Fiona Barton - Az özvegy

mondom.
A „feszült” nem igazán találó szó. Annyira fojtogató volt a légkör, hogy

nem tudtam rendesen lélegezni. Kiültem a konyhaajtó elé egy kis székre,
hogy könnyebb legyen, de semmi nem segített. Fuldokoltam a
gondolataimtól. Egész idő alatt viaskodtam velük. Lecsuktam a szemem,
hogy ne lássam őket. Felhangosítottam a rádiót, hogy ne halljam őket, de
ott voltak, éppen csak a tudatom szélén, várva, hogy elgyengüljek.

A halála előtti hétfőn Glen ágyba hozott nekem egy csésze teát. Csinálta
ezt néha. Leült az ágy szélére, és rám nézett. Még félálomban voltam, a
párnákat rendezgettem magam mögött, hogy kényelmesen megihassam a
teámat.

– Jean – mondta Glen, és fakónak tűnt a hangja. Élettelennek. – Nem
vagyok jól.

– Mi a baj? – kérdeztem. – Már megint az a fejfájás? Van az a nagyon
erős fájdalomcsillapító a fürdőszobaszekrényben… – Glen a fejét rázta.

– Nem, nem fejfájás. Csak nagyon fáradtnak érzem magamat. Nem
tudok aludni.

Tudtam, hogy így van. Éreztem, hogy forgolódik mellettem, és
hallottam, hogy felkel az éjszaka közepén.

Fáradtnak látszott. Vagy inkább öregnek. A bőre szürkének tűnt, és sötét
karikák voltak a szeme alatt. Szegény Glen.

– Talán orvoshoz kellene menned – vetettem fel, de Glen megint a fejét
rázta, és elfordult, az ajtót nézte.

– Egyre csak őt látom, amikor lehunyom a szememet – mondta.
– Kit? – kérdeztem, de pontosan tudtam, kire gondol. Bellára.

Negyvennegyedik fejezet

2010. február 1., hétfő

A nyomozó

Amíg Fry és a csapata az adatokon dolgozott, Sparkes visszatért a
furgonhoz. Taylor rendszeresen járt a déli partra, és Sparkes elkezdte
összevetni a szállítmányozó cég dátumokra és időpontokra vonatkozó
feljegyzéseit Taylor vallomásaival, a közlekedési jelentésekkel és az
országúti kamerák felvételeivel. Másodízben rágta át magát ezen, és
unalmas munka volt, de Sparkes immár friss erővel volt tele.

201

Hivatalos kérvényt intézett a rendőrség fővárosi, surrey-i, hampshire-i,
sussexi és kenti egységeihez, amelyek a gyanúsítottjának potenciális
útvonalait ellenőrizték, és mindegyik megígérte, hogy ismét utánanéz
Taylor rendszámának a gyermekrablás idejének környékén. Most várnia
kellett.

De amikor az első hívásra sor került, nem Taylorról volt szó.
A saját egységének egyik országúti járőrkocsijából hívták. – Sparkes
felügyelő úr? Sajnálom, hogy zavarom, de ráakadtunk egy bizonyos
Michael Doonanre és egy Lee Chambersre a fleeti autópálya-pihenőnél.
Mindkét névről kiderült, hogy előkerültek a Bella Elliott-ügy kapcsán.
Ismerősek önnek?
Sparkes nyelt egy nagyot. – Mindkettő. A rohadt életbe, talán
számítottunk is rá, hogy Chambers megint előkerül valahol. De Mike
Doonan? Biztos benne? Mi úgy tudtuk, túl rozoga ahhoz, hogy
kimozduljon a lakásából.
– Hát, sikerült eljutnia az autópálya-pihenőig, uram, hogy vegyen pár
undorító fotót. Öt embert tartóztattunk le illegális pornográf képek
adásvételéért.
– Hová viszik őket?
– Magukhoz. Nagyjából harminc perc múlva ott leszünk.
Sparkes leült az íróasztalához, igyekezvén feldolgozni az információt és
azt, hogy mit jelent mindez. Doonan, nem Taylor? Mellbevágó volt arra
gondolni, hogy több mint három éven át téves nyomot követett; felidézte a
beszélgetést Doonan lakásában, újra mérlegre téve minden szót, amit a
sofőr kimondott. Mit nem vett észre?
Nem vette észre Bellát?
A falióra mutatta a percek múlását; Sparkesban viaskodott a tudástól
való félelem és a perzselő tudni akarás, mígnem egy hang az ajtaja előtt
elmulasztotta a bénultságát. Sparkes talpra szökkent, és lerohant a laborba.
– Salmond, Fry, be fogják hozni hozzánk Mike Doonant extrém
pornóval kapcsolatos kihágásért. Lee Chambers csomagtartójából vásárolt
a fleeti autópálya-pihenőnél.
A két rendőr döbbenten nézett rá.
– Micsoda? Az a fájós hátú, nyomorék sofőr? – kérdezte Salmond.
– Nyilván nem annyira mozgásképtelen, mint állítja – mondta Sparkes
immár teljesen tárgyias hangon. – Szedjük össze a fleeti pihenőnél készült
biztonsági kamerás felvételeket Bella eltűnésének napjáról.
Mindenki elkomorult, miközben a technikusok nekiláttak kutakodni az
interneten, és a fokozódó feszültség kiűzte Sparkesot a folyosóra. Épp Ian
Matthews számát kereste, amikor Salmond kidugta a fejét az ajtón. – Jobb

202

lesz, ha ezt megnézi, uram.
Sparkes leült a monitoron kirajzolódó szemcsés kép elé.
– Ő az. Chambers kocsijának csomagtartójában turkál a magazinok

között. Előrehajolva. Nyilvánvalóan sokkal jobban van a háta – mondta
Salmond.

– Dátum, Salmond? Bella eltűnésének napján volt ott?
Zara Salmond várt a válasszal. – Igen, ez az a nap, amikor Bellát
elvitték. – Sparkes majdnem felkelt a székről, de Salmond figyelmeztetően
felemelte a kezét. – De ez kizárja a nyomozásunkból.
– Hogy érti ezt? Doonan a gyermekrablás térségében volt, hazudott
nekünk a motivációit és a mozgáskorlátozottsága mértékét illetően, és
útközben hazafelé extrém pornót vett.
– Igen, de éppen akkor készült a felvétel a vásárlásról, amikor Bellát
elvitték. 15:02-kor. Nem stimmelnek az időpontok – ő nem vihette el.
Sparkes lehunyta a szemét, remélve, hogy nem ül ki az arcára a
megkönnyebbülés.
– Oké, szép munka. Folytatjuk – mondta anélkül, hogy kinyitotta volna
a szemét.
Az irodája magányában ököllel rácsapott az íróasztalára, majd sétálni
indult a szabadba, hogy kiszellőztesse a fejét.

Amikor visszatért, felidézte magában az első napot és az üggyel
kapcsolatos ösztönös megérzéseit. A rendőrség, illetve ő maga mindig úgy
kezelte Bella elrablását, mint alkalom szülte bűncselekményt. A tettes
meglátta a gyereket, és elrabolta. Más nem volt elképzelhető. Semmilyen
kapcsot nem találtak Dawn és Taylor között, és miután a hosszú hajú férfi
Stan Spencer kitalációjának bizonyult, egyetlen tanú sem akadt, aki látott
volna valakit az utcában őgyelegni vagy a környéken ólálkodni Bella
eltűnése előtt. Semmiféle mutogatásról, szexuális indíttatású kihágásról
nem érkezett jelentés.

És nem volt semmilyen viselkedésmintázat, amihez egy ragadozó
igazodhatott volna. Dawn bölcsődébe hordta a gyereket, majd érte ment,
de nem mindig ugyanazokon a napokon, és Bella csak időnként játszott a
szabadban. Ha valaki azt tervezi, hogy elviszi, éjszaka ment volna be,
amikor tudható volt, hogy hol van Bella egy adott időpontban. Senki nem
üldögélt volna egy környékbeli utcában, hátha Bella kimegy játszani.
Felfigyeltek volna rá a szomszédok.

A rendőrség azon a véleményen volt, hogy a gyereket egy huszonöt
perces időintervallumban vitték el, amikor erre véletlenül alkalom

203

kínálkozott. A rendelkezésükre álló akkori bizonyítékok alapján joggal
zárták ki az előre megtervezett emberrablást.

De három és fél évvel később, a mostani tisztánlátásával Sparkesnak
úgy tűnt, hogy talán túlságosan is gyorsan vetették el ezt a lehetőséget, és
hirtelen ismét meg akarta vizsgálni.

– Lemegyek a vezérlőterembe – mondta Salmondnak. – Behajtok egy
szívességet.

Russel Lynes, Sparkes legközelebbi barátja a rendőrségnél – együtt
csatlakoztak a testülethez –, épp szolgálatban volt.

– Szia, Russ, van kedved egy kávéhoz? – Leültek a büfében, és az
előttük lévő barna folyadékot kavargatták, amelyet nemigen akarózott
meginniuk.

– Mi a helyzet veled, Bob?
– Jól vagyok. Egészen más megint rendesen dolgozni. És most, hogy
van ez az új nyom, van mivel elfoglalnom magam.
– Hmm. Legutóbb belebetegedtél, Bob. Csak légy óvatos.
– Az leszek. Nem voltam beteg, Russ. Csak fáradt. Figyelj, szeretnék
megnézni valamit, ami elsőre talán elkerülte a figyelmemet.
– Te vagy a főnök. Egyébként miért jössz le kuncsorogni? Nézess utána
valamelyik beosztottaddal.
– Van elég dolguk, és talán hetekig nem jutnának el odáig. Ha
megengeded, hogy fű alatt megnézzem, pár nap alatt el tudom intézni.
– Oké, mi érdekel fű alatt? – kérdezte Russel Lynes, félretolva a kávét,
amely kilöttyent az asztalra.
– Kösz, pajtás. Tudtam, hogy számíthatok rád.
A két férfi együtt ült be Sparkes irodájába a Taylor kézbesítéseiről
készített, lepedőnyi méretű kimutatással, és feltérképezték a
Southamptonban és a környékbeli városokban tett látogatásait. –
Megnéztük az összes biztonsági kamerás felvételt, ami Dawn Elliott
házának környékén készült a gyerek elrablásának napján – mondta
Sparkes. – De Taylor furgonja csak egyszer látszik, amikor Winchesterbe
kézbesített egy címre, illetve az M3-as és az M25-ös kereszteződésénél.
Belefájdult a szemem, annyit meresztettem, de nyomát sem látni a
furgonjának a helyszín közelében.
Sparkes élénken emlékezett a várakozás érzésére, mely minden
alkalommal eltöltötte, amikor nézni kezdtek egy-egy új felvételt, és a
keserű csalódásra, miután az úgy ért véget, hogy nem látszott rajta kék
furgon.

204

– Meg akarom nézni a többi dátumot – mondta. – Azokat a napokat,
amikor Taylor máshová kézbesített Hampshire-ben. Jut eszembe, hol
vannak kamerák a Manor Road környékén?

Lynes neonzölddel jelölte meg a helyeket a térképen – egy benzinkút
előtt néhány utcával odébb volt egy kamera, amellyel a fizetés nélkül
elhajtókat figyelték, volt egy a nagy kereszteződésben a pirosba hajtók
szemmel tartására, és az üzleteknél, így az újságosoknál is felszereltek
néhány olcsó változatot, hogy elbátortalanítsák a bolti szarkákat.

– És Bella bölcsődéjénél is van egy kamera odakint, de Bella aznap nem
volt bölcsődében. Megnéztük az összes olyan felvételt, amit ezek a
kamerák készítettek, de nem volt semmi érdekes.

– Hát, nézzük meg megint. Biztosan elkerülte valami a figyelmünket.

Négy nappal később megcsörrent a telefonja, és amikor Sparkes
meghallotta Lynes hangját, azonnal tudta, hogy talált valamit. – Máris
megyek – mondta.

– Ott van – mondta Lynes egy járműre mutatva, amely áthaladt a képen.
Sparkes a képernyőre meredt, igyekezvén úgy fókuszálni, hogy a szeme
igazodjon a film szemcsés felbontásához.

Ott volt. A furgon ott volt. A két férfi diadalmasan nézett egymásra,
aztán vissza a képernyőre, hogy ismét kiélvezzék a pillanatot.

– Biztos, hogy ő az? – kérdezte Sparkes.
– Passzol a dátumhoz és az időponthoz, amikor a munkanaplója szerint
Farehambe kézbesített, és a szakértők azonosítottak egy rendszámrészletet,
aminek három betűje megegyezik Tayloréval.
Lynes megnyomta a lejátszás gombot. – Most figyelj.
A furgon éppen a bölcsőde előtti térségre irányuló kamera látószögében
állt meg. Akárha végszóra tennék, Dawn és Bella bukkant fel az ajtóban a
kitóduló gyerekek és szülők áradata mögött, az anya a gyerek kabátjának
cipzárjával babrált, a kislány pedig egy hatalmas papírdarabot
szorongatott. Elsétáltak a furgon mellett, és befordultak a sarkon, a
megszokott, biztonságos útvonalukon. A furgon másodperceken belül
elindult ugyanabba az irányba.
Sparkes tudta, hogy azt a pillanatot nézi, amikor Glen Taylor
elhatározásra jutott, és könnyekkel telt meg a szeme. Azt mormogta, hogy
hoz egy jegyzettömböt, és az irodájába ment, hogy egy pillanatig egyedül
legyen. – Nagyon közel vagyunk – mormogta magának. – Most már ne
szúrd el. Semmi kapkodás, szedj rendbe mindent.
Taylorra nézett, akinek képe a falról vigyorgott rá, és visszavigyorgott.

205

– Remélem, nem foglaltad még le a nyaralást, Glen.

Amikor visszatért a laborba, Lynes egy fehér táblára írt. – A film
szeptember 28-án, csütörtökön készült, négy nappal azelőtt, hogy Bellát
elvitték.

