A szabadság ötven árnyalata

- Mennyi ideig? - suttogom.
- Úgy két hónapig. Nem emlékszem.
- Beszéltél erről anyáddal és apáddal?
- Nem.
- Talán kellene. Lehet, hogy ők kitöltik az űrt.
Christian erősebben szorít magához.
- Tessék! - A kezembe nyomja a papírlapokat. Két fotó van rajtuk.
Felkapcsolom az olvasólámpát, hogy jobban szemügyre vehessem a képeket. Az elsőn kopottas ház
látható. A bejárati ajtó sárgás, és van egy jókora, kiálló tetőtéri ablak is. Van még veranda és kis előkert.
Jellegtelen ház.
A második képen egy család látható, első pillantásra átlagos munkáscsaládnak tűnik. Férj, feleség,
gyerekek. A felnőttek kinyúlt, agyonmosott, kék pólóban. A negyvenes éveikben lehetnek. A nő haja lenőtt
szőke, a férfié katonásan rövidre nyírt. De mindketten melegen mosolyognak a kamerába. A férfi egy
mogorva kamaszlány vállán nyugtatja a kezét. Sorra megnézem a gyerekeket: két fiú, ikrek, kábé tizenkét
évesek. Mindkettő haja homokszőke, széles vigyorral néznek a fényképezőgépbe. Van még egy fiú, ő
kisebb náluk. A haja vörösesszőke, mogorván bámul. Mögötte pedig egy bronzhajú, szürke szemű kisfiú
áll. A szeme tágra nyílt, szemlátomást fél. Szedett-vedett ruhákat visel, és egy koszos gyerekplédet
szorongat.
Basszus!
- Ez te vagy - suttogom, és szívem a torkomban dobog. Tudom, hogy Christian négyéves volt, amikor
meghalt az anyja. De ez a gyerek sokkal fiatalabbnak tűnik. Nagyon alultáplált lehetett. Elfojtom a
zokogást, mégis könny szökik a szemembe. Ó, én édes Ötvenem.
Christian bólint.
- Én vagyok.
- Welch hozta a képeket?
- Igen. Én erre egyáltalán nem emlékszem. - Christian hangja színtelen, élettelen.
- Nem emlékszel, hogy nevelőszülőknél voltál? Miért is emlékeznél? Olyan rég történt, Christian. Ez
aggaszt?
- Más dolgokra emlékszem, olyanokra is, amik előbb történtek. Emlékszem arra is, amikor először
találkoztam anyával és apával. De ez… akár egy tátongó űr.
Összeszorul a szívem, és kezdem megérteni. Az én drága irányításmániásom azt szereti, ha minden a
helyén van. De most kiderült, hogy a puzzle-ból hiányzik egy darabka.
- Jack a képen van?
- Igen, ő az idősebbik srác. - Christian még mindig összeszorítja a szemét, és úgy kapaszkodik belém,
mintha mentőöv volnék. A hajába túrok, és megnézem az idősebb fiút, aki dacosan, arrogánsan néz a
kamerába. Most már látom, hogy Jack az. De még gyerek, egy szomorú, nyolc- vagy kilencéves kölyök,
aki gyűlölködés mögé rejti félelmét. Eszembe jut valami.
- Amikor Jack felhívott, és elmondta, hogy nála van Mia, azt is mondta, hogy ha másként alakulnak a
dolgok, ő lehetett volna az…
Christian lehunyt szemmel megborzong.
- A rohadék!
- Gondolod, mindezt azért csinálta, mert Greyék téged fogadtak örökbe helyette?
- Ki tudja? - Christian hangja keserű. - Szarok rá.
- Talán már akkor is tudta, hogy veled járok, amikor állásinterjúra mentem. Talán mindvégig azt tervezte,
hogy elcsábít. - Keserű ízt érzek a torkomban.
- Nem hinném - mondja Christian, és kinyitja szemét. - Te már egy hete, sőt talán még régebben dolgoztál
a SIP-nél, amikor Jack kutakodni kezdett a családom után. Barney ismeri a pontos dátumokat. És Ana,

Jack nem csupán megdugta az összes asszisztensét, hanem filmre is vette. - Christian becsukja a szemét, és
ismét erősebben szorít.
Elfojtom az egész testemet rázó remegést. Próbálom felidézni, mi mindenről beszélgettem Jackkel, amikor
munkába álltam a SIP-nél. A szívem mélyén tudtam, hogy vigyázni kell vele, de nem hallgattam az
ösztöneimre. Christiannak igaza van, nem törődöm a saját biztonságommal. Emlékszem, mekkorát
veszekedtünk, amikor New Yorkba akartam utazni Jackkel. Jesszusom, még a végén én is valami szörnyű
szexkazettára kerültem volna. Hányingerem van a gondolattól. És ekkor villannak agyamba a képek,
amelyeket Christian őriz az alávetettjeiről.
Basszus! „Ugyanabból a fából faragtak bennünket.” Nem, Christian, te nem olyan vagy, mint ő. Még
mindig úgy bújik hozzám, akár egy kisgyerek.
- Christian, szerintem beszélned kéne anyáddal és apáddal.
Zavart szürke szempár néz rám, a fényképen látott gyerekre emlékeztet.
- Hadd hívjam fel őket - suttogom. A fejét rázza. - Kérlek. - De Christian csak néz, fájdalom és önmaga
iránti kétely süt a szeméből. Ó, Christian, kérlek!
- Inkább én telefonálok nekik - mondja aztán.
- Helyes. Átmegyünk hozzájuk, de ha akarod, mehetsz egyedül is. Ahogy neked jobb.
- Nem. Ők is átjöhetnek ide.
- Miért?
- Nem akarom, hogy bárhová is menj.
- Christian, tudok autóban ülni.
- Nem. - Határozott hangjától gunyorosan elmosolyodom. - Máskülönben szombat este van, úgyhogy
alighanem valamilyen társasági eseményen vannak.
- Hívd fel őket. Egyértelmű, hogy felzaklatott a hír. Talán ők némi fényt deríthetnek erre a dologra. - Az
ébresztőórára pillantok, pár perc múlva hét. Christian egy pillanatig bambán néz.
- Oké - mondja végül, mintha komoly kihívás elé állítanám. Felül, és fölveszi az éjjeliszekrényen álló
telefont.
Átkarolom, s a mellkasára hajtom a fejem, miközben telefonál.
- Apa? - kihallom a csodálkozást Christian hangjából, mert Carrick válaszolt a hívásra. - Ana jól van.
Itthon vagyunk. Most ment el Welch. Megtalálta a kapcsolatot… a nevelőszülők Detroitban… de én
semmire nem emlékszem. - Olyan halkan motyogja az utolsó mondatot, hogy alig hallom a hangját, és
ismét összeszorul a szívem. Magamhoz ölelem, ő pedig megszorítja a vállam. - Aha… megteszitek?…
Remek. - És leteszi a telefont. - Már indulnak is. - Meglepettnek hangzik, és most döbbenek rá, hogy
feltehetőleg még soha nem kért tőlük segítséget.
- Helyes. Felöltözöm.
Christian karja megfeszül köröttem.
- Ne hagyj itt.
- Oké. - Ismét hozzásimulok, s közben le vagyok döbbenve, hiszen épp most árult el egy csomó mindent
magáról, méghozzá teljesen önként.

A nagyszoba bejáratánál állunk, Grace gyengéden szorít magához.
- Ana, Ana, drága Ana - suttogja. - Két gyerekemet is megmentetted. Hogyan köszönhetném ezt meg
neked?
Elvörösödöm, meghatódom, és zavarba jövök. Carrick is megölel, és puszit nyom a homlokomra.
Aztán Mia kap el, majd összeprésel. Megrándul az arcom, fel is szisszenek, de észre sem veszi.
- Köszi, hogy megmentettél attól a seggfejtől.

Christian haragosan néz rá.
- Mia! Óvatosan. Fájdalmai vannak.
- Jaj, bocs.
- Jól vagyok - motyogom, de azért örülök, amikor elenged.
Mia jól néz ki. Makulátlanul öltözik: feszes, fekete farmert visel, halványrózsaszínű csipkés blúzzal. Még
jó, hogy kényelmes lapruhát vettem fel, és lapos sarkú cipőt. Legalább a körülményekhez képest
elfogadhatóan mutatok.
Mia odaszáguld a bátyjához, és átöleli a derekát. Chris-tian szó nélkül nyújtja át Grace-nek a fotót, aki a
szája elé kapja a kezét, mintha így akarná visszafojtani az érzelmeit. Rögtön felismeri Christiant. Carrick
átkarolja a felesége vállát, ő is megnézi a képet.
- Ó, drágám - cirógatja meg Christian arcát Grace.
Taylor bukkan fel.
- Mr. Grey? Miss Kavanagh, a bátyja és az ön bátyja van itt, uram.
Christian a homlokát ráncolja.
- Köszönöm, Taylor - morogja zavartan.
- Én szóltam Elliotnak, hogy átjövünk - mosolyog Mia. - Bulival ünnepeljük, hogy itthon vagytok.
Együtt érző pillantást vetek szegény férjemre, aki Grace-szel és Carrickkel egyetemben elkeseredetten néz
Miára.
- Akkor jobb, ha összedobunk némi kaját - jelentem ki. - Mia, segítesz?
- Persze, örömmel.
A konyha felé terelem őt, Christian pedig bevezeti szüleit a dolgozószobájába.

Kate sistereg a haragtól. Dühös rám és Christianra, de főként Jackre és Elizabethre.
- Mégis, hogy gondoltad ezt, Ana? - Úgy kiabál velem a konyhában, hogy minden szem felénk fordul.
- Már elegem van abból, hogy mindenki kioktat - csattanok fel.
Kate farkasszemet néz velem, és egy percre már azt hiszem, a Katherine Kavanagh féle „Hogyan ne
kerüljünk emberrablók fogságába?” kioktatás következik, de helyette a karjába von.
- Jesszusom, néha annyi eszed sincs, mint amennyivel születtél, Steele - suttogja. Amikor arcon csókol,
könnyes a szeme. Kate! - Annyira aggódtam érted.
- Ne sírj, mert én is rákezdem.
Hátrébb lép, zavartan megtörli a szemét, aztán mély lélegzetet vesz, és összeszedi magát.
- Hogy valami jót is mondjak, kitűztük az esküvő időpontját. Jövő májusra gondoltunk. És persze, azt
akarom, hogy te legyél a tanúm.
- Ó… Kate… Hűha. Gratulálok. Basszus - Picipötty… Ju-nior!
- Mi baj? - kérdezi Kate félreértve a rémületemet.
- Öö… csak annyira örülök a boldogságodnak. Végre valami jó hír. - Átkarolom és magamhoz ölelem.
Basszus, basszus, basszus! Mikorra is várható Picipötty? Gondolatban számolni kezdek. Dr. Greene azt
mondta, négy vagy öthetes lehet. Vagyis… valamikor májusban? A csudába!
Elliot a kezembe nyom egy pohár pezsgőt.
Ó, a csudába!
Christian bukkan fel a dolgozószobából hamuszürke arccal. Követi a szüleit a nagyszobába. Elkerekedik a
szeme, amikor megpillantja a poharat a kezemben.
- Kate - üdvözli a barátnőmet hűvösen.
- Christian. - Kate ugyanolyan hűvös. Sóhajtok.
- A gyógyszere, Mrs. Grey! - Christian a kezemben tartott pohárra mered.

Összehúzom a szemem. Annyira jól esne egy ital. Grace mosolyogva lép mellém a konyhában, ő is kapott
egy pohárral Elliottól.
- Egy korty nem árt - suttogja összeesküvőként, és az enyémhez koccintja a poharát. Christian mérgesen
néz ránk, míg Elliot el nem vonja figyelmét a legutóbbi Mariners-Ran-gers meccsel.
Carrick is odajön hozzánk, mindkettőnket átkarol, aztán Grace arcon csókolja, majd leül Mia mellé a
szófára.
- Hogy van Christian? - kérdezem Carricktől suttogva. Csak mi ketten állunk a konyhában, onnan nézzük a
szófán ücsörgő családot. Csodálkozva veszem észre, hogy Mia és Ethan egymás kezét szorongatja.
- Megrázta őt - mormogja Carrick, és komoly az arca. - Annyi mindenre emlékszik abból az időről, mikor
a szülőanyjával élt, sok olyan dologra is, amire jobb lenne, ha nem emlékezne. De ez… - elhallgat. -
Remélem, segítettünk neki. Örülök, hogy felhívott minket. Azt mondta, te tanácsoltad. - Carrick pillantása
ellágyul, én pedig vállat vonok és sietve kortyolok a pezsgőből.
- Nagyon jó hatással vagy rá. Senki másra nem hallgat.
A homlokomat ráncolom. Nem biztos, hogy ez így igaz. A nőstényboszorkány ribanc képe türemkedik
hívatlanul is az agyamba. Tudom, hogy Christian az anyjával is beszélt róla, hiszen hallottam őket. Ismét
elfog a bosszúság, amiért hiába próbálom felidézni a beszélgetésüket a kórházban.
- Gyere, ülj le, Ana. Fáradtnak látszol. Biztosan nem vártál ekkora társaságot ma este.
- Örülök, hogy mindnyájan itt vagytok - mosolygok. És így is van, remek érzés. Egyke vagyok, aki
beházasodott egy nagy, összetartó családba, és élvezem. Christian mellé ülök, és hozzábújok.
- Egyetlen korty - sziszegi, és elveszi tőlem a poharat.
- Igenis, uram - rebegtetem felé a szempillámat, amivel teljesen lefegyverzem. Átkarolja a vállam, és így
beszélget tovább a baseballról Elliottal és Ethannel.

- A szüleim azt hiszik, vízen jársz - morogja Christian, miközben lehúzza magáról a pólót.
Az ágyban kucorogva nézem az előadást.
- Még szerencse, hogy te másként gondolod - vágom rá bosszúsan.
- Hát, nem is tudom. - Christian kibújik a farmerból.
- Elmesélték, amit nem tudtál?
- Néhány dolgot. Két hónapig éltem a Colliers családdal, amíg apa és anya az adminisztrációt intézte. Már
engedélyezték nekik az örökbefogadást Elliot miatt, de a törvényben megszabott ideig várniuk kellett,
hátha előkerül egy rokonom, aki igényt tartana rám.
- Hogy érzel ezzel kapcsolatban?- suttogom.
- Arra gondolsz, hogy nincs élő rokonom? Leszarom. Ha ők is olyanok, mint a narkós kurva… - utálkozva
csóválja a fejét.
Ó, Christian. Gyerek voltál még, és szeretted anyádat.
Pizsamába bújik, lefekszik, és gyengéden a karjába von.
- Kezdenek visszajönni a dolgok. Emlékszem az ételre. Mrs. Colliers jól főzött. De most már legalább
tudjuk, hogy az a szarházi miért kattant rá a családomra. - Szabad kezével a hajába túr. - A kurva… -
mondja hirtelen és tátott szájjal mered rám.
- Mi az?
- Most már értem - és a szemében látszik a felismerés.
- Mit?
- Kismadár. Mrs. Colliers így hívott engem.
- És ennek van értelme? - ráncolom a homlokom.
- A levél - mondja, és még mindig engem néz. - A váltságdíjkérő levél, amelyet a szarházi írt. Valami

olyasmi áll benne: „Te tudod, ki vagyok? Mert én tudom, hogy te ki vagy, kismadár.”
Számomra ennek semmi értelme.
- Ez egy gyerekkönyvből van. A Colliers családnak nyilván megvolt ez a könyv. Mi is volt a címe… Te
vagy az anyám? A csudába. - Christian szeme elkerekedik. - Szerettem azt a könyvet.
Igen, ismerem én is ezt a könyvet. Összeszorul a szívem - Ötven.
- Mrs. Colliers felolvasott belőle.
- Nem tudom, mit mondhatnék.
- Uram isten, Hyde tudta. A rohadék tudta…
- Elmondod a rendőrségnek?
- Igen. Bár a jó ég tudja, mihez kezd Clark ezzel az infóval. - Christian a fejét rázza, mintha a gondolatait
akarná kitisztítani. - Egyébként, köszönöm ezt az estét.
Hűha! Sebességet váltunk.
- Miért?
- Hogy így megetetted a családomat, pedig váratlanul jöttek.
- Ne nekem köszönd, hanem Miának és Mrs. Jonesnak, ő töltötte meg így a kamrát.
Christian lemondóan csóválja a fejét. Bosszús? Haragszik rám? Miért?
- Hogy érzed magad, Mrs. Grey?
- Jól. És te?
- Remekül. - A homlokát ráncolja, nem érti, miért szorongok miatta.
- Ó… ebben az esetben - végigsimítok a hasán, lefelé a boldog ösvényen.
Christian felnevet, és elkapja a kezem.
- Ó, nem. Eszedbe ne jusson.
Duzzogok, ő pedig sóhajt.
- Ana, Ana, Ana. Mihez kezdjek veled? - és a hajamba csókol.
- Van néhány ötletem - mocorgok mellette, de felszisszenek, mikor az egész felső testemben szétárad a
bordáimból a fájdalom.
- Bébi, sok mindenen mentél keresztül. Különben is, most mesélni akarok neked.
Ó?
- Tudni akartad… - elhal a hangja, behunyja szemét, és nyel egyet.
A hátamon feláll a szőr. Basszus!
Christian lágy hangon kezd rá.
- Képzelj el egy serdülő fiút, aki némi pluszpénzhez szeretne jutni, hogy továbbra is titokban ihasson. -
Oldalára fordul, hogy egymással szemközt legyünk, és a szemembe néz. - Szóval, Lincolnék hátsó
udvarában voltam, az ott maradt szemetet és törmeléket takarítottam el, ugyanis Mr. Lincoln akkor
bővítette a házát.
Szentséges basszantyú… Christian beszél.

Huszonötödik fejezet

Még levegőt is alig tudok venni. Biztos, hogy akarom ezt hallani? Christian becsukja a szemét, és nagyot
nyel. Amikor ismét rám néz, csillog a szeme, de félénk is. Csupa nyugtalanító emlék.
- Forró nyári nap volt, én pedig keményen dolgoztam. - Kifújja a levegőt, és a fejét csóválja. Hirtelen
kedélyesre vált. - A hátam sajgott a munkától. Egyedül voltam és Elena… Mrs. Lincoln váratlanul
felbukkant, és hozott limonádét. Kicsit beszélgettünk, én tettem egy pimasz megjegyzést… mire ő
pofonvágott. Keményen megütött. - Christian önkéntelenül is az arcához emeli a kezét, végigsimít az
orcáján, s a szeme elfelhősödik az emléktől.
Basszus!
- De aztán megcsókolt, és amikor befejezte, megint lekevert egyet. - Christian pislog. Láthatóan értetlenül
áll a dolog előtt, még ennyi idő elteltével is. - Még soha nem csókoltak vagy ütöttek meg így.
Ó, az a nő lerohant egy gyereket…
- Biztos, hogy hallani akarod? - kérdezi Christian.
Igen… Nem…
- Csak ha el akarod mondani. - Egészen halk a hangom. Fekszem, szembe fordulva vele, és pörögnek a
gondolataim.
- Csak azt szeretném, hogy megértsd.
Bólintok. Remélem, bátorítón, de úgy sejtem, hogy inkább a döbbenet szobrának tűnök, tágra nyílt
szemmel, kővé dermedve.
Christian a homlokát ráncolja, pillantása a szemembe mélyed. Próbálja felmérni a reakciómat, aztán a
hátára fordul, és a plafonra mered.
- Persze zavarodott voltam, dühös és átkozottul kanos. Elvégre egy dögös, idősebb nő így bánik velem. -
Úgy csóválja a fejét, mintha még mindig nem tudná elhinni.
Dögös? Egy kicsit kínosan érzem magam.
- Aztán visszament a házba, én pedig ott maradtam az udvaron. Úgy viselkedett, mintha misem történt
volna. Teljesen tanácstalan voltam, és dolgoztam tovább. Pakoltam a törmeléket a konténerbe. Amikor
este elmentem, megkért, hogy jöjjek másnap. Nem is említette, ami történt. Tehát másnap visszamentem.
Alig vártam, hogy újra lássam - suttogja, mintha valami sötét gyónás lenne… és hogy őszinte legyek, az is.
- Nem érintett meg, amikor megcsókolt - mondja Christian, és felém fordítva a fejét, rám néz. - Meg kell
értened… Az életem maga volt a pokol. Tizenöt éves voltam, két lábon járó merevedés. A koromhoz
képest magas, dühöngtek bennem a hormonok. A lányok az iskolában…
Elhallgat, de magam előtt látom az ijedt, magányos, viszont jóképű kamasz fiút. Összeszorul a szívem.
- Dühös voltam, kibaszottul dühös mindenkire. Magamra, a családomra. Nem voltak barátaim. Az akkori
pszichiáterem igazi seggfej volt. A családom igyekezett rövid pórázon tartani, nem értették a dolgot.
Újra a plafonra mered, és a hajába túr. Nehéz megállnom, hogy ne dugjam én is a hajába a kezem, de
mozdulatlan maradok.
- Nem tudtam elviselni, hogy bárki megérintsem. Senkit nem tűrtem meg a közelemben. Verekedtem…
rengeteget. Rémes bunyókba keveredtem. Több iskolából is kicsaptak, de így legalább kiengedtem a gőzt.
Így elviseltem a fizikai kontaktust.
Ismét elhallgat, mielőtt folytatná.
- Azt hiszem, érted. És amikor Mrs. Lincoln megcsókolt, csak az arcomat fogta meg, egyébként nem ért
hozzám - alig hallható a hangja.
A nő nyilvánvalóan tudta, talán Grace mondta el neki. Ó, én szegény Ötvenem. Kénytelen vagyok a párna
alatt összekulcsolni a kezem, és ráhajtani a fejemet, hogy ellent tudjak állni a vágynak, hogy ne szorítsam
őt magamhoz.

