Fiona Barton - Az özvegy

FIONA BARTON

Az özvegy

Budapest, 2016

Fordította
TOMORI GÁBOR
A fordítás alapjául szolgáló mű:
Fiona Barton: The Widow
First published in Great Britain in 2016 by Bantam Press an imprint of Transworld Publishers
Copyright © Fiona Barton 2016
Hungarian translation © Tomori Gábor, 2016
© XXI. Század Kiadó, 2016
XXI. Század Kiadó, Budapest
Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám
Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien
ISBN 978-615-5373-89-3

Kedves Olvasó!

Rengeteg időt töltöttem emberek megfigyelésével. Nem csak kávézókban
és vasútállomásokon, de ez a munkám is. Újságíróként hivatásos
szemlélődő voltam – „képzett megfigyelő”, ahogy viccből nevezzük

2

magunkat –, és megtanultam észrevenni azokat az apró jeleket mind a test-
, mind a valódi beszédben, amelyek egyénivé és mások számára érdekessé
tesznek bennünket.

Az évek során készítettem interjúkat áldozatokkal, bűnösökkel, tragédia
vagy jószerencse részeseivel, hírességekkel és hétköznapi emberekkel.
Azonban érdekes módon nem mindig a reflektorfényben lévők maradtak
meg az emlékezetemben. Gyakran inkább a periférián lévők, a dráma
jelentéktelen szereplői kísértenek tovább.

Nagy tárgyalásokon – hírhedt és rettenetes bűnesetekén, amelyek vezető
hírré lettek –, gyakran azon kaptam magam, hogy a vádlottak padján ülő
férfi feleségét figyelem, és azon tűnődöm, mit tud valójában, vagy mit mer
beismerni magának.

Ott van a híradóban ő is. Lehetséges, hogy figyelmesen kell néznünk,
hogy észrevegyük, de ott van, csendben áll a bíróság lépcsőjén a férje
mögött. Biccent, és megszorítja a férfi karját, amint az tiltakozva
hangoztatja az ártatlanságát, mert hisz a férjében.

De mi történik, amikor elpakolják a kamerákat, és a világ már nem néz
oda?

Makacsul él a fejemben egy kép két emberről, akik pásztorpástétomot
esznek, mint bármely másik házaspár az utcájukban, de képtelenek
megszólalni. Nem hallatszik más, csak az evőeszközök koccanása a
tányérokon, miközben a kertvárosi ház bejárati ajtaja alatt beszivárgó
kételyekkel viaskodnak.

Mert amikor nincsenek szemtanúk, amikor semmi nem vonja el a
figyelmet, a maszkok óhatatlanul lehullanak.

Tudni akartam – tudnom kellett –, miként küzd meg ez az asszony a
gondolattal, hogy a férje – a férfi, akit választott – talán szörnyeteg.

És előbukkant Jean Taylor. Ő az a csendes asszony, akit oly gyakran
láttam a bíróságok lépcsőjén, a feleség, akit kiszúrtam, amint
kifejezéstelen arccal figyeli a vallomást tevő férjét.

Ebben a regényben, az első regényemben, Jean beszél nyilvánosságnak
szánt, illetve bizalmas formában imádott férjéről és boldog házasságáról,
amely fenekestől felfordul, miután egy gyermek eltűnik, és a küszöbükön
megjelenik a rendőrség és a sajtó.

Remélem, tetszeni fog önöknek ez a könyv. Én örömömet leltem a
megírásában, és végtelenül hálás vagyok Jean Taylornak és azoknak az
asszonyoknak, akik a mintájául szolgáltak.

Fiona Barton

3

Garynek, Tomnak és Lucynak,
akik nélkül nem lenne értelme az egésznek.

Első fejezet

2010. június 9., szerda

Az özvegy

Hallom a lépteit a kavicsos ösvényen. Nehéz léptek, magas sarkú cipőben.
Már majdnem az ajtónál van, tétovázik, kisimítja a haját az arcából. Jól
öltözött nő, nagygombos kosztümkabát van rajta, alatta ízléses ruha, a
szemüvege a homlokára tolva. Nem Jehova tanúja, nem is a Munkáspárttól
jött. Bizonyára újságíró, de nem olyan, mint a többi. Ő ma a második – a
héten a negyedik, és még csak szerda van. Lefogadom, hogy azt mondja
majd: „Bocsánat, hogy ebben a nehéz időszakban zavarom.” Mind ezt
mondják, és olyan sajnálkozó arcot vágnak. Mintha érdekelné őket.

Várni fogok, vajon csönget-e kétszer. A ma reggeli férfi nem csöngetett.
Némelyikük nyilvánvalóan halálosan unja a próbálkozást. Alig veszik le az
ujjukat a csengőgombról, már mennek is, vonulnak vissza az ösvényen,
amilyen gyorsan csak tudnak, beszállnak a kocsijukba, és elhúznak.
Megmondhatják a főnöküknek, hogy próbálkoztak, de az özvegy nem volt
otthon. Szánalmas.

Ez a nő kétszer csenget. Aztán hangosan kopogtat, dörömbölős
stílusban. Mint egy rendőr. Meglátja, hogy kinézek a csipkefüggöny résén,
és széles mosolyt villant felém. Hollywoodi mosoly, mondogatta anyám.
Aztán megint kopogtat.

Amikor kinyitom az ajtót, felém nyújtja a küszöbről felvett tejesüveget,
és azt mondja: – Ne hagyja kint, meg fog romlani. Bejöhetek? Feltegyünk
egy teát?

Nem kapok levegőt, megszólalni még kevésbé tudok. Ismét rám
mosolyog, a fejét félrebiccenti.

– Kate vagyok – mondja. – Kate Waters, riporter a Daily Posttól.
– Én… – kezdem, és hirtelen ráébredek, hogy nem kérdezte.
– Tudom, hogy ki maga, Mrs. Taylor – mondja, és belép. A szavak
kimondatlanul lebegnek körülötte: „Maga a sztori.” – Ne álljunk itt kinn –
mondja. És miközben beszél, valahogy bejön.
Az események e fordulatától annyira megdöbbenek, hogy szólni sem

4

tudok, ő pedig a hallgatásomat engedélynek veszi, hogy a konyhába
menjen a tejesüveggel, és készítsen egy teát. Utánamegyek – nem egy
nagy konyha, és egy kicsit nehezen férünk el, ahogy sürög-forog, megtölti
a vízforralót és kinyitogatja az összes szekrényem ajtaját, cukrot és
bögréket keresve. Én csak állok ott, és hagyom.

A szekrényekről fecserészik. – Micsoda bájos, üde konyha, bárcsak az
enyém nézne ki így. Maguk csináltatták?

Olyan érzés, mintha egy barátnőmmel beszélgetnék. Másképp
képzeltem el, hogy milyen egy riporterrel beszélni. Azt hittem, olyan, mint
amikor rendőrök kérdezik ki az embert. Azt hittem, megpróbáltatás lesz,
kihallgatás. A férjem, Glen, ezt mondta. De valahogy mégsem olyan.

Végre megszólalok: – Igen, fehér ajtókat választottunk, piros
fogantyúkkal, mert az olyan letisztult. – Állok a házamban, és
konyhabútorokról társalgok egy riporterrel. Glen dührohamot kapna, ha itt
lenne.

Kate így szól: – Erre, ugye? – én pedig kinyitom a nappaliba vezető
ajtót.

Nem tudom biztosan, akarom-e, hogy itt legyen, vagy sem – nem
tudom, hogyan is érzek. Nem érzem helyénvalónak, hogy most tiltakozzak
– Kate egyszerűen leül, és cseveg velem, a kezében egy csésze teával.
Különös, egészen jólesik a figyelem. Kezdtem egy kicsit magányosnak
érezni magam ebben a házban most, hogy Glen már nincsen.

És úgy tűnik, hogy Kate kézben tartja a dolgokat. Igazából kellemes,
hogy valaki megint irányít. Kezdtem megrémülni, hogy mindennel
egyedül kell megbirkóznom, de Kate Waters azt mondja, ő majd elrendez
mindent.

Azt mondja, nincs más dolgom, mint elmesélni neki mindent az
életemről.

Az életemről? Igazából nem rólam akar ő hallani. Nem azért jött az
ajtómhoz, hogy Jean Taylorról halljon. Róla akarja tudni az igazságot.
Glenről. A férjemről.

Tudják, a férjem három héttel ezelőtt halt meg. Közvetlenül a
Sainsbury’s mellett ütötte el egy busz. Az egyik pillanatban még arról
papolt, hogy miféle zabpelyhet kellett volna vennem, a másikban meg már
holtan hevert az úton. Azt mondták, fejsérülés. Mindenesetre meghalt. Én
csak álltam ott, és néztem, ahogy fekszik. Emberek futkostak takarókat
keríteni, és volt egy kis vér is az útburkolaton. Igazából nem sok. Glen
örült volna. Nem szerette a piszkot.

Mindenki nagyon kedves volt, próbálták eltakarni előlem a holttestet, de
nem mondhattam meg nekik, hogy örülök a halálának. Hogy vége a

5

hülyeségeinek.

Második fejezet

2010. június 9., szerda

Az özvegy

A rendőrök persze eljöttek a kórházba. Még Bob Sparkes felügyelő is
beállított a sürgősségi osztályra, hogy Glenről beszéljünk.

Nem mondtam neki semmit, ahogy a többieknek sem. Közöltem velük,
hogy nincs mit mondanom, túlságosan zaklatott vagyok ahhoz, hogy
beszéljek. Sírtam is egy kicsit.

Bob Sparkes felügyelő nagyon régóta része az életemnek – három éve
immár –, de azt hiszem, talán veled együtt el fog tűnni, Glen.

Nem szólok erről semmit Kate Watersnek. A másik fotelban ül a
nappaliban, a teásbögréjét szorongatja, és dobol a lábával.

– Jean – mondja, és észreveszem, hogy már nem Mrs. Tayloroz –,
biztosan borzasztó volt magának ez az elmúlt hét. Ráadásul mindazok
után, amiken keresztülment.

Nem szólok semmit, csak az ölembe tett kezemet bámulom. Fogalma
sincs, min mentem keresztül. Igazából senkinek nincs. Soha nem tudtam
elmondani senkinek. Glen azt mondta, így a legjobb.

Csendben várunk, aztán Kate másfajta taktikával próbálkozik. Feláll,
felvesz a kandallópárkányról egy fotót, amin mi vagyunk – mindketten
nevetünk valamin.

– Olyan fiatalnak látszanak – mondja. – Ez még azelőtt készült, hogy
összeházasodtak?

Bólintok.
– Előtte hosszú ideje ismerték egymást? Az iskolában találkoztak?
– Nem, nem az iskolában. Egy buszmegállóban ismerkedtünk meg –
mondom neki. – Nagyon jóképű volt, és megnevettetett. Én tizenhét
voltam, fodrásztanuló Greenwichben, ő pedig egy bankban dolgozott. Egy
kicsivel idősebb volt, öltönyt viselt, és jó cipőt. Más volt, mint a fiúk,
akiket ismertem.
Úgy hangzik ez a számból, mint egy romantikus regény, és Kate Waters
issza a szavaimat, gyorsan ír a jegyzetfüzetébe, rám pillant a kis
szemüvege fölött, és bólogat, mintha értené. Engem nem tesz lóvá.

6

Glen valójában eleinte nem tűnt romantikus fajtának. Az udvarlás főleg
sötétben zajlott – a moziban, az Escortja hátsó ülésén, a parkban –, és
beszélgetésre nem jutott sok idő. De emlékszem az első alkalomra, amikor
azt mondta nekem, hogy szeret. Beleborzongtam, mintha a bőröm minden
egyes négyzetcentiméterét éreztem volna. Életemben először éreztem
magamat élőnek, elevennek. Azt mondtam neki, hogy én is szeretem őt.
Szenvedélyesen. Nem tudtam enni, aludni, annyira kitöltötte a
gondolataimat.

Anyám azt mondta, hogy a megszállottja vagyok, amikor ábrándosan
ténferegtem a házban. Nem tudtam biztosan, mit jelent a megszállottság,
de állandóan Glennel akartam lenni, és ő akkoriban azt mondta, hogy ő is
így érez. Azt hiszem, anyám egy kicsit irigy volt. Én voltam a támasza.

„Túlságosan is rád támaszkodik, Jeanie – mondta Glen. – Nem
egészséges, hogy mindenhová a lányával jár.”

Megpróbáltam elmagyarázni, hogy anyám fél egyedül eljárni otthonról,
de Glen azt mondta, hogy önző.

Nagyon oltalmazó volt, a kocsmában a pulttól távol választott nekem
helyet – „Nem akarom, hogy túl nagy zajban legyél” –, éttermekben pedig
rendelt nekem, hogy új dolgokat kóstoljak meg: „Ezt imádni fogod, Jeanie.
Csak próbáld ki.” Meg is tettem, és az új dolgok néha pompásak voltak.
Amikor pedig mégsem, akkor nem mondtam semmit, nehogy Glen
megbántódjon. Elcsendesedett, amikor ellenkeztem vele. Azt gyűlöltem.
Úgy éreztem, hogy csalódást okoztam neki.

Soha nem jártam olyan férfival, mint Glen; olyasvalakivel, aki tudja, mit
akar az életben. A többiek csak fiúk volt.

Két évvel később, amikor megkérte a kezemet, nem ereszkedett előttem
féltérdre. Nagyon szorosan magához ölelt, és így szólt: „Hozzám tartozol,
Jeanie. Egymáshoz tartozunk… Házasodjunk össze.”

Anyámat amúgy addigra már megnyerte magának. Virágot hozott, „Egy
kis apróság a másik nőnek az életemben”, mondogatta, hogy
megnevettesse, és a Coronation Streetről meg a királyi családról
beszélgetett vele, és anyám imádta. Azt mondta, nagyon szerencsés lány
vagyok. Hogy Glen a legjobbat hozza ki belőlem. Mellette lesz belőlem
valami. Látja, hogy gondomat viseli majd. És így is lett.

– Milyen volt akkoriban? – kérdezi ez a Waters, és biztatásképpen
előrehajol. Akkoriban. Úgy érti, a sok rossz dolog előtt.

– Ó, elragadó ember volt. Turbékolt, mint egy galamb, a szívét kitette
értem – mondom. – Mindig virágokat meg ajándékokat hozott nekem. Azt
mondta, én vagyok az igazi. Engem levett a lábamról ez az egész. Tizenhét
voltam csak.

7

Ez tetszik neki. Mókás kaparással lejegyzi az egészet, aztán felnéz.
Próbálok nem nevetni. Érzem, hogy feltolul bennem a hisztéria, de
zokogásként jön ki, ő pedig felém nyúl, és megérinti a karomat.

– Nyugodjon meg – mondja. – Most már vége van az egésznek.
És úgy is van. Nincs többé rendőrség, nincs többé Glen. Vége a
hülyeségeinek.
Nem emlékszem pontosan, mikor kezdtem így nevezni a dolgot. Már
jóval azelőtt elkezdődött, hogy nevet adtam volna neki, de túlságosan
lekötött, hogy tökéletessé tegyem a házasságunkat, amely a Charlton
House-i esküvővel vette kezdetét.
Anyámék úgy gondolták, hogy tizenkilenc évesen még túl fiatal vagyok,
de meggyőztük őket. Nos, igazából Glen tette. Nagyon eltökélt volt,
nagyon odavolt értem, apám pedig végül igent mondott, és egy palack
Lambruscóval ünnepeltünk.
Egy vagyont fizettek az esküvőért, mert én voltam az egyetlen
gyerekük, én meg minden időmet azzal töltöttem, hogy esküvői magazinok
képeit nézegettem, és a nagy napról álmodoztam. Az én nagy napomról.
Mennyire odavoltam ettől, kitöltöttem vele az életemet. Glen nem szólt
bele.
„Ez a te birodalmad” – mondogatta, és nevetett.
Ez úgy hangzott a szájából, mintha neki is lenne birodalma. Gondoltam,
biztosan a munkája az; azt mondta, ő a fő kenyérkereső. „Tudom, hogy
régimódian hangzik, Jeanie, de gondoskodni akarok rólad. Még mindig
nagyon fiatal vagy, és előttünk az élet.”
Mindig nagy ötletei voltak, és nagyon izgalmasan hangzottak, amikor
beszélt róluk. Ő lesz a fiók vezetője, aztán majd kilép, és saját vállalkozást
indít. A maga ura lesz, és sok pénzt fog keresni. Láttam őt puccos
öltönyben, titkárral és nagy autóval. És én, én pedig ott leszek neki. „Soha
ne változz meg, Jeanie. Pont olyannak szeretlek, amilyen vagy”,
mondogatta.
Szóval megvettük a 12-es számú házat, és az esküvő után beköltöztünk.
Oly sok év után még mindig itt vagyunk.
A háznak volt egy előkertje, de mi beszórtuk kavicsokkal, hogy
„megspóroljuk a fűnyírást”, mondta Glen. Nekem nagyon is tetszett a fű,
de Glen azt szerette, ha a dolgok takarosak. Eleinte nehéz volt, miután
összeköltöztünk, mert én mindig is rendetlen voltam egy kicsit. Anyám
otthon állandóan piszkos tányérokat és kallódó zoknikat talált az ágyam
alatt, a porcicák között. Glen belehalt volna, ha látja.
Most is látom, ahogy összeszorítja a fogát és résnyire szűkül a szeme,
amikor azon kapott, még az elején, hogy a kezemmel a padlóra söpröm az

8

asztalról a morzsákat vacsora után. Én még csak nem is voltam tudatában
annak, hogy mit csinálok – bizonyára százszor csináltam már gondolkodás
nélkül, de nem tettem soha többé. Ilyen tekintetben jó hatással volt rám,
megtanította, hogyan tartsak rendet a házban. Azt szerette, ha rend van.