Sparkes lehunyta a szemét, mielőtt meg mert szólalni. – Kitervelte,
Russ. Nem alkalom szülte gyerekrablás volt. Figyelte. Láttuk máshol is a
furgont aznap?

– Hookban, a benzinkútnál, ahol hazafelé menet tankolt. Az időpontok
stimmelnek.

– Dolgozzuk fel a képeket, gyűjtsünk be annyi részletet, amennyit csak
tudunk. Aztán bekopogtatok Glen Taylorhoz – mondta Sparkes.

A két férfi visszaült a monitor elé, miközben egy technikus előre-hátra
pergette a furgonról készült képeket, ráközelítve a szélvédőre.

– Nagyon elmosódott, de teljesen biztos, hogy fehér bőrű férfi, rövid,
barna hajú, nem szemüveges, és nincs arcszőrzete – közölte velük a
technikus.

Láthatóvá vált a szélvédő mögötti arc. Fehér, ovális arc, amelyen sötét
foltoknak látszottak a szemek.

Negyvenötödik fejezet

2006. október 2., hétfő

A férj

Glen Taylor először a Facebookon pillantotta meg Bella Elliottot, miután
egy chatszobában találkozott Dawnnal, más néven Miss Napsugárral.
Dawn egy csapatnyi idegennek beszélt a lányáról és egy állatkerti
kirándulásról.

Az új barátok egyike megkérdezte, készült-e kép Belláról a kiránduláson
az imádott majmaival. Glen csak úgy mellékesen figyelte a
beszélgetéseket, és amikor Dawn mindenkit a Facebook-oldalára
irányított, megnézte azt. Az oldalt nem védték biztonsági intézkedések, és
Glen Taylor végigkattintgatta Dawn fotóit.

Amikor megjelent Bella képe, Glen Taylor szemügyre vette a kicsiny,
magabiztos arcot, és elraktározta az emlékezetében, hogy felhasználhassa
sötét fantáziáihoz. Bella bekerült a galériájába, de nem maradt ott, mint a

206

többiek. Taylor azon kapta magát, hogy őt látja minden szőke gyerekben
az utcán vagy a parkokban, ahol olykor megette az ebédjét, amikor úton
volt.

Ez volt az első alkalom, hogy a fantáziái elváltak a képernyőtől, és a
való életbe költöztek, és Taylor ettől egyszerre érzett rémületet és
izgalmat. Tenni akart valamit. Eleinte nem tudta biztosan, mit, de a
furgonja kormánya mögött töltött órák során tervezgetni kezdte, hogyan
tudna találkozni Bellával.

Miss Napsugár volt a kulcs, és Taylor új avatárt hozott létre, külön a
vele való beszélgetésekhez. Az Arany Hadműveletből megtanulta, hogy
nem szabad nyomot hagynia maga után, ezért rendre munkából hazafelé
menet állt meg egy-egy internetkávézónál a telephely közelében, hogy
belépjen Dawn világába. És hogy bevonja őt a magáéba.

MagasSötétIdegennek nevezte magát, és csendben környékezte meg
Miss Napsugárt, közös chatelésekbe kapcsolódott be, amikor tudta, hogy
Dawn a szobában van, és keveset beszélt. Nem akart nem kívánatos
figyelmet vonni magára, ezért mintegy mellékesen tett fel okos kérdéseket,
hízelgett neki, és fokozatosan rendszeres beszélgetőpartnerévé vált. Miss
Napsugár két héten belül elküldte MagasSötétIdegennek az első privát
üzenetét.

Miss Napsugár: – Szia, hogy vagy?
MagasSötétIdegen: – Jól. És te? Sok dolgod van?
Miss Napsugár: – Itthon ragadtam ma a kislányommal.
MagasSötétIdegen: – Lehetne rosszabb is. Aranyos gyereknek tűnik.
Miss Napsugár: – Igen. Nagyon szerencsés vagyok.
Glen nem tudott minden nap beszélni Dawnnal. Nem tudott állandóan
elérhető lenni Jean és a munkája miatt, de egy ideig sikerült vele tartani a
kapcsolatot, egy nyugis helyet használva internetezésre, ahová Mike
Doonan vitte el őt egyszer, amikor még beszélő viszonyban voltak.
Amikor még ugyanazokat a chatszobákat és fórumokat látogatták. Mielőtt
Glen beszélt a főnöknek arról, hogy Doonan kamuzik a
mozgáskorlátozottságot illetően. Látta őt úgy kiugrani a furgonjából az
internetes klub előtt, mintha feleannyi idős lenne, mint valójában, és
kötelességének érezte leleplezni a hazugságát. Így cselekedett volna
minden helyesen gondolkodó ember, mondta Jeannek. Ő pedig egyetértett
vele.
Dawn életének részleteit Glen a klubban derítette ki. A Facebook-
oldalának köszönhetően tudta a valódi nevét, és hogy mikor van Bella
születésnapja, egy gyerekbarát éttermekről szóló chatelésből pedig rájött,
hogy valahol Southampton közelében élnek. Dawn kedvelte a

207

McDonald’sot, mert „senki nem pampog, amikor a gyerekeid sírnak, és
olcsó”, és külön is megemlítette azt, ami a lakóhelyén volt.

Taylor akkor nézett feléjük legközelebb, amikor arra a környékre
kézbesített egy csomagot. Csak nézelődik, mondta magának, miközben
kicsomagolta a burgerét, és figyelte maga körül a családokat.

Távozóban tett egy kört a furgonnal. Csak nézelődésképpen.
Eltartott egy ideig, de Dawn végül kikotyogta Bella bölcsődéjének
nevét, miközben a rá jellemző gondtalansággal csevegett a neten egy
másik anyukával. Dawn minden üzenetváltást magánbeszélgetésként
kezelt – mint azok az emberek, akik a buszon telefonon beszélnek a
házasságuk felbomlásáról vagy kínos nemi betegségekről. Végre, mondta
Glen hangtalanul, és keblére ölelte az információt.

Később, miközben egymással szemközt ültek a vacsoraasztalnál a
csirkeragu felett, a napjáról kérdezte Jeant.

– Lesley azt mondta, szép munkát végeztem ma Eve haján. Olyan
vágást akart, mint amilyen Keira Knightley-nak van, vörös melírozással.
Tudtam, hogy az nem illene hozzá – egyáltalán nem hasonlít Keira
Knightley-ra azzal a nagy, kerek arcával –, de ő imádta.

– Ügyes vagy, szívem.
– Kíváncsi vagyok, mit szólt a férje, amikor hazaért. Kéred ezt az utolsó
darabot a csirkéből? Edd meg, vagy kárba fog veszni.
– Oké. Nem tudom, miért vagyok ilyen éhes – ettem egy jó nagy
szendvicset ebédidőben –, de ez finom. Mi lesz ma este a tévében? Nem a
Top Gear? Mosogassunk el gyorsan, és aztán menjünk, nézzünk bele.
– Menj csak. Majd én elintézem az edényeket.
Glen megpuszilta a felesége feje búbját, ahogy elfurakodott mellette a
mosogatónál. Amíg az megtelt meleg vízzel, az asszony nekiállt teát
készíteni.
Taylor csak a tévé előtt ülve engedélyezte magának, hogy elővegye az
új értesülést, és aprólékosan megvizsgálja. Tudja, hol találja Dawnt és
Bellát. Odamehet, várhat a bölcsőde előtt, és követheti őket. De mi lesz
azután? Mit képzelt, mit fog csinálni? Nem akart ezen gondolkodni itt, a
nappalijában, miközben a felesége a kanapén kucorgott.
Majd akkor gondolkodik ezen, amikor egyedül lesz. Kitalál valamit.
Egyszerűen látni akarja őket.
Csak vetni akar rájuk egy pillantást. Nem fog beszélni Dawnnal. Ügyelt
rá, hogy Dawn ne tudja, hogy néz ki, de nem kockáztathatja meg, hogy
beszéljen vele. Tartania kell a három lépés távolságot. Dawnnak nem

208

szabad átlátnia a szitán.

Hetekig kellett várnia, hogy ismét a déli partra küldjék kézbesíteni.
Kimerítő volt gyötrődni és aggodalmaskodni a fantáziája részleteit
illetően, és közben otthon megjátszani a szerető férjet. De vigyáznia kellett
a határokra. Nem csúszhatott el.

A tizenhetedik házassági évfordulójukon nagy hűhót csapott, virágot
vett Jeannek, és elvitte őt vacsorázni, de lélekben nem igazán volt ott a
kedvenc olasz éttermük asztalánál. Úgy tűnt, Jean nem vette ezt észre.
Taylor remélte, hogy nem vette észre.

Émelygett a várakozástól, ahogy délnek tartott az autópályán. Az
internetkávézóban rákeresett a bölcsődére, és megvolt a címe. Majd
leparkol az utcában, és figyel.

Akkor érkezett meg, amikor a gyerekek kezdtek kiszivárogni az
épületből, színes tésztával komponált képeket szorongatva az egyik
kezükben, a másikkal az anyjuk kezét fogva. Aggódott, hogy túl későn
érkezett, de úgy parkolt le, hogy figyelhesse a visszapillantó tükröt, és az ő
arcát ne láthassa senki.

Kis híján nem vette észre őket. Dawn idősebbnek és elhanyagoltabbnak
látszott, mint a Facebook-képeken, a haját hátrafogva viselte, és ócska
pulóver lógott rajta. Először Bellát ismerte fel. A kislány szökdécselt a
járdán. Glen nézte őket a tükörben, amíg el nem haladtak a furgon mellett,
és ekkor pillantotta meg őket először közvetlenül. Elég közel voltak ahhoz,
hogy lássa Dawn szeme alatt az elkenődött sminket és Bella hajának
aranyló csillogását.

Befordultak a sarkon, ő pedig beindította a motort. Csak meg akarom
nézni, hol laknak, mondta magának. Ez minden. Mi a rossz ebben? Még
csak nem is fogják tudni, hogy itt volt.

Hazafelé menet rákanyarodott egy tanyához vezető bekötőútra,
kikapcsolta a telefonját, és maszturbált. Megpróbált Dawnra gondolni, de ő
egyre csak kisiklott a képből. Az élmény intenzitásától döbbenten ült
utána, és félt attól az embertől, akivé lett. Azt mondta magának, hogy ez
soha többé nem fog előfordulni. Nem fog többé az internetre járni, nem
néz többé pornót. Betegség ez, és ő ki fog lábalni belőle.

Október 2-án azonban megbízást kapott egy kézbesítésre Winchesterbe, és
teljes bizonyossággal érezte, hogy megint el fog menni Belláék utcájába.

Bekapcsolta a rádiót, hogy elterelje a figyelmét útközben, de semmi
másra nem tudott gondolni, csak az aranyló csillogásra. Csak megnézem,

209

hogy otthon vannak-e, mondta magának. De amikor megállt tankolni az
autópályán, vett egy hálózsákot az akciós kosárból, és édességet.

Annyira belefeledkezett a fantáziájába, hogy nem kanyarodott le időben,
és kénytelen volt vargabetűt leírni, hogy a szállítási címen szereplő
szerelőműhelyhez jusson. Olyan érzése volt, mintha álmodna, miközben
megjátszotta az ügyfélnek a kézbesítőt, tréfálkozott és a munkája felől
kérdezgette, görcsösen őrizve saját titkát. Feltett szándéka volt elmenni a
Manor Roadra, és semmi nem állíthatta meg.

Részben a veszély miatt csinálta. Glen Taylor, az egykori
banktisztviselő, a szerető férj tudta, micsoda szégyent, micsoda gyalázatot
kockáztat a cselekedeteivel, de MagasSötétIdegen közelebb akart kerülni
ehhez az érzéshez, meg akarta érinteni, meg akart perzselődni általa.

– A mielőbbi viszontlátásra, Glen – kiáltotta az egyik fickó az
alkatrészosztályon.

– Igen, minden jót – felelte Taylor. A furgonhoz sétált, és beszállt. Még
mindig nem volt késő, hogy hazamenjen, és ismét önmaga legyen. De
tudta, mit fog tenni, és kitette az irányjelzőt, hogy elinduljon.

A Manor Road néptelen volt. Mindenki dolgozni volt, vagy bent volt a
házában. Glen lassan hajtott, mintha egy címet keresne, játszotta a
szerepét. Aztán meglátta Bellát, amint egy alacsony fal mögött áll, és a
járda porában hempergő macskát nézi. Az idő lelassult, és Glen azon kapta
magát, hogy megállította a furgont. A motorzaj magára vonta a gyerek
figyelmét, aki Glenre nézett, és elmosolyodott.

Glen visszazökkent a valóságba, amikor a furgon mögött becsapódott
egy bejárati ajtó, és az oldalsó tükörben egy idősebb férfit látott állni a
küszöbön. Elindította a járművet, szinte azonnal balra fordult egy
mellékutcánál, és megkerülte a háztömböt. Vajon meglátta az öreg? Látta
az arcát? És ha igen, akkor mi van? Nem csinált semmi rosszat. Csak
leparkolt.

De tudta, hogy vissza kell mennie. A kislány vár rá.
A furgon továbbhaladt, visszakanyarodott a Manor Roadra, és Glen
látta, hogy a szomszéd eltűnt. Egy lélek sem volt a környéken a macskán
és a gyereken kívül, aki a kertben állva integetett neki.
Glen nem emlékezett arra, hogy kiszáll vagy hogy odamegy hozzá. Arra
emlékezett, hogy felvette, magához ölelte, visszament vele a furgonhoz, és
beszíjazta az anyósülésre. Egy percig sem tartott az egész, és a gyerek nem
tiltakozott. Elvette az édességet, és csendesen ült, miközben Glen elvitte őt
a Manor Roadról.

