki.
– Na, ha én volnék a férje, majd ellátnám a baját.
– De hátha nem is igaz.
– De igaz. Mindenki azt beszéli odafent.
Így társalognak rólam. Egyik a másiknak adja tovább. Mosolyognak,
vállat vonnak, megjegyzéseket tesznek. Aztán a vendégek is megtudják,
akik nagy csoportokban érkeznek a teraszra, és föl-alá sétálnak a kertben.
Az a szerelmespár is, amelyik három óra múlva itt fog ülni az ablakom
alatt, a rózsakert egyik padján.
– Gondolod, hogy igaz, amit hallottam?
– Mit hallottál?
– Hogy nem is a ruhájával van baj, csak veszekedtek a férjével, és azért
nem akar lejönni. – Ugyan!
Egy szemöldökrándítás, egy jelentőségteljes füttyentés.
– Igen, ezt hallottam. Nagyon furcsa, nem? Persze ok nélkül nem szoktak
az asszonyok heves fejfájást kapni. Mérget vehetsz rá, hogy a fejfájás csak
ürügy.
– A házigazda is rosszkedvűnek látszik.
– Igen, ez nekem is feltűnt.

– Úgy hallottam, hogy nem sikerült ez a házasság.
– Igazán?
– Igen. Már többen mondták. Azt beszélik, hogy Maxim kezd rájönni,
milyen őrültséget követett el, amikor feleségül vette ezt a se hús, se hal nőt.
– Én még alig hallottam róla. Miféle teremtés?
– Mondom, olyan semmilyen. Valahol Dél-Franciaországban szedte fel
Maxim. Ápolónő volt, vagy gyereklány, vagy valami hasonló.
– Csak nem?
– De igen. Tudod, ha az ember meggondolja, Rebecca után...
Álltam az ablakban, és néztem le az üres székekre. A lazacszínű ég
szürkére fakult. A fejem fölött már ott ragyogott az esthajnalcsillag. Az
erdőben, a rózsakert mögött már készülődtek a madarak az éjszakára.
Álmosan csipogtak. Magányos sirály szállt az égen.
Visszafordultam az ablaktól, újra leültem az ágy szélére. Fölemeltem a
földről a fehér ruhát, és visszatettem a dobozba, a selyempapírosok közé. A
parókát is betettem a dobozba, azután megkerestem a szekrényben azt a kis
hordozható vasalót, amellyel Monte-Carlóban Mrs. Van Hopper ruháit
vasaltam. Ott volt az egyik polc sarkában, néhány pulóverrel együtt,
amelyeket régóta nem viseltem. A vasalót mindenféle áramkörre lehetett
használni, bekapcsoltam tehát, és elkezdtem vasalni a kék ruhát, amelyet
Beatrice keresett ki a szekrényből. Lassan, szakértelemmel vasaltam, mint
annak idején Mrs. Hopper ruháit Monte-Carlóban.
Mikor elkészültem vele, letettem a ruhát az ágyra. Aztán lemostam
arcomról a festéket. Lesimítottam a hajamat, és megmostam a kezemet.
Fölvettem a kék ruhát és a hozzá illő cipőt. Most éppen olyan voltam, mint
hajdan a monte-carlói szállodában, és egy pillanatra szinte azt hittem, hogy
Mrs. Van Hopper vár rám a hallban. Kinyitottam a szobám ajtaját, és
végigmentem a folyosón. Csend volt és nyugalom. Mintha nem is volna
estély. A nyugati szárnyba vezető ajtó be volt csukva. Egyáltalán semmi
hang nem hallatszott fel hozzám.
Ám amikor a lépcsőhöz értem, már hallottam a beszélgetés moraját. Még
vacsoráztak. A nagy hall üres volt. A galérián sem volt senki. Talán a
zenekar is vacsorázott, nem tudtam, hogy rendelkeztek, mindent Frank
intézett, Frank vagy Mrs. Danvers.
Onnan, ahol álltam, láthattam Caroline de Winter képét. Láttam a
göndörített hajfürtöket, amelyek körülvették arcát, láttam ajkán a mosolyt.
Eszembe jutott, amit a püspök felesége mondott, mikor ott voltam nála:

„Sohasem fogom elfelejteni őt, abban a fehér ruhában, dús sötét hajával.”
Igen, tudnom kellett volna. Milyen furcsák itt ezek az elhagyott hangszerek,
kottaállványok és ez a nagydob... Az egyik zenész itt hagyta a zsebkendőjét
egy széken.

A korláthoz támaszkodtam, és lenéztem a hallba. Nemsokára megtelik
emberekkel, és Maxim ott fog állni a lépcső aljában, fogadja őket, amint
belépnek a hallba. A nevetésük visszhangzik majd, és a zenekar itt fog
játszani, ahol én állok most, a hegedűs mosolyogva üti játék közben fejével
a taktust.

Nem lesz ilyen csend, amilyen most van.
Egyszerre úgy hallottam, hogy a padló megcsikordul mögöttem.
Megfordultam, de nem láttam senkit. A galéria üres volt, mint az előbb.
Légáram csapott az arcomba, valahol a folyosón kinyithattak egy ablakot.
Az ebédlő felől halk zümmögés hallatszott. Vajon mitől nyikorgott a padló,
mikor én egyáltalán nem mozdultam? Talán csak a langyos éjszaka tette?
Még mindig éreztem a szellő legyintését az arcomon. Egy kotta lapjai
meglebbentek az egyik állványon. A légáramlat a nyugati szárny felől jött.
Arrafelé indultam a hosszú folyosón, és láttam, hogy a nyugati szárny ajtaja
csakugyan nyitva van. Sötét volt ez a folyosó, itt nem égtek a lámpák.
Éreztem, hogy a szellő egy nyitott ablakból csap az arcomba. A
villanykapcsoló után tapogattam a falon, de nem találtam. Láttam messziről
a nyitott ablakot, a függönyt szelíden lebegtette a szellő. A szürke esti fény
furcsa árnyékot vetett a padlóra. A tenger morajlása is felhallatszott a
nyitott ablakon át, amint a hullámok a kavicsos partot csapdosták, majd
sisteregve visszagördültek.
Nem mentem oda, hogy becsukjam az ablakot. Csak álltam ott, és
hallgattam a hullámtörés moraját. Azután gyorsan megfordultam, és
becsuktam magam mögött a nyugati szárnyajtaját.
A hangok most erősebben hallatszottak fel. Az ebédlő ajtaja nyitva volt, a
vendégek tódultak már kifelé. Robert ott állt a nyitott ajtóban, székek
tologatása hallatszott, élénk beszéd és nevetés Lassan elindultam lefelé a
lépcsőn, hogy fogadjam őket.
Ha visszagondolok erre az első és utolsó bálomra Manderleyben,
jelentéktelen, egymástól független, mozaikszerű apróságokra emlékszem
csak. A háttér elmosódott. Ismeretlen arcok tengere, aztán a zenekar
keringőt kezd játszani, nem akarja abbahagyni, mindig újrakezdi.
Ugyanazok a párok keringőznek, ugyanazzal a megkövült mosollyal az

arcukon és én ott állok Maximmel a lépcső aljában, üdvözlöm a későn
érkezőket, és úgy tetszik, hogy a keringőző párok bábuk, amelyeket egy
láthatatlan kéz zsinóron rángat.

Emlékszem egy asszonyra, a nevét sem tudtam, soha nem is láttam többé.
Narancsvörös ruhát viselt, hogy a XVII., XVIII. vagy XIX. század divatja
szerint-e, azt nem tudnám megmondani, de valahányszor elhaladt
mellettem, mindig a keringő taktusára ingatta a fejét, és mindig rám
mosolygott. Ez olyan gyakran ismétlődött, hogy a végén már egészen
gépiessé vált, mint mikor a hajó fedélzetén sétál az ember fel és alá, mindig
ugyanazokkal az emberekkel találkozik, és halálos biztonsággal tudja, hogy
a parancsnoki híd alatt ki fog szembejönni vele.

Ma is látom előreugró fogát, kiálló arccsontján a rúzs élénkpiros színét,
réveteg mosolyát, amelyen látszott, hogy nagyon élvezi az estét. Később
újra láttam őt a büféasztalnál, amint mohón jártatta végig tekintetét az
ételeken, és a tányérját nagy halom lazaccal és osztrigás majonézzel rakta
tele, aztán félrehúzódott egy sarokba, hogy zavartalanul nekiláthasson.

Lady Crowanre is emlékszem, szörnyű volt bíborvörös ruhájában, valami
múltbéli, romantikus figurának öltözve, talán Marie Antoinette-nek, sok
pezsgőt ihatott, mert állandóan azt ismételgette izgatott, el-elcsukló hangon:
„Mindent nekem köszönhetnek, nem ám de Winteréknek!”

Arra is emlékszem, hogy Robert leejtett egy fagylaltos tálcát, és
emlékszem Frith arcára, mikor megtudta, hogy Robert volt a bűnös, nem
pedig valaki az estére szerződtetett idegen személyzetből.

Szerettem volna odamenni Roberthez, és azt mondani neki: én megértem,
én magával érzek. Én még sokkal rosszabbul jártam ma este. És érzem a
merev mosolyt az arcomon, amely sehogy sem illik elgyötört
tekintetemhez. És látom Beatrice-t, a kedves, tapintatlan Beatrice-t, amint a
táncosa karján lebegve engem figyel, bátorítóan bólint felém, a karperecek
csilingelnek a csuklóján, fátyola minduntalan lecsúszik izzadt homlokáról.
Látom magamat, amint kétségbeesett elszántsággal keringőzöm Gilesszal a
tömegben. Szegény Giles, olyan, mint egy hűséges, ragaszkodó kutya, nem
tudom elkergetni a közelemből, hiába mondom, hogy nem akarok táncolni,
nem tágít mellőlem.

– Szép a ruhája – mondja –, sokkal szebb, mint ezek a buta jelmezek.
Szeretném megsimogatni, amiért olyan jó hozzám. Tudom, csak azért
mondja, mert azt hiszi, hogy a ruha miatt vagyok szomorú.

Aztán Frank egy tányéron csirkét és sonkát hoz, de nem tudok enni. És
egy pohár pezsgőt is a kezembe nyom, de nem tudom meginni.

