Fiona Barton - Az özvegy

a halálbüntetés visszaállítására irányuló követelésekkel. – A szokásos
hőbörgők – foglalta össze a hírszerkesztő a reggeli értekezleten. – De
rengetegen vannak.

– Mutassunk egy kis tiszteletet az olvasóink iránt – mondta a szerkesztő.
És mind nevettek. – Na most, mi van mára?

Harmincegyedik fejezet

2008. szeptember 17., szerda

A riporter

Kate Waters az íróasztalánál reggelizett, és közben mérgelődött. – A
miénk lehetett volna – mondta bárkinek, aki hajlandó volt figyelni rá,
miközben a Heraldot lapozgatta. A szerkesztőségi szoba túlsó végében
Terry Deacon hallotta, de tovább gépelte a hírlistáját. Kate abbahagyta a
barna kenyérből készült mézes pirítósa majszolását, és átment hozzá. – A
miénk lehetett volna – ismételte meg fölébe tornyosulva.

– Persze, Kate, de túl sok pénzt akart, és már három nagy interjúnk volt
vele.

Terry hátratolta a székét, és keserves képet vágott. – Őszintén, mi itt az
újdonság? Örültem volna a képnek a szomszéd kölyökről, de az internetes
koslatás meg a gyerekpornó mindenütt volt már.

– Nem ez a lényeg, Terry. Most már a Herald a hivatalos Bella Elliott-
lap. Ha Taylor ügyében perújrafelvétel lesz, és bűnösnek találják,
elmondhatják majd, hogy ők juttatták a törvény kezére Bella elrablóját.
Hol leszünk mi? Állunk a lépcsőn, és vakargatjuk a farkunkat?

– Keress jobb sztorit akkor, Kate – mondta a szerkesztő, hirtelen
megjelenve mögöttük. – Ne vesztegesd az időt ennek a régi cuccnak a
felmelegítésére. Elmegyek egy marketinges találkozóra, de majd
beszéljünk később.

– Oké, Simon – mondta Kate a férfi távolodó hátának.
– A mindenit, be lettél rendelve az igazgatói irodába – nevetett Terry,
miután a főnöke hallótávolságon kívülre került.
Kate visszatért a helyére a kihűlt pirítósához, és elkezdte keresni a
tünékeny jobb sztorit.
Normális körülmények között egyszerűen felhívta volna Dawn Elliottot
vagy Bob Sparkesot, de ezek közül most egyik sem volt lehetséges. Dawn

151

átállt az ellenséghez, Sparkes pedig titokzatos módon hetek óta nem jelent
meg a radarján. Kate hallotta a bűnügyi rovat vezetőjétől, hogy volt valami
hatáskörvillongás a Bella-ügy újranyomozása kapcsán, és úgy tűnt,
Sparkes telefonja azóta állandóan ki van kapcsolva.

Megpróbálkozott vele még egyszer, és hangtalanul ujjongott, amikor a
készülék kicsengett. – Szia, Bob – mondta, amikor Sparkes végül felvette.
– Hogy vagy? Dolgozol már? Gondolom, láttad a Heraldot.

– Szia, Kate. Igen. Elég merész lépés tőlük az ítélet ismeretében.
Remélem, jók az ügyvédjeik. Amúgy jólesik, hogy hívsz. Megvagyok.
Volt egy kis zűr, de már újra dolgozom. A fővárosiaknál vagyok. Rendbe
teszünk ezt-azt. Egyébként nem is vagyok messze tőled.

– Nahát, mit csinálsz ma ebédidőben?

Sparkes sötét öltönyben és még sötétebb hangulatban ült a drága kis
francia étteremben a vele éles kontrasztot mutató fehér abrosz mellett,
amikor Kate belépett.

– Jól nézel ki, Bob – hazudta Waters. – Bocs, hogy késtem. Nagy a
forgalom.

Sparkes felállt, és kezet fogott vele az asztal fölött. – Én is csak most
értem ide.

A felszínes fecsegés hol abbamaradt, hol folytatódott, amíg a pincér
étlapokat hozott, ételeket ajánlott és vizet kínált, majd a rendeléseket várva
téblábolt és kitöltötte a bort. Végül azonban, miután eléjük került egy-egy
tányér magret de canard, Kate komolyra fordította a szót.

– Segíteni akarok, Bob – mondta, miközben felvette a villáját. –
Biztosan van a nyomozásnak olyan csapásiránya, amit újból
megnézhetünk.

Sparkes nem válaszolt, csak vagdosta az előtte lévő rózsaszínű
kacsahúst. Kate várt.

– Nézd, Kate, elkövettünk egy hibát, és nem tehetjük meg nem történtté.
Lássuk, hová vezet a Herald kampánya. Szerinted perelni fog?

– Rágalmazásért perelni veszélyes játék – mondta Waters. – Én már
csak tudom. Ha Taylor megteszi, ki kell állnia a tanúk emelvényére, és
beszélnie kell. Tényleg hiányzik ez neki?

– Okos ember, Kate. Nehéz fogást találni rajta. – Sparkes
tésztagyöngyökké böngyörgette a kenyérmorzsát az ujjai között. – Én már
nem is tudom.

– Az ég szerelmére, Bob… fantasztikus zsaru vagy. Miért adod fel?
Sparkes felemelte a fejét, és ránézett.

152

– Bocs, nem akartalak bosszantani. Csak rossz így látni téged – mondta
Kate.

A pillanatnyi csendben, miközben mindketten a borukat kortyolgatták,
Kate átkozta magát a sietségért. Hagyd békén szegényt, gondolta.

De nem volt rá képes. Nem fért össze a természetével.
– Szóval, mit csináltatok ma a fővárosiakkal?
– Rendbe tettünk ezt-azt, ahogy mondtam. Autólopásokkal meg
ilyesmivel kapcsolatos nyomozati anyagokat néztünk át. Emellett akadt
néhány apróság, ami a Bella-ügyből maradt hátra. Korai anyag, abból az
időből, amikor foglalkozni kezdtünk Glen Taylorral.
– Van valami érdekes? – kérdezte Kate.
– Nem, nem igazán. A fővárosiak utánanéztek, hogy a másik Qwik
Delivery sofőr otthon volt-e, amíg mi feljöttünk Southamptonból.
– Milyen másik sofőr?
– Két sofőr volt aznap Hampshire-ben, tudod.
Kate nem tudta, vagy nem emlékezett.
– A másik egy Mike Doonan nevű fickó volt. Hozzá mentünk először.
Talán nem került nyilvánosságra a neve akkoriban. Különben is, rokkant a
gerincbántalmai miatt, alig tud járni, és nem találtunk semmit, amivel
megfoghattuk volna.
– Kikérdeztétek?
– Igen, tőle tudjuk, hogy Taylor is kézbesített a környékre aznap. Nem
biztos, hogy erre rájöttünk volna nélküle. Taylor szívességből csinálta a
fuvart, szóval nincs róla hivatalos feljegyzés. Kiment hozzá a
felülvizsgálatot végző csoport is. Úgy tűnik, nincs új fejlemény.
Kate elnézést kért, kiment a mosdóba, ahol lefirkantotta Doonan nevét,
és sebtében felhívta egy kollégáját, hogy derítse ki a lakcímét. Később
még szüksége lehet rá.
Amikor visszaért az asztalhoz, Sparkes épp a hitelkártyáját tette vissza a
tárcájába.
– Bob, én hívtalak meg téged – mondta Kate.
Sparkes egy intéssel elintézte a tiltakozást, és elmosolyodott. – Élmény
volt találkozni veled, Kate. Köszönöm a bátorítást.
Ezt megérdemeltem, gondolta Kate, miközben egymás után kivonultak
az utcára. A járdán ismét kezet fogtak, és mindketten visszaindultak
dolgozni.
Kate telefonja épp akkor kezdett rezegni, amikor leintett egy taxit, ő
pedig egy mozdulattal elküldte a sofőrt, hogy fogadja a hívást. – A
választói névjegyzék szerint van egy Michael Doonan Peckhamben, sms-
ben elküldöm a lakcímét és a szomszédok nevét – mondta a bűnügyi rovat

153

vezetője.
– Zseni vagy, köszi – mondta Kate, és intett egy másik taxinak. Szinte

azonnal ismét megcsörrent a telefonja.
– Kate, hol a pokolban vagy? Megállapodtunk annak a focistának az

exfeleségével a kizárólagosságról. Leeds mellett van, szóval menj oda a
következő vonattal, és e-mailben elküldöm neked a részleteket. Hívj fel,
amikor az állomáson vagy.

Harminckettedik fejezet

2008. szeptember 17., szerda

Az özvegy

Valaki bedugta ma a Heraldot az ajtó alatt – már megint mindenfélével
megvádolták Glent, ő pedig egyenesen a szemetesbe dobta. Én kivettem,
és elrejtettem a mosogató alatt az öblítő mögé, hogy később megnézzem.
Tudtuk, hogy mi következik, mert a Heraldtól dörömböltek az ajtón
tegnap, kérdéseket kiabáltak, és levélkéket dugdostak a postaládába. Azt
mondták, perújrafelvételért kampányolnak, hogy igazságot szolgáltassanak
Bellának. – Az én igazságommal mi lesz? – kérdezte Glen.

Elég nagy csapás ez, de Tom telefonált, és közölte, hogy a lapnak
valószínűleg mélyen a zsebébe kell nyúlnia, hogy fussa nekik a
költségekre, és ami a legfontosabb, nincs bizonyítékuk. Azt mondta, „be
kell deszkázni az ablakot”, bármit is jelentsen ez. – A Herald össztüzet fog
zúdítani ránk, de ez az egész csak szenzációhajhászás meg fecsegés –
mondta Glennek, aki mondatról mondatra elismételte nekem.

– Úgy beszél, mintha háború volna – jegyzem meg, és elhallgatok. A
várakozás rosszabb lesz, mint a valóság, jósolta Tom, és remélem, hogy
igaza van.

– Csendben kell maradnunk, Jeanie – magyarázza Glen. – Tom jogi
lépéseket tesz majd a lap ellen, de úgy gondolja, jó lenne, ha elmennénk
nyaralni, hogy kilépjünk egy kicsit a képből, amíg ez az egész lecseng.
Felmegyek a netre, és lefoglalok valamit ma délelőtt.

Nem kérdezte, hová szeretnék menni, engem meg az igazat megvallva
nem is érdekel. A kis piruláim egyre kevésbé hatnak, és annyira fáradtnak
érzem magamat, hogy sírni tudnék.

Végül valami franciaországi helyet választ. A másik életemben

154

valószínűleg örültem volna, de most nem is tudom, hogyan érzek, amikor
közli velem, hogy talált egy üdülőt vidéken, mérföldekre mindentől. –
Holnap reggel hétkor indul a gépünk, tehát innen négykor kell indulnunk,
Jeanie. Csomagoljunk össze, és menjünk kocsival a reptérre. Nem
hiányzik, hogy egy taxisofőr tippeket adjon a sajtónak.

Az én Glenem mindenre gondol. Hála istennek, hogy van ő nekem, és
vigyáz rám.

A repülőtéren fejünket leszegve, napszemüvegben várakozunk a sorban,
amíg már csak egy ember van előttünk a pultnál. A nő, aki becsekkol
bennünket, alig néz ránk, megkérdezi ugyan, hogy „Önök pakoltak be a
bőröndjeikbe?”, de a választ meg sem várva a futószalagra küldi a
csomagjainkat.

Elfelejtettem, milyen sokat kell sorban állni a repülőtereken, és mire a
kapuhoz jutunk, már annyira feszült vagyok, hogy kész vagyok hazamenni
az újságíróhordához. – Gyerünk, szívem – mondja Glen, megfogva a
kezem, miközben a gép felé lépdelünk. – Már majdnem ott vagyunk.

Bergeracban Glen elmegy a bérelt autóért, amíg én a csomagra várok,
megbabonázva a futószalagon tovahaladó bőröndök látványától. Nem
veszem észre a miénket – olyan régóta nem használtuk, hogy elfelejtettem,
milyen színű, és várnom kell, amíg mindenki le nem veszi a sajátját. Végül
kimegyek a ragyogó napsütésbe, és meglátom Glent egy apró, piros
autóban. – Úgy gondoltam, nem érdemes nagyobbat kérni – mondja. –
Nem akarunk sokat kocsikázni, igaz?

Különös, de Franciaországban kettesben lenni nem ugyanaz, mint otthon
kettesben lenni. A szokásos napi rutin nélkül nem tudjuk, mit is mondjunk
egymásnak. Így hát nem mondunk semmit. A csendnek pihentetőnek
kellene lennie az állandó zaj és a kopogtatások után, de nem az. Valahogy
rosszabb. Rákapok arra, hogy hosszú sétákat teszek a fák között, miközben
Glen a nyugágyban ülve detektívregényeket olvas. Sikítani tudtam volna,
amikor megláttam, hogy miket pakolt be. Mintha nem jutott volna nekünk
elég rendőrségi nyomozásokból.

Úgy döntök, hogy magára hagyom a tökéletes gyilkosságaival, és leülök
néhány magazinnal a patio túloldalára. Arra leszek figyelmes, hogy Glent
nézem, szemmel tartom őt, és rajta gondolkodom. Ha felpillant és rajtakap,
úgy teszek, mintha mögéje néznék. Így is van, azt hiszem.

Nem igazán tudom, hogy mit keresek. Valami jelét valaminek – az
ártatlanságának, a megpróbáltatás nyomának, hogy ki ő valójában.
Igazából nem tudom megmondani.

Egyetlen alkalommal hagyjuk el a házat, amikor elautózunk a
legközelebbi szupermarketbe élelmiszerért és vécépapírért. Nem tudom

155

rávenni magamat, hogy igazi ennivalót vásároljunk. Nem akaródzik
spagettifőzéshez hozzávalókat keresni, így hát ebédidőben kenyeret eszünk
sonkával és sajttal, este meg hideg sült csirkét, káposztasalátát és még több
sonkát. Egyébként sem vagyunk igazán éhesek, csak tologatjuk az ételt a
tányérunkon.

Négy napja vagyunk itt, amikor azt hiszem, látok valakit az ingatlan
végén húzódó ösvényen lépdelni. Az első ember, akit a közelben látok.
Egy autó eseményszámba megy errefelé.

Nem tulajdonítok ennek különösebb jelentőséget, de másnap egy férfi
jelenik meg a kocsibejárón.

– Glen – kiáltom be a házba. – Jön felénk egy fickó.
– Gyere be ide, Jean – sziszegi Glen, mire én sietve ellépek mellette, ő
pedig bezárja az ajtót, és elkezdi behúzni a függönyöket. Várjuk a
kopogtatást.
A Herald megtalált bennünket. Megtalált, és lefényképezett. „Az
emberrabló és felesége Dordogne-ban, exkluzív rejtekhelyük előtt
napozgatnak”, miközben „Dawn Elliott kétségbeesetten folytatja gyermeke
keresését”. Tom másnap beolvassa nekünk a főcímeket Glen mobilján. –
Csakis azért vagyunk itt, mert vadásznak ránk, Tom – mondom. – És Glent
tisztázta a bíróság.
– Tudom, Jean, de az újságok megalakították a saját bíróságukat. Nem
kell hozzá sok idő, hogy rávessék magukat a következő dologra – olyanok,
mint a gyerekek, könnyen elterelődik a figyelmük.
Azt mondja, a Herald bizonyára lenyomozta Glen hitelkártyáját, és így
talált ránk.
– Jogukban áll ezt megtenni? – kérdezem.
– Nem. De ez nem akadályozta meg őket abban, hogy megtegyék.
Leteszem a telefont, és nekilátok csomagolni. A gazemberek, már
megint.

Amikor hazaérünk, már várnak ránk, és Glen felhívja Tomot, hogy
megbeszéljék, miként lehetne leállítani, hogy ilyen dolgokat állítsanak.

– Ez rágalmazás, Jeanie. Tom azt mondja, be kell perelnünk őket, vagy
azzal kell fenyegetőznünk, hogy bepereljük őket, máskülönben folytatni
fogják, vájkálnak majd az életünkben, és állandóan címlapon leszünk.

Véget akarok vetni a dolognak, ezért beleegyezem. Glen jobban tudja.
Eltart egy darabig, hogy az ügyvédek megírják a levelüket. El kell
mondaniuk, miért téves az összes történet, és ehhez kell egy kis idő.
Glennel ismét elmegyünk Holbornba, ugyanarra a vonatra szállunk, amivel

156

akkor jártam, amikor a pere zajlott. – Mormotanap – mondja nekem Glen.
Megpróbál jobb kedvre deríteni, és imádom őt ezért.

Ez a rágalmazási perekre szakosodott ügyvéd nem egy Charles
Sanderson, hanem egy nagyon simulékony alak. Lefogadom, hogy neki
nem foszladozik a parókája. Gazdagnak tűnik, mint aki sportkocsival jár és
van egy vidéki háza, az irodája pedig csupa csillogó fém és üveg. A
rágalmazási ügyekkel nyilvánvalóan jól lehet keresni. Kíváncsi vagyok,
vajon Mr. Sanderson tudja-e ezt.

Ez az ügyvéd csupa tárgyilagosság. Olyan, mint egy ügyész, újra és újra
felteszi ugyanazokat a kérdéseket. Megszorítom Glen kezét, hogy értésére
adjam, hogy mellette állok, és ő visszaszorít.