210

Negyvenhatodik fejezet

2010. június 11., péntek

Az özvegy

Dawn állandóan a tévében szerepel. Szereti azt mondani mindenkinek,
hogy Bella él. Hogy olyasvalaki vitte el, akinek nem lehetett gyereke, és
nagyon vágyott rá. Valaki, aki vigyáz rá, szereti, és jó életet biztosít neki.
Dawn most már férjnél van – a kampánya egyik önkéntese vette feleségül,
egy idősebb férfi, aki soha nem tágít mellőle. Lett még egy kislánya. Hol
ebben az igazság? Szorosan öleli az új kisbabáját a reggeli műsorban, hogy
mutassa, milyen jó anya, de engem nem téveszt meg.

Ha Glen a szobában volt, a halála előtt, kikapcsolta a tévét, mintegy
mellékesen, úgy téve, mintha nem érdekelné, és kiment. De ha nem volt
ott, akkor megnéztem. És megvettem az újságokat és magazinokat, amikor
Belláról írtak. Szerettem nézni a róla készült képeket és videókat. Ahogy
játszik, kacag, bontogatja a karácsonyi ajándékát, énekelget, ahogy a
kisgyerekek szoktak, összekeverve a szavakat, tologatja a kis babakocsiját.
Egész gyűjteményem van már az újságokból és magazinokból, amiknek
Dawn beszélt. Mindig is imádta a nyilvánosságot. Hogy öt percre híres
lehetett.

És most én is az leszek.
Amikor Mick végül felbukkan, bevásárlószatyrokat cipel, meg egy
csomó kínai kaját. – Nem volt kedvem a főzéssel vesződni – mondja Kate
nevetve. – Gondoltam, csapjunk inkább lakomát.
Nyilvánvaló, hogy Mick is itt marad éjszakára, ezért megpróbálom
felidézni, hová tettem a kanapéágyhoz való lepedőket és
ágyneműhuzatokat.
– Ne vesződjön miattam, Jean – mondja kamaszos mosollyal. –
Elalszom én a padlón is. Nem vagyok igényes.
Vállat vonok. Túlságosan is elegem van már az egészből, egyszerűen
nem tud érdekelni. Valaha futkostam volna, hogy megvessem az ágyakat,
tiszta törülközőket készítsek ki, kicseréljem a szappant egy újra. De most
már nem tud érdekelni. Ülök egy tányér tésztával és ropogósra sült
csirkével a térdemen, és azon tűnődöm, vajon lesz-e erőm felemelni a
villámat.
Kate és Mick velem szemben ülnek a kanapén. Lelkesedés nélkül eszik
a tésztát. – Ez borzasztó – mondja végül Mick, és feladja.
– Te választottad – mondja Kate, és a tele tányéromra pillant. –

211

Sajnálom, Jean. Hozassak valami mást?
Megrázom a fejemet. – Csak egy csésze teát – mondom. Mick

megkérdezi, vannak-e konzervek a konyhaszekrényben, és kimegy, hogy
babos pirítóst készítsen magának. Felkelek, hogy nyugovóra térjek, de
Kate bekapcsolja a híradót, és visszaülök. Katonákról és Irakról mondanak
valamit, én pedig hátradőlök a helyemen.

A következő blokk rólam szól. Nem hiszem el, amit látok. Az arcom a
Mick által készített képek egyikén. – Mick, gyere gyorsan, a te cuccod van
a tévében – kiáltja Kate ki a konyhába, mire Mick berobog, és lezökken a
kanapéra.

– Végre híres vagyok – mondja mosolyogva, miközben a bemondó az
exkluzív interjúról kárál, amit a Daily Postnak adtam, és a „feltáró
közlésemről”, miszerint Glen vitte el Bellát. Mondani kezdek valamit, de
bevágják Dawnt, teljesen kisírt, puffadt a szeme; és azt kérdezik tőle, mit
gondol az interjúról. – Egy gonosz szörnyeteg – jelenti ki, és eltart egy
percig, hogy rájöjjek, rólam beszél. Rólam. – Biztosan mindvégig tudta –
zokogja. – Biztosan tudta, mit művelt a férje az én szegény kislányommal.

Felállok, és Kate-nek támadok. – Miket írt maga? – kérdezem. – Mit
állított, amitől gonosz szörnyetegnek látszom? Én megbíztam magában,
elmondtam magának mindent.

Kerüli a tekintetemet, de azt mondja, hogy Dawn teljesen félreértette a
dolgot.

– A cikk nem erről szól – köti az ebet a karóhoz. – Arról szól, hogy
maga is Glen áldozata, hogy csak sokkal később jött rá, hogy ő vihette el a
gyereket.

Mick némán bólogat, hogy támogassa, de én nem hiszek nekik. Annyira
dühös vagyok, hogy kimegyek a szobából. Nem tudom elviselni az
árulásukat. Aztán visszamegyek. – Távozzanak. Most – mondom. –
Menjenek innen, máskülönben hívom a rendőrséget, és kirakatom
magukat.

Csend támad, amíg Kate azt latolgatja, vajon tudna-e ismét a lelkemre
beszélni. – De a pénz, Jean… – szólal meg, miközben az előtérbe kísérem
őket, én pedig félbeszakítom. – Tartsák meg – mondom, és kinyitom az
ajtót. A tévés fickó még mindig ott áll az ösvény végén a stábjával.

Ahogy Kate a kapuhoz ér, a fickó mond neki valamit, de Kate már
telefonál, Terrynek magyarázza, hogyan dőlt dugába az egész. Intek a
tévéseknek, hogy jöjjenek be. Valamit el akarok mondani.

212

Negyvenhetedik fejezet

2010. május 14., péntek

A nyomozó

Csordogáltak a napok, aztán a hetek, és még mindig nem született döntés
Taylor újbóli letartóztatásáról. Az új vezetés nyilvánvalóan nem akarta
elkövetni ugyanazokat a veszedelmes baklövéseket, mint az elődeik, és
ádázul kitartottak a nem-cselekvés mellett.

– Hol a bizonyíték, ami Taylort ehhez az új biztonsági kamerás
felvételhez kapcsolja? Vagy az internetes klubhoz? – kérdezte Wellington
főfelügyelő-helyettes, miután megnézte a képeket. – Van egy
rendszámrészletünk, meg egy rafkós pornóárus vallomása. Nincs semmi
további, aminek alapján azonosíthatnánk a gyanúsítottat… leszámítva a
maga megérzését, Bob.

Sparkes kész volt beadni a felmondását, de nem hagyhatta cserben
Bellát.

Nagyon közel voltak a célhoz. A szakértői csapat a furgon
rendszámtáblájának biztonsági kamerás képén dolgozott, igyekezvén
kisilabizálni még egy számot vagy betűt, és próbálták megfeleltetni
MagasSötétIdegen e-mailjenek kifejezéseit BrumiMackó szóhasználatával.
Sparkes már-már a markában érezte Taylort.

Így hát amikor értesült a haláláról, valósággal letaglózta a hír.
– Meghalt?
A vonal másik végén lévő rendőrtiszt, akit Sparkes abból az időből
ismert, amikor a fővárosiaknál dolgozott, haladéktalanul telefonált,
mihelyt a hír megérkezett a műveleti központba. – Gondoltam, azonnal
tudni akarod, Bob. Sajnálom.
Sparkes sajnálta csak igazán. Letette a kagylót, és a tenyerébe temette az
arcát. Mindketten tudták, hogy most már nem lesz vallomás, nem lesz
diadalmas pillanat. Bella soha nem fog előkerülni.
Hirtelen felkapta a fejét. Jean. Most már megszabadult a férjétől…
nyíltan beszélhet, elmondhatja az igazságot arról a napról.
Sparkes Salmondért kiáltott, és amikor az bedugta a fejét az ajtón, ezt
morogta: – Glen Taylor meghalt. Elgázolta egy busz. Greenwichbe
megyünk.
Salmond úgy nézett, mint aki mindjárt feljajdul, de uralkodott magán, és
átállt szervezkedő-kajtató-megoldó üzemmódra.
A kocsiban Sparkes elmondta neki a részleteket. Salmond ugyanannyit

213

tudott az ügyről, mint ő, de a felügyelőnek szüksége volt rá, hogy mindent
hangosan kimondjon, hogy végigmenjen az egészen.

– Mindig is úgy gondoltam, hogy Jean falaz Glennek. Rendes nő volt,
de a férje teljesen az uralma alatt tartotta. Fiatalon házasodtak össze – Glen
volt az okos, aki jól megállta a helyét az iskolában, akinek jó állása van,
Jean meg az ő csinos kis felesége.

Salmond a főnökére pillantott. – Csinos kis feleség?
Sparkes keserűen elnevette magát. – Úgy értem, Jean annyira fiatal volt,
amikor megismerkedtek, hogy a férfi levette a lábáról az öltönyével meg
az ígéreteivel. Jeannek soha nem nyílt rá módja, hogy önmaga legyen.
– Azt hiszem, anyám is ilyen volt egy kicsit – mondta Salmond, és
indexelt, mielőtt lekanyarodtak az autópályáról.
De te nem vagy ilyen, gondolta Sparkes. Találkozott Salmond férjével.
Kedves, szolid fickó volt, nem próbálta felülmúlni vagy elnyomni az
asszonyt.
– Úgy hangzik ez, uram, mintha két ember közös tébolyáról lett volna
szó – mondta Salmond elgondolkozva. – Mint Brady és Hindley, vagy
Fred és Rose West. Tanulmányoztam az ügyüket egy dolgozathoz, amit a
főiskolán írtam. Párok osztoznak egy pszichózisban vagy téveszmében,
mert az egyik fél nagyon domináns. Végül elhiszik ugyanazt a dolgot –
például hogy jogukban áll megtenni valamit. Osztoznak egy értékrendben,
amelyet a kapcsolatukon kívül lévők közül senki nem fogad el. Nem
biztos, hogy jól magyarázom. Bocsánat.
Bob Sparkes egy darabig hallgatott, a teóriát fontolgatta a fejében. – De
ha két ember közös tébolya, akkor Jean tudta és helyeselte, hogy Glen
elvitte Bellát.
– Volt már ilyenre példa. Ahogy mondtam – felelte Salmond anélkül,
hogy levette volna a szemét az útról. – Amikor szétválasztják a párost, az
elnyomott félnek nem kell sok idő, és már nem osztozik a téveszmében.
Mondhatni, megjön az esze. Érti, miről beszélek?
De Jean Taylor nem hagyta lehullani a maszkot, amikor Glent
bekasztlizták. Lehetséges volna, hogy a férje a rács mögül is az ellenőrzése
alatt tartotta?
– Kognitív disszonanciára vagy szelektív amnéziára én is gondoltam –
kockáztatta meg Sparkes, kissé bátortalanul téve próbára az igazságügyi
pszichológiából kapott házi olvasmányokat. – Talán túlságosan is félt,
hogy ha bevallja az igazat, elveszít mindent? Azt olvastam, hogy a trauma
képes kitöröltetni az elmével az olyan dolgokat, amelyek túl fájdalmasak
vagy nehezen feldolgozhatóak. Ilyenformán Jean törölt mindent, ami
kikezdte volna a hitét Glen ártatlanságát illetően.

214

– De tényleg képes erre az ember? Elhitetni önmagával, hogy a fekete
fehér? – kérdezte Salmond.

Félelmetes dolog az emberi elme, gondolta Sparkes, de ez túlságosan
közhelyesnek tűnt ahhoz, hogy kimondja.

– Nem vagyok szakértő, Zara. Csak olvasgatok otthon. Beszélnünk kell
valakivel, aki kutatta ezt a témát.

Ez volt az első alkalom, hogy Zarának szólította az őrmestert, és némi
zavarodottságot érzett. Nem helyénvaló, mondta magának… Ian
Matthewst mindig Matthewsnak szólította munka közben.
Megkockáztatott egy gyors pillantást oldalra. A nő nem adta semmi jelét
sértődésnek, vagy hogy egyáltalán észrevette volna a
munkakapcsolatukhoz nem illő megnyilvánulást.

– Kit keresnénk meg, uram?
– Ismerek egy hozzáértőt, aki talán tudna nekünk iránymutatást adni.
Dr. Fleur Jones már segített nekünk korábban.
Sparkes hálás volt, hogy Salmond nem reagált a névre. Nem Fleur Jones
tehetett arról, hogy minden rosszul alakult.
– Miért nem hívja fel? – kérdezte az őrmester. – Még mielőtt odaérünk.
Tudnunk kell, mi a legjobb módja annak, hogy az özvegyhez közelítsünk.
Salmond félreállt a legközelebbi benzinkútnál, és Sparkes tárcsázni
kezdett.

Egy órával később Sparkes besétált a baleseti és sürgősségi osztály ajtaján.
– Üdvözlöm, Jean – mondta, és leült egy narancssárga fröccsöntött

műanyag székre az asszony mellé. Az alig adta jelét, hogy tudomást vesz
róla. Nagyon sápadtnak látszott, és sötét volt a tekintete a bánattól.

– Jean – mondta ismét Sparkes, és megfogta a kezét. Soha nem ért
hozzá azelőtt, kivéve, amikor besegítette a rendőrautóba, de most nem
tudott uralkodni magán. Jean Taylor nagyon sebezhetőnek tűnt.

Sparkes meleg kezében jéghidegnek érezte Jean ujjait, de nem engedte
el őket. Egyre csak beszélt, halk, ösztökélő hangon, igyekezvén
kihasználni az alkalmat.

– Most már elmondhatja nekem, Jean. Elmondhatja, hogy Glen mit
művelt Bellával, és hová tette. Most már semmi szükség titkolózásra. Ez
Glen titka volt, nem a magáé. Maguk az ő áldozatai voltak, Jean. Maga és
Bella.

Az özvegy elfordította a fejét, és mintha megremegett volna.
– Kérem, mondja el nekem, Jean. Adja ki magából, és békét talál.
– Semmit sem tudok Belláról, Bob – mondta az asszony lassan, mintha

215

egy gyereknek magyarázna. Aztán kihúzta a kezét Sparkeséból, és sírni
kezdett. Hangtalanul, csak könnyek folytak le az állán át az ölébe.