Glen eleinte mindent elmondott nekem a banki munkájáról – a
tennivalókról, amelyekért ő felelt, arról, mennyire támaszkodnak rá a
fiatalok, a tréfákról, amiket a munkatársak egymással űztek, a főnökéről,
akit nem állhatott – „Azt hiszi, hogy különb mindenkinél, Jeanie” – és az
emberekről, akikkel együtt dolgozott. Joy és Liz a hátsó irodában; Scott az
ügyfélszolgálatról, akinek nagyon érzékeny bőre volt, és mindentől
kivörösödött; Mayről, a gyakornokról, aki hibát hibára halmozott.
Szerettem hallgatni, szerettem hallani a világáról.

Azt hiszem, én is beszéltem neki a munkámról, de igen gyorsan a bank
került terítékre megint.

„A fodrászkodás nem a legizgalmasabb munka – mondogatta ő –, de te
nagyon jól csinálod, Jeanie. Nagyon büszke vagyok rád.”

Azt mondta, igyekszik tenni azért, hogy jobban érezzem magam a
bőrömben. És így is lett. Nagy biztonságérzetet adott nekem, hogy Glen
szeret.

Kate Waters rám néz, kérdően oldalra hajtja a fejét. Jól csinálja, meg
kell hagyni. Soha nem beszéltem korábban újságíróval, azt leszámítva,
amikor elküldtem őket, és eszemben sem volt beengedni őket a házba.
Évekig jártak az ajtónkhoz, majd elmentek, és egészen a mai napig egy
sem jutott be. Glen gondoskodott erről.

De ő most már nincs itt. És Kate Waters másnak tűnik, mint a többiek.
Azt mondja, „igazi kötődést” érez irántam. Azt mondja, úgy érzi, mintha
réges-rég ismernénk egymást. Én is így érzem.

– Biztosan szörnyű megrázkódtatás volt a halála – mondja, és ismét
megszorítja a karomat. Némán bólintok.

Nem mondhatom el neki, miként kezdődött, hogy mikor kezdtem ébren
feküdni éjszaka, azt kívánva, bárcsak Glen halott volna. Nos, nem pont
halott. Nem akartam én, hogy fájdalmat érezzen, szenvedjen vagy ilyesmi,
egyszerűen csak azt akartam, hogy ne legyen ott többé. Fantáziáltam a
pillanatról, amikor felhív majd egy rendőr.

„Mrs. Taylor – mondja a mély hang –, nagyon sajnálom, de rossz hírem
van. – A várakozástól, hogy mi következik ezután, majdhogynem
felkacagtam. – Mrs. Taylor, sajnos a férje meghalt egy autóbalesetben.”

Aztán láttam magamat – tényleg láttam magamat –, ahogy zokogok,
majd felveszem a telefont, hogy hívjam az anyját, és elmondjam neki a
hírt. „Mary – mondom –, nagyon sajnálom, hogy rossz hírt kell közölnöm.

9

Glenről van szó. Meghalt.”
Hallom, ahogy elakad a lélegzete a sokktól. Érzékelem a bánatát.

Érzékelem a barátok együttérzését a veszteségem kapcsán, ahogy körém
gyűlnek a hozzátartozóim. Aztán a titkos örömmámort.

Én, a bánatos özvegy. Ne nevettessenek.
Persze amikor ténylegesen megtörtént, egyáltalán nem tűnt
valóságosnak. Az anyja egy pillanatig majdnem olyan megkönnyebbültnek
tűnt, mint én, hogy vége az egésznek, aztán letette a telefont, hogy
elsirassa a fiát. És egyáltalán nem voltak barátok, akiknek szólni kellett
volna, és csak egy maroknyi hozzátartozó gyűlt körém.
Kate Waters csicseregve közli, hogy vécére kell mennie, és hogy készít
nekem még egy teát, én pedig ráhagyom, odaadom neki a bögrémet, és
megmutatom neki, hol van a földszinten a mellékhelyiség. Amikor eltűnik,
gyorsan körülnézek a szobában, nehogy Glen holmijából szem előtt legyen
valami. Semmiféle szuvenír, amit Kate Waters ellophatna. Glen
figyelmeztetett, mindenféle történeteket mesélt nekem az újságírókról.
Hallom, ahogy Waters lehúzza a vécét, aztán visszatér a tálcával, és ismét
rázendít, hogy micsoda rendkívüli asszony vagyok én, hogy ilyen hűséges
voltam.
Egyre csak az esküvői képet nézem a falon a gázkandalló felett. Annyira
fiatalnak látszunk, mintha a szüleink ruháit vettük volna fel. Waters
észreveszi, mit nézek, feláll, és leveszi a képet a falról.
A székem karfájára telepszik, és együtt nézzük a képet. 1989.
szeptember 6. Aznap kötöttük össze az éltünket. Nem tudom, miért, de
sírni kezdek – ezek az első igazi könnyeim, mióta Glen meghalt, és Kate
Waters átöleli a vállamat.

Harmadik fejezet

2010. június 9., szerda

A riporter

Kate Waters fészkelődött a székében. Nem kellett volna előzőleg meginnia
azt a csésze kávét, amely a teával együtt most kényelmetlen nyomást
okozott a hólyagjában; lehet, hogy emiatt kénytelen lesz magára hagyni
Jean Taylort a gondolataival. Ez nem jó ötlet a játéknak ezen a pontján,
kiváltképp, mivel Jean egy kissé elcsendesedett, és a távolba meredve

10

kortyolgatta a teáját. Kate nagyon igyekezett, hogy ne rontsa el a kettejük
között épülő törékeny kapcsolatot. Nagyon kényes fázisban voltak. Már
attól is megváltozhat az egész hangulat, ha elvesztik a szemkontaktust.

A férje, Steve, egyszer azt mondta, hogy Kate munkája olyan, mintha
vadat cserkészne be. Egyszer egy pohárral több vörösbort ivott a
kelleténél, és ezzel kérkedett, amikor vendégek jöttek hozzájuk vacsorára.

– Egyre közelebb és közelebb kerül, kedveskedik és viccelődik velük,
célozgat, hogy pénz állhat a házhoz, meg hogy elmondhatják a történetet,
ahogy ők látják, mígnem a tenyeréből esznek. Igazi művészet – mondta az
ebédlőasztal körül ülő vendégeknek.

A kollégái voltak náluk az onkológiai osztályról, és Kate arcán a
hivatalos mosolyával üldögélve ezt mormogta: – Ugyan már, drágám,
ennél jobban ismersz engem –, miközben a vendégek feszengve
nevetgéltek és a borukat kortyolgatták. Kate később dühösen mosogatott, a
padlóra lötykölte a habot, miközben a mosogatóba lökte a tálakat, Steve
azonban átölelte, és békítően megcsókolta.

– Tudod, hogy mennyire csodállak, Kate – mondta. – Remekül csinálod,
amit csinálsz.

Kate visszacsókolt, de Steve-nek igaza volt. Olykor játszmához vagy
kacér tánchoz hasonlított, amikor megpróbált közvetlen kapcsolatot
teremteni egy-egy gyanakvó – vagy akár ellenséges – idegennel. Kate
imádta ezt. Imádta az adrenalinlöketet, amikor elsőként ért a küszöbhöz, a
többiek előtt, becsöngetett, és hallotta a ház belsejéből az élet zajait, látta a
fény változását a homályos üvegen, ahogy közeledett feléje az illető,
ahogy kinyílt előtte az ajtó, és teljesen átadta magát a szerepnek, amit
alakított.

A riportereknek más-más technikáik vannak a küszöbön; Kate egyik
kollégája, akivel együtt gyakornokoskodott, saját bevallása szerint „úgy
néz, mintha ő lenne az utolsó kutyakölyök a kosárban”, hogy rokonszenvet
keltsen, egy másik mindig a hírszerkesztőjét szidta, amiért kénytelen ismét
bekopogtatni, az egyik pedig egyszer párnát rakott a pulóvere alá, hogy
várandósnak látsszon, és bekéredzkedett a vécére.

Kate-nek nem ez volt a stílusa. Neki megvoltak a saját szabályai: mindig
mosolyogni, soha nem állni túl közel az ajtóhoz, nem szabad
bocsánatkéréssel kezdeni, és igyekezni kell elterelni a figyelmet arról,
hogy a sztori miatt van ott az ember. Korábban is használta már a
tejesüveg-trükköt, de a tejesemberek kihalófélben voltak. Nagyon
elégedett volt magával, amiért ezen az ajtón ilyen látványos
könnyedséggel bejutott.

Igazság szerint először nem akart jönni. Az irodába kellett mennie, hogy

11

megcsinálja a költségelszámolását, mielőtt a bank leemelne minden pénzt
a számlájáról, de a hírszerkesztőjét ez nem érdekelte.

– Menj, és kopogtass be az özvegyhez, útba esik neked – kiáltotta Nick
Deacon a telefonba, miközben mellette a híradó szignálja harsogott. –
Sosem lehet tudni. Lehet, hogy ma szerencséd lesz.

Kate felsóhajtott. Azonnal tudta, hogy Nick kiről beszél. Csak egyetlen
özvegy volt, akivel azon a héten mindenki interjút akart készíteni, de Kate
azt is tudta, hogy jól kitaposott ösvényen fog járni. Három kollégája a
Posttól már próbát tett, és Kate biztosra vette, hogy ő lesz az utolsó
riporter az országban, aki azon a bizonyos ajtón bekopogtat.

Majdnem.
Ahogy a Jean Taylor utcájához vezető kanyarhoz ért, automatikusan
szétnézett más újságírókat keresve, és azonnal kiszúrta a Timestól érkezett
férfit, aki egy kocsi mellett állt. Unalmas nyakkendő, könyökvédő, oldalt
elválasztott haj. Klasszikus. Kate haladt tovább a főúton araszoló
forgalommal, de fél szemét az ellenségen tartotta. Meg kell kerülnie a
tömböt, és mire visszaér, a férfi remélhetőleg eltűnik.
– A fene egye meg – mormogta, miközben balra indexelt, és
bekanyarodott egy mellékutcába, hogy leparkoljon.
Tizenöt perccel később, miután átfutotta a napi híreket, Kate
visszakapcsolta a biztonsági övét, és újra elindította az autót. Megcsörrent
a telefonja, és mélyen a táskájába túrt, hogy megtalálja. Ahogy kihalászta,
Bob Sparkes nevét látta a kijelzőn, és ismét leállította a motort.
– Szia, Bob, hogy vagy? Mi újság?
Bob Sparkes felügyelő akart valamit, ez nyilvánvaló volt. Nem olyasféle
fickó volt, aki csak a csevegés kedvéért telefonál, és Kate fogadni mert
volna, hogy a hívás nem fog tovább tartani hatvan másodpercnél.
– Szia, Kate, jól, köszönöm. Sok a dolgom, tudod, hogy van ez. Van pár
folyamatban lévő ügyem, de semmi érdekes. Figyelj, Kate, csak felötlött
bennem, vajon dolgozol-e még Glen Taylor ügyén...
– Jézusom, Bob, rám van állítva egy kamera, vagy mi? Éppen arra
készülök, hogy odamenjek Jean Taylor ajtajához, és bekopogtassak.
Sparkes felnevetett. – Ne aggódj, nem vagy rajta a megfigyeltek listáján,
amennyire tudom.
– Van bármi, amit tudnom kéne, mielőtt találkozom vele? – kérdezte
Kate. – Bármi új azóta, hogy Glen Taylor meghalt?
– Nincs, igazából nincs. – Kate hallotta a férfi hangjában a
csalódottságot. – Gondoltam, hátha te hallottál valamit. Mindenesetre
díjaznék egy fülest, ha Jean mond valamit.
– Felhívlak majd utána – felelte Kate. – De valószínűleg becsapja az

12

orrom előtt az ajtót. Az összes többi riporterrel ezt csinálta.
– Oké, beszélünk később.
Vége. Kate a telefonra nézett, és elmosolyodott. Negyvenegy

másodperc. Új rekord. Muszáj lesz cukkolnia Bobot ezzel, amikor
legközelebb találkoznak.

Öt perccel később Taylorék immár újságíróktól mentes utcájában
lépdelt, és végigment a házhoz vezető ösvényen.

Most már kellett neki a sztori.
Ó, az ég szerelmére, így nem lehet koncentrálni, gondolta, és a
tenyerébe mélyesztette a körmeit, hogy elterelje a figyelmét. Hasztalan.
– Bocsásson meg, Jean, de nem bánná, ha használnám a mosdót? –
kérdezte most szabadkozó mosollyal. – A tea azonnal átfolyik az emberen,
nem? Ha gondolja, készítek még egyet.
Jean bólintott, és felkelt, hogy mutassa az utat. – Erre – mondta, és
félreállt, hogy Kate elhaladhasson mellette, be a barackszínű földszinti
mellékhelyiségbe.
Miközben kezet mosott az illatosított vendégszappannal, Kate
felpillantott, és szemügyre vette az arcát a tükörben. Egy kicsit fáradtnak
tűnök, gondolta, és lesimította rakoncátlan haját, majd megpaskolta az
ujjbegyeivel a szeme alatti táskákat, ahogyan attól a lánytól tanulta, akihez
néha arckezelésre járt.
A konyhában, egyedül, miközben a vízforralóra várt, céltalanul
olvasgatta a hűtőn lévő feljegyzéseket és a mágnesek feliratait.
Bevásárlólisták és nyaralásokról való szuvenírek: itt nem sok érdekes
akadt számára. Egy tengerparti étteremben készült fotó Taylorékról:
mosolyognak, és a fényképezőgép felé emelik a poharukat. Glen Taylor
borzas hajjal és vakációzós mosollyal, meg Jean, sötétszőke haja frissen
beszárítva, takarosan a füle mögé simítva, vacsorához illő sminkkel, amely
kissé megfolyt a hőségtől; a szeme sarkából a férjét nézi.
Rajongással vagy irtózattal? – tűnődött Kate.
Az utolsó néhány év nyilvánvalóan megviselte a fotón látható nőt. Jean
drapp zsebes nadrágban, bő pólóban és kardigánban ülve várt rá, a haja
kuszán kilógott a rövid lófarokból. Steve mindig cukkolta Kate-et, hogy
mennyire odafigyel az apróságokra, de hát ez része volt a munkájának.
„Képzett megfigyelő vagyok”, tréfálkozott Kate, és örömét lelte abban,
hogy apró, sokatmondó részleteket fedezett fel. Azonnal észrevette Jean
kezének durva, repedezett bőrét – fodrászkezek, gondolta magában –, és
hogy a körömágyak kirojtosodtak az ideges körömrágástól.
A ráncok az özvegy szeme körül önmagukért beszéltek.
Kate fogta a telefonját, és készített egy fotót a képről. Megfigyelte, hogy

13

a konyha makulátlanul tiszta – korántsem olyan, mint a sajátja, ahol a
tizenéves fiai állandóan otthagyták a félig megevett reggelijük
maradványait – piszkos kávésbögréket, savanyodásnak indult tejet, félig
megevett tojást, fedetlen dzsemes üveget, benne a kés kiálló nyelével. A
padlón pedig a kötelező jelleggel éktelenkedő szennyes focifelszerelést.

A vízforraló sípolása jelezte, hogy a víz felforrt, az otthonra vonatkozó
gondolatok elillantak, Kate pedig elkészítette a teát, és átvitte egy tálcán a
nappaliba.

Jean a semmibe meredt, a fogával a hüvelykujját harapdálta.
– Így már jobb – mondta Kate, és letelepedett. – Bocsánat. Szóval, hol is
tartottunk?
Kénytelen volt belátni, hogy kezdett egy kicsit aggódni. Majdnem egy
órát töltött Jean Taylorral, teleirkált egy jegyzetfüzetet mindenféle
részletekkel a gyerekkoráról, a házassága első időszakáról, de ez volt
minden. Valahányszor egy kicsit közelebb lépett volna a sztorihoz, Jean
mindig témát váltott, és valami biztonságos dologra terelte a szót.
Hosszasan taglalták a gyerekneveléssel járó kihívásokat, aztán pedig volt
egy közjáték, amikor Kate felvette a telefont, miután kitartóan hívogatták
az irodából.
Terry magán kívül volt, amikor megtudta, hol van Kate. – Pompás! –
ordította a telefonba. – Mit mond? Mikor tudod átküldeni?
Kate, magán érezve az özvegy fürkész tekintetét, így válaszolt: – Várj
egy kicsit, Terry. Itt nem túl jó a térerő –, és miközben kislisszolt a hátsó
kertbe, fásult fejcsóválással eljátszotta Jeannek, hogy bosszús.
– Az ég szerelmére, Terry. Közvetlenül mellette ültem. Most nem
tudunk beszélni – sziszegte. – Egy kicsit lassan megy, hogy őszinte legyek,
de azt hiszem, kezd megbízni bennem. Hadd folytassam – mondta.
– Írtál vele szerződést? – kérdezte Terry. – Írjál vele szerződést, és utána
lesz idő dolgozni rendesen.
– Nem akarom nyomulással elijeszteni, Terry. Mindent megteszek, amit
lehet. Később beszélünk.
Kate türelmetlenül befejezte a hívást, és fontolóra vette a következő
lépést. Talán egyszerűen szóba kéne hoznia a pénzt. A teával és a
szimpátiakeltéssel megvolna, és most már abba kell hagynia a
köntörfalazást.
Végső soron, Jean talán meg van szorulva most, hogy a férje meghalt.
Glen Taylor immár nem volt ott, hogy eltartsa. Vagy hogy ne engedje
beszélni.

