Fiona Barton - Az özvegy

Nem neked, ezt jelentette ez a tizenhét éves fiú számára, aki jelentkezési
lapot tartott a kezében.

Nem is beszéltek tovább a témáról. Sparkes apja tisztviselő volt a helyi
önkormányzatnál, és szívesebben élt a maga ismert, kicsiny világában.
Biztonság, ez volt a jelszava, és arra ösztökélte a fiát, hogy ő is ugyanilyen
alsó-középosztálybeli léptékben gondolkodjon.

„Érettségizz le, és szerezz egy jó irodai állást, Robert. Egy életre szóló
állást.”

Bob mindkét szülője előtt titkolta, hogy a rendőrséghez jelentkezik –
sajátságos módon mindig egy személyként, apaésanyaként gondolt rájuk –,
és amikor felvették, kész tények elé állította őket. Apaésanya nem
helyeselte az idegen dolgokat.

Sparkes jól megállta a helyét a rendőrségnél, de nem futott be
üstökösszerűen felívelő karriert. Az ő idejében nem így mentek a dolgok; a
dicséreteiben és ajánlásaiban az „elkötelezett”, „jó érzékű” és „módszeres”
jelzők szerepeltek.

A diplomások gyors előmenetelre számító új nemzedéke ódzkodna a
rendőri pályától, ha ugyanígy jellemeznék őket, gondolta Sparkes.

– Meséljen nekem a chatszobákról – kérte Sparkes, és Fry, aki látszólag
ahhoz is túl fiatal volt, hogy borotválkozzon, nemhogy az internetre járjon
szexet keresni, közölte vele, hogy szakdolgozatot írt a témáról.

– A pszichológiatanárom kutatási területe a pornográfia hatása a
személyiségre. Biztosra veszem, hogy segítene nekünk – jelentette ki.

Sparkes, Matthews és Fry még ugyanazon a héten meglátogatták a fiatal
rendőr alma materét. Dr. Fleur Jones a lift előtt üdvözölte őket, és annyira
fiatalnak tűnt, hogy Sparkes először hallgatónak vélte.

– Azért jöttünk, hogy Dr. Jonesszal beszéljünk – mondta Matthews,
Jones pedig nevetett, hiszen megszokta már – és titkon élvezte – a
zavarodottságot, amelyet vörösre festett haja, orrpiercingje és rövid
szoknyái keltettek.

– Én vagyok az. Önök pedig bizonyára Sparkes felügyelő és Matthews
őrmester. Üdvözlöm önöket, szia, Dan.

A három férfi bezsúfolódott Fleur Jones fülkének is alig nevezhető
irodájába, és Sparkes meg Matthews megszokásból tanulmányozni kezdték
a falakat. Az üzenőtáblát gyerekes rajzok borították, de amikor jobban
szemügyre vették a részleteket, rájöttek, hogy pornográf ábrákat néznek.

– Te jó ég – szólalt meg Bob Sparkes. – Ki az ördög csinálta ezeket?

101

Nem éppen szokványos óvodai rajzok.
Dr. Jones türelmesen elmosolyodott, Fry pedig somolygott. – Ezek a

kutatásaimhoz tartoznak – mondta a lány. – Ha ráveszem a megrögzött
pornófogyasztókat, hogy rajzolják le, amit a neten látnak, megismerhetem
a személyiségvonásaikat, és talán képessé tehetem őket, hogy emberi
lényeket lássanak az általuk keresett szexuális tárgyak mögött.

– Az jó – mondta Sparkes, eltűnődve, vajon az ő szexuális bűnelkövetői
mit produkálnának, ha zsírkrétákat kapnának. – Nos, Dr. Jones, nem
szeretnénk sokáig rabolni a drága idejét, szóval rátérhetünk arra, amiért itt
vagyunk?

A pszichológus keresztbe tette csupasz lábait, és bólintott, miközben
figyelmes tekintetével mindvégig tartotta a szemkontaktust. Sparkes
megpróbálta utánozni a testbeszédét, de miközben keresztbe tette a lábát,
óhatatlanul megrúgta Matthewst, és kezdett egy kissé melege lenni.

Dr. Jones felállt, és kinyitotta az ablakot. – Fülledt a levegő idebent…
bocsánat, kicsi ez a szoba.

Sparkes megköszörülte a torkát, és belevágott. – Ahogy Fry elmondta
önnek, Bella Elliott eltűnésének ügyében nyomozunk. Van egy
gyanúsítottunk, de új megközelítéseket keresünk, hogy kiderítsük, ő vitte-e
el a gyereket. Módfelett érdeklődik a gyerekekről és gyereknek öltözött
felnőttekről készült, szexuális töltetű képek iránt. A számítógépén vannak
ilyen képek. Azt állítja, nem szándékosan töltötte le őket.

Dr. Jones megengedett magának egy kurta, beszédes mosolyt.
– Nagyon manipulatív, mesteri módon siklik ki a hurokból a
kihallgatások során.
– A függők ragyogóan hazudoznak, felügyelő úr. Hazudnak
önmaguknak, és aztán mindenki másnak. Tagadják a problémájukat, és
szakértői annak, hogy mentségeket találjanak és másokat hibáztassanak –
mondta Dr. Jones. – Dantől úgy hallom, önt érdekelné, hogy
chatszobákban megpróbáljanak interakcióba lépni a gyanúsítottal.
Nem lehet több harmincnál, gondolta Sparkes.
A pszichológus érzékelte a habozást, és értően elmosolyodott.
– Öö, igen, úgy van. De sokkal többet kell megtudnunk ezekről a
chatszobákról, és arról, hogyan közelítsünk az emberünkhöz – felelte
gyorsan Sparkes.
Ezután az internetes szexpartnerkeresésről következett egy előadás,
amelyet az idősebb rendőrök nehezen követtek. Nem mintha analfabéták
lettek volna a számítógéphasználathoz, de Dr. Jones szoros közelsége és
nyughatatlan lábai túlságosan is zavarták a teljes koncentrációt. Végül Dan
Fry átvette a szót, és a pszichológus számítógépének segítségével elvitte a

102

főnökeit egy virtuális fantáziavilágba.
– Bizonyára tudja, hogy alapvetően azonnali üzenetváltásokról van szó,

uram – magyarázta. – Bejelentkezik az ember egy chatszobába, amelyet
mondjuk egyedülállók vagy tinédzserek számára hirdetnek, egy nicknévvel
elrejti a valódi kilétét, és abban a „szobában” kommunikálhat mindenki
mással, vagy akár egyetlen személlyel is. Alapvetően szöveges üzenetek
írásával beszélgetnek. A beszélgetőtársak nem látják egymást, így bárki
lehet az ember. Ez vonzza a ragadozókat. Bárkinek kiadhatják magukat,
más neműnek, más életkorúnak. Farkasok báránybőrben – jelentette ki Fry.

Miután létrejön a kapcsolat egy ígéretes célponttal – talán egy fiatal
tinivel –, a ragadozó esetleg megpróbálja rábeszélni, hogy adja meg neki
az e-mail címét, hogy privát csatornán fűzhesse tovább.

– Miután e-mail kapcsolat létesült közöttük, bármi lehetséges. Ha
beleegyezésre képes felnőttekről van szó, akkor nincs gond, de a fiatalokat
csalárdsággal, manipulációval ráveszik, hogy webkamerával explicit
képeket készítsenek és küldjenek magukról. A ragadozó aztán zsarolással
más cselekedetekre is kényszerítheti őket. Fiatal életek mennek így tönkre
– tette hozzá Fry.

Az előadás végeztével Sparkes belépett egy tizennyolc éven felülieknek
szánt chatszobába. Matthews azt javasolta, legyen a nickneve
Szupercsődör, és felhorkantott, amikor Sparkes inkább Mr. Darcyt –
Eileen kedvencét – választotta. Darcyt azonban a reménybeli Elisabeth
Bennettek részéről kacér üzenetek tömkelege fogadta, amelyek gyorsan
direkt szexuális felajánlkozásokká fajultak.

– A fenébe is – jegyezte meg Sparkes, amikor a félreérthetetlen
üzenetek eléje ugrottak a monitoron. – Ez egy kicsit szabadelvű Jane
Austenhez képest, nem?

Dr. Jones felnevetett a háta mögött. Sparkes kijelentkezett, és feléje
fordult.

– De hogyan találjuk meg Glen Taylort? – kérdezte. – Bizonyára több
száz ilyen szoba van.

Frynak kész terve volt.
– Igen, de nálunk van a számítógépe, tehát kideríthetjük, hová járt.
Taylor okos, és amikor az Arany Hadművelet munkatársai szaglászni
kezdtek, valószínűleg törölte a fájlokat és az adatokat, de a merevlemezen
ott van minden, számára láthatatlanul, viszont a szakértők számára nagyon
is láthatóan. Mindenféle információt kiástak, és tudjuk, hol szokott lógni.
Sparkes azon kapta magát, hogy bólogat; lelki szemei előtt megjelent
Taylor arca, amikor letartóztatja, és ez csábította. Szinte érezte Taylor
bűnösségének rókaszaghoz hasonlatos bűzét. Próbált gyakorlati kérdésekre

103

összpontosítani.
– Pontosan kik a „mi”? – kérdezte.
– Fleur meg én kidolgoznánk egy karaktert, egy háttértörténetet és egy

jellemző beszédmódot, benne néhány olyan kulcsszóval, amire Taylor
harapna – felelte Fry, és enyhén kipirult az izgalomtól, amelyet az igazi
nyomozói munka kilátása keltett benne. Dr. Jones beleegyezőn
hümmögött.

– Ez nagyon hasznos lenne a kutatásaim szempontjából.
Úgy tűnt, a dolog el van döntve, amikor Matthews előrukkolt a
kérdéssel, amit senki nem tett fel: – Törvényes ez?
A szobában mindenki felé fordult.
– Megállja ez a helyét bizonyítékként a bíróságon, uram? Olyan
látszatot kelthet, mintha kelepcébe csaltuk volna – mondta nyomatékosan
Matthews. – Ha mi hozzuk olyan helyzetbe a gyanúsítottat, hogy
elkövessen egy bűncselekményt, azt a bíróság nem fogadja el.
Sparkes eltűnődött, vajon Matthews reakciója nem az új fiú
okoskodásának szól-e. Nem tudta a választ, de Fry adott neki egy
lehetséges kapaszkodót.
– Amennyire én tudom, nincs mit veszítenünk, uram. Nézzük meg
először, mire jutunk, azután visszatérhetünk erre a kérdésre – mondta.
Matthews nem tűnt elégedettnek, de Sparkes beleegyezőn bólintott.

Huszonkettedik fejezet

2007. június 12., kedd

Az özvegy

Furcsa dolog a születésnap. Úgy tűnik, hogy mindenki szereti őket, de én
félek tőlük – a feszült készülődéstől, a nyomástól, hogy boldognak kell
lenni, jól kell érezni magam, és a csalódottságtól, ha nem így alakul. Ma
vagyok harminchét, és Glen reggelit készít a földszinten. Korán van, és
nem vagyok még éhes, szóval olyan lesz az étel a számban, mintha
fűrészport ennék, de azt kell majd mondanom, hogy ízlik. Hogy szeretem
Glent. És szeretem is. Ő a mindenem, de minden születésnapon eszembe
jut, hátha az idén csoda történik, és kisbabánk születik.

Igyekszem nem gondolni erre, de a születésnapok nehezek. Ekkor jön rá
az ember, hogy megint eltelt egy év. Tudom, hogy zajlik közben minden

104

más is, de nem tehetek róla.
Örökbe fogadhatnánk külföldről. Látom azt a sok cikket kínai

csecsemőkről, de nem mondhatok Glennek semmit, mert ideges lesz.
Jön is. Hallom, hogy csilingelnek a tálcán a csészék és a tányérok. Glen

csupa mosoly, a főtt tojás mellé egy szál rózsát tett egy vázába. A Boldog
szülinapot dalocskát énekli, ahogy odajön az ágynak arra a felére, ahol én
fekszem, méghozzá vicces hangon, hogy megnevettessen. – Boldog
szülinapot, drága Jeanie, boldog szülinapot – búgja, és megcsókolja a
homlokomat, az orromat és a számat.

Ettől elsírom magamat, ő pedig az ölembe csúsztatja a tálcát, és úgy ül
le, hogy mindkét karjával megölelhessen.

– Bocsáss meg, szívem. Nem tudom, mi a bajom – mondom, és
próbálok mosolyogni. Glen csitítgat, és megy, hogy elővegye a
szekrényből a születésnapi képeslapot meg az ajándékát.

Egy hálóing. Fehér lyukhímzéses szegélye van, és rózsaszín masnik
díszítik. Olyan, mint egy kislányé. – Aranyos – mondom neki, és
megcsókolom. – Köszönöm, drágám.

– Próbáld fel – mondja.
– Később. Pisilni kell. – Nem akarom felvenni. A fürdőszobába megyek,
és beveszek egy Jeanie-tablettát. Utálom a születésnapokat.
Közvetlenül Bella születésnapja előtt, ami az első volt az eltűnése óta,
elmentem a Smith’sbe venni neki egy üdvözlőlapot. Rengeteget
nézegettem a képeket meg az üzeneteket, és egy teletubbysat választottam,
meg egy jelvényt, amin a „Hároméves vagyok!” felirat volt, mert olvastam
az újságokban, hogy ezeket szerette a legjobban.
Nem tudtam, mit írjak, ezért a parkba mentem, és leültem egy padra,
hogy rá gondoljak. Nem voltam szomorú, mert tudtam, hogy életben van.
Az anyja meg én hisszük, hogy életben van. Glen szintén. Azt gondoljuk,
hogy egy olyan pár vitte el, akiknek meghalt a gyermeke, és külföldre
mentek vele. Kíváncsi vagyok, vajon a rendőröknek eszükbe jutott-e ez.
Gondolom, Glen elmondta nekik az elméletét.
Végül ezt írtam: „Drága Bella! Boldog születésnapot. Remélem,
hamarosan otthon leszel!”, és egy csomó puszit. Neki címeztem, Miss
Bella Elliottnak. Nem tudtam a házszámot, de gondoltam, a postás tudni
fogja. Az anya azt mondta, hogy tucatszám kap leveleket minden nap. Azt
mondta egy tévéműsorban, hogy vannak vádló levelek is „őrültektől”, akik
szerint megérdemelte, hogy elveszítette Bellát. Biztosan az enyém az
egyik.
Még az elején írtam, amikor nagyon mérges voltam rá, amiért egyedül
hagyta Bellát, miközben nekem még csak nem is lehet gyerekem. Azt

105

akartam, hogy tudja, milyen nagyot hibázott. Nem írtam alá azt sem.
Bélyeget tettem az üdvözlőlap borítékjára, ami hepehupás volt a benne

lévő jelvénytől, és hazafelé menet útba ejtettem a postaládát.
Április 28-án Dawn egy reggeli tévéműsorban szerepelt egy kis tortával,

melyen három gyertya volt. A születésnapi jelvényt viselte, amit küldtem
neki, a „Keressük Bellát” kitűzője mellett. Megköszönte mindenkinek az
aranyos üdvözlőlapokat és ajándékokat, és azt mondta, hogy addig nem
csomagolja ki őket, amíg Bella haza nem érkezik. A nőnek, aki az interjút
csinálta, teljesen elcsuklott a hangja.

Én kicsomagoltam az ajándékot, amit neki vettem – egy aranyhajú,
fehér-rózsaszín ruhás játék babát –, és az ágyamra tettem.

Megtehettem, mert Glen nem volt itthon. Elment valahová kocsival. Jó
sokáig odalesz, és addig elidőzhetek Bellával.

Voltak róla fekete-fehér fotóim az újságokból, meg szép színes képek a
magazinokból. Úgy döntöttem, hogy nem teszem a képeit albumba, mert ő
valóságos és különleges, és reménykedtem, hogy egy napon találkozom
vele. Amikor hazajön.

Megterveztem. Hogy hogyan fogunk találkozni egy parkban, hogy tudni
fogja, hogy én vagyok, és odaszalad hozzám, nevet majd, és majdnem
elesik, olyan gyorsan szalad. A kis karjával átöleli a lábamat, én pedig
lehajolok, felveszem, és körbeperdülök vele.

Ez a kedvenc ábrándom, de kezdek napközben is erről képzelegni. Néha
azon kapom magamat, hogy ülök a konyhaasztalnál, az óra szerint több
mint egy órája, és nem emlékszem az idő múlására. Néha arra leszek
figyelmes, hogy sírok, de nem tudom pontosan, miért. Elmentem az
orvoshoz, hogy beszéljek vele. Bellát nem említem, de az orvos mindent
tud Glen „körülményeiről”, ahogy mondani szokta, és egy új recepttel
jövök el.

– Egy kis lelki nyugalomra van szüksége, Mrs. Taylor – mondta, ahogy
letépte a recepttömbről. – Nem gondolt arra, hogy egy kicsit kiszakadjon
abból, ami zajlik? – Jót akart, de semmiképp sem szakadhattam ki. A
gondolatokat nem állíthatom meg azzal, hogy elrepülök valahová. Nem
uralom őket – nem uralok már semmit. Nem a vezető vagyok, hanem az
utas, szeretném mondani az orvosnak. Mindenesetre a tabletták segítenek,
hogy továbbra is Jeanie legyek, amikor muszáj.

Bella anyja állandóan a tévében van. Meghívják beszélgetni minden
talkshow-ba, mindig ugyanazt a régi nótát fújja az ő „angyalkájáról”, meg
hogy hogyan sírja álomba magát minden este. Soha, egyetlen alkalmat sem
hagy ki. Kíváncsi vagyok, vajon fizetik-e ezért.

Késő este egy rádiós betelefonálós műsorban fel is vetem a kérdést.

106

Chris Catfordból azonnal vonalban van, hogy csatlakozzon hozzám. –
Miféle anya az ilyen? – recsegi. Örülök, hogy mások is átlátnak rajta.