– Igyék – mondja csöndesen –, higgye el, jót tenne – s a kedvéért mégis
iszom három kortyot. Az a fekete folt a szeme fölött furcsa kifejezést ad
sápadt arcának. Idősebbnek, egészen másnak látszik tőle. Ráncokat veszek
észre az arcán, amelyeket még soha nem láttam.

Úgy jár-kel a vendégek között, mint valami második házigazda,
mindenkit szemmel tart, mindenkiről gondoskodik, ellátja őket étellel-
itallal, cigarettával, és közben ünnepélyes és komor arccal táncol. Mi sem
idegenebb tőle, mint a kalózkosztüm kihívó hányavetisége, és a borzas
szakáll meg a vörös zsebkendő a fején valahogy szomorú jelleget kölcsönöz
az arcának.

Elképzeltem őt, amint agglegény lakásának hálószobájában a tükör előtt
áll. Szegény Frank! Drága jó Frank! Soha nem kérdeztem, és soha nem
mondta, de azért tudom, hogy a pokolba kívánta ezt az utolsó jelmezbált
Manderleyben.

A zenekar egyre csak játszott, a párok pedig mint fabábuk keringtek a
nagy hallban, a terem egyik végéből a másikba és vissza, és nem én voltam
az, aki nézte őket, nem egy húsból és vérből való, érző lény – magamat is
fabábunak éreztem, akinek az arcára mosolyt faragtak. Az a valaki, aki
mellettem állt, szintén olyan volt, mintha fából volna. Az arca álarc, a
mosolya nem az övé. A szeme sem azé a férfié, akit szerettem, akit
ismertem. Ezek a szemek keresztülnéztek rajtam, túlnéztek rajtam hidegen,
kifejezéstelenül, a fájdalom és a gyötrelem olyan mélységébe merült el ez a
tekintet, ahová én nem követhettem, ahová én nem szállhattam alá, valami
ismeretlen belső pokolba, amelyet nem oszthattam meg vele.

Egyetlen szót sem szólt hozzám. Még a kezemet sem érintette meg egész
este. Ott álltunk egymás mellett, mint házigazda és háziasszony, mégsem
volt semmi közünk egymáshoz. Elnéztem, hogy milyen udvarias a
vendégeivel, hogy ért a nyelvükön, egyiknek bókot mond, a másiknak egy
tréfás szót dob oda, a harmadikra rámosolyog, a negyediknek int, és senki
sem tudhatja, egyedül én, hogy minden szava, minden mozdulata gépies.
Olyanok voltunk, mint két színész egy darabban, de nem egymással
játszottunk. Mind a kettőnknek magunknak kellett megbirkóznunk a súlyos,
keserves, szégyenletes szereppel, ezeknek az embereknek a kedvéért, akiket
nem ismertem, és akiket soha többé nem akartam látni.

– Hallom, hogy a feleségének más ruhát küldtek – mondta egy matróznak
öltözött, szeplős arcú férfi, és nevetve oldalba bökte Maximet. –
Kellemetlen, mi? Én följelenteném a szabót. A feleségem unokatestvére is
így járt egyszer.

– Igen, nagyon kellemetlen – hagyta rá Maxim.
– Tudja mit? – fordult felém a tengerész. – Azt kellene mondania, hogy
nefelejcsnek öltözött. Hát nem kék a nefelejcs? És nagyon szép kis virág.
Nem gondolja, Mr. de Winter? Ajánlja a feleségének, hogy nyilvánítsa
magát nefe1ejcsnek, hehe!
Tovább keringőzött hahotázva, táncosnőjével a karján.
– Jó ötlet, nem? Nefelejcs!
Frank állt meg mögöttem, ismét pohárral a kezében, ezúttal limonádét
hozott.
– Köszönöm, Frank, nem vagyok szomjas.
– Miért nem táncol? Vagy jöjjön, üljünk le egy kicsit. Keresünk egy
nyugodt sarkot a teraszon.
– Nem, köszönöm, nem ülök le, jobban szeretek állni.
– Ne hozzak valamit? Egy szendvicset vagy egy őszibarackot?
– Köszönöm, nem kérek semmit.
Megint a narancsvörös hölgy, de ezúttal elfelejt rám mosolyogni. Kipirult
arccal táncol. Tekintetét nem veszi le a partneréről. Táncosa nagyon magas,
nagyon sovány, az álla olyan, mint egy hegedű.
A Destiny keringő, a Kék Duna, A víg özvegy, egy-két-hár, egy-két-hár,
körbe-körbe, egy-két-hár, körbe-körbe. A narancsvörös hölgy, egy zöld
hölgy, Beatrice újra, a fátyolát hátrahajtotta a homlokából, Giles,
verejtékező arccal, – aztán megint a matróz, másik táncosnővel, megállnak
mellettem, nem ismerem a nőt. Tudor korabeli kosztümöt visel, fodrot a
nyaka körül és fekete bársonyruhát.
– Mikor jön át hozzánk? – kérdi, mintha régi barátnők volnánk, és én azt
felelem, nemsokára, már beszéltünk róla Maximmel, és csodálkozom rajta,
hogy ilyen könnyű hazudni, egyáltalán nem kerül megerőltetésembe.
– Milyen nagyszerűen sikerült mulatság mondja –, igazán gratulálok. –
És én:
– Köszönöm, nagyon kedves.
– Azt hallottam, hogy másik ruhát küldtek ahelyett, amit rendelt.
– Igen. Ugye milyen kellemetlen?

– Ezek a kereskedők mind egyformák. Nem lehet rájuk számítani. De ez
a kis kék ruha is nagyszerűen áll magának, és sokkal kényelmesebb, mint ez
a fekete bársony. Ez pokoli meleg. Hát ne felejtse el, számítunk rá, hogy
hamarosan velünk ebédelnek a Palace-ban.

– Boldogan.
Mit akart ezzel mondani? Hiszen a Palace palotát jelent. Talán bizony
királyi vendégeink is vannak? Tovább keringőzik a Kék Duna dallamára a
matróz karján, bársonyszoknyája úgy söpri a padlót, mint valami
szőnyegkefe, és csak sokkal később, egy éjszaka, mikor nem tudtam aludni,
akkor döbbentem rá, hogy ez a Tudor korabeli asszony a püspök felesége
volt, aki úgy szeret a Penninekben sétálni.
Hány óra lehet? Fogalmam sincs róla. Az idő múlik, egyik óra a másik
után, ugyanazok az arcok, ugyanazok a dallamok. Olykor a bridzsezők
kimásznak a könyvtárból, mint világtól elvonult remeték, nézik egy kicsit a
táncot, aztán visszamennek játszani.
– Miért nem ülsz le? – kérdezi valaki mellettem. – Halálsápadt vagy.
Beatrice az, az uszályát igazgatva ő suttog a fülembe.
– Köszönöm, nagyon jól érzem magam.
Giles jön, szegény fiú, a festék patakokban folyik végig az arcán, és majd
megfullad arab lebernyegében. Odalép hozzám:
– Jöjjön, nézzük meg a tűzijátékot a teraszról.
Ott állok a teraszon, nézek föl az égre, nézem azokat az ostoba rakétákat,
amint szétpukkannak és visszahullanak. Clarice-t látom egy pillanatra,
valamelyik legénnyel a birtokról, boldogan mosolyog, ujjong örömében.
Már elfelejtette, hogy sírt.
– Bravó, ez gyönyörű lesz! – örvendezik Giles, és széles arcát az ég felé
fordítja, a szája tátva van. – Itt jön! Bravó! Éljen!
Rakéták sisteregnek és robbannak, apró, smaragdzöld csillagok
szikráznak. A tetszés moraja hangzik a tömegből, elragadtatott felkiáltások,
egy-egy taps.
A narancsvörös hölgy is az ég felé fordítja arcát. És minden lehulló
csillagra van valami megjegyzése:
– Jaj de gyönyörű!... Nézze most ezt!... Jaj de szép!... Jaj, ez nem robbant
fel... Vigyázzon, ez mifelénk jön... Mit ügyetlenkednek ott azok az
emberek?
A remeték is kijönnek a barlangjukból, és csatlakoznak a táncolókhoz a
teraszon. A pázsit feketéllik az emberektől. A szétrobbanó csillagok fénye

visszatükröződik ég felé fordított arcukon.
A rakéták úgy repülnek fel az égre, mint megannyi nyíl. Vörösre és

aranyszínűre festik az eget. Manderley olyan, mint egy elvarázsolt kastély,
minden ablaka lángol, a szürke falakat színesre festik a hulló csillagok.
Elvarázsolt ház az erdők sűrűjében. És mikor az utolsó rakéta is szétpukkan,
és a taps és az ujjongás elhal, az éjszaka, amely az imént még színes és
vidám volt, egyszerre szürke és unalmas lesz, az ég pedig reménytelenül
sötét. A csoportok szétoszlanak. Szinte csalódottan néznek egymásra.
Valaki pezsgővel kínál. Hallom, hogy az autók a terasz elé hajtanak.

– Menni készülnek – mondom magamban –, hála a jóistennek, már
mennek.

A narancsvörös hölgy megint a büfében van. Jó étvágya lehet. Soká fog
tartani, amíg valamennyien elvonulnak. Látom, hogy Frank int a
zenészeknek. Én ott állok az ajtóban, a szalon és a hall között, egy olyan
férfi mellett, akit nem ismerek.

– Csodálatos este volt – mondja az ismeretlen.
– Igen – válaszolom.
– Minden percét külön élveztem – mondja ő.
– Nagyon örülök – válaszolom.
– Molly mérhetetlenül szomorú volt, hogy nem jöhetett el.
– Igazán? – kérdem én.
A zenekar az Auld Lang Syne-t kezdi játszani. A férfi megfogja a
kezemet, és ide-oda himbálja.
– Ide-ide – mondja a körülöttünk állóknak.
Aztán valaki megfogja a másik kezemet, mások is csatlakoznak hozzánk,
nagy kört alkotunk, és énekelünk, ahogy a torkunkon kifér. Az a férfi, aki
azt mondta, hogy az est minden percét élvezte, és hogy Molly szomorú volt,
hogy nem jöhetett el, kínai mandarinnak van öltözve, és álkörmei bele-
beleakadnak a ruhája ujjába, amint ide-oda himbáljuk a kezünket. Hangosan
nevet. Valamennyien nevetünk, és tovább énekelünk.
Azután egyszerre megszakad az ének, és a dobos a God save the King
bevezető taktusait dobolja. Mintha szivaccsal törölték volna le a mosolyt az
arcokról. A mandarin feszes vigyázban áll. Emlékszem, arra gondoltam,
hogy vajon katonatiszt-e civilben. Milyen furcsán festett hosszú, sovány
arcával, lógó kínai bajuszával.
Aztán a tekintetem megint a narancsvörös hölgy tekintetével találkozik.
A God save the King váratlanul érte, a tányérja még tele volt aszpikos

csirkével. Úgy tartja mereven maga elé a tányért, mintha pénzt gyűjtene a
templomban. Minden vidámság eltűnt az arcából. A God save the King
utolsó hangjai is elhalnak, akkor mintha új élet költöznék a tagjaiba, mohón
nekilát az evésnek, és a vállán keresztül hátraszól a partneréhez.