Mr. Simulékony minden részletet alaposan megrág.
– Minden lehetőséget meg kell vizsgálnom, Mr. Taylor, mert ez
alapjában véve a Bella Elliottal kapcsolatos bűnvádi eljárás megismétlése.
Azt a vádat a rendőrség húzásai miatt ejtették, de a Herald fenntartja, hogy
ön elrabolta a gyereket. Mi azt állítjuk, hogy ez tévedés és hitelrontás. A
Herald azonban mindent önhöz fog vágni – mindent, amit a vádeljárás
során használtak ön ellen, és használhatnak olyan bizonyítékokat is,
amelyeket ők gyűjtöttek, és amelyeket a bíróság nem engedett felhasználni
a büntetőper során. Értik?
Valószínűleg meglehetősen üres tekintettel bámulunk, mert Tom elkezdi
érthetően elmagyarázni a dolgot, miközben Mr. Simulékony a tájat
bámulja az ablakon keresztül.
– Sok mocskot fognak előszedni, Glen. És az egészet magára zúdítják
majd, hogy a rágalmazási perben az esküdteket a saját oldalukra állítsák.
Bizonyítanunk kell az ön ártatlanságát, hogy az esküdtek ne a Heraldnak
adjanak igazat.
– Ártatlan vagyok – jelenti ki Glen felpaprikázva.
– Tudjuk. De be kell bizonyítanunk, és meg kell bizonyosodnunk róla,
hogy nem lesznek meglepetések. Csak szólunk, Glen. A tények
ismeretében kell belemennie ebbe a dologba, mert ez egy nagyon költséges
lépés. Sok ezer fontba kerülhet.
Glen rám pillant, én pedig próbálok erősnek mutatkozni, miközben a
lelkem mélyén legszívesebben elszaladnék. Végül is ott a piszkos
pénzünk, amit használhatunk.
– Nem lesz semmilyen meglepetés, Mr. Taylor? – ismétli Mr.
Simulékony.
– Semmi – mondja az én Glenem. Én a térdemet bámulom.
Másnap elmegy a levél, és a Herald nagy hűhót csap körülötte az összes
oldalán, a rádióban és a televízióban.

157

„TAYLOR MEGPRÓBÁLJA BEFOGNI A HERALD SZÁJÁT”, ez a
főcím. Befogni a száját. Gyűlölöm ezt a kifejezést.

Harmincharmadik fejezet

2008. szeptember 26., péntek

Az anya

A fotók, amelyek Franciaországban készültek Taylorékról, felbőszítették
Dawnt. „Dühös”, jelezte a Facebookon az állapotát, és belinkelte azt a
képet, amelyen Glen Taylor rövidnadrágban, csupasz mellkassal egy
nyugágyban heverve a Holtak könyve című thrillert olvasta.

Ennek az otrombaságnak a láttán Dawn legszívesebben elment volna
hozzá, hogy kirázza belőle az igazságot. Egész délelőtt ezzel a gondolattal
játszott, újra és újra elképzelte, hogy térdre kényszeríti Taylort, és az sírva
könyörög megbocsátásért. Annyira biztosra vette, hogy ez beválna, hogy
felhívta Mark Perryt a Heraldnál, és követelte a szembesítését az
emberrablóval.

– Elmehetnék hozzá. A szemébe nézhetnék. Lehet, hogy bevallaná –
mondta, miközben felzaklatta a félelem és az izgalom a lehetőségtől, hogy
találkozzon a gyermeke elrablójával.

Perry tétovázott. Nem mintha aggályai lettek volna Taylor megvádolását
illetően – fejben már a főcímet írta, miközben Dawnt hallgatta –, de a
drámai szembesítést exkluzív anyagnak szerette volna fenntartani, és
Taylorék bejárati ajtaja túlságosan is nyilvános hely volt.

– Lehetséges, hogy nem nyitna ajtót, Dawn – mondta. – És aztán ott
ácsoroghatnánk. Olyan helyen kell ezt megcsinálnunk, ahol nem tud
elrejtőzni. Az utcán, ahol nem számít ránk. Kiderítjük majd, hogy mikor
találkozik legközelebb az ügyvédeivel, és elkapjuk, amikor bemegy. Csak
mi, Dawn.

Dawn megértette, és nem szólt senkinek. Tudta, hogy az anyja
megpróbálná lebeszélni – „Ez egy rohadék, Dawn. Nem fog vallomást
tenni az utcán. Csak felzaklatod magadat, és megint összeroppansz. Hadd
szedje ki belőle a bíróság” –, de Dawn nem akart észérvekre hallgatni, nem
akart tanácsokat. Cselekedni akart. Tenni akart valamit Belláért.

Nem kellett sokáig várnia. – Nem fogja elhinni, Dawn. A jövő
csütörtökön kora reggel lesz találkozója, Bella eltűnésének évfordulóján –

158

mondta Perry a telefonban. – Ez tökéletes lesz.
Dawn egy pillanatig nem tudott megszólalni. Az évfordulóban semmi

tökéletes nem volt. Komoran tornyosult a láthatáron, és ettől szaporodtak a
rettenetes álmok. Dawn azon kapta magát, hogy újrajátssza az október 2-
ához vezető napokat – amikor bevásárolni voltak, amikor a bölcsődébe
mentek, amikor Bella DVD-t nézett. Két év a kislánya nélkül egy
örökkévalóságnak tűnt.

Perry még mindig beszélt a telefonban, Dawn pedig ismét odafigyelt rá,
próbálván visszanyúlni a dühéhez. – Taylor nyilván olyankor szeret menni,
amikor senki más nem jár arra, így csak a miénk lesz. Jöjjön be, Dawn, és
megtervezzük a modus operandinkat.

– Az micsoda?
– Latin kifejezés arra, hogyan fogjuk elkapni Glen Taylort.
A szerkesztő irodájában tartott értekezleten minden eshetőség szóba
került. Érkezés taxival, pipa. Érkezés tömegközlekedési eszközzel, pipa.
Hátsó bejáratok, pipa. Időzítés, pipa. Dawn rejtekhelye, pipa.
Dawn csak ült ott, és hallgatta a neki szóló utasításokat. Úgy volt, hogy
egy fekete taxiban fog ülni az utcában, valamivel távolabb az ügyvéd
irodájától, és a riporter jelére kiugrik majd. Két csengetés a mobilján, aztán
vége.
– Valószínűleg csak két kérdésre lesz ideje, Dawn – figyelmeztette Tim,
a vezető riporter. – Szóval ügyeljen rá, hogy rövid és lényegre törő legyen.
– Csak annyit akarok kérdezni, hogy hol van a lányom. Ez minden.
A szerkesztő és az egybegyűlt újságírók összenéztek. Ez fantasztikusnak
ígérkezett.

A jelzett napon Dawn az instrukcióknak megfelelően nem öltözött ki
különösebben. – Nem hiányzik, hogy a fotókon úgy nézzen ki, mint egy
tévériporter – mondta Tim. – Gyászoló anyának kell kinéznie. Mint
amilyen a valóságban, Dawn – tette hozzá gyorsan.

A szerkesztőségi sofőr felvette Dawnt, és elvitte a találkozási pontra,
egy High Holborn-i kávézóhoz. Tim, két másik riporter, két fotós és egy
kamerás máris ott voltak egy műanyaglapos asztal körül, amelynek
közepén koszos tányérok álltak kupacban.

– Készen áll? – kérdezte Tim, igyekezvén palástolni az izgalmát.
– Igen, Tim. Készen állok.
Amikor később a kocsiban ült Timmel, Dawnt kezdte elhagyni a
bátorsága, de a férfi egyre csak a kampányról beszéltette, ébren tartva
ezzel a dühét. Dawn mobilja kétszer megcsörrent. – Gyerünk, Dawn –

159

mondta Tim, felvéve a Herald egy példányát, amelyet Dawn Taylor arcába
tol majd, és kinyitotta az ajtót. Dawn látta, ahogy közelednek az utcán,
Glen Taylor meg az együgyű felesége, Jean, és remegő lábakkal kiszállt a
taxiból.

Az utca csendes volt, az irodisták, akik meg szokták tölteni az
épületeket, még a zsúfolt földalattin zötykölődtek. Dawn megállt a járda
közepén, és figyelte, ahogy Taylorék közelednek; a gyomra csomóvá
szorult, de a házaspár nem vette őt észre, csak amikor már alig
százlépésnyire voltak. Jean Taylor a férje aktatáskájával bajmolódott,
dokumentumokat próbált visszatenni bele, és megdermedt, amikor
felpillantott. – Glen – mondta hangosan. – Ez ő, Bella anyja.

Glen Taylor szemügyre vette a nőt az utcán. – Jézusom, Jean. Csapdát
állítottak nekünk. Ne szólj semmit, bármit mond is – sziszegett, és
megragadta az asszony karját, hogy beterelje az ajtón.

De túl késő volt a meneküléshez.
– Hol van a lányom? Hol van Bella? – sikoltotta Dawn Taylor arcába, és
a B betűnél nyál fröccsent a férfi szájszöglete mellé.
Taylor egy töredékmásodpercre Dawn arcába nézett, majd
kifejezéstelenné vált a tekintete.
– Hol van a lányom, Glen? – ismételte Dawn, és megpróbálta
megragadni a férfi karját, hogy megrázza. Megjelentek az operatőrök, és
rögzítettek minden másodpercet, közrefogva a hármast, hogy a legjobb
felvételeket készítsék, miközben a riporterek kérdéseket vakkantottak,
elválasztva a férjétől Jean Taylort, aki kósza bárány módjára, tehetetlenül
álldogált.
Dawn hirtelen feléje fordult. – Mit csinált a kislányommal, Mrs. Taylor?
A férje, mit csinált vele?
– Semmit sem csinált. Ártatlan. A bíróság megmondta – ordította vissza
Jean, akit annyira megdöbbentett a támadás hevessége, hogy válaszolt.
– Hol van a gyermekem? – kiáltotta ismét Dawn, képtelen lévén bármi
mást kérdezni.
– Nem tudjuk – rikácsolta neki Jean. – Miért hagyta magára a kislányát,
hogy bárki elvihesse? Ezt kellene kérdezniük az embereknek.
– Elég ebből, Jean – mondta Taylor, és elnyomult a kamerák mellett,
maga után húzva a feleségét, miközben Tim Dawnt vigasztalta.
– Azt mondta, hogy az én hibám – zihálta Dawn hamuszínű arccal.
– Ez egy komisz ribanc, Dawn. Csak idióták gondolhatják, hogy a maga
hibája. Jöjjön, hadd vigyük vissza a laphoz, hogy megcsináljuk az interjút.
Ez remekül fog mutatni, gondolta, miközben a forgalomban araszolva
Nyugat-London felé hajtottak.

160

A fotókat a hátsó fal teljes hosszában kiterítették, hogy a szerkesztőségi
szobában lévők megcsodálhassák őket. – Kurva jó képek Glen Taylorról.
Dermesztő, ahogy Dawnra néz – jelentette ki a képszerkesztő a portékája
felett őrködve.

– Ezt tesszük majd a címoldalra – mondta Perry. – A harmadik oldalra
azt, ahogy Dawn sír, miközben Jean Taylor úgy ordítozik vele, mint egy
halaskofa. Nem olyan kis félénk asszony ám. Nézzétek meg, milyen
indulat van az arcán. Na hol is van a szöveg?

Másnap reggel „A GYERMEKRABLÓ ÉS AZ ANYA” szavak
virítottak a címoldalakról a vonatokon, a buszokon és Anglia-szerte a
reggelizőasztaloknál.

Tim, a vezető riporter felhívta Dawnt, hogy gratuláljon neki. – Remek
munka, Dawn. Szeretnék légy lenni a falon Tayloréknál ma reggel. Itt
mindenki nagyon boldog. – Azt nem mondta, hogy a Herald példányszáma
megugrott – akárcsak a szerkesztő éves bónusza.

Harmincnegyedik fejezet

2008. október 2., csütörtök

Az özvegy

Reszkettem, mire bejutottunk az ügyvédhez. Nem tudom biztosan, vajon a
haragtól vagy az idegességtől – egy kicsit valószínűleg mindkettőtől –, és
még Mr. Simulékony is átölelte a vállamat egy pillanatra. –
Szenzációhajhász rohadékok – mondta Tom Payne-nek. – Szólnunk kéne a
médiahatóságnak, vagy valami.

Újra és újra lejátszottam fejben a dolgokat attól a pillanattól kezdve,
amikor rájöttem, hogy ő az. Azonnal fel kellett volna ismernem, elégszer
láttam a tévében és a bíróságon. De más az, amikor az utcán lát meg az
ember valakit, akinek nem számít a megjelenésére. Nem igazán szokás
megnézni az emberek arcát, azt hiszem, csak a körvonalakat. Persze
mihelyt igazán megnéztem, azonnal tudtam, hogy ő az. Dawn Elliott. Az
anya. Ott állt a heraldos idiótákkal, akik hergelték, és az én Glenemet
vádolta, miközben Glent ártatlannak találták. Ez nem helyes. Ez nem
tisztességes.

Azt hiszem, a megdöbbenéstől kiabáltam vele úgy.
Glen mérges volt, amiért megmondtam Dawnnak, hogy mit gondolok. –

161

Ez csak tovább görgeti a dolgot, Jeanie. Úgy érzi majd, hogy meg kell
védenie magát, és továbbra is adja az interjúkat. Megmondtam neked,
hogy maradj csendben.

Elnézést kértem, de valójában nem sajnáltam. Komolyan gondoltam
minden szót. Este majd betelefonálok egy műsorba, és elmondom megint.
Jól éreztem magam attól, hogy hangosan, nyilvánosan kimondtam. Az
embereknek tudniuk kell, hogy az egész Dawn hibája. Ő volt a felelős a mi
kislányunkért, és hagyta, hogy elvigyék.

Engem leültettek egy meleg itallal a titkárnők szobájában, ők meg
rátértek a tárgyalnivalókra. Egyébként sem voltam olyan hangulatban,
hogy jogi dolgokat hallgassak, így hát csendben ültem a sarokban,
újrajátszottam fejben az utcai kalamajkát, és fél füllel a titkárnők
fecsegését hallgattam. Láthatatlanul, ismét.

A találkozó nagyon sokáig tartott, és aztán meg kellett beszélnünk,
hogyan jussunk ki úgy, hogy az újságírók ne vegyenek észre bennünket.
Végül hátul mentünk ki, annál a köznél, ahol a szemeteskukákat és a
bicikliket tartották. – Valószínűleg nincsenek már itt, de jobb, ha nem
adunk nekik esélyt – mondta Tom. – Most már biztosan ott van a
weboldalukon, és tele lesz vele a holnapi újság. Ebből majd megtérülnek a
károk – csak gondoljanak a pénzre.

Glen megrázta a kezét, én meg csak úgy intettem. Nem akartam én a
pénzt. Azt akartam, hogy legyen vége ennek.

Glen nagyon kedves volt velem, amikor hazaértünk, lesegítette a
kabátomat, leültetett, felpolcolta a lábamat, és teavizet forralt.

Ma van az évforduló. A naptáramban ponttal jelöltem meg. Egy apró
ponttal, ami odakerülhetett egy véletlen tollmozdulattal is, hogy senki más
ne tudja, ha megnézik.

Két éve annak, hogy Bellát elvitték. Most már sosem fogják megtalálni
– az emberek, akik elvitték, mostanra biztosan mindenkit meggyőztek,
hogy az övék, ő pedig őket hiszi az apjának és az anyjának. Kicsi még, és
valószínűleg alig emlékszik az igazi anyjára. Remélem, boldog, és éppen
úgy szeretik, ahogy én szeretném, ha itt lenne velem.

Egy pillanatra látom is, ahogy ül a lépcsőnkön, lezöttyenve a fenekére,
és kacag. Engem hív, hogy jöjjek és nézzem meg. Itt lehetne velem, ha
Glen hazahozta volna nekem.

Glen nem sokat szólt azóta, hogy hazaértünk. Az ölébe vette a
számítógépét, és gyorsan lecsukja, amikor odamegyek, hogy leüljek
melléje.

– Mit néztél, szívem? – kérdezem.
– Csak végigfutottam a sportoldalakon – mondja, és kimegy, hogy

162

megtankolja a kocsit.
Felveszem a számítógépet, és kinyitom. Azt írja ki, hogy le van zárva,

én meg ülök és a képernyőre meredek, a fotómra, amelyet Glen tett fel. Ott
vagyok, lezárva, mint a számítógép.

Amikor Glen hazaér, megpróbálok vele a jövőről beszélni. – Miért nem
költözünk el, Glen? Hogy újrakezdjük, erről beszélünk folyvást. Soha nem
fogunk ettől szabadulni, ha nem tesszük meg.

– Nem költözünk el, Jean – csattan fel. – Ez az otthonunk, és nem
vagyok hajlandó hagyni, hogy elűzzenek. Át fogjuk vészelni. Együtt. A
sajtó végül majd megfeledkezik rólunk, és rászállnak majd egy másik
szerencsétlenre.

Nem fognak, szeretném mondani. Vissza fognak jönni Bella eltűnésének
minden évfordulóján, minden alkalommal, ha egy gyerek eltűnik, mindig,
amikor éppen nem történik semmi. Mi meg csak ülünk itt, és várunk.

– Olyan sok szép helyen lakhatnánk, Glen. Beszéltünk arról, hogy
egyszer majd a tenger mellett fogunk élni. Most már megtehetnénk. Még
külföldre is költözhetnénk.

– Külföldre? Mi az ördögről beszélsz? Nem akarok olyan helyen élni,
ahol nem beszélem a nyelvet. Nem megyek sehová.