Sparkes tovább ült mellette, képtelen volt távozni. Jean Taylor felállt, és
a női mosdó felé indult.

Amikor tizenöt perccel később kijött, egy papír zsebkendőt tartott a
szája elé. Egyenesen a sürgősségi osztály üvegajtaja felé vette az irányt, és
távozott.

Sparkesot megbénította a csalódottság. – Elcsesztem az utolsó esélyt –
mormogta Salmondnak, aki most Jean székén ült. – Elcsesztem.

– Sokkos állapotban van, uram. Most azt sem tudja, melyik a bal keze.
Hagyja, hogy megnyugodjon és átgondolja a dolgokat. Pár nap múlva
kellene elmennünk hozzá.

– Holnap, holnap megyünk – mondta Sparkes, miközben felkelt.

Huszonnégy órával később az ajtó előtt álltak. Jean Taylor feketében volt,
tíz évvel öregebbnek látszott, és mintha várta volna őket.

– Hogy van, Jean? – kérdezte Sparkes.
– Jól is, rosszul is. Glen anyja itt volt velem az éjjel – felelte az asszony.
– Jöjjenek be.
Sparkes leült melléje a kanapéra, úgy helyezkedve el, hogy teljesen
magára vonja a figyelmét, és finoman udvarolni kezdett. Zara Salmond és
dr. Fleur átgondolták a helyzetet, és mindketten azt javasolták,
alkalmazzon némi hízelgést bevezetésképpen, hogy Jean érezze a saját
fontosságát és azt, hogy ura a döntéseinek.
– Sziklaszilárd támasza volt Glennek, Jean. Mindig mellette állt.
Az asszony pislogott a bók hallatán. – A felesége voltam, és számított
rám.
– Bizonyára nehéz volt magának időnként, Jean. Hatalmas nyomás
nehezedett a vállára.
– Örömmel csináltam. Tudtam, hogy nem ő tette – hangzott a
megszokott válasz, amelyet üressé tett az állandó ismételgetés.
Salmond felállt, és körülnézett a szobában. – Még egyetlen
részvétnyilvánítást sem kapott? – kérdezte.
– Nem várok egyet sem… csak a szokásos gyűlölködő leveleket –
felelte Jean.
– Hol lesz a temetés, Jean? – kérdezte Sparkes.
Glen Taylor anyja jelent meg az ajtóban; eddig nyilvánvalóan az
előtérben hallgatózott. – A krematóriumban. Csak egy egyszerű, zártkörű
búcsúztatás lesz, ugye, Jean?

216

Az özvegy bólintott, mélyen a gondolataiba merülve. – Gondolják, hogy
ott lesznek az újságírók? – kérdezte. – Azt hiszem, azt nem tudnám
elviselni.

Mary Taylor leült a kanapé karfájára a menye mellé, és megsimogatta a
haját. – Át fogjuk vészelni, Jeanie. Eddig is átvészeltük. Talán most már
békén hagynak majd.

A megjegyzés éppúgy vonatkozott a nappaliban alkalmatlankodó két
nyomozóra, mint az odakint várakozó újságírókra.

– Reggel nyolc óta kopogtatnak. Megmondtam nekik, hogy Jean túl
zaklatott, és nem tud beszélni, de egyre csak jönnek. Azt hiszem, hozzám
kellene költöznie egy kis időre, de itthon akar maradni.

– Glen itt van – mondta Jean, és Sparkes felállt, hogy távozzon.

Negyvennyolcadik fejezet

2010. május 27., csütörtök

Az özvegy

A temetésre olyan gyorsan sor került, hogy Maryre bíztam, döntse el,
milyen zsoltárokat énekeljünk és milyen passzusok legyenek felolvasva.
Képtelen voltam világosan gondolkozni, és nem tudtam volna, mit
válasszak. Mary biztosra ment: „Csodás kegyelem” és „Az Úr az én
pásztorom”, mert mindenki ismeri a dallamot – ami szerencse, mert csak
tizenöten vagyunk a krematórium kápolnájában.

A ravatalozóban búcsúztattuk Glent; nagyon fess volt a háromrészes
öltönyében, amit a bankban viselt, és a kedvenc, tengerészkék-aranysárga
nyakkendőjével. Kimostam, kivasaltam a legjobb ingét, és tökéletesen
nézett ki. Glen elégedett lett volna. Persze, igazából nem Glen volt az a
koporsóban. Ő nem volt ott, ha értik, mire gondolok. Úgy nézett ki, mint
egy róla mintázott viaszbábu. Az anyja sírt, én pedig hátraléptem, hogy
egyedül lehessen egy pillanatig a kisfiával. Egyre csak Glen kezét néztem,
a tökéletes, rózsaszín körmeit; azokat az ártatlan kezeket.

A ravatalozóból Maryvel a John Lewisba mentünk kalapokat vásárolni.
– Amott találják a választékot – mutatta az eladó, és megálltunk harminc
fekete kalap előtt, próbálván elképzelni magunkat Glen temetésén. Én egy
kis kerek kalapot vettem, amihez tartozott egy kis fátyol, hogy eltakarja a
szememet, Mary választása pedig egy széles karimájúra esett. Egy

217

vagyonba kerültek, de egyikünknek sem volt ereje törődni ezzel. Kijöttünk
az utcára a szatyrokkal, és megálltunk, egy pillanatig azt sem tudva, hol
vagyunk.

– Gyere, Jeanie, menjünk haza, és igyunk egy csésze teát – mondta
Mary. És így is tettünk.

Ma az előszobatükör előtt állva feltettük az új kalapokat, mielőtt
beszálltunk a taxiba, ami a krematóriumhoz vitt bennünket. Mary meg én
tessék-lássék fogadjuk a részvétnyilvánításokat, éppen csak megérintve a
kezeket. Glen apja kibámul az ablakon a szemerkélő esőbe.

– Temetések idején mindig esik – jegyezi meg. – Micsoda nyamvadt,
rémes nap.

Furcsák a temetések. Akárcsak az esküvők. Olyan emberek gyűlnek
össze, akik soha nem találkoznak máskor, váltanak pár szót egy svédasztal
felett, nevetnek és sírnak. Még Glen temetésén is hallom, hogy az egyik
öreg nagybácsi halkan nevetgél valakivel. Amikor megérkezünk, a
váróterembe vezetnek bennünket, ahol rajtam kívül anyám és apám van
Glen szüleivel meg a Taylor család néhány további tagjával. Hálás vagyok
mindenkinek, aki eljött, tényleg.

A bankból vagy a szalonból senki nem jött el. Nem vagyunk már részei
annak a világnak.

Aztán megjelenik Bob Sparkes, nagyon tisztelettudóan, fekete
öltönyben, fekete nyakkendővel; úgy néz ki, mint egy temetkezési
vállalkozó. Kissé távolabb áll, az Emlékezés Kertjének szélén, és úgy tesz,
mintha a halottak nevét olvasná a táblákon. Nem küldött virágot, de
mondtuk is az embereknek, hogy ne küldjenek. – Csak a család hozzon
virágokat – tanácsolta a temetkezési vállalkozó, így az én liliom- és
babérkoszorúmon kívül nincs semmi. – Klasszikus és elegáns – mondta
szinte csivitelve a fiatal virágkötő, Mary pedig Glen nevét rendelte kirakni
fehér krizantémokból. Glen utálta volna ezt, „milyen közönséges”, szinte
hallom a hangját, de Marynek nagyon tetszik, és ez a fontos.

Egyre csak arrafelé tekintgetek, ahol Bob Sparkes áll.
– Ki hívta meg? – kérdezi Mary, igen ingerülten.
– Ne törődj vele, szívem – simogatja meg a vállát George. – Ma nem
fontos.
A szertartást Maryék egyházközségének lelkésze vezeti; az ő
beszédében Glen valós személy, nem pedig az az ember, akiről az újságok
írnak. Úgy néz rám, mint aki csakis hozzám intézi a szavait. A kalapom
fátyla mögé rejtőzöm, amikor tovább beszél Glenről, mintha ismerte volna.

218

Felidézi, hogyan futballozott, milyen okos volt az iskolában, és milyen
csodálatraméltón támogatta a felesége a nehéz időkben. Az egybegyűltek
mormognak, én pedig a fejemet apám vállára hajtom, és lehunyom a
szemem, miközben előresiklik a koporsó, és behúzódik a függöny Glen
mögött. Végleg eltűnik.

Odakint Bob Sparkesot keresem, de ő is eltűnt. Mindenki szeretne
megpuszilni, megölelni, és közölni velem, mennyire nagyszerűen
viselkedtem. Sikerül mosolyogni és viszonozni az öleléseket, és aztán
vége. Gondoltunk rá, hogy felvetünk egy teázást, de nem tudtuk, eljönne-e
valaki, meg aztán ha van teázás, akkor beszélgetnünk kellett volna
Glenről, és valaki esetleg megemlíti Bellát.

Egyszerűen intézzük a dolgot. Öten hazamegyünk hozzám, iszunk egy
teát, és eszünk néhány sonkás szendvicset, amelyeket Mary készített és tett
be a hűtőbe előzőleg. Becsomagolom a kalapomat a selyempapírjába meg
a John Lewis-szatyorba, és felrakom a ruhásszekrény tetejére. Később a
ház elcsendesedik, első ízben azóta, hogy Glen meghalt, én pedig a
háziköntösömbe bújok, és csak úgy ténfergek a helyiségekben. Nem nagy
ház, de Glen ott van minden sarkában, és folyvást várom, hogy meghallom
a kiáltását: – Jeanie, hová tetted az újságot? Elmentem dolgozni, szívem,
majd jövök.

Végül készítek magamnak egy italt, és felviszem az ágyba, egy
maroknyi képeslappal és levéllel együtt, amelyeket a részvétnyilvánító
családtagoktól kaptam. A rosszindulatúakat elégettem a tűzhely
gázlángjánál.

Az ágy nagyobbnak tűnik Glen nélkül. Nem aludt mindig itt – néha,
amikor nyugtalan volt, a földszinti kanapén töltötte az éjszakát. – Nem
szeretném, hogy ne tudj aludni miattam, Jeanie – mondogatta, és vitte a
párnáját. A vendégszobába nem akart menni többé, ezért vettünk egy
ággyá nyitható kanapét, és ehhez vánszorgott át az éjszaka közepén. A
takaróját napközben a kanapé mögött tartottuk. Nem tudom, észrevette-e
valaki.

Negyvenkilencedik fejezet

2010. június 12., szombat

A nyomozó

219

A temetés után Bob Sparkes elolvasta a tudósításokat és megnézte a
fotókat, amelyek Jeanről készültek a krematóriumnál, és a közeli képet a
virágokból kirakott G, L, E és N betűkről. „Hogyan fogjuk most
megtalálni Bellát?” – tették fel a kérdést az újságok vádlóan.

Sparkes megpróbált a munkára koncentrálni, de azon kapta magát, hogy
a semmibe mered elveszetten, és képtelen továbblépni. Úgy döntött, hogy
szabadságot vesz ki, és összeszedi magát fejben. – Pakoljunk be a kocsiba,
és menjünk el Devonba. Majd keresünk szállást, amikor ott leszünk –
monda Eileennak egy szombat reggel.

Az asszony átment a szomszédhoz, hogy megkérje, hogy etesse a
macskát, Sparkes pedig leült az asztalhoz a postával.

Eileen a hátsó ajtón viharzott be, a keze tele volt borsóhüvellyel. –
Gyorsan leszedtem, máskülönben tönkremegy, mire visszaérünk. Kár
lenne érte.

Eileen nyilvánvalóan eltökélte, hogy a házukban az élet megy tovább,
még ha a férje fejében megakadtak is a fogaskerekek. Sparkes mindig is
sokat agyalt – Eileen ezt szerette meg benne. Mély érzésű, mondták a
barátnői. Eileennak ez tetszett. A mélysége. De most csak feketeség volt.

– Gyerünk, Bob, fejezd be a borsófejtést, amíg bepakolok. Mennyi időre
megyünk?

– Egy hétre? Mit gondolsz? Csak egy kis friss levegőre vágyom, meg
hosszú sétákra.

– Jól hangzik.
Sparkes gépiesen tette a dolgát, végighúzta a körmét a hüvelyen, egy
tésztaszűrőbe nyomva a borsószemeket, miközben az érzéseivel
viaskodott. Hagyta, hogy személyes üggyé váljon a dolog, tudta jól.
Egyetlen másik ügy sem érintette meg úgy, mint ez; nem ríkatta meg, nem
sodorta veszélybe a karrierjét. Talán vissza kellene mennie az ütődött
tanácsadóhoz? Sparkes felnevetett, csak úgy kurtán, vakkantásszerűen, de
Eileen meghallotta, és leszaladt a földszintre, hogy megnézze, mi történt.
Az út eseménytelenül zajlott; meleg nyári nap volt, küszöbön állt az
iskolai szünidő, és nem volt nagy forgalom az autópályán, amelyre
Sparkes azért tért rá, hogy a lehető leggyorsabban eltávolodjon az ügytől.
Eileen mellette ült, és időnként megpaskolta a térdét vagy megszorította a
kezét. Mindketten úgy érezték, hogy megfiatalodtak és kissé
megkótyagosodtak önnön spontaneitásuktól.
Eileen a gyerekekről beszélt a férjének, beavatva őt a családja
történéseibe, mintha Sparkes kómából ébredt volna fel. – Sam azt mondja,
hogy a jövő nyáron összeházasodik Pete-tel. Tengerparti esküvőt akar.
– Tengerpartit? Gondolom, nem Margate lesz az. Nos, ahogy akarja.

220

Úgy tűnik, boldogok Pete-tel, nem?
– Nagyon boldogok, Bob. Én James miatt aggódom. Túlságosan sokat

dolgozik.
– Vajon kitől örökölte? – mondta Sparkes, és a feleségére pillantott,

hogy lássa a reakcióját. Egymásra mosolyogtak, és Sparkes gyomrában a
csomó hetek óta először kezdett kiengedni. Vagy talán hónapok óta.