14

Negyedik fejezet

2010. június 9., szerda

Az özvegy

Egy óra múlva még mindig itt van. Korábban megkértem volna, hogy
menjen el. Soha nem jelentett nekem gondot, hogy elhajtsam az
újságírókat. Könnyű, amikor nagyon bunkók. „Jó napot”, mondják, aztán
egyenesen nekiállnak feltenni a kérdéseiket. Rettenetes, tolakodó
kérdéseket. Kate Waters nem kérdezett semmi rázósat. Eddig.

Beszéltünk mindenféle dolgokról; mikor vettük Glennel a házat, az
itteni ingatlanárakról, mit csináltunk vele, mennyibe került a festés, a
szomszédokról, hol nőttem fel és hová jártam iskolába, efféle dolgokról.
Bármit mondok is, Kate mindennel egyetért. – Ó, én is ilyen iskolába
jártam. Utáltam a tanárokat, maga nem? – ilyesmiket mond. Olyan
érzésem van, mintha egy barátnőmmel csevegnék. Hogy olyan, mint én.
Nagyon okos, de gondolom, ezt csinálja minden alkalommal, amikor
interjút készít.

Igazából nem olyan vészes. Azt hiszem, egészen meg tudnám kedvelni.
Vicces, és kedvesnek tűnik, de talán csak színlelés az egész. A férjéről
mesél nekem – az uráról, ahogy viccesen nevezi –, meg azt mondja,
később majd fel kell hívnia, hogy szóljon neki, hogy lehet, hogy későn ér
majd haza. Nem világos, miért fog késni – még ebédidő sincs, és csak
harminc percre lakik, a déli elkerülőn túl –, de azt mondom neki,
telefonáljon most rögtön, máskülönben aggódni fog a férje. Glen aggódott
volna. Óriási patáliát csapott volna, ha nem szólok neki, hogy kimaradok.
„Ez nem méltányos velem szemben, Jeanie” – mondta volna. De ezt nem
árulom el Kate-nek.

Kate nevet, azt mondja, az ő ura hozzászokott már ehhez, de siránkozni
fog, mert neki kell foglalkoznia a gyerekekkel. Kamasz fiaik vannak, közli
velem, Jake és Freddie; modortalanok és tiszteletlenek.

– Neki kell majd vacsorát csinálnia – mondja. – De lefogadom, hogy
pizzát rendel. A fiúk örülni fognak.

A fiúk nyilvánvalóan ki szokták hozni a béketűrésből Kate-et és az urát,
amikor nem tartják rendben a szobáikat.

– Olyan a szobájuk, mint egy disznóól, Jean – mondja Kate. – El sem
hiszi, hány zabpelyhes tálat találtam Jake szobájában. Gyakorlatilag egy
étkészletet. És minden héten elhagyják a zoknijukat. Olyan a házunk, mint
a lábravalók Bermuda-háromszöge. – És megint nevet, mert azért szereti

15

őket, disznóól ide vagy oda.
Csak rájuk tudok gondolni: Jake és Freddie, milyen aranyos nevek.

Elraktározom őket későbbre a gyűjteményembe, és bólogatok, mint aki
tudja, hogyan érez Kate. Pedig nem tudom, ugyebár. Imádtam volna, ha
ilyen problémáim vannak. Imádtam volna, ha van egy kamaszgyerekem,
akit korholhatok.

Mindenesetre azon kapom magam, hogy hangosan kimondom: –
Glennel nehéz volt egy kissé, amikor szaladni hagytam a házat. – Csak
meg akartam mutatni Kate-nek, hogy nekem is jócskán megvoltak a
gondjaim; hogy pont olyan vagyok, mint ő. Micsoda hülyeség. Hogyan is
lehetnék olyan, mint ő? Vagy mint bárki más? Én.

Glen mindig azt mondta, hogy én más vagyok. Amikor elmentünk
valahová, büszkélkedett velem, azt mondta a barátainak, hogy én
különleges vagyok. Igazából nem tudtam ezt hová tenni. Egy
fodrászszalonban dolgoztam, aminek Mai Haj volt a neve – Lesley, a
tulajdonos szóvicce –, és minden időmet azzal töltöttem, hogy klimaxos
nők haját samponoztam, meg kávét készítettem nekik. Az hittem, hogy
fodrászkodni kellemes – sőt, nagyszerű – lesz. Gondoltam, hajat vágok
majd, és új stílusokat kreálok, de tizenhét évesen a ranglétra alján voltam.

„Jean – kiáltott oda nekem Lesley –, be tudnád samponozni a vendégem
haját, aztán összesöpörnél a székek körül?” Semmi „légy szíves” vagy
„köszönöm”.

A vendégekkel nem volt gond. Szerették elmondani nekem a híreiket, a
problémáikat, mert én meghallgattam őket, és nem próbáltam nekik
tanácsot adni, mint Lesley. Bólogattam, mosolyogtam és ábrándoztam,
amíg az unokájukról panaszkodtak, hogy ragasztózik, vagy hogy a
szomszédjuk áthajigálja a kutyapiszkot a kerítésen. Egész napok teltek el
anélkül, hogy véleményt nyilvánítottam volna, leszámítva az „ez igen”-
eket, vagy a nyaralásra vonatkozó tervek szövögetését, amelyek a
beszélgetés fenntartását szolgálták. De nem hátráltam meg. Elvégeztem a
tanfolyamokat, megtanultam hajat vágni és színezni, és kezdtek saját
vendégeim lenni. Nem kaptam különösebben jó fizetést, de igazából nem
voltam alkalmas másra. Az iskola nem ment jól. Anyám azt mondta az
embereknek, hogy diszlexiás vagyok, de az igazság az, hogy nem érdekelt
a tanulás.

Aztán megjelent Glen, és hirtelen „különleges” lettem.
A munkahelyemen nemigen változott semmi, de a másik három lánnyal
nem barátkoztam, mert Glen nem szerette, ha nélküle járok el szórakozni.
Azt mondta, hogy a többi lány egyedülálló, és csak szexelni meg piálni
akarnak. A hétfő reggel mesélt történeteik alapján nem tévedett sokat, de

16

mivel tőlem egyre csak kibúvókat hallottak, végül felhagytak azzal, hogy
engem is hívjanak. Élveztem a munkámat, mert elmerülhettem a
gondolataimban, és nem volt stresszes. Biztonságos érzés volt – a
vegyszerek és a kiegyenesített haj illata, a fecsegés, a víz zubogása, a
hajszárítók búgása meg az egésznek a kiszámíthatósága. A napomat a
tompa ceruzával vezetett előjegyzési napló határozta meg.

Minden meg volt határozva, még a fekete nadrágból és fehér topból álló
egyenruha is, kivéve szombaton, amikor mindannyiunknak farmert kellett
viselnünk. „Lealacsonyító ez egy nőnek a te tapasztalatoddal. Nem kezdő
vagy, hanem stylist, Jeanie” – mondta Glen később. Mindenesetre ez azt
jelentette, hogy a legtöbb napon nem kellett törnöm a fejem, mit vegyek
fel vagy mit csináljak. Cseppet sem bántam.

Glent mind szerették. El-eljött értem szombatonként, és a pultra
könyökölve beszélgetett Lesley-vel. Olyan sokat tudott, az én Glenem. A
dolgok üzleti oldaláról mindent. És még akkor is meg tudta nevettetni az
embereket, amikor komoly témáról beszélt.

„Olyan okos férjed van – mondta Lesley. – És olyan jóképű. Szerencsés
lány vagy, Jeanie.”

Mindig tudtam, képtelen elhinni, hogy Glen engem választott. Olykor én
sem hittem el. Glen nevetett, amikor ezt kimondtam, és magához húzott.
„Nem kell nekem semmi rajtad kívül” – mondogatta. Segített nekem, hogy
olyannak lássam a dolgokat, amilyenek. Segített felnőni, azt hiszem.

Amikor összeházasodtunk, mit sem tudtam én pénzről meg ilyesmiről,
így hát Glen adott nekem pénzt a háztartási költségekre, meg egy
jegyzetfüzetet, hogy írjam fel minden kiadásomat. Aztán leültünk, és
összevetette a számokat. Nagyon sokat tanultam tőle.

Kate megint beszél, de nem figyeltem az elejére. Valami
megállapodásról van szó, és pénzről magyaráz.

– Elnézést – mondom –, elkalandoztak a gondolataim egy percre.
Türelmesen mosolyog, és ismét előrehajol. – Tudom, milyen nehéz ez,
Jean. Újságírók a küszöbön, éjjel-nappal. De igazság szerint csakis úgy
szabadulhat meg tőlük, ha ad egy interjút. Akkor elveszítik majd minden
érdeklődésüket, és békén hagyják magát.
Bólintok, hogy jelezzem, figyelek, de ő nagyon izgatottá válik; azt hiszi,
beleegyeztem.
– Várjon – mondom, megijedve egy kissé. – Nem mondok sem igent,
sem nemet. Át kell ezt gondolnom.
– Szívesen fizetnénk, hogy megtérítsük az idejét, és hogy segítsünk
ebben a nehéz időszakban – mondja ő gyorsan. Vicces, hogyan próbálják
kozmetikázni a dolgokat. Megtéríteni! Úgy érti, fizetnek nekem azért,

17

hogy kipakoljak, de nem akarja megkockáztatni, hogy megsértődjek.
Rengeteg ajánlatot kaptam az idők során, akkora összegekről,

amekkorákat lottón szokás nyerni. Látniuk kéne a leveleket, amelyeket a
riporterek a postaládámba dugdostak. Annyira álságosak, hogy belepirul az
ember. Mégis, azt hiszem, ezek jobbak, mint a gyűlölködő levelek, amiket
kapni szoktam.

Az emberek néha kitépnek egy-egy Glenről szóló cikket az újságokból,
nyomtatott nagybetűkkel ráírják, hogy „SZÖRNYETEG”, és sokszor
aláhúzzák. Olykor olyan erősen, hogy a toll átlyukasztja a papírt.

A riporterek épp az ellenkezőjét csinálják, de ettől még ők is
ugyanolyan visszataszítóak.

„Kedves Mrs. Taylor – vagy időnként csak Jean –, remélem, nem bánja,
hogy írok Önnek ebben a nehéz időszakban, blablabla. Nagyon sokat írtak
Önről, de mi szeretnénk megadni a lehetőséget, hogy elmondja a
történteket a saját szemszögből. Blablabla.”

Glen vicces hanghordozással olvasta fel őket annak idején, nevettünk, és
beraktam őket egy fiókba. De ez akkor volt, amikor még élt. Ezt az
ajánlatot nem volt kivel megosztani.

Ismét lenézek a teámra. Kihűlt már, és a teteje kissé megbőröződött.
Attól a zsíros tejtől van, amihez Glen ragaszkodik. Ragaszkodott. Most
már vehetek zsírszegény tejet. Elmosolyodok.

Kate, aki közben löki a nagy dumát arról, hogy milyen szenzitív és
felelősségteljes meg az isten tudja, mi minden még a lapja, újabb pozitív
jelzésnek tekinti a mosolyt. Felajánlja, hogy elvisz pár napra egy
szállodába. – Hogy megszabaduljon a többi riportertől és ettől az egész
feszültségtől – mondja. – Hogy nyugta legyen, Jean.

Szükségem is van a nyugalomra, azt hiszem.
Mintegy végszóra, csöngetnek a bejárati ajtón. Kate kikukkant a
csipkefüggönyön át, és ezt sziszegi: – A fenébe is, Jean, a helyi tévétől van
egy fickó odakint. Maradjon csendben, és el fog menni.
Teszem, amit mond. Szokás szerint. Pont ott folytatja, ahol Glen
abbahagyta. Átveszi az irányítást. Megoltalmaz a kinti újságíróktól. De
persze ő maga is újságíró. Ó, istenem, az ellenséggel vagyok összezárva
idebent.
Feléje fordulok, hogy mondjak valamit, de ismét megszólal a csengő, és
felnyílik a levélbedobó leffentyűje. – Mrs. Taylor? – kiáltja egy hang az
üres előtérbe. – Mrs. Taylor, Jim Wilson vagyok a Capital tévétől. Csak
egy percre rabolnám az idejét. Pár szóra mindössze. Itthon van?
Kate és én egymásra nézünk. Nagyon feszült. Furcsa látni, hogy valaki
más megy keresztül azon, ami velem naponta kétszer-háromszor

18

megtörténik. Szeretném megmondani neki, hogy én megtanultam
egyszerűen csendben maradni. Még a lélegzetemet is visszatartom olykor,
nehogy rájöjjenek, hogy van élő ember a házban. De Kate nem tud
mozdulatlanul ülni. Aztán előveszi a mobilját.

– Egy barátjának akar telefonálni? – kérdezem, hogy megtörjem a
feszültséget, de persze a tévés fickó meghallja.

– Mrs. Taylor, tudom, hogy ott van. Kérem, jöjjön az ajtóhoz. Ígérem,
hogy mindössze egy pillanatig rabolom az idejét. Csak beszélnem kell
önnel. Szeretnénk lehetőséget adni önnek…

Kate hirtelen felkiált: – Húzzon a picsába! –, én pedig rámeredek. Glen
soha nem tűrte volna, hogy egy nő ezt a szót használja a házában. Kate
rám néz, a szájával némán a „bocsánat” szót formálja, és az ajka elé teszi
az ujját. És a tévés elhúz a picsába.

– Nos, úgy tűnik, ez működik – jegyzem meg.
– Bocsánat, de ez az egyetlen nyelv, amit megértenek – mondja Kate, és
nevet. Kellemes nevetés, őszintének tűnik, és nem sok nevetést hallottam
az utóbbi időben – Akkor hát válasszuk ki azt a hotelt, mielőtt jön egy
újabb riporter.
Csak bólintok. Akkor voltam legutóbb szállodában, amikor Glennel
Whitstable-be mentünk egy hétvégére, pár évvel ezelőtt. 2004-ben. A
tizenötödik évfordulónkra.
„Ez mérföldkő, Jeanie – mondta Glen. – Ez hosszabb idő, mint
amennyit a legtöbb fegyveres rabló kap.” Szeretett viccelődni.
Whitstable egyébként csak egy órányira volt tőlünk, de kellemes helyen
laktunk a tengerparton, halat ettünk sült krumplival és sétálgattunk a köves
fövenyen. Lapos köveket szedtem Glennek, ő meg kacsázott velük a
hullámokon, és együtt számoltuk az ugrásokat. Csattogtak a vitorlák a kis
csónakok árbocain, és borzasra fújta a szél a hajamat, de azt hiszem,
igazán boldog voltam. Glen nem sokat beszélt. Csak sétálni akart, én meg
örültem, hogy kapok egy kis figyelmet tőle.
Tudják, Glen valójában kezdett eltűnni az életemből. Ott volt, de
mégsem volt ott, ha értik, mire gondolok. A számítógép inkább volt a
felesége, mint én. Mindenféle értelemben, mint kiderült. Volt egy olyan
kamerája, szóval az emberek látták őt, ő meg látta őket, miközben
beszéltek. Azoknak a fényétől mindenki úgy néz ki, mintha halott lenne.
Mint a zombik. Én egyszerűen ráhagytam. Hogy a hülyeségeivel
foglalkozik.
„Mit csinálsz ott egész este?” – kérdezgettem, mire megrántotta a vállát,
mondván: „Csak barátokkal beszélgetek. Semmi különös.” De bármit is
csinált, órákat töltött vele. Órákat.

19

Néha felébredtem éjszaka, és nem volt ott mellettem az ágyban.
Hallottam a hangja mormogását a vendégszobából, de volt annyi eszem,
hogy ne zavarjam. Nem örült a társaságomnak, amikor számítógépezett.
Amikor vittem neki egy-egy csésze kávét, kopogtatnom kellett, mielőtt
rányitottam. Azt mondta, megijesztem, ha váratlanul lépek be a szobába.
Így hát kopogtattam, ő pedig kikapcsolta a monitort, és elvette tőlem a
kávét.