Glen „visszavonulása” óta – ahogy ő nevezi – a napjaimat azzal töltöm,
hogy napközben tévét nézek, rejtvényeket fejtek, és betelefonálós
rádióműsorokban veszek részt. Vicces, valaha azt hittem, hogy a rádió az
agyas embereknek való – az a sok beszéd. De kezdtem rákapni a helyi
kereskedelmi adóra, hogy legyen társaságom, és bevonódtam. Van egy
bizonyos réteg, akik betelefonálgatnak – ugyanazok a hangok, hétről hétre.
Az öreg fickó, aki kihajítaná az összes bevándorlót, a fiatal nő, aki raccsol,
és úgy gondolja, hogy a politikusokat böhtönbe kellene záhni, a fiatal srác,
aki szerint a nők tehetnek a szexuális bűncselekmények számának
növekedéséről. Dühösen kezdik, egyre emeltebb hangon, egyre
harsányabban beszélnek, ahogy belelovallják magukat. Nem számít, miről
van szó, mindig képesek felháborodni, én pedig rászoktam a dologra.

Végül egy nap felvettem a telefont, amikor arról vitatkoztak, vajon
gyógyíthatóak-e a pedofilok. Azt mondtam, hogy Joy a nevem, és hogy a
pedofilokat fel kellene lógatni. Ez jó fogadtatásra talált, mert rengetegen
telefonáltak be azzal, hogy egyetértenek. Így történt, hogy egy lettem
közülük. Nagyjából hetente változtattam a nevemet. Ann, Kerry, Sue, Joy,
Jenny, Liz. Pompás volt valaki másnak lenni, még ha csak kilencven
másodpercre is, fantasztikus volt, hogy meghallgatnak anélkül, hogy
tudnák, kinek a felesége vagyok, és ítélkeznének felettem.

Rájöttem, hogy sok lehetőségem van. Lehettem Mrs. Haragos, de egy
„vérző szívű liberális” is, ahogy Glen nevezi őket. Lehettem bárki, aki
akartam.

És így már nem voltam többé magányos. Lisa természetesen eltűnt az
életem többi részével együtt. Eleinte továbbra is be-benézett, és át is hívott
magához. Tudni akart mindent a dologról, és nagyon kedves volt hozzám.
Azt mondta, hogy egy szót sem hisz el az egészből. De a gyerekek többé
nem jártak át. Mindig volt valami kifogás: Kane megfázott, Daisy
balettvizsgára gyakorol, éppen náluk vendégeskedik Lisa húga. Aztán Lisa
beszögelte a kaput. Csak egyetlen szöggel, jó magasan.

– Aggódtam a betörések miatt – mondta. – Ugye megérted, Jeanie? – És
próbáltam megérteni.

Huszonharmadik fejezet

2007. június 18., hétfő

107

A nyomozó

Dan Fry és Fleur Jones a Jodie Smith nevet választották a hétvégén. Jodie,
mert annak kislányos csengése van, és Smith a névtelenség kedvéért. Jodie
27 éves nő volt Manchesterből, egy helyi önkormányzati hivatalban
dolgozott beosztott ügyintézőként, és miután az apja molesztálta
gyerekkorában, felizgatta, ha gyereknek öltözve szexelt.

– Nem éppen kifinomult – mondta Sparkes, mikor eléje tárták a
rémséges háttértörténet első változatát. – Ezen azonnal át fog látni. Nem
vehetnénk egy kicsit vissza belőle? Egyébként meg miért akarná egy nő
felnőttként újraélni a hajdani abúzusokat?

Fry felsóhajtott. Türelmetlenül várta, hogy elkezdjék, hogy végre igazi
rendőri munkát végezhessen lótifutiskodás helyett, de érzékelte a hangulat
változását; a felügyelő visszakozóban volt. – Ez jó kérdés, uram – mondta
a szokásos asszertív technikájához folyamodva.

Sparkes úgy gondolta, hogy Fry egy fölényeskedő kis pöcs, de úgy
döntött, hogy meghallgatja.

Az ifjú rendőr rámutatott, hogy Jodie-t egy konkrét esettanulmány
alapján mintázták, majd következett a motivációkra, a poszttraumatikus
stressz szindrómára és az emberi szexualitás sötét oldalának kiélésére
vonatkozó részletes elemzés. Úgy tűnt, Sparkesot sikerült lenyűgözni és az
aggályait egyelőre csillapítani.

– Mit mond Dr. Jones? Áldását adta? – kérdezte.
– Igen, nos, majdnem, uram – felelte Fry. – Ma reggel beolvastam neki
a végső változatot telefonon, és elégedettnek tűnt; mindjárt küldök neki
egy e-mailt, hogy hozzá tudjon szólni.
– Rendben. Mihelyt megvan a jóváhagyása, a főfelügyelő-helyettes elé
terjesztjük a stratégiát – mondta Sparkes.

Brakespeare főfelügyelő-helyettes imádta az új ötleteket. Lépten-nyomon
innovációról beszélt és egyéb vezetői szólamokat hangoztatott, és akárcsak
Sparkes, ő is roppantul szerette volna elkapni Taylort. – Ez híressé tehet
bennünket – mondta a kezét dörzsölve, amikor meghallgatta Sparkesékat.
– Tájékoztassuk róla a főfelügyelőt.

Az a döntés született, hogy az egész csapat jelenjen meg Parker
főfelügyelő előtt. Az értekezlet remekül sikerült. Dr. Jones pizsamának
tetsző ruhában érkezett, az orrában csillogó gyémánttal, Parker főfelügyelő
pedig bepomádézott hajjal, díszegyenruhában feszített az íróasztala
mögött, akárha az Univerzum Ura lenne.

Szótlanul végighallgatta Brakespeare-t, aki körvonalazta a tervet,

108

ismertette a lehetséges kockázatokat, és idézte a törvényhelyet, amely
lehetővé teszi a fedett nyomozati eszközök alkalmazását, majd fújtatott
egyet, és ezt kérdezte: – Hol a bizonyság arra, hogy ez működni fog?
Kipróbálta már ezt valaki? Számomra kelepcébe csalásnak tűnik.

Brakespeare, Sparkes és Fry felváltva válaszolgattak neki, Dr. Jones
pedig tudományos érveit és bájait vetette latba. Parker főfelügyelő végül
feltartotta a kezét, és ítéletet hirdetett.

– Játsszuk meg. Úgy néz ki, hogy ha ezzel nem tudunk bizonyítékot
produkálni, valószínűleg sosem leszünk képesek bíróságra vinni az ügyet.
Vigyázzunk, hogy a kezünk tiszta maradjon – semmi sugalmazás, semmi
befolyásolás. Minden a szabályzat szerint történjen. Megszerezzük a
bizonyítékot, aztán majd meglátjuk, hogy a bíró elfogadja-e. Legyünk
őszinték: ha Taylor elvezet bennünket egy holttesthez, nem fog számítani,
hogyan jutottunk oda.

Miközben a többiek távoztak, Parker maradásra kérte Sparkesot, és
Fleur Jones felől érdeklődött.

– Meg lehet bízni benne, Bob? Úgy néz ki, mint aki sötétben öltözködött
fel, és őt kérjük fel szakértőnek. Hogyan fogja állni a keresztkérdéseket?

Sparkes visszaült. – Nagyszerűen, uram. Érti a dolgát… diplomák és
kutatások esnek ki a füléből is.

Parker kétkedőnek tűnt.
– Szexuális devianciákat kutat, és gyakran dolgozik bűnözőkkel – érvelt
tovább Sparkes. – És akkor még csak az egyetemi személyzetről
beszéltem. – A gyenge vicc nem érte el a kívánt hatást.
– Rendben – mondta a főfelügyelő. – Megvan a képesítése. De miért ő,
és miért nem a mi embereink közül valaki?
– Mert máris kiváló munkakapcsolatban áll Fryjal – a fiú bízik benne.
És jól fog mutatni az esküdtszék előtt.
– Ez a maga felelőssége, Bob. Nézzük, hogyan boldogul, de maga
figyeljen oda minden lépésre.
Sparkes csendesen csukta be maga után az ajtót.
Csatlakozott a többiekhez a szakértői laborban, hogy szétnézzenek Glen
Taylor virtuális játszóterén. Ez nem szolgált különösebb tanulságokkal, de
Fleur Jonest ez a legkevésbé sem ingatta meg. Egy technikus mögött
álltak, miközben az végiggörgette a weboldalakat és chatszobákat,
amelyeket Taylor merevlemezén találtak az első átnézéskor, jelezve a
kedvenceit, hogy hány alkalommal látogatta őket, a tartózkodás
időtartamát és további szokásait, amelyek ismerete hasznos lehetett. Úgy
tűnt, hogy a LolitaXXX a kedvenc pornóoldala, és a Tinimóka, illetve a
Csajbuli chatszobákban időzött a legtöbbet, öt különböző nickkel, például

109

Cukiapuci és BrumiMackó néven. Matthews elvigyorodott: – Akkor hát
nem Mr. Darcy, főnök.

Taylor a közös chatszobákban jobbára ártalmatlanul flörtölgetett és
tréfálkozott, ahogy általában tizenévesek szoktak egymás között. Az
egyértelműbb dolgokra nem a chatszobákban került sor. Az e-mail fiók,
amelyet Taylor a „szextúráihoz” használt, ahogy ő nevezte ezeket a
levelezésében, sötétebb képet adott a titkos világáról. Itt beszélt rá
másokat, hogy csatlakozzanak hozzá. A neki küldött fotók alapján
némelyek tizenévesek voltak, mások felnőttek, de mind gyereknek
látszottak.

Sparkes kérte, hogy nyomtassák ki az összes chatszobás beszélgetést és
privát e-mailt, Fry pedig elvitte ezeket, hogy tanácskozzon Dr. Jonesszal.

– Boldogulni fog? – kérdezte Matthews. – Éppen csak hogy idekerült, és
nincs műveleti tapasztalata.

– Tudom, de megvan a tudása… és ott leszünk minden lépésnél. Adjunk
neki esélyt – válaszolta Sparkes.

– Aranyfürtös lesz a nevük? Jól meggondolták ezt? – nevetett Matthews,
amikor Fry és a témavezetője ismét megjelentek Sparkes irodájában.

Fry bólintott. – A gyerekek iránti érdeklődése és a fantáziái fényében
úgy vélem, hogy ez hatni fog rá – magyarázta.

– Te jó ég... Lefogadom, hogy ennek nem fog bedőlni.
De bedőlt. Aranyfürtös megismerkedett BrumiMackóval, és egy hétig
diszkréten flörtölgettek. Fry és Matthews órákig ültek egy
számítógépmonitor előtt, munkaidejük nagy részét egy aprócska szobában
töltötték, amelyet zümmögő-fluoreszkáló fénycső világított meg; a
mellettük lévő falra Jodie élettörténete volt kasírozva. Fry talált egy fotót a
Facebookon egy lányról, akiért odavolt egyetemista korában, és a
kinagyított portrét közvetlenül a monitor fölé ragasztotta.
– Szia, Arany.
– Szia.
– Hogy vagy ma este?
Sparkes, aki időnként benézett hozzájuk, izgalommal vegyes émelygést
érzett a Glen Taylorral folytatott rendszeres esti flörtölés láttán. Fleur
alaposan kitanította Dan Fryt, és szükség esetén el lehetett érni telefonon,
de Sparkes aggódott, hogy a fiatal újonc nagyon egyedül érzi magát, még
akkor is, ha Matthews ott van vele a szobában.
Fry kockázatos helyzetbe lavírozta magát. Tudta, hogy arról szól az
egész, hogy feljebb küzdje magát a ranglétrán, de azzal is tisztában volt,
hogy pórul is járhat, ha rosszul alakul a dolog.
– Menni fog – mondogatta magában, amikor megingott az önbizalma.

110

A csapat többi tagja időnként be-bedugta a fejét az ajtón. – Elkaptátok
már? – kérdezte az egyik. – Megkérdezte már, milyen színű a szemed? –
érdeklődött egy másik. Matthews nevetett és beszállt a tréfálkozásba, de
Sparkes rájött, hogy Fry látványossággá vált. Az egyik este megpillantotta
a tükörképét az íróasztal mögötti ablakon. Fry hátratolta magát a
billentyűzettől, és lábát kinyújtva, hajlott gerinccel elterült a széken. Aztán
ösztönösen kihúzta magát; talán mert ráébredt, hogy valószínűleg az
üldözöttjükéhez hasonló a testtartása.

Fry kénytelen volt a chatszobákban lévő többi fickóval is szóba
elegyedni, nehogy Taylor észrevegye, hogy csak vele beszél, és az ostoba
szellemeskedések meg a végeérhetetlen célozgatások kezdték kifárasztani.
Szinte látja őket maga előtt, mondta Sparkesnak. Heavy metál pólós,
kopaszodó alakok.

Sparkes kezdett aggódni, hogy a csalétekszerep túlságosan próbára teszi
Fryt.

A fiatal nyomozó odaadására nem lehetett panasz – Sparkes arra lett
figyelmes, hogy a fiatalember női magazinokat lapozgat, hogy képben
legyen a szerepét illetően, és a menstruáció előtti feszültség
jellegzetességeiről kezdett beszélni, nem csekély viszolygást keltve ezzel
Matthewsban.

És nagyon sok időt vett igénybe ez az egész. Miután tizenöt éjszakát
töltöttek a chatszobában, Matthews kezdett ideges lenni, és azt mondta a
főnökének, hogy időpocsékolás az egész.

– Mi a véleménye, Daniel? – kérdezte Sparkes. Ez volt az első alkalom,
hogy a keresztnevén szólította a fiatal rendőrt, és Fry rájött, hogy éppen a
kezébe adják a gyeplőt.

– Bizalmas kapcsolatot kell építenünk vele, mert nem az a célunk, hogy
gyorsan szexre kerüljön sor. Az a célunk, hogy beszéljen. Miért nem
szánunk rá még egy hetet?

Sparkes egyetértett, Fry pedig, akit hevített a hatalom új érzése, felhívta
a témavezetőjét, és unszolta, hogy emeljék a tétet. Fleur eleinte nem
tartotta ezt jó ötletnek, de aztán ráállt, hogy Jodie tűnjön el pár napra, és
aztán csapjon le Glenre.

– Hol voltál? – kérdezte BrumiMackó, amikor Aranyfürtös visszatért. –
Már azt hittem, eltévedtél az erdőben.

– Apukám azt mondta, hogy túl sokat számítógépezek – felelte
Aranyfürtös. – Megbüntetett. – Mindketten tudták, hogy Aranyfürtös
huszonhét éves, de játszottak.

– Hogyan?
– Nem akarom elmondani. Megint bajba kerülhetek.

111

– Folytasd.
És Aranyfürtös folytatta is. BM, ahogy immár Taylort hívta, bekapta a
horgot.
– Miért nem találkozunk valahol online, hogy apád ne tudja meg? –
vetette fel.

Huszonnegyedik fejezet

2007. július 10., kedd

A nyomozó

Glen Taylor azt mondta, óvatosan gépel, mert a házban rajta kívül
mindenki alszik.

Arany, ahogy mostanra nevezte, végre küldött magáról egy képet,
amelyen babydoll pizsamában volt, és Taylor megpróbálta rábeszélni,
hogy vegye le.

Sparkes felügyelő arra kérte Fleur Jonest, hogy végig legyen jelen a
Glen Taylorral való privát e-mailezgetés során, és ott is ültek Dan Fry
mögött a kijelző gyér derengésében.

– Nagyon édes vagy, Arany. Az én szép kislányom.
– A te rossz kislányod. Tudod, hogy mindent megteszek, amit akarsz.
– Úgy van. Az én rossz kislányom.
Ezután egy sor utasítás következett BM-től, amelyekre Arany azt
mondta, hogy engedelmesen és élvezettel teljesítette őket. Amikor ez véget
ért, Dan Fry megtette a következő lépést. Nem az volt, amit Dr. Jones
előirányzott, de Fry nyilvánvalóan kezdett türelmetlen lenni.
– Voltál már korábban rossz kislánnyal? – kérdezte. Az ablaküvegben
Sparkes látta, hogy Fleur felemeli a kezét, hogy óvatosságra intse Fryt.
– Igen.
– Igazi kislány volt, vagy olyan, mint én?
– Mind a kettőt szeretem, Arany.
Dr. Jones intett Frynak, hogy térjen vissza a megbeszéltekhez. Túl
gyorsan haladtak, de úgy tűnt, hogy Taylor kész megnyílni.
– Mesélj nekem a többi rossz kislányról. Mit csináltál velük?
És Taylor elmesélte neki. Mesélt az éjszakai internetes kalandjairól, a
találkozásairól, a csalódásairól és a diadalairól.
– De igaziból sosem csináltad? A való életben? – kérdezte Dan, és a

112

szobában mindhárman lélegzet-visszafojtva figyeltek.
– Ez tetszene neked, Arany?
Sparkes előrelépett, hogy feltegye a kezét, de Fry már gépelt.
– Igen. Nagyon tetszene.
Csinálta, felelte Taylor. Egyszer talált egy igazi kislányt. Sparkes

tétovázott. Túl gyorsan történtek a dolgok, nem volt idő higgadtan
gondolkozni. Fleur Jonesra pillantott, aki felkelt a székéről, és a
pártfogoltja mögé állt.

Fry annyira remegett, hogy alig tudott gépelni.
– Nagyon be vagyok indulva. Mesélj nekem az igazi kislányról.
– B-vel kezdődött a neve, mint az enyém – felelte Taylor. – Van
ötleted?
– Nincs. Mondd el.
Fojtogatta őket a csend, ahogy teltek a másodpercek, miközben a
vallomás utolsó részére vártak.
– Bocs, Arany, mennem kell. Valaki kopogtat az ajtón. Majd később
beszélünk.
– A francba – mondta Fry, és az íróasztalra támasztotta a fejét.
– Azt hiszem, mégiscsak elkaptuk – mondta Sparkes dr. Jonesra
pillantva, aki határozottan bólintott.
– Számomra eleget mondott.
– Mutassuk meg a felnőtteknek – mondta Sparkes, és felkelt. –
Nagyszerű munka, Fry. Tényleg nagyszerű.