És nem is megyünk. Végső soron akár egy lakatlan szigetre is
elköltözhetnénk, annyira elszigetelten élünk a kis házunkban. Csak a cápák
kerülgetnek időnként. Mi vagyunk egymás társasága, keresztrejtvényeket
fejtünk együtt a konyhában – Glen felolvassa a kérdéseket, és megadja a
válaszokat, miközben én még mindig találgatok –, filmeket nézünk együtt
a nappaliban, én kötni tanulok, ő a körmét rágja. Mint egy öreg, nyugdíjas
házaspár. Még negyven sem vagyok.

– Azt hiszem, Manningsék uszkárja elpusztult. Hetek óta nincs
kutyaszar a küszöbön – jegyzi meg Glen csak úgy mellékesen. – Nagyon
öreg volt.

A graffiti nem tűnik el. A festéket borzasztó nehéz lemosni, és
egyikünknek sem akaródzik mindenki szeme láttára kiállni és lesikálni,
ezért marad. „Mocsok” és „Pedófil”, virít nagy vörös betűkkel a kerítésen.
– Gyerekek – mondja Glen –, a helyesírásból ítélve a helyi középiskolából.

A legtöbb héten jönnek levelek a félcédulásoktól is, de egy ideje
olvasatlanul a kukába dobjuk őket. Messziről felismeri őket az ember.
Soha nem láttam még boltban azokat az apró borítékokat – a gonosz
emberek biztosan saját forrásból szerzik be őket a durva, vonalas
jegyzetfüzetlapokkal együtt, amiket előszeretettel használnak. Biztosan
olcsó.

Meg-megnéztem azelőtt a kézírást, és eltűnődtem, vajon miféle ember

163

küldte a levelet. Némelyik tele volt hurkokkal meg kacskaringókkal –
amilyenek esküvői meghívókon szoktak lenni –, és arra gondoltam,
biztosan öreg emberek írták őket. Ma már senki más nem ír úgy.

Nem mindegyik levél névtelen. Egyesek odaírják a címüket szarkalábas
betűkkel felülre – aranyos neveket, mint például „Rózsaház” vagy
„Füzeslak” –, és aztán alatta sisteregve gyűlölködnek. Nagyon erős a
kísértés, hogy válaszoljak nekik, és megmondjam, mit gondolok róluk –
hogy megtudják, milyen érzés. Fejben írom a válaszokat, miközben úgy
teszek, mintha tévét néznék, de nem megyek tovább ennél. Baj lenne
belőle.

– Ezek egyszerűen betegek, Jeanie – mondja Glen minden egyes
alkalommal, amikor beesik egy-egy levél a postaládába. – Igazából
sajnálnunk kellene őket.

Időnként eltűnődöm, vajon kik lehetnek, és azt hiszem, biztosan olyan
emberek, mint Glen és én. Magányos emberek. A peremre szorult
emberek. Foglyok a saját otthonukban.

Veszek egy jókora kirakós játékot a helybéli adományboltban. A kép
egy tengerpartot ábrázol, sziklákkal meg sirályokkal. Ezzel majd
elfoglalom magamat délutánonként. Hosszúnak ígérkezik a tél.

Harmincötödik fejezet

2009. december 18., péntek

A riporter

Csendes hét volt – gyorsan közeleg a karácsony, megtelt a lap ünnepi
ostobaságokkal meg szívmelengető történetekkel a legyőzött balsorsról.
Kate sebtében átlapozta a jegyzetfüzetét, nem mintha annyira
reménykedett volna, inkább megszokásból, de nem talált semmit, amihez
nyúlhatott volna. A lap máris tele volt szombati olvasnivalókkal – hosszú
riportcikkekkel, harsány hírmagyarázókkal, karácsonyi és ünnep utáni
ételreceptekkel. Terry elégedettnek tűnt.

Nem úgy a bűnügyi rovat vezetője, aki a férfimosdó felé haladtában
megállt Kate íróasztala mellett, hogy kiöntse a mérgét. – A karácsonyi
évfordulós cikkemet kivágták – mondta.

– Szegénykém. Melyiket? – kérdezte Kate. A bűnügyi rovat vezetője
hírhedt volt régi történetek újrahasznosításáról – ezt kedélyesen

164

„környezetbarát” cikkírásnak nevezte.
– A Bellásat. Dawn harmadik interjúját az eltűnése után. Mit szólsz egy

italhoz ebédidőben?
– Bella! Ó istenem, megfeledkeztem rólad – mondta Kate a gyerek

fényképének, amely az iratszekrényén volt. – Nagyon sajnálom.
A Herald kampánya elcsendesedett, miután a rágalmazási per veszélye

realitássá vált, és a szembenálló felek visszahúzódtak a sáncaik mögé.
Kate értesült róla, hogy a Herald jogi igazgatója tengelyt akasztott a
szerkesztővel az eredeti címlap kapcsán, és egy-két-három pohár bor
mellett rávette Timet, aki jó barátja volt, és az övéhez hasonló
munkakörben dolgozott a Heraldnál, hogy mondjon el neki mindent a
dologról. Tim eleinte óvatos volt a részleteket illetően, de a sztori
túlságosan jó volt ahhoz, hogy ne mesélje el rendesen. A legfelsőbb
bíróság épületével szemközt lévő bárban a pultnak támaszkodva adta elő
Kate-nek, miképpen vádolta a házi jogászuk Perryt azzal, hogy a tanácsát
figyelmen kívül hagyva „szenzációhajhász” megjegyzéseket és állításokat
használt a lapban.

– Fogadjunk, hogy „Taylor gyilkos tekintete” volt az egyik ilyen –
nevetett Kate. – Gondoltam is, hogy ezzel nagyon ingoványos terepre
léptetek.

– Igen, Perry egyik kedvenc kifejezése. Mindenesetre a jogász azt
mondta, hogy Mark a tűzzel játszik minden alkalommal, amikor efféle
húzásokhoz folyamodik.

– Márpedig Taylornak van pénze, hogy finanszírozzon egy pereskedést.
Jókora kártérítést kapott a rendőrségtől – mondta Kate.

– A szerkesztő ráállt, hogy visszavesz a direkt vádakból meg a
zaklatásból. Óvatos lesz, amíg a rágalmazási ügy függőben van.

– De nem fogja lefújni a kampányt, igaz? – kérdezte Kate. – Ha
megteszi, akkor biztosan fizetnie kell. Ez egyenértékű lenne a hiba
beismerésével.

Tim elfintorodva nézte a borát. – Hát nem mondhatnám, hogy kibújik a
bőréből örömében. Ököllel verte a monitorát, aztán azzal rontott be a
szerkesztőségi szobába, hogy mindenki „kibaszott amatőr”. Szereti
terjeszteni a fájdalmat. Megosztásnak nevezi.

Kate együtt érzőn megsimogatta Tim karját, aztán hazafelé indult.

Ahogy Tim megjósolta, a Herald elcsendesedett, és úgy tűnt, hogy a
rágalmazási ügyet illetően mindkét fél időhúzásra játszik.

Kate azonban kész volt futni még egy kört. Ehhez elő kellett keresnie az

165

egy évvel korábbi jegyzetfüzetét. A tetejére egy peckhami cím volt
firkantva, egy bizonyos Mike Doonané.

– Kiugrom, hogy egy füles kapcsán bekopogtassak valakihez – mondta
Terrynek. – A mobilomon elérsz, ha kell.

Jó sok időbe telt átjutni a Westminster-hídon és végigkecmeregni az Old
Kent Roadon, de a taxi végül megállt az 1960-as évekbeli, metszően
komor épület árnyékában. A szürke betonépítmény falait piszkos ablakok
és műholdvevő antennák pettyezték.

Kate az ajtóhoz ment, és megnyomta a csengőt. Tudta, hogy mit akar
mondani – a taxiban bőven volt ideje tervezgetni –, de senki nem nyitott
ajtót. A lakásban visszhangzott a csengőszó, de semmi más nem
hallatszott.

– Nincs itthon – kiáltotta valaki a szomszédból. Egy női hang.
– A mindenit, reméltem, hogy itthon lelem – válaszolta Kate.
A nő kidugta a fejét az ajtón. Keményre dauerolt, száraz haja volt és
kötényt viselt.
– A fogadóirodában van. Nem sokat jár már el szegény Mike, a háta
miatt. De naponta egyszer próbál kimozdulni. Várta magát?
Kate elmosolyodott. – Nem igazán. Csak próba szerencse alapon jöttem.
Cikket írok egy emberről, akivel együtt dolgozott valaha, amikor sofőr
volt. Glen Taylorról. A Bella-ügy.
A szomszéd szélesebbre nyitotta az ajtót. – A Bella-ügy? Együtt
dolgozott azzal a fickóval? Soha nem említette. Bejön, hogy megvárja?
Az első öt percben Mrs. Meaden beszámolt Kate-nek Doonan egészségi
állapotáról – „degeneratív csontízületgyulladás, egyre rosszabb és
rosszabb” –, a fogadási szokásairól, arról, hogy nincs családja, és hogy mit
eszik – „babot pirítóssal, gyakorlatilag minden este, nemigen használ
neki”.
– Minden héten vásárolok neki egy kicsit, a telepi kölykök meg
segítenek, ha intéznivalója van.
– Ez kedves maguktól. Szerencsés, hogy ilyen szomszédjai vannak.
Úgy tűnt, ez jólesett Mrs. Meadennek. – Ezt tenné minden keresztény
ember – mondta. – Teát?
Kate a szék karfáján egyensúlyozta a virágmintás csészét és csészealjat,
és kivett egy bolti pitét a bádogdobozból.
– Furcsa, hogy soha nem említette, hogy ismeri azt az embert, Glen
Taylort, ugye? – mondta Mrs. Meaden, és morzsákat söpört le az öléből.
– Együtt dolgoztak a Qwik Deliverynél – jegyezte meg Kate.
– Évekig vezetett. Azt mondja, attól lett ilyen a háta. Nemigen vannak
barátai. Olyanok nem, akiket én barátoknak neveznék, akik eljönnek

166

meglátogatni. Azelőtt eljárt egy számítógépes helyre nem messze innen…
aszonta, olyan, mint egy klub. Rendszeresen eljárt, mielőtt nyugdíjas lett.
Furcsa dolog ez az ő korábban, mindig azt gondoltam. De hát egyedül van,
biztosan unatkozik.

– Nem tudtam, hogy van errefelé számítógépes klub. Tudja a nevét?
– A Princess Streeten van, azt hiszem. Lerobbant hely, elsötétített
ablakokkal. Ó, már itt is van Mike!
Hallották, ahogy nehéz léptekkel vonszolja magát valaki, és kopog a
botja a járdán.
– Szevasz, Mike – kiáltotta Mrs. Meaden, kinyitva az ajtót. – Itt van egy
újságíró hölgy, aki téged keres.
Doonan szenvedő képet vágott, amikor Kate megjelent. – Elnézést,
édesem, de megdöglök, úgy fáj a hátam. Vissza tudna jönni máskor?
Kate közelebb lépett, és megfogta a karját. – Hadd segítsek legalább
bemenni – mondta. És segített is.
Doonan lakását korántsem járta át az a káposzta- és fertőtlenítőszag,
mint a szomszéd lakást. Férfiszaga volt. Verejték, áporodott sör és csikkek
szagából, valamint lábszagból állt össze.
– Miről akar beszélni velem? A rendőrségnek elmondtam mindent, amit
tudtam – mondta Doonan, miközben Kate leült vele szemben egy kemény
székre.
– Glen Taylorról – mondta Kate egyszerűen.
– Ó, vagy úgy.
– Annak idején együtt dolgoztak.
Doonan bólintott.
– Jellemrajzot írok róla. Próbálom jobban bemutatni, hogy ki is ő
valójában.
– Akkor nem a megfelelő emberhez jött. Egyáltalán nem barátkoztunk.
Megmondtam a rendőrségnek is. Zárkózott kis fasz volt, ha tudni akarja.
Akarom hát, gondolta Kate.
– Azt hitte, hogy különb minálunk. Hogy kibekkeli, amíg nem jön
valami jobb.
Kate rátalált Doonan fájó pontjára, és megkapargatta. – Úgy hallottam,
hogy arrogáns volt egy kissé.
– Arrogáns? Az finom kifejezés. Fölényeskedett velünk a büfében a
történeteivel, hogy mi volt, amikor bankot vezetett. Meg aztán bemártott
engem a hátammal. Bemesélte a főnöknek, hogy bolondítom őket azzal,
hogy mennyire fáj. Azt mondta, színlelek.
– Ebből biztos gond lett.
Doonan keserűen elmosolyodott. – Az a vicc, hogy én segítettem neki

167

elhelyezkedni a Qwik Deliverynél.
Kate lecsapott erre. – Tényleg? Tehát ismerte őt korábban. Hogyan

találkozott vele?
– A neten. Egy fórumon, vagy valami ilyesmi. – Doonan már kevésbé

tűnt magabiztosnak.
– Meg a Princess Street-i klubban?
Doonan Kate-re villantotta a tekintetét. – Milyen klubban? – kérdezte. –

Nézze, be kell vennem a gyógyszereimet. Jobb, ha elmegy.
Kate átadta a névjegykártyáját, és kezet fogtak. – Köszönöm, hogy

beszélt velem, Mike. Igazán nagyra értékelem. Kitalálok egyedül.
Egyenesen a Princess Street felé vette az irányt.
Az internetezési lehetőséget jelző tábla apró és házilag készített volt, az

ablakot belülről feketére festették, és biztonsági kamera volt az ajtó fölött.
Úgy néz ki, mint egy szexshop, gondolta Kate.

Az ajtó zárva volt, és nem volt kiírva nyitvatartási idő. Kate visszament
az utca elején lévő zöldségeshez, és várt, amíg az egyik eladó,
mikulássüveggel a fején, ki nem jött, hogy kiszolgálja a járdán lévő pult
mögül.

– Szia, internetezni szeretnék, de az a hely amott be van zárva. Nem
tudod, mikor nyit ki? – kérdezte Kate.

A fiatalember felnevetett. – Ne menj oda, szivi. Az a hely pasiknak van.
– Hogy érted?
– Az olyan pornós hely. Nem mehet be akárki. Amolyan klubszerűség
mocskos vénembereknek.
– Ó, értem. És kié?
– Igazából nem tudom. Egy Lenny nevű fickó vezeti, de főleg este
szokott kinyitni, szóval mi nem sokat látjuk.
– Köszi. Kérek négyet ezekből az almákból.
Majd később visszajön.

Az internetes klub sötétben még kevésbé volt bizalomgerjesztő látvány.
Kate két és fél órát töltött egy piszkos kocsmában, egymás után
kortyolgatva a meleg gyümölcsleveket, és hallgatva, ahogy Perry Como
Frostyról, a hóemberről énekel. Eltökélte, hogy nem hagyja lerázni magát.

Amikor az ajtóval próbálkozott, az még mindig zárva volt, de miután az
elfeketített ablakon kopogtatott, hangot hallott odabentről.

– Helló. Ki az?
– Lennyvel kell beszélnem – mondta Kate, és a legmegnyerőbb
mosolyával nézett fel a kamerába.

168

Csend.
Kinyílt az ajtó, és megjelent egy magas, izmos férfi edzőtrikóban és
farmernadrágban. – Ismerjük egymást? – kérdezte.
– Szia, te biztosan Lenny vagy. Én Kate vagyok. Válthatnánk pár szót?
– Miről?
– Egy cikkről, amit írok.
– Újságíró vagy? – Lenny visszalépett az ajtóból. – Van engedélyünk.
Teljesen törvényes a dolog. Itt nincs semmi, amiről írhatnál.
– Nem, nem rólatok szól, hanem Bella Elliottról.
A név olyan volt, mint egy varázserejű talizmán. Átjárta az embereket.
Magához rántotta őket.
– Bella Elliott? A kis Bella? – mondta a férfi. – Figyelj, gyere, menjünk
hátra az irodámba.
Kate belépett egy keskeny, elsötétített helyiségbe, amelyet csak a
tucatnyi számítógép jelzőfényei világítottak meg. Mindegyik elszeparált
asztalon volt, egy-egy szék előtt. Más bútorzat nem is volt, csak a központi
világítótestről lógott ernyedten egy darab aranybrokát a közelgő ünnepre
való gesztusszerű utalásként.
– Nincsenek még vendégek. Később szoktak jönni – mondta Lenny,
miközben szekrényméretű irodájába vezette Kate-et, amelynek falait
halomba tornyozott DVD-k és magazinok szegélyezték. – Ne törődj velük
– tanácsolta, amikor észrevette, hogy Kate a címeket nézi.
– Rendben – mondta Kate, és leült.
– Glen Taylor miatt jöttél, igaz?
Kate egy pillanatig nem tudott megszólalni. A férfi egyenesen a tárgyra
tért, még mielőtt neki esélye lett volna feltenni az első kérdést.
– Igen.
– Kíváncsi voltam, mikor kopogtat végül valaki az ajtómon. Azt hittem,
a rendőrség lesz. De te vagy az.
– Járt itt? Glen Taylor tagja volt a klubodnak?
Lenny fontolóra vette a kérdéseket. – Nézd, én soha nem beszélek a
tagokról – nem járna ide senki, ha beszélnék. De vannak gyerekeim…
Kate bólintott. – Megértem, de engem nem érdekel senki más. Csak ő.
Segítenél? Kérlek.
Az üzletvezető néhány másodpercig szótlanul vívódott a szexshopjára
vonatkozó omertá és a helyes viselkedés között. A körmét rágta, Kate
pedig hagyta, hogy meghányja-vesse magában a kérdést.
Végül a férfi felnézett, és így szólt: – Igen, eljött ide néhányszor. Pár
évvel ezelőtt kezdődött. Előkerestem a kártyáját, amikor megláttam a
képét az újságokban. Mi itt nem használunk valódi neveket – a tagok

169

jobban szeretik így. De az arcát felismertem. 2006-ban kezdett idejárni.
Egy másik tag hozta.