– Köszönöm – mondta.
– Van valami érdekes a számítógépen? – kérdeztem.
– Nincs – felelte –, csak a szokásos.
Beszélgetés vége.
Én sosem használtam a számítógépet. Az nagyon is az ő birodalma volt.
De azt hiszem, mindig is tudtam, hogy valami folyik odabent. Akkor
kezdtem a hülyeségeinek nevezni. Ezáltal hangosan beszélhettem róla.
Glen nem szerette, ha így neveztem, de hát nemigen szólhatott semmit,
igaz? Ez olyan ártalmatlan szó. Hülyeségek. Valami és semmi. De nem
semmi volt. Mocsok volt. Olyasmi, amit senkinek nem lenne szabad nézni,
nem hogy fizetni érte.
Glen azt állította nekem, hogy nem ő volt, amikor a rendőrség
megtalálta a számítógépén.
„Olyan dolgokat találtak, amiket nem én töltöttem le – szörnyű
dolgokat, amik csak úgy rákerülnek a merevlemezre, miközben valami
mást néz az ember” – mondta. Én nem értettem az internethez, vagy a
merevlemezekhez. Megtörténhetett, nem?
„Rengeteg fickót vádolnak tévesen, Jeanie – jelentette ki Glen. –
Minden héten írnak erről az újságok. Hitelkártyákat lopnak emberek, hogy
ilyen dolgokat vegyenek. Nem én csináltam. Megmondtam a rendőröknek
is. – És amikor nem szóltam semmit, így folytatta: – Te nem tudod, milyen
az, amikor effélével vádolnak, miközben nem csináltál semmit. Kikészíti
az embert.”
Feléje nyúltam, megsimogattam a karját, és ő megragadta a kezemet.
„Igyunk egy csésze teát, Jeanie” – mondta. És a konyhába mentünk,
hogy feltegyük forrni a vizet.
Amikor kivettem a tejet a hűtőből, megtorpantam, és az ajtón lévő
képekre néztem – mi ketten szilveszterkor, nagyon kiöltözve; mi ketten
mennyezetfestés közben, az utcára néző szobában, tele magnóliaszínű
foltokkal; mi ketten nyaraláskor; mi ketten a vásárban. Mi ketten. Egy
csapat voltunk.
„Ne aggódj. Én itt vagyok neked, Jeanie – mondogatta Glen, amikor
hazajöttem egy-egy nehéz nap után, vagy ilyesmi. – Egy csapat vagyunk.”

20

És az is voltunk. Túl sok forgott kockán ahhoz, hogy szétváljunk.
És túlságosan is mélyen benne voltunk, hogy lelépjek. Hazudtam Glen

kedvéért.
Nem ez volt az első alkalom. Azzal kezdődött, hogy betelefonáltam a

bankba, és azt mondtam, hogy beteg, amikor nem akarózott neki bemenni.
Aztán hazudtam arról, hogy elveszítette a hitelkártyáját, hogy a bank
tekintse érvénytelennek egyik-másik terhelést.

„Ezzel nem ártunk senkinek, Jeanie – mondta Glen. – Na, csak most az
egyszer.”

Persze nem csak egyszer történt meg.
Gondolom, Kate Waters erről szeretne hallani.
Hallom, hogy a nevemet említi az előtérben, és amikor felkelek, hogy
megnézzem, telefonon beszél valakivel, és arra kéri, hogy jöjjön el
kimenekíteni bennünket.
Glen azelőtt időnként a hercegnőjének nevezett, de biztosra veszem,
hogy ma senki nem fog eljönni fehér lovon, hogy megmentsen engem.
Visszamegyek, és leülök megint, várom, hogy kiderüljön, mi történik.

Ötödik fejezet

2006. október 2., hétfő

A nyomozó

Amikor először hallotta Bella Elliott nevét, Bob Sparkes elmosolyodott. A
kedvenc nénikéjét – anyja számos húgának egyikét – Bellának hívták.
Utána hetekig nem mosolygott.

A hívás 15:38-kor futott be a segélyvonalra. A nő hangja elfúlt a
kétségbeeséstől.

– Elvitték – mondta. – Még csak kétéves. Valaki elvitte...
Az elkövetkező napok során újra és újra lejátszott felvételen a férfi
operátor megnyugtató, mély hangja gyötrelmes duettet alkotott a
telefonáló éles hadarásával.
– Hogy hívják a kislányt?
– Bella… Bella a neve.
– És kivel beszélek?
– Az anyja vagyok. Dawn Elliott. A kertben volt, a ház előtt. A házunk
előtt. Manor Road 44a, Westland. Kérem, segítsenek.

21

– Segítünk, Dawn. Tudom, hogy nehéz, de tudnunk kell még néhány
dolgot, ami segíthet megtalálni Bellát. Mikor látta legutóbb? Egyedül volt
a kertben?

– A cicájával játszott. Egyedül. Alvás után. Nem volt kint régóta. Csak
pár perce. Fél négykor mentem ki, hogy behozzam, és nem volt ott.
Mindenhol kerestük. Kérem, segítsenek megtalálni.

– Rendben. Maradjon a vonalban, Dawn. Le tudná írni a kislányt?
Milyen ruha van rajta?

– Szőke hajú… ma lófarokban volt a haja. Nagyon kicsi még. Totyogós.
Egyszerűen nem emlékszem, mi volt rajta. Póló és nadrágocska, azt
hiszem. Ó, istenem, nem tudok gondolkodni. A szemüvege rajta volt.
Kicsi, kerek, rózsaszín keretes… azért kell neki, mert tompalátása van.
Kérem, keressék meg. Kérem.

Bob Sparkes akkor hallotta először Bella nevét, miután a hívás után
harminc perccel a hampshire-i rendőrségtől két egyenruhás kiszállt Dawn
Elliotthoz, hitelesítették a beszámolóját, és azonnal átkutatták a házat.

– Eltűnt egy kétéves gyerek, Bob – mondta az őrmestere, amikor
beállított Sparkes irodájába. – Bella Elliott. Közel két órája nem látták. Az
előkertben játszott, aztán eltűnt. Önkormányzati bérlakás Southampton
szélén. Az anya romokban, most épp az orvos van vele.

Ian Matthews őrmester egy vékony dossziét helyezett a főnöke
asztalára. Fekete filctollal Bella Elliott nevét írták a fedőlapjára, és
gemkapoccsal egy színes fotót csatoltak hozzá a kislányról.

Sparkes megérintette és alaposan szemügyre vette a fotót, mielőtt
kinyitotta a dossziét.

– Mit csinálunk? Hol keressük? Hol van az apa?
Matthews őrmester nehézkesen leült. – Ez idáig a házban, a
padlástérben, a kertben. Nem túl biztató a dolog. A kislánynak semmi
nyoma. Az apja valahonnan az ország középső részéből származik,
legalábbis az anya úgy véli… Rövid viszonyuk volt, és a pasi lelépett
Bella születése előtt. Igyekszünk a nyomára bukkanni, de az anya nem
segít. Azt mondja, az apának nem kell tudnia.
– És az anya? Ő milyen? Mit csinált, amíg a kétéves gyereke odakint
játszott? – kérdezte Sparkes.
– Azt mondta, Bella uzsonnáját készítette. A konyha a hátsó kertre néz,
ezért nem láthatta a gyereket. Elöl csak egy alacsony fal van, szinte nem is
fal.
– Gondatlanság egy ennyi idős gyereket magára hagyni – tűnődött

22

Sparkes, megpróbálván felidézni a két saját gyerekét ennyi idős korukban.
James immár harminc volt – mindenki meglepetésére könyvelő lett belőle
–, Samantha pedig huszonhat, nemrég volt az eljegyzése. Vajon ő meg
Eileen egyedül hagyták-e őket valaha is a kertben, amikor ekkorák voltak?
Igazság szerint nem emlékezett. Valószínűleg nem volt sokat otthon
akkortájt; állandóan dolgozott. Majd megkérdezi Eileent, amikor hazaér –
amennyiben hazaér ma.

Sparkes felügyelő a kabátjáért nyúlt, amely egy fogason lógott mögötte,
és előhalászta az egyik zsebéből a kocsija kulcsait. – Jobb lesz, ha
odamegyek és szétnézek, Matthews. Körbeszimatolok, beszélek az
anyával. Maradjon itt, és intézkedjen, ha felmerülne még valami. Hét előtt
hívni fogom.

Westland felé menet Sparkes bekapcsolta a kocsiban a rádiót, hogy
meghallgassa a helyi híreket. A híradásban Bellának jutott a főszerep, de a
riporter nem derített ki semmit, amit Sparkes ne tudott volna már.

Hála istennek, gondolta a felügyelő. Határozottan vegyes érzelmekkel
viseltetett a helyi média iránt.

Amikor a legutóbbi alkalommal eltűnt egy gyerek, csúnyán alakultak a
dolgok, miután a riporterek saját kutatásba kezdtek, és széttapostak
minden nyomot. Az ötéves, gosporti Laura Simpsont piszkosan és halálra
rémülten találták meg egy szekrényben a mostohanagybátyjánál. „Ez is
egy olyan család, ahol boldog-boldogtalan rokonnak számít” – mesélte
Sparkes Eileennak.

Sajnos a riporterek egyike elvitte a családi fényképalbumot az anya
lakásából, ezért a rendőrök nem látták Jim bácsi képét – aki nyilvántartott
szexuális bűnelkövető volt –, és nem szereztek tudomást arról, hogy
kapcsolatban áll az eltűnt kislánnyal.

A mostohanagybácsi megpróbált szexelni a gyerekkel – ugyan
sikertelenül, de Sparkes szerint megölte volna, amíg a nyomozók körbe-
körbe futkostak, olykor csak néhány lépésnyire a gyermek börtönétől, ha a
kiterjedt rokonság egy másik tagja nem telefonál be részegen, és nem közli
Jim bácsi nevét a rendőrökkel. Laura megúszta néhány fizikai és lelki
horzsolással. Sparkes még mindig emlékezett, hogyan nézett rá, amikor
kinyitotta a szekrényajtót. Rettegve, csakis ez a szó illett rá. Rettegett,
hogy Sparkes olyan lesz, mint Jim bácsi. A felügyelő odahívott egy
rendőrnőt, hogy vegye a karjába Laurát. Végre biztonságban volt.
Mindenkinek könnyek gyűltek a szemébe, kivéve a gyereket. Ő úgy nézett
ki, mintha kábulatban lenne.

Sparkes mindig is úgy érezte, hogy valamiképpen cserbenhagyta a
kislányt. Korábban kellett volna felfedeznie a kapcsolatot. Más kérdéseket

23

kellett volna feltennie. Gyorsabban kellett volna megtalálnia. A főnöke és
a sajtó diadalként kezelték Laura előkerülését, de Sparkes nem tudott
ünnepelni. Az után, hogy látta azt a szempárt, nem.

Vajon hol lehet most? – gondolta. Vajon hol van most Jim bácsi?

A Manor Road tele volt riporterekkel, szomszédokkal és rendőrökkel, akik
egymás szavába vágva taglalták a történteket.

Sparkes átfurakodott a tömegen a 44a számú házhoz, biccentve az
újságíróknak, akiket felismert.

– Bob – kiáltotta egy nő. – Szia, van valami hír? Bármilyen nyom? –
Kate Waters előretolakodott, és fáradtságot mímelve mosolygott. Sparkes
legutóbb egy borzasztó gyilkosság idején találkozott vele a New Forest
körzetben; az alatt a pár hét alatt, ami a férj elfogásához kellett, néhány
pohár ital mellett néha megosztották egymással a pletykákat.

Régóta ismerték egymást, időről időre összefutottak különböző ügyek
kapcsán, ott folytatva, ahol abbahagyták. Nem volt ez barátság,
határozottan munkáról szólt az egész, de Kate rendes nő volt. A legutóbb
hallgatott valamiről, amire véletlenül bukkant egy cikk írása közben, amíg
Sparkes készen nem állt az információ nyilvánosságra hozására. A
felügyelő ezért még az adósa volt.

– Szia, Kate. Csak most értem ide, de később talán lesz mondanivalóm –
felelte Sparkes, és elfurakodott az ajtót őrző egyenruhás mellett.

Az utcára néző szobában macska- és cigarettaszag volt; Dawn Elliott
egy kanapén kuporgott, reszkető ujjakkal markolt egy mobiltelefont és egy
babát. Szőke haját tessék-lássék lófarokban fogta össze, hogy ne hulljon az
arcába, amitől még fiatalabbnak látszott. Felnézett az ajtóban álló magas,
komoly férfira, az arcán teljes összeomlás tükröződött.

– Megtalálták? – ennyit sikerült mondania.
– Mrs. Elliott, Bob Sparkes felügyelő vagyok. Azért vagyok itt, hogy
segítsek megkeresni Bellát, és szeretném, ha segítene nekem.
Dawn ránézett. – De hát már mindent elmondtam a rendőrségnek. Mi
értelme annak, hogy újra és újra megkérdezik tőlem ugyanazokat a
dolgokat? Csak keressék meg, keressék meg a gyerekemet! – kiáltotta
rekedten.
Sparkes bólintott, és leült melléje. – Gyerünk, Dawn, menjünk végig
rajta együtt – mondta szelíden. – Talán eszébe jut valami új.
Dawn száraz zokogástól fuldokolva mondta el neki a történetet. Bella,
az egyetlen gyermeke kudarcra ítélt kapcsolatból született, amelyet egy
nős férfival folytatott, akivel egy nightclubban ismerkedett meg; Bella

24

aranyos kislány, aki imád Disney-videókat nézni és táncolni. Dawn
nemigen érintkezett a szomszédokkal, „Lenéznek engem… segélyből élő,
egyedülálló anya vagyok, úgy gondolják, hogy élősködök az államon” –
mondta Bob Sparkesnak.

De miközben beszéltek, Sparkes csapata és rengeteg környékbeli
önkéntes, sokan még mindig munkaruhában, átkutatták a hátsó kerteket,
szemeteskukákat, sövényeket, padlásokat, alagsorokat, fészereket, autókat,
kutyaólakat és komposzthalmokat az egész környéken. Odakint kezdett
gyérülni a fény, és hirtelen felkiáltott egy hang: – Bella, Bella, hol vagy,
szívecském?

Dawn Elliott talpra ugrott, hogy kinézzen az ablakon.
– Dawn, jöjjön, üljön le, kérem – mondta Sparkes. – Meg kell
kérdeznem, Bella nem viselkedett ma rosszul? – A nő megrázta a fejét.
– Nem volt ma semmilyen összezördülésük? – folytatta Sparkes. –
Nehéz a kicsikkel időnként, igaz? Nem kellett a fenekére ütnie, vagy
ilyesmi?
A fiatal nő lassan felfogta, hogy mire irányulnak a kérdések, és éles
hangon bizonygatta az ártatlanságát.
– Nem, persze hogy nem. Soha nem szoktam megütni. Nos, nem nagyon
gyakran, csak amikor akaratoskodik néha. Nem bántottam. Valaki
elvitte…
Sparkes megpaskolta a kezét, és arra kérte a családi kapcsolattartó
tisztet, hogy készítsen még egy csésze teát.
Egy fiatal egyenruhás dugta be a fejét az ajtón, és intett a felettesének,
hogy szeretne váltani vele pár szót.
– Valaki látott egy fickót kódorogni a környéken ma délután – közölte
Sparkesszal. – Az egyik szomszéd látta. Nem ismerte fel.
– Személyleírás?
– Egyedül volt a fickó, azt mondta. Hosszú haj, ápolatlan külső. A
szomszéd azt állítja, benézegetett az autókba.
Sparkes előhúzta a zsebéből a telefonját, és felhívta az őrmesterét. –
Úgy néz ki, van egy forró nyomunk – mondta. – A gyerek nincs meg, de
van egy személyleírásunk egy gyanús alakról, aki az utcában mászkált, a
részleteket hamarosan megkapja. Továbbítsa őket a csapatnak. Én beszélek
a szemtanúval.
– És kopogtassunk be a környéken mindenkihez, akinek bármiféle
szexuális indíttatású bűncselekmény van a rovásán – tette hozzá, és
felkavarodott a gyomra a gondolattól, hogy a gyerek esetleg a környéken
nyilvántartott huszonkét szexuális bűnelkövető valamelyikének karmai
közé került.

25

A hampshire-i rendőrség mintegy háromszáz ilyen embert tartott
nyilván Sparkesék egész körzetében; szatírok, kukkolók, nyilvánosan
szexelők, pedofilok és erőszaktevők változó összetételű csoportját,
melynek tagjai mind barátságos szomszédnak adták ki magukat a mit sem
sejtő közösségekben.

Stan Spencer az utca túloldalán, takaros kis háza ablakában várt a
felügyelőre. Sparkes úgy értesült, hogy Dawn Elliott szomszédja néhány
évvel korábban alkalmilag kezdte el szemmel tartani a szomszédságot,
amikor a parkolóhelyet, amely vélekedése szerint a Volvójának járt volna,
folyvást ingázók foglalták el. Nyugdíjas lévén nem sok dolga akadt, és a
feleségével együtt kedvét lelte a hatalomban, melyet egy jegyzettömb és az
éjszakai őrjáratozás adott neki.

Sparkes kezet fogott vele, és leültek az ebédlőasztalhoz.
A szomszéd a jegyzeteire mutatott: – Ezek jelenlegi megfigyelések,
felügyelő úr –, mondta, és Sparkes elfojtott egy mosolyt.
– Susant lestem, hogy jön-e már a boltból, és megláttam egy férfit, aki
az utca felénk eső oldalán haladt. Durva alaknak tűnt – ápolatlannak, tudja
–, és aggódtam, hogy betöri majd valamelyik szomszéd járművének az
ablakát, vagy ilyesmi. Nagyon résen kell lenni az embernek. Peter
Tredwell furgonja mellett járt.
Sparkes felvonta a szemöldökét.
– Bocsánat, felügylő úr. Mr. Tredwell vízvezeték-szerelő, aki odébb
lakik az utcában, és már többször is feltörték a furgonját. Legutóbb én
akadályoztam meg. Szóval, kimentem, hogy figyeljem, mit csinál a férfi,
de eléggé távol volt. Sajnos csak a hátát láttam. Hosszú, piszkos haj,
farmer meg olyan fekete anorák. Aztán megszólalt idebenn a telefonom, és
mire visszaértem, már eltűnt.
Mr. Spencer nagyon elégedettnek tűnt magával, Sparkes pedig mindent
feljegyzett.
– Látta Bellát, amikor kiment az ösvényen?
Spencer tétovázott, de megrázta a fejét. – Nem. Nem láttam már pár
napja. Aranyos kis teremtés.
Öt perccel később Sparkes Dawn Elliott előszobájában egy széken
gubbasztva lefirkantott egy sajtónyilatkozatot, majd visszaült a kanapéra.
– Van valami híre? – kérdezte Dawn.
– Pillanatnyilag nincs semmi új, de megmondom a sajtónak, hogy
szükségünk van a segítségükre a kislány megtalálásához. És…
– És? – kérdezte Dawn.
– És hogy le kell nyomoznunk mindenkit, aki ezen a környéken volt ma
délután. Olyan embereket, akik autóval vagy gyalog járhattak a Manor

26

Roadon. Látott ma délután egy férfit ebben az utcában, Dawn? – kérdezte
Sparkes. – Mr. Spencer, a szemközti szomszéd azt állítja, látott egy hosszú
hajú férfit, sötét kabátban; valakit, akit korábban nem látott erre.
Lehetséges, hogy nem jelent semmit…

Dawn a fejét rázta; könnyek gördültek az arcán. – Ő vitte el? – kérdezte.
– Ő vitte el a kislányomat?

