Fiona Barton - Az özvegy

A taxis diszpécser egy unott külsejű, ötvenes éveiben járó, norvégmintás
kötött kardigánt és ujjatlan kesztyűt viselő nő volt, aki fázósan gubbasztott
a fűtetlen irodájában.

– Lee Chambers? Mi van vele? Már megint véletlenül mutogatta magát?
– nevetett a nő, és belekortyolt egy Red Bullba. – Mocsok kis ember –
mondta, miközben a feljegyzéseket lapozgatta. – Mindenki így gondolja,
de ismeri a főnök egyik barátját.

Statikus berregés és az apró hangszórók által gépiessé torzított hang
szakította félbe, amire érthetetlen utasítások kiadásával válaszolt.

– Jól van, hol is tartottunk? Október 2-a, hétfő. Tessék. Lee már korán
Farehamben volt – kórházi fuvar egy hűséges ügyfelünknek. Ebédidőig
teljes csend, akkor felvett egy párt Eastleighben a repülőtéren, és
Portsmouthba vitte őket. Nagyjából 14:30-kor tette ki őket. Ez volt aznap
az utolsó munkája.

A nő kinyomtatta Sparkeséknak a részleteket, és miközben köszönés
nélkül távoztak, visszafordult a mikrofonjához.

– Szatírtaxisoknak hívják ezt a céget a nightklubokban – mondta
Matthews. – Megmondtam a lányaimnak, hogy soha ne használják őket.

A csapat alaposan feltárta Chambers életét; a volt felesége máris várta,
hogy Sparkes és Matthews elbeszélgessenek vele, és folyamatban volt a
kollégái meg a főbérlője kikérdezése is.

Donna Chambers kemény vonású, házilag melírozott hajú nő volt, és
gyűlölte a volt férjét, de úgy gondolta, hogy nem bántana gyerekeket. –
Csak veri a farkát, és nem képes megállni, hogy ne mások előtt csinálja –
jelentette ki. Egyik nyomozónak sem volt mersze elkapni a másik
tekintetét. – Akkor afféle Rómeó?

Hosszú – már-már imponáló – felsorolás következett, ahogy a nő
részletezte, miként próbálkozott be Lee Chambers a barátnőinél, a
munkatársainál, sőt még a fodrászánál is.

– Minden alkalommal kijelentette, hogy soha többé nem fog előfordulni
– mondta a becsapott asszony. – Nagyon erős a szexuális késztetése, ezt
mondta. Amúgy nagyon el volt keseredve, amikor végül elhagytam,
fenyegetőzött, hogy a sarkában lesz minden pasinak, akivel járok, de ebből
nem lett semmi. Csak duma volt az egész. A lényeg az, hogy született
hazudozó. Képtelen igazat mondani.

– És a szatírkodás? Ez új dolog?
Mrs. Chambers vállat vont. – Hát, akkor nem csinálta, amikor együtt
voltunk. Talán elfogytak a nők, akik bedőltek a dumájának. Kétségbeesett
dolognak tűnik, nem? Borzasztó ilyet művelni, de ő egy borzasztó ember.
A háziúr nem sokat tudott Chambersről. Időben fizette a lakbért, nem

51

csapott zajt, és kivitte a szemetet. Tökéletes albérlő. A többi taxisofőrnek
azonban volt mesélnivalója. Egyikük beszámolt a nyomozóknak a
pornómagazinokról, amelyeket Chambers a kocsija csomagtartójából árult
és cserélgetett.

– Autópályák kamionos pihenőinél árulta a cuccot a sofőröknek és más
fickóknak, akik szeretik az ilyesmit. Tudják, fotókat vad szexről, nemi
erőszakról, lányrablásról. Efféle dolgokat. Azt mondta, szép pénzt keres
velük.

Borzasztó ember, ebben mindenki egyetértett, de ettől még nem
gyermekrabló, mondta Sparkes keserűen az őrmesterének.

A második kihallgatása során Chambers azt mondta, azért tartotta a
kivágásokat a dossziéban, mert tetszik neki Dawn Elliott.

– Mindig is szoktam kivágni képeket újságokból olyan nőkről, akikhez
vonzódom. Olcsóbb, mint a szexmagazinok – fejtette ki. – Erős a szexuális
késztetésem.

– Hová ment, amikor végzett a munkájával Portsmouthban, Mr.
Chambers?

– Haza – felelte Chambers nyomatékosan.
– Látta magát valaki otthon?
– Nem, mindenki dolgozni volt, és egyedül voltam. Tévét szoktam
nézni, amikor nincs munka, és várom a következő hívást.
– Valaki azt mondta, látott egy hosszú hajú férfit az utcában, ahol Bella
Elliott játszott.
– Nem én voltam. Én otthon voltam – jelentette ki Chambers,
nyugtalanul megérintve a lófarkát.
Sparkes mocskosnak érezte magát, amikor egy rövid szünetre kijött a
kihallgatószobából.
– Elzárást érdemel pusztán már azért is, mert lélegzik – mondta
Matthews, amikor csatlakozott a főnökéhez a folyosón. – Beszéltünk
azokkal, akiket fuvarozott, és azt állítják, hogy segített bevinni a
bőröndjüket, ők meg hideg itallal kínálták, de azonnal elment. Ezt
követően nincs tanú a hollétét illetően.
Miközben beszéltek, Chambers eloldalgott mellettük egy rendőr
kíséretében. – Hova-hova? – csattant fel Sparkes.
– A klotyóra. Mikor engednek elmenni?
– Fogja be, és eredjen vissza a kihallgatószobába.
A két férfi állt egy pillanatig a folyosón, mielőtt visszatértek.
– Nézzük meg, rajta van-e a kamerák felvételein. Meg kell találnunk
azokat is, akikkel üzletelt a kamionos pihenőknél. Perverz mind, és
errefelé furikáznak az autópályán. Lehet, hogy látták őt október 2-án.

52

Lépjen kapcsolatba a közlekedésiekkel, hátha vannak ötleteik a neveket
illetően.

Amikor ismét a kihallgatószobában voltak, Chambers sanda pillantást
vetett rájuk az asztal túloldaláról, és így szólt: – Nyilván nem szokták
nekem megadni a nevüket. Ez az egész nagyon diszkréten zajlik.

Sparkes várta, hogy közölje velük, ő a közt szolgálja, hiszen távol tartja
a perverzeket az utcáktól, és Chambers nem is okozott neki csalódást.

– Felismerné a vásárlóit, ha viszontlátná őket? – kérdezte Sparkes.
– Nem hiszem. Az üzletnek nem tesz jót, ha megbámulom őket.
A rendőrök kezdtek elcsüggedni, és Sparkes a következő szünetben úgy
döntött, elég ebből.
– Meglátjuk, mi lesz ebből, de tegyen róla, hogy megkapja a magáét
közszeméremsértésért. És Matthews, szóljon a helyi sajtónak, hogy tartsák
számon a tárgyalását. Megérdemel egy kis nyilvánosságot.
Chambers elvigyorodott, amikor közölték vele, hogy a kihallgatásának
vége, de a diadalérzete rövid életű volt, amikor elvezették az őrizetesek
cellájába.
– Istenem, egy szatír. Eddig ennyit tudunk felmutatni a nyomozás
eredményeként – mondta Sparkes.
– Ez még változhat, főnök – mormogta Matthews.

Tizenegyedik fejezet

2006. november 2., csütörtök

A nyomozó

Matthews Stan Spencer jegyzetfüzetét tartotta a kezében, és nem tűnt túl
vidámnak.

– Nézegettem ezt megint, főnök, és újra átolvastam Mr. Spencer
feljegyzéseit. Nagyon alaposak. Időjárás, az utcában parkoló járművek
száma és tulajdonosai, kik léptek ki a házakból, vagy mentek be. Beleértve
Dawnt is.

Sparkes felkapta a fejét.
– A legtöbb nap feljegyezte, mikor távozott a házból és mikor ért haza.
– Külön megfigyelte őt?
– Nem igazán. Az összes szomszédot megemlíti. De van valami a
feljegyzéseiben, amiről meg kell kérdeznünk. Vasárnap félbehagyott egy

53

mondatot, és aztán átvált október 2-ára, hétfőre, a hosszú hajú férfiról
szóló szövegre. Úgy néz ki, mintha hiányozna egy oldal. És a lap tetejére
kiírta a teljes dátumot. Ezt általában nem szokta megtenni.

Sparkes elvette a jegyzetfüzetet, megvizsgálta, és közben összeszorult a
gyomra. – Jézusom, gondolja, hogy kamuzott?

Matthews elfintorodott. – Nem szükségszerűen. Lehetséges, hogy
félbeszakították, miközben a vasárnapi bejegyzést írta, és aztán nem
folytatta. De…

– De?
– A jegyzetfüzet borítóján az áll, hogy harminckét lapot tartalmaz.
Ebben most csak harminc van.
Sparkes mindkét kezével a hajába túrt. – Miért tenné? Akkor ő az? Ő az
emberünk? Mr. Spencer végig az orrunk előtt rejtőzött?

Stan Spencer kertészkedéshez volt öltözve, amikor ajtót nyitott; ócska
nadrág, gyapjúkalap és kesztyű volt rajta.

– Jó reggelt, felügyelő úr. Jó reggelt, őrmester úr. Jó látni önöket. Van
valami hír?

Bekísérte őket, át a házon a télikertbe, ahol Susan újságot olvasott.
– Nézd, kik vannak itt – csicseregte Mr. Spencer. – Hozz az uraknak egy
italt, szívem.
– Mr. Spencer – próbált Sparkes hivatalos hangot megütni, még mielőtt
kávézgatni kezdenek –, a feljegyzéseiről szeretnénk beszélni önnel.
– Természetesen. Tessék csak.
– Úgy tűnik, hogy hiányzik egy oldal.
– Nem tudom, miről beszél – felelte Spencer elvörösödve.
Matthews elé tette az asztalra a füzetet, a lényeges helyen kinyitva. – Itt
fejeződött be a vasárnap, miközben a Dawn háza előtt lévő szemétről írt,
Mr. Spencer – mondta. – A következő oldal hétfő, és arról az emberről
szól, akit állítása szerint látott.
– Láttam is – ágált Spencer. – Azért téptem ki a lapot, mert elrontottam
valamit, ez minden.
Csend támadt az asztal körül.
– Hol van a hiányzó oldal, Mr. Spencer? Megtartotta? – kérdezte
Sparkes szelíden.
Spencer arca ráncokba szaladt.
Ekkor megjelent a felesége egy tálcával, amelyen ízléses bögrék voltak,
valamit egy tányéron házi sütemény. – Szolgálják ki magukat – mondta
vidáman az asszony, aztán észrevette az asztal köré telepedett súlyos

54

csendet. – Valami baj van? – kérdezte.
– Szeretnénk egyedül beszélni a férjével egy percre, Mrs. Spencer.
Az asszony elhallgatott, a férje arcára meredt, és még mindig a tálcával

a kezében elfordult.
Sparkes ismét feltette a kérdést.
– Bedobtam az íróasztalfiókomba, azt hiszem – mondta Spencer, és

bement a házba, hogy megnézze.
Egy összehajtogatott, vonalas papírlappal tért vissza. Ezen volt a

vasárnapra vonatkozó többi feljegyzés, a lap közepén pedig a hétfői
feljegyzések eredeti változata kezdődött.

– „Az évszakhoz képest enyhe idő – olvasta Spencer hangosan. –
Jogosan parkoló járművek az utcában a nap folyamán: a 44-ben lakó
Astrája, a szülésznő kocsija a 68 előtt. DÉLUTÁN: Peter furgonja.
Jogszerűtlenül parkoló járművek az utcában: DÉLELŐTT: a hét ingázó
kocsija, szokás szerint. DÉLUTÁN: Szintén. Levélkék a parkolással
okozott kellemetlenségről az ablaktörlő alá. Minden csendes.”

– Látta a hosszú hajú férfit aznap, amikor Bellát elvitték, Mr. Spencer?
– Én… én nem tudom biztosan.
– Nem tudja biztosan?
– Láttam, de lehetséges, hogy másik napon történt, felügyelő úr. Lehet,
hogy összekevertem.
– És a feljegyzések, amiket akkor készített, Mr. Spencer?
Spencerben volt annyi jóérzés, hogy elvörösödjön.
– Tévedtem – mondta halkan. – Nagyon nagy volt aznap a jövés-menés.
Csak segíteni akartam. Segíteni akartam Bellának.
Sparkes a legszívesebben kitekerte volna a nyakát, de megmaradt a
pattogós, tárgyszerű hangütés mellett. – Úgy gondolta, hogy azzal segít
Bellán, hogy rossz irányba küld bennünket, Mr. Spencer?
Az idős férfi magába roskadt a székében. – Csak segíteni akartam –
ismételte.
– A helyzet az, hogy akik hazudnak, azoknak gyakran takargatnivalójuk
van, Mr. Spencer.
– Nincs semmi takargatnivalóm. Esküszöm önnek. Tisztességes ember
vagyok. Azzal töltöm az időm, hogy oltalmazom a környéket a
bűncselekményektől. Autólopásokat akadályoztam meg ebben az utcában.
Puszta kézzel. Kérdezzék meg Pete Tredwellt. Ő majd elmondja önöknek.
– Elhallgatott. – Mindenki meg fogja tudni, hogy hibáztam? – kérdezte, és
esdeklőn nézett a rendőrökre.
– Pillanatnyilag nem ez érdekel bennünket elsősorban – csattant fel
Sparkes. – Át kell kutatnunk a házát.

55

Miközben a nyomozócsoport tagjai nekiláttak átvizsgálni Spencerék
életét, Sparkes és Matthews kimentek a ház elé, és hagyták, hogy
Spencerék eltöprengjenek megváltozott szerepükről.

Matthews megdörzsölte az állát. – Beszélek a szomszédokkal, főnök.

Tredwelléknél csakis dicsérő szavakat hallottak „Stan szomszédról” meg
az őrjáratairól.

– Tavaly elkergetett pár huligánt, akik feltörték a furgonomat. Megóvta
a szerszámaimat, hogy ne lopják el őket. Szép volt tőle – jelentette ki Mr.
Tredwell. – Most már mindig zárt helyen tartom a kocsit. Jobb a biztonság.

– De az ön furgonja a Manor Roadon parkolt aznap, amikor Bella
Elliottot elvitték. Mr. Spencer feljegyzést készített erről.

– Nem, nem volt itt. Munkában voltam vele, és aztán az őrzött
parkolóban hagytam. Minden nap így csinálom.

Sparkes még mindig Spencerék háza előtt állt.
– Volt egy kék furgon az utcában a kérdéses időben, főnök. Nem
Tredwellé.

– Az istenit. Vajon mi egyebet kavart még össze Spencer? – kérdezte
Sparkes. – Vizsgáltassa meg újra a csapattal a tanú vallomását és a
környékbeli biztonsági kamerák felvételeit. És nézzen utána, melyik
perverzünknek van kék furgonja.

Egyikük sem szólt többet. Nem volt rá szükség. Tudták, hogy ugyanarra
gondolnak. Elvesztegettek egy egész hónapot. Az újságok keresztre fogják
feszíteni őket.

Sparkes előhalászta a telefonját, és felhívta a sajtóirodát, hogy
megpróbálja enyhíteni a kárt.

– Azt mondjuk majd a riportereknek, hogy új nyomra bukkantunk –
jelentette ki. – És eltereljük a figyelmüket a hosszú hajú férfiról. Ezen a
fronton óvatosan nyilatkozunk, és a kék furgon keresésére
összpontosítunk. Rendben?

Az új részletekre éhes média címlapokon hozta le a hírt. Ezúttal nem
voltak idézetek a kedvenc forrásuktól. Mr. Spencer nem nyitott ajtót többé.

Tizenkettedik fejezet

56

2007. április 7., szombat

A nyomozó

Nekiláttak lenyomozni az országban lévő összes kék furgont, és újabb öt
hónapba telt, hogy áttörésre kerüljön sor.

Húsvét vasárnap volt, amikor hívás érkezett az ügyeleti szobába egy
dél-londoni futárcégtől. Az egyik járművük, egy kék furgon a déli parton
kézbesített csomagokat aznap, amikor Bella eltűnt.

Egy öreg rendőr fogadta a hívást, és egyenesen Sparkeshoz ment. – Azt
hiszem, ez önnek lesz, uram – mondta, és letette az íróasztalára az
információs lapot.

Sparkes azonnal visszahívta a Qwik Futárszolgálatot, hogy megerősítést
kérjen a részleteket illetően. Az igazgató, Alan Johnstone szabadkozással
kezdte, amiért vesztegeti a rendőrség idejét, de azt mondta, csak nemrég
lépett be a céghez, és a felesége rábeszélte, hogy telefonáljon.

– Folyvást a Bella-ügyről beszél. És amikor a minap a furgonok
újrafényezésének költségeiről beszéltem, azt kérdezte tőlem: „Milyen
színűek voltak korábban?” Majdhogynem zengett a ház a kiabálásától,
amikor elmondtam neki, hogy eredetileg kékek voltak. Most ezüstszínűek.
Mindenesetre megkérdezte, hogy ellenőrizte-e őket a rendőrség. Nem
tágított, így hát végigmentem a papírokon, és észrevettem, hogy az egyik
Hampshire-ben volt. Southamptonba nem ment, szóval a régi
menedzsment valószínűleg ezért nem lépett akkoriban kapcsolatba
önökkel – biztosan úgy gondolták, hogy ezzel nem érdemes önöket
zavarni. Bocsánat, de a feleségem megígértette velem.