Hat órával később hárman a főfelügyelő-helyettes irodájában ültek,
letartóztatási és vádemelési indítványt terjesztve elő Glen Taylor ellen.

Brakespeare figyelmesen végighallgatta őket, elolvasta az átiratokat,
készített közben néhány jegyzetet, majd hátradőlt, hogy ítéletet hozzon.

– Egyszer sem használta a Bella nevet – mondta.
– Nem, valóban… – kezdte Sparkes.
– Nem vitte Fry túlzásba a sugalmazást?
– Beszélünk a jogászcsapattal, de első pillantásra elégedettek a
dologgal. Ez mindig egy hajszálon múlik.
– De – vágott a szavába Brakespeare – beszéltettük arról, hogy volt egy
igazi kislánnyal, akinek a neve B-vel kezdődik. Hozzuk vissza, és közöljük
vele a dolgot. Mondjuk azt, hogy van egy tanúvallomásunk Aranyfürtöstől.
Valamennyien bólogattak.
– Nagyon jó okunk volt ezen a vonalon haladni: tudjuk, hogy aznap a
környéken volt egy kék furgonnal, a számítógépén gyermekpornó van, a

113

chatszobákban tanúsított viselkedéséből kiviláglik a ragadozó természete,
a feleségétől származó alibi ingatag lábakon áll. És ami a legfontosabb, a
bűnismétlés kockázata.

Megint mindenki bólogatott.
– Úgy véli, hogy ő az emberünk, Bob? – kérdezte végül Brakespeare.
– Igen, úgy – felelte Sparkes rekedten; a szája kiszáradt a várakozás
izgalmától.
– Én is. De ennél több kell ahhoz, hogy célnál legyünk. Minden apró
részlet számít, Bob. Fésülje át újra az egész ügyet, amíg idebent van a
fickó. Kell lennie valaminek, ami a helyszínhez köti.

A csapat utasítást kapott, hogy térjenek vissza a dél-londoni peremvárosba,
és kezdjenek mindent elölről. – Hozzatok el mindent, amit valaha is viselt
– mondta Sparkes. – Mindent. Egyszerűen ürítsétek ki a szekrényeket.

Jean Taylor fekete pufi dzsekijét merő véletlenségből vitték magukkal.
Beszorult a férje télikabátja és az egyik inge közé, s ahogy minden mást,
ezt is bezacskózták és felcímkézték.

A technikusok, akik a zacskókat átvették, egymásra pakolták őket típus
szerint, és a felsőruházattal kezdték a vizsgálódást, mivel
valószínűsíthetően az került először érintkezésbe a bűncselekmény
áldozatával.

A dzseki zsebeit is kiürítették, és ezek tartalmát is bezacskózták. Csak
egyetlen dologra bukkantak, egy piros papírfoszlányra, amely nagyjából
akkora volt, mint a technikus hüvelykujjának körme. A technikus a
laboratórium csendjében alávetette az ujjlenyomat- és anyagvizsgálatnak,
ragasztószalaggal rögzítve és aprólékosan katalogizálva minden nyomot.

Ujjlenyomatok egyáltalán nem voltak, csak szennyeződések, amelyek
állati szőrszál-darabkáknak látszottak. Vékonyabbak voltak az emberi
hajnál, és a technikus kénytelen volt mikroszkóppal szemügyre venni őket,
hogy további részleteket tudjon meg a színt és a fajt illetően.

Levette a kesztyűjét, és a falon lévő telefonhoz lépett.
– Sparkes felügyelőt kérem.

Sparkes a lépcsőfokokat kettesével véve robogott lefelé. A technikus azt
mondta neki, ne fáradjon – „Nincs még elég adat ahhoz, uram, hogy
bármit is biztosra vegyünk” –, de Sparkes csak meg akarta nézni a
papírdarabot. Hogy meggyőződjön arról, hogy valódi és nem fog füstté
válni.

– Összehasonlítjuk a piszokrészecskéket azokkal, amelyeket Glen

114

Taylor furgonjában találtunk az első átvizsgáláskor – közölte a technikus.
– Ha van egyezés, akkor kijelenthetjük, hogy a papír a furgonban volt. És
megmondhatjuk önnek, miféle papír ez, uram.

– Lefogadom, hogy egy Skittles csomagolásából való – mondta Sparkes.
– Nézze meg a színét. Haladjon, ember. Nem tudja, milyen állaté a
szőrszál? Lehet macskáé?

A technikus feltartotta a kezét. – Egykettőre meg tudom mondani önnek,
hogy macskáé-e. Mikroszkóp alá teszem. De azt nem tudjuk megmondani,
hogy egy konkrét állat-e. Nem úgy van, mint az embereknél. Még ha lenne
is szőrszál, amivel összehasonlíthatjuk, nem jelenthetjük ki határozottan,
hogy ettől és ettől a konkrét állattól származik. Legfeljebb addig juthatunk
el, ha szerencsénk van, hogy ugyanolyan fajtájúak-e.

Sparkes mindkét kezével a hajába túrt. – Szerezzenek azonnal mintát
Elliotték Timmy macskájától, és lássuk.

A falnak dőlt, hogy várakozzon, de a technikus az ajtó felé intett. –
Adjon nekünk egy kis időt. Telefonálok, mihelyt van valami eredmény.

Az irodájába visszatérve Sparkes rajzolt Matthews-zal egy Venn
diagramot, egymásba kapcsolódó körökben feltüntetve az összes
potenciális új bizonyítékot, hogy lássák, hol tartanak.

– Ha a papír egy Skittles csomagolásából való, a szőr pedig egy
ugyanolyan fajtájú macskáé, mint Timmy, akkor Jean Taylor a helyszínhez
kapcsolható – mondta Matthews. – Ez az ő kabátja. Ez biztos. Glen
Taylorra kicsi lenne.

– Érte megyek, és behozom – jelentette ki Sparkes.

Huszonötödik fejezet

2007. július 12., csütörtök

Az özvegy

A rendőrség persze nem adja fel. Belevájták a fogukat Glenbe a furgonja,
az állítólagos gyerekpornója és a banki ügy miatt. Soha nem fogják
elereszteni. Az ügyvédje azt mondja, hogy ha másért nem is, azokért a
képekért majd megpróbálják felelősségre vonni.

Sparkes felügyelő látogatásai és telefonhívásai részévé váltak az
életünknek. A rendőrség gyűjti az anyagot a vádemeléshez, mi pedig a

115

partvonalról nézzük.
Mondtam Glennek, hogy egyszerűen szólnia kellene a rendőrségnek a

privát melóról és hogy hol volt aznap, de szerinte ez csak rontana a
dolgokon. – Azt fogják mondani, hogy mindenről hazudtunk nekik, Jeanie.

Rettegek, hogy csinálok valamit, amivel tovább rontok a dolgokon,
hogy valami rosszat mondok. De végül is Glen hozott ilyen helyzetbe
bennünket, nem én.

A rendőrök ma megint eljöttek érte, hogy tovább kérdezgessék.
Visszavitték Southamptonba. Amikor távoztak, Glen arcon csókolt, és azt
mondta, ne aggódjak. – Tudod, minden rendben lesz – mondta nekem, én
pedig bólintottam. És vártam.

A rendőrök további dolgokat vittek el Glen holmijából. Az összes
ruháját és cipőjét, amit korábban itt hagytak. Olyasmiket is, amiket nemrég
vett. Próbáltam én mondani nekik, de azt felelték, hogy elvisznek mindent.
Tévedésből elvitték még az én dzsekimet is. Glen részére akasztottam be a
szekrénybe, mert az én felem tele volt.

Másnap eljött Bob Sparkes, és arra kért, hogy menjek vele
Southamptonba, és válaszoljak néhány kérdésre. A kocsiban nem mondott
semmit, csak annyit, hogy szeretné, ha segítenék a nyomozásban.

De amikor megérkeztünk a rendőrségre, leültetett egy
kihallgatószobában, és felolvasta a jogaimat. Aztán megkérdezte, hogy én
vittem-e el Bellát. Hogy segítettem-e Glennek elvinni Bellát.

Nem tudtam elhinni, hogy ezt kérdezi tőlem. Egyre csak azt
mondogattam, hogy nem, természetesen nem. És nem Glen vitte el, de
persze Sparkes oda sem figyelt. Rátért a következő dologra.

Úgy húzta elő a műanyag zacskót, mint egy bűvész, és először nem
láttam benne semmit, de az alján volt egy piros papírfecni.

– Ezt az ön kabátzsebében találtuk, Mrs. Taylor. Egy Skittles
csomagolásából való. Sok Skittlest eszik?

Egy pillanatig nem tudtam, miről beszél, de aztán eszembe jutott.
Biztosan az a cukorkászacskó-darab, amit a furgon padlószőnyege alól
vettem ki.

Sparkes látta, hogy megváltozik az arcszínem, és nyomult tovább. Egyre
csak Bella nevét mondogatta. Mondtam, hogy nem emlékszem, de Sparkes
tudta, hogy nem mondok igazat.

Végül azt mondtam neki, hogy ne kérdezgessen tovább. Megmondtam
neki, hogy talán egy papírdarab, amit a furgonban találtam. Csak egy
csupa gyűrött, csupa piszok szemétdarab. Zsebre vágtam, hogy később

116

eldobjam, de nem tettem meg.
Mondtam, hogy csak egy cukorkapapír-darab, de Sparkes azt felelte,

hogy macskaszőrt találtak rajta. Szürke macskaszőrt. Olyat, mint Bella
kerti cicájáé. Mondtam, hogy ez nem bizonyít semmit. A szőr bárhonnan
származhatott. De vallomást kellett tennem.

Reménykedtem, hogy nem fognak szólni Glennek semmit, mielőtt én el
tudom magyarázni neki. El akartam mondani neki, amikor hazaérünk,
hogy kiszedték belőlem a dolgot. És hogy nem számít. De nem volt rá
lehetőségem. Glen nem jött haza.

Úgy tűnik, hogy pornót keresni ment az internetre. Amikor Tom Payne,
Glen ügyvédje elmondta nekem, nem bírtam elhinni, hogy ilyen
hülyeséget csinált. Mindig ő volt az okos a családban.

A rendőrség persze elvitte a számítógépét, de ő vett magának egy olcsó
kis laptopot meg egy wifi routert – „A munkához, Jeanie” –, és a
vendégszobában ülve belépett azokba a szexchatszobákba, vagy minek
hívják őket.

Nagyon rafinált volt az egész dolog – valami rendőrrel eljátszatták,
hogy fiatal lány, és chatelni kezdtek Glennel. Az illető Aranyfürtösnek
nevezte magát. Ki dőlne be ennek? Nos, Glen bizony bedőlt.

Nem is csak chatelés volt. Tom fel akart készíteni arra, ha megjelenik
valami az újságokban, ezért végül elmondta nekem, hogy Aranyfürtös
chatszexelt is Glennel az interneten. Ez olyan szex, hogy nem érnek
egymáshoz, mondta Glen, amikor az első látogatásom alkalmával
megpróbálta elmagyarázni. – Csak szavak, Jeanie. Leírt szavak. Nem
beszéltünk egymáshoz, még csak nem is láttuk egymást. Olyan volt,
mintha a fejemben történne. Csak egy fantázia. Megérted, ugye? Nagyon
nagy a nyomás rajtam, ilyen vádak terhe alatt. Nem tehetek róla.

Próbálom megérteni. Tényleg. Ez egy függőség, egyre csak ezt
mondogatom magamnak. Nem az ő hibája. Az igazi gonosztevőkre
koncentrálok. Glent és engem nagyon dühít, amit a rendőrség művelt.

Nem tudtam elhinni, hogy valaki ezt a munkája részeként csinálja. Mint
egy prostituált. Ezt mondta Glen is, mielőtt rájött, hogy Aranyfürtös férfi
volt. Ezt nehezen fogadta el – azt hitte, a rendőrség csak azért állítja ezt,
hogy melegnek vagy ilyesminek tüntessék fel. Nem szóltam semmit – én
még a chatszexen sem jutottam túl, nemhogy az aggasszon, kivel csinálta.
Mindenesetre aligha ez volt a legnagyobb baja.

Túlságosan sokat mondott Aranyfürtösnek. Nekem azt mondta, azért
mondta neki, hogy tud valamit egy híres rendőrségi ügyről, hogy
imponáljon. Gyakorlatilag a „nő” adta a szájába a szavakat.

Bob Sparkes ezúttal Bella elrablásával vádolta Glent. Azt mondták,

117

hogy Glen vitte el, és megölte. De gyilkossággal nem vádolták meg. Tom
Payne szerint a holttest előkerülésére várnak. Gyűlöltem, amiért így beszél
Belláról, de nem szóltam semmit.

Egyedül mentem haza, és aztán a sajtó visszajött.
Nem vagyok nagy újságolvasó. A magazinokat jobban szeretem. A való
életből vett történeteket kedvelem – tudják, a nőről, aki száz gyereket
nevelt, a nőről, aki visszautasította a rákbetegsége kezelését, hogy óvja a
magzatát, a nőről, aki kihordott egy gyereket a testvérének. Az újságok
mindig is inkább Glen birodalma voltak. A Mailt szereti – meg tudta
fejteni a keresztrejtvényt a hátulján, és ez olyasféle lap volt, amit a volt
főnöke olvasott. „Ez az egy közös bennünk, Jeanie” – mondta egyszer.
De most az újságok, a tévé – sőt még a rádió is – a nyakunkon lihegnek.
Glen nagy sztori, és a riporterek ismét kopogtatni kezdtek az ajtón.
Megtudtam, hogy némelyikük tulajdonképpen egész éjjel odakint alszik a
kocsijában, hogy megpróbáljon elkapni engem egy szóra.
Az emeleten ülök az utcára néző hálószobánkban, és a függöny mögül
kikukkantva figyelem őket. Mind ugyanazt csinálják. Igazából elég vicces.
Először elhajtanak előttünk, megnézik a házat kívülről, és hogy ki van már
odakint. Aztán leparkolnak, és visszasétálnak a kapuhoz, a kezükben
jegyzetfüzettel. A többiek kiugrálnak a kocsiból, hogy elébe vágjanak az új
jövevénynek, mielőtt a kapuhoz érne. Mint egy csapatnyi állat,
körbeszaglásszák az újonnan érkezettet.
Pár nap után összebarátkoznak mind – el-elküldenek valakit kávéért és
sonkás szendvicsért a domb alján lévő kávézóba. „Cukrot? Ki kér
ketchupot a szendvicsére?” A kávézó valószínűleg egy vagyont keres
rajtuk. Megfigyeltem, hogy a riporterek egy csoportot alkottak, a fotósok
meg egy másikat. Vajon miért nem keverednek? Meg tudja különböztetni
őket az ember, mert a fotósok másképp öltözködnek – trendibbek,
koptatott dzsekit és baseballsapkát viselnek. A legtöbbjük úgy néz ki,
mintha napok óta nem borotválkoztak volna, mármint a férfiak. A női
fotósok is úgy öltözködnek, mint a férfiak, vászonnadrágba, bő ingbe. És a
fotósok nagyon hangosak. Eleinte egy kicsit sajnálom a szomszédokat,
amiért állandóan hallgatniuk kell a sok nevetgélést és évődést, de aztán
kezdenek tálcán innivalót kivinni nekik, megállnak és elbeszélgetnek
velük, és beengedik őket magukhoz vécére. Számukra ez amolyan utcai
parti, gondolom.
A riporterek csendesebbek. Az idő nagy részét telefonálással töltik,
vagy az autóikban ülnek és a híreket hallgatják. Sokuk fiatal fickó, az első
öltönyében.
De néhány nap után, mivel nem vagyok hajlandó beszélni, a sajtó a

118

nagyágyúit küldi. Nagydarab, sörivó férfiakat és markáns arcú, szép
kabátot viselő nőket. Idejönnek a drága, csilivili autóikkal, és kiszállnak,
mint holmi hercegek. Némelyikük kedvéért még a fotósok is erőt vesznek
magukon. Amikor végiglépdel az ösvényen egy férfi, aki úgy fest, mintha
egy divatmagazinból lépett volna elő, szétnyílik előtte a tömeg.
Bedörömböl az ajtón, és ezt kiáltja: – Mrs. Taylor, milyen érzés, hogy a
férje gyermekgyilkos? – Ülök ott az ágyon, és éget a szégyen. Olyan érzés,
mintha mindenki látna, pedig nem láthatnak. Mintha közszemlére lennék
téve.

Egyébként nem ő az első, aki ezt kérdezi tőlem. Az egyik riporter rám
kiáltott, amikor vásárolni mentem egy nappal azután, hogy vádat emeltek
Glen ellen. Csak úgy felbukkant, biztosan elszakadt a többi újságírótól, és
utánam jött. Megpróbált felbőszíteni, rávenni, hogy mondjak valamit,
bármit, hogy legyen egy „interjúja” a feleséggel, de nem dőltem be neki.
Megbeszéltük ezt Glennel.

– Jeanie, egyszerűen maradj csendben – mondta, amikor felhívott a
rendőrségről. – Ne engedd, hogy hozzád férkőzzenek. Ne mutass ki
semmit. Nem kell beszélned velük. Ez egy söpredék. A semmiről nem
tudnak írni.