- Szóval, másnap visszamentem a házba, és nem tudtam, mire számítsak. Megkíméllek a véres
részletektől, de nagyjából ugyanaz történt, és így kezdődött a kapcsolatunk.
Ó, basszus, ezt fáj hallani.
Ismét az oldalára fordul, és szembe kerül velem.
- És tudod, Ana, a világom kezdett fókuszba kerülni. Élesen, tisztán minden. Pont erre volt szükségem.
Elena friss levegőt jelentett. Meghozta a döntéseket, minden szarságot levett a vállamról, levegőhöz
jutottam.
Szentséges szar!
- Sőt, amikor a kapcsolatunk véget ért, a világom őmiatta maradt fókuszban. És ez így volt, amíg meg nem
ismertelek.
Mi a csudát mondhatnék erre? Christian tétován a fülem mögé gyömöszöl egy kósza tincset.
- Fejtetőre állítottad a világomat. - Christian lehunyja a szemét, és csupa nyers érzelem tükröződik benne,
amikor újra kinyitja. - A világom rendezett volt, nyugodt, kézben tartott. Aztán berobbantál az életembe a
nagy száddal, az ártatlanságoddal, a szépségeddel, a csöndes vakmerőségeddel… és egyszeriben minden,
ami előtted volt, üres, középszerű, unalmas lett… semmi.
Ó, istenem!
- Beléd szerettem - suttogja.
Eláll a lélegzetem. Christian végigsimít az arcomon.
- Én is beléd - mormogom a kevéske, maradék levegőmmel.
- Tudom - formálja némán az ajka.
- Tudod?
- Igen.
Halleluja! Szégyenlősen mosolygok rá.
- Na, végre - suttogom.
- És ez mindent más perspektívába helyezett. Amikor fiatal voltam, Elena volt a világom középpontja.
Mindent megtettem volna érte, és ő nagyon sok mindent megtett értem. Leszoktatott az ivásról, elérte, hogy
keményen dolgozzak az iskolában, módot adott rá, hogy megbirkózzak dolgokkal, ahogyan korábban nem,
lehetővé tette, hogy megtapasztaljak olyan dolgokat, amikről soha nem gondoltam volna, hogy lehetséges.
- Érintés - suttogom.
Christian bólint.
- Félig-meddig.
A homlokomat ráncolva gondolkodom azon, mit ért ez alatt.
Christian habozik a reakcióm láttán.
Mondd el! Szuggerálom.
- Ha az ember teljesen negatív önképpel nő fel, és valamiféle selejtnek hiszi magát, egy vadembernek, akit
nem lehet szeretni, akkor úgy gondolja, rászolgál a verésre.
Christian… egyáltalán nem vagy ilyen.
Elhallgat, és a hajába túr.
- Ana, sokkal könnyebb elviselni a külső fájdalmat… - Ez megint gyónás.
Ó.
- Elena irányította a haragomat. - Összeszorítja a száját. - Főleg befelé terelte, most már látom. Egy ideje
sokat beszél erről dr. Flynn, de én csak nemrégiben kezdem annak látni a kapcsolatunkat, ami volt.
Tudod… a születésnapom óta.
Megborzongok, amikor felmerül bennem a kellemetlen emlék, ahogy a születésnapi buliján Christian és
Elena szóban kizsigereli egymást.
- Az ő számára a kapcsolatunk a szexről szólt, az irányításról és arról, hogy egy magányos nő némi
vigaszra lelt, az ő kisfiújával, egy játékszerrel.

- De te szeretsz irányítani - suttogom.
- Igen, szeretek. Mindig is ilyen leszek, Ana. Ilyen a természetem. Egy rövid időre lemondtam róla.
Hagytam, hogy más hozza meg a döntéseket helyettem. Én magam nem voltam képes rá, nem voltam olyan
állapotban. De miközben az alárendeltje voltam, megtaláltam önmagamat, megtaláltam az erőt magamban,
hogy megváltoztassam az életemet… átvegyem az irányítást, és meghozzam a saját döntéseimet.
- És így lettél domináns?
- Igen.
- A te döntésed?
- Igen.
- És az, hogy kimaradtál a Harvardról?
- Az én döntésem volt, és életem legjobb döntése, amíg meg nem ismertelek.
- Engem?
- Igen. - Ajka felfelé kunkorodik, gyöngéd mosoly jelenik meg arcán. - Életem legjobb döntése az volt,
hogy elvettelek.
Ó, istenem!
- Nem az, hogy céget alapítottál?
A fejét rázza.
- Nem az, hogy megtanultál repülni?
A fejét rázza.
- Te - mondja halkan, aztán végigsimít az arcomon. - Elena tudta - suttogja.
A homlokom ráncolom.
- Mit tudott?
- Hogy fülig beléd estem. Ő bátorított, hogy menjek le Geor-giába, és látogassalak meg, és örülök, hogy
biztatott. Azt is sejtette, hogy kiakadsz majd, és elmenekülsz, ahogyan meg is tetted.
Elsápadok. Erre gondolni sem akarok.
- Úgy vélte, szükségem van az életstílusom összes kellékére, amit élvezek.
- A domináns életstílus? - suttogom.
Christian bólint.
- Lehetővé tette, hogy mindenkit távol tartsak magamtól. Erőt adott, legalábbis így gondoltam. Biztos
vagyok benne, hogy rájöttél, miért - teszi hozzá lágyan.
- A szülőanyád?
- Nem akartam, hogy újra fájdalmat okozzanak nekem, és te akkor hagytál el. - Alig hallom a hangját. - Én
pedig összetörtem.
Jaj, ne!
- Annyi időn keresztül kerültem az intimitást, nem tudom, hogy kezeljem.
- Nagyon jól csinálod. - Mutatóujjammal végigsimítok az ajkán, ő pedig csücsörít, és megpuszilja az
ujjamat. Beszélsz velem.
- Hiányzik? - suttogom.
- Mi hiányzik?
- Az az életstílus.
- Igen.
Ó.
- De csak annyiban, amennyiben hiányzik a hatalom, amit érzek olyankor. És hogy őszinte legyek, az
ostoba kaszkadőrmutatványod, amivel megmentetted a húgomat… - hangjából megkönnyebbülés, tisztelet
és hitetlenkedés csendül ki. - Nos, ebből tudom.
- Mit tudsz?
- Ebből tudom igazán, hogy szeretsz.

- Biztosan tudod? - ráncolom a homlokom.
- Igen, hiszen annyi mindent kockáztattál… értem, a családomért.
Még jobban ráncolom a homlokom, ő pedig végigsimít ujjával az egyik ráncon, az orrom fölött.
- Egy V-alak jelenik meg itt, mikor a homlokod ráncolod - mormogja. - Puha és csókolni való. Olyan
csúnyán viselkedtem, és te mégis itt vagy velem.
- Miért lep meg, hogy itt vagyok veled? Megmondtam, hogy nem foglak elhagyni.
- A viselkedésem miatt, amikor elmondtad, hogy terhes vagy. - Most az arcomat simogatja. - Igazad volt,
olyan vagyok, mint egy kamasz.
Ó, a fenébe… Tényleg ezt mondtam. A tudatalattim haragosan mered rám. Az orvosa mondta.
- Christian borzasztó dolgokat mondtam neked… - Az ajkamra teszi mutatóujját.
- Csitt! Rászolgáltam. Különben is, ez most az én esti mesém. - Ismét a hátára fordul. - Amikor elmondtad,
hogy terhes vagy - elhallgat egy pillanatra. -, azt hittem, hogy egy ideig csak ketten leszünk, te meg én.
Gondolkodtam gyereken, de csak elvontan. Halványan tisztában voltam vele, hogy lesz gyerekünk… majd
egyszer a jövőben.
Csak egy… Nem… Ne egyke legyen, mint én. De talán nem ez a legjobb alkalom, hogy felvessem a témát.
- Annyira fiatal vagy és fölöttébb ambiciózus.
Ambiciózus? Én?
- Szóval, szépen kihúztad alólam a talajt. Uramisten, nagyon váratlanul ért. Amikor kérdeztem tőled, mi
baj, az életben fel nem merült volna bennem, hogy terhes vagy. - Fölsóhajt. - Nagyon haragudtam. Dühös
voltam rád, haragudtam önmagamra, haragudtam mindenkire. És újra feltört bennem az érzés, hogy nem
tudom kézben tartani a dolgokat. El kellett rohannom hazulról. Flynnhez mentem, de valami szülői
értekezleten volt. - Christian szünetet tart, és felvonja a szemöldökét.
- Ironikus - suttogom, ő pedig egyetértően somolyog.
- Úgyhogy csak mentem, mentem és mentem, és valahogy… a szalon előtt találtam magam. Elena épp
kijött. Meglepődött, hogy lát, és az igazat megvallva, én is meglepődtem, hogy ott találom magam. Látta
rajtam, hogy dühös vagyok, és megkérdezte, innék-e valamit.
Ó, a fenébe, kezdünk a tárgyra térni. A szívem hevesebben ver. Tényleg tudni akarom ezt? A
tudatalattim, szemöldökét felhúzva, figyelmeztetően mered rám.
- Bementünk egy csöndes kis helyre a közelben, amit ismerek és rendeltünk egy üveg bort. Elena
bocsánatot kért azért, ahogy az utolsó alkalommal viselkedett. Rosszulesik neki, hogy anyám teljesen
megszakította vele a kapcsolatot, ezzel alaposan beszűkültek a társadalmi kapcsolatai, de megérti.
Beszélgettünk az üzletről, ami jól megy, a válság ellenére is… Említettem neki, hogy gyerekeket akarsz.
A homlokom ráncolom.
- Azt hittem, elmondtad neki, hogy terhes vagyok.
Christian ártatlan tekintettel néz rám.
- Nem mondtam el.
- És ezt miért nem mondtad nekem?
Vállat von.
- Nem volt módom rá.
- De igenis, lett volna.
- Másnap reggel nem találtalak, Ana, és amikor végre előkerültél, annyira haragudtál rám…
Ez igaz.
- Haragudtam.
- Szóval, az este folyamán, nagyjából a második üveg közepe táján - előrehajolt, hogy megérintsen, én
pedig megdermedtem - suttogja Christian, és karjával eltakarja a szemét.
A fejbőröm bizsereg. Mi ez?
- Elena látta, hogy hátrahőkölök tőle. Mindketten megdöbbentünk - halk a hangja, túlságosan is halk.

- Christian, nézz rám - a karját ráncigálom. Felém fordul, és a szemembe néz. A csudába! Az arca sápadt,
szeme tágra nyílt.
- Mi az? - zihálom. Christian a homlokát ráncolja, nyel egyet.
Ó, ó… mit nem mond el? Akarom tudni?
- Bepróbálkozott.
Minden levegő kifut a tüdőmből, légszomjam van, úgy érzem, megáll a szívem. Az a kibaszott
nőstényboszorkány ribanc.
- Egyetlen pillanat volt, mintha megállt volna az idő. Elena olvasott az arckifejezésemből, felfogta, hogy
nagymértékben átlépte a határvonalat. Azt mondtam… nem. Évek óta nem gondolok rá úgy, és különben is
- nyel egyet -, szeretlek. Megmondtam neki, hogy szeretem a feleségemet.
Szótlanul nézem őt, nem tudom, mit mondhatnék.
- Elena rögtön meghátrált, újra elnézést kért. Úgy tett, mintha csak vicc lett volna. Azt mondta, boldog
Isaackel meg az üzlettel, és egyikünkre sem neheztel. Hiányzik neki a barátságom, de megérti, hogy most
veled vagyok. Elbúcsúztunk egymástól… végleg elbúcsúztunk. Megmondtam, hogy többé nem találkozom
vele, és ment az útjára.
Nyelek egyet, görcsös félelem markolja a szívem.
- Megcsókoltad?
- Nem! - horkan fel. - Nem tudtam volna elviselni, hogy annyira közel legyek hozzá.
Ó, ez jó.
- Olyan nyomorultul voltam. Haza akartam jönni, de… tudtam, hogy csúnyán viselkedtem. Ott maradtam
hát, megittam az üveg bort, aztán bourbonnal folytattam. És eszembe jutott, amit nemrégiben mondtál…
olyasmit, hogy ha az én fiamról lett volna szó… és akkor eltűnődtem Junioron, meg azon, ahogy ez az
egész kezdődött köztem és Elena között, és kezdtem… kínosan érezni magam. Így még soha nem
gondoltam a kapcsolatunkra.
Egy emlék merül fel bennem, egy suttogva elhangzott beszélgetés, amikor félig öntudatlan voltam. „De ez
a találkozás végre mindent a kellő perspektívába helyezett. Tudod... a gyerekkel. Most először éreztem...
hogy az, amit tettünk, rossz volt, helytelen.” Christian hangja volt, és Grace-szel beszélt.
- Ennyi?
- Nagyjából.
- Ó.
- Ó?
- Vége?
- Igen. Azóta vége, hogy szemet vetettem rád. Aznap este végérvényesen ráeszméltem, ahogyan Elena is.
- Sajnálom - mormogom.
- Mit sajnálsz? - ráncolja a homlokát Christian.
- Azt, hogy másnap dühös voltam rád.
Christian hangosan fújja ki a levegőt.
- A dühöt aztán megértem, bébi. - Elhallgat, majd sóhajt. - Tudod, magamnak akarlak. Nem szeretnék
osztozni rajtad. Ami köztünk van, abban még sosem volt részem. Én akarok lenni a világegyetemed
középpontja, legalább egy ideig.
Ó, Christian!
- Az vagy, és ez nem fog megváltozni.
Elnéző, szomorú, beletörődő mosollyal néz rám.
- Ana, ez nem igaz - suttogja.
Könny szökik a szemembe.
- Hogy is lehetne? - mormogja.
Jaj, ne!

- A csudába… ne bőgj, Ana. Kérlek, ne sírj. - Az arcomat cirógatja.
- Sajnálom. - Megremeg az alsóajkam, ő pedig végigsimít rajta a hüvelykujjával, így csitítgat.
- Nem, Ana. Ne sajnáld. Valaki mást is szeretni fogsz, és igazad van. Így kell lennie.
- Picipötty is szeretni fog. Te leszel Picipötty… Junior világának középpontja - suttogom. - A gyerekek
feltétel nélkül szeretik a szüleiket, Christian. Így jönnek a világra. Szeretetre vannak programozva.
Minden kisbaba… még te is. Gondolj csak arra a gyerekkönyvre, amelyet annyira szerettél kiskorodban.
Akkor még a mamádat akartad. Mert szeretted őt.
Christian a homlokát ráncolva az állához nyomja ökölbe szorított kezét.
- Nem - suttogja.
- De bizony. - Most már potyognak a könnyeim. - Persze, hogy szeretted. Nem volt más választásod: ezért
fáj neked annyira.
Engem néz. Fájdalmas az arca.
- Ezért vagy képes engem is szeretni - mormogom. - Bocsáss meg neki. Meg kellett birkóznia a saját
fájdalmas világával. Rossz anya volt, de te szeretted.
Christian rám néz, egy szót sem szól, űzött a tekintete. Olyan emlékek törhetnek elő, amiket elképzelni sem
tudok.
Ó, kérlek, ne hallgass el.
- Mindig a haját fésültem - szólal meg végül. - Szép volt.
- Csak rád kell nézni, és senki nem kételkedik ebben.
- De szar anya volt - alig hallható a hangja.
Bólintok, ő pedig behunyja szemét.
- Annyira félek, hogy rossz apa leszek.
Megcirógatom a drága arcát. Ó én Ötvenem, Ötvenem, Ötvenem.
- Christian, egy percig se hidd, hogy engedném, hogy rossz apa legyél.
Kinyitja a szemét, és mintha egy örökkévalóságig csak nézne. Aztán elmosolyodik, a megkönnyebbüléstől
szinte ragyog az arca.
- Nem, nem hiszem, hogy hagynád. - Megsimogatja az arcomat. Csodálattal néz rám. - Úristen, milyen
erős vagy, Mrs. Grey. Annyira szeretlek - és megcsókolja a homlokom. - Nem hittem, hogy ennyire tudok
szeretni.
- Ó, Christian - suttogom, és próbálom kordában tartani az érzelmeimet.
- Hát, így végződik az esti meséd.
- Ez aztán a mese…
Vágyakozva mosolyog, de azt hiszem, megkönnyebbült.
- Hogy van a fejed?
- A fejem? - Igazából mindjárt szétrobban mindattól, amit elmondtál.
- Fáj?
- Nem.
- Akkor jó. Azt hiszem, aludnod kéne.
Aludni! Hogy is aludhatnék mindezek után?
- Alvás - mondja szigorúan Christian. - Szükséged van rá.
Lebiggyesztem az ajkam.
- Volna egy kérdésem.
- Ó, és mi az? - Aggódva néz.
- Miért lettél hirtelen ennyire… hajlandó? - Jobb szó nem jut az eszembe.
A homlokát ráncolja.
- Elmondtál mindent, pedig fárasztó, kemény vállalkozás bármilyen infót kicsikarni belőled.
- Csakugyan?

- Tudod, hogy az.
- Miért vagyok ilyen nyílt? Nem tudom megmondani. Talán, mert félholtan láttalak a hideg betonon, vagy
azért, mert apa leszek, nem tudom. Azt mondtad, tudni szeretnéd, és nem akarom, hogy Elena közénk
álljon. Ő a múlt, és ezt már jó néhányszor elmondtam neked.
- Ha akkor nem próbálkozik… még barátok lennétek?
- Ez már a második kérdés.
- Bocs. Nem kell válaszolnod. - Elpirulok. - Már így is többet elárultál, mint reméltem.
Ellágyul a tekintete.
- Nem, nem hiszem. Tudod, úgy éreztem, hogy olyan befejezetlen vele ez az egész, a születésnapom óta.
Átlépett egy határvonalat, és végeztem vele. Kérlek, hidd el, nem találkozom vele többé. Azt mondtad,
számodra ez kemény határ. Ezt a megfogalmazást jól értem - mondja csendes őszinteséggel.
Oké, ezt most ennyiben hagyom. Tudatalattim lerogy a karosszékébe. Végre.
- Jó éjszakát, Christian! Köszönöm a tanulságos esti mesét. - Odahajolok és megcsókolom. Ajkunk egy
pillanatra összeér, de Christian hátrébb húzódik, amikor próbálom erősebben csókolni.
- Ne - suttogja. - Kétségbeesetten vágyom rá, hogy szeretkezzek veled.
- Akkor csináld.
- Nem. Pihenned kell, későre jár. Aludj. - Lekapcsolja a lámpát, sötétség vesz körül.
- Feltétel nélkül szeretlek, Christian - mormogom, miközben hozzábújok.
- Tudom - suttogja, és szinte érzékelem szégyenlős mosolyát.