– Ne aggódjon, Mr. Johnstone. Számunkra semmilyen információ nem
időpazarlás – mondta Sparkes hízelgő hangon, keresztbe téve az ujjait. –
Nagyon hálásak vagyunk, hogy időt szánt a hívásra. Most pedig beszéljen
nekem a furgonokról, a sofőrről és arról, hová ment.

– Mike Doonan volt a sofőr, régi dolgozónk. Nos, most már távozott –
lett volna még pár éve a nyugdíjig, de komoly problémái voltak a hátával,
és járni is alig tudott, nemhogy vezetni vagy csomagokat cipelni.
Mindenesetre október 2-án Portsmouthba és Winchesterbe kézbesített.

Sparkes a telefont az álla alá szorítva lefirkantotta mindezt, majd a bal
kezét használva beírta a nevet és a részleteket a számítógépébe. A sofőr
húsz mérföldnél is közelebb járt a Manor Roadhoz a kézbesítés során, és
potenciálisan belefért az időkeretbe.

– Mike közvetlenül ebédidő előtt indult el a raktárból – másfél-két óra
az út, ha az M25-ösön nincsen dugó – mondta Mr. Johnstone.

– Mikor kézbesítette a csomagot? – kérdezte Sparkes.

57

– Várjon, vissza kell majd hívnom önt, amikor előttem lesznek a
papírok.

Ahogy letette, Sparkes már kiáltott is: – Matthews! Ide, most rögtön! –
És a kollégájára bízta a számítógépes keresést, miközben a telefonja ismét
megcsörrent.

– Az átvételi elismervény szerint 14:05-kor került sor az első
kézbesítésre – mondta Johnstone. – Úgy látom, a második kézbesítés
időpontja nincs rajta ezen a lapon. Nem tudom, miért. Mindenesetre ezek
szerint visszajönni nem láttuk. Az iroda személyzete ötkor hazamegy, és a
nyilvántartás szerint a furgon az elülső udvaron lett hagyva, kitakarítva-
kiporszívózva a másnapi munkára.

– Ez remek. Beszélnünk kell a sofőrrel is, csak a biztonság kedvéért.
Lehetséges, hogy látott valamit, ami számunkra hasznos lehet. Hol lakik?
– kérdezte Sparkes, igyekezve elfojtani a hangjában az izgatottságot.
Leírta a jegyzettömbjébe a délkelet-londoni címet. – Nagyon sokat segített,
Mr. Johnstone. Nagyon köszönöm, hogy betelefonált. – Letette a telefont,
és egy óra múlva ő és Matthews már úton voltak London felé az M3-ason.

A sofőr rendőrségi nyilvántartásban lévő adatai első pillantásra semmi
érdekeset nem tartalmaztak. Mike Doonan az ötvenes évei végén járt,
egyedül élt, évek óta sofőrködött, és nem szeretett parkolási díjakat fizetni.
De amikor Matthews lefuttatta az adatait a rendőrségi adatbázisban,
kiderült, hogy az Arany Hadműveletben dolgozó fiúknál „potenciális
elkövető” minősítést kapott. Ez azt jelentette, hogy esetleg lehetett köze
pedofil tartalmakat közlő weboldalakhoz. Az Arany Hadművelet
munkacsoport tagjai sok száz brit férfit vizsgáltak, akikről a hitelkártyájuk
használata alapján feltételezhető volt bizonyos weboldalak látogatása.
Először azokra koncentráltak, akiknek könnyen lehetőségük volt gyerekek
közelébe kerülni – tanárokra, szociális munkásokra, egészségügyi
dolgozókra, cserkészvezetőkre –, majd rátértek a többiekre. Doonanhez
(sz. dátum 1952. 05. 04., foglalkozás: sofőr, önkormányzati bérlakásban él,
elvált, három gyermek apja) még nem jutottak el, és a nyomozás
tempójának fényében még egy évig nem is volt esedékes, hogy
bekopogtassanak az ajtaján.

– Jó előérzetem van ezzel kapcsolatban – közölte Sparkes az
őrmesterével. Minden a helyén volt; diszkréten rendőröket helyeztek ki,
hogy figyeljék a címet, de senki nem mozdulhatott a hampshire-i kollégák
érkezéséig.

A felügyelő kezében rezegni kezdett a mobiltelefon.

58

– Alakul. Otthon van – mondta, amikor letette.

Mike Doonan a Sun tippszelvényét töltötte ki éppen, amikor megszólalt
nála az ajtócsengő. Morgolódva, nehézkesen emelte fel zömök testét a
karosszékéből. A bal lábába lesugárzott a nyilalló fájdalom, és egy
pillanatra kénytelen volt megtorpanni, hogy visszanyerje a lélegzetét.

– Mindjárt jövök – kiáltotta.
Amikor kinyitotta a körfolyosóra nyíló ajtót, nem az irgalmas
szamaritánus szomszédja állt ott a szombati bevásárlásból származó sörrel
és szeletelt kenyérrel, hanem két öltönyös férfi.
– Ha mormonok, már elég exfeleségem van – mondta, és készült
becsukni az ajtót.
– Mr. Michael Doonan? A rendőrségtől jöttünk, és szeretnénk
beszélgetni önnel egy kicsit.
– A rohadt életbe, csak nem a parkolási bírságról van szó? Azt hittem,
már mindet elrendeztem. Jöjjenek be.
Az önkormányzati bérlakás apró nappalijában lassan visszaereszkedett a
székébe. – Komiszkodik a hátam – mondta, és felszisszent a fájdalomtól.
Bella Elliott említésekor abbahagyta a fájdalmas fintorgást.
– Szegény kislány – mondta. – Portsmouthban voltam akkor ebédidőben
egy fuvarral. Mondtam a főnöknek, hogy be kéne telefonálnia, amikor az
újságok írtak a sötétkék furgonról – tudják, olyan színűt vezettem –, de azt
mondta, nem akarja, hogy zsaruk szaglásszanak a cége körül. Nem tudom,
miért… kérdezzék meg tőle. Amúgy közelében sem jártam annak a
helynek, ahol a kislány lakott. Csak elvégeztem a munkámat, és
visszajöttem.
Doonan túlságosan is segítőkész volt, ahogy megosztotta a gondolatait
az esetről és arról, mit kellene tenni azzal a rohadékkal, aki elvitte a
gyereket.
– Valami rohadék vitte el. Megtennék bármit, hogy a kezem közé
kapjam. Nem mintha sok mindent tudnék csinálni vele, amilyen állapotban
vagyok…
– Mióta van ilyen állapotban, Mr. Doonan? – kérdezte Matthews
őrmester.
– Évek óta. Hamarosan kerekesszékbe kerülök.
A rendőrök türelmesen végighallgatták, majd előhozakodtak a
gyermekpornográfia iránti feltételezett érdeklődésével. Doonan nevetett,
amikor az Arany Hadműveletről beszéltek.
– Nekem még számítógépem sincsen. Az nem az én világom. Őszintén

59

szólva egy kissé hadilábon állok a technikával. Amúgy meg az összes
ilyen nyomozás faszság, nem? Rafkós fickók Oroszországból
hitelkártyaszámokat lopnak, és eladják őket pedóknak, ezt írják az újságok.
De nem kell hinniük nekem csak úgy bemondásra. Nézzenek körül, uraim.

Sparkes és Matthews kaptak Doonan ajánlatán: végigturkálták a
szekrénybe gyömöszölt ruháit, felemelték az ágyáról a matracot, hogy
benézzenek az alatta lévő tárolózsákokba. – Sok női ruha van itt, Mr.
Doonan – jegyezte meg Matthews.

– Igen, szeretek beöltözni, ha éppen úgy adódik – nevetett fel Doonan
könnyeden. Túlságosan is könnyeden, gondolta Sparkes. – Dehogyis, ezek
a volt feleségem ruhái. Nem jött el kidobni őket.

Gyereknek semmi nyoma nem volt.
– Vannak gyermekei, Mr. Doonan?
– Felnőttek már. Igazából nem sokat látom őket. Az anyjuk pártját
fogták.
– Rendben. Szétnézünk gyorsan a fürdőszobában.
Sparkes az őrmesterre pillantott, aki feltúrta a szennyestartót, és közben
próbált nem levegőt venni.
– Hát, itt nincs semmi, de nekem nem tetszik a fickó. Túlságosan
barátságos. Alamuszi.
– Beszélnünk kell megint az Arany Hadművelet-es fiúkkal – jelentette
ki Sparkes, és becsukta a fürdőszoba ajtaját. – És vitesse el a furgonját a
szakértőkhöz, hogy átvizsgálják.
Amikor visszamentek a nappaliba, Doonan elmosolyodott. – Megnéztek
mindent? Bocs a szennyesért. Gondolom, most elmennek meglátogatni
Glen Taylort.
– Kicsodát? – kérdezte Sparkes.
– Taylort. Ő is sofőr, és ő is arra a környékre kézbesített aznap. Nem
tudták?
Sparkes félbehagyta a kabátja felvételét, és közelebb lépett Doonanhez.
– Nem. Mr. Johnstone nem említett másik sofőrt, amikor betelefonált.
Biztos benne, hogy ketten voltak?
– Igen, úgy volt, hogy én csinálom mindkét munkát, de orvoshoz kellett
mennem, és muszáj volt visszaérnem fél ötre. Glen szólt, hogy majd ő
elintézi a másik fuvart. Lehet, hogy nem írta be az útnyilvántartásba. Őt
kéne megkérdezniük.
– Meg fogjuk, Mr. Doonan.
Sparkes intett Matthewsnak, hogy menjen, hívja fel Johnstone-t, és
kérjen tőle megerősítést az új információt illetően.
Ahogy az őrmester becsukta a bejárati ajtót maga mögött, Sparkes

60

kemény pillantást vetett Doonanre. – Ez a másik sofőr a barátja?
Doonan horkantott egyet. – Nem igazán. Elég titkolózó, hogy őszinte

legyek. Okos fiú. Kiismerhetetlen, úgy mondanám.
Sparkes leírta ezt. – Hogy érti azt, hogy kiismerhetetlen?
– Nagyon barátságosan viselkedett, de sosem tudta az ember, mit

gondol. A srácok beszélgettek a büfében, ő meg csak kagylózott.
Zárkózott, gondolom.

Matthews megkocogtatta az ablakot, amitől mindketten összerezzentek;
Sparkes eltette a jegyzetfüzetét, és kézfogás nélkül elbúcsúzott.

– Még találkozunk, Mr. Doonan.
A sofőr szabadkozott, amiért nem kel fel kiengedni Sparkesot.
– Vágja be maga után az ajtót, és jöjjön vissza bármikor – kiáltotta
utána.
A rendőrök beszálltak a büdös liftbe, és egymásra néztek, ahogy az ajtó
becsukódott.
– Mr. Johnstone azt állítja, a munkanaplóban egy szó sincs arról, hogy
Glen Taylor bármiféle kézbesítést végzett volna aznap délután – mondta
Matthews. – Keresi az átvételi elismervényt, hogy megnézze, kinek az
aláírása van rajta. Megadta Taylor címét.
– Gyerünk oda most – mondta Sparkes, és a kulcsaiért nyúlt. – És
ellenőrizze, Doonan tényleg elment-e az orvoshoz aznap.
Mike Doonan a lakásban várt egy órát, aztán kibicegett a kabátfogashoz
az előtérbe, és kihalászott a zakója zsebéből egy lakatkulcsot. Kirázott két
speciális fájdalomcsillapítót egy fehér műanyagdobozból, és egy korty
hideg kávéval lenyelte őket. Megvárta, hogy hassanak, majd kicsoszogott,
hogy eltüntesse a képeket és magazinokat a szomszédja garázsában lévő
szekrényéből.
– Kibaszott rendőrök – mormogta, ahogy nekitámaszkodott a lift
falának. Majd később elégeti őket. Igazából ostobaság volt megtartani
őket, de hát ez volt minden, ami a kis hobbijából megmaradt. A
számítógépes dolog hónapokkal korábban ért véget, amikor a gerince
kezdte felmondani a szolgálatot, és Doonan nem tudott többé eljutni a
speciális internetkávézójába.
– Túl nyomorék vagyok a pornóhoz – nevetett magában; a
fájdalomcsillapítóktól kissé mindig kótyagos lett. – Szánalmas.
Kinyitotta a szürke fémszekrény ajtaját, és kihúzta a felső polcról a
viseltes kék dossziét. A fénymásolt képek sarkai felpöndörödtek a
használattól, a színük kezdett megfakulni. Egy másik sofőrtől vette őket,
egy fickótól, aki a tengerpart mentén taxizott, és a kocsija
csomagtartójából árulta a cuccot. Doonan kívülről ismerte a képeket. Az

61

arcokat, a pozitúrákat, a hátterek – nappali, hálószobák, fürdőszobák –
otthonosságát.

Remélte, hogy a rendőrök alaposan a körmére néznek Glen Taylornak.
Úgy kell annak a nagyképű kis pöcsnek.

Az idősebbik rendőr érdeklődőnek tűnt, amikor azt mondta, hogy Taylor
kiismerhetetlen. Doonan elmosolyodott.

Tizenharmadik fejezet

2007. április 7., szombat

A nyomozó

Sparkes szíve gőzkalapácsként vert, ahogy pattanásig feszülő
idegszálakkal a Taylorék házához vezető ösvényen lépdelt. Száz ilyen sétát
tett már meg pályafutása során, de ennek ellenére még mindig ugyanúgy
hatalmukba kerítették az érzések.

Taylorék szépen karban tartott ikerházban laktak, melynek
műanyagkeretes, hőszigetelő ablakai mögött tiszta csipkefüggönyök
lógtak.

„Itt vagy, Bella?” – ismételgette Sparkes gondolatban, amikor felemelte
a kezét, hogy kopogtasson az ajtón. Finoman, finoman, emlékeztette
önmagát. Ne ijesszünk meg senkit.

És aztán ott volt. Glen Taylor.
Teljesen átlagosan néz ki, gondolta Sparkes. De hát a szörnyetegeken
ritkán látszik, hogy azok. Reménykedik az ember, hogy észreveszi a
belőlük kivillanó gonoszságot – ez átkozottul megkönnyítené a rendőri
munkát, mondta gyakran. Tudta azonban, hogy a gonoszság tünékeny
természetű, csak időnként pillantjuk meg, és ettől még borzasztóbb.
A felügyelő egy gyors pillantással Taylor mögé nézett, gyermek nyomát
keresve, de az előtérben és a lépcsőn semmi nyom nem látszott, minden
rendezett volt.
– Abnormálisan normális – mondta később Eileennak. – Úgy nézett ki,
mint egy mintaház. Eileen ezt sértésnek vette, saját háziasszonyi
képességeinek kritikájaként fogta fel, és megbántottan felszisszenve nézett
a férjére.
– A fenébe is, Eileen, mi a bajod? Nem rólad beszélek, nem a mi
házunkról. Egy gyanúsítottról beszélek. Azt hittem, érdekelni fog téged. –

62

De a baj már megtörtént. Eileen visszavonult a konyhába, és hangosan
kezdett tisztogatni valamit. Újabb hallgatag hétnek néznek elébe, gondolta
Sparkes, és felhangosította a tévét.

– Mr. Glen Taylor? – kérdezte Sparkes halkan és udvariasan.
– Igen, én vagyok – válaszolta Taylor. – Mit tehetek önökért? Árulnak
valamit?
A rendőrtiszt közelebb lépett, Ian Matthews követte.
– Mr. Taylor, Bob Sparkes felügyelő vagyok, a hampshire-i
rendőrségtől. Bemehetek?
– Rendőrség? Miről van szó? – kérdezte Taylor.
– Egy eltűnt gyermek ügyéről szeretnék beszélni önnel, amelyben én
vezetem a nyomozást. Bella Elliott eltűnéséről van szó – mondta Sparkes,
igyekezve érzelemmentes hangon beszélni. Glen Taylor arcából kifutott a
vér, és úgy lépett hátra, mintha egy ütés elől hőkölne vissza.

Taylor felesége akkor lépett ki a konyhából, a kezét egy konyharuhába
törölgetve, amikor Bella Elliott neve elhangzott. Csinos, rendesnek tűnő
asszony, gondolta Sparkes. A nőnek elakadt a lélegzete, és az arcához
kapta a kezét. Különös, hogyan reagálnak az emberek, tűnődött később
Sparkes. Ez a kézmozdulat, hogy eltakarják az arcukat, nagyon mélyen
gyökerezik az emberekben. Szégyenükben teszik? Vagy azért, hogy ne
kelljen odanézni valamire? – töprengett, miközben bevezették a nappaliba.

Milyen furcsa, gondolta Sparkes. Taylor egész idő alatt egyszer sem
nézett a feleségére. Mintha ott sem lett volna. Szegény asszony, úgy nézett
ki, mint aki menten összeesik.