Valaki odalép hozzám, és megfogja a kezemet.
– Ne felejtse el, hogy jövő hónap tizennegyedikén nálunk vacsoráznak –
mondja.
– Igazán? – kérdem, és értelmetlenül bámulok rá.
– Igen. A sógornője is megígérte, hogy eljön.
– Ó, csakugyan? Nagyon örülök.
– Fél kilenc, szmoking. Tehát viszontlátásra.
– Viszontlátásra.
A vendégek sorba állnak, hogy e1búcsúzzanak. Maxim a terem másik
végében áll. Megint arcomra öltöm a mosolyt, amelyet az Auld Lang Syne
után levetettem.
– Rég nem volt már részem ilyen szép estében.
– Nagyon örülök.
– Olyan kár, hogy már vége.
– Nagyon kedves.
Hát nincs más mondata az angol nyelvnek, mint ez a kettő: nagyon
örülök, és nagyon kedves?
Bólintok, mosolygok, mint egy bábu, de a tekintetem Maximet keresi az
idegen fejek fölött. Ott áll a könyvtár ajtajában egy sereg ember között.
Beatrice-t, is körülfogják, Giles egy csapat élén bevonul a büfébe. Frank
odakint áll az ajtó előtt, és intézkedik, hogy mindenki megtalálja az autóját.
Én be vagyok ékelve egy csomó idegen közé, nem mozdulhatok.
– Jó éjszakát, és még egyszer nagyon köszönjük.
– Nagyon örülök.
A nagy hall lassan kiürül. Máris érződik rajta az estély ragyogását
felváltó szomorúság és elhagyatottság, az új nap fáradt hajnala. Szürkés
világosság dereng a teraszon. A kilőtt rakéták tokjai ott hevernek a pázsiton.
– Jó éjszakát, gyönyörű este volt.
– Nagyon örülök.
Maxim kimegy, csatlakozik Frankhez. Beatrice odalép hozzám, csuklóján
csörögnek a karperecek. – Nem bírom tovább – mondja. – Rettenetesen
fáradt vagyok. Azt hiszem, egyetlen táncot sem hagytam ki. Nagyszerű este
volt!

– Igazán?
– Jól tennéd ha minél előbb lefeküdnél, drágám, nagyon kimerültnek
látszol. Egész este álltál. Hol vannak a férfiak?
– Odakint az autóknál.
– Iszom egy kis kávét, és eszem valamit. Hát te?
– Köszönöm, Beatrice, én nem eszem semmit.
– Nagyon jól áll neked ez a kék ruha, mindenki mondta. És senki nem is
sejtette... ne gondolj rá többet.
– Nem.
– A te helyedben egész nap aludnék. Vitesd fel a reggelidet.
– Igen, az jó lesz.
– Majd megmondom Maximnek, hogy fölmentél, jó.
– Légy szíves, Beatrice.
– Hát akkor jó éjszakát, kicsikém. Aludj jól.
Gyorsan megcsókolt, megveregette a vállamat, aztán elment, hogy
megkeresse Gilest, én pedig lassan elindultam fölfelé a lépcsőn. A galérián
lecsavarták a villanyt, a zenészek lementek reggelizni. Elszórt kottalapok
hevertek a padlón. Az egyik széket fel borították. Egy hamutartó tele
cigarettavéggel. „Estély után” – ez lehetne a kép címe.
Végigmentem a folyosón. Percről percre világosabb lett, a madarak
énekelni kezdtek. Már nem kellett fölcsavarnom a villanyt, hogy
levetkőzzem. A nyitott ablakon át csípős szél fújt a szobába. Fáztam. Úgy
látszik, sokan jártak a kertben az éjszaka, mert a székeket mind
elmozdították eredeti helyükről. Az egyik asztalon nagy tálca állott üres
poharakkal. Valaki ott felejtette a retiküljét egy széken.
Összehúztam a függönyöket, hogy sötét legyen a szoba, de a függöny
széle mellett azért mégis beszűrődött a szürke reggeli világosság. Bebújtam
az ágyba. A lábam sajgott a fáradtságtól. A hátamban szúró fájdalmat
éreztem. Hanyatt feküdtem, és lehunytam a szememet.
Ó, milyen jó volt a hűvös, tiszta ágyban! Bár az agyam is így
megpihenhetne, mint a testem, és tudnék aludni. Ha nem látnám most is
magam előtt a kavargó arcok tengerét, és nem csengene fülemben a
dzsesszmuzsika. Szememre szorítottam a kezemet, de nem tudtam a kínzó
képtől szabadulni.
Vajon Maxim mikor jön fel? Mellettem hidegen fehérlett a másik ágy.
Nemsokára egészen eltűnnek az árnyékok a szobából, a fal, a padló és a
mennyezet fehér lesz a reggeli fényben. A madarak hangosabban,

bátrabban, vidámabban fognak csicseregni. A napfény sárga mintát fest a
függönyre.

Kis állóórám szorgalmasan ketyegett mellettem. A mutatók körbe jártak.
Oldalt feküdtem, hogy lássam a számlapját. A nagymutató elérte a
tizenkettest, majd elhagyta, aztán megint elérte és megint elhagyta, de
Maxim még mindig nem jött.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Talán hét óra is elmúlt már, mire elaludtam. Emlékszem, hogy világos
nappal volt, odakint teljes fényében ragyogott a nap. A függöny nem tudta
feltartóztatni a szobába áradó fényt. A nyitott ablakon beszűrődő
napsugarak mintákat rajzoltak a falra. Hallottam, hogy odalent a
rózsakertben elhordják a székeket és az asztalokat, és leszedik a
villanyvezetéket.

Maxim ágya még mindig üres volt. A karomat összefonva a szememre
szorítottam. Ostoba, őrült testhelyzet volt ez, a legkevésbé alkalmas arra,
hogy aludjon az ember. Nagyon nehezen jutottam el odáig, hogy
elveszítsem az öntudatomat, és legalább félálomba szenderedjem.

Tizenegy óra elmúlt, mikor fölébredtem. Clarice, úgy látszik, bent járt,
mialatt aludtam, felhozta a teámat, anélkül, hogy észrevettem volna, mert az
ágyam mellett a kisasztalon ott állt a tálca, de a teáskanna egészen hideg
volt. Azt is láttam, hogy a levetett holmimat szépen összerakta, és a kék
ruhámat kivitte a gardróbszekrénybe.

Még mindig kábultan és ostobán a rövid alvástól, megittam hideg teámat,
aztán visszafeküdtem, és magam elé bámultam a falra. Maxim üres ágya
ráeszméltetett a valóságra. A szívem fájót dobbant, és az előző éjszaka
gyötrelme újra rám szakadt. Maxim még mindig nem jött fel. Pizsamája ott
volt összehajtva, érintetlenül, a paplan szélén. Vajon mit gondolhatott
Clarice, mikor felhozta a teámat? Észrevette-e az érintetlen ágyat? Vajon
elmondta-e a cselédeknek, és megbeszélték-e reggeli közben, hogy mi
történt? Emlékszem, még az is átvillant az agyamon: mit érdekel engem az,
hogy a cselédek mit gondolnak? Miért törődtem azzal, hogy mit beszélnek
rólam a cselédszobákban? Valószínűleg azért, mert kicsinyes vagyok és
ostoba, és ösztönösen gyűlölöm a pletykát.

Ezért szántam rá magam előző este is, hogy mégis fölvegyem a kék
ruhámat, ez volt az oka, hogy nem maradtam fönt egyedül a szobámban.
Nem volt ebben semmi hősiesség vagy nagylelkűség, egyszerűen nem
bírtam szabadulni a konvencióktól. Nem is Maxim kedvéért mentem le,
sem Beatrice kedvéért, sem Manderleyért. Azért mentem le, mert nem
akartam, hogy a vendégek azt gondolják, hogy veszekedtünk Maximmel.
Nem akartam, hogy hazamenjenek, és azt mondják otthon: Hát tudjátok,

úgy élnek ezek egymással, mint a kutya meg a macska. A vak is láthatja,
hogy Maxim boldogtalan.

A magam kedvéért mentem le, az én szegény kicsinyes büszkeségem
kényszerített rá.

Míg hideg teámat szürcsölgettem, fáradt keserűséggel, kétségbeesetten
gondoltam arra, hogy beérném én Manderleynek egy zugával is, úgy is, ha
Maxim egy másik zugban húzódna meg, feltéve, hogy a világ nem tudna
róla. Ha soha többé nem lenne gyöngéd hozzám, soha többé nem csókolna
meg, nem szólna hozzám a legszükségesebben kívül egy árva szót sem, azt
hiszem, még azt is el tudnám viselni, azzal a feltétellel, hogy a kettőnk titka
marad, és senki más nem tudja meg. Ha megvesztegetnénk a cselédeket,
hogy ne pletykáljanak, színházat játszanánk a rokonság előtt, Beatrice előtt
is, és mihelyt magunkra maradunk, mind a ketten visszavonulnánk a
szobánkba, mondom, azt hiszem, meg ezt is el tudnám viselni, és zokszó
nélkül élnék külön életet, ha senki sem tudna róla.

Amint ott ültem az ágyamban, és bámultam a falat, az ablakon beáramló
napfényt és Maxim üres ágyát, úgy tetszett nekem, hogy nincs
megszégyenítőbb, lealázóbb valami, mint az, ha egy házasság nem sikerült.
Ha három hónappal az esküvő után, mint az én esetemben is, kiderül, hogy
a házasság tévedés volt.