Felriadok álmomból. A szoba fényben úszik, és Christian nincs az ágyban. Az órára pillantok: hét perc
múlva nyolc. Mély lélegzetet veszek, és felszisszenek, mert fáj a bordám, bár nem annyira, mint tegnap.
Azt hiszem, képes vagyok bemenni a kiadóba. Igen, munka. Dolgozni akarok.
Hétfő van, tegnap egész nap az ágyban lustálkodtam. Christian csak rövid időre engedett ki, hogy
meglátogassam Rayt. Szavamra mondom, még mindig annyira irányításmániás. Szeretettel mosolyodom el.
Az én irányításmániásom. És amióta hazajöttem a kórházból, készséges, szerető, beszédes… és nem nyúl
hozzám. Bosszúsan töröm a fejem, mert valamit tennem kell ez ügyben. A fejem már nem fáj, a bordám is
kevésbé sajog. Bár, be kell vallanom, csak elővigyázatosan nevethetek. Ez akkor is bosszantó. Azt
hiszem, ennyi ideig nem maradtam szex nélkül… azóta… szóval, az első alkalom óta.
Úgy gondolom, mindketten visszanyertük az egyensúlyunkat. Christian sokkal lazább, a hosszú esti mese
révén ő is megszabadult néhány kísértettől és én is. Most majd meglátjuk.
Gyorsan lezuhanyozok, aztán válogatni kezdek a ruhák között. Valami szexit akarok felvenni, valami olyat,
ami cselekvésre serkenti Christiant. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen kielégíthetetlen férfi ennyire képes
önuralmat tanúsítani? Nem is merek bele gondolni, hogyan tanulta meg, hogy ennyire fegyelmezze a testét.
A vallomása óta nem beszéltünk a nőstényboszorkány ribancról. Remélem, nem is fogunk, soha többé.
Számomra ez a nő meghalt, és el van temetve.
Egy fekete szoknyát választok, szinte illetlenül rövid, meg egy fodros, fehér selyemblúzt. Csipkés szélű
combfixet veszek fel és a fekete Louboutin cipőt. Kevéske smink, ajakfény, hogy természetesen nézzek ki,
aztán vadul kikefélem a hajam, és hagyom a vállamra hullani. Igen, ez jó lesz.
Christian a reggelizőpultnál eszik. A kezében megáll a villa az omlett felett, amikor megpillant. A
homlokát ráncolja.
- Jó reggelt, Mrs. Grey. Megy valahová?
- Munkába - mosolygok édesen.
- Nem hiszem - feleli Christian kedélyesen-gunyorosan. - Dr. Singh azt mondta, egy hét pihenő.
- Christian, nem fogok egész nap egyedül unatkozni az ágyban, úgyhogy akár dolgozni is mehetek. Jó

reggelt, Gail.
- Mrs. Grey… - Mrs. Jones igyekszik elrejteni a mosolyát.
- Óhajt reggelizni?
- Igen, kérek.
- Granolát?
- Inkább rántottát és pirítóst, teljes kiőrlésű kenyérből.
Mrs. Jones elvigyorodik, Christian pedig meghökken.
- Nagyon helyes, Mrs. Grey - jegyzi meg Mrs. Jones.
- Ana, nem mész dolgozni.
- De…
- Nem. Ilyen egyszerű, ne is vitatkozz! - makacskodik Christian. Haragosan nézek rá, és csak most látom,
hogy még mindig a tegnap esti pizsamaalsó és póló van rajta.
- Te sem mész dolgozni? - kérdezem.
- Nem.
Megőrültem?
- Hétfő van?
Elmosolyodik.
- Amikor utoljára megnéztem.
Összehúzom a szemem.
- Lustálkodsz?
- Nem hagylak egyedül, mert még bajba keveredsz, és dr. Singh azt mondta, legalább egy hét pihenésre
van szükséged. Emlékszel?
Felcsúszok mellé az egyik bárszékre, és egy kicsit feljebb húzom a szoknyámat. Mrs. Jones letesz elém
egy csésze teát.
- Jól nézel ki - mondja Christian, én pedig keresztbe vetem a lábam. - Remekül, főleg itt - és ujját
végighúzza a combfix fölött a csupasz bőrön. Szaporábban ver a szívem. - Ez a szoknya nagyon rövid -
mormogja aztán, és némi helytelenítést érzek a hangjában.
- Csakugyan? Észre sem vettem.
Christian rám pillant, és megrándul a szája széle. Kedélyesen bosszús mosoly jelenik meg az arcán.
- Csakugyan, Mrs. Grey?
Elpirulok.
- Nem hinném, hogy ez a viselet megfelelő egy munkahelyen - füstölög.
- Nos, miután nem megyek dolgozni, ez vitatható állítás.
- Vitatható?
- Vitatható - felelem dacosan.
Christian ismét gunyorosan mosolyog, és folytatja az evést.
- Nekem jobb ötletem van.
- Valóban?
Hosszú szempillái alól néz rám, szürke szeme elsötétül. Élesen beszívom a levegőt. Ó, istenem, épp ideje
volt.
- Elmegyünk, megnézzük, hogy boldogul Elliot a házzal.
Micsoda? Ó. Csúfot űz belőlem. Homályosan emlékszem rá, hogy ezt terveztük Ray balesete előtt.
- Szívesen megyek.
- Helyes - vigyorog.
- Nem kell dolgoznod?
- Nem. Ros visszajött Tajvanról. Minden jól ment. Különben is, ma minden jó.
- Azt hittem, neked kell Tajvanra utaznod.

- Ana, hiszen kórházban voltál - méltatlankodik.
- Ó.
- Igen, ó. Úgyhogy ma eltöltök egy kis minőségi időt a feleségemmel. - Cuppant, miután iszik egy kortyot a
kávéjából.
- Minőségi időt? - Alig tudom leplezni a reménykedést a hangomban.
Mrs. Jones leteszi elém a rántottámat, és nem tudja leplezni a mosolyát.
- Minőségi időt… - Christian elégedett képet vág.
Én pedig túl éhes vagyok ahhoz, hogy továbbflörtöljek a férjemmel.
- Jó látni, hogy eszel - mormogja Christian. Feláll, hozzám lép, és a hajamba csókol. - Megyek
zuhanyozni.
- Ne szappanozzam be a hátadat? - motyogom teli szájjal.
- Nem, egyél.
Otthagyja a reggelizőpultot, áthúzza fején a pólóját, én pedig gyönyörködöm szépen ívelt vállában meg a
meztelen hátában, ahogy kimegy a nagyszobából. Megáll a falat a számban. Tudom, hogy szándékosan
csinálja, de vajon miért?

Christiant ellazultnak látom, miközben észak felé hajtunk. Nemrég jöttünk el Raytől, aki Mr. Rodriguezzel
együtt focit nézett a síkképernyős televízión, amelyet, sejtésem szerint Christian hozatott apa kórházi
szobájába.
Christian nyugis „a beszélgetésünk” óta. Mintha egy súlyt emeltek volna le a válláról. Mrs. Robinson
árnyéka már nem tornyosul fölénk, talán éppen azért, mert úgy döntöttem, hogy elengedem - esetleg azért,
mert Christian engedte el, nem tudom. De közelebb érzem magamhoz Christiant, mint valaha. Tán az az
oka, hogy végre a bizalmába avatott. Remélem, továbbra is így lesz. És sokkal jobban elfogadja a babát
is. Még nem rohant el bölcsőt vásárolni, de reménykedem.
Ránézek, ahogy vezet, és iszom a látványát. Kócos haj, Ray-Ban napszemüveg, hajszálcsíkos zakó, fehér
ing és farmer… lezser, dögös… és szexi.
Rám pillant, és megfogja a lábam, a térdem fölött. Gyengéden cirógat.
- Örülök, hogy nem öltöztél át.
Farmerdzsekit vettem föl és lapos sarkú cipőt, de még mindig a rövid szoknya van rajtam. Christian keze
a térdem fölött időzik, én pedig a kezére teszem a kezem.
- Sokáig akarsz még ingerelni?
- Talán - mosolyog Christian.
- Miért?
- Mert megtehetem - és mint mindig, most is kisfiús a vigyora.
- Ezt a játékot ketten játsszák - suttogom.
Ujja ingerlően halad fölfelé a combomon.
- Magadnak köszönheted, Mrs. Grey. - És fülig ér a szája.
Megfogom a kezét, és visszateszem a térdére.
- Hát, akkor tartsd meg a kezedet magadnak.
Gúnyosan elmosolyodik.
- Ahogy óhajtja, Mrs. Grey.
A csudába! Ez az ötlet hátrafelé sült el.

Christian befordul új házunk felhajtójára. Megáll a kaputelefon előtt, beüti a kódot, és kitárulnak a díszes,

fehér fémkapuk. A háromsávos fasorban gördülünk tovább a zöld, sárga és rozsdaszínű lombok alatt. A
réten a magas fű már szalmasárgába fordult, de akad közte még néhány vadvirág, és gyönyörű az idő. A
nap ragyog, s a közelgő ősz szaga keveredik a Sound levegőjének sós illatával. Annyira nyugodt és
gyönyörű ez a hely. Ha belegondolok, hogy ez lesz az otthonunk! Kanyarodik az út, és felbukkan a ház.
Néhány jókora teherautó parkol előtte, oldalukon a Grey Construction felirat. A házat kívülről állványzat
borítja, és néhány védősisakos munkás szorgoskodik a tetőn.
Christian a portikusz elé kanyarodik, és leállítja a motort. Érzékelem az izgalmát.
- Menjünk, keressük meg Elliotot.
- Itt van?
- Remélem. Éppen eleget fizetek neki.
Felhorkanok, Christian pedig rám vigyorog, és kiszállunk a kocsiból.
- Szia, tesó! - kiálltja valahonnan Elliot. - Hé, idefent vagyok. - A tetőről integet le, és fülig ér a szája. -
Épp ideje, hogy itt látlak benneteket. Maradjatok, ahol vagytok, máris jövök.
Christianra pillantok, aki megrántja vállát. Elliot néhány perc múlva felbukkan az ajtóban.
- Szia, tesó! - ráz kezet Christiannal. - És te hogy vagy, kishölgy? - Fölkap, és megpörget maga körül.
- Kösz, jobban - kuncogok, bár a bordáim tiltakoznak. Christian a homlokát ráncolja, de Elliot ügyet sem
vet rá.
- Menjünk be oldalt az irodámba. Erre szükségetek lesz - és rákoppint a sisakjára.

A ház csak egy váz. A padlót kemény, rostos anyag borítja, az eredeti falak némelyike eltűnt, és újakat
emeltek. Elliot végigvezet minket, elmagyarázza, mi történik éppen, közben férfiak meg néhány nő
dolgozik köröttünk. Megkönnyebbülten látom, hogy a kőből épített lépcsőház a míves vaskorlátjával a
helyén maradt, bár most teljes egészében fehér por borítja.
A központi lakótérben kibontották a hátsó falat, hogy helyet adjanak Gia üvegfalának, és dolgoznak már a
teraszon is. A kilátás a zűrzavar dacára döbbenetes. Amit idáig végeztek, elnyeri a tetszésemet, és
megmarad a ház régi vágású bája… Gia jó munkát végzett. Elliot türelmesen magyarázza el a
munkafolyamatokat, és mindegyikre elég időt ad nekünk. Reméli, hogy karácsonyig beköltözhetünk, bár
Christian szerint túlságosan optimista.
Szent tehén! Karácsony a Soundra néző kilátással. Alig várom, buzog bennem az izgalom. Szinte látom
magam előtt, ahogy egy hatalmas fenyőfát díszítek, és egy bronzhajú kisfiú csodálattal nézi.
Elliot a konyhában fejezi be az idegenvezetést.
- Magatokra hagylak titeket, de óvatosan, ez építési terület.
- Persze, kösz, Elliot - mondja Christian, és megfogja a kezem.
- Boldog vagy? - kérdezi, mihelyt Elliot magunkra hagy minket. A szoba üres vázára nézek, és az jár az
eszemben, hogy hová fogom felakasztani a sószórós képeket, amelyeket Franciaországban vettünk.
- Nagyon - felelem. - Imádom. És te?
- Én is. - Elvigyorodik.
- Jaj, de jó. A sószórós képeket gondoltam ide.
Christian bólint.
- Szeretném, ha kitennénk ebben a házban José rólad készült fotóit. Neked kéne eldöntened, hová
kerüljenek.
Elpirulok.
- Valahová, ahol nem túl gyakran látom őket.
- Ne legyél ilyen - korhol, és ujjával végigsimít az alsó ajkamon. - Ezek a kedvenc képeim. Szeretnék
egyet az irodámba is.

- Fogalmam sincs, miért - mormogom, és megcsókolom a hüvelykujja begyét.
- Rosszabbat is el tudnék képzelni, mint egész nap a mosolygós képedet nézni. Éhes vagy? - kérdezi.
- Mire? - kérdem. Gunyorosan elmosolyodik, és sötétre vált a szeme. Remény és vágy száguldozik az
ereimben.
- Csak nem éhes, Mrs. Grey? - és gyorsan megcsókolja az ajkamat.
Úgy teszek, mintha duzzognék, és felsóhajtok.
- Igen, újabban állandóan éhes vagyok.
- Akkor hárman együtt piknikezhetünk.
- Hárman? Valaki velünk tart?
Christian félrebiccenti fejét.
- Hét-nyolc hónap múlva, igen.
Ó… Picipötty. Ostobán vigyorgok rá.
- Gondoltam, van kedved a szabadban enni.
- A réten? - kérdezem.
Christian bólint.
- Persze - vigyorgok.
- Ez remek hely ahhoz, hogy felneveljünk egy családot - mormogja Christian
Családot! Több mint egyet? Merjem most megemlíteni?
A hasamra teszi a tenyerét, és széttárja az ujjait. Basszus! Visszatartom a lélegzetemet, és megfogom a
kezét.
- Nehéz elhinni - mormogja, és most először hallok ki csodálatot a hangjából.
- Igen, nehéz. De tessék, van bizonyítékom is. Egy kép.
- Tényleg? A baba első mosolya?
A tárcámból előhúzom a radarjelről… a Picipöttyről készült ultrahangfelvételt.
- Látod?
Christian alaposan vizsgálgatja, hosszan mered rá.
- Ó… egy radarjel, tényleg. Egy pici pötty. Már értem. - Kábának tűnik, le van nyűgözve.
- A gyereked - suttogom.
- A gyerekünk - vág vissza.
- Az első.
- Több lesz? - Christian szeme elkerekedik félelmében.
- Legalább kettő.
- Kettő - kóstolgatja a szót. - Nem elégedhetnénk meg egyelőre ezzel az eggyel?
Elnevetem magam.
- Dehogynem.
Kisétálunk a meleg őszi délutánba.
- Mikor mondod el a családodnak? - kérdezi Christian.
- Nemsokára. Úgy terveztem, ma reggel elmondom Raynek, de Mr. Rodriguez is ott volt.
Christian kinyitja az R8-as csomagtartóját. Fonott piknikkosár van benne, meg az a skótkockás
gyapjúpléd, amelyet Londonban vettünk.
- Gyere - mondja Christian. Egyik kezében a kosarat és a pokrócot fogja, a másikat felém nyújtja, így
sétálunk ki a rétre.

- Persze, Ros, csináld csak - és Christian bontja a vonalat. Ez a harmadik hívása azóta, hogy piknikezni
kezdtünk. Lerúgja magáról a cipőt meg a zoknit, és felhúzott térdét átkarolva engem néz. Zakója az én

dzsekimre dobva, melegünk van a napsütésben. Mellette heverek a pokrócon, szalmasárga és zöld fű vesz
minket körül. Messze vagyunk a ház zajától, rejtve az építőmunkások kíváncsi tekintetétől. Ez a mi kis
menedékhelyünkön. Christian a számba dug még egy szem epret, én pedig hálásan majszolom és
szopogatom. Elsötétedő szemébe nézek.
- Ízlik? - suttogja.
- Nagyon.
- Elég?
- Az eperből igen.
Veszélyesen csillog a szeme, és elmosolyodik.
- Mrs. Jones nagyon jó kis kosarat pakolt - mondja.
- Úgy bizony - suttogom.
Christian hirtelen mozdul. Mellém fekszik, a hasamra hajtja a fejét. Becsukja a szemét, és elégedettnek
tűnik. Beleszántok a hajába.
Nagyot sóhajt, aztán bosszúsan nézi meg a rezgő Black-Berryt. Szemét forgatva válaszol a hívásra.
- Mi van, Welch? - kérdezi pattogva. Néhány pillanatig feszülten figyel, aztán hirtelen felül.
- 24/7… Kösz - mondja összeszorított foggal, és kinyomja a telefont. Jól látható a hangulatváltozása.
Eltűnt az én huncut, flörtölő férjem, helyette a világegyetem hűvös, számító ura maradt itt. Néhány
másodpercig összehúzott szemmel néz, aztán úgy mosolyog, hogy a hideg futkározik a hátamon. Christian
megint fölkapja a BlackBerryjét, és lenyom egy gyorstárcsázó gombot.
- Ros, mennyi Lincoln Fa részvényünk van? - kérdezi, és föltérdel.
Bizsereg a fejbőröm. Jaj, ne! Ez meg mi?
- Az összes részvényt dobd be a GEH ellenőrzése alá, aztán rúgd ki az igazgatótanácsot… A
vezérigazgatót kivéve… Szarok rá… Hallom, amit mondasz, de csak csináld… Köszönöm…
Folyamatosan informálj! - Lerakja a telefont, egy percig szinte közönyösen néz.
Ó, basszus! Christian dühös.
- Mi történt?
- Linc - mondja.
- Linc? Elena exe?
- Egy és ugyanaz. Ő tette le az óvadékot Hyde-ért.
Döbbenten meredek Christianra, aki összeszorított szájjal mered vissza rám.
- Hát, eléggé megjárta - mormogom. - Úgy értem, Jack elkövetett egy újabb bűntényt, amíg óvadékkal
szabadlábon volt.
Christian hunyorít, majd gunyorosan elmosolyodik.
- Jól mondja, Mrs. Grey.
- És most mit csináltál? - térdelek föl vele szemben.
- Kikészítettem.
Ó!
- Öö… ez egy kicsit hirtelen döntésnek tűnik - mormogom.
- A pillanat embere vagyok.
- Vettem észre.
Résnyire húzza a szemét, összeszorítja az ajkát.
- Ez a terv már egy ideje itt lapul a farzsebemben - mondja szárazon.
- Miért? - ráncolom a homlokom.
Kicsit gondolkodik, láthatóan fontolgat valamit, aztán mély lélegzetet vesz.
- Évekkel ezelőtt, amikor huszonegy éves voltam, Linc szarrá verte a feleségét. Eltörte az állát, a bal
karját és négy bordáját is azért, mert velem dugott. - Megkeményedik a szeme. - Most pedig kiderül, hogy
letette az óvadékot valakiért, aki megpróbált megölni engem, elrabolta a húgomat, és kevés híján betörte a