Taylor gyorsan összeszedte magát, és válaszolt a rendőrök kérdéseire.
– Úgy tudjuk, hogy arra a környékre kézbesített, ahonnan Bellát
elvitték, Mr. Taylor.
– Hát lehet.
– A barátja, Mr. Doonan mondta, hogy ott volt.
– Doonan? – Taylor összepréselte az ajkát. – Nem a barátom, de…
várjanak egy percet. Igen, azt hiszem, jártam arra.
– Próbálja felidézni, Mr. Taylor. Ez volt az a nap, amikor Bella Elliottot
elrabolták – mondta nyomatékosan Sparkes.
– Igen, tényleg így volt. Persze. Azt hiszem, kora délután volt egy
fuvarom, és aztán hazajöttem. Négy körül, úgy emlékszem.
– Négykor itthon volt, Mr. Taylor? Nagyon gyorsan hazaért. Biztos
benne, hogy négy óra volt?
Taylor a homlokát ráncolva bólintott, mintha erősen gondolkozna. –

63

Igen, biztosan négy volt. Jean meg tudja erősíteni.
Jean Taylor nem szólt semmit. Olyan volt, mintha nem hallotta volna, és

Sparkesnak meg kellett ismételnie a kérdést, hogy a nő végre ránézzen és
bólintson. – Igen – mondta, mintha automata üzemmódban volna.

Sparkes visszafordult Taylorhoz. – Arról van szó, Mr. Taylor, hogy a
furgonjára illik a leírás, amit az egyik szomszéd adott egy járműről,
amelyre közvetlenül Bella eltűnése előtt figyelt fel. Bizonyára olvasott
róla, tele voltak ezzel az újságok, és minden kék furgonnak utánajárunk.

– Azt hittem, egy copfos fickót keresnek. Nekem rövid hajam van, és
egyébként sem voltam Southamptonban. Winchesterben voltam –
jelentette ki Taylor.

– Nem, de biztos, hogy nem autókázott egy kicsit a kézbesítés után?
Taylor megpróbálta nevetéssel elütni a felvetést.
– Nem szoktam többet autókázni, mint amennyit muszáj – az nekem
nem pihenés. Nézzék, ez az egész valami borzasztó tévedés.
Sparkes elgondolkozva nézte, miközben bólintott. – Biztos vagyok
benne, hogy megérti, mennyire komoly ez az ügy, Mr. Taylor, és nem
bánja, ha szétnézünk.
Azonnal kezdetét vette a ház átkutatása; rendőrök járták be gyorsan a
szobákat Bella nevét kiáltozva, benézve a szekrényekbe, az ágyak alá, a
kanapék mögé. Semmi.
Volt azonban valami abban, ahogy Taylor előadta a történetét. Volt
benne valami begyakorolt. Sparkes úgy döntött, beviszi a helyi
rendőrségre, hogy még egyszer végigmenjenek a részleteken. Tartozott
ezzel Bellának.
Jean Taylor a lépcsőn sírt, miközben a rendőrök végezték a munkájukat.

Tizennegyedik fejezet

2010. június 10., csütörtök

Az özvegy

Hagynak egy kicsit pihenni, aztán Kate szobájában vacsorázunk, a kertre
néző nagy ablakoknál. A pincér betol egy zsúrkocsit, amin fehér abrosz, a
közepén pedig egy vázában virág van. A tányérokon olyan helyes
ezüstkupolák. Kate és Mick előételt, főételt és desszertet is rendeltek, és
ott van mind az asztal alatti polcokon.

64

– Rúgjunk ki a hámból – mondja Kate.
– Igen – feleli Mick. – Megérdemeljük. – Kate rászól, hogy fogja be, de
látom, hogy tényleg elégedettek magukkal. Megütötték a főnyereményt –
interjút fognak készíteni az özveggyel.
Én csirkét eszem, és jóformán csak tologatom a tányéromon. Nincs
étvágyam hozzá, nincs kedvem velük ünnepelni. A fenekére néznek a
bornak, és rendelnek még egy üveggel, de én ügyelek, hogy ne igyak
többet egy pohárnál. Észnél kell lennem.
Amikor érzem, hogy fáradok, úgy teszek, mintha sírnék, és azt
mondom, szükségem van egy kis egyedüllétre. Kate és Mick összenéznek.
Ez nyilvánvalóan nem szerepelt a tervben, de felállok, és azt mondom: –
Jó éjszakát. Viszlát reggel.
Hátratolják a széküket, és feltápászkodnak. Kate az ajtóig kísér,
meggyőződik róla, hogy rendben bejutok a szobámba.
– Ne vegye fel a telefont – mondja. – Ha beszélnem kell magával,
kopogtatni fogok az ajtón.
Bólintok.
Szörnyű hőség van a szobámban, így hát nyitott ablaknál fekszem le a
hatalmas ágyra, hogy kiengedjem a radiátorok melegét. Újra és újra
végigperegnek a fejemben a nap történései, és olyan érzésem van, mintha
szédülnék, mintha kicsúszott volna a kezemből az ellenőrzés, mintha
részeg lennék egy kicsit.
Felülök, hogy ne forogjon körülöttem a szoba, és meglátom az
ablaküvegen a tükörképemet.
Olyan, mintha valaki más lenne. Egy másik nő, aki hagyta, hogy
idegenek elvigyék. Idegenek, akik máig valószínűleg az ajtómon
dörömböltek és hazugságokat irkáltak rólam. Megdörzsölöm az arcomat,
és így tesz az ablaküvegen látható nő is. Merthogy én vagyok az.
Visszabámulok magamra.
Nem tudom elhinni, hogy itt vagyok.
Nem tudom elhinni, hogy beleegyeztem, és idejöttem. Mindazok után,
amit a sajtó művelt velünk. Miután Glen annyiszor figyelmeztetett.
Szeretném megmondani neki, hogy tulajdonképpen nem emlékszem,
hogy beleegyeztem volna ebbe az egészbe, de azt mondaná, hogy biztosan
megtettem, máskülönben nem szálltam volna be velük a fotós furgonjába.
Nos, Glen már nincs itt, hogy bármit is mondjon. Egyedül vagyok.
Aztán meghallom, hogy Kate és Mick a szomszéd szoba erkélyén
beszélgetnek.
– Szegénykém – mondja Kate. – Biztosan kimerült. Majd reggel
csináljuk a dolgot.

65

Bármi legyen is a „dolog”. Gondolom, az interjú.
Megint szédülök. Émelygek belül, mert tudom, hogy mi következik.
Holnap már nem lesz több masszázs és mulatság. Nem lesz több csevegés
a konyhaszekrények színéről. Kate Glenről akar majd hallani. És Belláról.
A fürdőszobába megyek, és kihányom a csirkét, amit az előbb ettem.
Leülök a padlóra, és az első interjúra gondolok, amit adtam – a
rendőrségnek, miközben Glen előzetes letartóztatásban volt. Húsvét volt,
amikor eljöttek. Úgy terveztük, hogy másnap elsétálunk a Greenwich
parkba, és megnézzük a húsvéti tojásfestést. Minden évben elmentünk – ez
és november ötödike, a lőporos összeesküvés évfordulója voltak a kedvenc
dátumaim az évben. Furcsa, miféle dolgokra emlékszik az ember.
Imádtam. Az a sok kis izgatott arc, ahogy tojást keresnek vagy meleg
sapkával a fejükön csillagszóróval írják a nevüket a levegőbe. Közel
álltam hozzájuk, úgy téve egy pillanatig, mintha az enyéim lennének.
Ehelyett azon a húsvét vasárnapon a kanapémon ültem, és miközben két
rendőr átkutatta a dolgaimat, Bob Sparkes kérdezgetett. Azt akarta tudni,
hogy normális-e a nemi életünk Glennel. Valahogy másképp fejezte ki, de
erre gondolt.
Nem tudtam, mit feleljek. Olyan borzasztó volt, hogy egy idegen ezt
kérdezi. Engem nézett, a nemi életemre gondolt, és nem tudtam
megakadályozni.
– Természetesen – mondtam. Nem tudtam, mire gondol, miért kérdezi
ezt.
Nem válaszoltak a kérdéseimre, egyre csak tették fel a magukéit. Arról a
napról, amikor Bella eltűnt. Miért voltam itthon négykor munka helyett?
Mikor lépett be Glen az ajtón? Honnan tudtam, hogy négy óra van? Mi
más történt aznap? Mindent ellenőriztek, és újra meg újra végigmentek
ugyanazokon a dolgokon. Rajta akartak kapni, hogy elhibázok valamit, de
nem tettem. Ragaszkodtam a történethez. Nem akartam Glennek gondot
okozni.
És tudtam, hogy ő soha nem csinálna olyasmit. Az én Glenem.
– Szokta használni a számítógépet, amit elvittünk a férje
dolgozószobájából, Mrs. Taylor? – kérdezi hirtelen Sparkes felügyelő.
Azután vitték el, hogy az előző nap átkutatták az emeletet.
– Nem – feleltem. A szó rémült sipításként hangzik. A torkom elárul
engem és a félelmemet.
Az előző nap felvittek a dolgozószobába, az egyikük leült a
billentyűzethez, és megpróbálta elindítani a gépet. A monitor bekapcsolt,
de aztán nem történt semmi, és a jelszót kérdezték tőlem. Megmondtam
nekik, hogy én azt sem tudom, hogy van jelszó. Próbálkoztunk a

66

nevemmel és a születésnapommal, meg az Arsenallal, Glen csapatával, de
végül kihúzták a csatlakozót a konnektorból, és elvitték, hogy feltörjék.

Néztem az ablakból, ahogy elmennek. Tudtam, hogy találni fognak
valamit, de nem tudtam, mit. Próbáltam nem elképzelni. Mint végül
kiderült, nem is tudtam volna elképzelni, amit találtak. Sparkes felügyelő
mondta el, amikor másnap visszajött, hogy tovább kérdezgessen.

Úgy gondolom, a rendőrség szivárogtatta ki Glen nevét, mert miután
hazajött a rendőrségről, másnap kopogtattak az újságírók.

Glen nagyon fáradtnak és gyűröttnek látszott, amikor este belépett az
ajtón, én meg pirítóst készítettem neki, és közel húztam hozzá a székemet,
hogy átölelhessem a vállát.

– Szörnyű volt, Jeanie. Nem voltak hajlandók meghallgatni. Egyre csak
nyaggattak.

Sírni kezdtem. Nem voltam képes megállni, hogy ne sírjak. Úgy tűnt,
Glent nagyon megtörte a dolog.

– Ó, szívem, ne sírj. Minden rendben lesz – mondta, és letörölte a
könnyeimet a hüvelykujjával. – Mindketten tudjuk, hogy egy ujjal sem
tudnék ártani egy gyereknek.

Én tudtam, hogy így igaz, de annyira megkönnyebbültem, amikor ő
mondta ki hangosan, hogy ismét megöleltem, és összevajaztam a ruhám
ujját.

– Tudom, hogy így van. És nem árultam el, hogy későn értél haza, Glen
– mondtam. – Azt mondtam a rendőröknek, hogy négyre itthon voltál. – És
Glen a szeme sarkából rám nézett.

Ő kért arra, hogy hazudjak. Este a teánkat kortyolgatva ültünk, amikor a
híradóban bemondták, hogy a rendőrség egy kék furgon sofőrjét keresi.
Azt mondtam, talán be kellene telefonálnia, mert ő egy kék furgonnal volt
Hampshire-ben, amikor a kislány eltűnt, hogy őt kizárhassák.

Glen hosszan nézett rám. – Ezzel csak magamnak keresném a bajt,
Jeanie.

– Hogy érted ezt?
– Nézd, egy kis privát melót csináltam, amíg odavoltam, elvittem egy
csomagot egy barátom helyett egy kis pluszpénzért, és ha a főnök
megtudja, ki fog rúgni.
– De mi lesz, ha a főnök bejelenti, hogy te arrafelé jártál egy kék
furgonnal?
– Nem fogja – felelte Glen. – Nincs oda a rendőrökért. De ha megteszi,
egyszerűen azt mondjuk majd, hogy délután négyre itthon voltam. Akkor
minden rendben lesz. Oké, szívem?
Bólintottam. És különben is, négy tájban tényleg telefonált, és szólt,

67

hogy úton van. Azt mondta, a mobilja vacakol, és ezért egy autópálya-
pihenő telefonjáról hív.

Ez tulajdonképpen ugyanaz, nem?
– Köszönöm, szívem – mondta Glen. – Igazából nem volt hazugság…
úton voltam már… de nem hiányzik, hogy a főnök megtudja, hogy volt az
a mellékes melóm. Semmi szükségünk bonyodalmakra, vagy arra, hogy
elveszítsem a munkámat. Ugye?
– Nem, persze hogy nem.
Tettem még egy kis vajat a pirítósra, beszippantva a kellemes illatát.
– Hová mentél a mellékes fuvarral? – kérdeztem. Csak úgy.
– Brighton felé – mondta. És egy darabig csendben üldögéltünk.
Másnap reggel kopogtatott az első riporter az ajtón – egy fiatal srác a
helyi laptól. Kedves fickónak tűnt. Nem győzött szabadkozni.
– Ezer bocsánat a zavarásért, Mrs. Taylor, de beszélhetnék a férjével,
kérem?
Glen éppen akkor jött ki a nappaliból, amikor megkérdeztem a sráctól,
hogy kicsoda. Amikor közölte, hogy riporter, Glen sarkon fordult, és eltűnt
a konyhában. Én meg álltam ott, nem tudtam, mit tegyek. Féltem, hogy
bármit is mondok, rosszul fog elsülni. Glen végül kikiáltott a konyhából: –
Nincs semmi mondanivalóm. Viszlát –, én meg becsuktam az ajtót a
fiatalember orra előtt.
Aztán megtanultuk jobban kezelni a sajtót. Nem nyitottunk ajtót.
Csendben ültünk a konyhában, amíg el nem távolodtak a lépteik. És úgy
gondoltuk, hogy ezzel vége. Persze nem lett vége. Mentek a szomszédba, a
szemközti lakóhoz, az újságoshoz, a kocsmába. Ajtóról ajtóra jártak egy
kis információért.
Azt hiszem, Lisa, aki a szomszédban lakik, eleinte nem mondott semmit
a riportereknek. A többi szomszéd nem tudott sokat, de ez nem
akadályozta meg őket abban, hogy nyilatkozzanak. Imádták a dolgot, és
két nappal azután, hogy Glent kiengedték, ott voltunk az újságokban.
„A RENDŐRSÉG VÉGRE ÁTTÖRÉST ÉRT EL A BELLA-
ÜGYBEN?” – ez volt az egyik főcím. Egy másik alkalommal közöltek
Glenről egy elmosódott képet, amin a helyi kocsma focicsapatában játszik,
meg egy csomó hazugságot.
Ültünk egymás mellett, és néztük a címoldalakat. Glen döbbentnek tűnt,
én pedig bátorításképpen megfogtam a kezét.
Rengeteg dolgot tévesen írtak az újságokban. Az életkorát, a
foglalkozását, még a nevét is pontatlanul írták.
Glen halványan rám mosolygott. – Ez jó, Jeanie. Talán nem ismernek
fel az emberek. – De persze felismerték.

68

Telefonált az anyja. – Mi ez az egész, Jeanie? – kérdezte.
Glen nem volt hajlandó a telefonhoz jönni. Elment fürdeni. Szegény
Maryt a sírás fojtogatta.
– Nézd, Mary, ez az egész egy félreértés – mondtam neki. – Glennek
semmi köze hozzá. Valaki látott egy kék furgont, mint az övé, aznap,
amikor Bella eltűnt. Ennyi az egész. Véletlen egybeesés. A rendőrség csak
teszi a dolgát, ellenőriznek minden nyomot.
– Akkor miért van benne az újságokban? – kérdezte Mary.
– Nem tudom, Mary. A sajtó ráizgul mindenre, aminek köze van
Bellához. Végigkoslatnak minden helyet, ahol azt mondják az emberek,
hogy látták. Tudod, milyenek.
De nem tudta, és én sem tudtam igazából. Akkor még legalábbis nem.
– Kérlek, ne aggódj, Mary. Mi tudjuk az igazságot. Egy hét alatt lecseng
ez az egész. Vigyázz magadra, és üdvözlöm George-ot.
Kábán álltam a folyosón, miután letettem a telefont. Még akkor is ott
voltam, amikor Glen lejött a fürdőszobából. Vizes volt a haja, és éreztem a
bőre nedvességét, amikor megcsókolt.
– Hogy van anyám? – kérdezte. – Maga alatt, gondolom. Mit mondtál
neki?
Amíg valami reggelit készítettem Glennek, elismételtem az egész
beszélgetést. Alig evett két napja, mióta hazajött a rendőrségről. Annyira
fáradt volt, hogy nem evett, csak egy pirítóst.
– Szalonnás tojást? – kérdeztem.
– Pompás – mondta. Amikor leült, megpróbáltam normális dolgokról
beszélgetni, de nagyon erőltetett volt a dolog.
Végül Glen egy csókkal hallgattatott el, és azt mondta: – Igen nehéz
napoknak nézünk elébe, Jeanie. Rettenetes dolgokat fognak mondani
rólunk az emberek, és valószínűleg nekünk is. Fel kell készülnünk. Ez egy
szörnyű tévedés, de nem engedhetjük, hogy tönkretegyék az életünket.
Erősnek kell lennünk, amíg ki nem derül az igazság. Mit gondolsz, képes
vagy rá?
Visszacsókoltam. – Persze hogy képes vagyok rá. Egymásért képesek
vagyunk rá. Szeretlek, Glen.
Ekkor valóban, igazából rám mosolygott. Erősen magához szorított,
hogy ne lássam elérzékenyülni.
– Na, van még szalonna?
Glennek igaza volt az életünk tönkretevésével kapcsolatban. Kénytelen
voltam otthagyni a munkahelyemet, miután kihallgatták. Próbáltam én
bejárni, azt mondtam a vendégeknek, hogy az egész egy szörnyű tévedés,
de az emberek elhallgattak, amikor a közelükbe mentem. A törzsvendégek

69

nem foglaltak többé időpontokat, és más fodrászhoz kezdtek járni. Lesley
egy szombat este félrevont, és közölte velem, hogy kedveli Glent, és
biztosra veszi, hogy semmi nem igaz abból, amit az újságok írnak, de „a
szalon érdekében” távoznom kell.