Mert most már nem áltattam magamat, már nem is próbáltam tagadni
önmagam előtt. Az éjszaka világosan megmutatta, hogy a házasságom
tévedés volt. Minden, amit az emberek mondanának, ha tudnák, hogy mi
történt: minden igaz. Maxim meg én nem vagyunk egymáshoz valók. Nem
vagyunk igazi élettársak. Nem illünk egymáshoz. Én nagyon fiatal vagyok
Maximhez, nagyon tapasztalatlan, és ami a legfontosabb, nem vagyok az ő
világából való.

Az, hogy forrón, fájdalmasan, kétségbeesetten, halálosan szeretem, mint
ahogyan egy gyermek vagy egy kutya szeret, az nem számít. Neki nem
ilyen szerelemre van szüksége. Ő valami mást kíván, amit én nem tudok
megadni neki, valamit, ami azelőtt megvolt az életében.

Arra a fiatalos, csaknem hisztérikus elszántságra gondoltam, amellyel
belementem ebbe a házasságba, azt képzelvén, hogy újra boldoggá fogom
tenni Maximet, aki azelőtt már megismerte a boldogságot. Még Mrs. Van
Hopper is, a maga szűk látókörével és közönséges gondolkozásával, még ő
is előre látta, hogy nem leszek boldog.

– Attól félek, meg fogja bánni – mondta.

Akkor nem akartam hallgatni rá. Kegyetlennek, keményszívűnek hittem.
Pedig igaza volt. Mindenben igaza volt. Mielőtt elbúcsúztam tőle, még a
fejemhez vágta: „Ne áltassa magát, hogy ez az ember szerelmes magába.
Egyedül van, nem tudja elviselni a nagy, üres házat.” Ezt mondta Mrs. Van
Hopper, és azt hiszem, ez volt a legjózanabb, legtalálóbb megállapítás, amit
életében tett.

Maxim nem szerelmes belém. Soha nem is volt az. Olaszországi
nászutunk, manderleyi hónapjaink semmit nem jelentettek neki.
Félreértettem, félreismertem. Amit én szerelemnek képzeltem, nem volt
szerelem. Az egész csak annyi volt, hogy ő férfi, én meg a felesége vagyok,
és fiatal vagyok, ő pedig nagyon egyedül van. Nem az enyém volt, hanem
Rebeccáé. Még mindig Rebeccára gondol. Rebecca az oka, hogy soha nem
fog szeretni engem. Mrs. Danversnek igaza volt, Rebecca ma is itt él a
házban, a nyugati szárnyban, a könyvtárban, a sárga szobában, állandóan
jelen van a hallban, a galérián. Még a kis kerti szobában is, ahol az
esőköpenye lóg. És a kertben, az erdőben és lent a parton, a csónakházban.
Az ő lépései visszhangzanak a folyosókon, az ő parfümje száll a lépcső
fölött. A cselédek még mindig az ő parancsainak engedelmeskednek. Még
mindig azt esszük, amit ő szeretett. Az ő kedvenc virágai töltik be illatukkal
a szobákat. Az ő ruhái lógnak a szekrényekben, az ő keféi sorakoznak az
asztalon, az ő cipője áll a szék alatt, az ő háló inge van kikészítve az ágyra;
Még mindig Rebecca Manderley úrnője. Még mindig Rebecca Mrs. de
Winter. Nekem itt semmi keresnivalóm. Betévedtem ide véletlenül, én
szegény bolond, tilos területre léptem.

– Hol van Rebecca? – kérdezte Maxim nagyanyja. – Rebeccát akarom!
Mit csináltatok Rebeccával?

Maxim nagyanyja nem ismert engem, nem akart tudni se rólam. És igaza
volt. Idegen vagyok neki. Nem·tartozom sem Maximhez, sem
Manderleyhez.

Beatrice is végignézett első találkozásunkkor, és nyíltan, egyenesen
megmondta:

– Egészen más vagy, mint Rebecca.
És Frank? Zavart volt és tartózkodó, látszott, hogy tolakodónak tartja a
kérdéseimet, amelyekkel megrohantam, mint ahogy később én is annak
tartottam őket, végül pedig, mikor a házhoz közeledtünk, komoly és
nyugodt hangon kimondta az igazságot:

– Igen, a legszebb nő volt, akit életemben láttam. Rebecca, mindig csak
Rebecca! Akármerre jártam Manderleyben, akárhová ültem,
gondolataimban is, álmaimban is, mindig Rebeccával találkoztam.
Ismertem már az alakját, hosszú, karcsú lábát, keskeny kis lábfejét, a vállát,
amely annyival szélesebb volt, mint az enyém. Ügyes, mozgékony kezét,
amellyel evezni tudott és lovat fékezni, a kezét, amellyel virágokat
rendezett el a vázákban, hajómodelleket épített, és amellyel leírta egy
verseskönyv belső címlapjára hogy: „Maxnek – Rebecca.” És ismertem már
az arcát is, tiszta fehér bőrét, dús sötét haját. Tudtam már, hogy milyen
parfümöt használt megismertem volna a nevetését és a mosolyát. Ha
hallanám, ezer más hang között is megismerném a hangját is.

Rebecca, mindig csak Rebecca! Soha nem fogok Rebeccától
megszabadulni.

Talán én is úgy kísértettem őt, ahogyan ő kísértett engem. Lenézett rám a
galériáról, mint Mrs. Danvers mondta, mellém ült, ha leveleket írtam az ő
íróasztalánál. Az esőköpeny is az övé volt, és a zsebkendő, amelyet a
köpeny zsebében találtam. Minden az övé volt. Talán tudja és látja, hogy
használom a holmiját.

Jasper is az ő kutyája volt, és most az én sarkamban szaladgál. A rózsák
is az ő rózsái voltak, és én levágtam őket. Vajon ő is haragszik. Rám és fél
tőlem, mint ahogyan én haragszom rá és félek tőle? Azt szeretné, ha Maxim
egyedül élne Manderleyben? Az élőkkel fel lehet venni a harcot, a
halottakkal nem. Ha volna egy asszony valahol Londonban, akit Maxim
szeret, valaki, akinek leveleket ír, akit meglátogat, akivel együtt ebédel,
akinél az éjszakát tölti, azzal megpróbálnám felvenni a harcot. Attól nem
félnék. A haraggal és a féltékenységgel meg lehet birkózni. Az az asszony
egyszer megöregednék, vagy Maxim ráunna, vagy valami történhetnék
vele, hogy Maxim nem szeretné többé. De Rebecca soha nem fog
megöregedni, Rebecca mindig az marad, aki volt. Rebeccával nem
versenyezhetem, ő sokkal erősebb, mint én.

Fölkeltem, és félrehúztam a függönyöket. A napfény beáradt a szobába.
Az éjszaka nyomait már eltüntették a rózsakertből.

Vajon az emberek megtárgyalják-e a tegnapi estélyt, ahogy szokták?
– Úgy gondolod, hogy egészen olyan volt, mint máskor?
– Ó, igen.
– Én azt hiszem, a zenekar nem játszott elég frissen.
– A vacsora kitűnő volt.

– A tűzijáték is jól sikerült.
– Bee Lacy öregszik.
– Na hallod, abban a szerencsétlen jelmezben mindenki öregnek látszott
volna.
– Nem volt a házigazda rosszkedvű?
– De, mint mindig.
– És mit szólsz a fiatalasszonyhoz?
– Nem sokat lehet mondani róla. Unalmas és jelentéktelen.
– Szeretném tudni, hogy miféle házasság ez.
– Azt én is szeretném tudni... – és így tovább.
Ekkor vettem észre, hogy az ajtó alatt egy cédulát dugott be valaki.
Fölvettem a földről. Megismertem Beatrice szögletes írását. Ceruzával
firkálta, reggeli után.
„Kopogtam az ajtódon, de nem feleltél, ebből arra következtetek, hogy
megfogadtad a tanácsomat, és megpróbálod kialudni a tegnapi éjszakát.
Giles siet haza, mert telefonáltak érte, hogy valaki helyett be kell állnia a
krikettpartiba, és a mérkőzés kettőkor kezdődik. Hogy hogyan fogja
eltalálni a labdát az után a mérhetetlen mennyiségű pezsgő után, amit az
éjszaka elfogyasztott, azt csak a jóisten tudja. Én is fáradt vagyok, pedig
remekül aludtam. Frith azt mondja, hogy Maxim korán reggelizett, és azóta
eltűnt. Kérlek, add át neki csókjainkat, és mindkettőtöknek nagyon
köszönjük ezt a pompás estét. Nagyon élveztük. Ne gondolj többet a ruhára.
– (Ezt az utolsó mondatot vastagon aláhúzta.) Szerető Bee-d.” És egy
utóirat: „Minél előbb várunk mindkettőtöket.”
A levélpapír felső sarkában fél tíz állt, most pedig fél tizenkettő elmúlt.
Tehát már régen elmentek. Talán már haza is értek. Beatrice, anélkül, hogy
a táskáját kicsomagolná, rögtön kimegy a kertbe, és folytatja megszokott
tevékenységét. Giles pedig készülődik a mérkőzéshez, előszedi a botjait.
Aztán Beatrice átöltözködik, széles kalapot tesz a fejére, és úgy nézi a
játékot. Később a pálya mellett felállított sátorban teáznak. Giles
nekimelegedve, kipirulva, Beatrice nevetve beszélget a társasággal.
– Igen, odaát voltunk estélyen Manderleyben. Nagyon jó volt. Csodálom,
hogy Giles tud még egyáltalán mozdulni.
Rámosolyog Gilesra, és megveregeti a hátát. Középkorúak mind a ketten,
és egészséges józansággal szemlélik az életet. Húszéves házasok, van egy
nagyfiuk, aki Oxfordba készül. Nagyon boldogok. A házasságuk jól

sikerült. Az ő házasságukról nem derült ki három hónappal az esküvő után,
hogy tévedés volt, mint az enyém.

De nem ülhetek a végtelenségig itt a szobában, a cselédek biztosan be
akarnak jönni takarítani. Talán Clarice nem vette észre, hogy Maxim ágya
érintetlen. Összegyűrtem, összevissza dobáltam a párnákat, hogy úgy
lássék, mintha aludtak volna benne. Ha Clarice esetleg nem szólt, a többi
cseléd se vegyen észre semmit.