De persze tudtak. Borzasztó dolgok jelentek meg.
Más nők azt állították, hogy chatszexeltek Glennel az interneten, és
sorban álltak, hogy eladják a történeteiket. Nem tudtam elhinni, hogy
bármelyik is igaz lenne. Úgy tűnik, hogy a chatszobákban
BrumiMackónak hívták, és más nevetséges neveket is használt. Ránéztem
olykor a börtönben, amikor meglátogattam, és megpróbáltam elképzelni,
hogy BrumiMackónak szólítom. Rosszullét környékezett ettől.
És voltak további anyagok a „hobbijáról” – a képekről, amiket a neten
vásárolt. Az egyik újság „jól értesült forrása” szerint hitelkártyát használt a
vásárlásukhoz, és amikor a rendőrség nagyszabású akcióval csapott le
pedofilokra, akiknek a hitelkártyájukon keresztül jutottak nyomára,
pánikba esett. Gondolom, ezért vett rá, hogy jelentsem be a kártyája
eltűnését, de honnan szednek az újságok ilyen értesüléseket? Arra
gondoltam, hogy megkérdezem valamelyik riportertől, de nem tehettem
meg anélkül, hogy ne mondjak többet a kelleténél.
Amikor a következő látogatáson megkérdeztem erről Glent, ő tagadta az
egészet. – Ezt csak kitalálják, szívem. A sajtó találja ki az egészet. Tudod,
hogy így van – mondta a kezemet fogva. – Szeretlek – mondta. Én nem
mondtam semmit.
A sajtónak sem mondtam semmit. Más élelmiszerboltokba jártam, hogy
ne találjanak meg, és elkezdtem kalapokat viselni, amelyek egy kicsit

119

eltakarták az arcomat, hogy az emberek ne ismerjenek fel. Mint Madonna,
mondta volna Lisa, ha még mindig a barátnőm lett volna. De nem volt az.
Már senki nem akart ismerni bennünket. Csak tudni akartak rólunk.

Huszonhatodik fejezet

2008. február 11., hétfő

A nyomozó

Az ügyeleti szobát négy hónappal a tárgyalás előtt teljesen
összecsomagolták; a falakat és a táblákat lecsupaszították, a fotók és
térképek alkotta mozaikot szétszedték és kartondobozokba csomagolták a
vádhatóság számára.

Amikor az utolsó dobozt is kivitték, Sparkes megállt, és a falak
némelyikén maradt halovány négyszögekre pillantott. Alig maradt nyoma
annak, hogy itt valaha is nyomozás folyt, tűnődött. Ez a pillanat
mindenesetre olyan volt, mint a posztkoitális szomorúság, mondta egyszer
Eileennak. – Micsoda utáni? – kérdezte ő. – Tudod, amikor az ember
nyomott hangulatban van szex után, amikor már vége az egésznek –
magyarázta Sparkes, félénken hozzátéve: – Egy magazinban olvastam
erről.

– Ez biztos valami férfidolog – mondta Eileen.
Taylor utolsó kihallgatásai hosszúak, de összességében frusztrálóak
volt. Nem ismerte el bizonyítékként a cukorkáspapírt, és kijelentette, hogy
véletlen egybeesésről van szó.
– Honnan tudja, hogy nem Jean keveri a dolgokat? Lehetséges, hogy az
utcán vette fel, vagy egy kávézóban.
– Azt állítja, hogy a maga furgonjában találta, Glen. Miért mondaná ezt,
ha nem volna igaz?
Taylor összepréselte az ajkát. – Nagy nyomás alatt van.
– És a macskaszőr a papíron? Pontosan ugyanolyan fajtájú macskáé,
mint amilyennel Bella játszott aznap.
– Az ég szerelmére. Hány szürke macska van ebben az országban? Ez
nevetséges.
Taylor az ügyvédjéhez fordult. – Az a macskaszőr bárhol
szálldoshatott… Nem így van, Tom?
Sparkes várt, kiélvezvén a ritka pillanatot, amikor Taylor hangjába

120

ijedtség vegyült. Aztán rátért arra, amiről úgy gondolta, hogy megadja a
kegyelemdöfést. A pillanat, amikor Taylor ráébred, hogy a rendőrség
megfigyelte és rászedte.

– Tehát akkor BrumiMackó, Mr. Taylor – mondta Sparkes.
Taylor eltátotta a száját, aztán felcsattant: – Nem tudom, miről beszél.
– Elment a mély, sötét erdőbe, barátokat keresni. Talált is barátokat,
nemde? De Aranyfürtössel mi is találkoztunk.
Taylor toporogni kezdett a lábával, és az ölébe bámult. Ez volt a
szokványos testhelyzete.
A mellette ülő Tom Payne szemlátomást zavarba jött a kérdések ilyetén
fordulatától, és közbeszólt. – Kaphatnék néhány percet négyszemközt az
ügyfelemmel, kérem?
Öt perccel később a páros helyrepofozta a történetét.
– Kölcsönös beleegyezésen alapuló magánjellegű fantázia volt két
felnőtt ember között – jelentette ki Glen Taylor. – Nagy nyomás alatt
álltam.
– Ki volt az a kislány, akinek B-vel kezdődik a neve, Glen?
– Kölcsönös beleegyezésen alapuló magánjellegű fantázia volt két
felnőtt ember között.
– Bella volt az?
– Kölcsönös beleegyezésen alapuló magánjellegű fantázia...
– Mit csinált Bellával?...
– Kölcsönös beleegyezésen alapuló magánjellegű fantázia...
Amikor közölték vele a vádat, abbahagyta a motyogást a kölcsönös
beleegyezésről, és egyenesen a nyomozó szemébe nézett.
– Szörnyű hibát követ el, Mr. Sparkes.
Ez volt az utolsó dolog, amit mondott, mielőtt bezárták, hogy a
tárgyalására várjon.

Miután a vizsgálati fogságban töltött tél sem vette rá az együttműködésre,
2008. február 11-én Taylor felállt az Old Bailey-ben, és hangosan,
magabiztosan kijelentette, hogy nem bűnös gyermekrablásban.

Leült, alig véve tudomást a két oldalán lévő börtönőrökről, és a tanúk
emelvényére tartó felügyelőre szegezte a tekintetét.

Sparkes érezte a tarkóján Taylor pillantásának erejét, és megpróbálta
összeszedni magát az eskütétel előtt. Egy nagyon kicsit megremegett a
hangja, miközben beszélt, ám a továbbiakban rátermetten tárta elő a fő
bizonyítékát, és röviden, világosan, alázattal felelt a kérdésekre.

A kutyagolással, hajszával, kemény munkával, vizsgálódással,

121

kérdezősködéssel és bizonyítékok felhalmozásával töltött hónapok
eredményét lényegre törő előadásban tárta kicsiny, válogatott hallgatósága
és a kákán is csomót kereső kritikusok elé.

Utóbbiak közül a főszerepet ócska, viseltes parókában és talárban Glen
Taylor védőügyvédje, egy előkelő öreg csataló játszotta, aki felállt, hogy
keresztkérdéseknek vesse alá Sparkesot.

A nyolc férfi és négy nő alkotta esküdtszék tagjai, akiket a védelem úgy
válogatott össze, hogy a férfiúi érzékenység és rokonszenv túlsúlya
biztosított legyen, napraforgó módjára fordították feléje a fejüket, hogy
meghallgassák.

A nagytekintélyű ügyvéd, Charles Sanderson egyik kezével a zsebében,
a másikban a jegyzeteit tartva állt. Magabiztosságot árasztott, ahogy
nekilátott, hogy kikezdje Sparkes bizonyítékait és kételyeket plántáljon az
esküdtszék kollektív lelkiismeretébe.

– A szemtanú, Mr. Spencer mikor készítette a feljegyzést a kék
furgonról? Még azelőtt, hogy kitalálta volna, amit a hosszú hajú férfiról
mesélt?

– Mr. Spencer tévedett a hosszú hajú férfit illetően. Ezt beismerte –
jelentette ki Sparkes, ügyelve rá, hogy halkan beszéljen.

– Igen, értem.
– A tanúvallomása szerint leírta, hogy látott egy kék furgont, amit Peter
Tredwellének vélt, amikor október 2-án délután feljegyzéseket készített.
– És az biztosan nem mese – bocsánat, tévedés –, hogy látott egy kék
furgont?
– Igen, biztos benne. El fogja mondani önöknek ő maga, amikor
vallomást tesz.
– Értem.
– Na már most, milyen messze volt a szemtanú, amikor a kék furgont
látta?
– És visel Mr. Spencer szemüveget?
– Értem.
– És hány kék furgon közlekedik az Egyesült Királyság útjain, felügyelő
úr?
– Értem.
Az „értem”-ek okozták a valódi kárt, egy-egy „értem” azt jelentette,
hogy „ó, pajtás, megint egy pont nekünk”.
„Igen ám”, „de”, „azonban”. Sparkes türelmesen hárította a csapásokat.
Az évek során számos alkalommal került már szembe ilyen Sanderson-féle
öregfiús fölényeskedéssel, és tudta, hogy ez a stílus nem mindig szokott
tetszeni az esküdteknek.

122

Eljutottak a cukorkáspapír felfedezéséhez, és Sanderson, ahogy várható
volt, felhozta a bizonyítékok beszennyeződésének lehetőségét.

– Felügyelő úr, mennyi ideig volt a cukorkáspapír Jean Taylor
kabátzsebében?

Sparkes továbbra is határozott hangon beszélt, ügyelt rá, hogy
odanézzen az esküdtekre, nyomatékosítva a mondandóját.

– Úgy véljük, hét hónapig. Jean Taylor a vallomásában azt állította,
hogy december 17-én találta a furgonban. Ez volt az egyetlen alkalom,
amikor a férje megengedte, hogy elkísérje egy kézbesítésre, ezért jól
emlékszik rá.

– Hét hónap? Az elég hosszú idő ahhoz, hogy szöszök és szőrszálak
ragadjanak rá, nem?

– Egy szürke burmai macskától, mint amilyen Elliottéké? Szakértői
vélemény áll rendelkezésünkre, amely szerint ez statisztikailag rendkívül
valószínűtlen. És a véletlen valószínűségét tovább csökkenti, hogy a
macskaszőrt egy Skittles csomagolásán találtuk. Bella Elliott elrablásakor
mind egy burmai macska, mind egy Skittles cukorka ott volt a helyszínen.

Sparkes látta, hogy az esküdtek jegyzetelnek, Sanderson pedig gyorsan
továbblépett. Sparkes ivott egy korty vizet a könyökénél lévő pohárból.
Tudta, hogy az ellenfele a nagy fináléra készül: az Aranyfürtössel
folytatott beszélgetésekre.

Sparkesnak volt rá gondja, hogy felkészíttesse magát a jogászokkal.
Betéve ismerte a nyomozás szabályaira vonatkozó, 2000. évi törvény
minden részletét, az engedélyezési eljárásnak, a fedett nyomozó gondos
felkészítésének és a bizonyítékok megőrzésének minden lépését.

A jogászcsoport nem kevés időt töltött annak sulykolásával, hogy rá kell
világítania, miként használta Taylor a chatszobákat, és milyen szokásai
voltak a pornófogyasztás terén.

– Az esküdteket nem fogja érdekelni a 101-es cikkely, és hogy ki mit
engedélyezett – azt kell elmondanunk nekik, micsoda kockázatot hordoz
magában Taylor kislányokkal kapcsolatos vágyainak kiélése –
nyomatékosította a csoport vezetője, és Sparkes tudta, hogy igaza van.

Így hát a felügyelő felkészültnek érezte magát, amikor az ügyvéd
bevonult a pornófüggőség aknamezejére, megkérdőjelezve a rendőrség
eljárásának minden lépését. Sanderson célja az volt, hogy elismertesse
Sparkesszal, hogy Glen Taylor óvatlanságból is letölthetett a
számítógépére néhány „extrémebb” képet.

– Szexuális erőszakot elszenvedő gyermekek képeit? – válaszolta
Sparkes. – Mi úgy véljük, szándékosan töltötte le őket – hogy nem tehette
véletlenül –, és a szakértők e tekintetben megerősítéssel fognak szolgálni.

123

– Nekünk is vannak szakértőink, akik azt mondják, hogy véletlenül is
történhetett, felügyelő úr.

Sparkes tudta, hogy a védelem malmára hajtja a vizet az a tény, hogy
Taylor korántsem úgy néz ki, mint azok a perverzek, akik rendszerint a
vádlottak padján ülnek. A vádhatóságtól értesült róla, hogy Sanderson
mutatott egy képet az ügyfeléről az ügyvédi irodájában dolgozó
beosztottjainak, és a hevenyészett fókuszcsoport tagjai leginkább a „jól
fésült” jelzővel illették Taylort.

Miután a képeken túljutottak, Sanderson Bella Elliott eltűnéséről
kérdezte a nyomozás vezetőjét.

– Sparkes felügyelő úr, igaz, hogy Bella Elliott nem került elő?
– Igen, ez igaz.
– És az, hogy az ön csoportjának nem sikerült semmilyen nyomot
találnia a hollétét illetően?
– Nem, ez nem így van. A nyomozásunk a vádlotthoz vezetett
bennünket.
– És az ön állítása nem tényeken, hanem gyanúkon, feltételezéseken és
közvetett bizonyítékokon alapul, igaz, felügyelő úr?
– Nyilvánvaló bizonyítékunk van, amely a vádlottat Bella Elliott
eltűnéséhez köti.
– Ah, a bizonyíték. Szakértői találgatás és megbízhatatlan tanúk. Elég
soványka az egész, felteszem, azért, mert önök mindvégig rossz nyomon
jártak. Annyira elkeseredettek voltak, hogy jobb híján belevitték az
ügyfelemet egy fiktív és hamis viszonyba.
Az esküdtek valószínűleg nem tudták, mi az a fiktív és hamis viszony,
de úgy tűnt, értékelik a látványosságot. Négy csillag és „lenyűgöző
alakítások”, ez lesz a Telegraph holnapi beszámolójában, gondolta
Sparkes, amikor végül ebédidőben lelépett a tanúk emelvényéről, és
visszatért a helyére a hallgatóság soraiban.
De a fő attrakció még hátravolt. A szünet után a kincstári ebédtől
elbágyadt esküdtek visszasorjáztak, és lezökkentek a helyükre. Azonban
nem maradtak sokáig bágyadtak.
Az anya lépett a tanúk emelvényére egyszerű fekete ruhában, a
mellkasán „Keressük Bellát” kitűző piroslott.
Sparkes bátorítón rámosolygott, de nem örült annak, hogy Dawn viseli a
kitűzőt, és aggasztotta, hogy milyen kérdéseket vonhat ez maga után.
Az ügyész, egy testes opponenséhez képest sovány nő, végigvezette
Dawn Elliottot a vallomásán, hagyva, hogy a fiatal nő maga mondja el a
történetét, egyszerűen és hatásosan.
Dawn sírva fakadt, amikor arról beszélt, hogy mit érzett, amikor rájött,

124

hogy a gyermeke eltűnt, és az esküdtek megdermedtek, úgy tűnt,
némelyikük maga is a könnyeivel küszködik. A bírónő megkérdezte
Dawnt, kér-e egy pohár vizet, a teremszolga pedig eleget tett a kérésnek,
miközben az ügyvédek a papírjaikkal zörögtek, készen a folytatásra.

Sanderson következett. – Miss Elliott, gyakran kijárt Bella játszani? A
ház elé, ahol ön nem láthatta?

– Néha, de csak pár percre.
– A percek nagyon gyorsan telnek, nem gondolja? Egy anyukának olyan
sok teendője van.
Az anya elmosolyodott ettől a kis együttérzéstől. – Megeshet, hogy sok
a dolgom, de tudom, hogy csak pár percre tévesztettem szem elől.
– Honnan tudja?
– Éppen egy kis tésztát főztem, mint már mondtam. Az nem szokott
sokáig tartani.
– Mást nem csinált?
– Hát, elmosogattam menet közben. És összehajtogattam Bella néhány
ruháját a szárítóból, hogy ne kelljen vasalnom őket.
– Úgy tűnik, zsúfolt délutánja volt. És még a mobilján is hívták párszor.
Könnyű volt megfeledkezni arról, hogy Bella odakint van.
Dawn ismét zokogni kezdett, ám Sandersont nem rendítette meg. –
Tudom, hogy nehéz ez önnek, Miss Elliott, de én csak szeretném
meghatározni az időkeretet, amelyben Bella eltűnt. Megérti, ugye,
mennyire fontos ez?
Dawn bólintott, és kifújta az orrát.
– És önre hagyatkozunk, hogy pontosítsuk ezt, mert önön kívül más
utoljára 11:35-kor látta Bellát, az újságosnál. Így van, Miss Elliott?
– Vettünk egy kis édességet.
– Igen, a nyugta szerint Smartiest. Ez azonban azt jelenti, hogy Bella
eltűnésére 11:35 és 15:30 között bármikor sor kerülhetett. Az majdnem
négy óra. Mert ezen idő alatt senki más nem látta őt.
Dawn szavaszegetten szorongatta a tanúk emelvényének korlátját. –
Nem, nem mentünk el otthonról aznap már. De anyám hallotta Bellát,
amikor délután felhívott. Mondta nekem, hogy pusziljam meg helyette.
– Miss Elliott, lenne szíves hangosabban beszélni, hogy tanult bíró
kollégám és az esküdtek is hallják a vallomását?
Dawn megköszörülte a torkát, és alig hallhatóan elnézést kért a bírótól.
– Az anyja hallotta a gyermek hangját a háttérből, de ez lehetett a
televízió is, nem, Miss Elliott? Az anyja azt mondta a rendőrségnek, hogy
nem beszélt Bellával, igaz?
– Bella nem volt hajlandó a telefonhoz jönni, elszaladt valamiért.