Sírtam, mert akkor rájöttem, hogy ennek sosem lesz vége, és soha nem
lesz már semmi a régi. Belegöngyöltem az ollóimat és a fésűimet a
színezőköpenyembe, bevágtam őket egy táskába, és eljöttem.

Próbáltam nem hibáztatni Glent. Tudtam, hogy nem ő tehet róla.
Mindketten a helyzet áldozatai vagyunk, mondta ő, és igyekezett
felvidítani.

– Ne aggódj, Jeanie. Rendbe jönnek majd a dolgaink. Találsz majd
másik állást, amikor lecseng ez az egész. Amúgy is itt volt az ideje váltani.

Tizenötödik fejezet

2007. április 7., szombat

A nyomozó

Glen Taylor első kihallgatásával várni kellett, amíg mindenki vissza nem
ért Southamptonba; egy levegőtlen, szekrényméretű szobában került rá sor,
amelynek kórházi zöldre festett ajtaja volt.

Sparkes benézett az ajtó üvegablakán. Látta Taylort, aki úgy ült, mint
egy várakozó iskolás; a keze a térdén, a lába egy ismeretlen dallam
ritmusára járt.

Kitárta az ajtót, és belépett a parányi színpadon kijelölt helyére. A
testbeszéd a lényeg, olvasta az egyik pszichológiai könyvben, amit az
éjjeliszekrényén tartott. Uralni a kihallgatott személyeket azáltal, hogy
nagyobbnak mutatkozunk, mint ők – fölébük tornyosulni, kitölteni a
látómezejüket. Sparkes egy kicsit tovább állt a szükségesnél, a papírokat
rendezgette a kezében, de végül leereszkedett egy székre. Taylor nem várta
meg, hogy a felügyelő kényelembe helyezze magát.

– Én váltig mondom maguknak, hogy ez az egész egy tévedés. Biztosan
sok ezer kék furgon szaladgál odakint – panaszkodott, a kezével rácsapva a
kávéfoltos asztalra. – Mi van Mike Doonannel? Az egy furcsa fickó.
Egyedül él, ezt tudták?

Sparkes lassan vett egy mély lélegzetet. Nem sietett. – Na már most, Mr.
Taylor. Koncentráljunk önre, és nézzük meg újra az október 2-ai útját.

70

Muszáj tisztáznunk az időpontokat.
Taylor a szemét forgatta. – Nincs több mondanivalóm. Odamentem

kocsival, kitettem a csomagot, hazamentem. Vége is a történetnek.
– Rendben. Azt állítja, hogy 12:20-kor indult el a raktártól, de erről

nincs feljegyzés a munkalapokon. Miért nem regisztrálta az utat?
Taylor vállat vont. – Doonan helyett csináltam a munkát.
– Azt hittem, nincs jóban vele.
– Tartoztam neki egy szívességgel. A sofőrök között mindig így szokott

lenni.
– Akkor hol ebédelt aznap? – kérdezte Sparkes.
– Ebédelni? – kérdezte Taylor, és vakkantáshoz hasonlatosan

felnevetett.
– Igen, megállt valahol ebédelni?
– Valószínűleg ettem egy csokit, egy Marsot vagy ilyesmit. Nem

szoktam sokat enni ebédre… utálom a szupermarketes szendvicseket.
Inkább várok, amíg haza nem érek.

– És hol vette a Mars csokit?
– Nem tudom. Valószínűleg egy benzinkútnál.
– Odafelé menet, vagy a hazaúton?
– Nem tudom.
– Tankolt?
– Nem emlékszem. Hónapokkal ezelőtt történt.
– Mi a helyzet a megtett távolsággal? Nem kell regisztrálnia a
munkanap elején és a végén? – kérdezte Sparkes, nagyon is jól tudván, mi
a válasz.
Taylor pislantott. – De igen – mondta.
– Akkor hát, ha azt az utat tette meg, amiről beszél, akkor én
ugyanannyi idő alatt tudom megtenni, mint maga? – okoskodott Sparkes.
Újabb pislantás. – Igen, de… nos, Winchester előtt volt egy kis dugó,
ezért megpróbáltam kerülőutat találni. Egy kicsit eltévedtem, mielőtt
visszajutottam a körgyűrűre, és kénytelen voltam leírni egy vargabetűt,
mire megtaláltam a helyet, ahová kézbesítenem kellett – mondta Taylor.
– Értem – mondta Sparkes, és eltúlzott komótossággal lejegyezte a
választ egy jegyzettömbre. – Visszafelé is eltévedt egy kicsit?
– Nem, természetesen nem. Csak a dugó volt az oka.
– De azért sokáig tartott, hogy hazaérjen, nemde?
Taylor rántott egyet a vállán. – Nem igazán.
– Miért nem látta senki visszatérni a furgont, ha olyan gyorsan
visszaért?
– Előbb hazamentem. Mondtam magának. Befejeztem a munkát, és

71

beugrottam Jeanhoz – felelte Taylor.
– Miért? A munkalapjai szerint általában egyenesen a raktárhoz megy –

csökönyösködött Sparkes.
– Látni akartam Jeant.
– A feleségét, igen. Ez elég romantikus, nem? Szereti meglepni a

feleségét?
– Nem, csak meg akartam mondani neki, hogy majd én gondoskodom

az estebédről.
Estebéd. Taylorék estebédet ettek, nem vacsoráztak. A bankban Taylor

rákapott az elegáns életvitel ízére, tűnődött Sparkes.
– És nem tudta volna felhívni?
– A mobilom lemerült, és egyébként is elhaladtam a ház előtt. És

megkívántam egy csésze teát.
Három ürügy. Taylor túlságosan is sok időt töltött azzal, hogy

összerakja ezt a történetet, gondolta Sparkes. A kihallgatás után azonnal
megnézi majd a mobilt.

– Azt hittem, a sofőröknek kapcsolatban kell maradniuk a telephellyel.
Nekem van a kocsiban egy töltőm.

– Nekem is, de azt a saját kocsimban hagytam, amikor átszálltam a
furgonba.

– Mikor merült le a telefonja?
– Csak akkor vettem észre, hogy lemerült, amikor letértem az M25-
ösről, és megpróbáltam felhívni Jeant. Öt perce éppúgy lehetett, mint pár
órája.
– Vannak gyerekeik? – kérdezte Sparkes.
Taylor nyilvánvalóan nem számított a kérdésre, és összeszorította az
ajkát, amíg rendezte a gondolatait.
– Nincsenek, miért? – motyogta. – Mi köze ennek bármihez is?
– Szereti a gyerekeket, Mr. Taylor? – kérdezte Sparkes.
– Természetesen. Ki ne szeretné a gyerekeket? Csak nekünk nincsen. –
Taylor most már keresztbe fonta maga előtt a karját.
– Tudja, Mr. Taylor, vannak emberek, akik másképpen szeretik a
gyerekeket. Érti, mire gondolok?
Taylor szorosabban markolta a felkarját, és lehunyta a szemét, csak egy
másodpercre, de ez elég volt ahhoz, hogy felbátorítsa Sparkesot.
– Szexuális értelemben szeretik a gyerekeket.
– Azok állatok, nem? – mordult fel Taylor.
– Tehát maga nem ilyen módon szereti a gyerekeket?
– Ne legyen gusztustalan. Persze, hogy nem. Miféle embernek gondol
maga engem?

72

– Ezt próbáljuk kideríteni, Mr. Taylor – mondta Sparkes előrehajolva,
hogy sarokba szorítsa a vadat. – Mikor kezdett sofőrködésből élni? Furcsa
pályamódosítás… a bankban jó állása volt, nemde?

Taylor a rá jellemző színpadias módon összevonta a szemöldökét. –
Kedvem támadt váltani. Nem jöttem ki jól a főnökkel, és arra gondoltam,
saját vállalkozást indítok. Tapasztalatra volt szükségem minden területen,
ezért sofőrködéssel kezdtem…

– Mi volt az a dolog a bankban a számítógépekkel? – szakította félbe
Sparkes. – Beszéltünk az egykori főnökével.

Taylor elvörösödött.
– Nem azért rúgták ki, mert nem rendeltetésszerűen használt a
számítógépeket?
– Csőbe húztak – vágta rá gyorsan Taylor. – A főnök ki akart ebrudalni.
Azt hiszem, úgy érezte, hogy fenyegetést jelent rá egy fiatalabb,
képzettebb ember. Bárki hozzáférhetett ahhoz a számítógéphez.
Nevetségesek voltak a biztonsági intézkedések. Én döntöttem úgy, hogy
eljövök.
Olyan erővel szorította a felkarját, hogy az már kihatott a légzésére.
– Rendben. Értem – felelte Sparkes, és hátradőlt a székén, hogy
Taylornak legyen elegendő tere kiszínezni a hazugságát. – És a számítógép
„nem rendeltetésszerű” használata, amivel vádolták? – Közömbös volt a
hangja.
– Pornó. Valaki pornót nézett munkaidőben egy irodai számítógépen.
Idióta – Taylorból csak úgy áradt az álszentség. – Én soha nem csinálnék
ilyen ostobaságot.
– Akkor hát hol szokott pornót nézni? – kérdezte Sparkes.
A kérdés hallatán Taylor megdermedt.
– Ügyvédet akarok – mondta, és immár táncolt a lába az asztal alatt.
– És meg is fogja kapni, Mr. Taylor. Egyébként megnézzük az otthoni
számítógépét. Mit gondol, mit fogunk találni rajta? Van valami, amit
szeretne most elmondani?
Taylor azonban bezárkózott. Némán ült, a kezét bámulta, és a fejét
rázta, amikor innivalóval kínálták.
Azon a hétvégén Tom Payne volt az ügyeletes kirendelt védő. A
középkorú, porosszürke öltönyt viselő férfi egy órával később robogott be
a szobába, a hóna alatt sárga jegyzettömbbel, nyitottan tátongó
aktatáskával.
– Szeretnék egy kis időt, hogy beszélhessek Mr. Taylorral – mondta, és
a rendőrök kimentek.
Miközben Sparkes kiment, vetett egy pillantást Payne-re; a két férfi

73

végigmérte egymást, mielőtt Payne kezet nyújtott az új ügyfelének.
– Nos, nézzük, miben lehetek a segítségére? – mondta Payne,

bekapcsolva a tollát.
Harminc perccel később a nyomozók ismét a szobában voltak, és

koholmány szagát orrontva ízekre szedték a Taylor által mondottakat.
– Térjünk vissza arra, hogy elbocsátották a bankból, Mr. Taylor.

Beszélünk majd megint a bankkal, szóval miért nem mond el nekünk
mindent erről? – kérdezte Sparkes.

A gyanúsított elismételte a magáét, miközben az ügyvédje szótlanul ült
mellette. Tayloron kívül mindenki hibás volt, nyilván. Meg aztán ott volt
az alibije. A nyomozók mindennel megpróbálkoztak, de az
megdönthetetlennek tűnt. Végigkérdezték a szomszédokat is, de senki nem
látta Taylort hazaérkezni aznap, amikor Bella eltűnt. Leszámítva a
feleségét.

Két frusztráló órával később Glen Taylortól ujjlenyomatot és DNS-
mintát vettek, mielőtt visszavitték a cellájába, amíg a nyomozók
ellenőrizték a történetét. Amikor rájött, hogy nem fog hazamenni, hiszen a
fogdánál szolgálatban lévő őrmester felszólította, hogy ürítse ki a zsebeit,
és vegye le a derékszíját, egy pillanatra fiatalnak és gyámoltalannak tűnt.

– Felhívná a feleségemet, Jeant, kérem? – kérdezte az ügyvédjétől
elcsukló hangon.

A rendőrségi cella fakó ürességében leroskadt a fal mentén húzódó
kifakult műanyag padra, és lehunyta a szemét.

Az őrmester benézett az ajtó kukucskálónyílásán. – Elég nyugodtnak
látszik – mondta a kollégájának. – De tartsuk rajta a szemünket. Félek a
csendes típusoktól.

Tizenhatodik fejezet

2010. június 10., csütörtök

Az özvegy

Azelőtt imádtam a vasárnapi ebédeket. A sült csirke meg az összes többi
klasszikus. Olyan családias volt, és amikor friss házasok voltunk,
mindkettőnk szülei átjöttek vasárnaponként hozzánk. Körbeülték az asztalt
a konyhában, fél füllel a Mit vinne egy lakatlan szigetre végét hallgatták,
és olvasták a vasárnapi újságokat, miközben én krumplit tettem pirulni a

74

sütőbe, és teát töltöttem a csészéinkbe.
Kellemes volt ennek a felnőtt világnak a része lenni, ahová

meghívhattuk ebédre a szüleinket. Vannak, akik azt mondják, hogy
olyankor érzik ezt, amikor kezdenek az első munkahelyükön vagy
beköltöznek az első otthonukba, de én azokon a vasárnapokon éreztem
igazi felnőttnek magamat.

Szerettük a házunkat. A nappalit magnóliaszínűre festettük – Glen
szerint az olyan elegáns –, és vettünk hitelre egy zöld, háromrészes
ülőgarnitúrát. Végül valószínűleg több száz fontot fizettünk ki érte, de
éppen jónak tűnt, ezért Glennek kellett. Új konyhabútorra gyűjteni tovább
tartott, de végül sikerült, és fehér ajtósat választottunk. Rengeteget jártunk
a bemutatóterembe, egymás kezét fogva, mint más párok. Nekem a fenyő
szekrények tetszettek, de Glen „valami tisztát” akart. Így hát a fehér
mellett döntöttünk. Amikor összeállítottuk, igazság szerint úgy nézett ki,
mint egy kórházi műtő, de vettünk hozzá piros fogantyúkat, csinos
csuprokat és nippeket, hogy feldobjuk. Szerettem a konyhámat, „az én
birodalmamat”, ahogy Glen nevezte. Ő soha nem főzött, „csak felfordulást
csinálnék”, mondogatta, és nevettünk ezen. Így hát a főzést én intéztem.

Glen megterítette az asztalt, játékosan viaskodott apámmal, hogy tegye
arrébb a könyökét, és évődött az anyjával, amiért horoszkópokat olvasott.
„Lesznek ezen a héten magas, sötét hajú idegenek, anya?”

Az apja, George nem sokat beszélt, de eljött. Igazából a futball volt az
egyetlen dolog, ami mindkettejüket érdekelte, bár még abban sem tudtak
egyetérteni. Glen tévében szeretett futballt nézni. Az apja elment a
meccsre. Glen nem szerette azt a sok összezsúfolódó testet, az izzadságot,
a káromkodásokat: „Én inkább purista vagyok, Jeanie. A sportot szeretem,
nem a hozzá kapcsolódó társadalmi életet.” Az apja azt mondta rá, hogy
„fotelszurkoló”.

George egyáltalán nem értette meg Glent, és úgy gondoltuk, hogy
fenyegetve érzi magát a képzettsége miatt. Glen jól megállta a helyét az
iskolában – majdnem mindig az osztályelsők közelében volt –, és
keményen dolgozott, mert eltökélte, hogy nem fogja taxisként végezni,
mint az apja. Vicces, hogy végül ugyanazon a pályán kötött ki. Egyszer
tréfásan szóvá tettem ezt, de Glen azt mondta, ég és föld a különbség egy
taxis és egy sofőr között.

Én nem tudtam, mi akarok lenni. Talán egyike azoknak a csinos
lányoknak, akiknek nem kell próbálkozniuk. Amúgy nem is próbálkoztam,
és Glen mindig azt mondta nekem, hogy csinos vagyok, szóval ez valóra
vált. A kedvéért igyekeztem, de nem sminkeltem nagyon. Ő nem szerette –
„túlságosan szajhás, Jeanie”.

75

A vasárnapi összejöveteleinkre Mary hozott almás lepényt, anyám meg
egy csokor virágot. Ő nem mozgott otthonosan a konyhában. Szívesebben
evett konzervzöldséget, mint frisset. Apám azt mondta, hogy anyám így
nevelkedett, ő meg hozzászokott.

Amikor az iskolában háztartási ismereteket tanultunk, hazavittem az
ételt, amit főztünk. Nem voltak rosszak, de ha valami „külföldit”
csináltunk, például lasagnát vagy csilit, anyám ide-oda tologatta a
tányérján.

Így hát a sült csirke mindenkinek megfelelt, és neki konzervborsót
adtam melléje.