Hatodik fejezet

2010. június 9., szerda

Az özvegy

Újabb léptek a kavicsos ösvényen. Kate telefonja ezúttal kétszer
megcsörren, majd elhallgat. Ez biztosan valamiféle jel, mert Kate azonnal
kinyitja az ajtót, és beenged egy férfit, akinek a vállán nagy, fekete táska
van.

– Ez Mick – közli velem. – A fotósom. – Mick rám mosolyog, és a kezét
nyújtja.

– Üdvözlöm, Mrs. Taylor – mondja. Azért jött, hogy elvigyen
bennünket egy szállodába, „valami szép és csendes helyre”, mondja, mire
tiltakozni kezdek. Túl gyorsan történik minden.

– Várjanak egy percet – mondom, de senki nem figyel rám.
Kate és Mick arról beszélnek, hogyan kéne kikerülni a kapunál
összegyűlt riportereket. A tévés férfi bizonyára szólt másoknak, hogy van
nálam valaki a házban, és felváltva kopogtatnak az ajtón meg nyitogatják a
levélbedobót, hogy bekiabáljanak nekem. Rettenetes, olyan, mint egy
rémálom. Olyan, mint az elején volt.
Akkor Glennek kiabáltak, és megvádolták mindenfélével.
– Mit csinált, Mr. Taylor? – kiáltotta az egyik.
– Vér tapad a kezéhez, maga perverz? – kérdezte a Sun embere, amikor
Glen kivitte a szemetet. Ott, a járókelők füle hallatára. Glen azt mondta,
hogy egyikük a járdára köpött.
Reszketett, amikor bejött.
Az én szegény Glenem. De neki itt voltam én akkor segítségül – a kezét
simogattam, és azt mondogattam, hogy ne törődjön velük. Most viszont
csak én vagyok, és nem tudom, sikerül-e állnom a sarat egyedül. Egy hang
borzasztó dolgokat ordít be az ajtón: – Tudom, hogy ott van, Mrs. Taylor.

27

Fizetnek magának azért, hogy beszéljen? Mit gondol, mit szólnak majd az
emberek, ha elfogadja ezt a vérdíjat?

Úgy érzem, mintha arcon ütöttek volna. Kate felém fordul,
megsimogatja a kezemet, azt mondja, ne törődjek vele, ő meg tud
szabadítani ettől az egésztől.

Szeretnék bízni benne, de nehéz világosan gondolkozni. Mit jelent az,
hogy megszabadít ettől az egésztől? Glen szerint ezt csak úgy lehetett
kezelni, hogy bujkált az ember.

„Ki kell bekkelnünk” – mondta.
Kate módszere viszont az, hogy nyíltan színre kell lépni. Kiállni, és
elmondani a magamét, hogy elhallgattassam őket. Szeretném elhallgattatni
őket, de ez azt jelenti, hogy ki kell állnom a reflektorfénybe. A gondolat
olyan rémisztő, hogy nem tudok mozdulni.
– Gyerünk, Jean – mondja Kate, amikor végre észreveszi, hogy még
mindig a széken ülök. – Együtt meg tudjuk csinálni. Egyszerre csak egy
lépés. Öt perc alatt túlesik az egészen, és utána senki nem lesz képes
megtalálni magát.
Rajta kívül, természetesen.
De nem tudok tovább szembenézni azoknak a kinti állatoknak a
gyalázkodásaival, így hát engedelmesen nekilátok összeszedni a holmimat.
Fogom a kézitáskámat, és beleteszek néhány bugyit a konyhai szárítóból.
Felmegyek az emeletre a fogkefémért. Hol vannak a kulcsaim?
– Csak a leglényegesebbeket – mondja Kate. Majd ő megvesz nekem
mindent, amire szükségem van, miután odaértünk. „Hová?” – szeretném
kérdezni, de Kate megint elfordul. A mobilján tüsténkedik, „az irodával”
beszél.
Más a hangja, amikor az irodával beszél. Feszült. Egy kicsit elfúló,
mintha éppen lépcsőt mászott volna.
– Oké, Terry – mondja. – Nem, Jean velünk van… majd felhívlak
később. – Nem akar előttem beszélni. Vajon mit akar tudni az iroda?
Mennyi pénzt ígért? Hogyan fogok mutatni a képeken?
Lefogadom, hogy ezt szerette volna mondani: „Egy kicsit szét van
csúszva, de helyre tudjuk pofozni, hogy elfogadhatóan nézzen ki.” Pánikot
érzek, és mondanám, hogy meggondoltam magam, de túl gyorsan történik
minden.
Kate azt mondja, hogy majd ő eltereli a figyelmüket. Kimegy, és úgy
tesz, mintha előkészítené számunkra a kocsiját, Mick meg én pedig
eközben kisurranunk a kertbe és átmászunk a hátsó kerítésen. Igazából el
sem hiszem, hogy ezt csinálom. Mondanám megint, hogy várjunk, de Kate
a hátsó ajtó felé tol.

28

Várunk, amíg kimegy. Hirtelen fülsiketítő zaj támad. Mintha egy
csapatnyi madár szállt volna fel a bejárati ajtóm elől.

– Lesipuskások – mondja Mick. Gondolom, a fotósokra céloz, aztán a
fejemre dobja a zakóját, megragadja a kezemet, és kihúz a hátsó ajtón a
kertbe. Nem sokat látok a zakó miatt, és a cipőmet sem erre találták ki. Ki-
kicsúszik belőle a lábam, de próbálok szaladni. Nevetséges. A zakó
folyvást lecsúszik. Ó, istenem, ott van Lisa a szomszéd ház emeleti
ablakában, tátott szájjal bámul. Tétován intek neki. A jó ég tudja, miért.
Ezer éve nem beszéltünk.

Mick átsegít a hátsó kerítésen. Nem túl magas, inkább dísznek van, mint
biztonsági okból. Nadrág van rajtam, de még így is nehezen megy egy
kicsit. A kocsija a sarkon túl parkol, mondja Mick, és lassan lopakodunk a
sikátor végéig a házak mögött, hiszen ott is lehetnek riporterek. Hirtelen
sírhatnékom támad. Arra készülök, hogy autóba szálljak olyan
emberekkel, akiket nem ismerek, és isten tudja, hová induljak velük.
Valószínűleg ez a legőrültebb dolog, amit valaha is csináltam.

Glen idegrohamot kapott volna. Már a rendőrségi ügy előtt is szeretett
meglapulni. Éveket töltöttünk ebben a házban – az egész házasságunkat –,
de ahogy a szomszédok nagyon is szívesen közölték a sajtóval,
magunknak valók voltunk. Persze a szomszédok mindig ezt szokták
mondani, ha holttestek vagy bántalmazott gyerekek kerülnek elő a
mellettük lévő házból. De a mi esetünkben igaz volt. Egyikük – talán a
szemközt lakó Mrs. Grange – azt mondta egy riporternek Glenről, hogy
„gonosz szeme” volt. Glennek igazából szép szeme volt. Kék, hosszú
szempillákkal. Kisfiús szemek. Én mindig elolvadtam tőlük.

Mindenesetre mindig ezt mondogatta nekem, már azelőtt is: „Senkinek
semmi köze hozzá, ez a mi dolgunk, Jeanie.” Ezért volt olyan nehéz,
amikor a mi dolgunk hirtelen mindenkié lett.

Mick, a fotós furgonja mocskos. Nem látszik a padló a hamburgeres
dobozoktól, a rágcsás zacskóktól meg a régi újságoktól. Az öngyújtó
helyére egy villanyborotva van csatlakoztatva, az ülés előtt a padlón egy
nagy kóláspalack hengeredik ide-oda.

– Bocsánat a rumliért – mondja Mick. – Gyakorlatilag ebben a
furgonban élek.

Egyébként nem az első ülésre szállok be. Mick hátravisz, és kinyitja az
ajtókat. – Ide – mondja, megragadja a karomat, és betol. A fejemre teszi a
kezét, és lefelé nyom, nehogy beverjem a homlokom. – Maradjon lent,
amíg el nem távolodunk, majd szólok, ha tiszta a levegő.

– De… – szólalok meg, ő azonban rám csapja az ajtót, én pedig ülök a
félhomályban a fotós felszerelés és a szemeteszsákok között.

29

Hetedik fejezet

2006. október 5., csütörtök

A nyomozó

Bob Sparkes hangosan ásított egyet, miközben a karját a feje fölé tartva
nyújtózkodott, és a hátát homorította az irodai székében. Igyekezett nem
nézni az íróasztalán lévő órára, de az addig kacsintgatott rá, amíg oda nem
pillantott. Hajnali kettő volt. Immár több mint három napja keresték Bellát,
és sem jutottak semmire.

Hosszú hajú, ápolatlan férfiakról és egyéb nyomokról szóló hívások
tucatjait ellenőrizték a helyszíntől egyre növekvő sugarú körben, de ez
aprólékos, lassú munka volt.

Sparkes próbált nem gondolni arra, mi történik Bella Elliottal – vagy
hogy mi történt vele máris, ha őszinte akart lenni magához. Meg kellett
találnia a kislányt.

– Hol vagy, Bella? – kérdezte az íróasztalán lévő fényképtől. A gyermek
arca volt mindenütt, ahová nézett – az ügyeleti szobában tucatnyi fotója
mosolygott az asztaloknál gubbasztó nyomozókra, mint egy kicsiny vallási
ikon, amely áldását adja a munkájukra. Az újságok tele voltak „Bella
baba” képeivel.

Sparkes végigfuttatta a kezét a fején, érzékelve a növekvő kopasz foltot.
„Gyerünk, gondolkozz” – mondta magának a számítógép képernyőjéhez
hajolva. Ismét végigolvasta a környéken nyilvántartott rakatnyi szexuális
bűnelkövető vallomásait, azt kutatván, nincs-e valami egészen apró gyenge
pontja az egyes történeteknek, de nem sikerült igazi nyomot találnia.

Még egyszer utoljára átfutotta a profilokat: a többségük szánalmas alak
volt. Magányos, mosdatlan, rossz fogazatú fickók, akik egy online
fantáziavilágban éltek, és néha szerencsét próbáltak a valódi világban.

Aztán ott voltak a visszaesők. Sparkes kollégái elmentek Paul Silver
házához, aki évekig molesztálta a gyerekeit, és ült is ezért, de a felesége –
a harmadik? – tűnődött Sparkes –, vagy még mindig Diane az? – fásultan
közölte velük, hogy az ura odabent van, öt évet kapott betörésért. Úgy
tűnik, profilt bővített, jegyezte meg Bob Sparkes az őrmesternek.
Természetesen az első negyvennyolc órában az egész országban akadtak,
akik látni vélték Bellát. A rendőrök rohantak a helyszínekre, és egyik-
másik hívástól Sparkes szívverése is felgyorsult.

Egy nő közvetlenül Newark mellől azzal telefonált, hogy egy új
szomszédja egy gyerekkel játszik a kertben. – Szőke kislány. Sosem láttam

30

korábban gyereket a kertben. Azt hittem, nincsenek gyerekei – mondta.
Sparkes azonnal odaküldte a helyi rendőröket, és várta az íróasztalánál,
hogy megcsörrenjen a telefonja.

– A szomszéd unokahúga érkezett látogatóba Skóciából – közölte vele a
helyi felügyelő éppoly csalódottan, mint amilyen Sparkes volt. – Sajnálom.
Talán legközelebb.

Talán. Sparkes problémája az volt, hogy az ügyeleti szobába érkező
hívások többsége mindig találomra próbálkozóktól vagy feltűnési
viszketegségben szenvedőktől származott, akik nagyon szerettek volna a
dráma részeseivé válni.

A helyzet az volt, hogy Dawnon kívül legutóbb az utcabeli újságos látta
Bellát. Az illető, egy szószátyár nagymama emlékezett, hogy anya és lánya
11:30 körül beléptek az üzletbe. Rendszeresen jártak oda. Dawn majdnem
minden nap elment cigarettát venni, és ezt az alkalmat, Bella legutolsó
látogatását, rögzítette a bolt olcsó biztonsági kamerája is egy szemcsés,
akadozó felvételen.

Ezen Bella az anyja kezét fogja a pultnál, az arca ráközelítéskor
elmosódik, mintha máris eltűnőben lenne, a kezében papírzacskó, majd
becsukódik mögötte a boltajtó.

Dawn anyja ebéd után – a telefonszolgáltató adatai szerint 14:17-kor –
telefonált a házba, és azt mondta a rendőrségnek, hallotta, hogy a háttérben
az unokája a Bob, a mester főcímdalát énekelte, és kérte, hogy
beszélhessen a kislánnyal. Dawn hívta is, de Bella elszaladt egy
játékszerért.

A következő hatvannyolc perccel kapcsolatban csak Dawn
beszámolójára tudtak támaszkodni. A részletek ködösek voltak, főleg a
házimunkára emlékezett. A nyomozók újrajátszatták vele a főzést, a
mosogatást és Bella szárítóból kivett ruhácskáinak összehajtogatását, hogy
elképzelésük legyen arról, mi történt közvetlenül három óra után, amikor
Dawn saját bevallása szerint látta, hogy Bella kibóklászik játszani a kertbe.

A szomszédban lakó Margaret Emerson 15:25-kor kiment a kocsijához
valamiért, és határozottan állította, hogy az előkert akkor üres volt. – Bella
mindig azt kiabálta nekem, hogy „Kukucs!”. Szegény kislány, ez amolyan
játék volt részéről. Imádta, ha odafigyelnek rá – mondta a
szomszédasszony. – Az anyját nem mindig érdekelte, hogy mit csinál –
mondta Mrs. Emerson óvatosan. – Bella sokat játszott egyedül, tologatta a
kis babakocsiját, meg a Timmy cicát hajkurászta. Tudják, milyenek a
gyerekek.

– Sokat sírt? – kérdezte Sparkes.
Mrs. Emerson ezen elgondolkozott egy kicsit, majd megrázta a fejét, és

31

gyorsan ezt mondta: – Nem, boldog kislány volt.
A gyerekorvos és a védőnő egyetértettek. „Elragadó gyerek”, „kis

falatka” – mondták egybehangzóan. – Az anyukának nem volt könnyű,
nehéz egyedül nevelni egy gyereket, ugyebár – mondta az orvos, és
Sparkes bólintott, mintha értené. Mindent feljegyeztek a vallomások és
bejelentések immár duzzadó dossziéjába, ami az emberei erőfeszítéseit
bizonyította, de Sparkes tudta, hogy az egész csak felszínes fecsegés.
Egyáltalán nem jutottak előre.

A hosszú hajú férfi a kulcs, állapította meg magában, miközben
kikapcsolta a számítógépét és gondosan rendbe szedte az íróasztalán az
aktákat, majd az ajtó felé indult, hogy aludjon öt órát.

– Talán holnap megtaláljuk – suttogta az alvó feleségének, amikor
hazaért.

Egy héttel később, amikor még mindig nem tudtak semmi újat, Kate
Waters telefonált.

– Szia, Bob, a főszerkesztő úgy döntött, hogy jutalmat ajánl minden
információért, ami Bella megtalálásához vezet. Húsz rongyot. Nem is
kevés.

Sparkes hangtalanul felmordult. „Nyamvadt jutalmak – szitkozódott
később Matthewsnak. – Az újságoknak hírverés, minket meg az ország
összes agylágyult idiótája hívogatni fog.”

– Ez nagyon nagyvonalú, Kate – mondta. – De gondolod, hogy ez a
megfelelő pillanat? Azon dolgozunk, hogy…

– Holnap címlapon lesz, Bob – szakította félbe Kate. – Nézd, én tudom,
hogy a rendőrök általában utálják a nyomravezetői jutalmak gondolatát is,
de sok ember, aki látott vagy hallott valamit, de fél hívni a rendőrséget, ha
meglátja a húsz rongyot, akkor telefonért nyúl.

Sparkes felsóhajtott. – Megyek, elmondom Dawnnak – mondta. – Fel
kell készítenem.

– Rendben – felelte Kate. – Figyelj, mi az esélye annak, hogy leülhessek
beszélgetni vele, Bob? Szegény nő, a sajtótájékoztatón alig tudott
megszólalni… így tényleg módja nyílna arra, hogy beszéljen Belláról.
Nagyon finom leszek vele. Mit gondolsz?