– Mike Doonan?
– Azt mondtad, nem fogsz másról kérdezni. Egyébként, mint mondtam,
nem használunk valódi neveket, de azt hiszem, együtt dolgoztak.
Kate a férfira mosolygott. – Ez nagy segítség, köszönöm. Emlékszel rá,
hogy mikor jött legutóbb… van erről valami feljegyzés?
– Várjál – mondta Lenny, és kinyitott egy ócska iratszekrényt.
– 007, így nevezte magát. Nagyon elegáns. 2006. szeptember 6-a után
egészen ez év augusztusáig nincs feljegyzett látogatása.
– Ez év? Visszajött?
– Igen, csak pár alkalommal, hébe-hóba.
– Mit csinált itt? Nem tudod, Lenny?
– Most már elég a kérdésekből. Ez szigorúan bizalmas. De nem kell
zseninek lenned, hogy kitaláld. Nem figyelünk arra, hogy milyen szájtokat
látogatnak – úgy döntöttünk, hogy így a legjobb. De alapvetően azért
járnak ide a tagjaink, hogy felnőtteknek való tartalmat nézzenek.
– Bocs, ha lassú a felfogásom, de úgy érted, hogy pornót?
Lenny bólintott.
– Nem éreztél kísértést, hogy megnézd, miután rájöttél, hogy ő az?
– Hónapokkal azután jöttem rá, hogy nem jött többé, és mindig másik
számítógépet használt. Nagy meló lett volna, és sok a dolgunk.
– Miért nem szóltál a rendőrségnek Glen Taylorról?
Lenny egy pillanatra elfordította a tekintetét.
– Gondoltam rá, de te idehívnád a rendőröket? Ide azért járnak az
emberek, mert ez nyugis hely. Ez tönkretette volna az üzletet. Egyébként is
letartóztatták, szóval nem volt erre szükség.
A beszélgetésnek hangos kopogtatás vetett véget az üzlet ajtaján. –
Menned kell. Itt egy vendég.
– Oké, köszönöm, hogy elmondtad mindezt. Itt a névjegyem, ha eszedbe
jutna még valami. Használhatnám a vécét gyorsan, mielőtt elmegyek?
Lenny egy ajtóra mutatott a szoba sarkában. – Elég mocskos, de
szolgáld ki magad.
Magára hagyta Kate-et, ő pedig, mihelyt a férfi távozott, elővette a
telefonját, és lefényképezte a tagsági kártyát, amely még mindig az
asztalon volt, majd kinyitotta a vécéajtót, visszafojtotta a lélegzetét, és
lehúzta a vécét.
Lenny odakint várt rá. Kinyitotta az ajtót, és úgy állt, hogy eltakarja a
meglapuló vendéget Kate fürkész pillantása elől.
Az utcán Kate felhívta Bob Sparkesot.

170

– Bob, Kate vagyok. Azt hiszem, Taylor megint működésbe lépett.

Harminchatodik fejezet

2009. december 18., péntek

A nyomozó

Sparkes némán hallgatta, ahogy Kate elmeséli neki a történetét,
mellékesen feljegyezte a címeket és a neveket, de nem tudott
megjegyzéseket hozzáfűzni vagy kérdéseket feltenni. Mellette az új főnöke
dolgozott; utcai rablások áldozatainak nemére, életkorára és származására
vonatkozó számokat tanulmányoztak.

– Oké – mondta, amikor Kate levegőt vett. – Most egy kicsit sok a
dolgom. El tudod küldeni a dokumentumot, amit említettél? Esetleg
találkozhatnánk holnap?

Kate vette a lapot. – Délelőtt tízkor a kocsma előtt az utca végén, Bob.
Most rögtön átküldöm neked e-mailben a képet, amit csináltam.

Sparkes visszafordult a monitorjához, elnézést kért a kollégájától a
közjátékért, és csak akkor nézte meg a telefonját, amikor befejezték a
munkát.

Émelygést érzett, amikor szemügyre vette a tagsági kártyát. Taylor
legutóbbi látogatására csak három héttel korábban került sor.

Miközben a metróállomás felé gyalogolt, felhívta Zara Salmondot.
– Uram? Hogy van?
– Jól, Salmond. Megint rá kell néznünk az ügyre. – Szükségtelen volt
mondania, hogy melyikre. – Újra szemügyre kell vennünk minden
részletet, hogy el tudjuk kapni valahogy.
– Rendben. Oké. Elmondhatja, miért?
Sparkes el tudta képzelni, milyen képet vág az őrmester.
– Pillanatnyilag nem, Salmond, de olyan információt kaptam, hogy már
megint rákattant a pornóra. Ennél többet nem mondhatok most, de szólni
fogok, ha további hírem lesz.
Salmond felsóhajtott. Sparkes szinte hallotta, hogy azt gondolja, „Ne…
már megint”, és nem tudta hibáztatni érte.
– Elutaztam karácsonyozni, uram. Szabadságon vagyok. De január
másodikán jövök vissza. Várhat a dolog addig?
– Igen. Bocs, hogy csak úgy magára csörögtem, Salmond. És boldog

171

karácsonyt.
Sparkes a kabátzsebébe tette a telefont, és csomóvá szorult gyomorral

lecammogott a lépcsőn.
A rendőrség hátrasorolta a Bella Elliott-ügyet, miután Jude Downing a

hosszadalmas felülvizsgálat során nem talált semmiféle új nyomot,
semmilyen furgont és egyetlen új gyanúsítottat sem. Downing felügyelő
rendet rakott az íróasztalán, visszament dolgozni az igazi munkahelyére, és
a hampshire-i rendőrség kiadott egy sajtóközleményt, miszerint a
nyomozás folytatódik. A valóságban ez annyit jelentett, hogy egy kétfős
csapatra bízták, hogy fogadják az immár ritkuló hívásokat az esetleges
észleléseket illetően, és továbbítsák őket. Senki nem mondta ki
nyilvánosan, de az ügy megfeneklett.

Még Dawn Elliott érzelmes kampányának lendülete is kezdett
alábbhagyni. Egy bizonyos ismétlésszám után biztosan kopni kezd a
mondat, hogy „vissza akarom kapni a lányomat”, gondolta Sparkes. És az
első, pergőtűzhöz hasonlatos hírverés után a Herald is nagyon
elcsendesedett a témával kapcsolatban.

És amikor Sparkes elment, a nyomozás nem kapta meg többé napi
rendszerességgel a szükséges mozgatóerőt. Wellington főfelügyelő-
helyettes gondoskodott arról is, hogy Zarának egyéb teendői mellett ne
maradjon ideje saját kezdeményezéséből az üggyel foglalkozni. Zara
hallotta, hogy Sparkesot visszahozták betegszabadságról, de a férfi még
mindig nem tette be a lábát az irodájába. Ez a karácsony előtti hívás
viszont mindenféle érzelmeket felkavart.

Zara jobban hiányolta Sparkes száraz humorát és eltökéltségét, mintsem
a kollégáinak bevallotta volna. – Nem lehetek érzelgős, ha vinni akarom
valamire a rendőrségnél – mondta egyszer épp Sparkesnak.

Aznap, amikor visszament dolgozni, elővette a saját, elvarratlan
szálakkal teli dossziéját a Bella-ügyről, és készített egy listát, miközben
Sparkes hívására várt.

Lapozgatás közben ráakadt a Matt White-tal kapcsolatos kutakodás
anyagára. Befejezetlen munka. Zara ezt eredetileg a fontos dolgok közé
tette, de Sparkes legutóbbi ötlete elterelte róla a figyelmét, ezúttal azonban
elhatározta, hogy a végére jár. Felment a netre, hogy a nevet keresve
átnézze a választói névjegyzéket. Több tucat Matthew White létezett, de
egyik sem felelt meg a Dawntól származó adatoknak az életkort, a családi
állapotot és a lakóhelyet illetően.

Ki kellett derítenie Mr. White valódi kilétét, ezért ismét szemügyre vette
a Dawntól kapott alapinformációkat. A viszonyuk nagyrészt a Tropicana
nightklubban zajlott, illetve egyszer egy hotelszobában.

172

– Hol kellett a valódi nevét használnia, Zara? – mondta ki hangosan a
kérdést. – Amikor a hitelkártyáját használta – adta meg a választ. –
Lefogadom, hogy kártyával fizetett a szállodában, ahová Dawnt vitte.

A hotel egy lánc része volt, és Salmond magában drukkolva tárcsázta a
számot, hogy megkérdezze, megvannak-e még a feljegyzések abból az
időből, amikor Dawn találkozgatott a férfival.

Öt nappal később lett egy újabb listája. A szállodaigazgató nő volt,
ugyanolyan gyakorlatias fajta, mint Salmond maga, és e-mailben átküldte
neki a releváns adatokat.

– Megvan Matt White, uram – mondta Sparkesnek magabiztosan az
első, rövid telefonhívás alkalmával, és a nap hátralévő részében nem szólt
senkihez.

Sparkes letette a telefont, és adott magának egy pillanatot, hogy
megvizsgálja a lehetőségeket. Az új főnöke türelmetlen ember volt, és
Sparkesnak be kellett fejeznie egy jelentést az etnikai és nemi hovatartozás
hatásáról a rendőri tevékenység hatékonyságára. Bármit is jelentsen ez.

A legutóbbi öt hónap szürreális volt.
A felettese utasításának és a szakszervezeti képviselője tanácsának
eleget téve felvette a kapcsolatot a listán lévő tanácsadók egyikével, és
hatvan percet töltött egy túlsúlyos, alulképzett nővel, aki mindenféle
démonokról hablatyolt. – A vállán ülnek, Bob. Érzi őket? – kérdezte
komoly hangon, és inkább tűnt médiumnak a blackpooli mólóról, mintsem
szakembernek. Sparkes udvariasan meghallgatta, de arra jutott, hogy a
nőnek több démona van, mint neki, és nem ment vissza. Eileen is elég lesz.
A szabadsága hosszúra nyúlt, és miközben arra várt, hogy visszahívják
dolgozni, eljátszott a gondolattal, hogy beiratkozik egy nyitott egyetemes
pszichológiakurzusra, ezért kinyomtatta az olvasnivalók listáját, és
csendben megkezdte a tanulmányait az étkezőjükben.
Amikor végül visszahívták, eleinte ide-oda küldözgették más
egységekhez, helyettesítgetett, jelentéseket írt, amíg Hampshire-ben
kitalálták, hogy mihez kezdjenek vele. A gyilkossági csoportnál még
mindig nemkívánatos kolléga volt, de Sparkes, reményeikkel ellentétben,
nem volt hajlandó nyugdíjba menni. Még nem távozhatott. Voltak
elintézetlen teendői.
Salmondnak egy hét kellett ahhoz, hogy átrágja magát a neveken és
dátumokon, egyik listát a másik után készítette, miközben a választói
névjegyzékek, a számítógépes rendőrségi nyilvántartások és a közösségi
média segítségével lenyomozta a vendégeket. Szerette ezt a fajta munkát –
aprólékosan megvizsgálni adatokat, tudván, hogy ha közöttük van a
keresett információ, meg fogja találni, és átélni a diadalmas pillanatot,

173

amikor a név előkerül.
Csütörtök délután volt, amikor rátalált az illetőre. Mr. Matthew Evans

nős ember volt, a feleségével, Shannel élt Wallsallban, és Southamptonban
volt a Dawn által jelzett napokon. Stimmelt az életkora, stimmelt a
foglalkozása.

Salmond azonnal felhívta a segítőkész szállodaigazgatót, és megkérte,
futtassa végig ismét a nevet a rendszerükön, nem volt-e vajon a városban
Bella eltűnésének napján. – Nem, Matthew Evansnak színét se láttuk 2003
júliusa óta. Egy éjszakára szállt meg egy fényűző franciaágyasban, és
szobaszolgálatot vett igénybe – közölte az igazgatónő.

– Nagyszerű, köszönöm – mondta Salmond, és már írta is Sparkesnak a
magántelefonjáról az sms-t, amelyben közölte vele a hírt. Vett egy mély
levegőt, és felment a lépcsőn Wellington főfelügyelő-helyettes irodájába,
hogy tájékoztassa az új nyomról. A főfelügyelő-helyettes eddig alig vett
róla tudomást, hacsak úgy nem, mint a Bob Sparkes-probléma része, de ez
hamarosan meg fog változni. Zara Salmond rákerül a térképre.

Ám ha tűzijátékkal kísért ünneplésre számított, csalódnia kellett.
Wellington figyelmesen meghallgatta, és ezt mormogta: – Szép munka,
őrmester. Írja meg a jelentését, és hozza fel nekem azonnal. És küldjük oda
a helyi kollégákat, hogy nézzék meg ezt az Evanst.

Salmond a csalódottságtól nehéz léptekkel ballagott vissza az irodájába.

Harminchetedik fejezet

2010. január 16., szombat

A nyomozó

Matthew Evans nem volt boldog ember. A rendőrség figyelmeztetés nélkül
kopogtatott az ajtaján, és a felesége nyitott ajtót, a karján egy csecsemővel
és egy totyogó kisgyerekkel az oldalán.

Bob Sparkes udvariasan mosolygott, miközben Salmond idegesen állt
mellette. A fiatal rendőrnő hajlandó volt elkísérni régi főnökét, de tudta,
hogy kockázatot vállal. Ha a felettesei erre rájönnek, neki befellegzett, de
meggyőzte magát, hogy Sparkes és ő helyesen cselekednek.

– Tudom, hogy most nem az enyém az ügy.
– Önt leváltották, uram.
– Úgy van, köszönöm, hogy emlékeztetett, Salmond. De muszáj ott

174

lennem. Jól ismerem ezt az ügyet, és ki tudom szúrni a hazugságokat –
felelte Sparkes.

Salmond tudta, hogy Sparkesnak igaza van, ezért felhívta a helyi
rendőrséget, és jelezte nekik, hogy a körzetükben lesz, de mihelyt letette a
telefont, szorongást és émelygést érzett.

Salmond kocsival ment, Sparkes azonban vonatra szállt, nehogy meglássák
a korábbi kollégái. Amikor észrevette az állomás előtt rá váró Salmondot,
az komornak és feszültnek tűnt.

– Ugyan, Salmond, minden rendben lesz – mondta Sparkes halkan. –
Senki nem fogja megtudni, hogy itt voltam. Láthatatlan leszek, ígérem.

Salmond bátran rámosolygott, és elindultak, hogy megismerkedjenek
Matthew Evansszel.

– Matt, itt van két rendőr, veled akarnak beszélni – kiáltott be az asszony a
férjének. – Miről van szó? – kérdezte a küszöbön álló jövevényeket, ám
Sparkes és Salmond vártak, amíg Matthew Evans meg nem jelent előttük,
és addig nem mondtak semmi továbbit. Így méltányos, gondolta Sparkes.

Evansnek volt róla elképzelése, hogy miért jött a rendőrség. Amikor
először meglátta Dawnt és Bellát a tévében, számolgatni kezdett, és tudta,
hogy egy nap fel fognak bukkanni a zsaruk. De ahogy teltek a hetek,
hónapok, és immár évek, kezdett reménykedni.

Lehetséges, hogy nem tőlem van, mondta magának eleinte. Dawn
biztosan más pasikkal is lefeküdt. De a zsigereiben, amelyek sokkal
megbízhatóbban jeleztek, mint a szíve, tudta, hogy Bella az övé. Annyira
hasonlított az „igazi” kislányához, hogy Evans meglepődött, hogy az
emberek nem vették észre, és nem tettek bejelentést a rendőrségen.

De nem tettek, és Evans folytatta az életét, a feleségének nemzett még
egy gyermeket, és menet közben új Dawnokat szedett fel. De soha többé
nem szexelt óvszer nélkül.

Az idősebbik rendőr nyugodt beszélgetést indítványozott, és Evans
hálásan vitte őket az étkezőbe, amelyet soha nem használtak.

– Mr. Evans, ismer ön egy bizonyos Dawn Elliottot? – kérdezte
Salmond.

Evans fontolóra vette, hogy hazudjon – ehhez nagyon értett –, de tudta,
hogy Dawn azonosítaná, ha úgy alakulna. – Igen. Volt egy kis románcunk
pár évvel ezelőtt, amikor a déli parton akadt dolgom. Tudja, hogy van az,
amikor az ember sokat dolgozik, szüksége van egy kis szórakozásra, egy
kis lazításra…

175

Salmond hűvösen nézte Evanst, a homlokba omló haját, a nagy, barna
szemét meg a szemtelen, behízelgő mosolyát, és folytatta a kérdezést.

– És tudta, hogy Dawnnak született egy gyermeke a románcuk után?
Nem lépett kapcsolatba önnel?

Evans nyelt egy nagyot. – Nem, semmit nem tudtam a babáról. Nézzék,
megváltoztattam a mobilszámomat, mert Dawn kezdett rám akaszkodni,
és…

– Nem akarta, hogy a felesége rájöjjön a dologra – fejezte be Sparkes
helyette a mondatot.

Matt hálásnak látszott, és igyekezett a férfiszolidaritásra apellálni. –
Igen. Nézze, Shannek, a feleségemnek ugye nem kell tudnia erről? – A
legutóbbi alkalommal, amikor a férje egyik szeretője kapcsolatba lépett
vele, Shan Evans kijelentette, hogy Mattnek nem lesz több dobása, és azt
követelte, vállaljanak még egy gyereket, a harmadikat. Ez majd közelebb
hozza őket egymáshoz, mondta.