feleségem koponyáját. Elegem van belőle. Azt hiszem, ideje visszafizetni mindent.
Elsápadok. Szent szar!
- Jól mondta, Mr. Grey - suttogom.
- Pontosan ezt teszem, Ana. Általában nem a bosszú hajt, de nem hagyhatom, hogy Linc ezt is megússza.
Az, amit Elenával tett… Fel kellett volna jelentenünk, de Elena nem akarta. Neki lett volna joga hozzá.
Christian elhallgat egy pillanatra, majd mély levegőt vesz, és folytatja:
- Hyde-dal azonban komolyan átlépte a határt. Linc a családomra támadt, tehát személyes az ügy. Szét
fogom zúzni, a szeme láttára darabolom fel a cégét, és eladom a legtöbbet kínálóknak. Teljes csődbe
viszem.
Ó…
- Ráadásul sokat keresünk rajta - mosolyog gunyorosan.
Villogó szürke szemébe nézek, amely hirtelen ellágyul.
- Nem akartalak megijeszteni - suttogja.
- Nem ijesztettél meg - hazudom.
Kedélyesen vonja fel szemöldökét.
- Csak nagyon megleptél - suttogom, aztán nyelek egyet. Christian néha tényleg nagyon ijesztő.
Ajkát az enyémhez súrolja.
- Mindent megteszek, hogy biztonságban legyél; hogy az egész családom biztonságban legyen. Hogy ez a
kicsi is biztonságban legyen - mormogja, és gyengéden végigsimít a hasamon.
Ó… Eláll a lélegzetem. Christian lenéz rám, és elsötétül a szeme. Ajka szétnyílik, mélyen beszívja a
levegőt, s egy eltökélt mozdulattal kinyújtja a karját, ujjai a nemi szervemhez érnek.
Szent szar! Úgy robban bennem a vágy, mintha detonátor lépett volna odabent működésbe. Megfogom a
fejét, ujjaim a hajába túrnak, úgy húzom őt magamhoz, az ajkunk összeér. Christian felnyög, meglepi a
támadásom, de hagyja, hogy nyelvem behatoljon a szájába. Nyögve csókol vissza. Ajka, nyelve az
enyémre éhes. Egy percig így lakmározzuk egymást. Elveszünk egymás ajkában, nyelvében, lélegzetében
és ebben az egész édes, édes érzésben, ahogy újra felfedezzük egymást.
Ó, mennyire kívánom. De rég voltunk együtt! Kívánom, itt, most a szabadban, a mi rétünkön.
- Ana - zihálja Christian elbűvölten. Keze végigsiklik a hátamon és a szoknyám szegélyén.
Remegő kézzel gombolom ki az ingét. Suta vagyok.
- Hé, Ana… megállj. - Hátrahúzódik, összeszorítja a száját, és megmarkolja a kezem.
- Nem. - A fogamat finoman az alsó ajkára szorítom, és úgy húzom. - Nem - mormogom ismét, és a
szemébe nézek, majd elengedem. - Kívánlak.
Élesen beszívja a levegőt. Nem tudja, mit tegyen, tehetetlenség süt fényes, szürke szeméből.
- Kérlek, szükségem van rád. - Egész lényem, minden pórusom könyörög. Ez a helyes.
Christian legyőzötten felnyög, aztán ajka az enyémre talál, és a két ajak összeolvad. Egyik kezével a
fejemet dédelgeti, a másik közben lesiklik a testemről a derekamra, finoman a hátamra fektet, majd
végignyúlik mellettem. A szájunk továbbra is összeforr.
Hátrahúzódva fölém magasodik, és lenéz rám.
- Olyan szép vagy, Mrs. Grey.
Megsimogatom a bájos arcát.
- Ahogyan te is, Mr. Grey. Kívül és belül.
Homlokát ráncolja, s az ujjaimat végighúzom a gyűrődéseken.
- Ne ráncold a homlokodat. Még akkor is szép vagy nekem, amikor haragszol - suttogom.
Újra nyög egyet, s a szája ismét rám tapad.
- Annyira hiányoztál - suttogja, és a foga az államat súrolja. Szárnyal a szívem.
- Te is hiányoztál nekem. Ó, Christian. - Egyik kezemet ökölbe szorítom a hajában, a másikkal a vállát
fogom.

Ajka a torkomra húzódik. Gyengéd csókokkal halad lefelé, az ujjai pedig követik. Fürgén gombolja ki a
blúzomat, puhán csókolja megduzzadt mellemet. Elismerően mormog, halk torokhang hagyja el száját, és
ez a hang mélyen, eldugott helyeken visszhangzik a testemben.
- Változik a tested - suttogja Christian. Hüvelykujjával a bimbómat ingerli, amíg mereven feszül a
melltartómnak. - Tetszik - teszi hozzá. - Elnézem, ahogy a nyelvével kóstolgat, és ingerel a melltartóm és
a mellem között. Szinte kínoz vele. Óvatosan megfogja fogával a melltartóm kosarát, úgy húzza le
kiszabadítva a mellemet, miközben orrával simogatja a mellbimbómat. Megduzzad az érintésére és a lágy
szellő simogatásától. Christian ajka körém zárul, hosszan, keményen szopja a mellemet.
- Ááá - nyögök fel, aztán felszisszenek, ahogy fájdalom nyilall a bordáimba.
- Ana! - Christian arcáról süt az aggodalom. - Erről beszélek - korhol. - Egyáltalán nem vigyázol
magadra. Nem akarok fájdalmat okozni neked.
- Nem… ne hagyd abba - nyöszörgök. Ő pedig hosszan küzd magával. - Kérlek.
- Hát jó. - Gyorsan mozdul, és máris rajta ülök, rövidke szoknyám feltűrve a csípőmre. Christian keze a
harisnya fölött simogat. - Ez az. Így már jobb és élvezhetem a látványt. - Hosszú mutatóujját bedugja a
másik melltartókosár alá, kiszabadítja azt a mellemet is. Mindkét mellemet megmarkolja, én pedig
hátravetem a fejem, úgy nyomom mindkét mellem boldogan fogadott, gyakorlott kezébe. Christian pedig
ingerel, húzogatja, dörzsölgeti a mellbimbóimat, amíg fel nem kiáltok, aztán felül, hogy egymás szemébe
nézzünk. Mohó szürke szempárt látok. Megcsókol, de ujjaival még mindig ingerel. Én az ingével
babrálok. Kigombolom az első két gombot, és mintha túláradnának az érzékeim…
Csókolni akarom mindenütt, vetkőztetni és szeretkezni kell vele, és mindezt egyszerre.
- Hé… - gyengéden megfogja a fejem, és hátrébb húz. Sötét a szeme, csupa érzéki ígéret. - Ne kapkodj,
csak nyugodtan. Ki akarlak élvezni.
- Christian, olyan rég volt - zihálok.
- Lassan - suttogja, de ez már parancs. Megcsókolja a szám jobb sarkát, aztán a balt is. - Lassan, bébi. -
Fogával az alsó ajkam húzogatja. - Ne kapkodjuk el. - Ujjai elengedik a hajam, de a helyemen tart, a
nyelve pedig behatol a számba, keres, ízlel, lecsillapít… lángra gyújt. Ó, az én férjem aztán tud csókolni.
Az arcát cirógatom. Ujjaim bizonytalanul siklanak végig az állán, aztán a torkán, és gombolgatom az ingét.
Szép lassan, miközben ő továbbcsókol. Szép lassan széthúzom az ingét. Ujjaimat végighúzom a
kulcscsontján, érzem selymes, meleg bőrét. Gyengéden hátratolom, hogy alattam feküdjön. Felülök,
lenézek rá, és tudatában vagyok, hogy a növekvő erek-cióján mocorgok. Hmm. Végigsimítok az ajkán, az
állán, aztán a nyakán és az ádámcsutkáján, egészen a kis bemélyedésig az ádámcsutkája alatt. Milyen
gyönyörű az én férjem. Lehajolok, és a számmal követem az utat, melyet az ujjaim bejártak. A fogam
súrolja az állát, megcsókolom a torkát, ő pedig behunyja a szemét.
- Áááá - nyögi, és fejét hátravetve engedi, hogy jobban hozzáférjek a torkához. A szája elernyed, és a
néma hódolat gesztusával tátva marad. Christian elveszett és beindult… ez annyira izgató… én is
beindulok.
Nyelvem a szegycsontján halad lefelé. A mellén, a mellszőrében… hmmm. Milyen jóízű, milyen jó az
illata. Elkábít. Megcsókolom az első, majd a második kis sebhelyet, ő pedig megmarkolja a csípőm.
Ujjaim megtorpannak a mellkasán, és felnézek rá. Nehezen kapkodja a levegőt.
- Ezt akarod? Tessék - zihálja, és a szerelem meg a vágy szédítő elegye sötétíti el szemét.
- Igen - mormogom. Az ajkam és a nyelvem végigsiklik a mellkasán a mellbimbójához. Gyöngéden húzom
és szorítom fogaimmal.
- Óóó, Ana - suttogja Christian, és átölelve a derekam, felemel. Babrál a gombjával meg a cipzárjával,
hogy végül szabadon kipattan, amije van. Ismét magára ültet, én pedig ránehezedek. Élvezem, hogy forrón,
keményen érzem őt magam alatt. A keze végigsiklik a combomon, megáll egy pillanatra ott, ahol a
harisnyám végződik, és a bőröm kezdődik. Keze apró, ingerlő köröket ír le a harisnya szélén, csak a
hüvelykujja ér hozzám… ott, ahol akarom, hogy érintsen. Eláll a lélegzetem.

- Remélem, nem ragaszkodsz az alsóneműhöz - mormogja Christian. Vadul csillog a szeme. Végigsimít a
hasamon, aztán becsusszannak az ujjai, ingerelnek még egy kicsit, majd megragadja a bugyimat, és átdöfi
hüvelykujját a finom anyagon. A bugyi szétszakad, Christian keze pedig a combomra tapad, hüvelykujja
ismét a nemi szervemet súrolja. Felemeli a csípőjét, és hozzám dörzsöli a férfiasságát.
- Érzem, mennyire nedves vagy. - Buja helyeslés érződik a hangjából, és hirtelen felül, átkarolja derekam,
megint szemtől-szemben vagyunk. Az orrát az enyémhez dörzsöli.
- Nem kapkodjuk el, Mrs. Grey. Ki akarlak élvezni. - Felemel, és finoman, bosszantóan lassan ráenged
magára. Minden egyes áldott centijét érzem magamban.
- Ááá - nyögök fel, és megmarkolom a karját. Próbálok felemelkedni, hogy kicsit dörzsöljem magam, de
Christian nem enged.
- Teljes egészben - sttogja, és medencéjét felfelé billentve teljesen belém hatol. Én pedig a fejem hátra
vetem, és fojtott gyönyörkiálltás szakad ki belőlem.
- Hadd halljalak - mormogja Christian. - Ne, ne mozdulj, csak érezz.
Kinyitom a szemem, és a számra fagy a néma ááá... Ő pedig csak néz, a szemem buja, homályos, szürke
szempárba mered. Christian most mozdul, forgatni kezdi a csípőjét, de engem nem enged mozogni.
Nyögdécselek. Christian ajka a torkomon.
- Ez a kedvenc helyem. Beléd temetkezve - súgja a bőrömbe.
- Mozogj, kérlek - könyörgök.
- Lassan, Mrs. Grey. - Christian ismét megemeli a csípőjét, és elönt a gyönyör. Megfogom az arcát,
csókolom, szinte zabálom.
- Szeress! Kérlek, Christian.
Christian foga az államtól a fülemig súrol.
- Menj el - suttogja, és felemel, majd leenged.
Belső istennőm elszabadul, én pedig lenyomom Christiant, és mozogni kezdek. Élvezem, hogy ott van
bennem… hogy meglovagolom… de nagyon. Megmarkolja a derekamat, és felveszi a ritmust. Hiányzott ez
nekem… ez a szédítő érzés, hogy itt van alattam, itt van bennem… A nap süti a hátamat, a levegőben
érzem az ősz édes illatát, érzem a finom őszi szellőt. Szédítően keverednek az érzetek: érintés, ízlelés,
szag, és szeretett férjem látványa alattam.
- Ó, Ana! - Christian felnyög, lehunyja szemét, hátraveti a fejét, a szája nyitva. Ó… ezt aztán szeretem. És
bent épül bennem… épül… mászik… egyre magasabbra. Christian keze a combomra siklik, finoman
hozzámszorítja a hüvelykujját, én pedig robbanok. Újra meg újra robbanok körötte, aztán rárogyok, a
mellkasán pihegek, amíg ő is felkiállt, elengedi magát, és örömmel, szerelemmel kiáltja a nevem.

A mellkasához bújok, ő a fejemet fogja.
Hmmm. Behunyom a szemem, élvezem, ahogy átkarol. A kezem a mellén. Érzem egyenletes szívverését,
mint lassul le, mint nyugszik meg. Megcsókolom, hozzá dörgölöm az orromat, és egy pillanatra
álmélkodva gondolok arra, hogy nem is olyan rég ezt még nem engedte volna meg nekem.
- Jobb? - suttogja. Felemelem a fejemet, és ő széles mosollyal néz rám.
- Sokkal. Neked? - Nevetésem az övének a tükörképe.
- Hiányoztál, Mrs. Grey - és elkomolyodik.
- Te is nekem.
- Ezentúl semmi hősieskedés. Rendben?
- Semmi - ígérem.
- Mindent el kell mondanod - suttogja.
- Ahogyan neked is, Grey.

Gunyorosan elmosolyodik.
- Ahogy mondod. Megpróbálom. - Aztán a hajamba csókol.
- Azt hiszem, boldogok leszünk itt - suttogom, és újra behunyom a szemem.
- Aha. Te, én és… Picipötty. Mellesleg, hogy érzed magad?
- Jól. Ellazultan, boldogan.
- Helyes.
- Te?
- Én is ugyanúgy - mormogja.
Nézek rá, próbálom felmérni az arckifejezését.
- Mi az? - kérdezi.
- Tudod, nagyon basáskodó vagy, amikor szexelünk.
- Most panaszkodsz?
- Nem, csak… elgondolkodtat. Azt mondtad, hiányzik neked.
Megmerevedik, úgy néz rám.
- Néha.
Ó.
- Hát, majd meglátjuk, mit tehetünk ez ügyben - mormogom, aztán puhán megcsókolom az ajkát, és
rátekeredek, akár egy inda. Képek villannak a fejembe kettőnkről. A játszószoba; a Tallis, az asztal, a
kereszten, az ágyhoz kötözve… Szeretem ezt a perverz disznólkodást, ahogy mi csináljuk. Igen, ebben
benne lehetek, megtehetem érte, vele. Megtehetem magamért. Bizsereg a bőröm, ahogy eszembe jut a
lovaglóostor. - Én is szeretek játszadozni - súgom, és felpillantok. Szégyenlős mosollyal válaszol.
- Tudod, csakugyan szeretném tesztelni a határaidat - mondja.
- Miféle határaimat?
- A gyönyörét.
- Ó. Azt hiszem, benne vagyok.
- Hát, talán, amikor hazaértünk - suttogja, és az ígéret ott lebeg közöttünk.
Ismét hozzá dörgölöm az orromat. Annyira szeretem.

Két nap telt el a piknikünk óta. Két nap az ígérete óta, hogy hát, talán, amikor hazaértünk. Christian még
mindig úgy bánik velem, mintha üvegből volnék. Nem enged bemenni a SIP-be, úgyhogy otthonról
dolgozom. Félretolom az íróasztalon a már elolvasott bemutatkozó leveleket, és felsóhajtok. Christian
meg én akkor voltunk együtt utoljára a játszószobában, amikor kimondtam a biztonsági szót. Pedig azt
állította, hiányzik neki. Hát nekem is… Főleg most, hogy szeretné felderíteni a határaimat. Elpirulok a
gondolatra. Vajon mi mindent jelenthet ez? A biliárdasztalra pillantok… Igen, alig várom, hogy én is
felderítsem a határaimat.
Halk, dallamos zene tölti be a lakást és szakítja félbe a gondolataimat. Christian zongorázik. Nem a
szokásos, panaszos dallamait, hanem egy édes, reményteli darabot. Felismerem a zenét, még soha nem
hallottam, hogy ő ezt játszotta volna.
A nagyszoba boltívéhez lopakodok, onnan nézem, mint játszik Christian a zongorán. Alkonyodik, az égbolt
dús rózsaszínre vált, s a fény visszatükröződik bronzszínű haján. A lélegzetelállítóan gyönyörű Christian!
A játékra koncentrál, észre sem veszi, hogy ott vagyok. Annyira nyílt volt az elmúlt néhány napban, olyan
figyelmes volt, apróságokat mesélt, a gondolatait, a terveit osztotta meg velem, mintha áttört volna benne
egy gát.
Néhány perc múlva jön majd, hogy megnézze, mi van velem, és ettől támad egy ötletem. Remélem, még
mindig nem vett észre. Izgatottan elosonok, besietek a hálószobánkba, menetközben leveszek magamról

minden ruhát, csak egy halványkék csipkés bugyi marad rajtam. Találok egy halványkék kombinét, és
gyorsan belebújok. Ez elrejti a zúzódásomat. Beugrok a gardróbba, és kihozom Christian kopott farmerját
- a játszószobabeli farmernadrágját, a kedvencemet. Az éjjeliszekrényről felveszem a BlackBerrymet,
szépen összehajtom a farmert, és a hálószoba ajtaja mellé térdelek. A nyitott ajtóban egy újabb dallam
futamait hallom, amit nem ismerek, de ez is reményteli melódia és bájos is. Gyorsan begépelek egy e-
mailt.

Feladó: Anastasia Grey
Tárgy: A férjem gyönyöre
Dátum: 2011. szeptember 21. 20.45
Címzett: Christian Grey

Uram!
Várom az utasításait.

Szolgálatára.

Mrs. Grey

És a „küldés”-re kattintok. A zene néhány pillanat múlva hirtelen abbamarad. A szívem összeszorul, aztán
zakatolni kezd. Várok és várok. Végül búgni kezd a BlackBerrym.

Feladó: Christian Grey
Tárgy: A férjem gyönyöre - ez tetszik, bébi
Dátum: 2011. szeptember 21. 20.48
Címzett: Anastasia Grey

Mrs. G… Le vagyok nyűgözve. Megyek, megkereslek.
Állj készen.

Christian Grey
Várakozásteljes Elnök-vezérigazgató, Grey Enterprises Holdings, Inc.

Álljak készen. Zakatol a szívem, és számolni kezdek. Harminchét másodperc múlva már lenézek a csupasz
lábfejére, ahogy megáll a küszöbön. Hmmm. Egy szót sem szól, mintha ezer év telne el úgy, hogy nem
szólal meg. Ó, a fenébe! Ellenállok a vágynak, hogy felnézzek rá, és továbbra is lesütöm a szemem. Végül
lehajol, és fölemeli a farmerját. Még mindig hallgat, de bemegy a gardróbfülkébe, én pedig továbbra is
mozdulatlan vagyok. Ó, istenem, ez az. Majd kiugrik a szívem, úgy kalapál, és az adrenalin szétárad a
testemben. Mocorogni kezdek, ahogy növekszik bennem az izgalom. Vajon mit csinál velem? Néhány perc
múlva visszatér. Rajta van a farmer.