Nagyszerű dolog volt a saját életéről beszélgetni más embereké helyett.
Úgy döntöttek, hogy megállnak Exmouthban rákhúsos szendvicset enni.
Ide hozták nyaralni a gyerekeket, amikor kicsik voltak, és szép emlékeket
őriztek a helyről. Nyugalom uralt mindent, amikor megálltak – a
hortenziák kék pomponjait, a jubileumi óratorony körül lobogó zászlókat,
a rikoltozó sirályokat, a tengerparti nyaralók pasztellszínű árnyékait. Olyan
érzés volt, mintha visszaléptek volna az 1990-es évekbe, és jártak egyet a
sétányon, hogy kinyújtóztassák a tagjaikat és megnézzék a tengert.
– Gyere, szívem. Menjünk. Telefonon foglaltam szállást ma estére –
mondta Sparkes, aztán magához húzta Eileent, és megcsókolta.
Nagyjából egy újabb óra múlva Dartmouthban voltak, és aztán Slapton
Sandsbe mentek halat vacsorázni.
Lehúzták az ablakot menet közben, és a szél összevissza kócolta a
hajukat. – Kifújja a rosszat – mondta Eileen, Sparkes várakozásának
megfelelően. Mindig ezt mondta. Erről Sparkesnak Glen Taylor jutott
eszébe, de nem szólt semmit.
A szállásuknál elterültek a parti nyugágyakon, megmártózva a nap
utolsó meleg sugaraiban, és eltervezték, hogy reggel úsznak egyet. –
Keljünk fel, és menjünk le korán – javasolta Sparkes.
– Ne. Henyéljünk egy kicsit az ágyban, aztán majd leballagunk. Van egy
teljes hetünk, Bob – mondta Eileen, és nevetett a gondolattól, hogy egy
egész hetet kettesben tölthetnek.
Későre járt, amikor felmentek a szobájukba, és Sparkes megszokásból
bekapcsolta a tévét, hogy elcsípje a késő esti híradót, amíg Eileen gyorsan
lezuhanyozik. A nappalijában interjút adó Jean Taylorról készült bevágás
láttán ismét csomóba rándult a gyomra, és visszazökkent a szerepébe.
– Eileen, szívem, vissza kell mennem – kiáltotta az asszonynak. – Jean
Taylor az. Azt mondja, Glen vitte el Bellát.
Eileen törölközővel körbetekerve jött ki a fürdőszobából, egy másikat
turbánként csavart vizes haja köré. – Micsoda? Mit mondtál? – Aztán
meglátta az arcokat a televízióban, és leroskadt az ágyra. – Jézusom, Bob.
Sosem lesz vége ennek?
– Nem, Eileen. Nagyon sajnálom, de nem lesz, amíg nem tudom, hogy
mi történt azzal a kislánnyal. Jean tudja, és újra meg kell kérdeznem tőle.

221

Össze tudsz pakolni tizenöt perc alatt?
Eileen bólintott, levette a törölközőt a fejéről, és szárazra törölte a haját.

A visszautat csendben tették meg. Eileen aludt, miközben Sparkes a
néptelen úton vezetett, minden egész órában bekapcsolva a rádiót, hogy
hallja, van-e valami fejlemény.

Fel kellett ráznia a feleségét, amikor hazaértek, és úgy zuhantak ágyba,
hogy alig szóltak egymáshoz.

Ötvenedik fejezet

2010. június 13., vasárnap

A riporter

– Itt a sztárriporterünk! – kiáltotta a szerkesztő, amikor Kate másnap
reggel belépett a munkahelyére. – Ragyogó exkluzív anyag, Kate. Ügyes
vagy! – A kollégái tessék-lássék megtapsolták, némelyek odaszóltak neki,
hogy „Remek anyag!”, Kate pedig érezte, hogy elpirul, és próbált úgy
mosolyogni, hogy ne tűnjön önelégültnek.

– Köszi, Simon – mondta, amikor végül odaért az íróasztalához, és
lerázhatta magáról a táskáját meg a blézerét.

A hírszerkesztő, Terry Deacon máris odaoldalgott, hátha neki is csurran-
cseppen valami a főnöke által kiosztott dicséretből. – Mi lesz akkor a
második napra, Kate? Újabb szenzáció? – bődült el a szerkesztő,
diadalittasan kivillantva sárga fogait.

Kate tudta, hogy tudja, mert ő az éjjel átküldte a cikket, de Simon
Pearson egy kis felhajtást kívánt csapni az emberei előtt. Az utóbbi időben
nem volt erre sok lehetősége. „Rohadt, unalmas politika. Hol vannak az
exkluzívok?” – ez volt a mantrája, és most eltökélt szándéka volt a lehető
legtöbbet kihozni a dologból.

– Megvan a sztorink a gyermektelen házasságról – mondta Terry. – „Ez
tette Mr. Normálist szörnyeteggé?”

Simon szélesen elmosolyodott. Kate arca megrándult. A szalagcím
otromba és harsány volt, moziplakáttá téve az ő tapogatózó, szenzitív
interjúját, de hozzá kellett volna már szoknia ehhez. „Eladja a sztorit” – ez
volt Simon másik mantrája. Simon szerette a mantrákat. Nyers erő és
gépies tanulás, ez volt a kedvelt eljárási módja a beosztottjait illetően, csak

222

semmi buzis kreatív gondolkodás és finom kérdezgetés. „Simon mondja”,
tréfálkoztak a beosztottak.

A szerkesztő tudta, ha jó szalagcímet írt, és úgy vélte, hogy egy jó címet
mindig érdemes egynél többször is felhasználni. Minden héten akár, ha
nagyon beleszeretett egy adott címbe, de azért ezt általában elvetette,
amikor még ő is rájött, hogy kezd gúnyolódás tárgyává válni azokon a
helyeken, ahová újságírók inni járnak. A szalagcímben feltett kérdés – „EZ
LENNE A LEGGONOSZABB EMBER NAGY-BRITANNIÁBAN?”
egyike volt a klasszikusoknak. Nem foglalt állást. Csak kérdés volt, nem
állítás.

– Van néhány jó idézetem az özvegytől – mondta Kate, és bekapcsolta a
számítógépét.

– Gyilkos idézetek – tette hozzá Terry, emelve a tétet. – Tegnap este
egymást tiporták, hogy a nyomunkban legyenek, és a magazinok meg a
külföldi lapok máris kérték a képeket. Erről beszél az egész utca.

– Látszik, hogy öreg vagy, Terry – mondta Simon. – Nincsen már utca.
Nem tudtad, hogy ez egy világfalu?

A hírszerkesztő elmosolyodott a főnöke dorgálása hallatán, és úgy
döntött, hogy évődésnek tekinti. Semmi nem fogja elrontani a mai napot –
behozta az év sztoriját, végre megkapja a fizetésemelést, amelyet jócskán
megérdemelt, és aztán elviszi a feleségét – vagy talán a szeretőjét –
vacsorázni a Ritzbe.

Kate már az e-mailjeit nézte, és hagyta, hogy a két férfi lejátssza
egymással a lejátszandókat.

– Milyen a nő, Kate? Jean Taylor?
Kate a szerkesztőre nézett, és látta a nagyszájúság mögött az őszinte
kíváncsiságot. Simon az egyik legnagyobb hatalommal járó pozíció
birtokosa volt a híriparban, de igazából szeretett volna megint riporter
lenni, nyakig elmerülni a sztoriban, ajtókon kopogtatni és aranyat érő
szavakat küldeni a szerkesztőségbe, nem csak később hallani őket.
– Okosabb, mint mutatja. Megjátssza a kis háziasszonyt – tudod, aki a
férje mellett áll –, de mindenféle dolgok kavarognak a fejében. Nehéz
neki, mert azt hiszem, egy időben ártatlannak hitte a férjét, de valami
megváltozott. Valami megváltozott a kapcsolatukban.
Kate tudta, hogy többet is kideríthetett volna, kideríthetett volna
mindent. Micket hibáztatta, amiért félbeszakította, de látta Jean szemén a
bezárkózást. A két nő felváltva irányította az interjú menetét, de a végén
nem volt kérdés, hogy kinek a kezében van a gyeplő. Kate ezt nem
szándékozott bevallani a hallgatóságának.
A többi riporter már fülelt, széküket hátratolva hallgatták a beszélgetést.

223

– Taylor tette, Kate? És az asszony tudta? – kérdezte a bűnügyi
rovatvezető. – Ezt akarja tudni mindenki.

– Igen és igen – felelte Kate. – A kérdés az, hogy mikor tudta meg.
Annak idején, vagy később? Azt hiszem, az a baj, hogy őrlődik aközött,
amit tud, és amit hinni szeretne.

Mindenki Kate-et nézte, várva a folytatást, és akárha végszóra, Kate
telefonja megcsörrent, és Bob Sparkes neve villant fel a kijelzőn. – Bocs,
ezt fel kell vennem, Simon. Az a zsaru az, aki a nyomozást vezeti az
ügyben. Lehet, hogy lesz egy harmadik nap.

– Szólj, ha van valami, Kate – mondta a szerkesztő, és elvonult az
irodájába, Kate pedig kiment a lengőajtón túlra, hogy egyedül lehessen.

– Szia, Bob. Gondoltam, hogy hallok felőled ma délelőtt.
Sparkes a szerkesztőségnek otthont adó irodaház előtt állt, az épület
impozáns oszlopcsarnokában keresve menedéket a nyári eső elől. – Gyere,
igyál velem egy kávét, Kate. Beszélnünk kell.

A piszkos mellékutcában lévő olasz kávézó zsúfolt volt, és az ablakain
kicsapódott a kávégépből származó gőz. Sparkes és Kate leültek egy
asztalhoz a pulttól távolabb, és egy percig szótlanul nézték egymást.

– Gratulálok, Kate. Többet kiszedtél belőle, mint amennyit nekem
valaha is sikerült.

A riporter állta a pillantását. Sparkes nagyvonalúsága lefegyverzően
hatott rá, szerette volna elmondani neki az igazságot. Sparkes ügyes volt,
ezt be kellett ismernie.

– Többet kellett volna, Bob. Több kiderítenivaló volt, de abbahagyta,
amikor úgy látta jónak. Hihetetlen az önuralma. Igazából ijesztő. Az egyik
percben a kezemet fogta, és szó szerint a vállamon sírva mesélt a
szörnyetegről, akihez feleségül ment, a másikban meg már megint nála
volt a gyeplő. Elnémult, és nem volt hajlandó megmukkanni. – Kate
megkevergette a kávéját. – Tudja, hogy mi történt, igaz?

Sparkes bólintott. – Azt hiszem, tudja. De nem képes elmondani, és nem
tudom, miért. A férje meghalt. Mi veszítenivalója van?

Kate együttérzően ingatta a fejét. – Van valami, nyilvánvalóan.
– Gyakran gondolok arra, vajon volt-e köze az elkövetéshez? – mondta
Sparkes, leginkább önmagának. – Esetleg a tervezéshez? Talán úgy volt,
hogy kettejüknek szereznek egy gyereket, és valami rosszul alakult? Talán
ő bujtotta fel a férjét?
Kate szeme csillogott a lehetőségek gondolatától. – A fenébe is, Bob.
Hogyan akarod szóra bírni?

224

Csakugyan, hogyan? – gondolta Sparkes.
– Mi a gyenge pontja? – kérdezte Kate a kanalával játszadozva.
– Glen – válaszolta Sparkes. – De ő nincs többé.
– A gyerekek, Bob. Ez a gyenge pontja. Megszállottan odavan a
gyerekekért. Amikor beszélgettünk, a végén mindig a gyerekekhez
lyukadtunk ki. Mindent tudni akart a fiaimról.
– Tudom. Látnod kellene a babaképekkel teli albumait.
– Albumait?
– Erről ne tudj, Kate.
Kate elraktározta a dolgot későbbre, és automatikusan félredöntötte a
fejét. Behódolás. Megbízhatsz bennem.
Sparkes nem hagyta lóvá tenni magát. – Komolyan beszélek. Ez része
lehet egy jövőbeli nyomozásnak.
– Oké, oké – adta be a derekát Kate bosszúsan. – Mit gondolsz, mit fog
most csinálni?
– Ha tud valamit, talán visszamegy a gyerekhez – mondta Sparkes.
– Vissza Bellához – visszhangozta Kate. – Bárhol is van.
Jeannek immár semmi másra nem kell gondolnia. Lépni fog, ezt Sparkes
biztosra vette.
– Felhívsz majd, ha hallasz valamit? – kérdezte Kate-től.
– Talán – évődött Kate automatikusan. Elpirult, és örömmel látta, hogy
Sparkes reagál a kacérkodó hangütésre. Sparkes érezte, hogy hirtelen
kibillen a lelki egyensúlyából.
– Kate, nem azért vagyunk itt, hogy szórakozzunk – mondta,
igyekezvén ismét tárgyszerű hangot megütni.
Az utcán búcsúztak el, és Sparkes megpróbált kezet fogni Kate-tel, de
az előrehajolt, és arcon csókolta.

Ötvenegyedik fejezet

2010. június 11., péntek

Az özvegy

Miután a stáb elmegy, nyugodtan üldögélek, és várom az esti híradót. A
tévés fickó azt mondta, hogy ez lesz a vezető hír, és így is van. „Először
szólal meg az özvegy a Bella-ügyben”, villan fel a képernyőn, aztán zene,
és az utcára néző szobánk képe látszik. És ott vagyok én, a tévében. Nem

225

tart különösebben sokáig, azt mondom, hogy semmit sem tudtam Bella
eltűnéséről, de gyanítottam, hogy Glennek köze volt hozzá. Nagyon
világosan kijelentettem, hogy nem tudom biztosan, nem vallotta be nekem,
hogy az újságírók kiforgatták a szavaimat.