Nem hozta őket közelebb. Az álmatlan éjszakák, a szülés után szünetelő
szex hiánya miatt Matt Evans ismét megpróbált szórakozni és lazítani. Az
adott pillanatban egy londoni titkárnővel. Nem tudott uralkodni magán.

– Ez önön múlik, uram – mondta Sparkes. – Volt önök között bármiféle
kapcsolat, miután megváltoztatta a mobilszámát?

– Nem, nagy ívben kerültem. Veszélyes visszamenni… azt szokták
hinni, hogy feleségül akarja venni őket az ember.

Szívtelen rohadék, gondolta Salmond, és odaírta a jegyzettömbje
szélére, hogy „SzR”. Aztán „KSzR”-re módosította. Tizenéves korában
neki is akadt dolga portyázni vágyó nős férfiakkal.

Evans feszengve fészkelődött a kemény széken.
– Vicces, egyszer felfigyeltem rá az interneten egy chatszobában. Csak
úgy felnéztem, ahogy szokott az ember, és ott volt. Úgy emlékszem, Miss
Napsugár volt, mint a gyerekkönyvben – a nagyobbiknak megvan –, de a
saját fotóját használta. Dawn nem éppen egy százas izzó.
– Felfedte magát Miss Napsugár előtt?
– Dehogyis. A chatszobáknak lényege pont az, hogy mindenki anonim
legyen. Úgy szórakoztatóbb.
Salmond leírta mindezt, és arra kérte Evanst, betűzze neki az általa
kedvelt chatszobák neveit, valamint a nickneveket, amelyeket használt.
Huszonöt perc után Evans kezdett felállni, hogy kikísérje őket, de Sparkes
még nem végzett.
– Szükségünk van öntől valami mintára, Mr. Evans.
– Minek? Teljesen biztos vagyok benne, hogy Bella az enyém –
szakasztott olyan, mint a többi gyerekem.

176

– Nos, ezt jó tudni. De meg kell bizonyosodnunk róla, és ki kell tudnunk
zárni önt a gyanúsítottak köréből.

Evans ezen láthatóan megütközött. – Gyanúsítottak? Nekem egyáltalán
semmi közöm annak a kislánynak az eltűnéséhez.

– Az ön kislánya, uram.
– Nos, igen, igaz, de miért rabolnék én el egy gyereket? Van nekem
három saját. Néha fizetnék valakinek, hogy rabolja el őket.
– Nem kétlem, uram – mondta Sparkes. – De muszáj alaposnak lennünk,
hogy kizárhassuk önt. Szerintem vegye fel a dzsekijét, és mondja meg a
feleségének, hogy el kell mennie.

Odakint várták meg Evanst.
Salmondról lerítt, hogy hízik a mája, és nagyon elégedett magával. – Látta
Dawnt egy tizennyolc éven felülieknek való chatszobában. Dawn játszott –
amatőrként, de játszott.

Sparkes próbált higgadt maradni, de benne is szétáradt az adrenalin.
– Ez lehetett az összekötő szál, Salmond. A kapocs Dawn és Glen
Taylor között. – Sparkes akarata ellenére is felnevetett.
Egyikük sem hallotta a férj és feleség között elhangzottakat, de amikor
Evans beszállt velük a kocsiba, Salmond érzékelte, hogy még nincs vége a
dolognak.
– Essünk túl rajta – mondta a férfi, és nem szólt többet.
A rendőrségen DNS-mintákat adott, és viccelődni próbált a fiatalabb
rendőrökkel, de senkit nem bájolt el. Ez keményebb közönség, mint a
részegen táncoló lányok, gondolta Sparkes, miközben Salmond a
feltétlenül szükségesnél egy kicsivel nagyobb erővel nyomta Evans ujjait a
tintapárnára.
– Sajnálom, uram, erősen kell nyomni, hogy megfelelő legyen az
ujjlenyomat.
Zara közölte Sparkesszal, hogy visszamegy az új főnökéhez, és
személyesen mondja el neki az újságot. Időre volt szüksége, hogy Sparkes
– és önmaga – bemártása nélkül rakja össze a történetet.
– Azt fogom mondani, hogy a helyieknek nem volt emberük, ezért
átugrottam ide, és előkerítettem a fickót, Bella Elliott apját. Csélcsap kujon
Birminghamből, ahogy gondoltuk – egy bizonyos Matthew Evans. Egy
vállalat területi képviselője, nős, három gyermeke van. Mit gondol, uram?
Sparkes bátorítón elmosolyodott, és hozzátette: – És talán ő jelenti az
összekötő szálat Glen és Bella között.
Lehet, hogy ebből pezsgőbontás lesz, gondolta Sparkes, inkább

177

reménykedve, mint valódi várakozással.

Végül, mesélte neki Salmond, az áttörés jelentősége félresöpörte a
kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy miért vállalta magára egyedül Evans
felkeresését.

– Majd később beszélünk, Salmond – mondta Wellington főfelügyelő-
helyettes, és már nyúlt is a telefonért, hogy hívja Parker főfelügyelőt, és
kivegye a maga részét a dicsőségből.

Sparkesot négy nappal később hívták vissza a hampshire-iek. Parker
főfelügyelő röviden és lényegre törően beszélt. – Friss nyomunk van a
Bella-ügyben, Bob. Biztosan hallott róla. Azt akarjuk, hogy maga vegye
kézbe az ügyet. Megbeszéltem a fővárosiakkal. Milyen gyorsan tud megint
munkába állni?

– Úton vagyok, uram.

Sparkes visszatérése jellemző módon minden hűhótól mentes volt. – Üdv,
Salmond. Nézzük, hol állunk Matthew Evansszel – mondta, miközben
kibújt a kabátjából.

És úgy zökkent vissza a régi kerékvágásba, mintha csak pár perccel
korábban lépett volna ki.

Salmondnak és az informatikus szakértőknek nem voltak biztató híreik.
Nagy sietve ismét átnézték a Taylor eredeti számítógépéről letöltött
adatokat, mihelyt megkapták az információt, hogy nézzenek utána Miss
Napsugárnak, de nem találtak semmit.

– Semmi chat, semmi e-mail, uram. Megnéztük az összes lehetséges
névváltozatot, de úgy néz ki, hogy Dawn nem volt a képben.

Sparkes, Salmond és Dan Fry, akit visszahoztak a csoporthoz, kusza
félkörben álltak a technikus széke mögött, és a monitort bámulták,
miközben felfelé gördültek a nevek, drukkolva, hogy Dawné legyen
köztük. Negyedszer nézték át a listát, és a szobában nyomott volt a
hangulat.

Sparkes visszament a szobájába, és felvette a telefont. – Helló, Dawn, itt
Bob Sparkes. Nem, nem igazán hír, de lenne pár kérdésem. Beszélnem kell
magával, Dawn. Odamehetek most?

Dawn megérdemelte, hogy kímélettel bánjon vele mindazok után, amin
keresztülment, de ez ügyben nyíltan kellett beszélni.

178

Harmincnyolcadik fejezet

2006. július 13., csütörtök

Az anya

Dawn Elliott szeretett eljárni otthonról. Szeretett hosszú, illatos fürdőt
venni, balzsamot kenni hosszú hajára és aztán hajszárítóval beszárítani a
tükör előtt. Szeretett több rétegben szempillafestéket kenni a szempilláira,
miközben hangos bulizene szólt. Szeretett egy utolsó pillantást vetni
magára a ruhásszekrény ajtaján lévő egészalakos tükörben, és utána magas
sarkúban, kopogó léptekkel vonulni a taxihoz, érezve a mellkasában az
éledő izgalom pezsgését. Amikor szórakozni ment, úgy érezte, hogy
örökre tizenhét éves marad.

Bella véget vetett ennek egy időre. Rohadt nagy butaság volt teherbe
esni, de hát ő, Dawn tehetett róla. Túlságosan is vágyott tetszeni. A férfi
nagyon szexi volt – egyre közelebb táncolt hozzá az első alkalommal,
amikor szemet vetettek egymásra. Megfogta Dawn kezét, és addig
pörgette, amíg Dawn elszédült és nevetni kezdett. Kimentek a
dohányosoknak fenntartott teraszra az italukkal, hogy egy kis friss
levegőhöz jussanak. A férfit Mattnek hívták, és már nős volt, de Dawnt ez
nem érdekelte. Csak egyszer egy hónapban, a munkája kapcsán látogatott
el Southamptonba, de eleinte minden nap telefonált, amikor a felesége azt
hitte, hogy kiment valamiért a kocsihoz vagy sétálni vitte a kutyát.

Hat hónapig tartott a dolog; amíg Matt azt nem mondta Dawnnak, hogy
az irodája a déli partról az északkeletire helyezte át. Az utolsó együttlétük
annyira intenzív volt, hogy Dawn szinte megrészegült az élménytől. Matt
könyörgött neki, hogy óvszer nélkül szexeljenek – azt mondta, így
különlegesebb lesz. És az is volt, gondolta Dawn, de a férfi nem várta
meg, hogy értesüljön az eredményről. – A nős férfiak nem szokták
megvárni ezt – mondta Dawnnak az anyja, kétségbeesve lánya
naivitásától. – Feleségük van, és gyerekeik, Dawn. Csak szexet akarnak az
olyan butuska lányokkal, mint te. Mit akarsz csinálni a babával?

Dawn eleinte nem tudta, halogatta a döntést, hátha Matt ismét
megjelenik, mint egy lovag fehér lovon, és elrepíti őt egy új életbe.
Amikor pedig ez nem történt meg, szirupos babamagazinokat lapozgatott,
és alvajáró módjára besétált az anyaságba.

Nem bánta meg, hogy nem szakíttatta meg a terhességét – legalábbis
nem gyakran –, csak amikor Bella hajnali háromtól óránként felébredt,
vagy jött a foga és bömbölt, vagy telepakolta a pelenkáját. Kiderült, hogy a

179

csecsemőkor nem olyan, amilyennek a magazinok bemutatták, de együtt
túlélték, és a dolgok jobbra fordultak, amikor Bella kezdett önálló
személyiséggé válni, és kis társa lett Dawnnak.

Dawn rendre elmondta a lányának az összes titkát és gondolatát, abban a
biztos tudatban, hogy ő nem fog ítélkezni felette. A kislány vele nevetett,
amikor Dawn boldog volt, és az ölébe fészkelte magát, amikor sírt.

De az, hogy órákon át a BBC gyerekműsorait nézte és videojátékokat
játszott a telefonján, nem töltötte ki Dawn életét. Magányos volt. Még csak
huszonhat éves volt. Nem kéne egyedül lennie, na de kit érdekelne egy
leányanya?

Vonzódott a nős férfiakhoz – olvasta valahol, hogy az idősebb férfiak
apafigurát testesítenek meg, és a tiltott gyümölcs izgalmát. A bibliai
hivatkozást nem ismerte, de nagyon is értette a veszély és a biztonság
keverékét. Szeretett volna találni egy másik Mattet, de nem engedhetett
meg magának bébiszittert, az anyja pedig helytelenítette, ha késő este
szórakozni járt.

– Mit csinálsz? Nightklubok? Az ég szerelmére, Dawn, gondolj arra,
hová vezetett ez legutóbb. Most már anya vagy. Miért nem mégy el
valamelyik barátnőddel enni valamit?

Így hát ezt tette. Kellemes volt megosztani egy Hawaii pizzát Carollal,
aki régi iskolatársa volt, de amikor hazatért, nem zsongott benne a zene és
a vodka.

A chatszobáról egy magazinban olvasott, az orvos várótermében. Bella
belázasodott, kiütései voltak, és Dawn tudta, hogy az orvos, aki szerette,
ha dr. Johnnak szólították, elbeszélget majd vele, figyel majd rá – tetszem
neki egy kicsit, mondta magában, és az utolsó percben úgy döntött, hogy
kisminkeli magát. Tetszeni akart. Minden nő tetszeni akar.

Az új, internetes ismerkedési lehetőségről egy tinimagazint lapozgatva
olvasott, amelynek oldalai mocskosak voltak a sok ujjtól, ami érintette
őket. Annyira belefeledkezett, hogy nem vette észre, amikor a sorszámukat
szólították. A recepciósnak kiáltania kellett a nevét, Dawn pedig gyorsan
felállt, felkapta Bellát a legózós sarokból, és a táskájába dugta a magazint
későbbre.

A laptopja régi és ütött-kopott volt, nem használt neki, hogy a szekrény
tetején tartotta, ahol Bella nem érhette el maszatos kis ujjaival. A
munkahelyén adta neki egy fickó, amikor újat kapott. Dawn eleinte
használta, de amikor az akkumulátor felmondta a szolgálatot, nem volt
pénze újat venni, és elveszítette az érdeklődését.

180

Az orvostól hazafelé menet a vészhelyzetekre tartogatott
hitelkártyájával vásárolt egy új akkumulátort.

A chatszoba nagyszerű volt. Dawn sütkérezett új barátai figyelmében; a
férfiakéban, akik mindent tudni akartak róla, akik az életéről kérdezték,
akik fényképet kértek tőle, akiket nem tántorított el, hogy gyermeke van.
Némelyek még a kislánya felől is érdeklődtek.

Nem szólt erről senki másnak. Senki nem tudta a laptopon kívül. Ez az ő
titka volt.

Harminckilencedik fejezet

2010. január 21., csütörtök

A nyomozó

A Manor Road-i ház most tisztábbnak és rendezettebbnek tűnt, mint
legutóbb. Bella játékai egy dobozban voltak a tévé mellett, az utcára néző
szoba pedig a Keressük Bellát kampány főhadiszállásává alakult. Egy
asztalnál önkéntesek ültek, és a beérkező postát dolgozták fel. – Százával
kapunk leveleket minden nap – mondta Dawn büszkén –, és három
halomba szortírozzák őket: a lehetséges észlelésekébe, a jókívánságokéba
és a hibbantakéba. – A hibbantak halma sokkal nagyobbnak látszott, mint
a másik kettő, de Sparkes nem tett megjegyzést.

– Sok ember pénzt küld nekünk, hogy segítsen Bella keresésében –
mondta Dawn. A pénzből hirdetéseket adtak fel újságokban szerte a
világban, és időnként magánnyomozókat fizettek, hogy utána járjanak egy-
egy nyomnak.

– Menjünk valami nyugodt helyre, Dawn – mondta Sparkes, és a
könyökénél fogva a konyhába terelte a nőt, majd becsukta az ajtót.

Matt említésére Dawn sírva fakadt. – Hogyan találták meg? Mit
mondott rólam? És Belláról?

– Azt mondta, hogy szerinte ő az apja, és most a DNS-vizsgálat
eredményére várunk.

– Vannak más gyerekei?
– Igen, Dawn.
– Hasonlítanak Bellára?
– Igen.
A nő még hevesebben sírt.

181

– Dawn, beszélnünk kell valami másról, amit Matt Evans mondott.
Arról, hogy látta magát egy internetes chatszobában.

Ez elállította a könnyeket. – Matt látott engem egy chatszobában? Én
nem láttam őt.

– De járt chatszobákba?
– Igen, de nem olyan helyekre, mint amikről a tárgyaláson beszéltek.
Ezek nem mocskos helyek voltak, nem szexről volt szó.
Sparkes elhallgatott. – Miért nem mondta, hogy chatszobákat használt?
Dawn elvörösödött. – Kínosnak éreztem. Nem mondtam el senkinek,
amikor csináltam, mert úgy gondoltam, az emberek azt hinnék, hogy
szexpartnerkeresésre használtam őket. Nem így volt, felügyelő úr.
Magányos voltam. Csak beszélgetés volt. Olyasmikről, hogy mi történt az
EastEndersben vagy a Celeb vagyokban… Élőben soha nem találkoztam
senkivel. Isten bizony nem gondoltam, hogy ezt érdemes lenne
megemlítenem.
Sparkes előrehajolt, és megsimogatta Dawn kezét a konyhaasztalon. –
Beszélt Belláról a chatszobákban, Dawn?
A nő ránézett, küszködött a szavakkal. – Nem, nos, igen, egy kicsit. Más
lányoknak. De csak olyasmiket, tudja, ha Bella nem hagyott aludni vagy
ha csinált valami vicceset. Csak beszélgettünk.
– De olvashatták mások is, nem?
Úgy tűnt, hogy Dawn menten elájul; Sparkes az asztalt megkerülve
odalépett hozzá, hátrébb húzta a székét, és egy pillanatig gyengéden lefelé
nyomta a fejét a padló irányába. Dawn még akkor is holtsápadt volt,
amikor hátradőlt.
– Úgy érti, hogy ő? – kérdezte. – Olvasta, amit Belláról írtam? Így talált
rá?
Nem volt szükség nevekre, mindketten tudták, ki az az ő. – Nem
tudhatjuk biztosan, de vissza kell emlékeznie, Dawn, próbálja meg
felidézni, kikkel beszélt az interneten. Megnézzük majd a laptopját is.
Belépett egy önkéntes, hogy kérdezzen valamit Dawntól, és a
könnyáztatta arcát meglátva azonnal elkezdett kihátrálni a konyhából.
– Ne, maradjon, kérem – mondta Sparkes. – Tudna vigyázni Dawnra
egy percig? Sokkos állapotban van, és biztosan jólesne neki egy csésze tea.
Kiment, és felhívta Salmondot.

Sparkes becsomagolta és magával vitte Dawn viseltes számítógépét a
rendőrségre, amíg az őrmester felvette a lesújtott anya vallomását. Sparkes
nem akart kimaradni a szájtok átfésüléséből. Ott akart lenni, amikor

182

előkerül BrumiMackó vagy bármely másik beteges, dedós csengésű
nicknév, amit Taylor használt.