- Szóval, játszani akarsz? - mormogja.
- Igen.
Egy szót sem szól, én pedig megkockáztatok egy gyors pillantást… A farmerja, a nadrágba bújtatott
combja, a kis kidudorodás a slicc alatt, a legfelső nyitott gomb, a boldog ösvény, a köldöke, a lapos hasa,
a mellkas szőrzete, a csillogó, szürke szeme és a félrebiccentett feje. Christian fölvonja a szemöldökét. Ó,
a csudába!
- Igen, mi? - suttogja.
Ó.
- Igen, uram.
Ellágyul a tekintete.
- Jó kislány - mormogja, és megsimogatja a fejem. - Azt hiszem, jó lesz, ha most felmegyünk - teszi hozzá.
A belsőm megolvad, a hasam élvezetesen megfeszül.
Megfogja a kezem, és követem őt át a lakáson, fel a lépcsőn. A játszószoba előtt megáll, lehajol, és
gyöngéden megcsókol, majd keményen a hajamba markol.
- Tudod, ez az, mikor a nyúl viszi a puskát - lihegi az ajkamba.
- Tessék? - Nem értem miről beszél.
- Ne aggódj, kibírom - suttogja vidáman, és végighúzza orrát az államon, majd finoman a fülembe harap. -
Amikor bementük, úgy térdelj le, ahogy tanítottalak.
- Igen… uram.
Rám néz, a szemében csodálat, szerelem és mindenféle huncut gondolat ragyog.
Jesszusom… Soha nem fogok Christiannal unatkozni, és hosszú távra tervezek. Szeretem ezt az embert:
férjem, szeretőm, a gyermekem apja, időnként a domináns uram… az én Ötven árnyalatom.

Epilógus

A Nagy Ház - 2014 májusa

A skótkockás piknikpléden fekve nézek föl a tiszta, kék, nyári égboltra. A képet mezei virágok és magas
zöld fű határolják. A délutáni nap melegíti a bőrömet, a pocakomat, és ellazulok, mintha elolvadna az
egész testem. Nagyon kényelmes. A pokolba is, több annál, csodálatos. Élvezem a pillanatot, a pillanat
békéjét, a tiszta és tökéletes elégedettség állapotát. Bűntudatot kéne éreznem e miatt a teljesség miatt, de
nem érzek. Az élet itt és most jó, és megtanultam méltányolni, úgy élni a jelenben, ahogyan a férjem
csinálja. Elmosolyodom, fészkelődni kezdek, ahogy a gondolataim visszaszállnak az Escalába, az előző
esti édes emlékekhez…

A korbács fonatai sajgón, érzéki tempóval cirógatják kigömbölyödött pocakomat.
- Elég már, Ana? - súgja Christian a fülembe.
- Ó, kérlek - kezdek könyörögni, és rángatom fejem fölött a béklyót. A játszószoba rácsához kikötve,
bekötött szemmel állok.
A korbács édes harapása a hátsómba mar.
- Kérlek, mi?
Felszisszenek.
- Kérem, uram.
Christian sajgó bőrömre teszi a kezét, és gyengéden dörzsölni kezdi. - Tessék. Tessék. Tessék. - Lágy a
hangja. A keze lefelé halad, kis kört ír le, és az ujja belém csusszan, hogy felnyögök.
- Mrs. Grey - zihálja, és a foga a fülcimpámon. - Máris készen.
Ujja ki-be csusszan, eléri azt a pontot is, azt az édes, édes pontot már megint. Az ostor egy csattanással a
földre hullik, és Christian keze felsiklik a hasamon a mellemig. Megfeszülök. Nagyon érzékeny a mellem.
- Csitt - szól rám Christian. Egyik mellemet a kezébe fogja, és finoman végigsimít hüvelykujjával a
bimbómon.
- Ááá.
Gyengéd és csábító az érintése, a gyönyör spirálban árad a mellemből lefelé, lefelé... mélyen lefelé.
Hátravetem a fejem, a tenyerébe nyomom a mellem, és ismét nyögök.
- Szeretlek hallani - suttogja Christian. Férfiassága a csípőmön, a sliccgombja a húsomba nyomódik, s
közben ujjai folytatják a kíméletlen támadást: ki-be-ki-be - szabályos ritmusban. - Akarsz így elmenni? -
kérdezi.
- Nem.
Ujjai abbahagyják a mozgást bennem.
- Csakugyan, Mrs. Grey? Rajtad múlik? - Az ujjak megfeszülnek a mellbimbómon.
- Nem... nem, uram.
- Így már jobb.
- Ááá! Kérlek - könyörgök neki.
- Mit kívánsz, Anastasia?
- Téged. Mint mindig.
Élesen beszívja a levegőt.
- Mindenedet - teszem hozzá levegőért kapkodva.
Kihúzza az ujját, megfordít, hogy szemben legyek vele, és leveszi a szememről a kötést. Pislogva nézek

elsötétedő, szürke szemébe. Éget a pillantása. Christian a mutatóujját végighúzza az alsóajkamon, majd a
mutató és a középső ujját a számba dugja, hogy önnön izgalmam sós ízét érzem.
- Szopd - suttogja, én pedig nyelvemmel körözök az ujjai körül és között.
Hmm... az ő ujjairól még én is ízlek magamnak.
Keze fölsiklik a karomon a fejem fölé, és kiszabadít a béklyókból. A fal felé fordít, s a copfomnál fogva
hátrahúz a karjába. Félrefordítja a fejem, ajka végigsiklik a torkomtól a fülemig.
- A szád akarom. - Lágy és csábító a hangja. A testem érett, készen áll, és odabenn megfeszül. Édes és
éles a gyönyör.
Felnyögök. Felé fordulok, lehúzom magamhoz a fejét, és vadul csókolom. A nyelvem betör a szájába,
ízleli, élvezi. Christian hörögve teszi a kezét a fenekemre, és magához húz, de csak a terhes pocakom
érinti. Az ajkát harapom, csókokkal borítom el a torkát, majd ujjaim igyekeznek lefelé a farmerjére.
Christian hátrabillenti fejét, még jobban kitárva előttem a nyakát, én pedig végighúzom rajta a nyelvemet,
le a mellén, át a mellszőrzetén.
- Ááá.
A farmert rángatom, hogy kipattannak a gombok, ő pedig megmarkolja a vállam, amikor térdre rogyok
előtte.
Félig lesütött pilláim alól nézek fel rá, s ő meredten néz le énrám. Sötét a szeme, ajka résnyire nyílt, és
mélyen beszívja a levegőt, amikor kiszabadítom a nadrágból, és a számba kapom. Szeretem ezt csinálni
Christiannal. Nézni, mint esik szét, hallani, mint akad el a lélegzete, meg a mélyen a torkából kiszakadó
halk morgást. Lehunyom a szemem, és keményen szopok. Rátapadok, élvezem az ízét, és Christian
kapkodó lélegzetvételének hangját.
Aztán megmarkolja a fejem, hogy nem tudok mozdulni, de az ajkam mögé rejtve a fogam, még mélyebbre
kapom be.
- Nyisd ki a szemedet, és nézz rám - utasít halkan. Éget a pillantása, és előrebillenti a csípőjét, hogy
teljesen megtelik a szám, egészen a torkomig ér, aztán gyorsan visszahúzódik. Ismét belém hatol, én pedig
felnyúlok, hogy megmarkoljam. Christian megáll, és a helyemen tart.
- Ne nyúlj hozzám, vagy ismét megbilincsellek. Csak a szádat akarom - hörgi.
Ó, istenem! Hát így? Hátra teszem a kezem, és teli szájjal, ártatlanul nézek fel rá.
- Jó kislány - mondja elégedetten. Rám mosolyog, rekedtes a hangja. Hátrébb húzódik, és gyengéden, de
határozottan tart, majd ismét belém hatol. - Annyira dugni való szád van, Mrs. Grey. - Lehunyja szemét,
mélyen a számba hatol, én pedig az ajkaimmal szorítom, és újra meg újra végigsimítom nyelvemmel.
Mélyebbre szívom magamban, és visszavonulok, újra meg újra, s a levegő sziszegve távozik Chris-tian
fogai között.
- Ááá! Hagyd abba - szólal meg, és kihúzódik a számból, pedig többre vágyom. Ismét megfogja a vállam
és felhúz. A copfoknál fogva vadul csókol, makacs nyelve egyszerre mohó és adakozó. Hirtelen elenged,
és mire észbe kapok, már felnyalábol és a mennyezetes ágyhoz visz. Gyengéden letesz, hogy a fenekem az
ágy szélén legyen. - Karold át a lábaddal a derekamat - utasít, én pedig megteszem, és így húzom őt
magamhoz. Christian lehajol, két kézzel megtámaszkodik a fejem mellett, és még mindig állva, nagyon
lassan belém engedi magát.
Ó, hogy ez milyen jó. Lehunyom a szemem, és lubickolok abban, ahogy így, lassan birtokba vesz.
- Oké? - kérdezi Christian, és süt a hangjából az aggodalom.
- Ó, Christian, igen. Igen. Kérlek. - A lábam megfeszül körötte, és nekifeszülök. Christian felnyög.
Megmarkolom a karját, ő pedig először lassan mozgatja a csípőjét, ki-be.
- Christian, kérlek. Keményebben. Nem török össze.
Felnyög és mozogni kezd, most már igazán mozog, újra meg újra belém döf. Ó, mennyei!
- Igen - zihálom, és még erősebben szorítom, és már épül is bennem... Christian nyög, és megújult
eltökéltséggel kefél... és már közel vagyok. Ó, kérlek, ne hagyd abba.

- Rajta, Ana - nyögi fogát csikorgatva, én pedig robbanok körötte, orgazmusom csak tart, tart és tart. A
nevét kiáltom, ő pedig megmerevedik, s hangosan hörögve élvez el bennem.
- Ana - szakad ki belőle.

Christian mellettem fekszik. A hasamat cirógatja, hosszú ujjait széttárja.
- Hogy van az én kislányom?
- Táncol - nevetek.
- Táncol? Ó, igen. Hűha, érzem. - Elvigyorodik, amikor Picipötty Kettő bukfencezik bennem.
- Azt hiszem, máris szereti a szexet.
Christian a homlokát ráncolja.
- Csakugyan? - jegyzi meg szárazon. Úgy fordul, hogy ajka a pocakomat érje. - Szó sem lehet róla, amíg
be nem töltöd a harmincat, kishölgy.
Kuncogni kezdek.
- Ó, Christian, olyan szemforgató vagy.
- Nem, csak aggódó apuka. - Felnéz rám, és a homlokán összefutott ráncok elárulják, hogy csakugyan
aggódik.
- Csodálatos apa vagy, és tudtam, hogy az leszel. - Megcirógatom édes arcát, ő pedig a szégyenlős
mosolyával válaszol.
- Szeretem ezt - mormogja, miközben simogatja, majd megcsókolja a hasam. - Még több van belőled.
Duzzogni kezdek.
- Nem szeretem, ha több van belőlem.
- Óriási, amikor elmész.
- Christian!
- És alig várom, hogy újra anyatejet ízleljek.
- Christian, te egy annyira perverz...
Váratlanul rám veti magát, vadul csókol, a lábát átveti az enyémen, és a fejem fölé szorítja a kezem.
- Szeretsz perverzül dugni - suttogja, s az orrát végighúzza az enyémen.
Elvigyorodom, hatással van rám ragályos, gonoszkás mosolya.
- Igen, szeretek perverzül dugni veled. És szeretlek. Nagyon szeretlek.

Felriadok. A fiam boldog visongása ébreszt fel, és bár nem látom sem őt, sem Christiant, úgy vigyorgok,
akár egy eszelős. Ted felébredt a szunyókálásból, és valahol a közelben kószálnak. Csöndben fekszem, és
azon merengek, hogy milyen remekül képes Christian játszani. Hihetetlenül türelmes Teddyvel, sokkal
türelmesebb, mint én. De így is kell lennie. És az én szépséges kisfiam, az anyja meg az apja szemefénye,
nem ismer félelmet. Christian ezzel szemben még mindig túlságosan is védelmező - mindkettőnkkel
szemben. Az én édes, változékony, irányító Ötvenem.
- Gyere, keressük meg Anyut. Valahol itt van a közelben, a réten. - Teddy mond valamit, amit nem hallok,
és Christian felszabadultan, boldogan kacag. Varázslatos, apai örömökkel teli hang. Nem tudok ellenállni,
felkönyökölök, úgy lesem őket a magas fűben a rejtekhelyemről.
Christian lóbálja Teddyt, és a gyerek megint boldogan visít. Aztán az apja feldobja a levegőbe, hogy eláll
a lélegzetem, és elkapja. Ted gyerekes önfeledtséggel visít, én pedig megkönnyebbülten sóhajtok. Ó, az én
bátor kis emberkém sosem áll le.
- Még egyszer, apa! - rikoltja. Az apja persze engedelmeskedik, nekem pedig megint a torkomban dobog a
szívem, amikor Christian feldobja Teddyt a levegőbe, és elkapja, magához szorítja. Megcsókolja Ted

bronzszínű haját, és megcsókolja az arcát is, aztán könyörtelenül csikizni kezdi. A kicsi fetreng a
nevetéstől, mocorog, majd igyekszik eltolni magát Christiantól, nem akar kézben lenni. Christian
vigyorogva teszi le őt a földre.
- Menjünk, keressük meg anyát. A fűben bujkál.
Ted ragyog, élvezi a játékot. Már engem keres a réten. Christian kezét markolva mutat valamerre, amerre
nem vagyok, és kuncognom kell. Hanyattfekszem, és élvezem a játékot.
- Teddy, én hallottam anyut. Te is?
- Anyúúú!
Nevetnem kell Ted parancsoló hangja hallatán. Jesszusom, akár az apja, pedig még csak kétéves.
- Teddy - szólok vissza neki, és nevetve nézek fel az égre.
- Anyu.
És túlságosan is hamar, már hallom a lépéseiket a fűben, aztán előbb Teddy, majd Christian bukkan fel a
magas fűszálak közül.
- Anya! - visítja a kicsi, mint aki a Sierra Madre kincsére bukkant, és rám veti magát.
- Hé, fiacskám - húzom magamhoz, és megcsókolom a pufók arcát. Teddy kuncog, ő is megcsókol, aztán
kiszuszakolja magát a karjaim közül.
- Szia, anyuci! - mosolyog rám Christian.
- Szia, apuci! - nevetek, ő pedig felveszi Teddyt, és fiunkkal az ölében leül mellém.
- Csak finoman bánj anyucival - korholja a gyereket, mire én gunyorosan elmosolyodom. Nem kerüli el
figyelmemet a helyzet iróniája. Christian a zsebéből előhúzza a BlackBerryjét, és odaadja Teddynek.
Ez feltehetőleg öt perc békét jelent nekünk. Legfeljebb. Teddy tanulmányozza a készüléket, kis homlokát
ráncolja. Nagyon komolyan néz, kék szemével keményen koncentrál, akárcsak az apja, mikor az e-mailjeit
olvassa. Christian a fia hajába fúrja az orrát, és a szívem szárnyal kettejük láttán. A gyerek nyugodtan ül -
legalábbis néhány percig - a férjem ölében. A két kedvenc férfi az életemben.
Természetesen Ted a legszebb és a legtehetségesebb gyerek az egész világon. De hiszen az anyja vagyok,
mi mást gondolnék. És Christian… hát, ő Christian. Fehér pólójában és farmerban ugyanolyan dögös, mint
mindig. Mégis, mivel érdemeltem ki egy ilyen főnyereményt?
- Jól festesz, Mrs. Grey.
- Ahogyan ön is, Mr. Grey.
- Ugye, milyen csinos a mama? - súgja Teddy fülébe. A kicsi elhúzódik, most jobban érdekli apuci
BlackBerryje.
- Nem tudod elvonni a figyelmét - kuncogok.
- Tudom. - Christian elmosolyodik, és megcsókolja a gyerek haját. - El sem hiszem, hogy holnap már
kétéves. - Vágyakozó a hangja. Előreálló pocakomra teszi a kezét. - Legyen sok gyerekünk - mondja.
- Legalább még egy - mosolygok, és megcirógatja a hasam.
- Hogy van az én kislányom?
- Jól. Azt hiszem, alszik.
- Üdv, Mr. Grey! Szia, Ana!
Valamennyien Sophie felé fordulunk. Taylor tíz éves kislánya a magas fűből bukkan elő.
- Szoszí! - visítja boldogan Teddy, amint felismeri. Küzd, hogy kiszállhasson Christian öléből, még a
BlackBerryről is megfeledkezik.
- Gail adott néhány jégkrémet - mondja Sophie. - Adhatok Teddynek?
- Persze. - Hűha, ez maszattal jár.
- Fagyi - nyújtja Teddy a kezét, és Sophie a kezébe nyom egy pálcikás jégkrémet. Máris csöpög.
- Gyere ide, hadd nézze meg a mama. - Felülök, kiveszem a jégkrémet a kezéből, és gyorsan lenyalom,
ahol már csöpög. Hmmm… Áfonya. Hűvös és finom.
- Enyém - tiltakozik Teddy. Süt a hangjából a méltatlankodás.

- Tessék - adom vissza a már nem annyira csöpögős jégkrémet, és egyenesen a szájába kerül.
Elmosolyodik.
- Elvihetem Tedet sétálni? - kérdezi Sophie.
- Persze.
- Ne menjetek túl messze.
- Nem, Mr. Grey. - Sophie gesztenyebarna szeme nagy és komoly. Azt hiszem, egy kicsit fél Christiantól.
Kinyújtja a kezét, Teddy készséggel elfogadja, aztán eltűnnek a magas fűben.
Christian utánuk bámul.
- Meglesznek, Christian. Ugyan mi bajuk eshetne itt? - A férjem a homlokát ráncolva néz rám, én pedig
bekúszom az ölébe.
- Különben is, Teddy teljesen odavan Sophie-ért.
Christian felhorkan, és a hajamba dugja az arcát.
- Elragadó gyerek.
- És szép. Igazi szőke angyalka.
Christian megmerevedik, és a hasamra teszi kezét.
- Kislány, mi? - Némi zaklatottság érződik ki a hangjából. A fejem mögött összekulcsolom a kezem.
- Még legalább három hónapig nem kell aggódnod a lányod miatt. Addig én vigyázok rá. Oké?
Christian megcsókol a fülem mögött, fogát végighúzza a cimpámon.
- Ahogy óhajtja, Mrs. Grey - aztán megharap, és én felvakkantok.
- Élveztem a tegnap estét - mondja. - Többször kéne ezt csinálnunk.
- Én is élveztem.
- És csinálhatnánk is, ha felhagynál a munkáddal…
A szemem forgatom, neki pedig megfeszül a karja köröttem, és a nyakamba vigyorog.
- Csak nem a szemét forgatja, Mrs. Grey? - Érzékelhető, de érzéki a fenyegetés a hangjában, és mocorogni
kezdek. Viszont a rét közepén vagyunk, s a gyerekek a közelben. Úgyhogy inkább nem veszem a lapot.
- A Grey Publishers egyik szerzője felkerült a New York Times bestseller listájára. Boy Fox eladásai az
egekben vannak. Az e-book valósággal robbant, és végre megvan a csapat, amit mindig akartam.
- És pénzt csinálsz ezekben a nehéz időkben - teszi hozzá Christian, és süt a hangjából a büszkeség. -
De… szeretlek mezítláb és terhesen a konyhámban is.
Hátrébb dőlök, hogy lássam az arcát, ő pedig csillogó szemmel néz le rám.
- Ezt én is szeretem - mormogom, ő pedig megcsókol. A keze közben még mindig a pocakomon.
Látom, mennyire jókedvű, ezért úgy döntök, felvetek egy kényes témát.
- Gondolkodtál a javaslatomon?
Megmerevedik.
- Ana, a válaszom nem.
- De az Ella olyan aranyos név.
- Nem nevezem el anyám után a lányomat. Nem. Vita lezárva.
- Biztos vagy benne?
- Igen. - Megmarkolja az állam, hevesen néz le rám. Süt belőle a kétségbeesés. - Ana, add fel. Nem
akarom, hogy a múltam beszennyezze a lányomat.
- Oké, sajnálom. - A csudába… nem akarom feldühíteni.
- Így már jobb. Ne is próbálkozz - morogja. - Elérted, hogy bevalljam, szerettem, elráncigáltál a sírjához.
Ennyi elég.
Jaj, ne. Úgy fordulok az ölében, hogy meglovagoljam, és két kézzel fogom a fejét.
- Sajnálom, tényleg. Kérlek, ne haragudj rám. - Megcsókolom, aztán puszit nyomok a szája sarkára.
Néhány pillanat múlva a másikra mutat, én pedig elmosolyodom, majd megcsókolom azt is. Aztán az
orrára mutat. Megcsókolom az orrát is. Christian vigyorogva a fenekemre teszi a kezét.