Megfürödtem és felöltöztem, aztán lementem. A hallban már felszedték a
parkettát. A virágokat is kihordták. A kottaállványok eltűntek a galériáról.
A zenekar nyilván egy korai vonattal már visszament Londonba. A
kertészek összesöpörték a rakéták maradványait. Nemsokára nyoma sem
lesz többé a manderleyi jelmezbálnak. Milyen soká tartottak az
előkészületek, és most milyen hamar el lehetett tüntetni a nyomokat.

Hirtelen eszembe jutott a narancsvörös hölgy, amint ott áll a szalon
ajtajában, kezében az aszpikos csirkével megrakott tányér, és úgy tetszett,
mintha álmodtam volna az egészet, vagy mintha nagyon régen történt
volna.

Robert az asztalt fényesítette az ebédlőben. Megint egészen a szokásos
volt, komoly, megbízható, unalmas ember, nem az az izgatott, hebehurgya
valaki, aki az elmúlt hetekben minduntalan rosszul csinált valamit.

– Jó reggelt, Robert – köszöntem.
– Jó reggelt, asszonyom.
– Nem látta Mr. de Wintert?
– Rögtön reggeli után elment, asszonyom, még mielőtt az őrnagy úrék
lejöttek reggelizni. Azóta nem láttam.
– Nem tudja, hova ment?
– Nem tudom, asszonyom.
Visszafordultam a hallba. Keresztülmentem a szalonon és a sárga szobán.
Jasper boldogan ugrott elém, megnyalta a kezemet, mintha isten tudja,
milyen régóta nem látott volna.
Az estét Clarice ágyán töltötte, és az előző délután óta nem láttam. Lehet,
hogy ő is olyan hosszúnak találta azóta az órákat, mint én.
Felemeltem a telefonkagylót, és a gazdasági iroda számát kértem.
Gondoltam, hogy Maxim talán odalent lesz Franknél. Ellenállhatatlan
vágyat éreztem, hogy beszéljek vele, és megmagyarázzam., hogy én nem
tehetek arról, ami tegnap történt. Ha soha többé az életben nem beszélek

vele, akkor is meg kell ezt mondanom. Az írnok vette föl a kagylót, és
mondta, hogy Maxim nincs ott.

– De Mr. Crawley itt van, Mrs. de Winter mondta az írnok –, parancsol
beszélni vele?

Mielőtt azt felelhettem volna, hogy nem, Frank hangját hallottam a
kagylóból.

– Baj van? – kérdezte.
Furcsa így kezdeni egy telefonbeszélgetést – ez a gondolat villant át az
agyamon. Még jó reggelt se kívánt. Azt se kérdezte meg, hogy hogyan
aludtam. Miért kérdezi, hogy baj van-e?
– Én vagyok, Frank – mondtam. – Hol van Maxim.
– Nem tudom, nem láttam. Ma reggel még nem volt az irodában.
– Nem volt az irodában?
– Nem.
– Ó, különben nem baj.
– Beszélt vele a reggelinél?
– Nem. Csak most keltem fel.
– Hogy aludtak?
Haboztam. Frank volt az egyetlen ember, akinek mindent elmondhattam.
– Maxim nem jött fel tegnap este.
Csend volt a drót másik végén, mintha Frank gondolkodnék, hogy mit
feleljen.
– Ó – mondta végre, nagyon lassan –, értem. Aztán egy pillanat múlva: –
Féltem tőle, hogy ilyesmi lesz...
– Frank – törtem ki kétségbeesetten –, mit mondott tegnap magának,
amikor mindenki elment? Mit csináltak, mikor én feljöttem?
– Gilesszal és Mrs. Lacyvel együtt megettünk egy szendvicset a büfében.
Maxim nem volt ott. Valami kifogással visszavonult a könyvtárba. Én aztán
rögtön hazamentem. Talán Mrs. Lacy tudna valamit mondani.
– Ők már elmentek – mondtam –, mindjárt reggeli után. Mrs. Lacy csak
egy cédulát írt nekem. Azt írja, hogy ő se látta Maximet.
– Ó – csodálkozott Frank. Nem tetszett a hangja, ahogy ezt mondta.
Vészjósló hang volt.
– Mit gondol, hova mehetett?
– Nem tudom – felelte Frank –, talán sétálni.
A hangja olyan volt, amilyen hangon az orvosok szoktak a
családtagokkal beszélni, amikor a beteg hogyléte felől érdeklődnek.

– Frank, nekem látnom kell Maximet! Beszélnem kell vele. Meg kell
neki magyaráznom, ami tegnap este történt.

Frank nem felelt. Magam előtt láttam aggódó arcát, a ráncokat a
homlokán.

– Maxim azt hiszi, hogy szándékosan tettem – mondtam elcsukló
hangon, és a könnyek, amelyek előző este csak elhomályosították a
szememet, de nem törhettek utat maguknak, most, tizenhat órával később
végigfolytak az arcomon. – Maxim azt hiszi, hogy tréfából csináltam. Azt
hiszi, hogy képes vagyok ilyen őrült és ízléstelen tréfára.

– Nem – mondta Frank –, azt nem hiheti.
– De igen, ha mondom. Maga nem látta a tekintetét, de én láttam. Maga
nem állt mellette egész este, nem figyelte öt, mint ahogyan én figyeltem.
Egész éjszaka egy árva szót sem szólt hozzám, Frank. Rám se nézett.
Egymás mellett álltunk egész éjszaka, és nem beszéltünk egymással
egyetlen szót sem.
– Nem is adódott rá alkalom, annyian voltak.
Természetesen én is láttam mindent, és gondolhatja, hogy eléggé
ismerem Maximet. De hallgasson ide.
– Én nem vádolom őt! – vágtam közbe. – Ha azt hiszi, hogy képes
vagyok ilyen szörnyű, kegyetlen tréfára, akkor csak gondolja rólam azt,
amit akar, akkor ne is szóljon többet hozzám egy szót se, ne is nézzen rám.
– Ne mondjon ilyet, Mrs. de Winter! Nem tudja, hogy mit beszél.
Engedje meg, hogy fölmenjek. Azt hiszem, én mindent meg tudok
magyarázni.
Mi értelme annak, hogy Frank feljöjjön hozzám? Hogy itt üljünk a sárga
szobában, és vigasztalgasson? Mi értelme annak, hogy megpróbáljon
tapintatos és kedves lenni hozzám? Nekem nem kell kedvesség senkitől.
Már késő.
– Nem – mondtam –, nem akarok beszélni róla. Elég volt. Megtörtént,
nem lehet rajta változtatni. Talán jobb is, hogy így történt. Legalább
megtudtam valamit, amit már régen tudnom kellett volna, amit már akkor
tudnom kellett volna, mikor feleségül mentem Maximhez.
– Mire gondol? – kérdezte.
A hangja különös volt. Ugyan mit zavarja őt, hogy Maxim nem szeret
engem? Miért bizonygat ja az ellenkezőjét?
– Rebeccára gondolok – mondtam, és amint most kiejtettem a nevét,
idegenül és keserűen hangzott, mint egy tilos szó, többé nem jelentett

megkönnyebbülést, nem jelentett örömet, égette a nyelvemet és az arcomat,
mint egy bevallott bűn.

Frank néhány pillanatig nem felelt. Szinte hallottam, hogy visszafojtja a
lélegzetét a drót másik végén.

– Mit akar ezzel mondani? – sürgetett. – Mit akar ezzel mondani?
– Maxim nem engem szeret, hanem Rebeccát feleltem –, sohasem tudta
elfelejteni, még mindig rá gondol, éjjel-nappal. Maxim sohasem szeretett
engem, Frank. Őt nem érdekli más, csak Rebecca. Még mindig Rebecca.
Hallottam, hogy Frank rémülten felkiált, de mit bántam én, akármennyire
megütközik azon, amit mondok.
– Most legalább tudja, hogy mit érzek – mondtam –, most legalább érti.
– Hallgasson ide – kérlelt –, feltétlenül beszélnem kell magával.
Életbevágóan fontos. Telefonon nem mondhatom meg. Mrs. de Winter!
Kérem, Mrs. de Winter!
Lecsaptam a hallgatót, és felálltam az íróasztaltól. Nem akartam látni
Franket. Úgysem segíthet. Senki sem segíthet rajtam, csak én magam. Az
arcom piros volt, és duzzadt a sírástól. Fel-alá jártam a szobában, és a
zsebkendőm szélét harapdáltam.
Meg voltam győződve róla, hogy soha többé nem látom viszont
Maximet. Valami furcsa ösztön súgta ezt. Maxim elment, és nem jön többé
vissza. A lelkem mélyén tudtam, hogy Frank is ezt hiszi, csak telefonon
nem akarja bevallani. Nem akar megijeszteni. Ha most felhívnám újra az
irodában, már nem lenne ott. Az írnok azt felelné: „Mr. Crawley éppen most
ment el, Mrs. de Winter.” És szinte látom Franket, amint kalap nélkül
bemászik kopott kis Morrisába, és elindul, hogy megkeresse Maximet.
Kibámultam az ablakon a kis tisztásra, ahol a furulyázó szatír szobra állt.
A rododendronok már elvirágzottak. Most egy évig nem fognak nyílni
többé. Így, színtelenül, a magas cserjék sötétek és komorak voltak. A tenger
felől köd szállt fel, és az emelkedőn túl nem látszott az erdő. Nagyon
meleg, fülledt volt a levegő.
Hallottam szinte, amint vendégeink azt mondják egymásnak:
– Milyen szerencse, hogy nem tegnap jött ez a köd, nem láthattuk volna a
tűzijátékot.
Kimentem a sárga szobából, a szalonon át a teraszra.
A nap is elbújt a ködfelhők mögé. Olyan volt, mintha az ég kékje és a
nap ragyogása valami természeti katasztrófának estek volna áldozatul. Az
egyik kertész ment el mellettem, kosárral a kezében, a kosár tele volt

papírhulladékkal, szeméttel, gyümölcshéjjal, amit a vendégek után szedett
föl a földről.