125

– Értem. És aztán úgy egy órával később kiment.
– Csak néhány percre tévesztettem szem elől.
– Igen, köszönöm, Miss Elliott.
Dawn le akart lépni az emelvényről, de Sanderson megállította. – Még
nem végeztünk, Miss Elliott. Látom, egy „Keressük Bellát” kitűzőt visel.
Dawn ösztönösen megérintette a kitűzőt.
– Úgy gondolja, hogy Bella még mindig életben van, igaz? – kérdezte az
ügyvéd.
Dawn Elliott bólintott, nem tudva, pontosan mire akar kilyukadni az
ügyvéd a kérdéssel.
– Bizony, pontosan ezt állítva adott el interjúkat újságoknak és
magazinoknak.
A vádra, hogy az anya pénzt keres a gyermeke eltűnésével, hallható
zsongás kelt az újságírók körében, akik abbahagyták a jegyzetelést, és
várták a választ.
Dawn védekezően és hirtelen emelt hangon ezt mondta: – Igen, nagyon
is hiszem, hogy életben van. De eltűnt, és ez az ember vitte el.
Taylorra mutatott, aki lefelé nézett, és írni kezdett a jegyzettömbjére.
– A pénz pedig a Keressük Bellát Alapítványhoz kerül – tette hozzá
Dawn halkan.
– Értem – mondta az ügyvéd, és leült.

Újabb hét telt el szomszédok, rendőrségi szakértők meghallgatásával,
esküdtek betegeskedésével és jogi vitákkal, mielőtt Dan Fry a tanúk
emelvényére lépett, hogy vallomást tegyen.

Nagy pillanat volt ez Fry számára, akinek remegett a térde, dacára
annak, hogy a főnökeivel sokszor elpróbálta ezt a helyzetet.

Az ügyész fiatal, elkötelezett rendőrnek festette le Fryt, aki bírta a
felettesei támogatását, és eltökélte, hogy megakadályozza, hogy egy újabb
gyermek tűnjön el. Elidőzött a Glen Taylor által használt szavakon, oda-
odapillantva az esküdtekre, hogy hangsúlyozza a vallomás fontosságát,
azok pedig kezdtek a vádlottra tekintgetni. Jól haladt a dolog.

Amikor Sanderson emelkedett szólásra, nem volt zsebben a keze, nem
voltak lustán odavetett szavak, ez az ő pillanata volt. Apránként, egyik
borzongató sorról a másikra végigvette a fiatal rendőrrel az
Aranyfürtösként folytatott beszélgetéseit. Az ügyész felkészítette Fryt arra,
hogy mire számítson, de ez sokkal rosszabb volt, mint bárki gondolta
volna.

Sanderson arra kérte Fryt, olvassa fel a válaszait BrumiMackó obszcén

126

évődésére, és ez szürreális, kuncogással teli légkört teremtett a
tárgyalóterem hideg fényében.

– „Mi van rajtad ma este?” – tette fel a kérdést az ivástól májfoltos arcú,
korpás vállú ügyvéd. A 192 cm magas, komoly arcú Fry így válaszolt: –
„Bébidoll pizsama. Az a kék, a csipkés.” – Vakkantáshoz hasonlatos,
fojtott nevetés hallatszott az újságírók padja felől, Fry azonban nem
veszítette el a lélekjelenlétét, és folytatta: – „Egy kicsit melegem van.
Lehet, hogy le kellene vennem.”

– „Igen, vedd le” – rezegtette a hangját unottan az ügyvéd. – „Aztán
nyúlj magadhoz.”

– Egy kissé gyerekes ez, nem? – tette hozzá. – Feltételezem, hogy nem
viselt kék bébidoll pizsamát közben, Fry nyomozó?

A karzatról hallatszó nevetés irritálta ugyan, de Fry mély levegőt vett, és
így válaszolt: – Nem.

A rend gyorsan helyreállt, de a kár megtörtént. Fennállt a veszély, hogy
Fry döntő fontosságú vallomása mocskos tréfává degradálódik.

Az ügyvéd sütkérezett egy pillanatig diadalában, majd a keresztkérdések
legveszedelmesebb területére lépve rátért a Glen Taylorral folytatott utolsó
beszélgetésre. Nem kertelt.

– Fry nyomozó, mondta Glen Taylor, más néven BrumiMackó, hogy ő
rabolta el Bella Elliottot?

– Azt mondta, hogy volt már dolga igazi kislánnyal.
– Nem ezt kérdeztem öntől. És ez az után történt, hogy ön
Aranyfürtösként megkérte, hogy mondja ezt önnek?
– Nem, uram.
– Azt kérdezte öntől, hogy „Ez tetszene neked, Arany?”, mire ön azt
mondta, hogy nagyon tetszene önnek. Azt mondta, hogy beindul ettől.
– Mondhatott volna nemet bármikor – felelte Fry. – De nem tette. Azt
mondta, talált egyszer egy kislányt, akinek a neve B-vel kezdődött.
– Használta valaha is a Bella nevet a beszélgetéseik során?
– Nem.
– Ez egy kölcsönös beleegyezésen alapuló fantáziálós beszélgetés volt
két felnőtt ember között, Fry nyomozó. Nem vallomás volt.
– Azt állította, hogy talált egy kislányt. Akinek B-vel kezdődött a neve –
csökönyösködött Fry, és immár nehezen uralkodott az érzelmein. – Hány
kislányt vittek el az utóbbi időben, akinek a neve B-vel kezdődött?
Az ügyvéd nem vett tudomást a kérdésről, és átfutotta a jegyzeteit.
Bob Sparkes Jean Taylorra pillantott, aki a fantáziáló, kölcsönösen
beleegyező felnőtt férje alatti sorban gubbasztott egy pad szélén, és látta
rajta a dermedtséget. Valószínűleg most hallja először az egész történetet,

127

gondolta.
Fry most dadogni kezdett, és Sparkes hangtalanul ráparancsolt, hogy

szedje össze magát. De Sanderson folytatta a támadását: – Maga vitte bele
abba Glen Taylort, hogy ilyen kijelentéseket tegyen, nem, Fry nyomozó?
Provokálóan viselkedett, amikor olyan nőnek adta ki magát, aki szexelni
kíván vele. Eltökélte, hogy terhelő kijelentésekre fogja rávenni, hogy
megtesz bármit, még azt is, hogy chaten szexel vele. Csakugyan ez a
rendőri munka? Hol marad a figyelmeztetés a következményekről vagy az
ügyvédhez való jog?

Sanderson, miután sikeresen bevitte a találatot, szinte sajnálkozni
látszott, amikor az áldozata magába roskadtan és kimerülten lelépett az
emelvényről.

A védelem azonnal szünetet kért, és miután az esküdtek szépen
elvonultak az esküdtszék szobájába, kérvényezte az eljárás leállítását.

– Az egész vád közvetett bizonyítékokon és kelepcébe csaláson alapul.
Ez nem tartható – jelentette ki Sanderson. – Az Aranyfürtös-vallomást
nem szabad figyelembe venni az eljárás során.

A bírónő türelmetlenül babrált a ceruzájával, miközben az ügyész
válaszát hallgatta.

– A rendőrség minden tekintetben helyesen és szabályosan járt el. Betű
szerint betartották az eljárási szabályokat. Úgy vélték, hogy nyomós okkal
cselekszenek. Hogy ez az egyetlen módja a végső bizonyíték
megszerzésének – mondta az ügyész, és leült.

A bírónő letette a ceruzáját, és némán a jegyzeteire pillantott. – A
bíróság visszavonul – mondta végül, és a teremben lévők felálltak,
miközben visszament az irodájába.

Húsz perccel később a teremszolga elkiáltotta magát: – Álljanak fel! –, és
a bírónő kihirdette a határozatát. Kizárta az Aranyfürtös-vallomást,
rosszallón szólt a Fry által alkalmazott ösztönzésről és sugalmazásról,
valamint arról, hogy egy ennyire fiatal rendőrt ilyesminek tesznek ki. – A
bizonyíték elégtelen, és nem lehet figyelembe venni – jelentette ki.

Sparkes tudta, hogy ez egyszerű formalitás csupán, a vád csapata
további bizonyítékok híján kénytelen bedobni a törülközőt, és nekilátott
bepakolni a táskájába.

A vádlottak padján Taylor figyelmesen hallgatta a bírónőt; lassacskán
kezdte felfogni a valóságot, hogy szabadon fogják bocsátani. Jean Taylor
kábának tűnt. – Vajon mire gondol? – mormogta Sparkes Matthewsnak. –
Haza kell mennie egy pornófüggővel, aki gyereknek öltözött idegenekkel

128

chatszexel. És gyermekgyilkos.
És aztán egyszer csak vége volt. A bíró utasította az esküdtszéket, hogy

hirdesse ki a hivatalos ítéletet, miszerint a vádlott nem bűnös, és Taylort
elvitték a cellájába, hogy készülődjön a szabadon bocsátására. A
tárgyalóteremben az újságírók rávetették magukat Jean Taylorra, a fő
prédára.

Az asszony még fel sem állt teljesen a padról, amikor a riporterek
körülvették, és sápadtan, szótlanul várta, hogy Tom Payne megpróbálja
kirángatni a tárgyalóterem elkerített padsorai közül. Végül az újságírók
szétnyíltak, Jean Taylor pedig nehézkesen kioldalazott közülük, mint egy
menekülő rák, a lába neki-nekiütközött az előtte lévő padnak, a táskája
szíja be-beakadt a peremekbe.

Huszonhetedik fejezet

2008. február 11., hétfő

Az özvegy

Természetesen tanúvallomást tesz. Nagy pillanat ez neki. Fekete ruhát
visel és egy „Keressük Bellát” kitűzőt. Igyekszem nem nézni a szemébe,
de ő eltökélt, és végül találkozik a pillantásunk. Érzem, hogy elvörösödik
az arcom, ezért elfordítom a tekintetem. Többé nem történik meg. A nő
egyre csak Glent bámulja, de ő nem megy lépre, és egyenesen maga elé
mered.

Azon kapom magam, hogy elkalandozik a figyelmem, miközben előadja
a történetét, amelyet százszor olvastam és hallottam a kislánya eltűnése óta
– Bella aludt délután, játszott, miközben ő uzsonnát készített, majd
kacagva kiszaladt az ajtón a macska után a kertbe. Aztán Dawn ráébredt,
hogy már nem hallja Bellát. Csak a csendet.

Teljesen elcsendesedik a tárgyalóterem is. Mindannyian halljuk ezt a
csendet. A pillanatét, amikor Bella eltűnt.

Aztán Dawn zokog, és kénytelen leülni egy pohár vízzel. Nagyon
hatásos. Az esküdtszék tagjai aggódón néznek, és úgy tűnik, hogy egy-két
idősebb nő maga is közel áll a síráshoz. Rosszul alakul ez az egész.
Látniuk kellene, hogy ez az egész Dawn hibája. Glen és én így gondoljuk.
Hagyta, hogy a gyereke eltűnjön a szeme elől. Nem ügyelt rá eléggé.

Glen nyugodtan ül, és hagyja, hogy átcsapjanak felette a hullámok,

129

mintha valaki mással történne az egész. Amikor az anya készen áll, a
bírónő engedi, hogy ülve fejezze be a vallomástételt, Glen pedig a fejét
felszegve hallgatja a történetet, ahogy Dawn átszaladt a szomszédokhoz,
hívta a rendőrséget, és várta a híreket, miközben zajlott a hajsza.

Az ügyésznő óvatos hangon beszél Dawnnal, úgy kezeli, mintha
törékeny volna. – Nagyon köszönöm, Miss Elliott. Nagyon bátran
viselkedett.

Kiáltani szeretnék, hogy „Nagyon rossz anya volt”. De tudom, hogy
nem tehetem, itt nem.

Végül sorra kerül a védőügyvédünk, egy ijesztő öreg fickó, aki minden
alkalommal határozottan megszorította a kezemet, de nem adta más jelét,
hogy tudja, ki vagyok.

Az anya elsírja magát, amikor kezd keményebb kérdéseket kapni, de az
ügyvédünk nem használja azt a megértő hanghordozást, mint az ügyésznő.

Dawn Elliott egyre csak azt hajtogatja, hogy mindössze néhány percre
tévesztette szem elől a kislányát. De immár mindannyian tudjuk, hogy nem
így volt.

Az esküdtek kezdenek egy kissé szigorúbban nézni rá. Ideje.
– Úgy gondolja, hogy Bella még mindig életben van, igaz? – kérdezi az
ügyvéd.
Sutyorgás támad a tárgyalóteremben, és az anya ismét szipogni kezd. Az
ügyvéd szóvá teszi, hogy pénzért ad interjúkat a sajtónak, mire a nő
nagyon dühös képet vág, és azt mondja, hogy a pénzt a kampányára
fordítja.
A riporterek egyike felkel, és a jegyzetfüzetét szorongatva gyorsan
kimegy. – Megy leadni a hírt a szerkesztőségének – suttogja Tom, és
kacsint.
Egy pont nekünk.

Amikor vége az egésznek, a rendőrséget megróják Glen lépre csalásáért, és
Glent szabadon engedik, teljesen tompának érzem magam. Most én érzem
úgy, hogy mindez valaki mással történik.

Tom Payne végül elengedi a karomat, amikor bejutunk a tanúk számára
fenntartott szobák egyikébe, és megállunk, hogy visszanyerjük a
lélegzetünket. Egy pillanatig egyikünk sem szól. – Most már
hazamehetünk? – kérdezem, a hangom furcsán és fakón cseng a
tárgyalóterem hangzavara után. Tom bólint, és az aktatáskájával foglalja el
magát. Aztán levisz a földszintre, Glen cellájához. Az én Glenemhez.

– Mindig mondtam, hogy ki fog derülni az igazság – mondja Glen

130

diadalmasan, amikor észrevesz. – Megcsináltuk, Jean. Megcsináltuk, a
rohadt életbe.

Megölelem, amikor odaérek hozzá. Hosszú idő telt el azóta, hogy a
karomban tartottam, és ez azt jelenti, hogy nem kell mondanom semmit,
mert nem tudom, mit mondjak neki. Nagyon boldog – mint egy kisfiú.
Pirospozsgás és kacagós. Egy kissé zabolátlan. Egyre csak az jár a
fejemben, hogy haza kell mennem vele. Kettesben kell lennem vele.
Milyen lesz, amikor becsukjuk magunk mögött az ajtót? Túl sokat tudok
erről a másik emberről, akinek a felesége vagyok, hogy olyan legyen, mint
azelőtt.

Megpróbál felkapni és körbeforgatni, ahogy annak idején fiatalabb
korunkban, de túlságosan sokan vannak a helyiségben: az ügyvédek, a
börtönőrök. Ott vannak mind körülöttem, és nem kapok levegőt. Tom
észreveszi ezt, kivisz a hűvös előtérbe, és leültet egy pohár vízzel.

– Sok ez egyszerre, Jean – mondja kedvesen. – Egy kissé hirtelen jött,
de hát mind ebben reménykedtünk, nem igaz? Régóta várták ezt a
pillanatot.

Felemelem a fejem, de nem néz a szemembe. Nem szólunk többet.
Egyre csak arra a szegény fiatal rendőrre gondolok, aki nőnek adta ki
magát, hogy kiderítse az igazságot. Amikor Tom beszámolt nekünk a
vallomásáról, úgy gondoltam, hogy prostituált módjára viselkedett, de
amikor néztem, ahogy ott állt a tanúk emelvényén, és mindenki nevetett
rajta, sajnálatot éreztem iránta. Ő bármit elkövetett volna, hogy
megtalálják Bellát.
Amikor Glen kijön, Tom odamegy hozzá, és ismét kezet ráz vele. Aztán
távozunk. A járdán Dawn Elliott sír a kameráknak. – Most már vigyáznia
kell, hogy mit mond – jegyzi meg Tom, miközben az ajtóban téblábolunk,
a tömeg háta mögött. Dawn fürdik a tévékamerák fényében, a riporterek
pedig elektromos vezetékekben botladozva igyekeznek a közelébe
férkőzni. Azt mondja, soha nem fog felhagyni a kislánya keresésével, hogy
valahol megvan, és ő ki fogja deríteni az igazságot arról, hogy mi történt
vele. Amikor befejezi, a barátai elvezetik egy várakozó autóhoz, és
elhajtanak.
Ekkor mi következünk. Glen úgy dönt, hogy felolvastatja Tommal a
nyilatkozatát. Igazából Tom tanácsolta ezt. Ő írta. Belépünk a
reflektorfénybe, és olyan zaj támad, hogy fizikailag beleremegek. Sok száz
ember kiabál egyszerre, kérdéseket tesznek fel, a választ meg sem várják,
figyelmet követelnek. – Nézzen ide, Jean – bömböli mellettem egy hang.
Arra fordulok, hogy lássam, ki az, és egy vaku villan az arcomba. – Ölelje
meg – mondja valaki más. Ráismerek némelyikükre a ház előtti járdáról.

131

Elmosolyodok, aztán ráébredek, hogy ezek nem barátok. Ezek valami más.
Ezek a sajtó.

Tom csupa komolyság, és lecsendesít mindenkit. – Felolvasom Mr.
Taylor nyilatkozatát. Az ügyfelem nem fog kérdésekre válaszolni. –
Diktafonerdő emelkedik a fejek fölé.

– Ártatlan ember vagyok, akit a rendőrség meghurcolt; és megfosztottak
a szabadságomtól egy olyan bűncselekmény miatt, amelyet nem követtem
el. Nagyon hálás vagyok a bíróság döntéséért. De ma nem ünneplem a
szabadságom visszanyerését. Bella Elliott még mindig nincs meg, és aki
elvitte, még mindig szabadlábon van. Remélem, hogy a rendőrség most
már a bűnös kézre kerítésével fog foglalkozni. Szeretnék köszönetet
mondani a családomnak, amiért mellettem álltak, és külön
nagyrabecsülésemet nyilvánítani csodálatos feleségemnek, Jeanie-nek.
Köszönöm, hogy meghallgattak. Arra kérném önöket, most már tartsák
tiszteletben a jogunkat a magánélethez, amelyet megpróbálunk újjáépíteni.