- Ó, Mrs. Grey. Mit is kezdjek veled?
- Biztos vagyok benne, hogy kitalálsz valamit - mondom. Christian elmosolyodik, hirtelen maga alá fordít,
végigfektet a pokrócon.
- Mit szólnál ahhoz, ha most rögtön… - suttogja buja mosollyal.
- Christian! - nyögöm.
Aztán hirtelen Teddy visítása hallatszik. Christian egy párduc kecsességével pattan fel és fut a hang
forrása felé. Én nyugodtabb tempóban követem. Titokban nem aggódom annyira, mint Christian. Ez nem az
a kiáltás volt, ami miatt kettesével venném a lépcsőket, hogy megtudjam, mi baj.
Christian a karjába kapja Teddyt. A mi kisfiunk vigasztalanul sír, és a földre mutat, ahol a jégkrém
maradéka folyós trutymóként olvad a fűben.
- Elejtette - mondja Sophie szomorúan. - Megkaphatta volna az enyémet, de én már megettem.
- Jaj, Sophie, drágám, ne aggódj - simogatom meg a haját.
- Anyuuu! - nyüszíti Teddy, és felém nyújtja a karját. Christian vonakodva elengedi, és a gyerekért nyúlok.
- Semmi baj.
- Fagyi - zokogja.
- Tudom, kicsi fiam. Megkeressük Mrs. Taylort, és kérünk egy másikat. - Megcsókolom a fejét… óh, de
jó illata van, az én kicsi babám illata.
- Fagyi - szipogja. Megfogom a kezét, és megpuszilom a ragacsos ujjacskáit.
- Érzem a jégkrémedet az ujjaidon.
Teddy abbahagyja a sírást és megvizsgálja a kezét.
- Dugd az ujjad a szádba. - Úgy is tesz.
- Fagyi!
- Igen, fagyi.
Teddy elmosolyodik. Az én kicsi fiam változékony, akárcsak az apja, de neki legalább van kifogása - még
csak kétéves.
- Menjünk Mrs. Taylorhoz? - Teddy bólint, és az édes babamosolyával nevet rám. - Hagyod, hogy apa
vigyen? - Ted a fejét rázza, és átöleli a nyakam. Erősen szorít, arcát a torkomnak nyomja.
- Azt hiszem, apu is szeretné megkóstolni a jégkrémet - suttogom a fülébe. Teddy eltűnődve néz rám, aztán
kinyújtja kezecskéjét az apja felé. Christian elmosolyodik, és szájába veszi Teddy ujjait.
- Hmmm, finom.
Teddy kuncog, és Christian felé nyúl. Most már azt akarja, hogy ő vigye. Christian rám vigyorog, és a
karjába kapja Teddyt, aztán a csípőjére támasztja.
- Sophie, hol van Gail?
- A nagy házban volt.
Christianra pillantok, a férjem mosolya édeskeserűre vált, és az jár az eszemben, vajon mire gondolhat.
- Annyira jól bánsz vele - mormogja.
- Ezzel a kicsivel? - kócolom össze Ted haját. - Csakis azért, mert kiismertelek titeket, Grey-férfiakat. -
Gúnyosan a férjemre mosolygok.
Christian felnevet.
- Ez így igaz, Mrs. Grey.
Teddy mocorogni kezd Christian karjában. Most gyalogolni akar, az én konok kis emberkém. Megfogom
az egyik kezét, az apja a másikat, így lóbáljuk Teddyt egészen a házig. Sophie előttünk szaladgál.
Integetek Taylornak, akinek kimenőnapja van. Ez is ritkaság. A garázs előtt farmerban és trikóban bütyköli
öreg motorbiciklijét.

Megállok Teddy szobájának ajtaja előtt, és hallgatom, ahogy Christian felolvas neki.
- Én vagyok Lorax, a fákért beszélek…

Amikor bekukucskálok, Teddy már mélyen alszik, de Christian csak olvas tovább. Akkor pillant fel,
amikor kinyitom az ajtót, ő pedig becsukja a könyvet. Ajkára teszi az ujját, és bekapcsolja Ted gyerekágya
mellett a bébiőrt. Megigazítja a takarót, végigsimít a fia arcán, aztán felegyenesedik, és zajtalanul
odaoson hozzám. Nehéz nem kuncognom.
Kinn a folyosón magához ölel.
- Úristen, mennyire szeretem, de azért jó, ha alszik - mormogja az ajkamba.
- Tökéletesen egyetértek.
Christian végignéz rajtam, és ellágyul a tekintete.
- Alig tudom elhinni, hogy már két éve velünk van.
- Tudom. - Megcsókolom, és egy pillanatra visszaszállok az időben, Teddy születéséig. Az életmentő
császármetszésre, arra, hogy Christian majd megőrült az aggodalomtól, dr. Greene hihetetlen nyugalmára,
mikor az én Picipöttyem veszélyben volt. Megborzongok az emléktől.

- Mrs. Grey, már tizenöt órája vajúdik. Az összehúzódások lassultak, a Pitocin ellenére is császármetszést
kell alkalmaznunk. A baba veszélyben van. - Dr. Greene határozott.
- Épp ideje - mordul fel Christian, a doktornő viszont ügyet sem vet rá.
- Christian, nyugalom - szorítom meg a kezét. Halk és gyenge a hangom, és minden homályos, a falak, a
gépek, a zöldbe öltözött emberek… Csak aludni szeretnék, de előbb van valami fontos dolgom… Ja, igen.
Én akarom nyomni a babát.
- Mrs. Grey, kérem. Császár!
- Kérlek, Ana - könyörög Christian.
- Utána aludhatok?
- Igen, kicsim. Igen. - Christian szinte zokogva csókolja meg a homlokom.
- De látni szeretném Picipöttyöt.
- Látni fogod.
- Oké - suttogom.
- Na, végre - morogja dr. Greene. - Nővér, csipogjon rá az aneszteziológusra. Dr. Miller, felkészülünk a
császárra. Mrs. Grey, átvisszük önt a műtőbe.
- Azonnal? - Christian meg én egyszerre szólalunk meg.
- Igen, most rögtön.
Már megyünk is. Olyan gyorsan, hogy a plafonon egyetlen, hosszú fényes csíkká olvadnak össze a
fénycsövek, végigszáguldanak velem a folyosón.
- Mr. Grey, át kell öltöznie.
- Tessék?
- Most rögtön, Mr. Grey. - Christian megszorítja a kezem, aztán elenged.
- Christian - szólalok meg, és kezd úrrá lenni rajtam a pánik.
Újabb ajtókon megyünk át, és mire észbe kapok, egy nővér lepedőt borít a mellemre. Az ajtó nyílik, majd
csukódik, és olyan sokan vannak a helyiségben. Nagy a zaj… haza akarok menni. Brrr. A férjem arcát
keresem.
- Egy perc, és itt lesz, Mrs. Grey. - Néhány pillanat, és csakugyan mellettem van. Kék kórházi ruhát visel.
A kezéért nyúlok.

- Félek - suttogom.
- Ne félj, bébi, itt vagyok. Ne félj. Az én erős Anám nem félhet. - Megcsókolja a homlokom, és a
hangszínéből tudom, valami baj van.
- Mi az?
- Tessék?
- Mi a baj?
- Nincs semmi baj. Minden rendben, csak kimerült vagy, bébi. - Szeméből süt a félelem.
- Mrs. Grey, itt az aneszteziológus. Epidurális érzéstelenítés lesz. Mindjárt kezdünk.
- Újabb összehúzódása van.
Minden megfeszül, mintha egy acélpánt volna a hasam körül. A fenébe! Iszonyú erővel szorítom Christian
kezét, amíg tart a görcs. Ez merít ki annyira - ez a fájdalom. Nagyon fáradt vagyok. Érzem, amint szétárad
bennem valami folyékony zsibbadtság… és terjed lefelé Christian arcára koncentrálok, a két szemöldöke
közti ráncra. Feszült, szorong. Miért aggódik?
- Ezt érzi, Mrs. Grey? - Dr. Greene testetlen hangja valahonnan a függöny mögül hangzik.
- Mit érzek?
- Nem érzi?
- Nem.
- Rendben, Miller doktor, kezdünk.
- Jól csinálod, Ana. - Christian sápadt, izzad a homloka. Retteg. Ne félj Christian, ne félj.
- Szeretlek - suttogom.
- Ó, Ana! - zokogja halkan. - Én is szeretlek, nagyon szeretlek.
Különös húzást érzek mélyen, odabent. Olyat, amilyet még soha nem éreztem. Christian átnéz a
válaszfüggöny fölött, még sápadtabb lesz, de elbűvölten figyel.
- Mi történik?
- Szívás. Jó…
Hirtelen átható, dühös sírás hallatszik.
- Fia van, Mrs. Grey. Ellenőrizd az Apgart.
- Apgar érték kilenc.
- Láthatom? - kérdezem suttogva.
Christian egy eltűnik a szemem elől, s egy perc múlva a kékbe bugyolált fiammal bukkan elő. A baba
rózsaszín arcán fehér magzatmáz és vér. Az én babám… az én Picipöttyem… Theodor Raymond Grey.
Christianra pillantok, és könnyes a szeme.
- Íme, a fia, Mrs. Grey - suttogja, és rekedt, feszült a hangja.
- A fiunk - sóhajtom. - Gyönyörű.
- Az - mondja Christian, és megcsókolja a mi gyönyörű fiunk homlokát a sötét haj alatt.
Theodor Raymond Grey ennek nincs tudatában, szemét behunyja, megfeledkezik az előbbi sírásról.
Alszik. Életemben nem láttam még ilyen szép látványt. Annyira szép, hogy sírva fakadok.
- Köszönöm, Ana - suttogja Christian, és könny csillog az ő szemében is.

- Mi az? - billenti hátra a fejem, az államnál fogva Christian.
- Csak eszembe jutott Ted születése.
Christian elsápad, és megérinti a pocakomat.
- Ezen nem megyünk keresztül még egyszer. Most a császárt választjuk.
- Christian, én…
- Nem, Ana. A kurva életbe, a legutóbb majdnem meghaltál.

- Ugyan már.
- Nem - közli nyomatékosan, és képtelenség vitatkozni vele, de ahogy végignéz rajtam, ellágyul a
tekintete. - Szeretném, ha Phoebének hívnák - suttogja, és az orrát végighúzza az enyémen.
- Phoebe Grey, Phoebe… Igen, ez nekem is tetszik - vigyorgok fel rá.
- Helyes. Szeretném összeállítani Ted ajándékát. - Megfogja a kezem, és elindulunk lefelé.
Christianból sugárzik az izgalom. Egész nap ezt a percet várta.

- Gondolod, hogy tetszeni fog neki? - várakozásteljesen néz a szemembe.
- Imádni fogja. Úgy két percig. Hiszen még csak kétéves.
Christian összerakta a fából készült vasutat, amelyet Ted születésnapjára vásárolt. Barney-vel az
irodában átalakíttatta a kicsi motorokat, úgyhogy a vagonokat most napenergia hajtja, akárcsak a
helikoptert, amelyet néhány évvel ezelőtt én ajándékoztam Christiannak. Látom, hogy ideges, reméli, nem
lesz felhős az idő. Ha jól sejtem, ő akar játszani a vonattal. A sínpálya a fedett teraszunk kőborításának
javarészét befedi.
Holnap nagy családi összejövetel lesz Ted tiszteletére. Ray és José is eljön, meg az összes Grey, köztük
Ted unokatestvére, Ava, Kate és Elliot két hónapos kislánya. Alig várom már, hogy beszélgethessek Kate-
tel, lássam, hogy birkózik meg az anyasággal.
A nap most kezd lebukni az Olimpic-félsziget mögött. Mindaz itt van, amit Christian ígért, és ugyanazt a
lelkes izgalmat érzem, mint az első alkalommal. Egyszerűen döbbenetes az alkonyat a Sound felett.
Christian a karjába von.
- Gyönyörű a kilátás.
- Igen, az - feleli, és amikor visszafordulok felé, lágyan megcsókolja az ajkamat.
- Gyönyörű a kilátás - mormogja. - A kedvencem.
- Az otthonunk.
Elmosolyodik, és ismét megcsókol.
- Szeretlek, Mrs. Grey.
- Én is szeretlek, Christian. Örökké szeretni foglak.

Christian árnyalatai

ÖTVEN ELSŐ KARÁCSONYA

A pulóverem viszketős és új szaga van. Minden új. Új az anyukám is. Orvos. Van sztetoszkópja, amelyet a
fülembe dughatok, és hallhatom a szívemet. Ő aranyos és mosolyog is, mindig mosolyog. A fogai kicsik és
fehérek.
- Segítesz feldíszíteni a fát, Christian?
Van egy óriási fenyőfa a szobában, ahol a nagy díványok vannak. Óriási fa. Láttam már ilyeneket.
Boltokban, de ott nem, ahol fotelek vannak. Az új házamban sok a dívány meg a fotel. Nem egyetlen barna
és ragacsos.
- Tessék, nézd csak. - Az új anyukám egy dobozt mutat nekem. Teli van labdával. Sok szép, csillogó
labdával.
- Ezek a karácsonyfadíszek.
Ka-rá-csony-fa-dí-szek. Ka-rá-csony-fa-dí-szek. A fejemben mondogatom a szót. Dí-szek.
- Ezek pedig az égők - húz elő mami egy zsinórt, amelyen kicsi virágok vannak. - Először az égőket
tesszük fel, utána díszítjük fel a fát - mondja, és a hajamba dugja az ujjait. Megmerevedek, pedig szeretem
az ujjait a hajamban. Szeretek új mami közelében lenni. Jó illata van, tiszta, és csak a hajamat érinti meg.
- Anya!
Ő kiabál, Lelliot. Lelliot nagy és hangos. Nagyon hangos. És beszél. Be nem áll a szája. Én egyáltalán
nem beszélek, nekem nincsenek szavaim. Nincsenek szavak a fejemben.
- Elliot, drágám, a nappaliban vagyunk.
Lelliot berohan. Iskolában volt. Van egy képe is. Egy kép, amelyet Új Maminak rajzolt. Lelliotnak is ő az
anyukája.
Letérdel, magához öleli Lelliotot, és megnézi a képet. Egy ház van rajta, mamival és apuval, meg
Lelliottal és Christiannal. Christian nagyon kicsi Lelliot rajzán, Lelliot pedig nagy. Ő szélesen mosolyog,
Christian arca szomorú.
Apa is itt van, mami felé megy, én pedig erősebben szorítom a plédecskémet. Apa megcsókolja új mamit,
de ő nem fél tőle, sőt mosolyog és visszacsókolja. Erősen szorítom a plédecskémet.
- Szia, Christian!
Apának mély, lágy hangja van. Szeretem a hangját. Soha nem hangos, nem kiabál. Nem kiabál, mint…
Könyvekből mesél, amikor lefekszem. Cicáról olvas fel, és egy kalapról, meg zöld tojásokról és sonkáról.
Még soha nem láttam zöld tojást. Apa most leguggol, és kicsi lesz.
- Mit csináltál ma?
Megmutatom neki a fát.
- Vettél egy fát? Egy igazi karácsonyfát?
A fejemben igent mondok.
- Gyönyörű fa. Te meg anyu jól választottatok. Nagyon fontos, hogy jó fát válasszatok.
Ő is megpaskolja a hajamat, én pedig nagyon mozdulatlan vagyok, és nagyon szorítom a plédecskét. Apa
nem bánt.
- Apa, nézd meg a rajzomat. - Lelliot haragszik, amikor apa velem beszél. Lelliot haragszik rám. Megütöm
Lelliotot, amikor haragszik rám. Új mami pedig rám haragszik, amikor ezt csinálom. Lelliot nem üt vissza.
Lelliot fél tőlem.

Nagyon szépek az égők a fán.
- Gyere, megmutatom. A kampó átmegy ezen a kis szemen, aztán fel tudod akasztani a fára.
Mami fölteszi a fára a piros ka-rá-csony-fa-díszt.
- Most te próbáld meg a kis haranggal.
A kicsi harang csilingel. Megrázom, és olyan boldog ez a hang. Újra megrázom. Mami nevet. Széles a
mosolya. Különleges mosoly, nekem szól.
- Tetszik a harang, Christian?
Igent mondok a fejemmel, és újra megrázom a csengettyűt. Boldogan csilingel.
- Olyan bájos a mosolyod, drága kisfiam.- Mami pislog, és a szemét törölgeti. Megcirógatja a hajam. -
Szeretem, amikor mosolyogsz. - Keze a vállamhoz ér. Ne! Hátralépek, és a plédecskét szorongatom.
Mami szomorúan néz, aztán újra boldog. Megcirógatja a hajam. - Felrakjuk a harangot a fára?
A fejem azt mondja: igen.

- Christian, szólnod kell nekem, amikor éhes vagy. Meg tudod csinálni. Megfogod anya kezét, kivezetsz a
konyhába, és rámutatsz.
Hosszú ujjával rám mutat. Fényes, rózsaszín a körme. Nagyon szép, de nem tudom, hogy új mami
haragszik-e vagy nem. Az egész vacsorát megettem. Sajtos makaróni. Nagyon jó volt.
- Nem akarom, hogy éhezzél, drágám. Oké? Kérsz jégkrémet?
A fejem azt mondja: igen. És anyu mosolyog. Szeretem a mosolyát. Még a sajtos makaróninál is jobb.

Nagyon szép lett a fa. Csak állok, és a plédecskémet szorongatva bámulom. Pislognak az égők,
mindegyiknek más színe van, és a dí-szek is különböző színűek. A legjobban a kék tetszik. És a fa tetején
egy nagy csillag van. Apa felemelte Lelliottot, és ő tette rá a csillagot a fára. Lelliot szeret csillagot tenni
a fára. Én is szeretnék, de… nem akarom, hogy apa felemeljen a magasba, nem akarom, hogy megfogjon.
A csillag fényes, csillogó.
A fa mellett zongora áll. Új mami hagyja, hogy megérintsem a feketét meg a fehéret a zongorán. Fekete és
fehér. Szeretem a fehér hangokat. A fekete hangok nem jók, de azokat is szeretem. Fehérről feketére
váltok, fehérről feketére, feketéről fehérre… fehér, fehér, fehér, fehér, fekete, fekete, fekete. Élvezem ezt a
hangot. Nagyon tetszik.
- Szeretnéd, hogy játsszak neked, Christian?
Új mami leül, megérinti a fehéret meg a feketét, és dal lesz belőle. Közben a lábával nyomogatja a
pedálokat. Néha hangos, néha pedig egészen halk. Boldog dal. Lelliot azt is szereti, amikor mami énekel.
Egy rút kiskacsáról énekel, és közben furán hápog. Lelliot is furán hápog vele együtt, és csapkod a
karjával, mintha madár lenne. Lelliot vicces.
Mami nevet. Lelliot nevet. Én is nevetek.
- Tetszik ez a dal, Christian? - és mami olyan szomorú-boldog arcot vág.

Van egy hosszú harisnyám. Piros, és egy bácsi képe van rajta, akinek hosszú, fehér szakálla és piros
sapkája van. Ő a Mikulás. Mikulás ajándékokat hoz. Már láttam róla képet, de nekem még soha nem hozott
ajándékot, mert rossz voltam. A Mikulás nem hoz rossz gyerekeknek ajándékot, de most jó vagyok. Új
anyukám azt mondja, jó vagyok, nagyon jó. Új mami nem tudja. Nem mondhatom el új maminak… de
rossz vagyok. Nem akarom, hogy az új anyukám megtudja.

Apu fellógatja a kandalló fölé a harisnyát. Lelliotnak is van. Ő el tudja olvasni, mi áll rajta. Az van rajta:
Lelliot. Az én harisnyámon is van egy szó. Christian. Új mami betűzi nekem. C-H-R-I-S-T-I-A-N.