– Jó reggelt – mondtam.
– Jó reggelt, asszonyom.
– Sok dolguk van a tegnap esti bállal? – kérdeztem.
– Nem baj, asszonyom – felelte –, azt hiszem, mindenki nagyon élvezte a
mulatságot, és az a fő.
– Igen, én is azt hiszem – mondtam.
A gyepes térségen keresztül arrafelé nézett, ahol a pázsit a tenger felé
lejtett. A sötét fák körvonalai egészen elmosódtak.
– Köd van – állapította meg.
– Igen – feleltem.
Még egy pillanatig várt, aztán köszönt és továbbment a kosarával. Én
lesétáltam az erdőig. A fák között a köd nedvességgé sűrűsödött és fedetlen
fejemre hullott, mint az esőcseppek. Jasper ott állt mellettem, behúzott
farokkal, rózsaszínű nyelve kilógott a szájából. A nyomasztó hőség őt is
elbágyasztotta. Ahol álltam, egészen tisztán hallottam a tenger halk,
morajló hangját, amint a hullámok odacsapódtak a parthoz. A fehér köd
engem is beburkolt, és a ház felé hömpölygött. Nedves só- és hínárszaga
volt a ködnek.
Kezemet Jasper fejére tettem. Az is vizes volt. Mikor visszanéztem, nem
láttam a ház kéményét, sőt a falak körvonalait sem, csak homályosan
látszott az épület tömbje, az ablakok a nyugati szárnyban és a virágtartók a
teraszon. A nyugati szárny nagy hálószobájának ablakán ki volt tárva a
zsalu és valaki állt az ablakban, lenézett a kertre. Bizonytalan árnyék volt,
egy rémült pillanatig azt hittem, hogy Maxim. Aztán az alak megmozdult,
láttam: hogy egy kéz a zsalu után nyúl, és akkor már tudtam, hogy nem
Maxim az, hanem Mrs. Danvers. Engem figyelt, amint ott álltam az erdő
szélén és a köd fehér felhőjében fürödtem. Minden lépésemet követte,
ahogy végigsétáltam a pázsiton. Az is lehet, hogy kihallgatta Frankkel
folytatott telefonbeszélgetésemet, hiszen az ő szobájában is volt készülék.
Biztosan tudja, hogy Maxim nem aludt fönt az éjszaka. Hallotta a
hangomat, látta a könnyeimet. tudja, hogy milyen gyötrelmes élményben
volt részem az éjszaka hosszú órái alatt, amint ott álltam Maxim oldalán
kék ruhában a lépcső aljában tudja, hogy Maxim nem nézett rám, és nem
szólt hozzám egész éjszaka. Tudja, mert hiszen ő akarta, hogy így legyen.
Ez az ő diadala volt, az övé és Rebeccáé.

Megjelent előttem, ahogyan az éjszaka láttam őt a nyugati szárny nyitott
ajtajában, és magam előtt láttam azt az ördögi mosolyt fehér csontvázarcán.
Aztán arra gondoltam, hogy ő is eleven ember, akárcsak én, ő is húsból és
vérből van. Nem halott, mint Rebecca. Rebeccával nem beszélhetek, Mrs.
Danversszel azonban igen. A pázsiton keresztül, hirtelen ösztöntől vezetve
visszasiettem a házba. Beléptem a hallba, fel a széles lépcsőn, befordultam
a galéria melletti boltív alatt, beléptem a nyugati szárnyba vezető ajtón,
majd végigmentem a sötét, néma folyosón Rebecca szobájáig. Lenyomtam
a kilincset, és beléptem.

Mrs. Danvers még mindig az ablakban állt, a zsalu be volt csukva.
– Mrs. Danvers – szólítottam meg –, Mrs. Danvers.
Megfordult, rám nézett, láttam, hogy a szeme vörös és dagadt a sírástól,
akárcsak az enyém, és hogy fehér arcán sötét árnyékok boronganak.
– Mi az? – kérdezte, és a hangja fojtott volt a könnyektől, akárcsak az
enyém.
Nem számítottam rá, hogy így találom. Azt képzeltem, mosolyogni fog,
úgy, mint az éjszaka, gonoszul és kegyetlenül. De most nem volt gonosz és
kegyetlen, fáradt, beteg öregasszonynak látszott.
Kezemmel a kilincsen, habozva megálltam a nyitott ajtóban, nem tudtam,
mit mondjak, és mit csináljak. Ő csak bámult rám dagadt, vörös szemével,
én pedig nem tudtam szólni.
– Az étlapot ott hagytam az íróasztalon, mint rendesen – mondta –,
változtatni óhajt rajta valamit?
A szavai bátorságot adtak, eleresztettem a kilincset, és előrementem a
szoba közepéig.
– Mrs. Danvers – kezdtem újra –, nem azért jöttem, hogy az étlapról
beszéljünk, azt hiszem, ezt úgyis tudja.
Nem felelt. Ökölbe szorított balját kinyitotta, majd összecsukta.
– Megtörtént, amit kívánt – mondtam –, mert maga akarta, hogy így
történjék, ugye? Meg van most elégedve? Boldog?
Elfordította a fejét, és kinézett az ablakon, mint akkor, amikor először
léptem be ebbe a szobába.
– Miért jött ide? – szólalt meg. – Senkinek sem volt szüksége magára
Manderleyben. Minden jó volt, mielőtt maga idejött volna. Miért nem
maradt Franciaországban?
– Talán elfelejti, hogy én szeretem Mr. de Wintert – mondtam.
– Ha szeretné, akkor nem ment volna hozzá feleségül.

Erre nem tudtam, mit feleljek. Örült helyzet volt, teljesen valószínűtlen.
Ő most is elfordított fejjel és fojtott hangon beszélt:

– Eddig azt hittem, hogy gyűlölöm magát, de most már nem gyűlölöm –
suttogta –, a gyűlöletem, úgy látszik, kimerült.

– Miért gyűlölt engem? – kérdeztem. – Mit tettem én, amiért gyűlölnie
kell? Mit vétettem maga ellen?

– Megpróbálta elfoglalni Mrs. de Winter helyét – mondta.
Még mindig nem nézett rám. Ott állt dacosan, fejét elfordítva.
– Én nem változtattam semmin. Manderley olyan, amilyen volt, mielőtt
idejöttem. Egyetlen parancsot sem adtam, mindent magára bíztam. Ha
hagyta volna, összebarátkozom magával, de maga az első perctől fogva
ellenségem volt. Láttam az arcán abban a pillanatban, mikor először kezet
fogtunk.
Nem felelt, a ruháját gyűrögette, és a tenyerét nyitogatta és csukogatta.
– Nem Maxim az első férfi, aki újraházasodott. Sok férfi megházasodik
és sok asszony férjhez megy másodszor is. A második házasságok
napirenden vannak. Maga úgy beszél velem, mintha bűnt követtem volna el
azzal, hogy feleségül mentem Mr. de Winterhez. Mintha szentségtörést
követtem volna el a halott ellen. Hát miért nincs nekünk éppen annyi
jogunk a boldogsághoz, mint másnak?
– Mr. de Winter nem boldog – mondta, és végre megfordult, és a
szemembe nézett. – Azt a vak is látja. Csak a szemébe kell nézni. Pokolian
kínlódik, mióta a felesége meghalt.
– Nem igaz – tört ki belőlem –, mikor együtt voltunk Franciaországban,
boldog volt! Fiatalnak érezte magát, nevetett és vidám volt mindig.
– Na persze, hiszen férfi. A férfiak mind egyformák a nászútjukon. Mr.
de Winter még negyvenhárom éves sincs.
Megvetően nevetett, és vállat vont.
– Hogy mer így beszélni velem? Hogy mer ezen a hangon beszélni?
Már nem féltem tőle. Odaléptem hozzá, megragadtam a karját.
– Maga akarta, hogy azt a ruhát vegyem fel tegnap este! Nekem soha
eszembe se jutott volna, ha maga nem mondja. Azért főzte ki ezt az ördögi
tervet, mert fájdalmat akart okozni Mr. de Winternek. Azt akarta, hogy
szenvedjen. Mintha nem szenvedett volna már úgyis eleget, e nélkül az
ördögi tréfa nélkül is. Azt hiszi, ha ő szenved, akkor Mrs. de Winter majd
feltámad?
Lerázta a kezemet, dühös pír öntötte el halálosan sápadt arcát.

– Mit bánom én, ha szenved! Ő sem törődött soha az én
szenvedésemmel. Mit gondol, mit éreztem én, mikor láttam magát az ő
helyén ülni, az ő nyomában járni! Megérinteni a tárgyakat, amelyek az övéi
voltak! Mit gondol, mit jelentett nekem hónapokon keresztül tudni, hogy ott
áll az ő íróasztalánál a sárga szobában, az ő tollával ír, használja a
házitelefont, amelyen ő szokott velem beszélni mindennap, amióta csak
először betette a lábát Manderleybe. Mit gondol, mit éreztem, mikor
hallottam, hogy Frith és Robert meg a többi cseléd úgy beszél magáról,
mint Mrs. de Winterrő1?! Mrs. de Winter elment sétálni. Mrs. de Winter
három órára kéri az autót. Mrs. de Winter csak ötkor akar teázni. És ezalatt
Mrs. de Winter, az én igazi úrnőm kihűlt testtel fekszik a családi kriptában,
mindenkitől elfeledve. Ha Mr. de Winter szenved, hát megérdemli, hogy
szenvedjen, amiért alig tíz hónappal a felesége halála után elvett egy ilyen
fiatal leányt. Most megfizet érte, úgy kell neki! Láttam az arcát, láttam a
tekintetét. A pokolban érezheti magát, de senki mást nem okolhat érte, csak
saját magát. Nagyon jól tudja ő, hogy az első felesége látja. Odaül éjszaka
az ágya szélére, és figyeli... És az én úrnőm nem szelíden jön, nem
jóságosan, ő sohasem volt az a valaki, aki némán tűrt, ha bántották. „Nem
maradok adós nekik, Danny, ne féljen” – szokta mondani. „Jól teszi,
drágám – mondtam neki –, ne is tűrje, hogy bántsák. Magát a Jóisten is arra
teremtette, hogy mindent a saját tetszése szerint csináljon.” És ő azt is tette
mindig, nem törődött senkivel, nem félt senkitől. Bátor volt és vakmerő,
mint egy férfi. Fiúnak kellett volna születnie, sokszor mondtam is. Már
gyermekkorától kezdve én szolgáltam ki, én gondoskodtam róla. Tudta ezt?