Sokat nevettünk, erre emlékszem. Igazából semmiségeken, mókás
dolgokon, amik a szalonban vagy a bankban történtek, a szomszédokról
szóló pletykákon meg az EastEndersen. Csupa gőz volt a konyha, amikor
sárgarépát vagy káposztát pároltam, és Glen rajzolt az ujjával az
ablakokra. Időnként szíveket rajzolt, és Mary rám mosolygott. Nagyon-
nagyon szeretett volna unokákat, és miközben mosogattunk, suttogva
kérdezgette tőlem, nincs-e valami újság. Eleinte azt mondtam neki,
rengeteg időnk van még erre, csak nemrég házasodtunk össze. Később úgy
tettem, mintha nem hallanám, miközben megpakoltam a mosogatógépet, ő
pedig abbahagyta a kérdezősködést. Azt hiszem, sejtette, hogy Glennel van
probléma. Közelebb álltunk egymáshoz akkoriban, mint anyámmal, és
tudta, hogy elmondanám neki, ha velem lenne. Soha nem mondtam el
neki, de azt hiszem, sejtette, és Glen engem hibáztatott. „Nem tartozik
senkire rajtunk kívül, Jeanie.”

A vasárnapi ebédek aztán kezdtek ritkulni, mert Glen és az apja nem
fértek meg egy helyiségben.

Glen apja rájött, hogy meddőséggel kapcsolatos gondunk van, és viccet
csinált belőle azon a karácsonyon, miután közölte velünk a dolgot egy
szakorvos.

– Ezt nézzétek – mondta, kivéve egy narancsot a gyümölcsöstálból. –
Olyan, mint te, Glen. Magtalan.

George nem volt kedves ember, de még ő is tudta, hogy most túl
messzire ment. Senki nem szólt semmit. Borzasztó volt a csend. Senki nem
tudta, mit mondjon, így hát mind a tévét bámultuk, és körbeadtuk a
cukorkás tálat. Úgy tettünk, mintha mi sem történt volna. Glen falfehér
volt. Csak ült ott, én pedig nem tudtam rávenni magam, hogy
megérintsem. Magtalan.

Hazafelé menet a kocsiban Glen azt mondta, soha nem fog
megbocsátani az apjának. És nem is bocsátott meg. Többé nem esett szó
köztünk erről.

76

Én nagyon szerettem volna kisbabát, de Glen nem volt hajlandó beszélni
a „problémánkról”, ahogy neveznem kellett, vagy az örökbefogadásról.
Visszahúzódott magába, én pedig megtartottam magamnak a
mondandómat. Egy ideig úgy éltünk a házban, mint két idegen.

A vasárnapi ebédek alkalmával Glen nem rajzolgatott többé a párára,
hanem kinyitotta a hátsó ajtót, hogy kiengedje a gőzt. És mindenki kezdett
egyre korábban távozni, aztán pedig kifogásokkal hozakodtunk elő: „Ezen
a hétvégén nagyon sok a dolgunk, Mary. Nem bánod, ha a következő
vasárnapra halasztjuk?” Aztán a következő hónapra, és fokozatosan már
csak karácsonykor és születésnapok alkalmával került sor családi
ebédekre.

Ha lettek volna gyerekeink, a szüleink nagymamák és nagypapák lettek
volna. Úgy más lett volna, de az túl sok volt, hogy színészkedni
kényszerüljünk előttük. Gyerekek nélkül nem terelte el semmi a figyelmet
rólunk. Mi voltunk a középpontban. És Glen besokallt attól, ahogy az
életünket vizslatták. – Mindenbe bele akarnak szólni – mondta egy ebéd
után, amikor Mary és anyám eldöntötték, hogy hol lesz a legjobb új
tűzhelyet vásárolnom. – Csak segíteni akarnak, szívem – mondtam, de
láttam, hogy elfelhősödik a homloka. A nap hátralévő részében szótlan
volt, és elmerült a gondolataiban.

Nem volt mindig ilyen. De kezdett mindenen megsértődni. Apróságok –
valami, amit az újságos mondott neki az Arsenal vereségéről, vagy a
buszon egy szemtelenkedő gyerek – napokra kiborították. Igyekeztem
megnevettetni, de belefáradtam az erőlködésbe, ezért hagytam, hogy
feldolgozza magában.

Kezdtem arra gondolni, hogy talán keresi az ürügyeket a kiborulásra. Az
emberek, akikkel korábban szeretett együtt dolgozni a bankban, kezdték
bosszantani, és amikor hazajött, panaszkodott róluk. Tudtam, hogy érik
benne a veszekedés, és próbáltam beszélgetéssel elűzni a rossz kedvét.
Volt idő, amikor talán képes lettem volna rá – amikor fiatalabb voltam –,
de a dolgok megváltoztak.

A szalonban az egyik hölgy azt mondta, minden házasság leülepszik az
első, lángoló szakasz után. Vajon a miénk is leülepedőben volt? Erről volt
szó?

Azt hiszem, Glen ekkoriban kezdett egyre többet feljárni az emeletre a
számítógépéhez. Elzárkózott tőlem. A hülyeségeit választotta helyettem.

Tizenhetedik fejezet

77

2007. április 8., vasárnap

A nyomozó

Miközben a kihallgatása zajlott, Taylor furgonját a törvényszéki szakértők
ízekre szedték, és minden egyes négyzetcentiméterét megvizsgálták az
otthonából elhozott egyenruhájával és cipőjével, valamint az
ujjlenyomataival, a nyálkenetével, a körmei alól, a nemi szervéből és a
hajából vett mintákkal együtt.

És a szakértők folytatták a kutakodást Taylor számítógépének sötét
bugyraiban.

Nagyon rászálltak. És Sparkes szerencsét akart próbálni a feleségénél is.
Húsvét vasárnap, reggel nyolckor, miután megreggeliztek a dél-londoni
Premier Innben, Sparkes és Matthews bekopogtattak Jean Taylorhoz.
A nő félig kabátba bújva nyitott ajtót. – Ó, Istenem! – mondta, amikor
meglátta a rendőröket. – Történt valami Glennel? Az ügyvédje azt mondta,
ma minden el lesz rendezve, és hazajöhet.
– Nem. Nem egészen – felelte Sparkes. – Beszélnem kell önnel, Mrs.
Taylor. Itt könnyebben társaloghatunk, mint a rendőrségen.
A rendőrség említésére Jean szeme elkerekedett. Hátralépett, hogy
beengedje a felügyelőt, még mielőtt a szomszédok észrevennék őket, és
fáradtan lerázta a karjáról a kabát ujját.
– Jobb lesz, ha bejönnek – mondta, és előreindulva a nappaliba vezette
őket. A kanapé karfájánál állt meg. Lerítt róla, hogy nem sokat aludt, a
haja csapzottan lógott, és rekedtes volt a hangja, miközben hellyel kínálta
Sparkesékat.
– Tegnap már válaszoltam a többi rendőr összes kérdésére. Ez az egész
egy tévedés.
Annyira zaklatott volt, hogy felkelt, majd megint leült, mint aki eltévedt
a saját nappalijában.
– Nézzék, dolgom van anyáméknál. Vasárnaponként mindig elmegyek
megcsinálni anyám haját. Nem várathatom meg – magyarázta. – Nem
szóltam nekik Glenről…
– Talán telefonálhatna, és mondhatná azt, hogy nem érzi jól magát, Mrs.
Taylor – mondta Sparkes. – Beszélnünk kell néhány dologról.
Jean lehunyta a szemét, mint aki menten elsírja magát, majd odalépett a
telefonhoz, hogy elmondja a hazugságot.
– Csak fejfájás, apa, de azt hiszem, egy kicsit ágyban maradok. Mondd
meg anyának, hogy majd felhívom később.
– Nos hát, Mrs. Taylor – mondta Sparkes. – Beszéljen nekem magáról
és Glenről.

78

– Hogy érti ezt?
– Mióta házasok? Mindketten környékbeliek?
Jean elmesélte a buszmegállós történetet, Sparkes pedig figyelmesen
hallgatta, ahogy az udvarlási szakasztól eljutott a mesébe illő esküvőig és a
mámorító házaséletig.
– A férje a bankban dolgozott, ugye? – kérdezte Sparkes. – Az
bizonyára jó állás volt, ami lehetőségekkel kecsegtetett…
– Igen, az volt – felelte Jeanie. – Nagyon büszke volt a munkájára. De
kilépett, hogy saját vállalkozást indítson. Glen tele van ötletekkel és
tervekkel. Szeret nagyban gondolkozni. És nem jött ki jól a főnökével.
Úgy gondoljuk, hogy féltékeny volt Glenre.
Sparkes hallgatott egy kicsit. – És volt az a dolog az irodai
számítógéppel, nemde, Mrs. Taylor?
Jean ismét elkerekedett szemmel meredt rá.
– Miről beszél? – kérdezte. – Mi van az irodai számítógéppel?
A rohadt életbe, nem tud a pornóról, gondolta Sparkes. Na, akkor
csapjunk bele.
– Az irodai számítógépén talált szeméremsértő képekről, Mrs. Taylor.
A szeméremsértő szó megülte a levegőt, miközben Jean elvörösödött,
Sparkes pedig folytatta.
– A munkahelyi számítógépén talált képekről. És azon a számítógépen,
amit tegnap elvittünk. Ön szokta használni a számítógépet?
Az asszony megrázta a fejét.
– Pornográf képek voltak, gyerekekről, Mrs. Taylor, mindkét
számítógépen.
Jean feltartotta a kezét, hogy elhallgattassa.
– Én semmit sem tudok pornográf képekről vagy számítógépekről –
mondta, és a nyakáig elvörösödött. – És biztosra veszem, hogy Glen sem.
Ő nem az a fajta.
– Milyen fajta a férje, Mrs. Taylor? Hogyan jellemezné őt?
– Istenem, miféle kérdés ez? Normális, gondolom. Normális. Keményen
dolgozik, jó férj…
– Milyen értelemben jó férj? – kérdezte Sparkes előrehajolva. – Azt
mondaná, hogy mint házaspár boldogok voltak?
– Igen, nagyon boldogok. Szinte soha nem vitatkoztunk, nem
veszekedtünk.
– Nem volt semmilyen problémájuk? Pénzügyi problémák? Problémák
az intim életükkel? – Sparkes nem tudta, miért ódzkodik a „szexuális élet”
kifejezés használatától, de az asszony tapinthatóan rosszul érezte magát a
kérdésektől.

79

– Mit ért az intim életünkön? – kérdezte Jean.
– A hálószobát, Mrs. Taylor – pontosított Sparkes finoman. Az asszony
úgy nézett rá, mintha leköpte volna.
– Nem, nem volt semmi probléma – ennyit sikerült válaszolnia, mielőtt
elsírta magát.
Matthews feléje nyújtott egy csomag papír zsebkendőt a könyökénél
lévő asztalkáról. – Tessék – mondta. – Hozok önnek egy pohár vizet.
– Nem akarom felzaklatni, Mrs. Taylor, de kénytelen vagyok feltenni
ezeket a kérdéseket. Nagyon komoly ügyben nyomozok. Megérti?
Jean a fejét rázta. Nem értette meg.
– Mi a helyzet a gyerekekkel, Mrs. Taylor? – A felügyelő továbblépett a
következő kényes témára.
– Nincs egy se – hangzott a válasz.
– Úgy döntöttek, hogy ne legyen?
– Nem, mindketten akartunk gyereket, de nem sikerült.
Sparkes várt egy sóhajtásnyit.
– Glennek volt egészségügyi problémája. Az orvos mondta. – Az
asszony hebegett. – Imádjuk a gyerekeket. Ezért tudom, hogy Glennek
egyáltalán semmi köze nem lehet Bella eltűnéséhez.
A gyermek neve immár a szobában volt, és Sparkes feltette a kérdését,
amivel mostanáig várt.
– Hol volt Glen négy órakor aznap, amikor Bella eltűnt, Mrs. Taylor?
– Itt volt, Sparkes felügyelő úr – felelte Jean azonnal. – Itt volt velem.
Látni akart engem.
– Látni akarta? – kérdezte Sparkes.
– Igazából csak be akart köszönni – hangzott a válasz. – Semmi
különös. Inni egy teát gyorsan, mielőtt továbbmegy a telephelyre a
kocsijáért.
– Mennyi ideig volt itthon?
– Nagyjából… nagyjából negyvenöt percig – válaszolta az asszony egy
kicsit túl lassan.
Fejben számol? – kérdezte gondolatban Sparkes.
– Gyakran hazajön, mielőtt visszavinné a furgont?
– Hát, időnként.
– Mikor nézett be legutóbb így?
– Nem is tudom… nem emlékszem – felelte Jean, és a mellkasáig
szederjes lett.
– Remélem, nem pókerezik – mondta később Matthews. – Régóta nem
láttam ennyire árulkodó jeleket.
– Honnan tudta, hogy négy óra volt, Mrs. Taylor? – kérdezte Sparkes.

80

– A délutánom szabad volt, mert vasárnap délelőtt dolgoztam, így
hallgattam a négyórás híreket a rádióban.

– Lehetett az ötórai hírek is. Minden órában beolvassák a híreket.
Honnan tudja, hogy négy volt?

– Emlékszem, hogy mondták. Tudja, „Négy óra van, itt a BBC, híreket
mondunk”.

Elhallgatott, hogy belekortyoljon a vizébe.
Sparkes arról kérdezte, miként reagált Glen Bella eltűnésének hírére,
mire Jean közölte vele, hogy éppúgy megdöbbentette és felzaklatta, mint
őt, amikor látták a dolgot a híradóban.
– Mit mondott? – kérdezte Sparkes.
– Szegény kislány. Remélem, megtalálják – mondta az asszony,
óvatosan maga mellé téve a poharat az asztalra. – Azt mondta, hogy
szerinte egy házaspár vitte el, akiknek meghalt a gyerekük, és külföldre
mentek vele.
Sparkes várt, hogy Matthews felírja ezt a jegyzetfüzetébe, majd ismét
Jean Taylorhoz fordult. – Beült valaha a furgonba Glen mellé?
– Egyszer. Jobban szeret egyedül vezetni, hogy koncentrálhasson, de
tavaly karácsonykor elmentem egy útra. Canterburybe.
– Mrs. Taylor, pillanatnyilag alaposan átvizsgáljuk a furgont. Eljönne a
helyi rendőrségre, hogy ujjlenyomatot adjon, és az önét kizárhassuk?
Az asszony ismét letörölt egy könnycseppet. – Glen makulátlanul tisztán
tartja a furgonját. Szereti, ha minden makulátlan.
– Meg fogják találni a kislányt, ugye? – kérdezte, amikor Matthews
felsegítette a kabátját, és kinyitotta a bejárati ajtót.

Tizennyolcadik fejezet

2007. április 8., vasárnap

A nyomozó

Glen Taylorról kiderült, hogy olyan ember, akinek mindenre van válasza.
Gyorsan vág az esze, és miután a letartóztatás sokkja elmúlt, szinte élvezni
látszik a kihívást, mesélte Sparkes a feleségének.

– Arrogáns kis rohadék. Azt hiszem, én az ő helyében nem lennék
ennyire magabiztos.

Eileen megszorította a karját, miközben feléje nyújtotta a poharat,

81

amelyben az esténként fogyasztott vörösbora volt. – Nem, te mindent
azonnal bevallanál. Borzasztó lennél bűnözőnek. Marha vagy hal legyen
ma este?

Sparkes az egyik magas széken gubbasztott, amelyhez Eileen
ragaszkodott, amikor divatba jöttek a reggelizőpultok, és nyers, reszelt
sárgarépát vett magának a pulton lévő tálból. Rámosolygott Eileenra,
élvezte a konyhában aznap este uralkodó szívélyes légkört. A házasságuk
során megtapasztalták az együttélés szokványos hullámvölgyeit, de,
jóllehet egyikük sem vallotta volna be hangosan, a gyerekek kirepülése
váratlan feszültséget okozott. Azelőtt mindenfélét tervezgettek,
beszélgettek a dolgokról, amiket együtt csinálhatnak majd, a helyekről,
amiket megnézhetnek, a pénzről, amit magukra költhetnek, de amikor
megtörtént, az újsütetű szabadságuk kényszerítette őket, hogy évek óta
először rendesen egymásra nézzenek. És Bob azt gyanította, hogy Eileen
elégedetlen vele.

Eileen odavolt érte, amikor járni kezdtek egymással, és miután
összeházasodtak, bátorította, hogy tanuljon az őrmesteri vizsgáira, és
végeérhetetlenül hurcolta neki a kávékat és szendvicseket, elősegítendő a
koncentrálást.

És Sparkes folytatta, hazahordozta a diadalait és a katasztrófáit,
miközben jöttek-mentek a kis előléptetések és az évfordulók. Ám
gyanította, hogy Eileen immár a középkorúak higgadtságával látja, mit is
ért el ő, és azon tűnődik: ennyi?

Eileen elfurakodott mellette némi fagyott marhahússal, és ráparancsolt,
hogy ne nyúlkáljon a zöldséghez.

– Nehéz napod volt, szívem? – kérdezte.
Sparkesnak kimerítő napja volt; azzal telt, hogy következetlenségeket
keresve átfésülte Glen Taylor vallomásait.
A számítógépén szexuálisan molesztált gyerekek képeit találták,
amelyek a gyanúsított szerint „tévedésből lettek letöltve – az internet
hibájából”, vagy az ő tudomása nélkül; a hitelkártyájával pedig valaki más
vásárolt gyermekpornót, aki klónozta a kártyáját. – Nem tudják, mennyire
elterjedtek a hitelkártya-csalások? – kérdezte megrovóan. – Jean
bejelentette tavaly, hogy ellopták a kártyánkat. Ő majd megmondja
maguknak. Van valahol egy rendőrségi jelentés. – És volt is.
Érdekes, hogy ez pont akkor történt, amikor az újságok írni kezdtek a
hitelkártyák és az online gyermekpornó közötti kapcsolatról, tűnődött
később Sparkes a vallomás jegyzőkönyve felett, amely az íróasztalán
hevert. De ez nem volt közvetlen bizonyíték semmire.
Úgy látja, nyert ügye van, gondolta Sparkes a kávészünetében. Azt

82

hiszi, kikezdhetetlen a története, de még nem végeztünk.
Semmi nem látszott megingatni Taylort mindaddig, amíg másodízben is

ki nem hallgatták, és meg nem mutattak neki egy albumot, tele gyerekeket
ábrázoló, magazinokból és újságokból kitépett képekkel, amelyet a
kazánszekrény hátuljában, a víztartály mögött találtak.