Apu az ágyamon ül, felolvas nekem. A kis plédemet szorongatom. Nagy szobám van, néha sötét, és
rosszakat álmodom. Arról, ami korábban volt. Új anyukám bebújik mellém az ágyba, amikor rossz álmaim
vannak. Lefekszik, és halkan énekel, amíg el nem alszom. Puha, új illata van. Új mami nem hideg. Nem,
mint… Nem, mint… És a rossz álmaim eltűnnek, amikor velem alszik.

Itt járt a Mikulás. A Mikulás nem tudja, hogy rossz voltam. Örülök, hogy nem tudja. Van egy vonatom meg
egy helikopterem és egy repülőgépem meg egy helikopterem, és egy autóm meg egy helikopterem. A
helikopterem tud repülni. A helikopterem kék. Körberepüli a karácsonyfát. A zongora fölé repül, aztán a
fehér és fekete közepén száll le. Elrepül anyu fölött és apu fölött, és elszáll Lelliot fölött, aki legóval
játszik. A helikopter átrepül a házon, át az ebédlőn, a konyhán. Berepül az ajtón, be apu dolgozószobájába
és föl a hálószobába. Lelliot hálószobájába, anyu és apu hálószobájába. Mindenütt repül, az egész
házban, mert ez az én házam. A ház, ahol élek.

ISMERJÉK MEG ÖTVEN ÁRNYALATOT

2011. május 9. hétfő.

Viszlát, holnap - bocsátom el Claude Bastille-t, aki az irodám ajtajában áll.
- Golf a he´ten, Grey?
Bastille lezser arroganciával vigyorog rám. Tudja, hogy a golfpályán biztos a győzelme. Megfordul és
távozik, én pedig bosszúsan nézek utána. Sót dörgölt a sebeimbe a búcsúszavaival, mert bármilyen
hősiesen is küzdöttem ma délelőtt az edzőteremben, a személyi edzőm jól szétrúgta a seggem. Bastille az
egyetlen, aki meg tud verni, és most újabb diadalt akar a rovásomra a golfpályán. Utálom a golfot, de
olyan sok üzlet köttetik játék közben, hogy el kell viselnem a golfórákat is… és bármennyire nem szívesen
vallom be, Bastille valamelyest javított a játékomon.
Kinézek Seattle látképére, és az ismerős kedvetlenség kezd bekúszni a tudatomba. A hangulatom bágyadt
és szürke, akár az időjárás. Napjaim összeolvadnak, és szükségem volna valamire, ami elvonja a
figyelmemet. Egész hétvégén dolgoztam, és most, bezárva az irodámba, elönt a nyugtalanság. Nem volna
szabad így éreznem, főleg miután több menetet is nyomtam Bastille-jal. De ez van.
Összevonom a szemöldököm. A kijózanító igazság az, hogy újabban mindössze az a döntésem kötötte le az
érdeklődésemet, hogy két teherhajónyi rakományt küldök Szudánba. Jut eszembe… Rosnak még be kell
jönnie a számokkal és a logisztikával. Mi a fene tartja vissza? Tudni akarom, mivel foglalkozik, ezért a
napi programra pillantok, és a telefonért nyúlok.
Uramisten! Még el kell viselnem egy interjút a kitartó Miss Kavanagh-gal a WSU diákújságjától. Mi a
fenének egyeztem bele? Gyűlölöm az interjúkat. Ostoba, tájékozatlan emberek ostoba kérdései.
Megszólal a telefon.
- Igen - csattanok fel, mintha Andrea tehetne a dologról. De legalább rövidre foghatom az interjút.

- Miss Anastasia Steele keresi, Mr. Grey.
- Steele? Katherine Kavanagh-t vártam.
- Miss Anastasia Steele van itt, uram.
Bosszúsan nézek magam elé. Utálom a váratlan dolgokat.
- Vezesse be - morgom, és tisztában vagyok vele, hogy úgy viselkedem, akár egy duzzogó kamasz, de
tojok rá.
Nahát, nahát… Miss Kavanagh elfoglalt. Ismerem az apját, a Kavanagh Média tulajdonosa. Kötöttem
már vele üzletet, és ravasz üzletembernek, ésszerűen gondolkodó figurának tűnt. Ezzel az interjúval neki
teszek szívességet - olyan szívességet, amit később még beválthatok. És be kell vallanom, halványan
kíváncsi vagyok a lányára is, érdekel, hogy az alma mennyire esett messze a fájától.
Zűrzavar támad az ajtónál, és felpattanok, amikor gesztenyebarna hajzuhatag, fehér combok, és barna
csizmák esnek be az irodámba. A szememet forgatom, és elfojtom ösztönös idegenkedésem az efféle
sutaságtól. Odasietek a lányhoz, aki négykézláb landolt. Megfogom karcsú vállát, és felsegítem.
Tiszta, ragyogó kék, feszélyezett szempár néz a szemembe, és földbe gyökerezik a lábam. Egészen
különleges a színe, hibátlan kobaltkék, és egy kínos pillanatig úgy érzem, átlát rajtam. Olyan…
kiszolgáltatottnak érzem magam. Idegesítő gondolat. A lány kicsi, törékeny, bájos arca a pírtól amolyan
ártatlan, halványrózsaszínű. Egy pillanatra átfut az agyamon… vajon az egész bőre ilyen, ilyen hibátlan,
és… hogy nézne ki a pálca harapásától kipirultan. Basszus! Leállítom a gondolatmenetet, megrémít, hogy
milyen irányt vett. Hogy képzeled, Grey? Túl fiatal. A lány tátott szájjal mered rám, és csaknem ismét a
szememet forgatom. Igen, igen, bébi, ez csak egy szép arc, a szépségem csak a bőrig tart. El akarom
tüntetni ezt a leplezetlen csodálatot abból a nagy, kék szempárból.
Kezdődik a műsor, Grey. Akkor szórakozzunk!
- Miss Kavanagh. Christian Grey vagyok. Jól van? Nem ülne le?
Ismét az a pír. Megint én irányítok, úgyhogy tanulmányozom a lányt. Meglehetősen vonzó a maga félszeg
módján. Törékeny, világos bőrű, mahagóni sörényét alig fogja össze a hajgumi. Igen, vonzó.
Kezet nyújtok, ő pedig röstelkedve mentegetőzni kezd, miközben kicsi kezét az enyémbe teszi. Hűvös,
puha a bőre, de a kézfogása meglepően határozott.
- Miss Kavanagh nem érzi jól magát, engem küldött maga helyett. Remélem, nem bánja, Mr. Grey.-
Csendes a hangja, valami tétova muzikalitás érződik belőle, s miközben pislog, hosszú pillák rebegnek a
nagy, kék szempár előtt.
Amikor megkérdezem, ki ő, nem tudom leplezni, hogy jól mulatok, mert eszembe jut a nem éppen elegáns
belépője.
- Anastasia Steele vagyok. Angol irodalmat tanulok Kate-tel együtt… öö… Katherine-nel… izé… Miss
Kavanagh-gal a WSUV-n.
Ideges szemérmes, könyvmoly fazon volna? Úgy is néz ki azzal a rémes öltözékével, amely elrejti karcsú
alakját, a formátlan pulóverben és az A-vonalat formázó, barna szoknyában. Uramisten, egyáltalán
semmi érzéke ahhoz, hogyan öltözködjön? Idegesen pillant körül az irodában - mindenhova néz, csak
énrám nem, konstatálom derűs gúnnyal.
Hogy lehet ez a fiatal nő újságíró? Nyoma sincs benne a magabiztosságnak, elbűvölően kínban van.
Jámbor, gyengéd… alávetett. A fejemet csóválom. Zavarba hoz, merre tartanak a gondolataim, és
mennyire nem helyénvalóak. Mormogok valami megnyugtatót, hellyel kínálom. Aztán látom, hogy
meglehetősen szakértő szemmel méri fel az irodámban lévő festményeket. Mire észbe kapok, már
magyarázom is:
- Egy helyi művész, Trouton.
- Csodálatosak. A hétköznapit a különleges szintjére emeli - mondja álmodozva, teljesen elvész a képeim
finom művésziségében. Bájos a profilja, pisze orr, puha, telt ajkak… és amit mondott, az tökéletesen
kifejezi a saját érzéseimet. A hétköznapit a különleges szintjére emeli. Jó megfigyelés. Miss Steele

értelmes lány.
Helyeslően mormogok, és nézem, mint árad szét ismét a pír az arcán. Leülök vele szemben, és igyekszem
kordában tartani a gondolataimat.
Miss Steele gyűrött papírlapot meg egy digitális magnót halászik elő ormótlan táskájából. Digitális
magnó? Ezek nem mentek ki a divatból a VHS szalagokkal együtt? Uramisten, ez a lány kétbalkezes,
kétszer is a Bauhaus dohányzóasztalra ejti a készüléket. Látszik, hogy még soha nem csinált ilyet, de
valami érthetetlen okból mulatságosnak találom. Általában felrobbanok a dühtől, ha valaki így
szerencsétlenkedik, most viszont a mutatóujjammal rejtem el a mosolygást, és ellenállok a vágynak, hogy
én rakjam össze neki.
A lány egyre zavartabb, és megfordul a fejemben, hogy egy lovaglóostorral javíthatnék a motoros
képességein. Ha jól használják, a lovaglóostor a legizgágább lányokat is megneveli. Mocorognom kell a
székben a gondolattól. A lány felkukucskál rám, és telt alsóajkába harap. Hogy nem vettem észre eddig ezt
a szájat?
- Elnézést. Nem vagyok szokva hozzá.
Látszik, bébi - gunyoros a gondolat -, de egyelőre szarok rá, mert nem tudom levenni a szemem a
szádról.
- Amennyi időre csak szüksége van, Miss Steele. - Nekem is kell néhány pillanat még, hogy úrrá legyek a
gondolataimon. Grey… hagyd abba, most rögtön.
- Nem bánja, ha felveszem a válaszait? - kérdezi a lány, és őszintén, várakozásteljesen néz fel rám.
Nevetnem kell. Ó, hála istennek!
- Miután ennyit fáradozott azzal, hogy összerakja a felvevőjét, most kérdezi? - Miss Steele pislog egyet, a
szeme nagyra nőtt, elveszettnek tűnik, és szokatlan bűntudat fog el. Ne legyél már ilyen szemét, Grey.
- Nem, nem bánom - mormogom, mert nem akarom, hogy az én hibám legyen ez a pillantás.
- Kate, úgy értem, Miss Kavanagh elmondta, mi célból készül az interjú?
- Igen. A diákújság diplomaosztó számában jelenik meg, mivel az idei ünnepségen én adom át a
diplomákat. - Hogy ebbe mi a francért egyeztem bele, nem is tudom. Sam szerint, a PR-ról, ez komoly
megtiszteltetés, és Vancouverben a Környezetvédelmi Tanszéknek szüksége van a nyilvánosságra, hogy
további támogatókat szerezzenek az adomány mellé, amit tőlem kaptak.
Miss Steele pislog megint, és újra hatalmas, kék szempár az egész lány, mintha meglepetésként érték
volna a szavaim, és - basszus - mintha rosszallva hallgatná, amit mondok. Nem készült fel az interjúra?
Ezt tudnia kéne. Lehűt a gondolat. Nem tetszik, nem ezt várom el tőle, vagy bárki mástól, akire időt
szánok.
- Remek. Van néhány kérdésem, Mr. Grey.
- Gondoltam - morgom szárazon. Megizzasztom egy kicsit.
Engedelmesen fészkelődni kezd, aztán összeszedi magát, kiegyenesedik, kihúzza keskeny vállát.
Előrehajol, megnyomja a „start” gombot a felvevőn, és homlokráncolva pillant le a gyűrött jegyzetekre.
- Ön nagyon fiatal, és máris ekkora vagyont halmozott föl. Minek tulajdonítja a sikerét?
Istenem! Csak erre képes? Milyen kibaszottul unalmas egy kérdés. Nincs benne semmi eredetiség.
Csalódás a számomra. Előkapom a szokásos választ, mely szerint kivételes emberekkel vagyok
körülvéve, olyanokkal, akikben megbízom, már amennyire bárkiben is megbízom, akiket jól megfizetek,
blablabla… De Miss Steele, az igazság egyszerűen az, hogy kibaszott zseni vagyok abban, amit csinálok.
Számomra ez olyan, mint fát vágni. Megveszek gyengélkedő, rosszul vezetett cégeket, rendbe hozom őket,
vagy ha igazán menthetetlenek, darabokra cincálom, és eladom a legtöbbet kínálónak. Mindössze arról
van szó, hogy fel kell ismerni a különbséget a kettő között, és a lényeg mindig azon múlik, hogy kik
vezetik a céget. Az üzleti sikerhez jó emberekre van szükség, én pedig másoknál jobban meg tudok ítélni
embereket.
- Talán csak szerencsés - mondja a lány nyugodtan.

Szerencsés vagyok? Némi bosszankodást érzek. Szó sincs itt szerencséről, Miss Steele. Szerénynek és
csöndesnek tűnik. De ez a kérdés? Még senki nem kérdezte tőlem, hogy szerencsés vagyok-e. A kemény
munka, az emberek, akikkel együtt dolgozom, az, hogy szemmel tartom őket, ha kell, megkérdőjelezem a
tetteiket, és ha nem felelnek meg a követelményeknek, akkor könyörtelenül megszabadulok tőlük. Ezt
csinálom, mégpedig jól. Semmi köze mindennek a szerencséhez! Kicsit kérkedek a műveltségemmel, és a
kedvenc amerikai nagyiparosom szavait idézem neki.
- Úgy hangzik, mintha irányításmániás volna - mondja, mégpedig teljesen komolyan.
Mi a franc?
Talán csakugyan átlát rajtam azzal az ártatlan szemével. Irányítás a becenevem.
Kemény pillantást vetek rá.
- Ó, csakugyan mindent szeretek irányítani, Miss Steele. - És most, éppen rajtad szeretném ezt
gyakorolni.
Elkerekedik a szeme, ismét megjelenik az a vonzó pír az arcán, és megint az ajkába harap. Össze-vissza
beszélek, csak hogy elvonjam a figyelmem a szájáról.
- Az óriási hatalom velejárója, hogy a legtitkosabb álmainkban is biztosak legyünk abban: irányításra
születtünk.
- Úgy érzi, óriási hatalma van? - kérdezi lágy, megnyugtató hangon, de fölvonja finom szemöldökét, és a
szemében látom a helytelenítést. Egyre bosszúsabb leszek. Szándékosan cukkol? A kérdéseitől vagyok
pipa, a viselkedésétől, vagy attól, hogy vonzónak találom?
- Több mint negyvenezer embernek adok munkát, Miss Steele. Ez némi felelősséggel, vagy ha így jobban
tetszik, hatalommal jár. Ha úgy döntenék, hogy már nem érdekel a telekommunikáció, és kiszállnék, egy
hónap múlva húszezer ember nem tudná fizetni a jelzálogát.
Szája tátva marad a válaszom hallatán. Így már jobb. Kapja be, Miss Steele. Kezd visszatérni a lelki
békém.
- Nem az igazgatótanácsnak tartozik elszámolással?
- Az enyém a cég. Senkinek nem tartozom elszámolással - vágok vissza. Ezt tudnia kéne. Értetlenül
emelem föl szemöldököm.
- Érdekli valami a munkáján kívül? - folytatja a lány sietve, úgy tűnik, jól ítéli meg a reakciómat. Tudja,
hogy pipa vagyok, és valami megmagyarázhatatlan okból ez roppantul tetszik nekem.
- Számtalan dolog érdekel, Miss Steele. Számtalan dolog - mosolygok. Képek villannak az agyamba,
látom magam előtt ezt a lányt különféle pozíciókban a játszószobámban: a kereszten, szétvetett karral-
lábbal a mennyezetes ágyon, vagy a korbácsoló padon elterülve. A fenébe, honnan jönnek ezek a
gondolatok? És lám, ismét megjelenik az a pír. Mintha valami védekező mechanizmus volna. Nyugalom,
Grey.
- De ha olyan keményen dolgozik, mivel hűti le magát?
- Mivel hűtöm le magam? - Elvigyorodok, mert furán hangzik ez abból a nagy szájából. Amellett, mikor
van nekem időm arra, hogy lehűtsem magam? Van ennek a lánynak fogalma arról, hány céget irányítok? De
ártatlan szemével úgy néz rám, hogy meglepetésemre azon kapom magam, fontolóra veszem a kérdését.
Mivel hűtöm le magam? Vitorlázok, repülök, dugok… felderítem az ilyen barnahajú kiscsajok határait,
mint ő. Megnevelem őket… A gondolattól ismét mocorogni kezdek, de azért simán válaszolok, a két
kedvenc hobbimat említve.
- Gyártásba fektet. Miért?
Kérdése durván visszarángat a jelenbe.
- Szeretek építeni dolgokat. Szeretem tudni, miként működnek, hogyan lehet felépíteni és szétszedni őket.
És imádom a hajókat. Mit mondhatnék? Ételt juttatnak a bolygó minden részére, javakat onnan, ahol
vannak, oda, ahol nincsenek és vissza. Mit nem lehet szeretni ebben?
- Úgy hangzik, mintha inkább a szíve irányítaná, mint a logika és a tények.

Szívem? Nekem? Jaj, ne, bébi! Az én szívem felismerhetetlenül tönkrement már rég.
- Meglehet. Bár egyesek szerint nincs is szívem.
- Miért mondanának ilyet?
- Mert jól ismernek. - Fanyarul mosolygok rá. Tulajdonképpen senki nem ismer igazán jól, legfeljebb
Elena. Kíváncsi volnék, ő mit szólna a kis Miss Steele-hez. Ez a lány csupa ellentmondás: szégyenlős,
zavarban van, láthatóan okos és iszonyúan izgató. Oké, bevallom, vonzó kis jószág.
Nem olvassa a következő kérdését.
- A barátai szerint könnyű kiismerni magát?
- Magamnak való ember vagyok, Miss Steele. Mindent megteszek a magánéletem védelmében. Ritkán
adok interjút… - Ahhoz, hogy a magam által választott életet élhessem, szükségem van rá, hogy békén
hagyjanak.
- Ebbe miért egyezett bele?
- Mert az egyetem egyik szponzora vagyok, és bár mindent megtettem, nem tudtam levakarni magamról
Miss Kavanagh-t. Megállás nélkül nyaggatta a PR-osaimat, és én csodálom az ilyen kitartást. - De azért
örülök, hogy te bukkantál fel helyette.
- Beruház a mezőgazdasági technológiába is. Miért érdekli ez a terület?
- Nem ehetünk pénzt, Miss Steele, és túl sokan vannak ezen a bolygón, akiknek nincs mit enniük... -
Pókerarccal meredek rá.
- Ez igen emberbaráti. Ez talán a szenvedélye? Etetni a világ szegényeit? - Olyan kérdő arccal néz rám,
mintha valami megfejtendő rejtvény volnék, de eszembe sem jutna azt kívánni, hogy az a nagy kék szempár
a sötét lelkembe lásson. Ez nem olyan terület, amit megvitatnék vele. Soha.
- Jó üzlet - vonok vállat. Úgy teszek, mintha unatkoznék, de közben elképzelem, hogyan dugom azt a nagy
száját. Ez elvonja a figyelmemet az éhség gondolatától. Igen, ez a száj bizony képzésre szorul. Elég vonzó
gondolat, és el is képzelem, hogy ott térdel előttem.
- Van-e filozófiája, és ha igen, mi az? - olvassa ismét a jegyzetéből.
- Nincs úgynevezett filozófiám. Talán egy vezérelvem Carnegie-tól: Akiben megvan az a képesség, hogy
teljes mértékben uralja elméjét, az bármit megszerezhet, amiről úgy véli, őt illeti. Valami hajt. Szeretek
irányítani… magamat és a környezetemet egyaránt.
- Tehát, birtokolni akar dolgokat? - elkerekedik a szeme.
Igen, bébi. Például téged.
- Ki akarom érdemelni, hogy birtokoljam a dolgokat, de igen, alapvetően, igen.
- Úgy hangzik, mintha maga lenne a végső fogyasztó. - Helytelenítés csendül a hangjában, és ismét pipa
leszek. Úgy beszél, akár valami gazdag kölyök, aki mindig mindent megkapott, de elég egy pillantást
vetnem a ruháira, a Walmartból vagy az Old Navyből öltözködhet, és tudom, hogy nem az. Nem tehetős
családban nőtt fel.
Szívesen a gondodat viselném.
A francba, hát ez a gondolat honnan jött? Igaz, ha belegondolok, épp szükségem van egy új alárendeltre.
Hány hónapja már, hogy Susannah-val vége? És tessék, itt csöpögök ez után a barna hajú lány után.
Mosolyogni próbálok és egyetértek vele.
- Elvégre semmi baj a fogyasztással. Ez működteti, ami megmaradt az amerikai gazdaságból.
- Önt adoptálták. Mit gondol, ez milyen mértékben alakította azzá, aki lett?
A francba is, mi köze ennek az olajárhoz? Bosszúsan nézek rá. Milyen nevetséges kérdés. Ha a narkós
kurvával maradtam volna, nyilván már halott lennék. Próbálom valami mellébeszéléssel elintézni, de ő
csak erősködik. Tudni akarja, hány éves voltam, amikor örökbe fogadtak. Fogd be a száját, Grey.
- Ez nyilvános adat, Miss Steele. - Jeges a hangom. Az ilyen baromságokat tudnia kell. És a lány
bűnbánóan néz. Helyes.
- Fel kellett áldoznia a családi életét a munka kedvéért.