Sparkes azt gondolta, bárcsak ne vette volna fel a telefont – kedvelte
Kate-et, és ezt nem sok riporterről tudta elmondani, de a nő olyan volt,
mint egy terrier a csonttal, amikor elszánta magát. Sparkes tudta, hogy
nem adja fel, amíg el nem éri, amit akar, de nem volt biztos benne, hogy ő
és Dawn készen állnak egy efféle próbatételre.

32

Dawn még számára is többé-kevésbé rejtély volt; érzelmileg teljesen
kikészült, gyógyszereket szedett a pánikrohamok ellen, és harminc
másodpercnél tovább semmire sem tudott összpontosítani. Bob Sparkes
órákat töltött vele, és úgy érezte, hogy csak a felszínt kapirgálja. Vajon
valóban ráeresztheti Kate Waterst?

– Talán segítene neki, ha olyasvalakivel beszélne, aki nem rendőr, Bob.
Talán ettől eszébe jutna valami.

– Megkérdezem tőle, Kate, de nem vagyok biztos benne, hogy alkalmas
erre. Nyugtatókon és altatókon él, és nehezére esik koncentrálni bármire is.

– Ezer köszönet, Bob. – Sparkes hallotta a mosolygást a riporter
hangjában.

– Várj, még ne vegyél mérget a dologra. Hadd beszéljek vele ma
délelőtt, és majd visszahívlak.

Amikor Sparkes megérkezett, pontosan ugyanott találta Dawnt, ahol
először találkozott vele: a kanapén, Bella játékszerei, a jóakaróktól
érkezett levelezőlapok, a haragosoktól származó, vonalas papírra írt
levelek, valamint az összegyűrt, üres cigarettásdobozok és az
újságkivágások között.

– Aludt valamennyit, drága? – kérdezte tőle.
Sue Blackman, a fiatal rendőrnő, aki családi kapcsolattartóként
tevékenykedett, némán megrázta a fejét, és felvonta a szemöldökét.
– Nem tudok aludni – mondta Dawn. – Ébren kell lennem, amikor
hazajön.
Sparkes az előtérbe húzta Blackmant. – Pihennie kell, máskülönben
kórházban fog kikötni – sziszegte.
– Tudom, uram. Napközben el-elbóbiskol a kanapén, de amikor sötét
lesz, azt gyűlöli. Azt mondja, Bella fél a sötétben.

Nyolcadik fejezet

2006. október 11., szerda

A riporter

Kate Waters ebédidőben érkezett a házhoz a fotósával és egy csokor
hivalkodó liliommal, amit a szupermarketben vásárolt. A csődülettől
távolabb parkolt le az utcában, hogy ne vonja magára a figyelmet.

33

Megcsörgette Bob Sparkesot, hogy tudassa vele az érkezését, majd
elnyomult a ház előtt autóikban táborozó, kezükben Big Macet szorongató
újságírók mellett. Mire kiugrottak a járműveikből, Kate már bent volt.
Hallotta, hogy páran hangosan átkozódnak a telefonjaikba, figyelmeztetve
egymást, hogy palira veszik őket, és megpróbált nem mosolyogni.

Miközben Bob Sparkes bevezette a házba, Kate figyelme kiterjedt
mindenre: a szomorúság okozta összevisszaságra és pangásra: az előtérben
Bella kék, prémszegélyes anorákja és macis hátizsákja lógott a
lépcsőfeljáró korlátján; piros kis gumicsizmái az ajtó mellett álltak.

– Fotózd le ezeket, Mick – súgta a nyomában haladó fotósnak,
miközben az utcára néző szoba felé haladtak. Játékszerek és babafotók
voltak mindenütt; a látvány visszarepítette Kate-et a saját anyasága korai
időszakába, ahogy az elhatalmasodó káosszal küzdött. Aznap, amikor
Jake-et hazavitte a kórházból, először csak ült és sírt, elveszetten sodródva
a szülés után elszabadult hormonok és a hirtelen felelősség áramlatában.
Eszébe jutott, hogy a szülést követő reggel megkérdezte a nővértől,
felveheti-e a gyereket; mintha az a kórház tulajdona lett volna.

Az anya felnézett, fiatal arcát barázdálttá tette és öregítette a sírás, Kate
pedig rámosolygott, és megfogta a kezét. Arra készült, hogy megrázza, de
ehelyett egyszerűen csak megszorította.

– Üdvözlöm, Dawn – mondta. – Nagyon köszönöm, hogy hajlandó
beszélni velem. Tudom, mennyire nehéz most magának, de reméljük, hogy
ez segít majd a rendőrségnek megtalálni Bellát.

Dawn lassított filmre emlékeztető mozdulattal bólintott.
A fenébe is, Bob nem viccelt, gondolta Kate.
Felvett a kanapéról egy piros Teletubby figurát. – Ez Po? – kérdezte. –
A fiaim inkább a Power Rangerst szeretik – mondta.
Dawn ránézett, a szemében érdeklődés csillant. – Bella imádja Pót –
mondta. – Szeret buborékokat fújni, futkos utánuk, próbálja elkapdosni
őket.
Kate felfigyelt egy fotóra az asztalon a kisgyerekről, aki pontosan ezt
csinálta; felvette, és odavitte Dawnhoz. – Íme – mondta, Dawn pedig
kivette a keretet a kezéből. – Gyönyörű kislány – mondta Kate. – Csupa
huncutság, lefogadom.
Dawn hálásan elmosolyodott. A két nő közös témát talált – az anyaságot
–, és Dawn mesélni kezdett a gyermekéről.
Most képes először úgy beszélni Belláról, mint egy gyerekről, és nem
egy bűncselekmény áldozatáról, gondolta Bob Sparkes.
– Érti a dolgát, ezt el kell ismerni. Sok zsarunál gyorsabban az ember
fejébe lát – mondta később a feleségének. Eileen vállat vont, és

34

visszafordult a Telegraph keresztrejtvényéhez. Felőle a rendőrségi munka
akár egy másik bolygón is folyhatott volna.

Kate további fotókat és játékszereket vitt oda Dawnnak, hogy a
beszélgetés folytatódjék, Dawn pedig úgy mondta el a történetét
mindegyiknek, hogy jószerével nem is volt szükség kérdésekre. Egy
diszkrét diktafonnal, amelyet sebtében a kettejük között lévő párnára
csúsztatott, Kate minden szót rögzített. Jegyzettömböt használni nem lett
volna jó ötlet egy ilyen szituációban – az túlságosan is olyan lett volna,
mint egy rendőrségi vallomástétel. Kate azt akarta, hogy Dawn egyszerűen
csak beszéljen. Az anyaság szokványos örömeiről és mindennapos
küzdelmeiről akart hallani. Arról, hogyan készítette Bellát az óvodára,
miket játszottak fürdés közben, hogyan örült a kislány, amikor új
csizmácskát választott magának.

– Imádja az állatokat. Egyszer elmentünk állatkertbe, és ott akart
maradni, hogy nézze a majmokat. Úgy kacagott, hogy csuda – mondta
Dawn Kate-nek, ideiglenes menedékre lelve a korábbi élete emlékeinek
felidézésében.

Kate tudta, miközben fejben a bevezető mondatokat fogalmazta, hogy
Bella és Dawn láttán az olvasó egyenesen bevonódik majd abba a
rémálomba, amelyet a fiatal anyuka átél.

„Egy pár piros csizmácska áll az ajtó mellett Dawn Elliott
előszobájában. A kislánya, Bella választotta két héttel ezelőtt, és még
viselnie kellene…”

Ilyeneket akarnak az emberek olvasni, hogy megborzonghassanak a
fürdőköpenyükben a tea és a pirítós felett, miközben ezt mondják a
házastársuknak: „Velünk is megtörténhetett volna.”

És a szerkesztő imádni fogja. „Tökéletes, ettől megremeg az anyák
méhe” – mondja majd, és üresen hagyja a címlapot Kate cikkének, amely a
lap belsejében is kap még két oldalt.

Húsz perc múltán Dawn fáradni kezdett. A gyógyszerek hatása múlóban
volt, és a szobába visszakúszott a rettenet. Kate Mickre pillantott, aki
felállt, és gyengéden ezt mondta: – Készítsünk egy fotót magáról, Dawn,
azzal az aranyos képpel, amin Bella buborékokat fúj.

Dawn engedelmeskedett, mintha maga is gyerek lenne.
– Soha nem fogom megbocsátani magamnak – suttogta, miközben Mick
lenyomta az exponálógombot. – Nem lett volna szabad kiengednem. De
hát csak az uzsonnáját akartam elkészíteni. Csak egy percre tévesztettem
szem elől. Bármit megtennék, hogy visszaforgassam az időt.
És aztán sírt; száraz zokogás rázta a testét, miközben Kate szorosan
fogta a kezét, és a világ többi része ismét visszatolakodott a kanapé köré.

35

Kate mindig is csodálatosnak tartotta az interjú hatalmát. „Amikor igazi
emberekkel beszélsz – olyan emberekkel, akik nem az egójuknak vagy
valaminek az eladására törekszenek –, akkor teljes kitárulkozásra kerülhet
sor, olyan intimitásra, ami kizár mindent és mindenki mást” – mondta
egyszer valakinek. Kinek? Biztosan olyasvalakinek, akit megpróbált
lenyűgözni, de soha, egyetlen mondatát sem felejtette el az olyan
interjúknak, amelyek úgy megérintették, mint ez.

– Derekasan helytállt, Dawn – mondta, és ismét megszorította a kezét. –
Köszönöm, hogy beszélt velem, és ilyen sok időt szentelt nekem.
Kapcsolatba lépek majd Sparkes felügyelővel, és tudatom vele, mikor
jelenik meg a cikk. És itt hagyom a névjegyemet, hogy elérhessen, amikor
csak akar.

Kate gyorsan összepakolta a dolgait, a táskájába csúsztatta a diktafont,
és átadta a helyét Dawn mellett a családi összekötőnek.

Sparkes az ajtóhoz kísérte őt és Micket.
– Ez nagyszerű volt, köszönöm, Bob – súgta Kate a férfi fülébe. –
Felhívlak majd később, amikor megírtam. – Biccentett, majd ellépett
mellette, ki az utcára, ahol dühös kollégáival találta magát szemközt.
A kocsiban ült egy percig, fejben átgondolta az elhangzottakat, próbálta
összeállítani a cikket. Kimerítette a találkozás, kissé el is bizonytalanította,
ha őszinte akart lenni önmagával. A legszívesebben rágyújtott volna, de
már nem dohányzott, ezért ehelyett felhívta Steve-et. A hangposta vette fel
– a férje ügyeletes volt –, de hagyott egy üzenetet. „Nagyon jól ment –
mondta neki. – Szegény lány. Soha nem fogja kiheverni ezt. Kivettem a
fagyasztóból egy lasagnát ma estére. Majd beszélünk.”
Hallotta, hogy megremeg a hangja rögzítés közben.
– Az ég szerelmére, szedd össze magad, Kate, ez munka – mondta
magának, amikor gyújtást adott, és elindult, hogy keressen egy nyugodt
parkolót, és nekilásson az írásnak. – Ahogy öregszel, egyre
szentimentálisabb leszel.

Dawn Elliott másnap hívta fel először Kate Waterst, a cikk
megjelenésének napján. A mobiljáról telefonált, a fürdőszobában állva,
hogy a mindig résen lévő Sue Blackman ne lássa. Nem tudta pontosan,
miért is csinál titkot belőle, de szüksége volt valamire, ami csakis az övé.
A rendőrség az egész életét felfejtette, és vágyott valami normálisra. Csak
egy beszélgetésre.

Kate el volt ragadtatva – reménykedett benne, hogy az anya fel fogja
hívni, és közvetlenül beszélhetnek, de nem vette biztosra, és csak óvatosan

36

dédelgette a reményt. Semmi direkt kérdezősködés a nyomozásról, semmi
kíváncsiskodás, nyomásgyakorlás. Semmi, ami elijeszthetné. Ehelyett úgy
beszélt Dawnnal, mintha barátnők volnának, részleteket osztott meg vele a
saját életéről – a fiairól, közlekedési dugókról, új ruhákról, hírességekkel
kapcsolatos pletykákról. Dawn pedig úgy reagált, ahogy Kate remélte,
hogy végül reagálni fog: bizalmasan beszélt a félelmeiről és a rendőrség
legutóbbi híreiről.

– Kaptak egy hívást külföldről. Malaga mellől? Valaki, aki ott nyaral,
látott egy kislányt egy parkban, akit Bellának vélt – mondta Kate-nek. –
Gondolja, hogy ott lehet?

Kate biztató szavakat mormogott, miközben mindent lejegyzett, és sms-t
írt a bűnügyi tudósítójuknak, egy nagyivó alaknak, aki az utóbbi időben
többször is csúnyán melléfogott. Az illető hálás volt Kate-nek az exkluzív
tippjeiért, megeresztett egy hívást az ügyeleti szobába, és szólt a
hírszerkesztőnek, hogy foglaljon neki azonnal helyet egy spanyolországi
járatra.

Nem Bella volt az. De a lap szert tett egy érzelmes interjúra a
vakációzókkal, és megvolt a tökéletes ürügy újabb fotók közlésére.

– Ennyit nagyon megért – mondta a szerkesztő a hírrovatosoknak, és
miközben elhaladt Kate széke mellett, hozzátette: – Ügyes vagy, Kate.
Remek munkát végzel ebben az ügyben.

Kate hozzáfért bizalmas értesülésekhez, de óvatosnak kellett lennie. Ha
Bob Sparkes tudomást szerez a titkos hívásokról, akkor a dolog rosszul
veszi ki magát.

Kate kedvelte Sparkesot. Segítettek egymásnak pár esetben, amikor
Sparkes irányította a nyomozást – a férfi adott neki néhány külön
információt, amitől Kate cikke kiemelkedett a többi közül, Kate pedig
füleseket továbbított Sparkesnak, amikor tudomására jutott valami, ami
érdekes lehetett. Egyfajta barátság ez is, gondolta Kate, hasznos
mindkettejük számára. Jól kijöttek egymással, de nem volt semmi
mélyebb. Kate szinte elpirult, amikor eszébe jutott, hogy annak idején,
még a kilencvenes években, amikor megismerkedtek, szinte kamaszlányos
rajongással viseltetett Sparkes iránt. Vonzónak találta a nyugalmát, a barna
szemét, és legyezgette a hiúságát, hogy Sparkes időnként meghívta egy-
egy italra.

A legutóbbi lapjánál a bűnügyi rovat vezetője évődve tette szóvá
meghitt kapcsolatát Sparkesszal, de mindketten tudták, hogy a nyomozó
nem olyan kujon, mint a kollégái némelyike. Köztudottan soha nem lépett
félre, Kate-nek pedig nem volt ideje és hajlama házasságon kívüli
viszonyokra.

37

„Egyenes, becsületes zsaru – mondta a kollégája. – Egyike az
utolsóknak.”

Kate tudta, hogy tönkreteheti a Sparkeshoz fűződő kapcsolatát, ha a háta
mögött folytatja Dawnnal a beszélgetést, de az, hogy bennfentesként
értesüljön a fejleményekről, megérte a kockázatot. Ez élete legnagyobb
sztorija lehet.

A kocsiban, munkába menet átismételte az érveit: „Ez szabad ország, és
Dawn annak telefonál, akinek akar, Bob… Nem tilthatom meg, hogy
felhívjon… Nem én hívom őt… Nem kérdezek tőle semmit a
nyomozásról. Egyszerűen csak elmond nekem ezt-azt.” Kate tudta, hogy
Sparkes ezt nem fogadná el. Végül is ő juttatta be őt Dawnhoz.

– Ó, hát nincs ezzel semmi baj – mondta magának mogorván, és
magában megfogadta, hogy közöl Bobbal mindent, ami segítheti a
rendőrség munkáját. Szentül megfogadta.

Nem kellett sok idő ahhoz, hogy Sparkes felhívja.

Megcsörrent a telefonja; Kate felvette, és a folyosóra indult, hogy fültanúk
nélkül beszélhessen.

– Szia, Bob, hogy vagy?
A felügyelő feszült hangulatban volt, és ezt meg is mondta Kate-nek. A
családi összekötő kihallgatta Dawn legutóbbi fürdőszobai beszélgetését a
kedvenc riporterével, és Sparkes csalódott Kate-ben. Ez valahogy még
rosszabb volt, mintha dühös lett volna.
– Bob, Dawn Elliott felnőtt nő, azzal beszél, akivel akar. Ő hívott fel
engem.
– Értem én. Kate, nem ebben állapodtunk meg. Én vittelek be az első
interjúra, te pedig a hátam mögött sompolyogsz. Ez kihathat a nyomozásra
– felfogod?
– Figyelj, Bob, fel szokott hívni, hogy beszélgessünk, és nem a
nyomozásról van szó. Szüksége van egy kis időre, akár csak pár percre is,
hogy kiszakadjon ebből a rémálomból.
– Neked meg sztorikra van szükséged. Ne add nekem a szociális
munkást, Kate. Ennél jobban ismerlek.
Kate elszégyellte magát. Sparkes jobbnak ismerte őt ennél.
– Sajnálom, hogy ki vagy akadva, Bob. Miért nem futunk össze, hogy
igyunk valamit, és megbeszéljük a dolgot?
– Pillanatnyilag túlságosan sok dolgom van, de talán a jövő héten. És
Kate…
– Igen, igen. Biztosan mondtad neki, hogy ne hívogasson, de ha

38

megteszi, fel fogom venni.
– Értem. Teszed, amit tenned kell, Kate. Akkor remélem, hogy

Dawnban lesz belátás. Valakinek muszáj felelősségteljes felnőttként
viselkednie.