Ezúttal nyoma sem volt színlelésnek. Nyilvánvaló volt, hogy soha nem
látta az albumot korábban; leesett az álla, miközben végiglapozta a csinos
ruhácskákba és jelmezekbe öltöztetett angyali kisgyerekek képeit.

– Mi ez? – kérdezte.
– Azt gondoltuk, hogy maga meg tudja mondani nekünk, Glen.
Immár keresztnevén szólították a gyanúsítottat. Glen nem tiltakozott, ő
azonban „Mr. Sparkesnak” szólította a nyomozót, hogy megőrizze a
tiszteletteljes távolságot.
– Ez nem az enyém – jelentette ki. – Biztos, hogy nálam találták?
Sparkes bólintott.
– Biztosan az előző tulajdonosoké volt – mondta Glen. Keresztbe tette a
karját, és toporgott, miközben Sparkes félretolta az albumot.
– Aligha, Glen. Mióta is laknak ott? Talán a magáé, vagy Jeané.
– Nos, az enyém nem.
– Akkor bizonyára Jeané. Neki miért lenne egy ilyen albuma?
– Nem tudom, kérdezze meg tőle! – csattant fel Taylor. – Megszállottja
a gyerekeknek. Tudja, nekünk nem lehetett, és régebben folyvást sírt
emiatt. Rá kellett szólnom, hogy hagyja abba – kezdte tönkretenni az
életünket. Ott vagyunk mi egymásnak. Igazán szerencsések vagyunk.
Sparkes bólogatott, azon tűnődve, vajon mennyire szerencsés Jean
Taylor, hogy olyan férje van, mint Glen.
Szegény asszony, gondolta.
Egy pszichológus, akinek igazságügyi szakértőként kikérték a
véleményét, már figyelmeztette a nyomozókat, hogy az album nagy
valószínűséggel nem egy pedofilé.
– Ez nem egy ragadozó albuma – mondta. – Nincs a képeknek semmi
szexuális töltete; ez egy fantáziagyűjtemény, de nem olyasvalaki
készítette, aki szexuális célpontnak tekint gyerekeket. Inkább egy
kívánságlista ez, olyasmi, amit tizenéves lányok készítenek esetleg.
Vagy egy gyermektelen asszony, tűnődött Sparkes.
Jean titkos fantáziavilága meghökkentette Taylort, ez nyilvánvaló volt.
Belefeledkezett a gondolataiba, talán azon töprengett, mi mindent nem tud
még a feleségéről. Sparkes és Matthews utóbb egyetértettek abban, hogy
ez hajszálrepedést idézett elő a bizonyosságon, hogy ellenőrzése alatt tartja
az asszonyt. A titkok veszélyes dolgok.

83

Amikor azonban a harminchat órás határidő leteltével a főnökei
megvizsgálták az ügyet, Sparkes úgy érezte, hogy vereséget szenvedett.
Mindent górcső alá vettek. A furgonban nem találtak semmit és nem
tudták semmivel megvádolni Taylort, leszámítva az internetes cuccot, az
pedig nem volt elég az őrizetben tartásához.

Két órával később Glen Taylort óvadék ellenében szabadlábra
helyezték; ő kisétált a rendőrségről, és máris telefonált a mobilján. Sparkes
a folyosó egyik ablakán át figyelte, amint elmegy.

– Ne helyezze nagyon kényelembe magát otthon. Találkozunk még –
mondta a távozó alaknak.

Másnap az őt huszonnégy órában megfigyelő csapat szerint Taylor ismét
munkába állt.

Sparkes eltűnődött, vajon Taylor főnöke mit tud erről az egészről.
– Lefogadom, hogy a hónap végén elbocsátják – mondta Matthewsnak.
– Nagyon helyes. Ha egész nap otthon őgyeleg, lesz ideje elkövetni
néhány hibát. Nem fogja kibírni disznóság nélkül.
A nyomozók egymásra néztek.
– Miért nem hívjuk fel Alan Johnstone-t, hogy megkérdezzük,
odamehetnénk-e megnézni még egyszer az útnyilvántartást? Ezzel talán a
megfelelő irányba terelhetnénk – mondta Matthews.

Mr. Johnstone az irodájában fogadta őket, és lesöpörte a viseltes székeket
borító papírokat.

– Jó napot, felügyelő úr. Ismét itt? Glen azt mondta, hogy minden
tisztázódott, ami őt illeti.

A nyomozók elmerültek az útnyilvántartás tanulmányozásában, újra
szemügyre vették a távolságokkal és időpontokkal kapcsolatos adatokat,
miközben Johnstone nyugtalanul téblábolt.

– A gyerekei? – kérdezte Sparkes, és felvett az íróasztalról egy fotót,
melyen két kisfiú feszített focimezben. – Aranyos kölykök. – Hagyta, hogy
szavai megüljenek a levegőben, miközben Johnstone visszavette a képet.

– Viszlát, Mr. Johnstone – mondta Matthews derűsen.

Glen Taylort még azon a héten megkérték, hogy lépjen ki. Alan Johnstone
felhívta Sparkesot, hogy tájékoztassa. – Idegesítette a dolog a többi sofőrt.
Többségünknek vannak gyerekei. Nem csapott nagy hűhót, amikor
kifizettem; csak vállat vont, és kipakolt a szekrényéből.

84

Matthews elvigyorodott. – Lássuk, mit csinál most.

Tizenkilencedik fejezet

2007. április 21., szombat

Az özvegy

Glen anyja és apja átjött azon a hétvégén, amikor Glent kirúgták. Jó ideje
nem találkoztunk már velük, és amíg az ajtóban álltak, a riporterek
megpróbáltak beszélni velük és képeket készíteni róluk. George begurult,
és elkezdett szitkokat szórni rájuk, Mary pedig a könnyeivel küszködött,
amikor kinyitottam az ajtót. Az előszobában megöleltem, és bevezettem a
konyhába.

Glen és George a nappaliba mentek. Mi leültünk az asztalhoz, és Mary
tovább sírt.

– Mi folyik itt, Jean? Hogyan gondolhatja bárki is, hogy az én Glenem
képes volt ilyet tenni? Ő képtelen lett volna ilyen gonoszságra. Aranyos
kisfiú volt. Olyan kedves, olyan okos.

Próbáltam megnyugtatni és elmagyarázni neki, de ő a szavamba vágva
egyre csak azt ismételgette, hogy „az én Glenem soha”. Végül készítettem
egy teát, hogy elfoglaljam magam valamivel, és bevittem két csészével a
férfiaknak.

A szobában rettenetes volt a hangulat – George vöröslő fejjel állt a
kandalló előtt, és Glenre meredt. Glen a karosszékben ült, a kezét
bámulva.

– Hogy vagy, George? – kérdeztem, miközben átadtam a teát.
– Egy hangyafasznyival jobban lennék, ha ez az idióta nem keveredik
rendőrségi ügybe. Köszönöm, Jean. Reggel, délben, este kopogtatnak és
telefonálgatnak az újságírók. Ki kellett húznunk a telefont, hogy egy kis
nyugalmunk legyen. A húgod is így járt, Glen. Ez egy átkozott rémálom.
Glen nem szólt semmit. Talán már elhangzott minden, mielőtt én
bejöttem.
De én nem hagyhattam annyiban. – Glennek is rémálom ez, George.
Mindannyiunknak. Nem csinált semmit, és elveszítette a munkáját. Ez nem
tisztességes.
Mary és George ezután hamarosan távoztak.
– Annyi baj legyen – mondta Glen utána, de nem tudtam, komolyan

85

gondolta-e. Végül is az anyjáról meg az apjáról volt szó.

Aztán az én szüleim jöttek. Mondtam apámnak a telefonban, hogy Lisához
menjenek, a szomszédba, hogy ne zaklassák őket a riporterek, és
átjöhetnek a kerten. Szegény anyám, amikor kinyitotta a hátsó ajtót, úgy
esett be, mintha egy kutya kergetné.

Az anyám igazán kedves lélek, de nehezen birkózik meg dolgokkal.
Hétköznapi dolgokkal. Például hogy jó buszra szálljon orvoshoz menet
vagy hogy új ismeretségeket kössön. Apa nagyon jól kezeli, de tényleg. Ő
nem csinál ügyet anyám „kis pánikjaiból”, ahogy nevezik őket. Csak
leülteti, simogatja a kezét, és szelíden beszél hozzá, amíg anyám jobban
nem érzi magát. Nagyon szeretik egymást – mindig is így volt. És
szeretnek engem, de anyámnak szüksége van apám minden figyelmére.

– Neked amúgy is ott van Glen – szokta mondogatni anyám.
Amikor teljesen elsápadva, kifulladva leült a konyhában, apa melléült,
és fogta a kezét.
– Nincs semmi baj, Evelyn – mondta.
– Csak egy perc, Frank.
– Anyádnak csak egy kis megnyugtatás kell, Jean – mondta nekem
apám, amikor először próbáltam azt javasolni, hogy forduljanak orvoshoz.
Így hát nyugtatgattam én is.
– Minden rendben lesz, anya. Elrendeződik majd ez az egész, meglátod.
Ez egy borzasztó tévedés. Glen elmondta nekik, hogy hol volt és mit
csinált, és a rendőrség majd rendbe hozza a dolgot.
Anyám szigorúan néz rám, mintha próbára akarna tenni.
– Biztos vagy benne, Jean?
Az voltam.
Ezután nem jöttek többé látogatóba. Én mentem hozzájuk, hogy lássam
őket.
– Túlságosan sok ez anyádnak – mondta apa a telefonban. Én csináltam
meg anyám haját minden héten. Azelőtt szeretett egyszer egy hónapban
fodrászhoz „kiruccanni”, de Glen letartóztatása után egyre kevesebbet jár
el. Nem Glen hibája volt, de időnként nehezemre esett, hogy szeressem a
férjemet.
Mint például aznap, amikor közölte velem, hogy látta az
újságkivágásaimat. Pár nappal az után történt, hogy kiengedték. Tudta,
amikor hazajött, de várt. Tudtam, hogy készül valamire. Éreztem rajta.
És amikor rajtakapott, hogy egy kisbaba képét nézem egy magazinban,
robbant.

86

Megszállottság, hogy annyira szeretem a kisbabákat, jelentette ki.
Dühös volt, amikor ezt mondta. Azért volt az, mert megtalálták az
albumaimat a kazánszekrény hátuljában, ahol tartottam őket, a víztartály
mögött. Csak képek voltak. Mi rossz van abban?

Kiabált velem. Nem kiabált gyakran, általában csak bezárkózott, és nem
szólt hozzám, amikor méregbe gurult. Igazából nem szívesen mutatta ki az
érzéseit. Meg-megesett, hogy egymás mellett ülve néztünk egy filmet, én
hangosan sírtam, ő meg csak ült ott. Eleinte azt gondoltam, hogy nagyon
erős, hogy ez férfias dolog, de most már nem tudom. Talán egyszerűen
csak nem érez úgy dolgokat, ahogy más emberek.

De aznap kiabált. Három kis album volt, mindegyik tele képekkel,
amiket a munkahelyemen talált magazinokból, újságokból, születésnapi
képeslapokból vágtam ki. Azt írtam a borítójára mindegyik albumnak,
hogy „Kicsikéim”, mert hát azok voltak. Annyi kisgyerek. Voltak persze
kedvenceim. Ott volt Becky a csíkos rugdalózójában és a hozzáillő
fejpántjával, és Theo, egy pufók kis totyogós, akinek megborzongtam a
mosolyától.

A kicsikéim.
Azt hiszem, tudtam, hogy Glen ezt ellene irányuló, a terméketlenségével
kapcsolatos célzásnak tekintené, ezért dugtam el őket, de nem tudtam
megállni, hogy ne csináljam.
– Te beteg vagy! – kiáltott rám.
Ettől elszégyelltem magam. Talán tényleg az vagyok.
De nem volt hajlandó beszélni velem „a problémánkról”, ahogy ő
nevezte.
Nem kellett volna problémának lennie. Csakhogy én egész életemben
mást sem akartam, csak azt, hogy gyerekem legyen. Lisa a szomszédban
ugyanígy volt ezzel.
Ő pár hónappal utánunk költözött a szomszédba a pasijával, Andyvel.
Kedves volt – nem túl tolakodó, de érdeklődött irántam. Várandós volt,
amikor beköltöztek, mi meg próbálkoztunk Glennel, szóval rengeteget
beszélgettünk, terveket kovácsoltunk – hogyan neveljük majd a kicsiket,
milyen színűek lesznek a gyerekszobák, nevek, a környékbeli iskolák, E-
számok. Efféle dolgok.
Lisa nem úgy nézett ki, mint én. Rövid, tüsi fekete haja volt, a vége ki
volt szőkítve, és az egyik fülében három fülbevaló volt. Úgy nézett ki,
mint valami modell a nagy fotókon a szalonban. Szép volt, de tényleg. De
Glennek valahogy nem tetszett.
– Nem a mi fajtánk, Jeanie. Megbízhatatlannak tűnik. Miért hívod
mindig?

87

Azt hiszem, nem szívesen osztozott rajtam, és semmi közös témájuk
nem volt Andyvel. Andy állványozóként dolgozott, és sosem volt otthon,
mindig odavolt valahol munkaügyben. Egyszer elment még Olaszországba
is. Aztán meglépett egy nővel, akivel az egyik útja során ismerkedett meg,
és Lisa magára maradt, segélyekből küszködött, és próbált kivasalni
Andyből valamit a gyerekeknek.

Lisa magányos volt, és nagyon gyorsan megkedveltük egymást, ezért én
jártam át hozzá, hogy ne zavarjam Glent.

Elmeséltem neki a történeteket, amiket a szalonban hallottam, ő meg a
hasát fogta nevettében. Imádott pletykálkodni egy csésze kávé mellett. Azt
mondta, kikapcsolódás ez neki a gyerekekhez képest. Akkor már kettő volt
neki – egy fiú meg egy lány –, Kane és Daisy –, én meg még mindig
vártam a soromra.

A második házassági évfordulónk után elmentem orvoshoz, hogy
beszéljünk arról, miért nem tudok teherbe esni.

– Ön még nagyon fiatal, Mrs. Taylor – mondta Dr. Williams. –
Lazítson, és próbáljon nem gondolni erre. Ez a legjobb, amit tehet.

Próbáltam. De miután eltelt egy újabb év baba nélkül, rábeszéltem
Glent, hogy jöjjön el velem. Azt mondtam neki, biztosan van velem valami
baj, és hajlandó volt eljönni, hogy támogasson.

Dr. Williams meghallgatott, bólintott és mosolygott.
– Csináljunk néhány tetszet – mondta, és kezdetét vette a
kórházjárásunk.
Először engem néztek meg. Bármire hajlandó voltam, hogy teherbe
essek, és tűrtem a tükrözéseket, a vizsgálatokat, az ultrahangokat, a
végeérhetetlen szondázásokat.
– A petevezetékek makulátlanul tiszták – mondta a nőgyógyász a
vizsgálatok után. – Minden egészséges.
Glen következett. Nem hiszem, hogy szívesen tette, de hát én
végigcsináltam előtte az egészet, ezért nem visszakozhatott. Szörnyű volt,
azt mondta. Olyan érzése volt a bánásmódtól, mintha egy darab hús lenne.
Minták, műanyag poharak, régi, szakadozott pornómagazinok, ilyesmik.
Próbáltam megkönnyíteni neki, mondogattam, hogy mennyire hálás
vagyok, de nem használt. Aztán vártunk.
Glennek szinte egyáltalán nem voltak spermiumai. És ezzel vége is volt.
Szegény Glen. Eleinte le volt sújtva. Úgy gondolt magára, mint semmire
sem jó, mihaszna emberre, és talán észre sem vette, hogy számomra mit
jelent ez. Nem lesznek gyerekek. Senki nem fog anyának szólítani, nem
fogom átélni az anyaságot, nem lesznek unokák. Glen eleinte próbált
vigasztalni, amikor sírtam, de egy idő után gondolom megunta, és

88

megkérgesedett e tekintetben. Azt mondta, jobb így nekem. Hogy tovább
kell lépnem.

Lisa nagyon rendes volt, én meg próbáltam nem utálni a szerencséje
miatt, mert kedveltem, de nehéz volt. Ő pedig tudta, milyen nehéz nekem,
ezért azt mondta, lehetek a gyerekek „második anyja” – gondolom, ez vicc
volt, de azért megöleltem, és igyekeztem nem sírni. Része voltam az
életüknek, ők pedig részei lettek az enyémnek.