Mindvégig a cipőmet bámulom és igyekszem kitölteni a fejemben lévő
hézagokat. Csodálatos feleség. Most ez a szerepem. A csodálatos feleség,
aki a férje mellett állt.

Egy pillanatig csend van, majd ismét fülsiketítő zaj támad. – Mit
gondol, ki vitte el Bellát? – Mit gondol a rendőrség taktikájáról, Glen? –,
aztán egy járókelő odakiált: – Ügyes voltál, haver! –, és Glen válaszul
elvigyorodik. Másnap mindenki ezt a képet használja.

Egy kar nyúlik át a kamerás riporterek között, és a kezembe nyom egy
kártyát. Rajta gratuláció és egy kép, amelyen éppen kirepül a dugó egy
pezsgőspalackból. Próbálom megnézni, kihez tartozik a kar, de
felszívódik, engem pedig Glennel, Tommal és néhány biztonsági emberrel
előre terelnek. Jönnek az újságírók is. Akár a rajzó méhek egy rajzfilmben.

A hazafelé vezető út ízelítő abból, mi vár ránk. A riporterek és a fotósok
elállják az utunkat a taxihoz, amely Tom jóvoltából várt ránk, és nem
tudunk továbbmenni. Emberek lökdösik egymást és bennünket, az
arcunkba kiabálják a hülye kérdéseiket, odatolva a kameráikat
mindenhová. Glen a kezemet fogja, és hirtelen kitör a gyűrűből, maga után
húzva engem. Tom kinyitja a taxi ajtaját, és bevetjük magunkat a hátsó
ülésre.

Kamerák ütődnek az ablaknak, villognak és dörömbölnek, fém az
üvegen. Mi meg csak gubbasztunk ott, mint halak egy akváriumban. A
sofőr izzad, de látni rajta, hogy élvezi a dolgot. – A rohadt életbe –
mondja. – Micsoda cirkusz!

Az újságírók még mindig kiabálnak. – Milyen érzés szabad embernek
lenni, Glen? – Mit akar mondani Bella anyjának? – Hibáztatja a

132

rendőrséget?
Természetesen nagyon is hibáztatja. Mérgelődik miatta, a megaláztatás

és a bébidoll pizsama miatt. Vicces, hogyan tud erre gondolni, amikor egy
kislány meggyilkolásával vádolták, de az új szenvedélyévé válik, hogy
rendezze a számlát a rendőrséggel.

Huszonnyolcadik fejezet

2008. április 2., szerda

Az özvegy

Mindig is tudni akartam, milyen érzés lenne nyilvánosság elé tárni a titkot.
Néha ábrándozom róla, és hallom magamat, amint ezt mondom: „A férjem
látta Bellát aznap, amikor eltűnt.” És érzem a fizikai megkönnyebbülést,
ahogy valósággal szétárad bennem.

De nem tehetem meg, igaz? Bűnös vagyok, akárcsak ő. Különös érzés
ilyen titokkal élni. Olyan, mintha lenne a gyomromban egy kő, zúzná a
bensőmet, és rosszullétet okozna, valahányszor rá gondolok. A barátnőm,
Lisa azelőtt ilyennek mondta a terhességet – amikor a baba mindent
félretaszít az útjából és maga alá gyűri az ember belsejét. A titkom
pontosan ezt csinálja. Amikor úgy érzem, túlságosan sok már, egy időre
átváltozok Jeanie-vé, és úgy teszek, mintha a titok valaki másé lenne.

De ez nem segített, amikor a nyomozás során Bob Sparkes kikérdezett.
Éreztem, hogy melegem lesz, az arcom elvörösödik, a fejbőrömet pedig
csípte a verejték. Bob Sparkes a hazugságaimat feszegette. – Szóval, mit is
mondott, mit csinált aznap, amikor Bella eltűnt?

Szaggatottá vált a légzésem, én pedig megpróbáltam úrrá lenni rajta, de
a hangom elárult. Elfúló sipítássá vált, fülsiketítő, száraz nyelés törte ketté
a mondatomat. Hazudok, ezt mondta az árulkodó testem.

– Ó, délelőtt munka volt, tudja. Volt pár melírozásom – mondtam,
remélve, hogy a hazugságomban lévő igazságok meggyőzőek lesznek.
Végső soron dolgoztam. Bizonygatni, bizonygatni, tagadni, tagadni.
Könnyebbnek kéne lennie, de nem az, mivel minden hazugság
savanyúbbnak és kínosabbnak tűnik, akár egy éretlen alma. Makacsul,
szájat kiszárítón savanyú.

Vicces, hogy az egyszerű hazugságok a legnehezebbek. A nagyok csak
úgy kicsúsznak az ember száján: – Glen? Ó, azért jött el a bankból, mert

133

más tervei voltak. Saját fuvarozó céget akar indítani. A maga ura akar
lenni. – Ez könnyű.

A kis hazugságoknál viszont – „Nem tudok most elmenni kávézni, mert
anyámhoz kell mennem” – elakadok, dadogok és elvörösödök tőlük.
Eleinte úgy tűnt, Lisa nem veszi észre, vagy ha mégis, akkor jól palástolta.
Immár mind a hazugságomban éltünk.

Gyerekkoromban sosem voltam hazudós. Anyám és apám azonnal
észrevették volna, és nem voltak testvéreim, akikkel titkokat oszthattam
volna meg. Glennel könnyen ment a dolog, mint kiderült. Egy csapat
vagyunk, mondta, miután eljöttek a rendőrök.

Furcsa, előtte egy ideje már nem gondoltam magunkra úgy, mint
csapatra. Mindkettőnknek megvolt a maga birodalma. De Bella eltűnése
összehozott bennünket. Igazi pár lettünk. Mindig is mondtam, hogy kell
nekünk egy gyerek.

Vicces az egész. Tudják, el akartam hagyni. Miután a rendőrség
elengedte. Miután megtudtam mindent az internetes dolgairól. A
„szextúráiról”, ahogy nevezte őket, a chatszobákban. A dolgokról, amiket
maga mögött akart hagyni.

Tudják, Glen szeret dolgokat maga mögött hagyni. Amikor ezt mondja,
az annyit tesz, hogy soha többé nem beszélünk róla. Képes megtenni, csak
úgy levágja az élete egy részét, és hagyja, hogy elsodródjon. – A jövőn
kell gondolkoznunk, Jeanie, nem a múlton – magyarázza türelmesen,
közelebb húz magához, és megpuszilja a fejem búbját.

Volt ráció abban, amikor így beszélt, és megtanultam, hogy soha ne
térjek vissza azokhoz a dolgokhoz, amiket magunk mögött hagytunk. Ez
nem jelentette azt, hogy nem gondoltam rájuk, de előtte nem hoztam többé
szóba őket.

Az egyik az volt, hogy Nem Képes Gyermeket Nemzeni. És hogy
Elveszítette Az Állását. Aztán pedig A Chatszobák, meg az a sok szörnyű
dolog a rendőrséggel. – Hagyjuk ezt magunk mögött, szívem – mondta
másnap, miután a bírósági ügy véget ért. Ágyban feküdtünk, annyira korán
volt, hogy még égtek az utcai lámpák, és a fényük beszűrődött a függöny
résén. Egyikünk sem aludt sokat. – Túl sok volt az izgalom – jegyezte meg
Glen.

Vannak tervei, mondta. Elhatározta, hogy a lehető leggyorsabban
visszatéríti az életét – az életünket – a normális kerékvágásba, hogy
olyanok legyenek a dolgok, mint azelőtt.

Amikor ezt kimondta, olyan egyszerűnek tűnt, és én megpróbáltam
mindazt, amit hallottam, kirakni a fejemből, de nem ment. Megbújtak a
sarkokban, és sandán bámultak rám. Főttem a saját levemben pár hétig,

134

mielőtt döntésre jutottam. Végül a gyerekek képei miatt pakoltam össze a
holmijaimat.

Mellette álltam attól a naptól kezdve, hogy megvádolták Bella
megölésével, mert hittem neki. Tudtam, hogy az én Glenem képtelen lenne
ilyen szörnyűséget tenni. De ennek immár vége volt, hálistennek. Glent
ártatlannak találták.

Most már kénytelen voltam megnézni a többi dolgot, amit csinált.
Tagadta az egészet, amikor azt mondtam, hogy nem tudok egy olyan
emberrel élni, aki efféle képeket nézeget.
– Az nem valóságos, Jeanie. A szakértőink a bíróságon is elmondták,
hogy nem igazi gyerekek vannak azokon a képeken. Olyan nők, akik
nagyon fiatalnak látszanak, és gyereknek öltöznek, hogy pénzt keressenek.
Némelyikük valójában a harmincas éveiben jár.
– De gyerekeknek látszanak! – kiáltottam. – Olyan embereknek
csinálják, akik gyerekeket akarnak látni, miközben olyan dolgokat
csinálnak férfiakkal.
Glen sírva fakadt. – Nem hagyhatsz el, Jeanie – mondta. – Szükségem
van rád.
Megráztam a fejem, és elmentem a táskáért, amibe már összepakoltam.
Remegtem, mert soha nem láttam korábban Glent ilyennek. Mindig ő
tartotta kézben a gyeplőt. Ő volt az erős.
És amikor lementem a földszintre, ott várt rám, hogy csapdába ejtsen a
vallomásával.
Azt mondta, hogy miattam tette. Azt mondta, szeret engem. Tudta, hogy
annyira szeretnék gyereket, hogy belepusztulok a gyötrődésbe, és ettől
meg ő gyötrődött, és amikor meglátta őt, tudta, hogy boldoggá tehetne
engem. A kedvemért tette.
Azt mondta, olyan volt, mint egy álom. Megállt egy mellékutcában,
hogy megegye az ebédjét, és belenézzen az újságba, és meglátta a kislányt
egy kertkapuban, amint őt nézte. Egyedül volt. Glen nem tudott ellenállni.
Amikor elmondta nekem, körém fonta a karját, és nem tudtam mozdulni.
– Haza akartam hozni neked. Ott állt, én rámosolyogtam, és felém
nyújtotta a karját. Azt akarta, hogy vegyem fel. Kiszálltam a furgonból, de
nem emlékszem semmi másra. A következő dolog, amire emlékszem, az
az, hogy jövök haza a furgonnal hozzád.
– Én nem bántottam, Jeanie – mondta. – Olyan volt, mint egy álom.
Gondolod, hogy álom volt, Jeanie?
Annyira sokkoló a története, hogy fuldoklom a részletektől.
Az előtérben állunk, és látom magunkat a tükörben. Olyan érzés, mintha
egy filmet néznék. Glen lehajol, a fejünk összeér, a vállamra borulva

135

zokog, én holtsápadt vagyok. A haját simogatom, és csitítgatom. De nem
akarom, hogy abbahagyja a sírást. Félek a csendtől, ami utána következik.
Nagyon sok mindent akarok kérdezni, de nagyon sok mindent nem akarok
tudni.

Glen egy idő után abbahagyja, és leülünk egymás mellé a kanapéra.
– Nem kellene szólnunk a rendőrségnek? Elmondani nekik, hogy láttad
őt aznap? – kérdezem. Muszáj kimondanom hangosan, máskülönben
szétrobban a fejem. Glen megmerevedik mellettem. – Azt fogják mondani,
hogy elvittem és megöltem, Jeanie. És te tudod, hogy nem tettem ilyet.
Pusztán attól bűnös leszek, hogy láttam, én leszek az ember, akit börtönbe
dugnak. Nem mondhatunk semmit. Senkinek.
Ülök, képtelen vagyok megszólalni. De Glennek igaza van. Bellát látni
annyi, mint elvinni, legalábbis Sparkes felügyelő így gondolná.
Egyre csak arra gondolok, hogy Glen nem vihette el.
Ő csak látta. Ennyi. Csak látta. Ő nem tett semmi rosszat.
Még mindig nyeli a könnyeit, az arca kipirult és nedves. – Egyre csak
azt gondolom, hogy talán álmodtam. Nem éreztem valóságosnak, és tudod,
hogy nem ártanék egy gyereknek – mondja, én meg bólintok. Azt hiszem,
tudom, de igazából semmit nem tudok erről az emberről, akivel sok éve
együtt élek. Idegen, de szorosabban egymáshoz vagyunk kötve, mint
bármikor. Ismer engem. Ismeri a gyengeségemet.
Tudja, mennyire szerettem volna, hogy fogja meg és hozza haza őt.
Tudom, hogy én okoztam ezt az egész bajt a megszállottságommal.

Később, amikor teát készítek neki a konyhában, ráébredek, hogy nem
használta Bella nevét, mintha nem volna valóságos számára. Visszaviszem
a táskámat az emeletre, és kipakolom a dolgaimat, miközben Glen a
kanapén fekszik, és focit néz a tévében. Mintha minden rendben lenne.
Mintha mi sem történt volna. Nem beszélünk többé Belláról. Glen nagyon
kedves hozzám, folyvást azt mondogatja, hogy szeret, lépten-nyomon
ellenőrizgeti, hogy jól vagyok-e. Engem ellenőrizget. – Mit csinálsz,
Jeanie? – kérdezi, amikor megcsörgeti a mobilomat. És így megy ez
tovább.

De Bella állandóan velünk van. Nem beszélünk róla, nem említjük a
nevét. Így élünk tovább, miközben a titkom kezd növekedni bennem,
rugdalja a szívemet és a gyomromat, és öklendezésre késztet a földszinti
vécében, amikor felébredek, és eszembe jut.

Glen miattam figyelt fel Bellára. Szeretett volna találni nekem egy
gyereket. És arra gondolok, vajon mit csináltam volna, ha hazahozza őt

136

nekem. Imádtam volna Bellát. Ezt csináltam volna. Csak úgy imádtam
volna. Az enyém lett volna, hogy imádhassam.

Majdnem az enyém volt.
Továbbra is közös ágyban alszunk. Anyám nem tudta elhinni. – Hogyan
vagy képes elviselni a közelségét, Jean? Mindazok után, amit művelt
azokkal a nőkkel – meg azzal a férfival?
Anyám meg én sosem beszéltünk szexről. A legjobb barátnőm mesélt
nekem az iskolában arról, hogyan lesz a gyerek, meg a menstruációról.
Anyám nem könnyen beszélt efféle dolgokról. Mintha az ilyesmi
valamiképpen mocskos lett volna. Gondolom, miután az újságok írtak
Glen szexuális életéről, könnyebb neki hangosan kimondani dolgokat.
Végső soron mindenki más tudott róla az országban. Olyan volt, mintha
olyasvalakiről beszélne, akit igazából nem ismer.
– Az nem volt valós dolog, anya. Csak képzelgés volt – mondtam neki,
kerülve a tekintetét. – A pszichológus azt mondta, hogy minden férfi csinál
ilyesmit fejben.
– Apád nem – jelentette ki anyám.
– Egyébként pedig elhatároztuk, hogy magunk mögött hagyjuk ezt az
egészet, és a jövőre koncentrálunk, anya.
Úgy nézett rám, mintha valami fontosat akarna mondani, de aztán nem
tette.
– A te életed, Jean. Azt kell csinálnod, amit a legjobbnak látsz.
– A mi életünk, anya. Az enyém és Glené.

Glen azt mondta, keresnem kellene valami kis állást. Csak nem itt a
környéken.

Mondtam neki, hogy nyugtalan leszek, ha idegenekkel kell találkoznom,
de megállapodtunk, hogy szükségem van valami elfoglaltságra. Mégpedig
házon kívül.

Glen azt mondta, ismét fontolóra veszi az ötletet, hogy saját vállalkozást
indítson. De ezúttal nem sofőrködést. Valami internetes dolgot. Valami
szolgáltatást.

– Mindenki ezt csinálja, Jeanie. Könnyű pénz, és megvannak hozzá a
képességeim.

Nagyon sok mindent szerettem volna mondani, de úgy tűnt, az lesz a
legjobb, ha csendben maradok.

A próbálkozásunk, hogy a jövőre koncentráljunk, alig tartott tovább egy
hónapnál. Péntekenként és szombatonként elkezdtem dolgozni egy nagy
fodrászszalonban a városban. Elég nagy volt ahhoz, hogy névtelen

137

lehessek, sok volt az alkalmi vendég, akik nem kíváncsiskodtak, nem
kérdezősködtek. A Mai Hajnál színvonalasabb hely volt, a hajápoló
termékek nagyon drágák voltak. Érezni lehetett, hogy egy vagyonba
kerülnek, mert mandulaillatuk volt. Azokon a napokon, amikor dolgoztam,
metróval elmentem a Bond Streetig, és aztán gyalog tettem meg az út
hátralévő részét. Elvoltam így, jobban, mint gondoltam.

Glen otthon maradt, a monitora előtt, „építette a birodalmát”, ahogy ő
mondta. Ebayen vásárolt és árult dolgokat. Autókhoz való dolgokat.
Mindig hoztak valami csomagot, és ezek eltorlaszolták az előteret, de úgy
tűnt, hogy Glent leköti a dolog. Én is besegítettem egy kicsit, dobozba
pakolni ezt-azt, és el-elmentem Glen helyett a postára. Belezökkentünk
egy kerékvágásba.

De egyikünk sem tudja az ügyet maga mögött hagyni. Én önkéntelenül
egyre csak Bellára gondolok. A kislányra, aki majdnem az enyém lett.
Azon kapom magam, hogy úgy gondolom, nekünk kellett volna
elhoznunk. Itt kellene lennie velünk. A mi kislányunk kellene, hogy
legyen. Néha arra vágyom, bárcsak elhozta volna őt Glen aznap.

De Glen nem Bellára gondol. A kelepcébe csalást nem tudja maga
mögött hagyni. Ez nyomja a lelkét. Látom, hogy rágódik, hergeli magát, és
valahányszor van valami a rendőrségről a tévében, ott ül és mérgelődik,
hogy mennyire tönkretették az életét. Próbálom rávenni, hogy hagyja a
dolgot, hogy koncentráljon a jövőre, de úgy tűnik, nem hallja.