A technikusok szobájában áporodott volt a levegő, tornatermi öltözők és
félbehagyott pizzák szagának elegyét idézte, az ott dolgozók pedig
fáradtan vették át a masinát, hogy katalogizálják és belenézzenek. Örültek,
hogy ezúttal csak egy bizonyos tevékenység nyomait kell keresniük, de
még így is órákba telt, hogy előrukkoljanak a chatszobák és ismerősök
listájával.

Az elkészült lista fantázia- és kihívó nevek kusza egyvelegét
tartalmazta, és Sparkes gyorsan átfutotta őket, Taylor ismert avatárjai után
kutatva. – Bizonyára más nevet használt – mondta Frynak.

– Megvan a laptopjáról az összes nickneve, amit használt, uram.
– Biztosan tudjuk, hogy csak egy laptopja volt?
– Másiknak semmi jele, de bizonyosan használt legalább egy
internetkávézót. Talán többet is, amikor úton volt.
A technikus felsóhajtott. – Ki kell zárnunk annyi nevet, amennyit csak
tudunk, és aztán szűkíteni egy kicsit a keresést.
Sparkes fogta a listát, autóba szállt, és visszament Dawn Elliott
konyhájába.

Dawn még mindig sírt. Salmond a kezét fogta, és halkan beszélt hozzá. –
Folytassuk, Dawn. Remekül haladunk.

– Remekül haladunk, uram.
Dawn felnézett Sparkesra, aki úgy állt az ajtóban, mint Bella
eltűnésének napján. Hátborzongató volt a déjà vu érzése.
– Itt egy lista azokról az emberekről, akikkel összeakadt. Nézzük meg
együtt, hátha emlékszik valamire.
A ház többi része csendes volt. Az önkéntesek régen elmentek, elűzte
őket, hogy érzékelték a szomorúságot, Dawn gyötrődését.
Dawn végigfuttatta az ujját a neveken, egyik oldalt a másik után véve
sorra. – Nem is tudtam, hogy ilyen sok emberrel beszélgettem – mondta.
– Valószínűleg nem is beszélt, Dawn. Az ember beléphet egy
chatszobába csak úgy, hogy köszön, és aztán figyel.
Dawn többször is megtorpant, amitől Sparkes szívverése felgyorsult, és
apró részleteket idézett fel, amik eszébe jutottak. – Sirály, az a lány
Brightonban lakott, és az itteni házárak felől érdeklődött… Billijean nagy
Michael Jackson-rajongó volt, folyvást róla beszélt… Vöröshajú100
szerelmet keresett. Kíváncsi vagyok, vajon megtalálta-e… – A
beszélgetések többsége azonban annyira hétköznapi volt, hogy Dawn nem

183

sokra emlékezett belőlük.
Amikor MagasSötétIdegenhez ért, megállt. – Rá nagyon is emlékszem.

Elnevettem magam, amikor megláttam a nevét. Annyira sablonos. Azt
hiszem, egyszer vagy kétszer e-maileztünk a chatszobán kívül. Nem volt
semmi romantikus. Kellemes volt beszélni vele, amikor egyszer rossz
kedvem volt, de nem maradtunk kapcsolatban.

Sparkes kiment a szobából, és telefonált Frynak. – Nézzen utána
MagasSötétIdegennek. Lehetséges, hogy Taylor az. E-maileztek a
chatszobán kívül. Írja meg, ha talált bármit.

Eltartott egy darabig, de végül pittyent a telefonja. „Megvan” – így szólt
az üzenet.

A szakértői csapat egyik tagja már várta Sparkesot, amikor megérkezett. –
Megtaláltuk az e-mail kapcsolatot Dawn Elliott és MagasSötétIdegen
között. Csak három e-mailt váltottak, de szó esik bennük Belláról. –
Sparkes nem olyan ember volt, aki spontán a levegőbe bokszol az öklével,
de most közel járt hozzá. – A következő lépés az, hogy az e-mail címet
Taylorhoz kapcsoljuk, uram.

Alaposan megnézték Dawn Facebook-oldalát is. Sok száz fotó volt
Belláról, de Dan Fry azokat a képeket vizsgálta, amelyek az elrablása előtt
is hozzáférhetőek voltak, és átrágta magát az ismerősökön is, hogy az
emberük nyomára akadjon.

Ez van manapság talpalás helyett, gondolta Sparkes, miközben nézte,
ahogy a csapata dolgozik.

Később egy fáradtnak látszó technikus lépett oda hozzá. – Baj van,
uram. Dawn Elliott egyáltalán nem alkalmazott biztonsági beállításokat az
oldalán a kislánya eltűnése előtt, tehát bárki megnézhette az adatait és a
képeit anélkül, hogy ismerősnek jelölte volna.

– Jézusom. Azért rákerestünk?
– Természetesen. Nincs jele sem Glen Taylornak, sem egyetlen általunk
ismert avatárjának. Az a furcsa, hogy Jean Taylor viszont itt van. Ismerőse
a Keressük Bellát kampánynak.
– Jean? Biztos benne, hogy ő az?
– Igen, akkor már volt biztonsági beállítás az oldalon. Nem csak lájkolta
az oldalt, hanem üzent is párszor.
– Üzent?
– Igen, azt mondta Dawnnak, hogy imádkozik, hogy Bella épségben
hazakerüljön, és később küldött egy üzenetet Bella negyedik

184

születésnapjára.
Sparkes elképedt. Miért barátkozna Jean Taylor Dawn Elliott-tal? –

Biztosan tudjuk, hogy ő az, és nem valaki, aki úgy tesz, mintha ő lenne?
– Az e-mail cím az, amit ő használ, és az IP-cím Londonnak arra a

részére utal, ahol laknak. Nem vehetünk rá mérget, de ez bizony rá utal.
Sparkes fontolóra vette a lehetőségeket. Lehetséges, hogy Jean Taylor

férje tett úgy, mintha ő lenne az, de ez a gyermekrablás után történt. Talán
csak igyekezett értesülni a kereséssel kapcsolatos összes információról.

– Remek munka. Ássunk tovább – mondta a technikusnak, és becsukta
az irodája ajtaját, mert nyugalomra volt szüksége a gondolkodáshoz.

Beszélnie kell Glennel és Jeannel. Külön-külön.

Negyvenedik fejezet

2010. január 22., péntek

Az özvegy

Épp mosogattam, amikor Bob Sparkes kopogtatott. A csap alá tartottam a
kezemet, hogy leöblítsem a habot, aztán rázva szárítgattam, miközben az
ajtóhoz mentem. Nem vártam senkit, de Glen felszerelt egy kis kamerát,
hogy egy videoképernyőn lássuk, ki áll a küszöbön. – Így nem
vesztegetjük az időt arra, hogy újságíróknak nyissunk ajtót – mondta,
miközben betekerte a falikar utolsó csavarját.

Nem szerettem a kamerát. Mindenki bűnözőnek látszott rajta keresztül,
eltorzult arccal, mintha egy kanál hátoldalán tükröződött volna, még Glen
anyja is. De Glen ragaszkodott hozzá. Kinéztem, és Sparkes felügyelőt
láttam, az orra betöltötte a képernyőt. Megnyomtam a gombot, és
megkérdeztem, ki az. Semmi értelme megkönnyíteni a dolgát. Ő
halványan elmosolyodott. Tudta, hogy ez egy játszma, és így válaszolt: –
Bob Sparkes felügyelő vagyok, Mrs. Taylor. Válthatnánk gyorsan pár
szót?

Ajtót nyitottam, és ott állt; az arca, miután visszanyerte a normális
arányait, igazából rokonszenves volt. – Nem gondoltam, hogy
viszontlátom magát a kártérítés meg minden egyéb után – mondtam.

– Nos, itt vagyok. Kellett hozzá egy kis idő. Hogy vannak? – kérdezte
arcátlanul.

– Jól, bár ezt nem magának köszönhetjük. Glen sajnos nincs itthon,

185

felügyelő úr. Legközelebb talán előre kellene telefonálnia, amennyiben
vissza akar jönni.

– Nem, jól van ez így. Csak szeretnék feltenni önnek néhány kérdést.
– Nekem? Mit akar tőlem? Glen ügyét lezárták.
– Tudom, tudom, de van valami, amit meg kell kérdeznem öntől, Jean.
Váratlanul ért a bizalmas hangütés, hogy a keresztnevemet használta, és
azt mondtam neki, hogy törölje meg a lábát.
Amikor bejött, egyenesen a nappaliba ment – mintha családtag volna.
Leült a szokásos helyére, én pedig megálltam az ajtónál. Nem akarózott
kényelembe helyezni magam a társaságában. Nem lett volna szabad
eljönnie. Nem volt helyes.
Úgy tűnt, ő nem sajnálkozik, hogy eljött zaklatni bennünket, miután a
bíróság kimondta, hogy az egész ügynek vége. Hirtelen megijedtem. A
jövetele azt jelentette, hogy kezdődik újra az egész. Újrakezdődnek a
kérdések. És féltem. Féltem, hogy talált valami újat, amivel üldözhet
bennünket.
– Jean, azt szeretném megkérdezni magától, hogy miért lett Dawn
Elliott ismerőse a Facebookon.
Erre nem számítottam. Nem tudtam, mit mondjak. Az után kezdtem
használni az internetet, hogy Glent megvádolták és elvitték. Meg akartam
érteni, hogyan működik – talán hogy Glen helyébe tudjam képzelni
magamat –, ezért vettem egy kis laptopot, és a férfi az üzletben segített
beállítani rajta egy e-mail címet meg a Facebookot. Eltartott egy darabig,
hogy eligazodjak rajta, de vettem egy kezdőknek való segédkönyvet, és
rengeteg időm volt, hogy kiismerjem. Elvoltam vele esténként, és
változatosságot jelentett a tévé után. Glennek nem beszéltem róla, amíg a
Belmarshban volt. Aggódtam, nehogy azt gondolja, hogy őt próbálom
lefülelni. Még azt gondolta volna, hogy nem vagyok hozzá lojális.
Nem sokat használtam amúgy, és amikor Glen kijött, meglepettnek tűnt,
de nem volt mérges. Gondolom, annyi minden történt akkoriban, hogy
bármit csináltam is, nem számított.
De Glen persze nem tudta, hogy a Facebookon Dawn ismerőse vagyok,
és most eljött Bob Sparkes, hogy bajt csináljon belőle. Hülyeség volt
részemről – „nem férek a bőrömbe”, mondta volna Glen, ha tud róla. Az
egyik este csináltam, miután láttam Dawnt a híradóban. Csak szerettem
volna részt venni a Bella megtalálásáért indított kampányban, tenni
valamit, amivel segítek, mert úgy gondoltam, hogy életben van.
Nem gondoltam, hogy a rendőrök észrevesznek a sok száz név között,
de persze ők mindent észrevesznek. „Sosem gondolkodsz, Jean”, mondaná
Glen, ha itt lenne most. De nem lett volna szabad ezt csinálnom, mert

186

emiatt a rendőrök megint alaposan a körmünkre néznek. Glennek gondjai
lesznek ebből. Sparkes felügyelő várakozóan néz rám, de azt hiszem, jobb,
ha nem szólok semmit, buta képet vágok, és hagyom, hogy hibázzon.

És ő folytatja: – Ön iratkozott fel, hogy kövesse a kampány híreit, Jean,
vagy valaki az ön identitását használta?

Gondolom, úgy érti, hogy Glen.
– Honnan tudnám, felügyelő úr? – Távolságot kellett tartanom. Semmi
keresztnév. Hol van már Glen? Azt mondta, csak tíz percre szalad ki.
Végül meghallom a kulcsát a zárban.
– Itt vagyunk, Glen – kiáltom. – Itt van Sparkes felügyelő.
Glen benéz, a kabátja még rajta, biccent a felügyelőnek. Bob Sparkes
feláll, és az előtérbe megy, hogy négyszemközt beszéljen vele. Én kővé
dermedve ülök, várom Glen dühöngését a Facebook-dolog miatt, de
nincsenek emelt hangok, és aztán hallom az ajtó csukódását.
– Elment – szól be Glen az előtérből. – Nem lett volna szabad idejönnie.
Közöltem vele, hogy ez rendőrségi zaklatás, és távozott. Neked mit
mondott?
– Semmit. Tudni akarta, mikor jössz haza. – Nos, tényleg tudni akarta.
Felmegyek az emeletre, hogy a kiöblített harisnyámat a kád fölötti
szárítóra tegyem, aztán fogom a laptopomat, hogy megnézzem, tudom-e
törölni magamat Bella Facebook oldaláról. Igazából nincs sok értelme,
hiszen a rendőrség már látta, de Glen még nem. Azt hiszem, hogy Sparkes
felügyelő nem szólt neki róla. Ez szép volt tőle.
De arra számítok, hogy vissza fog térni.

Amikor lejövök az emeletről, Glen a hűtőben turkálva keresgél valamit,
amit a szendvicsére tehetne, én pedig tréfásan félretolom, hogy
megcsináljam helyette. – Mi esne jól? Sajt vagy tonhal?

– Tonhalat kérek. Van itthon hozzá valami rágcsálnivaló?
Összekészítek egy tányérra némi ételt egy kis salátával és
paradicsommal. Glennek több friss zöldséget kell ennie. Sápadt és püffedt,
meghízott, mióta olyan sokat ül idebent.
– Hová mentél? – kérdezem, ahogy leteszem eléje a tányért. – Most, az
előbb?
Glen olyan képet vág, amilyet akkor szokott, ha bosszantom. – Az
újságosnál voltam, Jean. Ne ellenőrizgess.
– Csak érdekelt, ez minden. Hogy ízlik a szendvics? Belenézhetek az
újságba?
– Elfelejtettem venni. Most már hadd egyek nyugodtan.

187

Átmegyek a másik szobába, és próbálok nem aggódni, de azt hiszem,
kezdődik megint az egész. Glen hülyeségei. Már megint kezd el-
eltünedezni. Nem a házban csinálja, azt tudnám. De időnként elmegy fél
órára, és amikor visszajön, képtelen megmondani, mit csinált, és mérges
lesz, ha túlságosan sokat kérdezősködök.

Nem igazán akarom tudni, de muszáj. Őszintén szólva úgy gondolom,
hogy Bob Sparkes ezért jött ma. Azt hiszem, rajtakapták Glent, hogy már
megint csinált valamit számítógépen.

Nagyon igyekszem nem kételkedni benne, de néha, mint ma is, ez
nehéz. Kezdem elképzelni, mi történhet. Semmi értelme a legrosszabbra
gondolni, szokta mondani apám anyámnak, de nehéz ezt megállni. Nehéz,
amikor a legrosszabb éppen a közelben ólálkodik. Éppen az ajtó előtt.

Tennem kell valamit, hogy megállítsam. Ha nem teszek semmit,
mindketten elvesztünk.

Negyvenegyedik fejezet

2010. június 11., péntek

Az özvegy

Tom Payne visszahív a szállodában, és azt mondja, a szerződés rendben
van, de azért aggódik, vajon mit fognak írni. Nehéz úgy beszélni, hogy
Kate a szobában van, ezért kimegyek a fürdőbe, hogy egy kicsit egyedül
legyek. – Az újságírók nem a barátai, Jean – mondja Tom. – Megkapják
majd a sztorit, amit meg akarnak írni. A szerződés nem biztosít beleszólást
abba, hogy mi jelenik meg, tehát nem tud visszakozni, ha elferdítenek
dolgokat. Aggaszt, hogy egyedül csinálja ezt. Akarja, hogy átmenjek?

Nem akarom, hogy Tom itt legyen. Azt akarja majd, hogy gondoljam
meg magam, de én tudom, mit csinálok. Készen állok.

– Nem, Tom, de köszönöm. Majd tájékoztatom.
Kate a szobában a szerződést szorongatja. – Gyerünk, Jean – mondja. –
Írjuk ezt alá, és haladjunk az interjúval.
Eltökélt, én meg szeretnék hazamenni, ezért a papír után nyúlok, és a
pontozott vonalra írom a nevemet. Kate elmosolyodik, a tartása ellazul, és
letelepszik az egyik karosszékbe.
– Ezzel a formalitásokon túljutottunk – mondja, és előhúz a táskája
aljáról egy viharvert diktafont. – Nem bánja, ha felveszem az interjút? –

188

kérdezi, és elém teszi a masinát. – Csak arra az esetre, ha nem tudnék elég
gyorsan írni – teszi hozzá.

Némán bólintok, és megpróbálom kiokoskodni, hogyan is kezdjem, de
nem kell törnöm a fejem. Kate átveszi az irányítást.