Higgadtan, a kanapémon ülve válaszoltam a kérdéseikre. Nem
tagadtam, hogy fizetséget kínáltak nekem, de elmondtam, hogy
visszautasítottam, amikor rájöttem, hogy mi jelent meg a lapban. Volt egy
kurta nyilatkozat a Post részéről, meg egy bevágás Kate-ről és Mickről,
ahogy távoznak a házamból. És ennyi.

Várom, hogy megcsörrenjen a telefon. Elsőként Glen anyja, Mary hív. –
Hogyan mondhattál ilyeneket, Jeanie? – kérdezi.

– Te is pontosan tudtad, akárcsak én, Mary – felelem. – Kérlek, ne tégy
úgy, mintha nem gyanakodtál volna rá, mert tudom, hogy így volt.

Elcsendesedik, és azt mondja, majd holnap beszélünk.
Aztán Kate telefonál. Tárgyilagos hangon beszél, azt mondja, hogy a lap
belefoglalja a cikkébe a tévés nyilatkozatomat, hogy „elmondhassam a
saját álláspontomat” a történtekről.
Felnevetek a szemtelenségén. – Magának kellett volna megírnia az
álláspontomat a történtekről – mondom. – Mindig hazudik az
áldozatainak?
Nem vesz tudomást a kérdésemről, és azt mondja, hogy bármikor
felhívhatom a mobilján, én pedig köszönés nélkül leteszem.

Másnap reggel bedobják a lapot a postaládába. Én nem járatok semmit.
Arra gondolok, hogy talán Kate küldte. Vagy egy szomszéd. A főcím ezt
harsogja: „AZ ÖZVEGY BEISMERI BELLA GYILKOSÁNAK
BŰNÉT”, és túlságosan is reszketek ahhoz, hogy kinyissam az újságot. A
képem a címoldalon, a távolba révedek, ahogy Mick kérte. Leteszem a
konyhaasztalra, és várok.

Egész délelőtt csörög a telefon. A lapok, a tévé, a rádió, a család.
Anyám hív, zokog a szégyen miatt, amit rájuk hoztam, apám meg azt
kiabálja a háttérben, hogy ő figyelmeztetett, hogy ne menjek feleségül
Glenhez. Nem figyelmeztetett, de gondolom, most azt kívánja, bárcsak
megtette volna.

Próbálom vigasztalni anyámat, azt mondom neki, hogy pontatlanul
idézték a szavaimat, és a lap elferdített mindent, de semmi értelme, és
végül leteszi.

Kimerültnek érzem magam, ezért kihúzom a telefont, és lefekszem az
ágyamra. Bellára és Glenre gondolok. És a Glen halála előtti utolsó néhány

226

napra.
Kérdezgetni kezdett, hogy mit akarok tenni. – Elhagysz, Jeanie? –

kérdezi. Azt felelem neki, hogy készítek egy csésze teát, és otthagyom.
Túlságosan sok mindenen kell gondolkoznom. Árulás. Döntések. Tervek.

És nem szólok hozzá többé, csak amikor fontos. „Anyád keres
telefonon.” Csak a legszükségesebb esetben.

Olyan volt, mint egy kísértet, követett a házban mindenhová.
Rajtakaptam, hogy szemmel tart az újság mögül. Most már a markomban
volt. Nem tudta, mit fog tenni az ő Jeanie-je, és ettől halálra rémült.

Nem engedett ki a házból egyedül azon a héten. Bárhová mentem, jött ő
is. Talán azt hitte, hogy egyenesen Bob Sparkeshoz megyek majd. Azért
volt ez, mert egyáltalán nem értett engem. Nem akartam én szólni
senkinek. Nem azért, hogy őt védjem – ugyan már.

Közvetlenül mögöttem jött azon a szombaton, amikor kijöttünk a
Sainsbury’sből, és láttam, hogy egy kislányt néz egy kocsiban. Csak egy
pillantás volt, de megláttam valamit a szemében. Valami romlottat. És
eltoltam a kislánytól. Csak egy picit, ő pedig megbotlott a járdaszegélyben,
és az úttestre tántorodott. A busz ugyanebben a pillanatban jelent meg.
Nagyon gyorsan történt minden, és emlékszem, hogy ránéztem, ahogy ott
feküdt egy kis vértócsában, és ezt gondoltam: „Hát igen. Most már vége a
hülyeségeinek.”

Ettől én most gyilkos vagyok? Magamra nézek a tükörben, egy gyilkos
tekintetét keresem, de nem találom. Glen igazából könnyen megúszta.
Szenvedhetett volna tovább évekig, azon rágódva, mikor fog lelepleződni.
Az olyan emberek, mint Glen, nem képesek megváltozni, úgy hallottam,
szóval valójában segítettem rajta.

El akarom adni a házat, amilyen hamar csak lehet. Előbb túl kell esnem
a halottszemlén, de Tom Payne azt mondja, az csak formaság. Egyszerűen
el kell mesélnem a halottkémnek, hogy Glen megbotlott a saját lábában, és
ezzel vége is lesz. Újrakezdhetem az életemet.

Tegnap felhívtam egy ingatlanügynököt, hogy kiderítsem, mennyit lehet
kérni a házért. Megadtam neki a nevemet, de úgy tűnt, nem ismeri fel –
végül rá fog jönni, de azt mondtam neki, hogy gyors adásvételt szeretnék,
és holnap reggel már jön is. Kíváncsi vagyok, vajon fel- vagy lenyomja-e
az árat, hogy Glennek köze volt a házhoz. Lehet, hogy valaki, aki
vonzódik a morbid dolgokhoz, egy kicsivel többet fizet. Sosem lehet tudni.

Nem döntöttem még el, hová megyek, de Londonból biztosan
elköltözöm. Felmegyek majd a netre, hogy helyeket keressek; talán
külföldön, vagy talán arra lent, Hampshire felé. Hogy közel legyek a
kislányomhoz.

227

Ötvenkettedik fejezet

2010. július 1., csütörtök

A riporter

A sajtó jól ismerte a kirendelt halottkémet. Hugh Holden alacsony, pedáns
jogász volt, aki kedvelte az élénk színű selyem csokornyakkendőket, és
aprólékos gonddal nyírt, ezüstszürke bajuszt viselt. Érdekes jelenség volt,
aminek tudatában is volt, és szeretett néha borsot törni a hatóságok orra alá
azzal, hogy nem félt az övékével ellentétes álláspontot képviselni.

Kate általában élvezte a halottszemléit, a nyakatekert kérdéseit és
cikornyás szóvirágait, de ma nem volt ehhez hangulata. Tartott tőle, hogy
valószínűleg ez lesz Jean Taylor utolsó nyilvános szereplése. Nem lesz rá
többé szükség, hogy szerepeljen, és örökre eltűnhet a háza ajtaja mögött.

Mick a bíróság előtt tülekedett a többi fotóssal együtt, várva, hogy
felvételeket készíthessen az érkezőkről. – Szia, Kate – kiáltotta a fejek
fölött. – Utána találkozunk.

Kate besorjázott a többi riporterrel és a kíváncsiskodókkal együtt az
épületbe, és sikerült elfoglalnia az utolsó helyek egyikét elöl, a sajtó
részére fenntartott padon, szemben a tanúk emelvényével. Minden
gondolata Jean körül forgott, és az ajtót figyelte, várva, hogy belépjen
rajta. Nem vette észre, hogy a tárgyalóterem hátsó részébe besurran Zara
Salmond néhány fővárosi rendőrrel együtt, akiket tanúként idéztek be.
Sparkes őt küldte maga helyett: – Menjen maga, Salmond. Magának kell
megnéznie és elemeznie a szereplését. Én pillanatnyilag képtelen vagyok
tisztán látni.

Salmond éppen akkor érkezett, amikor az ajtó zsanérjainak nyikordulása
jelezte az özvegy érkezését. Jean Taylor méltóságteljesnek tűnt,
összeszedettnek, és ugyanazt a ruhát viselte, mint Glen temetésén.

Lassan áthaladt az ügyvédjével a tárgyalótermen, hogy leüljön az első
sorban. Az a sunyi Tom Payne, gondolta Kate, és nyájasan biccentett az
ügyvéd felé, hangtalanul a „jó reggelt, Tom” szavakat formálva a szájával.
Az ügyvéd üdvözlésképpen felemelte a kezét, és Jean odanézett, kinek int.
Egy pillanatra találkozott a tekintetük, és Kate azt hitte, köszönni fog neki.
Halvány mosollyal próbálkozott, de Jean közönyösen elfordította a fejét.

A többi tanú nem siette el a dolgot, kezet fogtak, ölelkeztek a padok
között, de végül mindenki leült, majd tiszteletteljesen felállt, amikor
belépett a halottkém.

Holden felhágott az emelvényre, és közölte a bírósággal, hogy az

228

elhunyt apja azonosította Glen George Taylor holttestét, majd a patológus
előadta a mondandóját a post mortem vizsgálatról. Kate az özvegyen
tartotta a szemét, figyelve, miként reagál a férje boncolásának részleteire.
Taylor utoljára legalább még jól bereggelizett, gondolta, amikor a
kórboncnok sebtében felsorolta, mit tartalmazott a gyomor. Betegségnek
semmi nyoma nem volt. A karokon és a combokon lévő zúzódások és
repedések nyilvánvalóan az esés és a járművel való összeütközés
következményei. A halál oka a fejsérülés. A koponyatörést és a
traumatikus agysérülést az okozta, hogy Taylor a busznak és az úttestnek
csapódott. Szinte azonnal meghalt.

Jean az ölébe vette a kézitáskáját, tüntetően kibontott egy apró csomag
papír zsebkendőt, szétnyitott egyet, és megtörölte a szemét. Nem sír,
gondolta Kate. Színleli.

A buszvezető következett. Az ő könnyei valódiak voltak, miközben
elmondta, miként észlelte a vezetőfülke ablakán át, hogy egy férfi hirtelen
a busz elé esik. – Nem láttam, így hát nem tehettem semmit. Nagyon
gyorsan történt az egész. Fékeztem, de már túlságosan késő volt.

Egy teremszolga lesegítette őt a tanúk emelvényéről, és Jeant
szólították.

Csiszolt, túlságosan is csiszolt volt a szereplése. Kate fülének minden
szó úgy csengett, mintha Jean begyakorolta volna őket egy tükör előtt.
Előadta, hogyan haladtak vásárlás közben lépésről lépésre a polcsorok
között, hogyan mentek ki a fotocellás ajtón a High Streetre. A vitát a
gabonapehelyről, és a botlást, ahogyan Glen Taylor a busz elé esett.
Mindezt halkan, komoly hangon.

Kate gyorsan leírta az egészet, és felpillantott, hogy ne kerüljék el a
figyelmét az apró rezdülések, az érzelemmegnyilvánulások.

– Mrs. Taylor, el tudná mondani nekünk, miért botlott el a férje? A
rendőrség megvizsgálta a járdát, és nem talált semmit, ami miatt
elveszíthette az egyensúlyát – mondta a halottkém kedvesen.

– Nem tudom, uram. Ott esett a busz elé, közvetlenül előttem. Még
annyi időm sem volt, hogy felkiáltsak. Vége volt – felelte az özvegy.

Már álmából felébredve is ezt mondja, gondolta Kate. Ugyanazokat a
kifejezéseket használja.

– Fogta az ön kezét vagy karját? Én fogni szoktam a páromét, amikor
együtt vagyunk – csökönyösködött a halottkém.

– Nem. Nos, talán, nem emlékszem – mondta az özvegy, és immár
kevésbé volt magabiztos.

– Szórakozott volt a férje aznap? Úgy viselkedett, ahogy szokott?
– Szórakozott? Mit ért ezen?

229

– Hogy nem koncentrált arra, amit csinált, Mrs. Taylor.
– Sok minden járt a fejében – mondta Jean Taylor, és az újságírók padja
felé pillantott. – De biztosra veszem, hogy ezt ön is tudja.
– Hogyne – felelte a halottkém, elégedetten önmagával, amiért
kipiszkált egy új információt. – Szóval, milyen volt a hangulata aznap
délelőtt?
– A hangulata?
Ez nem úgy alakul, ahogy Jean tervezte, gondolta Kate. A kérdések
megismétlése a stressz biztos jele. Azért csinálja az ember, hogy időt
nyerjen. Kate előrehajolt, hogy egyetlen szót se mulasszon el. – Igen, a
hangulata, Mrs. Taylor.
Jean Taylor lehunyta a szemét, és egy pillanatra megingott a tanúk
emelvényén. Tom Payne és a halottkém odaugrottak hozzá, és segítettek
neki leülni egy székre, miközben a teremben aggódó mormogás támadt.
– Nem rossz – mormogta egy kollégájának a Kate mögött ülő riporter. –
„A Bella-ügy gyanúsítottjának özvegye összeesik.” Jobb a semminél.
– Még nincs vége – sziszegte hátra Kate a válla fölött.
Jean egy pohár vizet szorongatva a halottkémre meredt. – Jobban van
már, Mrs. Taylor? – kérdezte a férfi.
– Igen, köszönöm. Elnézést. Nem ettem ma reggel semmit, és…
– Egyáltalán semmi baj. Nem kell magyarázkodnia. Most már
visszatérhetünk a kérdésemhez?
Jean mély levegőt vett. – Nagyon hosszú ideje nem aludt rendesen, és
erős fejfájás gyötörte.
– És részesült kezelésben az álmatlansága és fejfájása kapcsán?
Az özvegy megrázta a fejét. – Mondta, hogy nincs jól, de nem volt
hajlandó orvoshoz menni. Nem akart beszélni erről, azt hiszem.
– Értem. Miért nem, Mrs. Taylor?
Az özvegy egy pillanatig az ölébe nézett, majd felemelte a fejét. – Mert
azt mondta, hogy egyre csak Bella Elliottról álmodik.
Hugh Holden állta a pillantását, és a terem elcsendesedett, amikor egy
bólintással biztatta, hogy folytassa.
– Azt mondta, őt látja, amikor becsukja a szemét. Belebetegedett ebbe.
És állandóan velem akart lenni. Követett a házban mindenhová. Nem
tudtam, mit tegyek. Nem volt jól.
A halottkém mindezt gondosan lejegyezte, miközben tőle balra ádázul
körmöltek a riporterek.
– A lelkiállapota ismeretében lehetséges, Mrs. Taylor, hogy a férje
szándékosan lépett a busz elé? – kérdezte a halottkém.
Tom Payne felállt, hogy tiltakozzon a kérdés miatt, de Jean leintette.