Bizonyára felhívta Tom Payne-t, mert az eljött hozzánk egy csütörtök
délelőtt, hogy a hampshire-i rendőrség beperléséről magyarázzon.
Kártérítést fogunk kapni mindazért, amin Glen keresztülment miattuk,
mondta.

– Úgy kell nekik. Hónapokig be voltam zárva a trükkjeik miatt –
mondta Glen, én meg elmentem teát készíteni.

Amikor visszatértem, számolgattak Tom nagy sárga jegyzettömbjén.
Glen mindig is nagyon jó matekos volt. Nagyon okos. Amikor elvégezték
az utolsó számítást, Tom ezt mondta: – Úgy gondolom, nagyjából
negyedmilliót kell kapnia –, és Glen erre felrikoltott, mintha nyert volna a
lottón. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy nincs szükségünk a
pénzre – hogy nekem nem kell ez a mocskos pénz. De csak mosolyogtam,
odaléptem Glenhez, és megfogtam a kezét.

Hosszadalmas procedúra ez, de Glen már teljesen ennek szenteli a
figyelmét. Nem érkeznek többé ebayes csomagok, hanem a
konyhaasztalnál ül a papírjaival, beszámolókat olvas, bizonyos dolgokat

138

áthúz, másokat kiemel új, színes filcekkel, átlyuggat dokumentumokat, és
különböző mappákba sorolja őket. Olykor hangosan felolvas nekem ezt-
azt, hogy hallja, mit gondolok.

– Az ügy hatása és a hozzá kapcsolódó megbélyegzettség azt jelenti,
hogy Mr. Taylor most gyakori pánikrohamoktól szenved, amikor elhagyja
a házat.

– Csakugyan? – kérdezem. Anyám pánikrohamaival ellentétben én ezt
nem vettem észre.

– Hát, belül háborgok – mondja. – Gondolod, hogy kelleni fog nekik
orvosi szakvélemény?

Egyébként nem sokat mozdulunk ki, csak boltba megyünk, és egyszer
moziba. Szokásunkká vált nagyon korán menni, és nagy, névtelen
szupermarketekben vásárolunk, ahol nem kell beszélgetni senkivel, de
szinte mindig felismeri valaki Glent. Igazából nem meglepő. Minden
újságban benne volt a képe, amíg zajlott a per, és a lányok a kasszánál
tudják, hogy ő az. Mondtam, hogy majd megyek egyedül, de Glen hallani
sem akar róla. Nem engedi, hogy egyedül nézzek szembe ezzel. Fogja a
kezemet, és állja a sarat, én pedig megtanulok úgy nézni mindenkire, aki
szólni merészelne, hogy elhallgattassam.

Nehezebb, amikor olyan emberekkel találkozom, akiket ismerek.
Amikor meglátnak, van, aki átmegy az utca másik oldalára, úgy tesz,
mintha nem venne észre. Mások mindent tudni akarnak. Azon kapom
magam, hogy újra és újra ugyanazt mondogatom: – Jól vagyunk. Tudtuk,
hogy kiderül az igazság – hogy Glen ártatlan. A rendőrségnek sok
mindenért felelnie kell.

Az emberek többnyire örülnek, de nem mind. Az egyik régi vendégem a
szalonból ezt mondta: – Hm, de senki nem teljesen ártatlan, igaz?

Azt feleltem neki, hogy jó volt találkozni vele, de haza kell érnem, hogy
segítsek Glennek.

– Ez azt jelenti majd, hogy megint bíróságra kell járni – mondom neki
egy nap, miután összeszedem magam. – Előásni mindent megint, és
végigmenni rajta. Nem is tudom…

Glen feláll, és magához ölel. – Tudom, hogy nehéz ez neked, szívem, de
számomra ez önigazolás. Így az emberek megtudják majd, min mentem
keresztül. Min mentünk keresztül.

Látom ebben a rációt, és próbálok hasznosabb lenni, felidézek
dátumokat és borzasztó nyilvános szóváltásokat, hogy csatolhassa őket a
bizonyítékaihoz. – Emlékszel arra a fickóra a moziban? Azt mondta, nem
hajlandó egy helyiségben lenni egy pedofillal. Ezt kiabálta, és rád
mutatott.

139

Glen természetesen emlékszik. A biztonsági őrnek kellett kikísérnie
minket a teremből, „a saját épségünk érdekében”, mondta az igazgató. A
fickó egyre csak kiabált: – Mi van Bellával? –, és a nő, aki vele volt,
megpróbálta rávenni, hogy üljön le.

Szerettem volna mondani valamit, hogy a férjem ártatlan, de Glen
megszorította a karomat, mondván: – Ne, Jean. Ettől rosszabb lesz. Ez
csak egy hibbant.

Nem szívesen emlékszik erre, de leírja a beadványában. – Köszönöm,
szívem – mondja.

A rendőrség az utolsó pillanatig támadja a kártérítési igényt – Tom azt
mondja, hogy kénytelenek, mert ez az adófizetők pénze, nekik kell
kifizetni. Éppen felveszem a ruhámat, amiben tárgyalásra szoktam járni,
amikor Glen, aki már a jó öltönyében és cipőjében van, kap egy hívást
Tomtól.

– Vége van, Jeanie – kiáltja fel az emeletre. – Kifizették a
negyedmilliót.

Az újságok és Dawn Elliott vérdíjnak nevezik a kártérítést, amelyet a
kislánya kárán kerestünk. Az újságok megint rettenetes dolgokat írnak
Glenről, és újra a házunk előtt táboroznak. Szeretném azt mondani, hogy
én megmondtam, de mi értelme lenne?

Glen ismét elcsendesedik, én meg kilépek a munkahelyen, mielőtt
kitehetnének.

Megint ott vagyunk, ahol elkezdtük.

Huszonkilencedik fejezet

2008. július 21., hétfő

A nyomozó

Glen Taylor felmentése után különös szomorúság lett úrrá Sparkes
felügyelőn. És düh. Ez leginkább önmaga ellen irányult. Hagyta magát
elcsábítani egy katasztrofális stratégia kedvéért.

Mégis mit képzelt? Miközben a legfelső emeleten elhaladt egy nyitott
ajtó előtt, hallotta, amint egy magas rangú tiszt „dicsőséghajhásznak”
nevezi, és a lelke mélyén összerezzent. Sparkes úgy vélte, hogy Bella
érdekében tett mindent, de valójában talán róla, Sparkesról szólt ez az
egész. Mindenesetre dicsőségben a legkevésbé sem volt része.

140

A jelentés, amely öt hónappal a per vége után végül megszületett, az
efféle dokumentumok steril nyelvezetével íródott, és úgy végződött, hogy
a fedett nyomozó alkalmazása a gyanúsított elleni bizonyíték megszerzése
céljából „szakértő véleményén és magas rangú tisztekkel való alapos
konzultáción alapult, de a stratégia végül kudarcot vallott, mert a
tapasztalatlan nyomozó felügyelete nem volt kielégítő”.

– Elcsesztük, ez a lényeg – közölte Sparkes Eileennal telefonon, miután
rövidre fogott értekezleten járt a rendőrfőnöknél.

Másnap az újságok őt magát és a feletteseit is pellengérre állították: a
„főzsaruk”, akik „elszúrták” a Bella-ügyet. Politikusok és okoskodók
elbocsátásokat követeltek; Sparkes meghúzta magát, és igyekezett
felkészülni a kirúgása utáni életre.

Eileen majdhogynem örült a gondolatnak, hogy a férje távozik a
testülettől; biztonságtechnikai munkát javasolt, valami nagyvállalatnál.
Valami tiszta dolgot szeretne, gondolta Sparkes. A gyerekei nagyszerűen
viselkedtek, mindennap felhívták, hogy biztassák és megnevettessék a
híreikkel, de Sparkes nemigen látott tovább a nap végénél.

Ismét elkezdett futni járni, mert emlékezett arra a megkönnyebbülésre,
amit a mozgás fiatal apuka korában adott neki, és hagyta, hogy a lábai
dobbanásának ritmusa töltse meg az elméjét legalább egy órán át. De
kiizzadva, szürke arccal tért haza; ötvenéves térde hasogatva fájt. Eileen
azt mondta, abba kell hagynia, mert bele fog betegedni. Ebbe és minden
másba.

A fegyelmi meghallgatása végül civilizáltan zajlott, udvarias, ám
szigorú kérdésekkel. Már tudták a válaszokat, de az eljárás szabályait be
kellett tartani. Kényszerpihenőre küldték, amíg az ügy kimenetelére várt,
és még pizsamában volt, amikor a szakszervezeti képviselője felhívta
azzal, hogy a testület úgy döntött, felfelé tolja a felelősséget, ő pedig
megrovásban részesül, de nem fogják kirúgni. Sparkes nem tudta, hogy
sírjon-e vagy nevessen. Eileen sírt, és szorosan megölelte. – Ó, Bob, vége
az egésznek – mondta. – Istennek hála, volt bennük belátás.

A következő nap Sparkes visszament dolgozni, és más ügyeket bíztak
rá.

– Tiszta lap mindannyiunknak – mondta neki a kegyvesztett
Brakespeare helyébe újonnan előléptetett főfelügyelő-helyettes, Chloe
Wellington egy újraeligazítás keretében. – Tudom, hogy nagy a kísértés,
de bízza Glen Taylort valaki másra. Nem foglalkozhat ezzel azok után,
hogy ilyen nagy nyilvánosságot kapott az ügy. Bosszúszaga lenne, és ez
minden új eredményt kétségbe vonna.

Sparkes bólintott, és meggyőző lelkesedéssel beszélt az asztalán lévő új

141

ügyekről, költségvetésekről, szolgálati beosztásokról, apró-cseprő
munkahelyi pletykákról, de amikor visszament az irodájába, Glen Taylor
volt az első az elintézendők listáján; ő volt az egyetlen a listán.

Matthews már várt rá, és zárt ajtók mögött taktikai megbeszélést
tartottak.

– Figyelni fognak bennünket, főnök, ügyelni fognak rá, hogy Taylornak
a közelébe se menjünk. Felkértek egy tapasztalt nyomozót Basingstoke-
ból, hogy tekintse át Bella ügyét, és tervezze meg az új lépéseket – nő
amúgy, de jó rendőr. Jude Downing. Ismeri?

Jude Downing felügyelő aznap délután kopogtatott Sparkes ajtaján, és
indítványozta, hogy igyanak meg egy kávét. A vékony, vörös hajú nő
javaslatára egy utcabeli kávézóban ültek le beszélgetni. – A benti büfé
olyan, mint egy medvebarlang – mondta Downing. – Igyunk egy lattét –,
és vártak.

– Az elkövető még mindig szabadon jár-kel, Jude – mondta végül
Sparkes.

– Mi van Bellával?
– Nem tudom. Nem hagy nyugodni, állandóan kísért.
– Ez azt jelenti, hogy halott? – kérdezte Downing, és Sparkes nem tudta,
miként válaszoljon. Amikor zsaru módjára gondolkozott, úgy vélte, hogy
Bella halott. De nem volt képes elengedni.
Ahogy teltek-múltak a napok, Dawn továbbra is adott egy-egy interjút,
gyermeki arcával vádlón meredve Sparkesra az újságok oldalairól. Sparkes
nagyjából hetente felhívta. – Nincs semmi újdonság, Dawn, csak
érdeklődöm, hogy van – mondta, Dawn pedig válaszolt neki. A Keressük
Bellát kampány révén megismerkedett egy férfival, akit kedvel, és
mostanában sikeresen megbirkózik a mindennapokkal.
– Hárman vagyunk ebben a házasságban – mondta egyszer Eileen, és azt
a száraz, hamiskás nevetést hallatta, amit olyankor szokott, amikor
büntetni akarta a férjét. Sparkes nem kapta fel a vizet, de többé nem hozta
szóba az ügyet otthon, és megígérte, hogy befejezi a hálószobájuk
kifestését.
Jude Downing közölte vele, hogy átnézi az összes részletet, nem
kerülte-e el valami a figyelmüket. – Ez mindannyiunkkal előfordulhat,
Bob. Ha ennyire közel kerül az ember egy ügyhöz, már nem lát többé
tisztán. Ez nem bírálat, egyszerűen csak így szokott lenni.
Sparkes a kávéja habjára meredt. Egy csokoládészív díszelgett rajta. –
Igaza van, Jude. Friss szemre van szükség, de azért segíthetek.
– Az lesz a legjobb, ha egyelőre a háttérben marad, Bob. Ne bántódjon
meg, de újra kell kezdenünk az elejétől, és a saját szimatunkat kell

142

követnünk.
– Oké. Köszi a kávét, de jobb lesz, ha most visszamegyek.
Eileen türelmesen hallgatta később, miközben öntött neki egy sört,

Sparkes pedig kiadta a mérgét. – Hagyd, hogy dolgozzon rajta, szívem.
Fekélyt fogsz kapni ettől. Végzed a légzőgyakorlatokat, amiket az orvos
javasolt? – Sparkes belekortyolt a sörbe, és megpróbálta elengedni a
dolgokat, ahogy az orvos javasolta, de csak annyit érzett, hogy azok
kicsúsznak a keze közül.

Megpróbált elmerülni az új ügyeiben, de ez csak látszattevékenység
volt. Egy hónappal később Ian Matthews bejelentette, hogy másik
egységnél fog dolgozni. – Változásra volt szükségem, Bob – mondta. –
Mindannyiunknak arra van szüksége.

Ian Matthews nagyszabású búcsúztatásban részesült. A fejesek
beszédeket mondtak, aztán ivászat fűtötte dorbézolás következett pikáns
anekdotákkal és megoldott bűnügyek érzelgős felidézésével. – Lezárult
egy korszak, Ian – mondta neki Sparkes, miközben kibontakozott az
őrmester medvééhez hasonlatos öleléséből. – Remek munkát végzett itt.

Már csak én maradtam, gondolta magában Sparkes. Én és Glen Taylor.
Megérkezett az új őrmestere, egy harmincöt éves, rémisztően okos lány.
– Nő, Bob – javította ki Eileen. – A lányoknak copfjuk van.
Az őrmester nem viselt copfot. Csillogó, barna haját szoros kontyban
hordta; a halántékán húzódott a bőr a finom hajszálak feszülésétől. Zömök,
fiatal nő volt, diplomával, és lerítt róla, hogy a szemhéja belső oldalára oda
van tetoválva, milyen karriert kíván befutni.
Zara Salmond, akit a bűnüldözési csoportból helyeztek át, azt
mondogatta, azért van itt, hogy megkönnyítse Sparkes dolgát, és azonnal
hozzá is látott.
Jöttek-mentek az ügyek – meghalt egy tizenéves kábítószer-
túladagolásban, megszaporodtak a kifinomult rablások, késelés volt egy
nightklubban –, és Sparkes elbíbelődött velük, de semmi nem terelhette el
a figyelmét arról az emberről, aki állandóan ott kísértett az irodájában.
Az Old Bailey előtt majom módjára vigyorgó Glen Taylor ott pislákolt
Sparkes napjának perifériáján. – Itt van valahol – ez lett Sparkes mantrája,
miközben csendben elmerült a Bella eltűnése óta született rendőrségi
jelentésekben, elkoptatva a klaviatúráján a betűket.
Büfépletykákból értesült róla, hogy Lee Chamberst ismét begyűjtötték,
hogy a körmére nézzenek. Leülte a három hónapját közszeméremsértésért,
elveszítette az állását, és új helyre kellett költöznie, de az arcából mit sem
veszített.
A jelentés szerint Chambers a székén fészkelődve bizonygatta az

143

ártatlanságát, de a vád elejtéséért cserébe beszélt egy kicsit arról, hogyan
seftelt pornóval, és részletesen elmondta, hogy mikor és hol árusított.

„Szemmel tartandó”, ez volt az ítélet – az új nyomozócsapat nem hitte,
hogy Chambers lenne az ő emberük. Elengedték, de a tőle kapott
információk új szempontokat vetettek fel, a biztonsági kameráknak
köszönhetően pedig végül előkerült néhány felvétel Chambers vásárlóiról.
Sparkes várta, hogy kiderüljön, köztük volt-e Glen Taylor. – Eddig semmi
nyoma, uram – közölte vele Salmond –, de nézik tovább a felvételeket.

És így folytatódott a dolog.
Lebilincselő volt, mintha a saját nyomozása dramatizált változatát nézte
volna, amelyben színészek játsszák a rendőröket. – Olyan, mint a
zsöllyében ülni – mondta Sparkes Kate-nek, amikor az felhívta.
– És ki alakít téged? Robert De Niro? Ó, nem, megfeledkeztem Helen
Mirrenről. – Kate nevetett.
Az azonban, hogy nem a nyomozás buborékjának közepében volt,
hanem a közönség tagjaként gubbasztott a széke szélén, korábban nem
ismert nézőpontot kínált Sparkesnak. Képes volt felülnézetből szemlélni a
vadászatot, istenként, és ekkor kezdte észrevenni a réseket és a téves
nyomokat.
– Túlságosan gyorsan Taylorra fókuszáltunk – mondta Salmondnak.
Nem volt könnyű ezt beismerni, de kénytelen volt megtenni. – Nézzük
meg újra Bella eltűnésének napját. Diszkréten.
Titokban elkezdték újra felépíteni 2006. október 2-át attól a pillanattól,
hogy a gyerek felébredt, a Sparkes irodájában lévő, sebtében kiürített
fémszekrény belső felületeire ragasztva fel a montázsukat. – Úgy néz ki,
mint egy képzőművészeti projekt – tréfálkozott Salmond.
Az őrmester szerette volna megcsinálni az idővonalat a számítógépen,
de Sparkes aggódott, hogy észreveszik. – Így megszabadulhatunk tőle, ha
muszáj, és nyoma sem marad.
Sparkes nem volt biztos a dolgában, amikor Salmond felajánlotta, hogy
segít neki. A nő nem szekálta úgy, mint Matthews – Sparkes hiányolta is a
közös viccelődés meghittségével járó felszabadultságot, de úgy érezte,
hogy egy nővel nem volna helyénvaló a dolog. Inkább flörtölés lett volna,
mint bajtársiasság. Ian Matthews gusztustalan, ketchupban ázó kolbászos
szendvicsei amúgy nem hiányoztak, sem a szétnyíló inge alól kikandikáló
hasa látványa.
Salmond nagyon értelmes volt, de Sparkes nem igazán ismerte, és nem
volt benne biztos, hogy megbízhat-e benne. Kénytelen volt. Szüksége volt
az érzelemmentes tisztánlátására, hogy ne gabalyodjon megint bele a
sűrűjébe.