– Bob, én végzem a munkám, ahogyan te is a magadét. Nem sértem a
nyomozás érdekeit. Életben tartom az ügyet a lapnál.

– Remélem, igazad van, Kate. Mennem kell.
Kate a falnak dőlt, a fejében teljesen más vitát folytatott le Bob
Sparkesszal. Ebben a változatban végül ő került morálisan fölénybe, és
Bob alázkodott meg előtte.
Bob majd jobb belátásra tér, amikor lehiggad, mondta magának, és írt
egy sms-t Dawnnak, bocsánatot kérve minden bajért, amit esetleg okozott.
Azonnal kapott egy válaszüzenetet, ami úgy végződött, hogy
„beszéljünk később”. Továbbra is kapcsolatban lesznek. Kate a kijelzőre
mosolygott, és úgy döntött, hogy dupla presszókávéval és egy muffinnal
ünnepel.
– Az élet apró diadalaira – mondta, miközben megemelte a büfében a
papírpoharat. Holnap majd leautózik Southamptonba, és esznek egy
szendvicset Dawnnal a bevásárlóközpontban.

Kilencedik fejezet

2010. június 9., szerda

Az özvegy

Kate pár mérfölddel odébb, egy szupermarket parkolójában száll be Mick
furgonjába. Nevet, és azt mondja, a „csürhe” a házhoz rohant az ösvényen,
amikor ő elhajtott, hogy megnézzék, ott vagyok-e. – Idióták – mondja. –
Jól beszopták.

Úgy helyezkedik el az elülső ülésen, hogy lássam az arcát. – Jól van,
Jean? – kérdezi. Ismét gyengéd és szelíd a hangja. Nem tesz bolonddá.
Nem törődik ő velem. Csak a sztori kell neki. Bólintok, és nem szólok
semmit.

Útközben Mick és Kate „az irodáról” társalognak. Úgy tűnik, Kate főnöke
egy kissé erőszakos, kiabál és durván beszél az emberekkel.

– Olyan gyakran használja a „p” betűs szót, hogy a reggeli

39

hírértekezleteket vagina monológoknak nevezik – mondja nekem Kate, és
mindketten nevetni kezdenek. Nem tudom, mi az a vagina monológ, de ezt
nem adom tudtukra.

Olyan, mintha Mick és Kate egy másik világban élnének. Kate elmondja
Micknek, hogy a hírszerkesztő – az a Terry, akivel telefonon beszélt –
nagyon örül. Örül, hogy Kate megcsípte az özvegyet, gondolom.

– Egész nap ki-be járkál majd a szerkesztői szobában, szegény flótás.
De ez majd elejét veszi annak, hogy kötekedjen a többi riporterrel. Fura
fickó – hívd el kocsmázni, és ő a társaság szíve-lelke. De az irodában napi
tizenkét órát ül az íróasztalánál, és bámulja a monitort. Csak azért néz fel,
hogy piszkálódjon. Olyan, mint azok az élőhalottak.

Mick nevet.
Lefekszem a hálózsákra. Egy kicsit koszos, de nincs nagyon rossz
szaga, így hát elszundítok, és a hangjuk belevész a háttérzúgásba. Akkor
ébredek fel, amikor megérkezünk.
A szálloda nagy és drága. Olyan hely, ahol hatalmas virágok vannak,
amelyek gyakorlatilag megtöltik az előcsarnokot, és igazi almák vannak a
recepciós pulton. Sosem tudom, hogy ezek a virágok igaziak-e, de az
almák azok. Ha akarja, az ember meg is eheti őket.
Kate átveszi az irányítást.
– Üdv, foglaltunk itt három szobát Murray névre – közli a recepcióssal,
aki mosolyog, és a monitorára néz. – Csak pár órával ezelőtt volt a foglalás
– mondja Kate türelmetlenül.
– Meg is van – mondja végül a recepciós. Mickre pillant, bizonyára ő
Murray. Mick odaadja a hitelkártyáját a recepciós hölgynek, aki rám
pillant.
Hirtelen rájövök, hogy is nézhetek ki. Szép látvány lehetek. A hajam
teljesen kusza, miután a zakó a fejemen volt, majd a furgonban aludtam, és
ahhoz is alig vagyok felöltözve, hogy boltba menjek, nem hogy egy
puccos szállodába. Állok ott az ócska nadrágomban és pólómban, és az
olcsó papucsomat bámulom a lábamon, amíg az űrlapok kitöltése zajlik.
Engem Elizabeth Turnerként írnak be, én pedig Kate-re nézek.
Ő csak mosolyog, és odasúgja: – Így senki nem fogja megtalálni magát.
Bennünket fognak keresni. – Eltűnődöm, vajon ki lehet Elizabeth Turner,
és mit csinál ma délután. Lefogadom, hogy nem a sajtó elől bujkál, hanem
a TK Maxx polcai között nézelődik.
– Csomagok? – kérdezi a nő, mire Kate azt mondja, a kocsiban vannak,
és majd később behozzuk őket. A liftben ránézek, és felvonom a
szemöldökömet. Ő mosolyogva néz vissza rám. Nem beszélünk, mert
velünk van egy hordár. Tulajdonképpen butaság, mert nincs semmi, amit

40

cipelnie kellene, de meg akarja mutatni nekünk a szobáinkat. És borravalót
szeretne, gondolom. A 142-es szoba az enyém, a szomszéd, 144-es Kate-é.
A hordár széles gesztussal kinyitja nekem az ajtót, és int, hogy lépjek be.
Megállok és körülnézek. Elragadó. Hatalmas, fényes szoba
kristálycsillárral. Kanapé, dohányzóasztal, lámpák és még több alma.
Biztosan van valami megállapodásuk a Sainsbury’szel, hogy ilyen sok
gyümölcs van mindenütt.

– Megfelel? – kérdezi Kate.
– Ó, igen – felelem, és leülök a kanapéra, hogy még egyszer
megnézzem az egészet.
A hotel, ahol a nászutunkon megszálltunk, nem volt olyan puccos, mint
ez. Egy családi panzió volt Spanyolországban. De azért az is bájos hely
volt. Rengeteget nevettünk. Amikor odaértünk, még mindig
konfettidarabok voltak a hajamban, és a személyzet nagy hűhót csapott
körülöttünk. Várt ránk egy üveg pezsgő – spanyol termék, kicsit túl édes –,
és a pincérlányok odajöttek hozzánk, és megpusziltak bennünket.
A nappalokat a medence mellett heverészve töltöttük, és néztük
egymást. Szerettük egymást. Nagyon régen volt.
Kate azt mondja, itt is van medence. És wellnessrészleg. Nincs nálam
fürdőruha – igazából semmi nincs nálam –, de Kate megkérdezi a
méretemet, és elmegy, hogy „beszerezzen néhány dolgot”.
– Az újság fizeti majd – mondja.
Amíg odavan, előjegyez nekem egy masszázst.
– Hogy ellazítsa magát – mondja. – Kellemes lesz. Illóolajokat
használnak, jázmint, levendulát és efféléket, és el is alhat az asztalon.
Magára fér egy kis kényeztetés, Jean.
Ebben nem vagyok biztos, de beadom a derekamat. Nem kérdeztem,
mennyi ideig akarnak itt tartani. Még nem került szóba a téma, és úgy
viselkednek, mintha minivakáción lennénk.

Egy órával később a hotel köntösében fekszem az ágyon, olyan ellazultan,
hogy szinte lebegek. Glen azt mondaná, olyan szagom van, mint egy lotyó
budoárjának, de nekem tetszik. Elegáns, drága illat. Aztán Kate kopogtat,
és visszatérek a valóságba.

Kate rengeteg szatyorral a kezében lép be az ajtón.
– Tessék, Jean – mondja. – Próbálja fel ezeket, hogy megfelelőek-e.
Mókás, mennyire rákapott arra, hogy a keresztnevemen szólítson. Mint
egy nővér. Vagy egy szélhámos.
Szép dolgokat választott. Egy halványkék kasmírpulóvert, amit én soha

41

nem engedhettem volna meg magamnak, egy csinos fehér blúzt, egy
libegős szoknyát, egy jó szabású szürke nadrágot, alsóneműt, cipőt,
fürdőruhát, luxushabfürdőt és egy gyönyörű, hosszú hálóinget. Figyeli,
ahogy mindent kicsomagolok.

– Imádom ezt a színt, maga nem, Jean? – kérdezi, és felveszi a pulóvert.
– Kacsatojáskék.

Tudja, hogy én is imádom, de próbálom nem nagyon mutatni.
– Köszönöm – mondom. – Igazából nincs szükségem ennyi mindenre.
Csak egyetlen éjszakát leszek itt. Talán egy részét visszavihetné.
Nem válaszol, csak összeszedi az üres szatyrokat, és mosolyog.
Jócskán túl vagyunk már az ebédidőn, és úgy döntenek, hogy együnk
valamit Kate szobájában. Nekem nem kéne más, csak egy szendvics, de
Mick steaket rendel, és egy üveg bort. Megnézem, és a bor harminckét
fontba kerül. Ennyiért nyolc üveg chardonnay-t lehet kapni a
szupermarketben. Mick azt mondja, hogy „kurta jó” volt. Gyakran
használja a „k” betűs szót, de úgy tűnik, Kate tudomást sem vesz róla.
Teljesen nekem szenteli a figyelmét.
Miután a tányérokat kiteszi az ajtó elé, hogy elvigyék, Mick átmegy a
szobájába, hogy kicsomagolja a kameráit, Kate pedig hátradől egy
karosszékben, és beszélgetni kezdünk. Csak normális csevegés, olyasféle
dolgokról, amikről én beszélgetnék egy vendéggel, amíg samponozom a
haját. De tudom, hogy nem tarthat örökké.
– Biztosan szörnyű feszültségben él Glen halála óta – kezdi.
Bólintok, és úgy nézek, mintha feszült lennék. Nem mondhatom el neki,
hogy nem így van. Az igazság az, hogy nagyszerű volt megkönnyebbülni
végre.
– Hogyan birkózott meg vele, Jean?
– Rettenetes volt – mondom, és elcsuklik a hangom, visszavedlek
Jeanie-vé, a nővé, aki voltam valaha, amikor összeházasodtunk.
Jeanie az én megmentőm. Csetlőn-botlón élte az életét, teát főzött,
mosta a vendégek haját, felsöpörte a padlót és bevetette az ágyat. Tudta,
hogy Glen egy rendőrségi összeesküvés áldozata. Kiállt a férfi mellett,
akihez feleségül ment. Akit választott.
Jeanie eleinte csak akkor jelent meg újra, amikor a család vagy a
rendőrség kérdéseket tett fel, de ahogy egyre több rossz dolog szivárgott ki
az ajtó alatt, Jeanie újra beköltözött a házba, hogy folytathassuk Glennel az
életünket.
– Rettenetes sokk volt – mondom Kate-nek. – Éppen ott, a szemem előtt
esett a busz elé. Még annyi időm sem volt, hogy kiáltsak. Vége volt. Aztán
az a sok ember, aki odarohant, és úgymond kézbe vette a dolgokat. Én

42

túlságosan is sokkos állapotban voltam ahhoz, hogy mozdulni tudjak, ők
meg kórházba vittek, hátha valami bajom esett. Mindenki nagyon kedves
volt.

Amíg rá nem jöttek, kicsoda Glen.
Tudják, a rendőrség azt állította, hogy ő vitte el Bellát.
Amikor a nevét mondták, amikor eljöttek hozzánk, nem tudtam másra
gondolni, csak a képére, arra az arcocskára, a kerek kis szemüvegre meg a
tapaszra az egyik szemén. Úgy nézett ki, mint egy kis kalóz. Annyira
aranyos volt, meg tudtam volna zabálni. Az emberek másról sem tudtak
beszélni hónapokig – a szalonban, a boltokban, a buszon. A kis Belláról.
Odakint játszott a házuk kertjében, Southamptonban, és valaki csak úgy
bement, és elvitte.
Én persze soha nem hagytam volna, hogy a gyerekem egyedül játsszon
odakint. Csak két és fél éves volt, az ég szerelmére. Az anyjának jobban
kellett volna vigyáznia rá. Lefogadom, hogy Jeremy Kyle-t nézett, vagy
valami hasonló szemetet. Efféle dolgok mindig ilyen emberekkel
történnek, szokta mondani Glen. Gondatlan emberekkel.
És azt mondták, hogy Glen vitte el. És megölte. Nem kaptam levegőt,
amikor ezt mondták, mármint a rendőrök. Ők voltak az elsők. A többiek
később mondták.
Az előtérben álltunk, eltátott szájjal. Vagyis csak én. Glen arca olyan
kifejezéstelen lett. Üres. Nem is úgy nézett ki, mint Glen.
A rendőrök csendesek voltak, amikor eljöttek. Nem dörömböltek az
ajtón vagy ilyesmi, mint a tévében. Kopogtattak, kopp-kopp-kopp. Glen
éppen akkor jött be kocsimosásból. Ajtót nyitott, én meg kidugtam a
fejemet a konyhából, hogy lássam, ki az. Két fickó volt, kérték, hogy hadd
jöhessenek be. Az egyikük úgy nézett ki, mint az iskolai földrajztanárom,
Mr. Harris. Ugyanolyan tweedzakója volt.
– Mr. Glen Taylor? – kérdezte „Mr. Harris” nagyon halkan és
higgadtan.
– Igen – mondta Glen, és azt kérdezte, árulnak-e valamit. Az elején nem
hallottam rendesen, mit mondanak, de aztán beljebb jöttek. Rendőrök
voltak – Bob Sparkes felügyelő és az őrmestere, ezt mondták.
– Mr. Taylor, Bella Elliott eltűnéséről szeretnénk beszélni magával –
mondta Sparkes felügyelő. Én meg kinyitottam a számat, hogy mondjak
valamit, hogy a rendőrök ne beszéljenek ilyen dolgokat, de nem tudtam.
Glen arca pedig kifejezéstelenné vált.
Egyszer sem nézett rám, az egész idő alatt. Nem tette a vállamra a
karját, nem érintette meg a kezemet. Később azt mondta, hogy meg volt
döbbenve. Folytatta a beszélgetést a rendőrökkel, de nem tudom felidézni,

43

hogy hallottam-e, mi hangzott el. Láttam, hogy mozog a szájuk, de nem
voltam képes felfogni, amit mondtak. Mi köze volt Glennek Bellához? Egy
ujjal sem tudna bántani egy gyereket. Imádja a gyerekeket.

Aztán elmentek, Glen és a rendőrök. Glen később azt mesélte, hogy
elköszönt tőlem, és mondta, hogy ne aggódjak: csak egy buta tévedés, amit
majd tisztáz. De én nem emlékszem erre. Más rendőrök a házban
maradtak, és kérdéseket tettek fel, az életünkben vájkáltak, de nekem
egész idő alatt mindvégig egyre csak Glen arca járt a fejemben, és az, hogy
egy pillanatig nem ismertem rá.

Később azt mondta nekem, hogy valaki szerint arrafelé kézbesített, ahol
Bella eltűnt, de ez nem jelent semmit. Csak véletlen egybeesés, állította.
Biztosan sok száz ember volt a környéken aznap.

Közelében sem járt a bűncselekmény helyszínének – mérföldekkel
odébb kellett kézbesítenie, ezt mondta. A rendőrség azonban mindenkit
sorra vett, hogy ellenőrizzék, nem láttak-e valamit.

Akkor lett kézbesítő sofőr, amikor a bank elbocsátotta.
Költségcsökkentésre törekedtek, mondta az embereknek, neki meg kedve
támadt pályát módosítani. Mindig is arról ábrándozott, hogy módja nyílik
saját vállalkozást indítani, és a maga ura lehet.

Szerda este volt, amikor rájöttem a valódi okra. Olyankor nekem aerobic
van, és későn vacsorázunk. Glen kiabált velem, hogy miért érkeztem
később a szokottnál, borzasztó, pattogós, mocskos szavakat fröcsögött
mérgében. Olyan szavakat, amiket rendesen sosem használt. Mindennel
baja volt. Rám zúdította a konyhában a vádaskodását, a haragját. Üveges
volt a tekintete, mintha meg sem ismert volna. Azt hittem, meg fog ütni.
Láttam, hogy az oldala mellett újra és újra ökölbe szorítja a kezét,
miközben dermedten álltam a tűzhelynél, kezemben a spatulával.

Valaha tréfálkoztunk azzal, hogy az én konyhámban én vagyok az úr.
De azon a szerdán nem így volt. Szomorú szerda volt.

A veszekedés ajtócsapkodással ért véget, ahogy Glen elvonult lefeküdni
a vendégszobába, hogy a heverőn aludjon, elzárva tőlem. Emlékszem,
mukkanni sem tudtam, ahogy álltam a lépcső aljánál. Mi volt ez? Mit
történt? Nem akartam arra gondolni, hogy mit jelent ez ránk nézvést.

– Hagyd abba – mondtam magamnak. – Minden rendben lesz. Biztosan
rossz napja volt. Hadd aludja ki.