– Nem tudtam – feleltem –, de Mrs. Danvers, mire jó ez? Én nem akarok
többé hallani semmit, nem akarok tudni semmiről. Azt hiszi, hogy én nem
vagyok érző lény, éppen úgy, mint maga? Hát nem érti, hogy mit jelent
nekem, ha őt emlegeti? Mit jelent az, hogy itt állunk, és hallgatnom kell,
amit maga róla beszél?

Rám se hederített, beszélt tovább, mint egy őrült, mint egy megszállott.
Hosszú ujjai fekete ruháját tépdesték.

– Gyönyörű volt, gyönyörű, mint egy festmény. Az emberek
megfordultak utána az utcán már akkor, mikor tizenkét éves volt. Ő is tudta,
és ilyenkor rám kacsintott. Pajkos kis ördög volt. „Szép leszek, ugye,
Danny?” – kérdezte, és én azt feleltem:

„Majd meglátjuk, drágám, majd meglátjuk.” Már gyerekkorában olyan
okos volt, mint egy felnőtt, úgy tudott beszélni nőkkel és férfiakkal, mintha

legalább tizennyolc éves volna. Az apját a kisujj a köré csavarta, és csavarta
volna az anyját is, ha nem hal meg korán. Bámulatos esze volt. És a
tizennegyedik születésnapján már négyes fogatot hajtott. Az unokatestvére,
Mr. Jack, ott ült a bakon mellette, és ki akarta venni a gyeplőt a kezéből.
Vagy három percig veszekedtek, mint két vadmacska, a lovak meg
nekiiramodtak és vágtattak. De ő lett a győztes, az én kis úrnőm. A feje
fölött megpattogtatta az ostorát, és a fiú hanyatt-homlok, nevetve és
átkozódva mászott le a kocsiról. Nagyszerűen egymáshoz illettek, ő és Mr.
Jack. A fiút a tengerészethez adták, de nem tűrte a fegyelmet, amit nem is
csodálok. Sokkal okosabb volt, semhogy engedelmeskedjék azoknak az
ostoba tanároknak. Akárcsak az én kis úrnőm.

Kábultan, rémülten hallgattam. A szája körül furcsa mosoly játszadozott,
amely még öregebbé tette, mint amilyen a valóságban volt. Csontvázarcába
élet költözött, mintha egy álarc elevenedett volna meg.

– Soha senki nem tudta legyőzni, soha semmiben. Mindig azt tette, amit
akart, úgy élt, ahogy neki tetszett. Olyan erős volt, mint egy kis oroszlán.
Emlékszem, hogy tizenhat éves korában felült az apja egyik lovára, egy
hatalmas, nagy állatra, pedig a lovász figyelmeztette, hogy a ló még nagyon
vad. De ő volt az erősebb, és megülte azt a bestiát. Mintha ma is látnám, a
haja csak úgy röpül utána, rávág korbáccsal a lóra, megsarkantyúzza, az
állat tajtékzik, minden ízében remeg, és csupa vér. „Mégiscsak betörtem,
ugye, Danny?” – mondta, és aztán ment kezet mosni, mintha mi sem történt
volna. Ezt csinálta később, mikor megnőtt, az élettel is. Én láttam, én
mindig mellette voltam. Senki és semmi nem állhatott az útjába. És aztán a
végén mégis ő veszített. Igaz, hogy nem férfival és nem asszonnyal
szemben. A tenger győzte le. A tenger erősebb volt, mint ő.

Elhallgatott, a szája furcsán remegett, a két sarka legörbült. Hangosan,
nyitott szájjal és száraz szemmel sírt.

– Mrs. Danvers – szóltam hozzá –, Mrs. Danvers. – Tehetetlenül álltam
előtte, nem tudtam, mitévő legyek. Most már nem féltem tőle, de, attól,
ahogy száraz szemmel zokogott a szemem láttára, megborzongtam,
émelyegtem.

– Mrs. Danvers – mondtam –, maga beteg, feküdjék le. Menjen föl a
szobájába, és pihenjen egy kicsit. Miért nem fekszik le?

– Hagyjon nekem békét! – fordult hevesen felém. – Mi köze hozzá, hogy
mit csinálok? Én nem szégyellem, hogy sírok, én nem zárkózom be a

szobámba. Én nem járkálok föl és alá a szobámban, zárt ajtók mögött, mint
Mr. de Winter.

– Mit akar ezzel mondani? – kiáltottam. – Mr. de Winter nem járkál
bezárt ajtók mögött föl és alá a szobájában.

– De igenis, azt csinálta – mondta –, miután Rebecca meghalt. Hallottam!
Meglestem a kulcslyukon keresztül a könyvtárban, nem is egyszer. Úgy
járkált a szoba egyik végéből a másikba, mint a ketrecbe zárt oroszlán.

– Nem akarom hallani – jajdultam föl-, nem akarok tudni róla!
– És maga még azt képzeli, hogy boldoggá tette őt – folytatta Mrs.
Danvers –, hogy boldoggá tette, maga, tudatlan fiatal leány létére, maga, aki
a leánya lehetne? Mit tud maga az életről, mit tud maga a férfiakról? Idejön,
és azt hiszi, hogy elfoglalhatja Mrs. de Winter helyét. Még hogy maga!
Maga, az én úrnőm helyét! Hiszen még a cselédek is kinevették, mikor
idejött Manderleybe. Még a kis konyhalány is, akivel első nap ott a hátsó
folyosón találkozott. Szeretném tudni, hogy mit gondolhatott magában Mr.
de Winter, mikor idehozta magát Manderleybe, az után a híres nászút után?!
Mit gondolhatott, mikor először látta ott ülni az ebédlőasztal mellett?!
– Hallgasson, Mrs. Danvers – mondtam –, hallgasson, és menjen föl a
szobájába.
– Menjek föl a szobámba? Menjek föl a szobámba – gúnyolódott –, a ház
úrnője úgy gondolja, hogy jobb lenne, ha fölmennék a szobámba! És
azután, mi lesz azután? Szalad Mr. de Winterhez, és elpanaszolja neki, hogy
Mrs. Danvers bántotta. Mrs. Danvers goromba volt. Szalad árulkodni, mint
akkor, amikor Mr. Jack itt volt.
– Én nem szóltam Mr. Jackről.
– Hazudik! – vágta a szemembe. – Hát ki más árulhatta volna el? Senki
más nem volt itthon. Frith és Robert nem volt itthon, a cselédek közül senki
nem tudott róla. Akkor elhatároztam, hogy majd megleckéztetem magát is
meg őt is. Hát csak szenvedjen! Mit bánom én, ha szenved?! Mit törődöm
én az ő szenvedésével! Miért ne fogadhatnám Mr. Jacket itt, Manderleyben?
Ő az egyetlen kapocs Mrs. de Winter és énközöttem. „Nem akarom itt látni
többé – mondta Mr. de Winter –, és vegye tudomásul, hogy ez az utolsó
figyelmeztetés.” Tehát még mindig féltékeny rá.
Emlékeztem rá, hogyan bújtam el a könyvtár nyitott ajtaja mögé.
Emlékeztem Maxim dühös hangjára, mikor ezeket a szavakat mondta.
Féltékeny. Maxim féltékeny...

– Mrs. de Winter életében is féltékeny volt, és féltékeny rá most is,
amikor már halott – mondta Mrs. Danvers. – Kitiltja Mr. Jacket a házból,
most is, ahogyan akkor kitiltotta. Ebből is látszik, hogy nem felejtette el őt.
Maga is láthatja. De még menynyire féltékeny volt! Én is féltékeny voltam.
Mindenki féltékeny volt rá, aki csak ismerte. Ő nem bánta, ő csak nevetett.
„Úgy akarok élni, ahogy nekem tetszik, Danny – mondta nekem sokszor –,
ha az egész világ a feje tetejére áll, akkor is azt teszem, amit én akarok.”
Minden férfi bolondult érte, aki csak egyszer is látta. Figyeltem őket itt a
házban, idejöttek víkendre a londoni ismerősei. Elvitte őket csónakázni,
együtt fürödtek a tengerben, aztán ott vacsoráztak a kis házban a parton.
Persze hogy mindegyik udvarolt neki, ugyan ki ne udvarolt volna?
Kinevette őket, aztán mikor hazajött, elmesélte nekem, hogy mit mondtak,
mit csináltak. Nem jelentettek neki semmit, mindegyikkel csak játszott. Az
egész életet játéknak tekintette. Ki ne lett volna rá féltékeny? Mindenki
féltékeny volt rá, mindenki megőrült érte. Mr. de Winter, Mr. Jack, Mr.
Crawley, mindenki, aki ismerte, mindenki, aki idejött Manderleybe.

– Nem érdekel – mondtam –, nem akarok tudni róla.
Mrs. Danvers egészen közel lépett hozzám, az arca fél méterre sem volt
az enyémtől.
– Hiába – suttogta –, minden hiába, nem fog tudni megbirkózni az
emlékével. Ma is ő az úrnője ennek a háznak, ha nem is él már. Ő az igazi
Mrs. de Winter, nem maga. Maga itt az árnyék és a kísértet, maga az, akit
elfelejtenek, és nem kívánnak, és félretolnak. Miért nem engedi át neki
Manderleyt? Miért nem megy el innen?
Az ablak felé hátráltam előle, a félelem és a rémület újra felágaskodott
bennem. Megragadta a karomat, és úgy megszorította, hogy fájt.
– Miért nem megy el? – sziszegte. – Senki sem szereti itt magát. Mr. de
Winter sem szereti. Sohasem szerette. Nem tudja őt elfelejteni. Egyedül
akar lenni vele itt a házban. Magának kellene ott feküdnie a templom
kriptájában, nem neki. Magának kellett volna meghalnia, nem Mrs. de
Winternek.
A nyitott ablak felé tolt. Láttam odalent a teraszt szürkén és elmosódottan
a fehér ködben.
– Nézzen oda – mondta. – Miért nem ugrik le? Nem is fájna, pillanat alatt
vége lenne mindennek. Könnyebb lenne, mint a tengerbe fulladni. Miért
nem próbálja meg? Miért nem megy el innen?

A köd beáradt a nyitott ablakon nedves és ragadós párájával. Csípte a
szememet, hozzátapadt a szempillámhoz. Két kezemmel görcsösen az
ablakpárkányba kapaszkodtam.