144

Dawn szerint Bella 7:15-kor ébredt. Egy kicsivel később a szokásosnál,
de az előző este későn feküdt le. – Miért feküdt le későn? – kérdezte
Salmond. Dawn vallomásait nézték át éppen.

– Elmentek a McDonald’sba, és várniuk kellett a buszra hazafelé.
– Miért? Ünnepeltek valamit? – kérdezte Salmond. – Nem volt
születésnapja, az áprilisban van. Azt hittem, Dawn állandó pénzzavarban
volt. Nagyjából ötszáz font tartozás volt a hitelkártyáján, és a szomszédja
azt mondta, nemigen járt el otthonról.
– Ezekből a papírokból úgy tűnik, ezt nem kérdeztük meg – mondta
Sparkes. Ez felkerült Salmond listájára. Olyan lány, aki szereti a listákat,
gondolta Sparkes. Vagyis nő.
– Meg aztán az édességek az újságosnál. További ünneplés. Vajon mi
történt az életükben?
Salmond felírta egy új papírdarabra, hogy SMARTIES, és beragasztotta
a szekrénybe.
Egymással szemben ültek az íróasztal két oldalán, Salmond a főnöke
székében, közöttük a Matthews által búcsúajándékképpen megszerzett
nyomozati fájl kinyomtatott változata. Sparkes kezdte úgy érezni, mintha
őt hallgatnák ki, de az új őrmestere azokkal a kérdésekkel gyötörte, amiket
ő elmulasztott feltenni, így hát figyelt.
– Volt új pasi az életében? Mi van ezzel a Matt-tel, aki teherbe ejtette?
Beszéltünk vele?
A nyomozásban lévő hézagok vádlón tátongtak Sparkes felé.
– Tegyük meg most – mondta gyorsan Salmond, látva a főnöke
elfelhősödő homlokát.
Bella születési anyakönyvi kivonatán nem volt rajta az apja neve –
Dawn mint leányanya nem volt jogosult megnevezni az apát, amennyiben
az nem volt jelen a regisztrációnál –, de elmondta a rendőrségnek, hogy a
neve Matt White, Birmingham környékén élt, és egy gyógyszercégnél
dolgozott. – Akkor jutott Viagrához, amikor csak akart – mondta
Sparkesnak.
A nyomozás első körében első nekifutásra nem sikerült olyan Matthew
White-ot találniuk Birminghamben, aki megfelelt volna a leírásnak, aztán
belépett a képbe Taylor, és mindenki mást belöktek a fiókba.
– Lehet, hogy a Matt felvett név. És mi van, ha nem a valódi nevét
mondta a nőnek? Nős férfiak gyakran tesznek ilyet – így az új barátnő nem
tud váratlanul kapcsolatba lépni velük, pláne, miután vége a dolognak –
tűnődött Salmond.
Az őrmester olyan higgadt hatékonysággal egyeztette össze új kutatásait
a többi munkájával, hogy Sparkes megnyugodott, és egy kissé

145

alkalmatlannak is érezte magát. Mire észbekapott, Salmond általában már
vissza is tért az irodába: megvolt a megfelelő dokumentum, a kérdésre a
válasz, az akcióra a jóváhagyás – az egész alig zökkentette ki Sparkesot a
koncentrációból.

A felügyelő kezdte elhinni, hogy találni fognak egy új nyomot. Ez az új
remény azonban figyelmetlenné és nyughatatlanná tette, és nem volt
eléggé résen. Valószínűleg elkerülhetetlen volt, hogy lebukjon a
párhuzamos nyomozásával.

Telefonálás közben nyitva hagyta a szekrény ajtaját, amikor Downing
kopogtatás nélkül bedugta a fejét az ajtón. Meg akarta hívni Sparkesot egy
szendvicsre, de váratlanul a Bella Elliott-ügy nyomozati anyagának
alternatív értelmezésével találta szembe magát, melyet úgy ragasztgattak
össze, mint valami sorozatgyilkos fészkéből való holmit.

– Jude, ez csak az eredeti ügy maradványa – mondta Sparkes, látván,
hogy a kolléganője pillantása megkeményedik. Ez még az ő fülének is
gyengén hangzott, és nem tehetett már semmit, amivel elháríthatta volna a
vészt.

Inkább együttérzés következett, semmint tiráda, és ez valahogy még
rosszabb volt.

– Pihenésre van szüksége, Bob – mondta neki Parker főfelügyelő másnap a
hivatalos meghallgatásukon. – És némi segítségre. Tanácsadást ajánlanánk.
Van néhány kiváló emberünk.

Sparkes próbált nem nevetni. Fogta a papírt, amire kinyomtatták neki a
neveket, kivett két hét szabadságot, és a kocsijából telefonált Salmondnak,
hogy tájékoztassa.

– Ne menjen az ügy közelébe, Salmond. Tudják, hogy maga nem készül
meggárgyulni, és legközelebb nem lesznek ilyen kíméletesek. Kénytelenek
vagyunk az új csapatra bízni a dolgot.

– Értettem – mondta Salmond kurtán.
Nyilvánvalóan valamelyik felettesével van, gondolta Sparkes. – Hívjon
fel, amikor beszélhet – mondta.

Harmincadik fejezet

2008. szeptember 16., kedd

146

Az anya

Dawn kitett magáért. Vásárolt egy drága blézert, és magas sarkú cipőbe
bújt, amihez új harisnyát és szoknyát vett. A szerkesztő nagy hűhót csapott
körülötte, eléje ment a lifthez, és mindenki szeme láttára személyesen
kísérte át a szerkesztőségi szobán. A riporterek rámosolyogtak és felé
biccentettek a számítógépeik mögül, és az a férfi, aki minden nap ott ült a
bíróságon, letette a telefonját, és odajött, hogy kezet fogjon Dawnnal.

A szerkesztő titkárnője, egy képtelenül elegáns nő magazinba illő
frizurával és sminkkel, követte őket a belső szentélybe, és megkérdezte
Dawntól, kér-e teát vagy kávét. – Teát kérek. Cukor nélkül.

Megérkezett egy tálca, és véget ért a fecsegés. A szerkesztő elfoglalt
ember volt.

– Nos hát akkor, Dawn, beszéljünk a kampányunkról, hogy Taylor ne
kerülje el az igazságszolgáltatást. Az elindításához az kell, hogy ön adjon
nekünk egy nagy interjút. És új megközelítés is kell.

Dawn Elliott pontosan tudta, mit akar a szerkesztő. A hónapokon át
tartó médiaszereplések megkeményítették. Egy új megközelítés több
helyet jelentett a címoldalon, utánközléseket az összes többi újságban,
tévéinterjúkat reggeli műsorokban, Radio 5 Live-ot, Woman’s Hourt,
magazinokat. Ez a dolgok rendje. Kimerítő volt, de muszáj volt folytatni,
mert Dawn tudta, a lelke mélyén tudta, hogy a gyermeke még mindig
életben van.

De az égszínkék habszivacskockán ülve – egy vállalati lakberendező
ekként próbálta humanizálni a teret –, a légkondicionált iroda
nyugalmában azt is tudta, hogy az újság azt szeretné, ha most először
kimondaná, hogy Bellát megölték. Ez lenne a „bombahír”, amit a
szerkesztő akart cserébe azért, hogy Glen Taylor után eredjen.

– Nem fogom azt mondani, hogy Bella halott, Mark – jelentette ki
Dawn. – Mert nem az.

Mark Perry bólintott, álságos együttérzése megmerevítette az arcát, és
nem tágított. – Nézze, én teljesen megértem, de nehéz valakit
gyilkossággal vádolni, Dawn, ha azt állítjuk, hogy az áldozata még életben
van. Tudom én, mennyire nehéz ez, de a rendőrség úgy gondolja, hogy
Bella halott, nem?

– Bob Sparkes nem – felelte Dawn.
– De igen, Dawn. Mindenki úgy gondolja.
Az ezután következő csendben Dawn a választásaival küszködött: az
újságok kedvére tesz, vagy egyedül csinálja a dolgot. Aznap reggel nyíltan
beszélt a kampány PR-tanácsadójával, aki figyelmeztette, hogy kegyetlen

147

választás előtt áll. „Ha egyszer azt mondod, hogy Bella meghalt, nincs
visszaút, és félő, hogy leáll a keresése.”

Ez nem történhetett meg.
– Azt hiszem, nyitva kellene hagynunk a kérdést – mondta Dawn. –
Miért nem maradunk annál, hogy emberrablással vádoljuk, hiszen amikor
megtalálom Bellát, önöknek sem hiányzik, hogy az a lap legyenek, amely
a halálhírét keltette. Mindenki azt fogja mondani, hogy az emberek önök
miatt hagytak fel a keresésével.
Perry az íróasztalához lépett, és felemelt egyet az asztalon heverő A3-as
lapok közül. Áttette a kávés tálcát egy másik kockára, és a lapot a helyére
tette. Egy címlapterv volt – egyike azoknak, amelyek a Herald exkluzív
kiadását lettek volna hivatottak eladni. Cikkek egyáltalán nem voltak az
oldalon, csak hat harsány szó: „EZ AZ EMBER VITTE EL BELLÁT”,
valamint Glen Taylor fényképe.
Perry maga a „GYILKOS!” felirattal ellátott címlapot favorizálta, de ezt
arra a napra tartogatták, amikor elkapják a rohadékot.
– Mit szól ehhez? – kérdezte, Dawn pedig felemelte, és úgy vette
szemügyre, mint egy profi.
Kezdetben alig volt képes Taylor arcára nézni, minden újságban a
kislányáé mellett látni azt, de kényszerítette magát. Bűntudatot keresve
nézte a szemét, gyengeség vagy kéjsóvárság jelei után kutatva nézte a
száját. Glen Taylor átlagosnak tűnt, olyan embernek, aki mellé bármikor
leülhet a buszon vagy beállhat mögé egy szupermarketben a sorba, és
Dawn arra gondolt, talán így is történt. Vajon ezért választotta az ő
gyermekét?
Ez a kérdés visszhangzott benne minden éber percében. Az álmai
Bellával voltak tele; őt látta éppen csak kartávolságon kívül, képtelen volt
mozdulni, közelebb jutni a gyermekéhez, bárhogyan igyekezett is,
felébredvén pedig úgy érezte magát, mint közvetlenül az eltűnése után.
Eleinte képtelen volt élni az életét, annyira letaglózta a kudarc és a
tehetetlenség. Ám amikor végül felhagyott a nyugtatók szedésével, az
anyja rábeszélte, hogy töltse ki a napjait gyakorlatias dolgokkal. – Muszáj
minden nap felkelned, felöltöznöd, Dawn, és csinálnod valamit. Akár csak
apróságokat is.
Ugyanezt a tanácsot adta neki, amikor Bella világra jött, és Dawn
küszködve igyekezett megbirkózni az alváshiánnyal és az újszülöttje
hasfájós bömbölésével.
És Dawn felkelt, és felöltözött. Kiment az ösvényen a kapuhoz. Megállt
a kertben, ahogy Bella tette, és nézte a világ jövés-menését.
A Keressük Bellát kampány Dawn Facebook-oldalán kezdődött azzal,

148

hogy Dawn posztolt valamit Belláról meg arról, hogy hogyan érzi magát
általában. A válaszok valóságos áradatként érkeztek, amely elborította
Dawnt, majd a felszínre dobta. Ismerősök és tetszésnyilvánítások ezreit,
majd százezreit gyűjtötte, ahogy szerte a világból anyák és apák
igyekeztek érintkezésbe lépni vele. Ezáltal szert tett valamire, ami
lekötötte a figyelmét, és amikor tehetős emberek felvették vele a
kapcsolatot, hogy pénzt ajánljanak a kislánya megtalálásához, igent
mondott.

Bob Sparkes bevallotta, hogy fenntartásokkal viseltetik a Keressük
Bellát kampány bizonyos megnyilvánulásait illetően, de azt mondta,
rendben van a dolog, amíg nem a beosztottjait vonja el az éppen meglévő
feladataiktól. – Azért sosem lehet tudni – mondta Dawnnak. – A kampány
arra is késztethet valakit, hogy szégyenében előlépjen.

Kate dühös lesz, ha megtudja, hogy szóba álltam a Heralddal – az
ellenséggel –, gondolta Dawn, amikor először megkörnyékezték. De az ő
csapata nem tett ehhez fogható ajánlatot. Meg fogja érteni.

Igazság szerint azt szerette volna, ha Kate és Terry foglalkoznak a
sztorival, de a Daily Postot nem érdekelte a lehetőség.

Dawn ezt nehezen viselte, mert a hónapok során közel került Kate-hez.
Általában hetente beszéltek egymással, és időről időre találkoztak, hogy
együtt ebédeljenek vagy pletykáljanak egy kicsit. Az újság olykor autót
küldött, hogy bevigye Dawnt Londonba, Dawn pedig viszonzásképpen
Kate-nek mondott el mindent először.

Csakhogy a Post az utóbbi időben egyre kevesebbet foglalkozott az
üggyel. – Rám unt a lap? – kérdezte Dawn a legutóbbi találkozásuk
alkalmával Kate-től, miután egy interjú nem jelent meg.

– Ne butáskodj – mondta a riporter –, egyszerűen csak nagyon sok más
dolog történik mostanság –, de nem volt képes Dawn szemébe nézni.

Dawn már nem az az elveszett lány volt a kanapén. Értette a dolgot.
Amikor a Heraldtól felhívták, és kampányt indítványoztak Taylor
bíróság elé állításáért, valamint bőkezű adományt ajánlottak a Keressük
Bellát kampány finanszírozásához, elfogadta.
Felhívta Kate-et, hogy tájékoztassa a döntéséről – tartozott neki
ennyivel. Kate teljesen pánikba esett a hívástól. – Jézusom, Dawn,
komolyan beszélsz? Aláírtál valamit?
– Nem, ma délután fogok találkozni velük.
– Oké, adj nekem húsz percet.
– Hát…
– Kérlek, Dawn.
Amikor Kate visszahívta, Dawn azonnal tudta, hogy nem tud mit

149

ajánlani neki.
– Sajnálom, Dawn. Nem hajlandóak rá. Úgy gondolják, hogy túl

kockázatos megvádolni Taylort. És igazuk van. Ez vakmerőség, Dawn, és
nagy bajba kerülhetsz miatta. Ne csináld.

Dawn felsóhajtott. – Én is sajnálom, Kate. Tudod, hogy ez nem
személyes… te nagyszerű voltál… de most már nem állhatok le csak azért,
mert egy újság elveszítette az érdeklődését. Jobb, ha megyek, különben el
fogok késni. Nemsokára beszélünk.

És most itt ül, átnézi a szerződést, és újra ellenőrzi a záradékokban lévő
esetleges kibúvókat. Az ügyvédje már elolvasta, de azt tanácsolta neki,
nézze meg még egyszer, hátha belecsúsztattak valami újat.

Mark Perry figyelte, bátorítóan bólogatott, valahányszor Dawn
megszólalt, és szélesen mosolygott, amikor aláírta és dátumozta a
dokumentumot.

– Oké, kezdjük is el – mondta; felállt, és kiterelte Dawnt az irodájából a
várakozó munkatársához, hogy az elkészítse vele „a nagy interjút”.

A lapnak már több ezer szónyi kész anyaga volt arra az esetre, ha
Taylort a várakozásoknak megfelelően bűnösnek nyilvánítják. Glen Taylor
tárgyalása előtt meginterjúvolták korábbi kollégáit a bankból és a
futárcégtől, összeszedték a mocskos sztorikat a nőktől, akik a
chatszobákban beszéltek vele, és egy nyomozó az ügyön dolgozó
csapatból neve elhallgatását kérve röviden összefoglalta, ami a
gyerekpornót illetően tudható volt. Taylor egyik szomszédjának is fizettek,
exkluzív fotókat szereztek tőle, amelyeken a szomszéd saját gyerekei – az
egyikük egy szőke kislány – voltak Taylorral.

A szomszéd elmesélte nekik, hogyan nézte Taylor a gyerekeket az
ablakból, és hogy ő hogyan szögelte be a kertjeiket összekötő kaput.

Ebből immár semmi nem fog kárba veszni.
– Nem hajlandó beleegyezni a gyilkosos címlapba, de az első nap
remekül alakult – közölte Perry a helyettesével, miközben a zakóját egy
szék támlájára terítette, és feltűrte az ingujját. – Dolgozzunk a
vezércikken. És vonjuk be az ügyvédeket. Egyelőre nincs kedvem
börtönbe kerülni.
A Herald a lap első kilenc oldalát teljesen az ügynek szentelte,
megfogadva, hogy újra bíróság elé állíttatja Glent Taylort, és követelve,
hogy a belügyminiszter rendeljen el perújrafelvételt.
Az újságírás minden hatalmát latba vetették a cél érdekében, kalapáccsal
verve az olvasók fejébe a mondanivalót, hogy reagálásra késztessék őket –
és az olvasók reagáltak is. A Herald weboldalának kommentszekciója
megtelt átgondolatlan, fröcsögő vitriollal, mocskos szájú véleményekkel és

150