– Mikor hallott először Bella Elliott eltűnéséről, Jean?
Ezt pontosan tudom. Visszagondolok 2006 októberére, arra a napra,
amikor a rádióban beszámoltak a hírről. A konyhában álltam.
– Dolgoztam aznap délelőtt – mondom Kate-nek. – De a délutánom
szabad volt a vasárnap délelőtti műszak miatt. Csak szöszmötöltem,
takarítgattam, krumplit hámoztam az ebédhez. Glen hazaugrott egy teára,
én meg készülődtem a délutáni tornára. Éppen visszaértem, és
begyújtottam a sütőbe, amikor bemondták a hírt a rádióban. Azt mondták,
hogy a rendőrség nagy erőkkel keres egy kislányt, akinek Southamptonban
veszett nyoma. Egy kislányt, aki a házuk kertjéből tűnt el.
Megborzongtam, tényleg végigfutott rajtam a hideg, hogy milyen fiatal,
tulajdonképpen még alig több egy csecsemőnél. Nem tudtam elviselni a
gondolatot.
Most is kiráz a hideg. Döbbenetes volt szembesülni azzal a kis arccal, a
tapasszal meg a csigás hajával. Kate nyugtalanul néz, ezért ismét beszélni
kezdek.
– Másnap tele voltak vele az újságok. Rengeteg képpel meg néhány
idézettel a nagymamájától, hogy milyen aranyos kislány volt. A szívem
hasadt meg, tényleg. Mind erről beszéltünk a szalonban. Mindenki
zaklatott volt, mindenki tudni akart mindent – tudja, milyenek az emberek.
– És Glen? – kérdezi Kate. – Ő hogyan reagált?
– Meg volt döbbenve. Volt aznap egy kézbesítése Hampshire-be – ezt
persze tudják –, és nem tudta túltenni magát a dolgon. Mindketten imádtuk
a gyerekeket. Kiborultunk.
Igazság szerint nem sokat beszéltünk az eltűnésről, azt leszámítva, hogy
micsoda véletlen, hogy ő is épp Hampshire-ben volt. Teáscsészével az
ölünkben néztük a tévében a híradót, és Glen aztán felment a
számítógépéhez. Emlékszem, azt mondtam: – Remélem, megtalálják ezt a
kislányt. – És nem emlékszem, hogy ő erre bármit mondott volna. Akkor
nem találtam ezt furcsának – Glen már csak ilyen volt.
– És aztán jött a rendőrség? – kérdezi Kate előrehajolva a jegyzetfüzete
fölé, és figyelmesen rám néz. – Az biztosan borzasztó volt.
Előadom neki a történetet, hogy annyira megdöbbentem, hogy
megszólalni sem tudtam, és egy órával a rendőrök távozása után még
mindig az előtérben álltam, mint egy szobor.
– Nem gondolt arra, hogy esetleg köze van a dologhoz, Jean? – kérdezi

189

Kate.
Lenyelek még egy korty kávét, és a fejemet rázom. Vártam, hogy

megkérdezi – ezt kérdezte a rendőrség is újra meg újra –, és készen álltam
a válasszal: – Hogyan hihettem volna, hogy ilyen szörnyűséghez van
köze? – kérdezem. – Szerette a gyerekeket. Mindketten szerettük őket.

De mint kiderült, nem egyformán.
Kate rám néz, én pedig rájövök, hogy megint elcsendesedtem. – Jean –
mondja –, mire gondol?
Szeretném kimondani, hogy arra gondolok, amikor Glen közölte velem,
hogy látta Bellát, de nem mondhatom ezt el neki. Ez túlságosan súlyos
dolog ahhoz, hogy elmondjam.
– Csak elgondolkoztam – mondom. És aztán hozzáteszem: – Glenre
gondoltam, meg arra, hogy ismertem-e őt egyáltalán.
– Hogyan érti ezt, Jean? – kérdezi Kate, és elmesélem neki, milyen volt
Glen arca aznap, amikor letartóztatták. – Üres lett a tekintete – mondom. –
Nem ismertem rá pár másodpercig. Megijesztett.
Kate leírja ezt, felpillant, biccent, és a szemembe néz. Hagyja, hogy
beszéljek, amikor kibuknak belőlem a pornóval kapcsolatos dolgok. Ül,
gyorsan ír a jegyzetfüzetbe, de nem veszi le rólam a szemét. Bólogat,
ösztökél a tekintetével, csupa együttérzés és megértés. Éveken át
elfogadtam, hogy én vagyok a hibás azért, amit Glen tett, azt mondtam
magamnak, hogy azért csinált szörnyű dolgokat, mert én beteges
megszállottsággal gyerekre vágytam, de most nincs itt, hogy úgy nézzen
rám. Érezhetek haragot és sértettséget azért, amit a vendégszobánkban
művelt. Miközben én az ágyunkban feküdtem a szemközti szobában, ő
behozta azt a mocskot a házunkba.
– Miféle ember nézeget olyan képeket, Kate? – kérdezem tőle.
Ő tanácstalanul vállat von. Az ő férje nem szokta kisgyerekek
megerőszakolását nézegetni. Jó neki.
– Nekem azt mondta, hogy nem igazi gyerekek. Hogy gyereknek
öltözött nők azok, de nem így volt. Vagy legalábbis nem mindegyik. A
rendőrség azt mondta, hogy igaziak voltak. Glen azt mondta, ez egy
függőség. Nem tudott uralkodni magán. „Normális pornóval” kezdődött,
azt mondta. Én nem tudom pontosan, mi az a normális. Maga tudja?
Kate ismét megrázza a fejét. – Nem, Jean, nem tudom pontosan.
Meztelen nők, gondolom.
Bólintok, én is ezt gondoltam. Olyasféle dolgok, amiket az újságosnál
magazinokban látni, vagy tizennyolc éven felülieknek való filmekben.
– De ez nem volt normális. Azt mondta, nem tudta megállni, hogy ne
keressen egyre új dolgokat. Azt mondta, volt olyasmi, amire véletlenül

190

talált, de ez nem lehetséges, ugye?
Kate vállat von, aztán megrázza a fejét.
– Fizetni kell érte – mondom neki. – Be kell írni a hitelkártya számát, a

nevet és a címet. Mindent. Nem lehet csak úgy véletlenül ráakadni egy
ilyen oldalra. Ez szándékos cselekvés, ami időt és odafigyelést igényel – a
rendőrségi tanú ezt állította a tárgyaláson. És hogy az én Glenem ezt
csinálta éjszakáról éjszakára, egyre ocsmányabb dolgokat keresett. Új
képek és videók, százával, a rendőrség ezt mondta. Százával! Nem
gondolná az ember, hogy ilyen sok a néznivaló. Glen azt mondta nekem,
hogy utálta nézni őket, de valami belül arra késztette, hogy még többet
keressen belőlük. Azt mondta nekem, hogy ez egy betegség. Nem tudott
uralkodni magán. És engem hibáztatott.

Kate rám néz, azt akarja, hogy folytassam, én pedig most már nem
tudom abbahagyni. – Azt mondta, hogy én vittem bele. De rászedett
engem. Eljátszotta, hogy normális férfi, dolgozni jár, megiszik egy-egy
sört a barátaival, segít nekem a mosogatásban, de minden éjjel
szörnyeteggé vált a vendégszobában. Nem volt Glen többé. Ő volt beteg,
nem én. Ha ezt meg tudta tenni, úgy hiszem, bármire képes volt.

Elhallgatok, döbbenten a saját hangom csengésétől. Kate rám néz.
Abbahagyja az írást, előrehajol, a kezét az enyémre teszi. Meleg és száraz
az érintése, és felfelé fordítom a tenyerem, hogy megfogjam az ujjait.

– Tudom, hogy milyen nehéz ez, Jean – mondja, és úgy tűnik, komolyan
beszél. Szeretném abbahagyni, de ismét megszorítja a kezemet.

– Olyan megkönnyebbülés, hogy elmondhatom ezeket a dolgokat –
mondom, és elerednek a könnyeim. Kate ad egy zsebkendőt, és hangosan
kifújom az orromat. Tovább beszélek, miközben zokogok. – Nem tudtam,
hogy ezt csinálja, tényleg nem tudtam. Leléptem volna, ha tudom. Nem
maradtam volna egy ilyen szörnyeteggel.

– De maradt, amikor megtudta, Jean.
– Kénytelen voltam. Úgy magyarázta az egészet, hogy nem tudtam már,
mi a helyes. Bűntudatot keltett bennem, amiért azt gondoltam, hogy
megtette ezeket a dolgokat. Mindent a rendőrség vagy a bank vagy az
internetszolgáltatók találtak csak ki. És aztán engem hibáztatott. Úgy
állította be a dolgot, mintha az én hibám lett volna. Nagyon meggyőzően
tudott állítani dolgokat. Elhittem neki mindent – mondom Kate-nek.
Tényleg elhittem. De most már nincs itt, hogy továbbra is elhitesse velem
őket.
– És Bella? – kérdezi Kate, ahogy vártam. – Mi van Bellával? A férje
vitte el, Jean?
Most már túl messzire mentem ahhoz, hogy abbahagyjam. – Igen –

191

mondom. – Úgy gondolom, hogy ő tette.
Csend támad a szobában, és lehunyom a szememet.
– Mondta önnek, hogy ő vitte el? Ön szerint mit csinált vele, Jean? –

kérdezi Kate. – Mi lett vele?
Szinte záporoznak rám a kérdései, olyan gyorsan követik egymást. Nem

tudok tovább gondolkozni. Nem szabad mondanom semmi mást, különben
mindent elveszítek.

– Nem tudom, Kate – mondom. Reszketek, hideglelésem van az
erőfeszítéstől, hogy ne mondjak többet, ezért magam köré fonom a
karomat. Kate felkel a helyéről, a székem karfájára ül, és átölel. Jó érzés,
olyan, mint amikor anyám annak idején felnyalábolt, ha zaklatott voltam. –
Ne sírjál, csibém – mondogatta, és megölelt, hogy biztonságban érezzem
magamat. Olyankor semmi nem bánthatott. Most persze más. Kate Waters
nem védhet meg engem attól, ami következik, de elüldögélek ott egy
kicsit, nekitámasztva a fejemet.

Halkan újrakezdi. – Mondott Glen önnek bármit Belláról? Mielőtt
meghalt?

– Nem – lehelem.
Aztán kopogtatnak az ajtón. A titkos kopogással. Biztosan Mick az.
Kate mormog az orra alatt, és érzem, hogy vívódik, hogyan döntsön,
kiáltsa azt, hogy kopjon le, vagy engedje be. Kiszabadítja a karját, a
szemöldökét felvonva jelzi, mit gondol a nyavalyás fotósokról, és az
ajtóhoz megy. Hevesen sugdolózva beszélnek egymással. Hallom, amint
elhangzik, hogy „ne most”, de Mick nem megy el. Azt mondja, muszáj
csinálnia néhány fotót, hogy legyen mit leközölni, mert a képszerkesztő
plafonon van. Felkelek, és a fürdőszobába megyek, hogy összekapjam
magamat, mielőtt bejön.
A tükörben megnéztem az arcomat; vörös, a szemem táskás, a
szemhéjam duzzadt.
– Hogy nézek ki? – mondom hangosan. Az utóbbi időben sokat
kérdezem ezt magamtól – nagyjából minden alkalommal, amikor tükörbe
nézek. Borzasztóan festek, és semmi nem fog segíteni, ezért engedni
kezdem a vizet a fürdőkádba. Nem hallom, mi történik a másik
helyiségben, amíg el nem zárom a csapot. Kate kiabál, Mick kiabál. – Hol
van? – ordítja Mick. – A kibaszott fürdőszobában, mit gondolsz? Te
seggfej, éppen kezdtünk belelendülni, neked meg muszáj volt
betolakodnod.
Fekszem a szállodai fürdőkádban a habok között, pancsolom a vizet
magam körül, és gondolkozok. Arra jutok, hogy elmondtam mindent, amit
akartam. Azt még hagyom, hogy képek készüljenek rólam, mert

192

megígértem, de utána egyenesen hazamegyek. Tessék, Glen, itt egy önálló
döntés. Cseszd meg! És elmosolyodok.

Tizenöt perccel később a fürdővíztől kipirulva, a gőztől begöndörödött
hajjal jövök ki a fürdőszobából. Kate és Mick ott ülnek, nem néznek
egymásra, és szótlanok. – Jean – mondja Kate, és gyorsan felkel –, jól
van? Aggódtam. Nem hallotta, hogy kiabálok az ajtón keresztül? – Nagyon
sajnálom őt, tényleg. Biztosan kiborítom, de gondolnom kell magamra is.

Mick próbál barátságosan mosolyogni. – Jean, remekül néz ki –
hazudja. – Nem bánná, ha készítenék pár képet, amíg még jó a fény?

Bólintok, és a hajkefémet keresem. Kate odajön segíteni, és ezt suttogja:
– Sajnálom, de ezt muszáj megcsinálni. Ígérem, nem fog nagyon fájni. –
És megszorítja a karomat.

Ki kell mennünk, mert Mick azt mondja, úgy természetesebb lesz.
Minél természetesebb?, szeretném kérdezni, de nem vesződöm vele.
Essünk túl rajta, és aztán hazamehetek.

Mick arra kér, sétálgassak a szálloda kertjében úgy, hogy közeledek
hozzá, majd eltávolodok tőle. – Nézzen a távolba, Jean – kiáltja, és úgy
teszek. – Fel tud venni valami mást? Kelleni fog néhány felvétel más
ruhákban is. – Némán engedelmeskedem, visszatérek a szobába, felveszem
az új, kék pulóveremet, kölcsönveszek egy nyakláncot Kate-től, és megint
lemegyek a lépcsőn. A recepciós biztosan azt hiszi, hogy híres vagyok,
vagy valami ilyesmi. Gondolom, hamarosan az leszek. Híres.

Amikor már Mick is megunja csattogtatni a fényképezőgépét, miközben
fának támaszkodom, padon ülök, kerítésen gubbasztok, ösvényen
ténfergek – „Ne mosolyogjon, Jean!” –, mind bemegyünk.

Kate kijelenti, hogy kénytelen elkezdeni az írást, Micknek pedig fel kell
töltenie a képeket a számítógépére. A folyosón állunk a szobák előtt, és
Kate azt mondja, pihenjek pár órát, és rendeljek bármit a szoba számlájára.
Amikor eltűnik a szobájában, én visszatérek a magaméba, és elkezdek
bepakolni mindent egy utazótáskába. Nem tudom biztosan, hogy
megtarthatom-e a ruhákat, amiket a lap vett nekem, de a többségük rajtam
van, és nem vagyok képes átöltözéssel vesződni. Aztán megint leülök. Egy
pillanatig nem vagyok biztos benne, vajon elmehetek-e. Ez nevetséges.
Majdnem negyvenéves nő vagyok. Azt tehetek, amit akarok. Felveszem a
holmimat, és lemegyek a lépcsőn. A recepciós csupa mosoly, gondolom,
még mindig azt hiszi, hogy híresség vagyok. Megkérem, hogy hívjon
nekem egy taxit, ami elvisz a legközelebbi állomásra, és leülök egy fotelbe
egy tál alma mellé. Kiveszek egyet, és harapok belőle egy nagyot.

193

Negyvenkettedik fejezet

2010. június 11., péntek

A riporter

Kate letelepedett a régens-kor divatját utánzó íróasztal mellé, és félretolta
a bőrutánzat itatóst. Szeretett és sokat nyüstölt laptopja az ágyon hevert,
ahol aznap reggel hagyta, miután az első csésze kávé mellett a jegyzeteit
gépelte. A töltőkábel hosszan kígyózott a fehér ágyneműn az
éjjeliszekrény mögötti konnektorig. Kate kibogozta, újra csatlakoztatta,
levette a blézerét, és bekapcsolta a gépet. Jean Taylor hangja csengett a
fülében, és a fejében máris kezdett formát ölteni a cikk.

Kate nem tervezgetett, hanem fejest ugrott, amikor írásról volt szó.
Igazából akkor is, amikor az életéről volt szó. Volt néhány kollégája, aki
elüldögélt a jegyzetfüzetével, idézeteket jelölgetett kiemelő filccel, és
aláhúzta a lényeges dolgokat. Egyesek még meg is számozták a
bekezdéseket, mintha attól tartanának, hogy eltűnhetnek a jegyzeteikből,
vagy megtörhet valamiféle varázs, ha írni kezdenek.

Mások – az igazi tehetségek, ismerte el Kate magának – az egészet
megírták fejben egy kávé vagy egy sör mellett, és aztán egyetlen,
szépséges lendülettel testet adtak neki. Kate egy kicsit mindkettőt csinálta,
attól függően, mennyire zajlottak körülötte a dolgok; írt egy kicsit fejben,
miután eljött az interjúról, és aztán belevetette magát a sztoriba a
számítógépén, kiöntve magából a szöveget, amelyet menet közben
szerkesztett és ülepített.

Bár mind számítógépen írtak, a Kate-tel egyívású újságírók még mindig
úgy beszéltek, mintha papírfecnikre firkálnának és szívtelen gyorsíróknak
diktálnák a cikkeket – „sok van még belőle?” – összevizelt
telefonfülkékből. Kate a Fleet Street-i évek legvégén kezdte a szakmát, de
imádta az akkori újságírás nyers világát. A szerkesztőségi szoba zsongott
az ott dolgozó férfiak és nők hangjától. Most egylégterű szerkesztőségben
dolgozott, amelyet direkt csendesre és nyugalmasra terveztek. Inkább
olyan benyomást keltett, mint egy biztosító irodája, nem mint egy országos
újságé, és a csend folyományaként eltűntek a modortalanságok és a színes
irodai karakterek. Szürke világ volt ez immár.

Telefonálnia kellett volna a hírszerkesztőnek, de egyelőre nem kívánta
hallani a mondandóját az interjúról. Bizonyára próbálna beleszólni a
dologba, meg akarná mondani, hogyan írja meg, jóllehet még csak néhány
idézetet ismer. Aztán berontana a szerkesztő irodájába, és közölné vele,

194

hogy megvan a szenzáció. Ez szokott lenni a hírszerkesztő – ritkán
megkapott – jutalma a sok szarért, amit kénytelen elviselni. Kate
megértette ezt, de ki akarta élvezni a pillanatot; Jean vallott neki Glenről
és Belláról. Nem derült fény mindenre, de Jean elmondott annyit, hogy
szerinte Glen vitte el a gyereket. Nem rossz. Az özvegy első szavai. Kate
gépelni kezdett.

Időről időre felnézett, hogy átgondoljon egy-egy kifejezést, és egy nő
arcát pillantotta meg az íróasztal feletti hatalmas tükörben. Idegennek tűnt
– komoly arccal fürkészett valamit a távolban –, és valahogy fiatalabbnak
is. Nem úgy nézett ki, mint egy anya vagy egy feleség. Úgy nézett ki, mint
egy újságíró.