Elkezdtem rendet rakni, felvettem a sálját és a zakóját a lépcsőkorlátról,
ahova terítette őket, és felakasztottam őket az ajtón lévő kabátfogasra.
Valami merevet éreztem a zsebében, egy levelet. Egy fehér borítékot,
amelyen egy átlátszó négyszögben Glen neve és címe volt. A banktól jött.
A benne lévő szavak hivatalosak voltak és merevek, mint a boríték:

44

„vizsgálat… szakmaiatlan magatartás… elfogadhatatlan… azonnali
felmondás”. Elvesztem a hivatalos nyelvezetben, de tudtam, hogy ez
szégyent jelent. Az álmaink végét. A jövőnket. A kezemben a levelet
szorongatva felszaladtam a lépcsőn. Bemasíroztam a vendégszobába, és
felkapcsoltam a villanyt. Glen bizonyára hallotta, hogy jövök, de úgy tett,
mintha aludna, amíg meg nem hallotta a rikácsolásomat. – Mi ez?!

Glen úgy nézett rám, mintha semmi volnék. – Kirúgtak – mondta, és
ismét elfordult, úgy téve, mintha aludna.

Másnap reggel a kedvenc csészémben hozta ágyba nekem a teát. Úgy
nézett ki, mint aki alig aludt, és azt mondta, hogy nagyon sajnálja. Leült az
ágyra, és azt mondta, hogy rengeteg stressz érte mostanában, hogy
munkahelyi félreértés az egész, és hogy soha nem jött ki a főnökével. Azt
mondta, hogy lépre csalták, és rákentek valamit. Valami hibát, így mondta.
Ő nem követett el semmi rosszat. A főnöke féltékeny volt. Azt mondta,
nagyszabású tervei vannak a jövőt illetően, de ezek mit sem számítanak,
ha nem vagyok mellette.

– Te vagy a mindenem, Jeanie – mondta, és szorosan magához ölelt, én
pedig visszaöleltem, és elengedtem a félelmemet.

Mike, egy cimborája, akiről azt állította, hogy az interneten ismerkedtek
meg, beszélt neki a sofőrmunkáról. – Csak addig, amíg kitalálom, milyen
üzletbe akarok belevágni, Jeanie – mondta Glen. Először zsebbe kapta a
pénzt, aztán felvették állandóra. Nem beszélt már többé arról, hogy a maga
ura akar lenni.

Egyenruhát kellett viselnie, ami egész csinos volt; világoskék ing, a
zsebén a cég logójával, és sötétkék nadrág. Glen nem szeretett egyenruhát
hordani – „Megalázó, Jeanie, olyan, mintha visszakerültem volna az
iskolába” –, de hozzászokott, és elégedettnek tűnt. Reggelente elment, és
integetett, miközben elhajtott a furgonért. Útnak indul, ezt mondogatta.

Én csak egyszer mentem vele. Különleges vasárnapi munka a főnöknek
karácsony előtt. A letartóztatása előtti karácsony volt, azt hiszem. Csak
Canterburybe kellett elmenni, és kedvem támadt kiruccanni. Glen nem volt
oda az ötlettől, de én nem tágítottam. Odafelé egész úton teljes csendben
ültünk. Beletúrtam a kesztyűtartójába. Csak kacatok. Néhány cukorka.
Bekaptam egyet, és kínáltam Glennek is, hogy felvidítsam. Nem kellett
neki, és azt mondta, tegyem őket vissza.

A furgon szép volt és tiszta. Makulátlan. Egyébként még sosem láttam.
Éjszakára a telephelyen volt, és Glen kocsival ment érte reggelente. – Szép
furgon – mondtam, de ő csak mordult egyet.

– Hátul mi van? – kérdeztem.
– Semmi – mondta ő, és felhangosította a rádiót.

45

És igazat mondott. Megnéztem, amíg az ügyféllel beszélt. Olyan tiszta
volt hátul, hogy még. Nos, majdnem. A padlószőnyeg egyik széle alól egy
cukorkás tasak leszakadt széle kandikált ki. Kipiszkáltam a körmömmel.
Kissé gyűrött és poros volt, de a kabátzsebembe tettem. Csak a rend
kedvéért.

Olyan ez az egész, mintha nagyon régen lett volna. Hogy elmegyünk
autókázni, mint a normális emberek.

– Glen Taylor? – kérdezi a nővér, kizökkentve a gondolataimból, és
összevonja a szemöldökét, miközben felírja a nevemet egy űrlapra. Kutat
az emlékezetében. Várom az elkerülhetetlent.

Leesik neki.
– Glen Taylor? Akit azzal vádolnak, hogy elvitte azt a kislányt, Bellát?
– mondja halkan az egyik orvosnak, én meg próbálok úgy tenni, mintha
nem hallanám. Amikor visszafordul hozzám, keményebb az arca. – Értem
– mondja, és elmegy. Biztosan telefonált, mert egy fél órával később ott
vannak az újságírók, lézengenek a balesetin, igyekeznek úgy kinézni,
mintha betegek lennének. Messziről kiszúrom őket.
Én leszegem a fejem, és nem vagyok hajlandó szóba állni egyikkel sem.
Micsoda emberek ezek, hajszolnak egy asszonyt, aki éppen végignézte a
férje halálát?
Itt van a rendőrség is. A baleset miatt. Nem azok, akikkel általában
találkozni szoktunk. A helyi rendőrség, a fővárosiak, nem a hampshire-iek.
Csak rutinmunkát végeznek, szemtanúk nyilatkozatait rögzítik, az
enyémet, a buszvezetőét. Itt van ő is. Szemlátomást csúnyán beverte a
fejét, amikor fékezett, és azt állítja, még csak nem is látta, hogy Glen
kilépett.
Valószínűleg nem, annyira gyorsan történt.
Aztán felbukkan Bob Sparkes felügyelő. Tudtam én, hogy végül
előkerül, mint a rossz pénz, de biztosan szélvészként jött, ha ilyen gyorsan
ideért Southamptonból. Nagyon sajnálkozó képet vág, és részvétét
nyilvánítja nekem, de önmagát még jobban sajnálja. Biztos, hogy nem
kívánta Glen halálát. Glen elhunyta azt jelenti, hogy az ügy soha nem lesz
lezárva. Szegény Bob. Egész életében nem fog túllépni ezen a kudarcon.
Leül mellém a műanyag székre, és a kezemért nyúl. Annyira zavarban
vagyok, hogy hagyom. Korábban soha nem érintett meg így engem.
Mintha törődne velem. Fogja a kezemet, és szelíd, halk hangon beszél.
Tudom, hogy mit mond, de nem hallom, ha értik, mire gondolok. Azt
kérdezi, tudom-e, mit csinált Glen Bellával. Kedvesen kérdezi, azt mondja,

46

most már elárulhatom a titkot. Mindent elmondhatok. Én éppúgy áldozat
voltam, mint Bella.

– Én semmit nem tudok Belláról, Bob. Glen sem tudott – mondom, és
elhúzom a kezemet, úgy téve, mintha le akarnék törölni egy könnycseppet.
Később elhányom magam a kórház vécéjében. Rendbe szedem magamat,
és a vécén ülve a szép, hideg fali csempéknek támasztom a homlokomat.

Tizedik fejezet

2006. október 12., csütörtök

A nyomozó

Bob Sparkes felügyelő az ügyeleti szobában állva a táblákon kirajzolódó
mintázatokat és kapcsolatokat bámulta, még a szemüvegét is levette és
résnyire szűkítette a szemét, hátha a fókuszváltással esetleg észrevesz
valamit.

Elliotték kertje körül mindenfelé lázas tevékenység zajlott, de Bellát
továbbra sem találták meg.

Ennyi információ, de neki nyoma sincs, gondolta Sparkes. Itt van
valahol. Valami elkerüli a figyelmünket.

A szakértői csapat leporolta és ecsetelgette a kert téglafalának és festett
fémkapujának minden egyes négyzetcentiméterét; a kertben rendőrök sora
keresett ujjlenyomatokat, a térdükön csúsztak, mint egy furcsa vallási
szertartás résztvevői, akik műanyag tasakokban gyűjtötték a gyermektől
származó szent ereklyéket: a ruhája foszlányait, a fejéről való aranyló
hajszálakat, szétesett játékok részeit, édességek eldobott csomagolását. De
nem találtak semmit, ami az elrablójáé lett volna.

– Azt hiszem, a rohadék átnyúlt a falon, kiemelte, és egyenesen betette a
járművébe – mondta Sparkes. – Csak másodpercekbe telt. A kislány az
egyik pillanatban ott volt, a másikban eltűnt.

A csapat talált egy félig elszopogatott piros cukorkát a fal belső oldalán.
– Lehet, hogy akkor esett ki a szájából, amikor a fickó felemelte? –
tűnődött Sparkes. – Smarties?

– Nem igazán vagyok édességszakértő, főnök, de kerítek valakit, aki
majd megmondja – felelte Matthews őrmester.

A törvényszéki szakértők azt mondták, Skittles a cukorka neve. Bella
nyála volt rajta, ahogyan a cumin is, amit éjjel szopott.

47

– Soha nem adtam neki ilyen cukrot – jelentette ki Dawn.
A fickó adott neki egyet, hogy csendben legyen, gondolta Sparkes.
Milyen ódivatú. Eszébe jutott, hogy az anyja azt mondogatta neki
gyerekkorában, soha ne fogadjon el édességet idegenektől. Meg volt még
valami a kiskutyás férfiakról is.
Átnézte a nyomok listáját, és elég kedveszegetté vált. Nem tűnt
biztatónak. Az utcában nem voltak biztonsági kamerák – csak a derék öreg
Mr. Spencer –, és a környékbeli helyekről begyűjtött felvételeken ez idáig
nyoma sem látszott az ápolatlan férfinak.
– Talán egyszerűen csak szerencséje volt – mondta Sparkes.
– Ördögi szerencséje.
– Telefonáljon, Matthews, derítse ki, mikor kerülhetünk be a tévébe.
Mondja meg nekik, hogy sürgős.
Mintha egy örökkévalóságig tartott volna elkészíteni a televíziós
rekonstrukciót, jóllehet csak nyolc nap volt. Egy másik városban kellett
keresni egy Bellához hasonló óvodás kislányt, mert Westland környékén
egyetlen szülő sem engedte, hogy a gyermeke részt vegyen a dologban.
– Igazából nem tudom hibáztatni őket – mondta Sparkes a bosszús
rendezőnek. – Nem akarják a gyereküket egy gyerekrablás áldozataként
látni. Még egy megjátszottban sem.
A Manor Road végén várták, hogy a stáb felálljon, és azt taglalták, mit
mondjon Sparkes, amikor információt kér.
– Élő adás lesz a stúdióban, Bob – mondta a rendező –, szóval
gondoljon át mindent fejben előre, mielőtt beszél. Tudni fogja, milyen
kérdéseket kap.
Sparkes figyelme túlságosan sokfelé irányult ahhoz, hogy mindenre
kiterjedjen. Éppen akkor tette be Dawn Elliottot egy rendőrautóba, hogy az
elvigye az anyjához, amikor az őt alakító színésznő megérkezett.
– Úgy néz ki, mint én – suttogta Dawn Sparkesnak. Nem volt képes
ránézni a gyerekre, aki Bellát játszotta. Kikészített a kanapéra egy öltözetet
a lánya ruháiból, egy kis fejpántot és Bella tartalék szemüvegét,
megsimogatva minden egyes darabot, és közben a lánya nevét mondogatta.
Sparkes felsegítette, és Dawn száraz szemmel, Sparkesba karolva ment az
autóhoz. Beszállt Sue Blackman mellé, és nem nézett vissza.
Az utca csendes, néptelen volt, mint amilyen bizonyára aznap is.
Sparkes figyelte, ahogy a rekonstrukció zajlik, ahogy a rendező kedvesen
eligazítja „Bellát”, hogyan kergessen a kertben egy kölcsönzött szürke
macskát. A gyerek anyja közvetlenül a kamera mellett állt a
csokoládépasztillákkal – ha esetleg megvesztegetésre lenne szükség –, a
kislányára mosolygott, és igyekezett nem sírni.

48

Mrs. Emerson, aki hajlandó volt saját maga eljátszani apró szerepét,
merev léptekkel végighaladt a kerti ösvényén, úgy téve, mintha meglátná a
szomszédban lakó kis barátnőjét, és aztán válaszolt Dawn
segélykiáltásaira. Az utca túloldalán Mr. Spencer eljátszotta, hogy az
ablakfülkéből észreveszi a háza előtt elhaladó parókás színészt, aki a
hosszú hajú férfit alakította, egy operatőr pedig, aki Mrs. Spencer büdöskéi
között állt, rögzítette elgondolkodó arckifejezését.

A „gyermekrablás” csupán néhány percig tartott, de három órába telt,
hogy a rendező mindennel elégedett legyen, és a filmes kamionban
mindenki a monitor elé gyűlt, hogy megnézzék a végterméket. Senki nem
szólt, miközben figyelték, hogy „Bella” játszik a kertben, és utána csak
Mr. Spencer maradt tovább, hogy a stáb tagjaival taglalja a történteket.

Utána az egyik idősebb rendőr félrevonta Sparkesot. – Észrevette, hogy
a mi Mr. Spencerünk folyvást a nyomozócsoport tagjai körül lebzsel, és
interjúkat ad a riportereknek? Azt mondogatja nekik, hogy látta az illetőt,
aki elvitte a gyereket. Keresi a rivaldafényt, ha engem kérdez.

Sparkes egyetértően mosolygott. – Mindig akad egy ilyen, nem?
Valószínűleg magányos, és unatkozik. Szólok majd Matthewsnak, hogy
tartsa rajta a szemét.

Ahogy várható volt, a tévéadás folyományaként huszonhárom nappal
Bella eltűnése után sok százan telefonáltak a stúdióba és a rendőrségre, a
film felkorbácsolta az érzelmeket, a műsor weboldala pedig megtelt
„mélységesen együttérzek…” és „ó, miért, miért?” jellegű üzenetekkel.

Nagyjából egy tucat telefonáló azt állította, hogy látta Bellát; sokuk
biztosra vette, hogy egy kávézóban, egy buszon, egy játszótéren vette
észre. Azonnal cselekedtek, minden egyes hívás után, de Sparkes
derűlátása kezdett alábbhagyni, amikor ő került sorra, hogy a stúdió hátsó
részében fogadja a hívásokat.

A következő héten, amikor végigment a folyosón, hirtelen arra lett
figyelmes, hogy hangok duruzsolása hallatszik ki az ügyeleti szobából.

– Elkaptak egy szatírt a játszótéren, uram – közölte vele az ügyeletben
lévő rendőr. – Nagyjából huszonöt percre az Elliott-háztól.

– Ki az? Ismerjük?
Lee Chambers középkorú, elvált taxisofőr volt, akit hat hónappal
korábban már kihallgattak egyszer, miután két női utasának mutogatta
magát. Azt állította, hogy csak pisilt egyet sebtében, és meglátták,
miközben a cipzárját húzta fel. Egyáltalán nem volt szándékos. A hölgyek
nem akartak ügyet csinálni a dologból, nem hiányzott nekik a feltűnés, és a
rendőrség útjára engedte Chamberst.
Ma a bokrok között volt a Royal Parkban a hinták és csúszdák mellett,

49

miközben gyerekek játszottak a közelben.
– Csak gyorsan pisiltem egyet – mondta a rendőrnek, akit egy elborzadt

anya hívott.
– Általában erekciója van, miközben pisil, uram? Ez biztosan

kellemetlen – kérdezte a rendőr, miközben a várakozó kocsihoz vezette.
Chambers megérkezett a southamptoni rendőrségre, ahol egy

kihallgatószobába vitték.
Sparkes benézett az ajtó megerősített üvegablakán: egy vézna férfit

látott melegítőalsóban és a Southampton FC mezében; hosszú, zsíros haját
lófarokba fogva viselte.

– Ápolatlan, hosszú hajú – jegyezte meg Matthews.
„Te vitted el Bellát? – kérdezte magában Sparkes önkéntelenül. – Nálad
van valahol?”
A gyanúsított várakozón nézett fel, amikor Sparkes és Matthews
beléptek.
– Ez az egész egy tévedés – jelentette ki.
– Biztos vagyok benne – mormogta Matthews. – Akkor miért nem
beszél nekünk róla? – kérdezte, miközben a rendőrök közelebb húzták a
széküket az asztalhoz.
Chambers előadta nekik a hazugságait, ők meg hallgatták. Csak egy
gyors pisilés. Nem szándékosan választotta a játszóteret. Nem látta a
gyerekeket. Nem szólt a gyerekekhez. Teljesen ártalmatlan félreértés.
– Mondja, Mr. Chambers, hol volt október 2-án, hétfőn? – kérdezte
Sparkes.
– Te jó ég, nem tudom. Valószínűleg dolgoztam. Hétfőn általában
szoktam. A taxis diszpécser tudná. Miért kérdezi? – A kérdés lógott egy
pillanatig a levegőben, aztán Chambers szeme elkerekedett. Sparkes szinte
hallotta, ahogy leesik a fejében a képzeletbeli tantusz.
– Aznap tűnt el a kislány, igaz? Csak nem hiszik, hogy nekem bármi
közöm van hozzá? Istenem, ezt nem gondolhatják komolyan.
Hagyták, hogy egy kicsit főjön a levében, miközben csatlakoztak a
kollégáikhoz, akik máris átkutatták Chambers otthonát, egy átalakított
viktoriánus házban lévő garzonlakást a város piroslámpás negyedében,
nem messze a hajójavítótól.
Matthews, miközben átlapozott egy extrémpornó-magazint Chambers
ágya mellett, felsóhajtott: – Ez az egész nőgyűlöletről szól, nem arról,
hogy gyerekekre gerjed. Mit talált?
Sparkes hallgatott. A ruhásszekrény alján egy jegyzettömbben Bellát és
Dawnt ábrázoló, újságokból kivágott fényképek voltak.

50