– Ne féljen – mondta Mrs. Danvers –, nem lököm ki az ablakon. Ha
tetszik, leugorhat, de én nem segítem. Mi értelme van annak, hogy itt
maradjon Manderleyben? Hiszen nem boldog! Mr. de Winter nem szereti
magát. Mi értelme van az életének? Miért nem vet véget mindennek? Miért
nem ugrik le? Akkor nem lenne többé boldogtalan.

Láttam odalent a nagy virágtartókat, láttam a terasz sima szürke
kőkockáit. Csak a köd teszi, hogy ilyen távolinak látszanak, pedig a
valóságban nincsenek is messze. Az ablak nem is magas.

– Miért nem ugrik le? – suttogta Mrs. Danvers. – Miért nem próbálja
meg?

A köd még sűrűbb lett, a teraszt egészen eltakarta a szemem elől. Már
nem láttam a virágokat, sem a kőkockákat, semmi se volt körülöttem, csak a
fehér, sóízű ködfelhő. Az egyetlen valóság az ablakpárkány volt az ujjaim
alatt és Mrs. Danvers kezének szorítása a bal karomon.

Ha leugrom, nem fogom látni a köveket, a köd eltakarja őket a szemem
elől. Éles és hirtelen fájdalom lenne. Nem olyan lassú halál, mint mikor az
ember vízbe fullad. Hamar túl lennék mindenen. És Maxim nem szeret.
Maxim egyedül akar lenni, újra kettesben Rebeccával.

– Menjen – súgta Mrs. Danvers –, menjen, ne féljen.
Lehunytam a szememet. Szédültem attól, ahogy lenéztem, és az ujjaim
fájtak a görcsös kapaszkodástól. A köd felszívódott az orromba, és keserűvé
tette a szájam ízét. Fojtó volt, mint az éterrel átitatott maszk, amelyet a
műtőasztalon borítanak a beteg arcára. Kezdtem elfelejteni, hogy
boldogtalan vagyok, és hogy szeretem Maximet. Kezdtem elfelejteni
Rebeccát. Nemsokára nem kell többé Rebeccára gondolnom.
Amint elengedtem az ablakpárkányt és felsóhajtottam, valami
robbanásszerű hang reszkettette meg az ablaküveget, és valósággal
kettévágta a ködöt és a csendet is.
Kinyitottam a szemem. Rámeredtem Mrs. Danversre. A robbanást egy
második követte, azután egy harmadik és egy negyedik. A hang ott rezgett a
levegőben, a madarak fölrebbentek a fákról, és vijjogva kerengtek a ház
körül.
– Mi az? – kérdeztem kábultan. – Mi történt? Mrs. Danvers elengedte a
karomat. Kibámult az ablakon át a ködbe.

– Vészjel – mondta. – Zátonyra futott egy hajó az öbölben.
Hallgatóztunk. Mind a ketten kibámultunk a fehér ködbe. Aztán
egyszerre szaladó lépéseket hallottunk a terasz felől.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Maxim volt az. Nem láttam, de hallottam a hangját. Frithet szólította.
Aztán hallottam Frith hangját a hall felől, és láttam őket kilépni a teraszra.

– Zátonyra futott – mondta Maxim. – Figyeltem a dombról, és láttam,
hogy az öböl felé igyekszik. Úgy látszik, eltévedt a ködben, és azt hitte,
hogy a kerrithi öbölben jár. Odalent olyan vastag a köd, hogy valóságos
falat alkot, semmit sem lehet látni. Mondja meg a házban, hogy készítsenek
ételt, italt, ha a hajósoknak szükségük volna valamire, és telefonálja meg
Mr. Crawleynak az irodába, hogy mi történt. Én visszamegyek a partra.
Megnézem, segíthetek-e valamit. Várjon, adjon egypár cigarettát.

Mrs. Danvers visszahúzódott az ablaktól. Az arca kifejezéstelen volt:
megint a jól ismert fehér maszk borította.

– Menjünk le – szólt megszokott kimért modorában. – Frith biztosan
keresni fog engem. Mr. de Winter esetleg felhozza a hajótörötteket a házba
mint ahogy mondta, és gondoskodnom kell róluk. Vigyázzon, vegye el a
kezét, be akarom csukni az ablakot.

Visszaléptem az ablaktói, még mindig kábultan és ostobán, még mindig
az előbbi jelenet hatása alatt. Néztem, ahogy behúzza a zsalut és az ablakot
és összehúzza a függönyöket.

– Szerencse, hogy nem viharos a tenger – mondta –, mert különben
otthagyták volna a fogukat. Így nincs semmi veszély. Legfeljebb a hajójuk
tört össze.

Körülnézett a szobában, hogy meggyőződjék róla, minden a helyén van-
e. Lesimította a takarót a széles ágyon. Azután az ajtóhoz lépett, és
kinyitotta előttem.

– Majd megmondom odalent a konyhában, hogy készítsenek hideg
ebédet a tálalóra – mondta –, akkor nem baj, ha később megy is le. Mr. de
Winter valószínűleg nem fog egyhamar visszajönni a kikötőből, ha csak
most megy le.

Értetlenül bámultam rá, azután kiléptem a nyitott ajtón, mereven, mintha
minden tagom fából lett volna.

– Ha látja Mr. de Wintert, asszonyom, legyen szíves megmondani neki,
hogy ha föl akarja hozni a hajósokat, minden rendben lesz. Bármely
percben felszolgálhatunk nekik valami meleg ételt.

– Igen – mondtam –, igen, Mrs. Danvers.

Hátat fordított nekem, és végigment a folyosón, a személyzeti lépcső
felé. Utánanéztem szikár fekete ruhás alakjának, bő szoknyája úgy söpörte a
földet, mint a harminc év előtti szoknyák. Azután befordult a folyosó
kanyarulatánál, és eltűnt a szemem elől.

Lassan végigmentem én is a boltíves folyosón, még mindig kábultan,
mintha mély álomból ébredtem volna. Lementem a lépcsőn, magam sem
tudtam, hova. Frith éppen akkor sietett keresztül a hallon az ebédlő felé.
Mikor meglátott, megállt, és megvárta, amíg leérek.

– Mr. de Winter pár perccel ezelőtt volt itt, asszonyom – mondta. –
Cigarettát vett magához, és lement a tengerpartra. Azt mondja, hogy egy
hajó zátonyra futott a kikötőben.

– Igen – feleltem.
– Hallotta asszonyom a rakétákat? – kérdezte Frith.
– Igen, hallottam.
– Én éppen kint voltam Roberttel a hátsó udvarban, és először mind a
ketten azt gondoltuk, hogy valamelyik kertész eldurrantott egy tegnapról
maradt rakétát. Mondtam is Robertnek, hogy kár most elpocsékolni a
rakétákat ebben a ködben, inkább tennék el szombat estére a gyerekeknek.
Azután egy második robbanást hallottam, azután egy harmadikat. „Ez nem
tűzijáték – mondtam Robertnek –, ez vészjel.” „Lehet, hogy igaza van” –
felelte Robert, és fölmentünk a hallba, és’ akkor már ott volt Mr. de Winter
is.
– Igen – mondtam.
– Nem is csoda, ha eltévednek a hajók ebben a ködben, asszonyom.
Éppen most mondtam Robertnek is. Nehéz megtalálni az utat még a járdán
is, nemhogy a vízen.
– Igen.
– Ha Mr. de Wintert méltóztatik keresni, éppen most ment le, még talán
utolérné, asszonyom.
– Köszönöm, Frith.
Kimentem a teraszra. A fák kezdtek formát ölteni. A köd oszladozott, kis
felhőcsomókban szállt az ég felé, a fejem felett lebegett, mint a füst.
Fölnéztem az ablakokra.
Szorosan be volt csukva mind; a zsaluk is. Mintha soha nem lettek volna
sarkig kitárva.
Ott, abban a széles ablakban álltam öt perccel ezelőtt. Milyen magasan
volt most a fejem felett, milyen magas volt, és milyen távoli! A kövek

kemények és szilárdak a lábam alatt. Lenéztem a földre, aztán megint föl a
becsukott zsalukra, és egyszerre ráeszméltem, hogy szédülök, és hogy
nagyon melegem van. Veríték csurgott végig a hátamon. A szemem előtt
fekete karikák táncoltak. Újra visszamentem a hallba, és leültem egy székre.
A kezem is nedves volt. Mozdulatlanul ültem.

– Frith! – kiáltottam. – Ott van az ebédlőben?
– Igenis, asszonyom. Parancsol?
Rögtön kijött, és odalépett hozzám.
– Ne botránkozzék meg rajta, Frith, de szeretnék egy pohár konyakot.
– Parancsára, asszonyom.
A térdemre szorítottam a két kezemet, csendesen és mozdulatlanul ültem
a széken. Frith néhány pillanat múlva visszajött, ezüsttálcán likőröspoharat
hozott.
– Nem érzi jól magát, asszonyom? – kérdezte Frith. – Parancsolja, hogy
szóljak Clarice-nek?
– Nem, Frith, köszönöm, nincs semmi bajom, csak kicsit melegem volt.
– Nagyon meleg nap van ma, asszonyom, rendkívül meleg. Azt lehetne
mondani, hogy fullasztó a hőség.
– Igen, Frith, fullasztó.
Megittam a konyakot, és az üres poharat visszatettem az ezüsttálcára.
– Talán a lövés ijesztette meg, asszonyom mondta Frith –, nagyon
váratlanul jött.
– Igen – feleltem.
– És ez a forróság az oka és a tegnapi fáradtság, hogy asszonyom talán
nem érzi egészen jól magát.
Nem méltóztatnék lefeküdni egy félórára? A könyvtárban kellemes
hűvös van.
– Nem, köszönöm, Frith. Azt hiszem, egy-két perc múlva jobban leszek.
Ne törődjék velem.
– Ahogy parancsolja, asszonyom.
Elment, és én egyedül maradtam a hallban. Jó volt ott ülni egyedül, mert
valóban csend volt és kellemes hűvösség. Az előző napi estélynek semmi
nyoma, mindent eltakarítottak már. Mintha nem is itt nyüzsgött-volna az a
sok ember, alig néhány órával ezelőtt. A hall éppen olyan volt, mint
máskor: szürke, néma és komor. Az ősök képei és a fegyverek a falon.
Szinte hihetetlen, hogy előző nap este ott álltam a lépcsőnél a világoskék
ruhámban és ötszáz emberrel fogtam kezet. Elképzelhetetlen, hogy a