Ahogy végzett a legütősebb idézetek szakaszával, megcsörrent a
telefonja, és azonnal felvette. – Szia, Terry. Éppen most jöttem ki az
interjúról. Van egy remek sorom tőle.

Tizenöt perccel később Terry megint telefonált. A lap három belső
oldalt tart fenn Kate-nek, és egy második nappal is számoltak. Kate-nek
nincs más dolga, mint befejezni az írást. – Kétezerötszáz szó belül, Kate. A
második napon legyen szó a házasságuk hátteréről meg minden efféléről.
Az elején csapj bele a lecsóba, oké?

A komoly nő a tükörben bólintott.
Eltűnődött, vajon mit csinál Jean Taylor a szomszéd szobában, amíg ő
róla ír. Bizarr meló ez, gondolta magában, miközben farigcsálni kezdte a
cikk törzsanyagát; kivágva az összes jó idézetet Taylorék házasságáról, és
áttéve őket a cikk folytatásába.
Ellentétben azzal, amit az emberek többsége gondolt, a tragédiával vagy
drámával szembesülő férfiak és nők, akik Kate útjába kerültek, jobbára
hálásak voltak a figyelemért és a cikkekért, amelyeket írt. A celebek, a
híres emberek és más kritikusok azt állították, hogy mindenki gyűlöli a
sajtót, mivel ők gyűlölték, de Kate-tel sok interjúalanya évek múltán is
ápolta a kapcsolatot. Része volt az életüknek, része egy eseménynek,
amely a többségük számára mindent megváltoztatott.
– Nagyon intenzívek és meghittek az együttléteink – mondta Steve-nek
a kapcsolatuk elején. – Még akkor is, ha csak néhány óra az egész. Olyan,
mint amikor találkozol valakivel egy hosszú vonatúton, és elmondasz neki
mindent. Mert megteheted, mert az egy kivételes pillanat az időben. –
Steve nevetett a komolyságán.
Közös barátok révén ismerkedtek meg Észak-Londonban egy balul
sikerült vacsorán, amelyen gyilkosost játszott a társaság, és vérig sértették
a házigazdáikat azzal, hogy ők ketten mindig rosszkor nevettek.
Utána ugyanazzal a taxival mentek haza, és Steve a lehajtott szemközti

195

ülésre telepedett, hogy láthassa Kate-et, és részegen meséltek a másiknak
önmagukról.

Steve végzős orvostanhallgató volt, rákbetegekkel dolgozott, és úgy
gondolta, hogy az újságírás nagyon felszínes, sőt léha dolog, Kate pedig
megértette. Általánosan elterjedt tévképzet volt ez, és próbálta
elmagyarázni Steve-nek, miért fontos számára az újságírás. Aztán várt,
hogy kiderüljön, sikeres lesz-e a szerelmi viszonyuk, és amikor az lett,
Steve kezdte másképp látni a dolgokat.

Tanúja volt a kétségbeesett kora reggeli hívásoknak, az éjszakáknak,
amelyeket Kate bírósági dokumentumok tanulmányozásával töltött, a
hosszú autóutaknak, amikor egy-egy sztori kulcsszereplőjének igyekezett a
nyomára akadni. Komoly dolog volt ez, amit minden évben a rengeteg
karácsonyi üdvözlőkártya is bizonyított, amelyek a dr. Steve hálás
betegeitől érkezettek mellé kerültek. Kate meggyilkoltak szüleitől, nemi
erőszak áldozataitól, légibalesetek túlélőitől, emberrablók megmentett
áldozataitól és bírósági perek nyerteseitől kapott ünnepi üdvözleteket.
December elejétől kezdve minden évben lassan megtöltötték a házukat
ékesítő füzéreket.

Két órával később Kate a szöveg csiszolásánál tartott; átolvasta,
újraolvasta, ismétlődő jelzők után kutatott, megváltoztatott egy-egy szót
itt-ott, igyekezett friss szemmel nézni a bevezetést. Volt nagyjából öt
perce, mielőtt Nick elkezd óbégatni a szövegért, neki pedig meg kell
nyomnia a Küldés gombot, de nem akarta kiadni a kezéből a cikket.
Szöszmötölés közben hirtelen eszébe jutott, hogy nem beszélte meg
Mickkel a második napot, és felemelte a telefonját, hogy hívja.

Mick nagyon ellazult hangon szólt a készülékbe, amikor felvette –
valószínűleg az ágyán heverészett, és felnőtt filmet nézett a fizetős
csatornán. – Bocs, Mick, de azt mondják, két nap alatt fogják leadni a
cikket. Csak meg akartam kérdezni, hogy elég lesz-e a meglévő képanyag.

Mick azt mondta, nem lesz elég. – Szóljunk Jeannek, és csináljunk még
egy sorozatot – javasolta. Kate hívta Jean szobáját, rákészülve, hogy
csilingelő hangon azt mondja, „Csak néhány fotó kéne még, Jean. Egy
percig sem fog tartani”, de a telefont nem vette fel senki. Kate hallotta a
csengését a szobája falán keresztül.

– Gyerünk, Jean, vedd már fel – mormogta. Belebújt a cipőjébe, és a
szomszédos szoba ajtajához ment, hogy bekopogjon. – Jean! – mondta az
ajtónak, a szája majdnem hozzáért a fához. Mick előjött a szobájából,
kezében a fényképezőgépével. – Nem válaszol. Mi az ördögöt csinál? –
mondta Kate, és ismét kopogtatott.

– Nyugi. Talán a wellnessben van? Tetszett neki a masszázs – mondta

196

Mick.
Kate majdnem futva indult a lifthez, aztán megfordult, és végigrobogott

a folyosón a szobájához. Előbb el kellett küldenie a cikket. – Ez majd
leköti a felnőtteket, amíg megkeressük – kiáltott vissza Micknek.

A kozmetikuslány az ylang-ylang illatú wellnessben nem tudott segíteni.
Bocsánatkérőn bólogatott a szoros kontyával, miközben végigfuttatta az
ujját az előtte lévő képernyőn, hangtalanul mormogva a neveket. Nem volt
helyfoglalás Jean nevére.

Az újságírók visszavonultak, és rendezték soraikat. Mick nem tudott
mihez kezdeni magával, miközben Kate folyamatosan hívta Jean mobilját,
és a legrosszabbra gondolt. Érezte az éledő pánikot a gyomrában; biztosan
rátalált egy másik lap, és elcsaklizták egyenesen az orra elől. Mit fog
mondani a szerkesztőségnek? Hogyan fogja megmondani nekik?

Húsz perccel később a páros a hotel előcsarnokában állva meredt kifelé
az üvegajtókon túlra, kétségbeesetten tervezve a következő lépést, amikor
a második recepcióslány visszatért a kávészünetéről, és kiszólt a pult
mögül: – A barátjukat keresik?

– Igen – mordult Kate. – Látta?
– Kijelentkezett pár órával ezelőtt… igazából van az már három órája is
lassan. Hívtam neki egy taxit, amivel az állomásra ment.
Kate telefonja megcsörrent. – A szerkesztőség az – mondta Kate
Micknek.
Mick elfintorodott, és úgy döntött, kimegy rágyújtani.
– Szia Terry – mondta Kate, és zavartan csengett a hangja a
túlkompenzálástól. – Nem, minden rendben. Hát, mondjuk. Figyelj, van
egy kis gond. Jean olajra lépett. Elment, miközben írtam. Nagy
valószínűséggel hazament, de úton vagyunk… Tudom… Tudom…
Sajnálom. Hívlak, mihelyt többet tudok. Hogy áll a szám?

Negyvenharmadik fejezet

2010. június 11., péntek

Az özvegy

Amikor hazaérek, kicsinek és sivárnak érzem a házat a sok süppedős
szőnyeg meg a kristálycsillárok után. Csendben végigmegyek rajta,
kinyitom az ajtókat, és felkapcsolom a lámpákat. Azt mondom magamnak,

197

hogy a lehető leghamarabb el fogom adni a házat. Glen ott van mindenütt,
mint valami enyhe illat. Nem megyek be a vendégszobába. Üres.
Kidobtuk, amit a rendőrök nem vittek el. Újrakezdés, mondta Glen.

Az előtérbe visszaérve zümmögő hangot hallok, és egy percig nem
tudom hová tenni, mi az. A mobilom. Biztosan rezgőre állítottam
korábban, és most a táskámban kotorászva keresem. A legalján van a
nyamvadék, és ki kell borítanom mindent a szőnyegre, hogy megtaláljam.
Több tucat nem fogadott hívásom van. Mindegyik Kate-től. Várom, hogy
abbahagyja a zümmögést, aztán veszek egy mély levegőt, és visszahívom.
Még szinte ki sem cseng, Kate azonnal felveszi.

– Jean, hol van? – kérdezi. Rémisztően cseng a hangja, magas és feszült.
– Itthon vagyok, Kate – mondom. – Vonatra szálltam és hazajöttem. Azt
gondoltam, végeztek velem, és itthon akartam lenni. Bocsánat. Nem lett
volna szabad eljönnöm?
– Úton vagyok magához. Ne jöjjön ki a házból. Ott leszünk nagyjából
negyven perc múlva. Csak maradjon veszteg, amíg oda nem érek –
mondja. – Kérem – teszi hozzá egy pillanatnyi gondolko-dás után.
Felteszem a vizet forrni, és készítek egy teát, amíg várakozom. Mit
akarhat még tőlem most? Két napig beszélgettünk, és több száz fotó
készült rólam. Megkapta a sztorit. Az özvegy beszélt.
Egy örökkévalóságig tart a várakozás, és egy kicsit kezd elegem lenni.
Szeretnék elmenni vásárolni, hogy legyen a hétre ennivalóm. Majdnem
mindenből kifogytunk. Majdnem mindenből kifogytam.
Amikor végül kopogtatnak az ajtón, felugrok és kinyitom. Nem Kate az,
hanem a tévés férfi. – Ó, Mrs. Taylor, de örülök, hogy itthon találom –
mondja nagy izgatottan. Kíváncsi vagyok, vajon ki szólt neki, hogy itthon
vagyok. Átnézek Mrs. Grange-ék felé, és mozgást látok az ablakban.
– Beszélhetnék önnel egy pillanatra? – kérdezi a tévés, és úgy tűnik,
hogy készül belépni. Aztán látom, hogy Kate közeledik az ösvényen,
odaviharzik hozzánk, ki van vörösödve az arca, én pedig nem szólok
semmit, csak várom a civakodást.
– Üdvözlöm, Jean – mondja, elfurakszik a tévés mellett, és betol maga
előtt a lakásba. Szegény fickó nem is érti, mi történt. – Mrs. Taylor! Jean!
– próbálkozik, miközben becsukódik az ajtó. Kate és én az előtérben állva
nézünk egymásra. Elkezdem magyarázni, hogy azt hittem, ő áll az ajtóban,
de félbeszakít, kertelés nélkül letorkol.
– Jean, aláírt velünk egy szerződést. Beleegyezett, hogy maradéktalanul
együttműködik, és az egész megállapodást kockára teszi a viselkedésével.
Hogyan gondolta ezt, hogy csak így elsomfordál?
Nem tudom elhinni, hogy így beszél velem. Hogy merészel engem

198

lehordani a saját otthonomban, mint egy gyereket? Valami elpattan
bennem, és érzem, hogy elvörösödök – nem tehetek róla. Sosem lennék jó
pókerjátékos, mondogatta Glen.

– Ha így beszél velem, most rögtön elmehet – felelem egy kissé túl
hangosan. A hangom visszapattan a falról, és lefogadom, hogy a tévés
fickó is hallja. – Akkor jövök és megyek, amikor nekem tetszik, és senki
nem szólhat bele. Megkapta tőlem a nyavalyás interjúját, Mick annyi képet
csinált, amennyit akart. Megtettem mindent, amit kértek. Ezzel vége.
Attól, hogy aláírtam egy darab papírt, még nem lettem a tulajdonuk.

Kate úgy néz rám, mintha arcul csaptam volna. A kis Jeanie kiállt
magáért. Ez nyilvánvalóan kisebbfajta sokként éri.

– Jean, sajnálom, ha goromba voltam egy kissé, de nagyon megijedtem,
amikor úgy eltűnt. Nézze, jöjjön vissza a szállodába még egy éjszakára,
amíg a cikk meg nem jelenik. Amikor kijön, millióan fognak itt tolongani
az ajtaja előtt.

– Azt mondta, hogy ennek vége lesz, ha interjút adok magának –
felelem. Megfordulok, és visszamegyek a konyhába.

Utánam jön, most már teljes csendben. Gondolkozik. – Oké – mondja. –
Itt maradok önnel.

Ez hiányzik nekem a legkevésbé, de olyan keservesen néz, hogy
beleegyezem. – Csak ma este, és aztán elmehet. Egyedüllétre van
szükségem – mondom.

Megyek, és beülök a vécébe, amíg felhívja Micket meg a főnökét.
Hallok minden szót. – Nem kapta el senki más. Nem, nem beszélt senki
mással, de nem hajlandó visszajönni a szállodába, Terry – mondja. –
Megpróbáltam. Az ég szerelmére, persze, hogy megpróbáltam rábeszélni,
de nem hajlandó. Nem kell neki több masszázs, Terry. Otthon akar lenni.
Nem rabolhatom el, teljesen tehetetlen vagyok. Nem, az nem opció.
Figyelj, minden rendben lesz. Ügyelek rá, hogy más ne beszélhessen vele.

Csend támad, és elképzelem, ahogy Terry dühöng Kate-nek a
telefonban. Kate azt állítja, nem fél tőle – azt mondja, Terryt igazából
kenyérre lehet kenni, de nem hiszek neki. Látom, hogy finoman hintázik a
sarkán és a gyomrában lévő csomó fölé teszi az öklét, miközben Terry
mondja a magáét a telefonban. Az a feszült mosoly mindent elárul. – Hogy
áll a szám? – kérdezi, hogy témát váltson. A cikkre gondol. Kezdem
megtanulni a nyelvüket. Felmegyek az emeletre, hogy nyugtom legyen.

Később feljön, és bekopogtat a hálószobám ajtaján. – Jean, készítek egy
csésze teát. Ön is kér?

Ott vagyunk megint, ahol elkezdtük. Furcsa ez a körforgás. Mondom
neki, hogy nincs tej, mire felajánlja, hogy bevásároltat. – Írjunk egy listát?

199

– kérdezi az ajtón keresztül, én pedig megyek, és a nappaliban ülök le vele,
amíg leírja, hogy mi kell.

– Mit szeretne ma este vacsorára? – kérdezi, és a legszívesebben
elnevetném magam.

Hogyan beszélhetünk arról, hogy halrudacskákat együnk vagy currys
csirkét, mintha ez egy normális otthon lenne? – Nekem mindegy, döntsön
maga – mondom. – Én nem igazán vagyok éhes. – Azt mondja, rendben,
és kenyeret, vajat, teát, kávét, mosogatószert és egy üveg bort ír a listára.

– Szólok Micknek, hogy vegye meg ezeket, és hozza ide őket – mondja,
és a telefonjáért nyúl.

Beolvassa neki a listát, és úgy tűnik, hogy Mick nagyon lassan
jegyzetel, ezért Kate kénytelen mindent kétszer elmondani. Ideges lesz, és
mélyeket lélegzik, mire leteszi a telefont. – Férfiak – mondja, és
kényszeredetten felnevet. – Miért ilyen nehéz velük?

Elmondom neki, hogy Glen soha nem ment egyedül vásárolni, még
listával sem. – Utálta csinálni, és soha nem azt vette, amit kellett volna. –
Képtelen volt vesződni vele, hogy elolvassa a feliratokat, ezért rendre
diabetikus dzsemmel vagy koffeinmentes kávéval jött haza. Csak a
hozzávalók felét vette meg egy-egy recepthez, mert elunta a dolgot.
Megfeledkezett a paradicsomkonzervről a spagettihez, vagy a húsról a
raguhoz. Lehet, hogy szándékosan csinálta, hogy ne kérjem meg máskor.

– Az enyém ugyanilyen – teszi hozzá Kate, lerúgja a cipőjét, és a
lábujjait tornáztatja, mintha itt lakna. – Különös, hogy Glen épp vásárolni
volt, amikor a baleset történt. – Most már Glennek nevezi. Eleinte mindig
„a férje” volt, de most már úgy érzi, mintha eléggé ismerte volna, hogy így
beszéljen róla. Nem ismerte.

– Nem szokott vásárolni jönni velem – mondom. – Soha nem jött velem
azelőtt… Fociedzésen volt a kocsmai csapattal, amíg én a nagybevásárlást
intéztem. A letartóztatása után el-eljárt velem, hogy ne kelljen egyedül
szembenéznem az emberekkel. Azért, hogy oltalmazzon, ezt mondta.

De egy idő után nem jött velem többé, mert az emberek felhagytak a
beszólásokkal. Azt hiszem, továbbra is gyerekgyilkosként gondoltak
Glenre, de a vádaskodás egy idő után már nem volt olyan izgalmas és új
dolog, mint az elején.

– Aznap, amikor meghalt, ragaszkodott hozzá, hogy velem jöjjön.
Tényleg furcsa.

– Miért ragaszkodott hozzá? – kérdezi Kate.
– Azt hiszem, talán szemmel akart tartani engem – mondom.
– Miért? Úgy tervezte, hogy majd jól eltűnik a Sainsbury’sben?
Vállat vonok. – Egy kicsit feszült volt a hangulat köztünk azon a héten –

200