230

– Nem tudom, uram. Soha nem beszélt arról, hogy el akarná dobni
magától az életét. De nem volt jól.

A halottkém megköszönte a vallomást, részvétét nyilvánította, és
megállapította, hogy véletlen baleset okozta a halált.

– Benne leszek ma este a híradóban – mondta a teremszolgának
kedélyesen, miközben az újságírók kisorjáztak.

Ötvenharmadik fejezet

2010. július 1., csütörtök

A nyomozó

A rádiók hírműsorai egész délután tele voltak Glen Taylor Belláról szóló
álmaival, és még az esti híradókban is a tekintélyes harmadik helyet
szerezte meg a hír. A nyári kánikula közepette – a média
uborkaszezonjában, amikor a politikusok nyaralnak, az iskolákban nincs
tanítás és az országban a fű se nő – bármi jól jött, ami hír benyomását
keltette.

Sparkes hallotta az egészet Salmondtól közvetlenül a halottszemle után,
de azért elolvasta az újságokban is, megvizsgálva minden szót. – Jean kezd
szétcsúszni, Bob – mondta Salmond egy kissé fújtatva, miközben
visszafelé tartott a kocsijához. – Megpróbáltam beszélni vele utána. Ott
volt az összes riporter – a maga Kate Waterse is –, de Jean nem volt
hajlandó egyetlen további szót sem szólni. Kézben tartja a gyeplőt
továbbra is, de éppen csak hogy.

Sparkes úgy érezte, az összeesés a bíróságon bizonyára azt jelzi, hogy
Glen halálával a titok kezd túlságosan sok lenni Jeannek. – Apránként
hagyja kiszivárogni, mint amikor a középkorban érvágással próbálták
purgálni a beteget. Kis adagokban szabadul meg a rossztól – mondta
Salmondnak, és odapillantott az őrmesterre, aki immár az ő
számítógépénél ülve olvasta a híreket. – Mi pedig ki fogjuk várni. Szó
szerint.

Másnap hajnali ötkor elfoglalták a pozíciójukat látótávolságon kívül, a
Taylor-háztól fél mérföldnyire, várva a felderítőcsapatuk hívását. –
Tudom, hogy kicsi az esély, de meg kell próbálnunk. Valamit csinálni fog
– mondta Sparkes Salmondnak.

– Érzi a zsigereiben, uram? – kérdezte az.

231

– Nem tudom, hol vannak a zsigereim, de igen. Érzem.
Tizenkét órával később fülledt volt a kocsiban a levegő a lélegzetüktől
és a hamburgerszagtól.
Este tízre mindent elmondtak egymásnak az életükről, a bűnözőkről,
akiket lefüleltek, a félresikerült nyaralásokról, gyerekkoruk
tévéműsorairól, a kedvenc ételeikről és akciófilmjeikről, és arról, hogy a
kollégáik közül kinek kivel van viszonya. Sparkes úgy érezte, elmehetne
egy kvízműsorba Zara Salmonddal kapcsolatos kérdésekre válaszolgatni,
és egyet sem kellene passzolnia, ezért titkon mindketten
megkönnyebbültek, amikor a felderítőcsapat telefonon közölte, hogy a
házban az összes lámpa kialudt.
Sparkes aznapra visszavonulót fújt. Egy olcsó hotelban szálltak meg a
közelben, hogy aludjanak egy kicsit, mielőtt újrakezdik a virrasztást.
Éjszaka egy másik csapat volt őrségben.

Sparkes telefonja hajnali négykor csörrent meg. – Felkapcsolta a lámpákat
a házban, uram.

Sparkes magára kapkodta a ruháit, egyidejűleg megcsörgette
Salmondot, a nagy sietségben beleejtve a telefont az egyik nadrágszárába.

– Maga az, uram?
– Igen, igen. Fent van? Öt perc múlva a földszinten.
Zara Salmond megjelenése most első ízben nem volt tökéletes:
fésületlenül, smink nélkül várta a főnökét a bejárati ajtónál. – És ha
belegondolok, hogy anyámnak azt mondtam, stewardess szeretnék lenni –
jegyezte meg.
– Akkor gyerünk. Felszállásra felkészülni – felelte Sparkes alig
észrevehető mosollyal.

Jean fürgén lépett ki az ajtón, működésbe hozva a ház biztonsági
világítását, és a lámpafényben állva jobbra és balra nézett az utcán, élet
jeleit keresve. A slusszkulccsal feloldotta az autózárat; az elektromos
pittyenés hangja visszaverődött a szemközti házak homlokzatáról,
miközben kinyitotta a kocsiajtót, és becsusszant a kormány mögé. Ismét a
temetésen viselt ruhájában volt.

Két utcával odébb Zara Salmond gyújtást adott, és várta a csapat
instrukcióit. Sparkes az ölében térképekkel, mélyen a gondolataiba
merülve ült mellette. – Éppen most fordult rá az A2-esre, és az M25-ös
felé halad, uram – recsegte a jelöletlen furgonban ülő rendőr a telefonba.
És elindultak, hogy a nyomába eredjenek.

232

– Lefogadom, hogy lemegy Hampshire-ba – mondta Salmond,
miközben végigrepesztettek a kétsávos úton.

– Inkább ne próbálkozzunk jóslással – mondta Sparkes. Nem mert
túlságosan reménykedni, ahogy a térképen követte az ujjával az
útvonalukat.

A felkelő nap kezdte bevilágítani az égboltot, de a GPS még akkor sem
váltott át éjszakai színekről, amikor ráfordultak az M3-asra Southampton
felé. Több mint három mérföld hosszan, egyenletes távolságban követték
egymást a járművek; Sparkes és Salmond hátramaradtak, nehogy az
özvegy felismerje őket. – Jelzi, hogy be fog fordulni a benzinkúthoz, uram
– érkezett a tájékoztatás a furgonból. – Hol vannak már az emberei?
Váltásra lenne szükség, különben ki fog szúrni bennünket.

– Minden a helyén, a következő kereszteződésnél várnak. Maradjanak
rajta, amíg el nem hagyja a benzinkutat, és onnantól átvesszük – válaszolta
Sparkes.

A rendőrök furgonja bearaszolt a parkolóba, és leparkolt két járműnyire
a célpont háta mögött. Az egyik rendőr kiszállt, a fejét vakarta, és
nyújtózkodott, majd Jean Taylor után indult. Az özvegy a női mosdóba
ment, a rendőr pedig beállt a sorba egy burgerért. Úgy tett, mintha a pult
fölötti rikítóan színes ételfotókat nézegetné, amíg várta, hogy Jean Taylor
megjelenjen. Az asszony nem váratott magára sokáig, az utolsó
vízcseppeket rázogatta a kezéről elhaladtában. A rendőr beleharapott a
dupla sajtburgerébe, amíg Jean bement az üzletbe, és gondosan átnézte a
virágkínálatot, majd kiválasztott egy halványpiros rózsák és fehér liliomok
alkotta, rózsaszín selyempapírba és celofánba csomagolt csokrot. Az
arcához emelte, beszippantotta a virágok illatát, majd az édességes pulthoz
ment, és elvett egy élénk színű zacskót. Skittles, figyelte meg a néptelen
üzlet túlsó végében álló rendőr. Aztán az özvegy beállt a pénztárnál lévő
sorba.

– Virágot és cukorkát vett, uram. Útban van a kocsija felé. Követjük az
autópályáig, és onnan átadjuk – jelentette.

Sparkes és Salmond egymásra néztek. – Egy sírhoz megy – mondta
Sparkes kiszáradt szájjal. – Szóljunk a fiúknak.

Öt perccel később két másik jármű ragadt rá az özvegyre, egymást
előzgetve haladtak mögötte, háromautónyi távolságot tartva. Jean
egyenletes 65 mérföldes sebességgel hajtott. Óvatos sofőrnek tűnt.
Valószínűleg nincs hozzászokva, hogy egyedül vezessen az autópályán,
gondolta Sparkes. Vajon ez az első alkalom, hogy megteszi ezt az utat?

233

Salmonddal azóta nem szóltak egymáshoz, amióta kifordultak a
benzinkúttól; a rendőrségi csatornákon zajló társalgásra koncentráltak,
Winchesternél azonban, amikor értesültek róla, hogy Jean Taylor kocsija
letért az autópályáról, és keletnek tart, Sparkes szólt Salmondnak, hogy
taposson a gázra.

Erre már nagyobb volt a forgalom, de Jean kocsija már csak egy
mérfölddel járt előttük, és volt köztük még egy rendőrségi jármű.

– Úgy tűnik, megáll – közölte annak vezetője Sparkesszal. – Jobbra fák
és egy földút, kapu nincs. Tovább kell mennem, különben észre fog venni.
Utána visszafordulunk. Innentől átadjuk önöknek.

– Lassan, Salmond – mondta Sparkes. – Csak szépen lassan.
Majdnem elkerülte a figyelmüket az özvegy autója, mely eldugva állt a
sáros földúton, de Sparkes az utolsó pillanatban kiszúrta a metálfényű
csillogást a fák között. – Itt van – mondta, Salmond pedig lelassított és
megfordult a kocsival. – A túloldalon parkoljon le. Szabadon kell
hagynunk az utat a többi járműnek – mondta Sparkes.
Amikor kiszálltak, könnyű eső kezdett permetezni a fákra, ezért kivették
a hátsó ülésről az esőkabátjaikat. – Valószínűleg meghallotta a kocsit –
mondta Sparkes. – Nem tudom, milyen nagy ez a liget. Előremegyek,
maga pedig várja meg a csapatot. Szólok, ha szükségem van magukra.
Salmond bólintott, és hirtelen úgy tűnt, hogy a könnyeivel küszködik.
Sparkes gyorsan átment az úttesten, megfordult, és intett, mielőtt eltűnt
a fák között.
A nappali fény nem volt még elég erős ahhoz, hogy bevilágítson a
lombok alá, és Sparkes óvatosan lépdelt előre. A saját légzésén és a fölötte
károgó, általa felzavart varjakon kívül nem hallott semmit.
Hirtelen mozgást látott maga előtt. Valami fehér villanást a homályban.
Megállt, várt egy pillanatig, hogy felkészüljön. Meg kellett acéloznia
magát, és örült, hogy Salmond nincs ott, és nem látja, hogy úgy reszket,
mint műugró a torony tetején. Háromszor mélyet lélegzett, majd óvatosan
elindult előre. Aggódott, hogy esetleg felbotlik az özvegyben. Nem akarta
megijeszteni.
Aztán meglátta, a földön, egy fa alatt. Egy kabáton ült, oldalt maga alá
húzott lábbal, mintha egy pikniken volna. Mellette a virágok
selyempapírban.
– Maga az, Bob?
Sparkes megdermedt a hangja hallatán.
– Igen, Jean.
– Gondoltam, hogy kocsit hallok. Tudtam, hogy maga lesz az.
– Miért van itt, Jean?

234

– Jeanie. Jobban szeretem, ha Jeanie-nek szólít – mondta az asszony,
még mindig nem nézve rá.

– Miért van itt, Jeanie?
– Eljöttem meglátogatni a kislányunkat.
Sparkes leguggolt melléje, majd levette a kabátját, és ráült, hogy közel
legyen hozzá. – Ki a kislánya, Jeanie?
– Bella, természetesen. Itt van. Glen ide tette.

Ötvennegyedik fejezet

2010. július 3., szombat

Az özvegy

Nem tudtam uralkodni magamon. El kellett mennem hozzá. Az interjú és a
halottszemle elindított bennem valamit, elindította a gondolatok áramlását,
amit még a tabletták sem tudtak elapasztani. Azt hittem, hogy Glen nélkül
békét találok majd, de nem így lett. Továbbra is állandóan jöttek a
gondolatok. Nem tudtam enni, nem tudtam aludni. Tudtam, hogy el kell
mennem hozzá. Semmi más nem számított.

Nem ez volt az első látogatásom. Glen a halála előtti hétfőn elvitt Bella
sírjához. Miután leült az ágyamra, és azt mondta nekem, hogy nem tud
többé aludni. Arról a napról kezdett beszélni, amikor Bella eltűnt, az ágy
feléje eső részén összegömbölyödve, nekem háttal, hogy ne láthassam az
arcát. Egyszer sem mozdultam, miközben elmondta nekem. Féltem, hogy
megtöröm a varázst, és abbahagyja. Így hát szó nélkül hallgattam.

Azt mondta, azért vette fel Bellát, mert a kislány azt akarta. Nem
álmodta. Tudta, hogy otthagyta Bellát hazafelé jövet egy kis erdő szélén,
és tudta, hogy valami szörnyűséget csinált. Bella elaludt a furgon
hátuljában. Glennek volt a furgonban egy hálózsákja. Ő csak kiemelte
Bellát hátulról, miközben még mindig aludt, és letette egy fa alá, hogy
megtalálják. Hagyott neki egy kis édességet, hogy legyen mit ennie.
Skittlest. Fel akarta hívni a rendőrséget, de pánikba esett.

Aztán felkelt, és kiment a szobából, mielőtt megszólalhattam volna.
Mozdulatlanul feküdtem, mintha megállíthatnám az időt, de az agyam
közben zakatolt. Csakis az járt a fejemben, hogy miért volt nála a
furgonjában egy hálózsák. Honnan szedte? Képtelen voltam arra gondolni,
hogy mi történt a furgonban. Hogy mit művelt a férjem.