Rávettem Glent, hogy csináljon egy kaput a hátsó kertek között, hogy
átjárhassanak, és az egyik nyáron vettem egy pancsolómedencét. Glen
kedves volt velük, de azért igazából nem folyt bele annyira ebbe, mint én.
Időnként nézte őket az ablakból, és integetett. Nem próbálta
megakadályozni, hogy átjárjanak, és néha, amikor Lisa randizott valakivel
– azokon az internetes társkeresőkön próbálta megtalálni a tökéletes férfit
–, a gyerekek a vendégszobában aludtak, fejtől-lábtól. Vacsorára
halrudacskákat készítettem nekik, borsóval meg paradicsommártással, és
Disney-filmeket néztünk.

Aztán, miután lefektettem őket, ültem, és néztem, ahogy elalszanak.
Nem tudtam betelni a látvánnyal. Glennek ez nem tetszett. Azt mondta,
természetellenesen viselkedem. De különleges volt minden pillanat, amit
velük töltöttem. Még az is, amikor kicsi korukban tisztába tettem őket.
Amikor idősebbek lettek „Dzsídzsínek” hívtak, mert nem tudták még
kimondani, hogy Jeanie, és a lábamra csimpaszkodtak, amikor átjöttek,
ezért úgy kellett lépdelnem, hogy rajtam lógtak. Kis cukorborsóknak
hívtam őket, ők meg kacagtak.

Amikor túlságosan vadultunk, Glen elvonult a dolgozószobájába – „túl
nagy a ricsaj”, mondogatta –, de én nem bántam. Jobban szerettem, ha
csak az enyémek.

Még az is felötlött bennem, hogy otthagyom a munkahelyemet, hogy
egész nap velük lehessek, és Lisa visszamehessen dolgozni, de Glen itt
megmakacsolta magát.

– Szükségünk van a keresetedre, Jeanie. És ezek nem a mi gyerekeink.
És nem szabadkozott tovább a terméketlenségéért, és kezdte azt
mondogatni, hogy „legalább mi itt vagyunk egymásnak, Jeanie. Igazán
szerencsések vagyunk.”
Próbáltam szerencsésnek érezni magamat, de nem ment.
Mindig is hittem a szerencsében. Imádom, hogy emberek azonnal meg
tudják változtatni az életüket. Ott van például a Legyen ön is milliomos.
Vagy a lottó. Az egyik percben egy hétköznapi nő az utcáról. Aztán meg
milliomos. Minden héten veszek egy szelvényt, és egész délelőtt képes
vagyok arról fantáziálni, hogy nyerek. Tudom, mit csinálnék. Vennék egy

89

nagy házat a tengerparton – valami napos helyen, talán külföldön –, és
árvákat fogadnék örökbe. Glen nem igazán szerepel a terveimben – nem
helyeselné, és nem akarom, hogy az ajakbiggyesztésével tönkretegye az
ábrándozásomat. Glen megmarad a valóságom részének.

A helyzet az, hogy én nem értem be kettőnkkel, de neki fájt, hogy rajta
kívül másra is szükségem van. Valószínűleg ezért nem volt hajlandó
fontolóra venni az örökbefogadást – „Nem fogom hagyni, hogy
betolakodjanak az életünkbe. Rajtunk kívül nem tartozik senkire” –, az
olyan „extrém ötletekről”, mint a mesterséges megtermékenyítés vagy a
béranyaság, nem is beszélve. Lisával beszélgettünk erről egy este egy üveg
bor mellett, és ő felajánlotta, hogy megteszi a kedvemért. Teljesen
őszintének tűnt, és ezt megpróbáltam óvatosan szóba hozni, amikor
Glennel beszélgettem.

– Gusztustalan ötlet, ha engem kérdezel – mondta. És kész.
Így hát nem sírtam tovább neki, de valahányszor egy barátnő vagy egy
rokon elújságolta, hogy várandós, úgy éreztem, hogy meghasad a szívem.
Egyfolytában kisgyerekekről álmodtam, elveszett kisgyerekekről, a
végeérhetetlen keresésükről, és olykor, amikor felébredtem, még mindig
éreztem a karomon a súlyukat.
Kezdtem félni az alvástól, és fogyásnak indultam. Visszamentem az
orvoshoz, és adott nekem tablettákat, hogy jobban érezzem magam.
Glennek nem mondtam el. Nem akartam, hogy megszégyenülve érezze
magát miattam.
És elkezdtem gyűjteni, csendben kitéptem a képeket, és beraktam őket a
táskámba. Aztán, amikor már túl sok volt, kezdtem albumokba
ragasztgatni őket. Kivártam, hogy egyedül legyek, akkor elővettem őket,
leültem a padlóra, megsimogattam mindegyik képet, és a nevüket
mondogattam. Képes voltam ezzel órákat eltölteni, úgy téve, mintha az
enyémek volnának.
A rendőrség azt állította, hogy Glen ugyanezt csinálta a számítógépén.
Nekem azt mondta aznap, amikor kiabált velem az albumok miatt, hogy
miattam kezdett számítógépen pornót nézni. Galád dolog volt ezt mondani,
de dühös volt, és egyszerűen kicsúszott a száján.
Azt mondta, elzárkóztam tőle, mert annyira megszállottan akartam
gyereket. Hogy valahol másutt volt kénytelen vigasztalást keresni.
– Ez csak pornó – mondta nekem, amikor rájött, hogy túlságosan
messzire ment. Amikor meglátta az arcomat. – Minden pasi szívesen néz
egy kis pornót, Jeanie. Nem árt ez senkinek. Csak egy kis szórakozás.
Nem tudtam, mit mondjak. Én nem tudtam, hogy minden pasi szereti a
pornót. A szalonban soha nem esett szó a témáról.

90

Amikor sírtam, azt mondta nekem, hogy nem az ő hibája. Az internet
szippantotta be az online pornóba – nem lenne szabad ilyen dolgokat
engedélyezni a neten. Csapda ez, ártatlan férfiaknak. Függővé vált – „Ez
egy betegség, Jeanie, egy függőség” –, nem tudott uralkodni magán, de
soha nem nézett gyerekeket. Azok a képek egyszerűen a gépére kerültek –
mint egy vírus.

Nem akartam már többé erre gondolni. Nehéz volt mindezt
szétválasztani a fejemben: az én Glenemet meg azt a másik embert, akiről
a rendőrség beszélt. Ügyelnem kellett, hogy ne keverjem össze a dolgokat.

Hinni akartam neki. Szerettem Glent. Ő volt a mindenem. Én meg az
övé, mondta. Egymáséi voltunk.

És egyre erősödött a fejemben, kiszorítva a Glenre vonatkozó
kérdéseket, a saját bűntudatom, amiért arra kényszerítettem őt, hogy
azokat a szörnyű képeket nézegesse. A „függőségéről” persze csak akkor
szereztem tudomást, amikor bekopogtattak hozzánk a rendőrök azon a
húsvét vasárnapon, de akkor már túlságosan késő volt bármit is mondani
vagy tenni.

Meg kellett őriznem Glen titkait, akárcsak a sajátjaimat.

Huszadik fejezet

2010. június 11., péntek

Az özvegy

Croissant-t és gyümölcssalátát reggelizünk a szállodában. Nagy lenvászon
asztalkendők és egy kanna rendes kávé.

Kate nem hajlandó hagyni, hogy egyedül egyek. – Majd én szóval
tartom – jelenti ki, és letelepszik az asztal mellé. Vesz magának egy
csészét a televízió alatt lévő teás és kávés tálcáról, és kávét tölt magának.

Most már nagyon lényegre törő. – Ma tényleg el kell intéznünk a
szerződést, Jean – mondja. – A lap szeretné, ha túljutnánk a
formalitásokon, hogy haladhassunk az interjúval. Már péntek van, és
holnap szeretnék megjelentetni. Kinyomtattam egy példányt a
szerződésből, hogy aláírja. Teljesen egyértelmű. Beleegyezik, hogy
megállapodás szerinti díjazásért exkluzív interjút ad nekünk.

Igazából nem emlékszem, mikor mondtam igent. Lehetséges, hogy nem
mondtam. – De… – szólalok meg, ő azonban csak felém tol egy több

91

lapból álló paksamétát, és elkezdem olvasni, mert nem tudom, mi mást
tehetnék. Csupa „megbízó” és „megbízott”, és rengeteg kikötés. –
Fogalmam sincs, mit jelent ez – mondom. Mindig Glen foglalkozott a
papírmunkával, és ő írt alá mindent.

Kate türelmetlennek tűnik, és nekilát elmagyarázni a jogi
szakkifejezéseket. – Tényleg nagyon egyszerű – mondja. Nagyon szeretné,
hogy aláírjam. Bizonyára nyaggatja a főnöke, de én leteszem a szerződést,
és a fejemet rázom, mire felsóhajt.

– Szeretné, hogy egy ügyvéd megnézze önnek? – kérdezi, és bólintok. –
Ismer valakit? – kérdezi, és ismét bólintok. Felhívom Tom Payne-t, Glen
ügyvédjét. Nem tegnap volt – talán már két éve is –, de még mindig
megvan a száma a mobilomon.

– Jean! Hogy van? Sajnálattal értesültem Glen balesetéről – mondja,
amikor a titkárnője végül bekapcsol hozzá.

– Köszönöm, Tom, kedves magától. Nézze, segítségre van szükségem.
A Daily Post szeretné, ha exkluzív interjút adnék nekik, és alá akarnak
íratni velem egy szerződést. Megnézné nekem?

Csend támad, és el tudom képzelni a meglepetést Tom arcán.
– Interjút? – mondja. – Biztos benne, hogy helyesen cselekszik, Jean?
Átgondolta ezt?
Az igazi kérdéseit nem teszi fel, és hálás vagyok neki ezért. Azt
mondom neki, hogy gondolkoztam a dolgon, és ez az egyetlen módja,
hogy eltakarítsam az ajtóm elől az újságírókat. Kezdek úgy beszélni, mint
Kate. A pénzre igazából nincs szükségem. Glen negyedmilliót kapott
kártérítésként a rendőrség csalárd eljárásáért – piszkos pénz, amit egy
megtakarítási számlára tettünk –, és a biztosító is fizetni fog a halála után.
De akár el is fogadhatom az ötvenezer fontot, amit az újság fizetni akar
nekem.
Tom hangja nem úgy cseng, mintha meggyőztem volna, de hajlandó
elolvasni a szerződést, és Kate átküldi neki e-mailben. Ülünk és várunk,
Kate pedig megpróbál rábeszélni egy arcpakolásra vagy valami hasonlóra.
Nem akarok megint ezzel vacakolni, ezért nemet mondok, és csak
üldögélek ott.
Különleges kötelék fűz bennünket egymáshoz Tommal, mióta Glen
ügye lezárult.
Egymás mellett állva vártunk rá, amikor elengedték a vádlottak
padjáról, és Tom képtelen volt rám nézni. Azt hiszem, félt, vajon mit látna
a szememben.
Látom magunkat, ahogy ott állunk. Vége a megpróbáltatásnak, de
igazából nincs vége. Hálás voltam a rendért, amelyet a bírósági ügy

92

szabott az életemnek. Minden nap meg volt tervezve. Minden nap reggel
nyolckor elindultam otthonról, csinosan felöltözve, mintha egy irodába
mennék dolgozni. Minden nap fél hatkor értem haza. Az volt a dolgom,
hogy támogató feleség legyek, és ne szóljak semmit.

A bíróság olyan volt, mint egy menedék. Szerettem a visszhangzó
falakat, a fuvallatokat, amelyek meglebegtették a hirdetőtáblákra kitett
értesítéseket, és a fecsegést a büfében.

Tom vitt el oda először, mielőtt Glen megjelent volna a tárgyaláson,
hogy lássam, milyen a bíróság. Láttam már az Old Bailey-t a tévében, a
híradóban, ahogy egy riporter áll előtte a járdán, és egy gyilkosságról, egy
terroristáról vagy ilyesmiről beszél, meg belülről is a rendőrségi
krimikben, de mégsem olyan volt semmi, mint amilyennek elképzeltem.
Sötét volt, kisebb, mint amilyennek a tévében látszott, porszaga volt, mint
egy osztályteremnek, a sok sötét faburkolat régimódivá tette.

Elragadó nyugalom volt, amikor odamentünk körülnézni a napi ügyek
megkezdése előtt. Alig volt ott valaki rajtunk kívül. Amikor Glen az első
alkalommal megjelent, hogy kitűzzék a tárgyalás időpontját, már nagyon
más volt a helyzet. Tele volt emberekkel, akik mind őt akarták látni.
Hoztak magukkal szendvicseket és innivalót, mintha valami vásár vagy
ilyesmi lenne. A riporterek egymáshoz préselődve ültek mögöttem a
sajtónak fenntartott padon. Én lehajtottam a fejemet, úgy téve, mintha
keresnék valamit a táskámban, amíg a börtönőrök be nem hozták Glent.
Kicsinek tűnt. Bevittem a beszélőre a legjobb öltönyét, és
megborotválkozott, de még így is kicsinek tűnt. Odanézett rám, és
kacsintott. Mintha semmiség lenne az egész. Próbáltam rámosolyogni, de
túlságosan száraz volt a szám, és az ajkam a fogamhoz tapadt.

Olyan gyorsan vége lett, hogy alig volt időm újra ránézni, mielőtt eltűnt
a lépcsőn. Később megengedték, hogy meglátogassam. Az öltönyből
átöltözött börtönruhába, afféle melegítőbe, és levetette a legjobb cipőjét. –
Szia, Jeanie, szívem – mondta. – Hát, ez jó kis kutyakomédia volt, mi?
Színjáték az egész, az ügyvédem azt állítja – jelentette ki.

Hát még jó, szeretném mondani. Azért fizetünk neki, hogy pontosan ezt
állítsa.

A tárgyalást februárra, négy hónappal későbbre tűzték ki, és Glen
biztosra vette, hogy addigra ejtik az ügyet. – Hülyeség az egész, Jeanie –
mondta. – Tudod, hogy az. A rendőrség hazudik, hogy jó színben
tüntessék fel magukat. Kell nekik egy letartóztatás, és én egyike voltam
azoknak a szegény flótásoknak, akik egy kék furgont vezettek arrafelé
aznap. – Megszorította a kezem, én pedig visszaszorítottam. Igaza van.
Hülyeség.

93

Hazamentem, és úgy tettem, mintha minden rendben lenne.
A házon belül úgy is volt. Az én kis világom pontosan ugyanaz maradt –
ugyanazok a falak, ugyanazok a csészék, ugyanazok a bútorok. De odakint
megváltozott minden. A ház előtt a járda olyan volt, mint egy
szappanoperában, tele emberekkel, akik jönnek-mennek és leülnek
bámulni a házamat. Reménykednek, hogy megpillantanak.
Néha el kellett mennem otthonról, és ilyenkor jellegtelenül öltöztem,
teljesen eltakartam magam, és megacéloztam magam az előtérben, mielőtt
váratlanul és gyorsan kiléptem a házból. A kamerákat lehetetlen volt
elkerülni, de reméltem, hogy belefáradnak, hogy mindig ugyanazokat a
vágóképeket vegyék fel, ahogy végighaladok az ösvényen. És mindig egy
dalt dúdoltam fejben, hogy ne halljam a megjegyzéseket és kérdéseket.
A börtönben tett látogatások voltak a legrosszabbak. Ilyenkor buszra
kellett szállni, és az újságírók követtek a megállóba, lefényképeztek a
többi utassal, amíg várakoztunk. Mindenki mérges lett rájuk, és aztán rám.
Nem az én hibám volt, de engem hibáztattak. Merthogy én voltam a
feleség.
Próbáltam más megállókhoz menni, de megelégeltem, végül egyszerűen
már csak elviseltem a játszmáikat, és vártam, hogy megunják.
Ültem a Belmarsh felé tartó 380-ason, az ölemben egy nejlonszatyorral,
úgy téve, mintha bevásárolni mennék. Vártam, hátha valaki megnyomja a
leszállásjelző gombot a börtönnél lévő megállónál, és aztán gyorsan
leszálltam. Más asszonyok is szálltak le itt, síró gyerekekkel meg
babakocsikkal, én pedig jóval mögöttük lépdeltem a hosszú úton a
látogatóközpont felé, nehogy az emberek azt gondolják, hogy olyan
vagyok, mint ők.
Glen vizsgálati fogságban volt, ezért nem volt nagyon sok szabály a
látogatásokat illetően, de a legjobban az tetszett, hogy nem viselhettem
magas sarkú cipőt, rövid szoknyát vagy áttetsző blúzt. Ettől nevetnem
kellett. Az első alkalommal így hát nadrág és pulóver volt rajtam. Csinos
és biztonságos.
Glennek nem tetszett. – Remélem, nem hagyod el magad, Jean –
mondta, így hát a következő alkalommal kirúzsoztam a számat.
Háromszor lehetett látogatni egy héten, de megbeszéltük, hogy csak
kétszer megyek, hogy ne kelljen túl gyakran vesződni a riporterekkel.
Hétfőn és pénteken. – Ez keretet ad a hetemnek – mondta Glen.
A helyiség zajos volt, fényárban úszott, megfájdult tőle a szemem és a
fülem. Egymással szemben ülünk, és miután elmondtam Glennek a
híreimet, ő meg az övéit nekem, a körülöttünk folyó többi beszélgetést
hallgattuk, és inkább azokról beszéltünk.