235

Szerettem volna kitörölni az egészet, beállni a zuhany alá, hagyni, hogy
a víz verje a fejemet és megtöltse a fülemet. De semmi nem űzhette el a
gondolataimat.

Lementem Glenhez a konyhába, és közöltem vele, hogy meg fogjuk
keresni Bellát. Glen üres tekintettel nézett rám, és azt mondta: – Jeanie,
majdnem négy évvel ezelőtt hagytam ott –, de nem voltam hajlandó
nemleges választ elfogadni.

– Muszáj – mondtam.

Beszállunk a kocsiba, és elmegyünk megkeresni Bellát. Körülnézek, nem
figyelnek-e bennünket, amikor kijövünk, de az újságírók már nem
táboroznak az utcánkban. Eldöntöttem, hogy ha meglátjuk valamelyik
szomszédot, azt mondjuk majd, hogy vásárolni megyünk a Bluewaterbe.

Nagy a forgalom, és nem szólunk egy szót sem, miközben követjük az
útjelző táblákat az M25-ös irányába.

Azon az útvonalon megyünk, amelyen Glen haladt aznap Winchestertől
Southamptonig, majd tovább. A vidéki utakon, amelyeken Bellát vitte a
furgonja hátuljában. Elképzelem, ahogy Bella vidáman ül a furgon
padlóján, az egyik keze tele édességgel, és ebbe a képbe kapaszkodom a
komor halálé helyett. Tudom, hogy valójában nem így volt, de erre
egyelőre még nem tudok gondolni.

Glen sápadt, és izzad a kormánynál.
– Ez hajmeresztő hülyeség, Jean – mondja. De tudom, hogy vissza akar
térni ahhoz a naphoz. Ahhoz, ami történt. És engedem, hadd tegye, mert én
meg Bellát akarom.
Nagyjából két órával azután, hogy eljöttünk otthonról, Glen így szól: –
Itt volt.
A hely semmiben nem különbözik a sok tucat facsoporttól, ami mellett
elhaladtunk, de Glen félrehúzódik a kocsival.
– Honnan tudod? – kérdezem.
– Megjelöltem a korlátot – feleli. És ott is a jel. Elmosódott kenőolajfolt
a korlátoszlopon. Vissza akart jönni, gondolom, aztán félreteszem a
gondolatot.
Glen lehajt az útról, hogy ne lehessen látni az autót. Valószínűleg aznap
is ugyanezt csinálta. Aztán csendben ülünk. Én mozdulok meg először.
– Gyerünk – mondom. És Glen kikapcsolja a biztonsági övét. Ismét üres
lesz a tekintete, mint aznap az előszobában. Nem úgy néz ki, mint az a
Glen, akit én ismerek, de nem ijedek meg. Reszket, de nem érek hozzá.
Miután kiszállunk, egy fához vezet, ami közel van az erdő széléhez, és a

236

földre mutat.
– Ide – mondja. – Ide tettem.
– Hazudsz – mondom, és ezen meghökken. – Hol van? – rivallok rá, a

hangom mindkettőnket megijeszt.
Glen beljebb vezet a fák közé, és aztán megáll. Nem látok semmit, ami

arra utalna, hogy bárki is járt volna itt korábban, de azt hiszem, ezúttal
igazat mond. – Ide tettem le – mondja, és térdre esik. Leguggolok melléje
a fa alatt, és felszólítom, hogy mondja el nekem újra az egészet.

– Felnyújtotta felém a karját. Gyönyörű volt, Jeanie, én meg egyszerűen
áthajoltam a falon, felvettem, és betettem a furgonba. Amikor megálltunk,
nagyon szorosan magamhoz öleltem, és a haját simogattam. Eleinte
tetszett neki. Nevetett. És megpusziltam az arcát. Adtam neki egy cukrot,
és imádta. Aztán elaludt.

– Meghalt, Glen. Nem aludt. Bella halott volt – mondom, és Glen
zokogni kezd.

– Nem tudom, miért halt meg – mondja. – Én nem öltem meg. Tudnám,
ha megtettem volna, nem?

– Igen, tudnád – mondom. – Tudod is.
Csak a zokogását hallom, de azt hiszem, önmagát siratja, nem a
gyereket, akit meggyilkolt.
Ezt mondja: – Talán túl erősen szorítottam. Nem akartam. Olyan volt,
mint egy álom, Jeanie. Aztán betakartam a hálózsákkal, ágakkal meg
ilyesmivel, hogy biztonságban legyen.
Megpillantok egy megfakult kék szövetfoszlányt, ami beakadt a fa
gyökerei közé. Bella sírja mellett térdelünk, és a földet simogatom, hogy
megnyugtassam, és tudassam vele, hogy most már biztonságban van.
– Minden rendben, kicsim – mondom, és Glen egy pillanatig azt hiszi,
hogy hozzá beszélek.
Felkelek, visszamegyek a kocsihoz, otthagyva Glent, hogy csináljon,
amit akar. Nem zárta le, és miután beszállok, a GPS-szel babrálok, és
beállítom rajta, hogy ez a hely legyen az Otthon. Nem tudom pontosan,
miért, de így érzem helyesnek. Megjelenik Glen, és a visszaúton nem
szólunk egy szót sem. Az ablakon kinézve a tájat figyelem, ahogy a
facsoportok lassan átadják a helyüket a peremvárosnak, és a jövőmet
tervezem.

Glen szörnyűséget művelt, de én attól még törődhetek Bellával, gondját
viselhetem, és szerethetem őt. Lehetnék örökre az anyukája.

És az elmúlt éjjel úgy döntöttem, hogy korán felkelek, és elmegyek

237

hozzá. Sötét lesz még, és senki nem fogja látni, hogy távozom. Nem
aludtam, amíg vártam, hogy indulhassak. Féltem a vezetéstől az
autópályán, mindig Glen vezetett, amikor hosszú utakra mentünk. Ez az ő
feladata volt. De rávettem magamat, hogy megtegyem. Belláért.

Megálltam a benzinkútnál, mert virágot akartam venni. Néhány kis
halványpiros rózsabimbót Bellának. Tetszenének neki. Aprók,
halványpirosak és szépek, mint ő. És néhány liliomot a sírjára. Nem
tudtam biztosan, hogy otthagyom-e őket. Talán hazahozom, hogy
nézegethessem őket. Vettem neki egy kis édességet is. Skittlest
választottam, és aztán a kocsiban jöttem rá, hogy azt választott Glen is.
Kihajítottam az ablakon.

A GPS egyenesen odavitt. „Célba értél”, mondta. És valóban. „Otthon”,
ez állt a kijelzőn. Lassítottam egy kicsit, hogy a mögöttem lévő kocsi
megelőzhessen, aztán ráfordultam a földútra. Kezdett világosodni, de még
mindig korán volt, ezért nem járt arra senki más. Bementem a fák közé, és
megkerestem Bellát. Otthagytam egy sárga kendőt, amit Glen a szélvédő
törölgetésére használt, beékelve a kék szövet mellé a fa gyökere alá, ahol
Glen hagyta őt, és reménykedtem, hogy még mindig ott lesz. A liget nem
volt nagyon nagy, és szükség esetére magammal vittem egy kis
elemlámpát is. Nem telt sok időbe, és megtaláltam a kendőt. Egy kicsit
átáztatta az eső.

Fejben elterveztem, hogy mit fogok tenni. Elmondok majd egy imát, és
beszélek Bellához, de végső soron csak le akartam ülni, hogy a közelében
legyek. Leterítettem a kabátomat, leültem melléje, és megmutattam neki a
virágokat. Nem tudom, mennyi ideje voltam ott, amikor meghallottam a
felügyelőt. Tudtam, hogy ő lesz az, aki megtalál. Végzet, mondaná anyám.

Nagyon szelíden szólt hozzám, amikor megkérdezte, miért vagyok ott.
Természetesen mindketten tudtuk, de neki az kellett, hogy kimondjam.
Hallania kellett. Így hát megmondtam neki. „Eljöttem meglátogatni a
kislányunkat.” Azt hitte, hogy Glen és az én kislányomról beszélek, de
Bella valójában Bobé és az enyém. Ő éppúgy szereti, mint én. Glen soha
nem szerette. Ő csak akarta, és elvitte.

Ültünk egy kicsit szótlanul, aztán Bob elmondta nekem, hogy mi történt
valójában. A történetet, amit Glen képtelen volt elmondani. Elmondja,
hogyan találta meg Glen Bellát az interneten, hogyan vadászta le. Hogy a
rendőrök látták egy felvételen, hogyan követte Bellát és Dawnt a
bölcsődétől négy nappal azelőtt, hogy elrabolta. Hogy az egész dolgot
kitervelte.

– Azt mondta, hogy értem tette – mondtam.
– Önmagáért tette, Jean.

238

– Azt mondta, én késztettem arra, hogy megtegye, mert annyira akartam
gyereket. Az én hibám volt. Azért tette, mert szeretett engem.

Bob kemény pillantást vetett rám, és lassan ezt mondta: – Glen
önmagának vitte el őt, Jean. Senki más nem volt hibás. Sem Dawn, sem
maga.

Olyan érzésem volt, mintha víz alatt volnék, és nem hallanék, nem
látnék tisztán. Olyan érzésem volt, mintha fuldokolnék. Olyan érzésem
volt, mintha órák óta ott ültünk volna már, amikor Bob felsegített,
ráterítette a kabátomat a vállamra, és kézen fogott, hogy elvezessen.
Hátrafordultam, és azt suttogtam, „Viszlát, kicsim”, aztán tovább mentünk
a fákon túl villogó kék fények felé.

Láttam a tévében a képeket a temetésről. Egy kis fehér koporsó volt,
halványpiros rózsabimbókkal a tetején. Sok száz ember ment el az egész
országból, de én nem mehettem. Dawn kérésére a bíróság megtiltotta,
hogy odamenjek. Benyújtottunk egy kérvényt, de a bíró egyetértett a
pszichiáterrel abban, hogy ez túlságosan sok lenne nekem.

Azért mégis ott voltam.
Bella tudta, hogy ott vagyok, és csakis ez számít.

Köszönetnyilvánítás

Ursula nővérnek az Áldott Szűz Mária Intézetből, amiért felkapcsolta a
villanyt.

És azoknak, akik segítettek cserélni a körtét: a szüleimnek, David és
Jeanne Thurlow-nak; a testvéremnek, Jo Westnek; valamint Rachael
Bletchlynek, Carol Maloney-nek, Jennifer Sherwoodnak, Wendy
Turnernek, Rick Lee-nek és Jane McGuinnek.

A szakértőknek: Colin Sutton egykori detektívfelügyelőnek, amiért
eligazított rendőrségi dolgokban, és John Carrnak, akinek a gyermekek
biztonságának internetes vonatkozásait illetően minden tudásomat
köszönhetem.

Nagyszerű ügynökömnek, Madeleine Milburnnek; szerkesztőimnek,
Danielle Pereznek és Frankie Graynek, továbbá a Transworld és a
NAL/Penguin Random House valamennyi munkatársának a bátorításukért,
türelmükért és eltökéltségükért, hogy könyvet csináljanak Az özvegyből.

239

240

Table of Contents

Kedves Olvasó!
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
Harmincötödik fejezet
Harminchatodik fejezet

241

Harminchetedik fejezet
Harmincnyolcadik fejezet
Harminckilencedik fejezet
Negyvenedik fejezet
Negyvenegyedik fejezet
Negyvenkettedik fejezet
Negyvenharmadik fejezet
Negyvennegyedik fejezet
Negyvenötödik fejezet
Negyvenhatodik fejezet
Negyvenhetedik fejezet
Negyvennyolcadik fejezet
Negyvenkilencedik fejezet
Ötvenedik fejezet
Ötvenegyedik fejezet
Ötvenkettedik fejezet
Ötvenharmadik fejezet
Ötvennegyedik fejezet
Köszönetnyilvánítás

242

Tartalomjegyzék 2
4
Kedves Olvasó! 6
Első fejezet 10
Második fejezet 15
Harmadik fejezet 21
Negyedik fejezet 27
Ötödik fejezet 30
Hatodik fejezet 33
Hetedik fejezet 39
Nyolcadik fejezet 47
Kilencedik fejezet 53
Tizedik fejezet 56
Tizenegyedik fejezet 62
Tizenkettedik fejezet 64
Tizenharmadik fejezet 70
Tizennegyedik fejezet 74
Tizenötödik fejezet 77
Tizenhatodik fejezet 81
Tizenhetedik fejezet 85
Tizennyolcadik fejezet 91
Tizenkilencedik fejezet 95
Huszadik fejezet 104
Huszonegyedik fejezet 107
Huszonkettedik fejezet 112
Huszonharmadik fejezet 115
Huszonnegyedik fejezet 120
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet

243

Huszonhetedik fejezet 129
Huszonnyolcadik fejezet 133
Huszonkilencedik fejezet 140
Harmincadik fejezet 146
Harmincegyedik fejezet 151
Harminckettedik fejezet 154
Harmincharmadik fejezet 158
Harmincnegyedik fejezet 161
Harmincötödik fejezet 164
Harminchatodik fejezet 171
Harminchetedik fejezet 174
Harmincnyolcadik fejezet 179
Harminckilencedik fejezet 181
Negyvenedik fejezet 185
Negyvenegyedik fejezet 188
Negyvenkettedik fejezet 194
Negyvenharmadik fejezet 197
Negyvennegyedik fejezet 201
Negyvenötödik fejezet 206
Negyvenhatodik fejezet 211
Negyvenhetedik fejezet 213
Negyvennyolcadik fejezet 217
Negyvenkilencedik fejezet 219
Ötvenedik fejezet 222
Ötvenegyedik fejezet 225
Ötvenkettedik fejezet 228
Ötvenharmadik fejezet 231
Ötvennegyedik fejezet 235
Köszönetnyilvánítás 239

244

245