94

Úgy gondoltam, az a feladatom, hogy vigasztaljam Glent, és
biztosítsam, hogy mellette állok, de úgy tűnt, hogy ő ezt kész ténynek
veszi.

– Át fogjuk vészelni ezt, Jeanie. Mi tudjuk az igazságot, és tudni fogja
hamarosan mindenki más is. Ne aggódj – mondta látogatásonként legalább
egyszer. Próbáltam nem aggódni, de mégis úgy éreztem, hogy elúszik az
életünk.

– Mi van, ha nem derül ki az igazság? – kérdeztem tőle egyszer, és
csalódottnak tűnt, amiért egyáltalán felvetem a dolgot.

– Ki fog – mondta határozottan. – Az ügyvédem azt állítja, hogy a
rendőrség összevissza bénázik.

Miután nem ejtették az ügyét, Glen azt mondta, hogy a rendőrségnek
„kell a bírósági cirkusz”. Minden alkalommal kisebbnek tűnt, amikor
láttam, mintha önmagába zsugorodna.

– Ne aggódj, szívem – hallottam magamat. – Nemsokára vége az
egésznek.

Glen hálásnak tűnt.

Huszonegyedik fejezet

2007. június 11., hétfő

A nyomozó

Sparkes áttekintette a helyzetet. Két hónap telt el azóta, hogy először
bekopogtatott Glen Taylor ajtaján, és semmit nem haladtak. Nem mintha
nem tettek volna meg mindent. Sparkes kollégái megvizsgálták Taylor –
valamint Mike Doonan és Lee Chambers – életének minden részletét, de
ez idáig vajmi keveset tudtak felmutatni.

Úgy tűnt, hogy Doonan felettébb szürke életet él, amelybe még a válásai
sem vittek színt. Az egyedüli érdekességet az jelentette, hogy a két volt
feleség összebarátkozott, és egymás szavába vágva taglalták Mike
gyarlóságait. – Önző egy kissé, úgy vélem – mondta Marie Doonan. –
Igen, önző – értett egyet Sarah Doonan. – Jobb nekünk nélküle.

Még a gyerekeit sem izgatta, hogy rendőrségi ügybe keveredett. – Nem
szoktam találkozni vele – jelentette ki a legidősebb. – Lelépett, mielőtt
felfogtam volna, hogy ott van.

Matthews nem tágított, folytatta a kutakodást. Felszökött a vérnyomása,

95

amikor kiderült, hogy Doonan nem járt az orvosnál aznap, amikor Bella
eltűnt, de a sofőr azt mondta, annyira fájt a gerince, hogy nem tudott
kimozdulni a lakásból. És az orvos igazolta az állítását. – Időnként lábra
állni is alig tud – mondta. – Szegény ember.

Továbbra sem lehetett kizárni a gyanúsítottak köréből, de Sparkes
kezdett türelmetlenné válni, és arra utasította Matthewst, hogy
koncentráljon inkább Taylorra.

– Doonan nyomorék, alig tud járni, szóval hogyan lenne képes elrabolni
egy gyereket? – kérdezte Sparkes. – Tudomásunk szerint semmi más nem
köti őt az ügyhöz, csak az, hogy kék furgont vezetett, nem?

Matthews a fejét ingatta. – Nem, főnök, de ott van az Arany
Hadművelet anyaga.

– Hol a bizonyíték, hogy nézte azokat a képeket? Sehol. Taylor
számítógépén volt gyerekpornó. Ő az, akire koncentrálnunk kell. Azt
akarom, hogy ezzel foglalkozzon, Matthews.

Az őrmester nem volt meggyőződve arról, hogy tényleg hanyagolni
kellene Doonan ügyét, de tudta, hogy a főnöke elhatározásra jutott.

Az igazi gondot az jelentette, hogy Sparkes nem tudott szabadulni az
első, ösztönös benyomásától, miszerint már megtalálták az emberüket, és
félt, hogy ha nem állítják meg, újabb Bellát fog keresni magának.

Sparkes elkezdte észrevenni a Bella korabeli gyerekeket maga körül –
az utcán, üzletekben, autókban és kávézókban –, és aztán rögtön a rájuk
leselkedő ragadozót kereste a tekintetével. Ez az étvágyára kihatott, de a
látása élességére nem. Tudta, hogy kezd alárendelődni az élete ennek az
egésznek, de nem tehetett mást.

– Megszállottja lettél ennek az ügynek – mondta neki Eileen az egyik
este. – Nem mehetnénk el csak úgy meginni valamit anélkül, hogy teljesen
eltűnnél a saját fejedben? Pihenésre van szükséged.

Sparkes legszívesebben ordított volna: „Azt akarod, hogy elvigyenek
még egy gyereket, amíg én borozgatok?” De nem tette. Nem Eileen hibája
volt a dolog. Eileen nem értette meg. Sparkes tudta, hogy nem védhet meg
minden kislányt a városban, de nem hagyhatott fel a próbálkozással.

A pályafutása során sok más ügyének volt gyermek érintettje – a kis
Laura Simpson; W., a csecsemő, akit halálra rázott a mostohaapja; a
Voules fiú, aki más gyerekek gyűrűjében fulladt bele egy park
csónakázótavába; közúti balesetek áldozatai és hazulról elszökött gyerekek
– de őket nem ismerte olyan módon, ahogyan Bellát.

Eszébe jutott a tanácstalanság, melyet akkor érzett, amikor először
karjába vette a fiát, Jamest, a gondolat, hogy csakis ő felelős a gyerek
jólétéért és biztonságáért egy veszélyekkel és rossz emberekkel teli

96

világban. Így érzett Bellát illetően.
Kezdett róla álmodni. Ez sosem jelentett jót.
Lehetséges, hogy a kék furgon eltereli a figyelmünket más nyomokról,

tűnődött. De akkor miért nem jelentkezett a kék furgonos férfi? Mindenki
segíteni akart, hogy előkerüljön ez a gyermek. Ha csak egy környékbeli
házba látogató fickó lett volna, akkor betelefonált volna, nem?

Hacsak nem Glen Taylor volt az, gondolta Sparkes.
A kutatás alapos volt, a csapat elbíbelődött minden
információmorzsával. Egy kidobott póló egy sövényen, egy magányos
cipő, egy szőke gyerek, akire egy bevásárlóközpontban figyeltek fel,
miközben meg akart lépni egy felnőttől. A rendőrök idegszálai pattanásig
feszültek, miközben eredménytelenül teltek az órák, majd a napok, majd a
hetek. Mind kimerültek voltak, de egy sem tudta azt mondani, hogy vége.
Minden reggel egyre rövidebb és komorabb lett a tájékoztató értekezlet.
A póló egy nyolcéves gyerekre illett, a cipő nem Belláé volt, a sikoltozó
szöszke a bevásárlóközpontban egy hisztis kisgyerek volt. Mihelyt
közelebbről megvizsgáltak egy-egy nyomot, az el is párolgott.
Sparkes megtartotta magának a kétségbeesését. Ha ő lehorgasztaná a
fejét, a csapat feladná. Minden reggel buzdító beszédet intézett önmagához
az irodájában, olykor a mosdóban, a tükör előtt állva, és ügyelt arra, hogy
senki ne olvashasson ki kudarcot egyre táskásabb szeméből. Aztán erőt
sugározva bevonult az értekezletre, és felvillanyozta a munkatársait.
– Térjünk vissza az alapokhoz – mondta aznap reggel. És visszatértek,
követve Sparkesot a fényképektől a térképekig, a térképektől a nevekig, a
nevektől a listákig. – Mit tévesztünk szem elől? – tette fel nekik a kérdést.
Fáradt arcok. – Ki vinne el egy gyereket? Mit tudunk más esetekből?
– Egy pedofil.
– Egy pedofil csoport.
– Egy emberrabló, hogy váltságdíjat követeljen.
– Vagy bosszúból valaki.
– Egy nő, aki elveszítette a gyerekét.
– Vagy akinek nem lehet gyereke.
– Valaki, akinek egy gyerek kell ahhoz, hogy ki tudja élni a
fantáziavilágát.
Sparkes bólintott. – Alkossunk kétszemélyes csapatokat, és nézzük meg,
hogy a tanúk és az ügyben érintett személyek beleillenek-e valamelyik
kategóriába.
A szoba megtelt zsongással, és Sparkes Matthewsra bízta a folytatást.
Kíváncsi volt, milyen gyorsan fog felmerülni Jean Taylor neve, és időt
akart nyerni, hogy magában átgondolja a dolgot. Jean különösen

97

viselkedett. Sparkes felidézte az első alkalmat, amikor látta, a döbbenetet
az arcán, a rafinált kérdéseket, amelyekre megingathatatlanul válaszolt.
Sparkes biztosra vette, hogy Glennek falaz, és elvakult lojalitásnak
tulajdonította a dolgot, de vajon nem az-e az ok, hogy valamiképpen köze
van az ügyhöz?

Nők ritkán ölnek gyerekeket, és ha mégis, a statisztikák szerint szinte
kizárólag a sajátjukat ölik meg. Viszont elrabolni olykor szoktak
gyerekeket.

Sparkes tudta, hogy a meddőség roppant erős motiváció lehet. Belülről
éget egyes nőket, akik eszüket vesztik a bánattól és a sóvárgástól. A
szomszéd és a kollégái a fodrászszalonból azt állították, Jeant lesújtotta,
hogy nem lehet gyermeke. A hátsó helyiségben szokott sírni, ha egy
vendég arról beszélt, hogy gyermeket vár. De közelében sem járt
Southamptonnak aznap, amikor Bellát elvitték.

Sparkes szórakozottan firkálgatott, pókokat rajzolt az előtte lévő
jegyzettömbre, miközben gondolkozott.

Ha Jean ennyire imádja a gyerekeket, miért maradna egy olyan férfival,
aki gyerekpornót néz a számítógépén? Miért lenne lojális egy ilyen
emberhez? Sparkes biztosra vette, hogy hasonló helyzetben Eileen azonnal
elhagyná őt, és Sparkes nem is tudná hibáztatni érte. Akkor mivel tartja
Glen a markában a feleségét?

– Talán nem a megfelelő oldaláról nézzük a kérdést – mondta a
tükörképének, miközben kezet mosott a mosdóban. – Lehetséges, hogy ő
tartja a markában Glent? Talán Jean volt a kezdeményező?

Annyi bizonyos, hogy amikor visszatért az ügyeleti szobába, Jean
Taylor neve ott szerepelt a táblán. A rendőrök, akik olyan nőket vizsgáltak,
akiknek nem lehetett gyerekük, korábbi esetekről beszéltek. – Az a
helyzet, uram – mondta a csapat egyik tagja –, hogy egy nő, aki elvisz egy
gyereket, rendszerint egyedül cselekszik, és nem ilyen korúakra utazik.
Némelyek terhességet színlelnek a partnerük vagy a családjuk előtt,
terhesruhákat viselnek a hasuknál kipárnázva, és szülészetekről vagy
boltok előtt hagyott babakocsikból visznek el csecsemőket, hogy
beteljesítsék a látszatot. Egy idősebb kisgyereket elvinni nagy kockázat: ők
elég heves ellenállást tanúsíthatnak, ha megijednek, és egy síró gyerek
figyelmet kelt.

Dan Fry, az egyik frissdiplomás újonc, feltette a kezét, és Matthews a
fejével intett neki, hogy adja elő ő is a mondandóját. Fry fiatal volt,
nemrég kezdett Sparkes csapatában, és felállt, hogy a csoporthoz szóljon,
nem ismervén azt a szokást, hogy a többiek rendszerint ülve maradnak, és
a képernyőhöz intézik a szavaikat.

98

Megköszörülte a torkát. – Meg aztán ott van az, hogy egy nagyobb
gyereket el kell dugni. A barátoknak és a családnak sokkal nehezebb
megmagyarázni, ha hirtelen megjelenik egy kétéves gyerek. Ha ellop az
ember egy ilyen korú gyereket, hogy ő nevelje fel, akkor neki is el kell
tűnnie. És Taylorék nem mentek sehová.

– Hm, Fry-nak igaza van, nem? – mondta Sparkes, intve neki, hogy
üljön le.

A többiek kizárták a pénzért vagy bosszúból végrehajtott emberrablást.
Dawn Elliottnak nem volt megtakarított pénze, és visszakövették az életét
tizenéves koráig, megvizsgálva a korábbi barátait, azt, hogy nem volt-e
köze drogokhoz vagy prostitúcióhoz, és ezáltal szervezett bűnözéshez, de
nem találtak semmit. Kisvárosi lány volt, aki egy irodában dolgozott,
mígnem belehabarodott egy nős férfiba, és teherbe esett.

Bella apját továbbra sem találták – a név, amit Dawnnak mondott,
hamisnak bizonyult, a telefonszám pedig feltöltőkártyás mobilszám volt,
amely már nem élt.

– Neki ez csak egy alkalmi kaland volt, főnök – mondta Matthews. –
Csak egy félrelépés, ami után eltűnik az ember. Ezernyi ilyen van, főleg az
utazó üzletkötők között. Minden városban kavarnak valakivel.

Csak a pedofilok maradtak terítéken.
Úgy tűnt, a korábbi energia elszivárog a helyiségből. – Akkor térjünk
vissza Glen Taylorhoz – mondta Sparkes.
– És Mike Doonanhoz – mormogta Matthews. – Mi van az Arany
Hadművelettel?
Úgy tűnt azonban, hogy a felettese nem hallja. Sparkes a saját félelmeire
figyelt.
Biztosra vette, hogy Glen Taylor máris a következő áldozatát keresi.
Internetes pornót használ ajzószer gyanánt. A pszichológusok szerint
azoknak a képeknek a nézegetése függősséggé válik – aminek éppoly
nehéz ellenállni, mint a drogoknak.
Sparkes ismerte a férfiak internetpornó-függőségének általános okait –
depresszió, szorongás, pénzügyi gondok, munkahelyi problémák –, és
hallott azokról az elméletekről is, amelyek szerint az izgalom, amelyet az
adrenalin, a dopamin és a szerotonin kelt, okozza a függőséget. Egy leírás
szerint, amit házi feladat gyanánt olvasott, a pornónézés egyes férfiaknak
olyan, mint az első szexuális élmény, arra ösztönzi őket, hogy egyre
extrémebb és extrémebb képeket keresve próbálják elérni ugyanannak a
mámornak a megismétlődését. „Ez némileg hasonló ahhoz, mint ahogy a
kokainélvezők írják le az élményeiket” – tette hozzá a szerző.
A neten való böngészés biztonságos fantáziavilág, módot kínál egy

99

privát tér megteremtésére, amelyben szabad vétkezni.
– Érdekes módon – mondta később Sparkes Matthewsnak, miközben a

büfében ültek –, nem minden pornófüggőnek van erekciója.
Ian Matthews felvonta a szemöldökét, és a műanyag asztallapra tette a

kolbászos szendvicsét. – Nem zavarja, hogy enni próbálok, főnök? Miket
olvas maga? Ez komplett faszságnak tűnik.

– Köszönöm, professzor úr – morogta Sparkes. – Megpróbálok
behatolni Glen Taylor sötét kis világába. Kihallgatásokkal nem jutunk be
oda, de nem lesz képes megtartóztatni magát, és én várni fogok rá.
Megtaláljuk, és elkapjuk.

Az őrmester nehézkesen hátradőlt, és ismét majszolni kezdte az ebédjét.
– Folytassa akkor, mondja el nekem, hogyan.

– Fry, az egyik okos kölyök, akit azért küldtek hozzánk, hogy gatyába
rázzuk, odajött hozzám tegnap. Azt mondja, egy fontos dologra nem
gondoltunk. A chatszobákat figyelnem kívül hagytuk. A pornófüggők és a
szexuális bűnelkövetők ott szoktak hasonszőrű barátokat keresni, akik előtt
levetkőzhetik a gátlásaikat.

Fry valóban tiszteletét tette a felettese irodájában: leült anélkül, hogy
Sparkes hellyel kínálta volna, és úgy kezelte a beszélgetést, mint egy
egyetemi konzultációt.

– A feladat meglátásom szerint az, hogy elérjük, hogy Glen Taylor
leleplezze magát.

Nem mondja, Sherlock, gondolta Sparkes. – Folytassa, Fry.
– Nos, talán be kéne lépnünk a világába, hogy a legsebezhetőbb pontján
kapjuk el.
– Elnézést, Fry, de nem beszélne világosabban? Mire akar kilyukadni?
A világába?
– Lefogadom, hogy szokott chatszobákban ólálkodni – valószínűleg új
célpontokat keres –, és kulcsfontosságú dolgokat árulhat el nekünk, ha
lesben állunk. Bevethetnénk egy fedett nyomozót.
Sparkes felvonta a szemöldökét. – Tessék?
– Egy fedett nyomozót, uram, hogy tartsa szemmel a tevékenységét. Az
egyetemen foglalkoztunk ezzel, és azt hiszem, egy próbát nagyon is megér
– fejezte be Fry, és Sparkes íróasztalára könyökölt.
Sparkes automatikusan hátradőlt – testileg és mentálisan is. Nem mintha
Fry okosabb lett volna nála. Az a magabiztosság tette ingerültté, amely a
fiatalembert jellemezte. Ezt teszi az emberrel az egyetem, gondolta.
„Nyamvadt egyetemi oktatás – hallotta Sparkes az apja hangját. –
Időfecsérlés az egész. Azoknak való, akiknek van pénzük, és nincs
dolguk.”

100