- Ez nem kérdés - csattanok fel.
A lány ismét elpirul, és újra abba az átkozott ajkába harap, de van benne annyit tisztesség, hogy
mentegetőzzék.
- Fel kellett áldoznia a családi életét a munkája miatt?
Mi a fenét kezdenék egy kibaszott családdal?
- Van családom. Van fivérem és húgom és két szerető szülőm. Ezen túl nem óhajtom bővíteni a
családomat.
- Ön meleg, Mr. Grey?
Mi a fene? El sem hiszem, hogy ezt kérdezte. Ez az a kimondatlan kérdés, amit a saját családom nem mer
föltenni, ami engem meglehetősen szórakoztat. Hogy merészeli? Le kell küzdenem a vágyat, hogy
kirángassam a székéből, a térdemre fektessem és a szart is kipaskoljam belőle, aztán az íróasztalomon
dugjam meg úgy, hogy a keze hátra van kötözve. Ez megválaszolná a kérdést. Hogy lehet ilyen idegesítő
egy nőszemély? Mély lélegzetet veszek, azzal nyugtatom magam. Gonosz örömöt jelent a számomra, hogy
a lány szemlátomást ugyanolyan zavarban van a saját kérdése miatt.
- Nem, Anastasia. Nem vagyok meleg. - Fölvonom a szemöldököm, de kifejezéstelen marad az arcom.
Anastasia, milyen bájos név. Öröm kimondani.
- Elnézést kérek… ez ide van írva. - Idegesen tuszkolja a haját a füle mögé.
Nem tudja, mit kérdez? Talán nem is az ő kérdései. Rákérdezek, és a lány elsápad. A fenébe, tényleg
nagyon vonzó a maga szelíd módján. Sőt, még azt is ki merném jelenteni, hogy szép.
- Ööö… nem. Kate… Mrs. Kavanagh állította össze a kérdéseket.
- Együtt dolgoznak a diákújságnál?
- Nem, ő a lakótársam.
Nem csoda, ha ilyen ideges. Megvakargatom az állam, és azon tűnődőm, hogy igazán megszorongassam-e.
- Ön jelentkezett erre az interjúra? - kérdezem, és igazi alávetett pillantás a jutalmam. A szeme tágra nyílt,
idegesen lesi a reakciómat. Élvezem, hogy ilyen hatással vagyok rá.
- Kénytelen voltam. Kate beteg - mondja halkan.
Ez sok mindent megmagyaráz.
Kopogtatnak. Andrea dugja be a fejét.
- Mr. Grey, bocsásson meg, hogy félbeszakítom, de két perc múlva kezdődik a következő megbeszélése.
- Még nem végeztünk, Andrea. Kérem, mondja le a következő megbeszélést.
Andrea habozik, döbbenten néz rám, én pedig kemény pillantással válaszolok. Kifelé. Azon nyomban.
Most Miss Steele-lel foglalkozom. Andrea vérvörös lesz, de gyorsan összeszedi magát.
- Természetesen. Rendben, Mr. Grey - mondja. Sarkon fordul, és magunkra hagy minket.
Újra a fotelban ülő, bosszantó, izgató kis teremtés felé fordítom a figyelmemet.
- Hol is tartottunk, Miss Steele?
- Nem akarom feltartani.
Ó, bébi. Most én jövök. Tudni akarom, rejtőznek-e felfedezendő titkok a szép szempár mélyén.
- Meg akarom ismerni magát. Azt hiszem, ez így fair. - Hátradőlve az ajkamhoz nyomom az ujjam, a lány
szeme pedig az ajkam felé villan. Nyel egy nagyot. Ó, igen, a szokásos hatás. Jólesik a tudat, hogy Miss
Steele nem teljesen ellenálló a sármom iránt.
- Nincs sok minden - mondja, és visszatér a pír az arcára. Megfélemlítem. Helyes.
- Mik a tervei a diploma után?
Vállat von.
- Nincsenek terveim, Mr. Grey. Szeretnék túl lenni a záróvizsgákon.
- Kitűnő karrierprogramjaink vannak. - Basszus! Mi ütött belém, hogy ezt mondtam? Megszegtem az
aranyszabályt. Soha, de tényleg soha nem dugom az alkalmazottakat. De Grey, nem is dugod ezt a lányt.
Csodálkozva néz, és foga ismét az ajkába mélyed. Miért ilyen izgató ez?

- Ó, észben tartom - motyogja, aztán, mint aki megfontolta a dolgot, gyorsan hozzáteszi: - Bár nem hiszem,
hogy be tudnék illeszkedni ide.
Mi a fenéért nem? Mi baja a cégemmel?
- Miért mondja ezt? - kérdezem.
- Nyilvánvaló, nem?
- Nekem nem. - Megzavar a válaszával.
Ismét ügyetlenkedve nyúl a digitális magnóért. A fenébe, elmegy. Gondolatban végigfutok a délutáni
programomon. Nincs semmi, ami nem várhat.
- Akarja, hogy körbevezessem?
- Biztos vagyok benne, hogy rendkívül elfoglalt, Mr. Grey, és még hosszú út vár rám.
- Még ma visszamegy Vancouverbe? - Kinézek az ablakon. Elég hosszú út, és esik az eső. A fenébe. Nem
volna szabad ilyen időben vezetnie, de nem tilthatom meg neki. Dühít a gondolat. - Hát, vezessen
óvatosan - szigorúbb a hangom, mint amilyennek szánom.
A magnóval ügyetlenkedik. Ki szeretne jutni az irodámból, és valami megmagyarázhatatlan okból, én nem
akarom, hogy így legyen.
- Megkapott mindent, amire szüksége van? - kérdezem, és nagyon átlátszó, hogy meg akarom nyújtani az itt
tartózkodását.
- Igen, uram - mondja nyugodtan.
A válaszától észhez térek, olyan furán hangzik ebből a nagy szájából, de egy pillanatra elképzelem ezt a
szájat magamon.
- Köszönöm az interjút, Mr. Grey.
- Részemről az öröm - felelem az igazságnak megfelelőn, mert régóta nem nyűgözött le így senki. Felzaklat
a gondolat.
A lány föláll, és kezet nyújtok. Alig várom, hogy megérintsem.
- A következő találkozásig, Miss Steele. - Halk a hangom, ő pedig kezembe teszi piciny kezét. Igen, meg
akarom korbácsolni, és meg akarom dugni ezt a lányt a játszószobában. Le akarom kötözni, és azt
akarom, hogy kívánjon, hogy szüksége legyen rám, hogy bízzék bennem. Nyelek egyet. Ezt hiába várod,
Grey.
- Mr. Grey - Miss Steele biccent, és gyorsan visszahúzza a kezét… Túlságosan is gyorsan.
A fenébe is, nem engedhetem el így, pedig nyilvánvalóan alig várja, hogy távozhasson. Bosszús vagyok,
de ebben a pillanatban megszáll az ihlet is.
- Csak biztos akarok lenni benne, hogy átjut az ajtón, Miss Steele.
Természetesen elpirul, bűbájosan rózsaszín az arca.
- Ön nagyon figyelmes, Mr. Grey - csattan föl.
Miss Steele harapni is tud. A háta mögött elvigyorodom, miközben kikísérem. Andrea és Olivia is
döbbenten néznek föl. Igen, igen, kikísérem ezt a lányt.
- Van kabátja? - kérdezem.
- Igen. - A mesterkélten mosolygó Oliviára pillantok és kemény a pillantásom. Olivia abban a pillanatban
fel is pattan, és hoz egy tengerészkék kabátot. Átveszem tőle, és a szememmel parancsolom: üljél le.
Istenem, Olivia annyira bosszantó. Állandóan a nyakamon lóg.
Hmm, a kabát a Walmartból van. Mrs. Anastasia Steele-nek igazán jobban kellene öltözködnie. Felé
tartom a kabátot, és miközben felsegítem karcsú vállára, megérintem a nyaka alját. Megmerevedik az
érintésemtől, és elsápad. Igen. Vonzódik hozzám. Óriási örömöt okoz a gondolat. Odalépek a lifthez,
megnyomom a hívógombot, ő pedig nyugtalanul ácsorog mellettem.
Ó, én leszoktatnálak az izgés-mozgásról, bébi.
Nyílik az ajtó, Miss Steele besiet, aztán felém fordul.
- Anastasia - mormogom búcsúzóul.

- Christian - suttogja. A liftajtó becsukódik, és a nevem, mintha ott lebegne továbbra is a levegőben.
Különösen cseng így a számomra, de átkozottul szexi.
Basszus, ez meg mi volt?
Többet kell tudnom erről a lányról.
- Andrea - mondom pattogva, amikor visszaérek az irodámba. - Kapcsolja Welchet, most rögtön.
Leülök az íróasztalom mögé, és várom a hívást. A festményeket nézem az iroda falán, és Miss Steele
szavai járnak az eszemben. A hétköznapiból a különlegesbe. Mintha csak önmagáról mondta volna.
Megszólal a telefon.
- Mr. Welch van a vonalban.
- Kapcsolja.
- Igen, uram.
- Szükségem van egy háttérellenőrzésre.

2011. május 14. szombat.

Anastasia Rose Steele
SZÜLETETT: 1989. szept. 10., Montesano
CÍM: 1114 SB. Green Street, Apart-ment 7. Haven Heigs, 98888
MOBILSZÁM: 360-959-43-52
T 987654320ÁRSADALOMBIZTOSÍTÁSI SZÁM:
BANKI ADATOK: Wells Fargo Bank, WA 98888
SZÁMLASZÁM: 309361, egyenleg: $683,16
FOGLALKOZÁS: Végzős főiskolai hallgató, WSU Vancouver Szabad Művészetek Akadémia, angol szak
T 4.0ANULMÁNYI ÁTLAG PONTSZÁM:
KORÁBBI ISKOLÁK: Montesano középiskola
F 2150ELVÉTELI PONTSZÁM:
MUNKAHELY: Clayton Szerszámbolt, Vancouver Drive, Portland OR (részidős)
APJANEVE: Franklin Lambert, született: 1969. szeptember 1., elhunyt: 1989. szeptember 11.
ANYJA NEVE: Karla May Wilks Adams, szül.: 1970. július 18., házasság: Frank Lambert, 1989. március 1.,
megözvegyült: 1989. szeptember 11., házasság: Raymond Steele, 1990. július 6., elvált: 2006. július 12.,
házasság: Stefen M. Morton, 2006. augusztus 16., elvált: 2007. január 31., házasság: Robbin (Bob)
Adams 2009. április 6.
POLITIKAI NÉZET: nincs adat
VALLÁSA: nincs adat
S nem ismertZEXUÁLISORIENTÁCIÓ:
KAPCSOLATOK: jelenleg nem ismeretes

Vagy századszor futom át az adatlapot azóta, hogy két nappal ezelőtt megkaptam, és próbálok valamivel
többet megtudni a rejtélyes Mrs. Anastasia Rose Steele-ről. Nem tudom kiverni azt az átkozott nőt az
agyamból, és már komolyan kezd dühíteni a dolog. Az elmúlt héten, főleg a különösen unalmas
értekezleteken, azon kaptam magam, hogy egyre többször játszom le ezt az interjút a fejemben. Ahogy a
magnóval babrált, ahogy a füle mögé gyömöszkélte a haját, az ajakharapdálás. Igen. Az a kibaszott
ajakharapdálás állandóan eszembe jut.
És tessék, most itt parkolok a Clayton előtt, a szerény vas- és fémkereskedés előtt, Portland külvárosában,

ahol a lány dolgozik. Elment az eszed, Grey. Mit keresel itt?
Tudtam, hogy ez lesz belőle. Egész álló héten… tudtam, hogy újra kell látnom őt. Azóta tudtam, hogy a
liftben kimondta a nevem, aztán eltűnt. Próbáltam ellenállni, több napig vártam. Öt kibaszott napot vártam,
hátha megfeledkezem róla. Én nem szoktam várni. Gyűlölök várni… bármire is. Még soha nem futottam
nő után. Azok a nők, akik eddig voltak az életemben, megértették, mit várok tőlük. Most attól félek, hogy
Miss Steele túlságosan fiatal, és nem fogja érdekelni az, amit kínálhatok neki… Vagy mégis? Jó alávetett
lesz belőle? A fejemet csóválom. Csak egy módon tudhatom meg… Így aztán, mint egy hülye, itt ülök a
külvárosi parkolóban, Portland egy förtelmes részén.
A háttérellenőrzés semmi érdekest nem derített ki vele kapcsolatban. Egy dolgot kivéve, ami azóta is ott
motoszkál a fejemben. Ezért is vagyok itt. Miért nincs barátja, Miss Steele? Szexuális orientációja
ismeretlen. Lehet, hogy leszbikus? Horkantok egyet, mert nem tartom valószínűnek. Eszembe jut, amikor
feltette ezt a kérdést az interjú során. Mennyire zavarban volt, és a bőre halvány rózsaszínben ragyogott.
Basszus! Azóta nem hagynak ezek a nevetséges gondolatok, amióta találkoztam vele.
Ezért vagy itt.
Megőrülök, hogy újra lássam. Az a kék szempár nem megy ki a fejemből, még álmomban sem. Flynn-nek
nem tettem róla említést, és örülök, mert kezdek úgy viselkedni, mint egy zaklató. Talán el kéne
mondanom neki. A szemem forgatom. Nem akarom, hogy már megint a legújabb módszer baromságával
jöjjön. Csak valami szórakozásra van szükségem… És ebben a pillanatban más szórakozásra nem
vágyom, mint egy vas- és fémkereskedés eladólányára.
Ha már idáig eljöttél, lássuk, csakugyan olyan vonzó-e a kis Miss. Steele, mint ahogyan emlékszel rá.
Rajta, Grey! Kiszállok a kocsiból, és átsétálok a parkolón a bejáratig. Tompán csilingel egy elektromos
harang, amikor belépek.
A bolt sokkal nagyobb, mint amilyennek kívülről látszik, és bár nemsokára itt az ebédidő, viszonylagos
nyugalom van ahhoz képest, hogy szombat van. Gondolák hosszú sora roskadozik a szokásos cuccoktól.
Meg is feledkeztem róla, hogy milyen lehetőségeket kínál egy vaskereskedés olyasvalakinek, mint én
vagyok. Többnyire online vásárolom meg azt, amire szükségem van, de ha már itt vagyok, csakugyan
vehetnék néhány dolgot… Velcro tépőzárat, kulcskarikát… Igen. Megtalálom a csinos kis Miss Steele-t,
és egy kicsit elszórakozom.
Három másodpercbe telik, míg megpillantom. A pult fölé hajolva feszülten bámulja a komputer
képernyőjét, közben az ebédjét majszolja. Egy bagelt. Ösztönösen letöröl egy morzsát az ajka sarkáról,
besöpri a szájába, és lenyalja az ujját. A farkam megrándul a látványtól. Basszus! Hány éves vagyok,
tizennégy? Rohadtul bosszant a reakcióm, de talán elmúlik ez a kamaszos reagálás, amint megdugtam és
megkorbácsoltam… és nem okvetlenül ebben a sorrendben. Igen, erre van szükségem.
Tökéletesen elmerül abban, amit csinál és ez lehetőséget ad arra, hogy tanulmányozzam. A buja
gondolatokat félretéve is, vonzó lány. Komolyan vonzó. Jól emlékeztem.
Miss Steele megpillant, és megdermed. A pillantása szinte a helyemre szögez. Intelligens, mélyreható. A
legkékebb kék, és mintha áthatolna rajtam. Ugyanolyan, és ugyanannyira felzaklat, mint amikor először
láttam. Csak néz. Azt hiszem, meg van döbbenve, és nem tudom eldönteni, hogy ez jó, avagy rossz jel.
- Miss Steele, milyen kellemes meglepetés.
- Mr. Grey - suttogja torokhangon, remegve. Á… jó jel.
- A környéken jártam. Be kell vásárolnom néhány dolgot. Örülök, hogy újra látom, Miss Steele. - De még
mennyire. Feszes póló és farmer van rajta. Nem az a formátlan pulóver, amit a múltkor viselt. Hosszú a
lába, karcsú a dereka, tökéletes a cicije. Továbbra is tátott szájjal bámul rám, nekem pedig le kell
küzdenem a kísértést, hogy az állát megfogva becsukjam a száját. Seattle-ből repültem ide, csak hogy
lássalak, és most úgy nézel rám, hogy azt mondom, megérte.
- Ana. Anának hívnak. Miben segíthetek, Mr. Grey? - Mély lélegzetet veszek, ő pedig kihúzza magát,
ahogy az interjú közben, és azzal a kamumosollyal néz rám, amit nyilván a vevőknek tartogat.

Játszma indul, Miss Steele.
- Szükségem van néhány dologra. Először is kell kábel.
Megint kinyílik a szája, élesen beszívja a levegőt.
Megdöbbennél, ha tudnád, mi mindenre vagyok képes egy kábelköteggel, Miss Steele.
- Többféle méretben tartunk. Megmutassam?
- Kérem. Mutassa az utat, Miss Steele.
Kibújik a pult mögül, és az egyik folyosó felé int. Papucscipő van rajta, és átfut az agyamon, hogy nézne
ki tűsarkúban. Louboutinban… Semmi másban, csakis Louboutinban.
- Az elektromos részlegen van, nyolcas sor. - Megremeg a hangja és elpirul… már megint.
Hatok rá. Kezdek némi reményt érezni. Hát nem leszbi. Elégedetten elmosolyodom.
- Csak ön után - mormogom, és kinyújtva a kezem, magam elé engedem. Az, hogy előttem van, módot,
teret és időt ad, hogy megcsodálhassam a csodálatos seggét. Tényleg minden megvan benne. Édes,
udvarias és szép. Az összes fizikai megfelelővel, amit méltányolok egy alávetettben. De a milliódolláros
kérdés úgy szól: képes-e rá, hogy alávetett legyen? Feltehetőleg semmit nem tud erről az életstílusról… az
én életstílusomról, de szívesen bevezetném. Kezdesz nagyon előre sietni, Grey.
- Üzleti ügyben jár Portlandben? - kérdezi a lány, megszakítva a gondolataimat. Magas a hangja, próbál
úgy tenni, mintha nem érdekelné a válasz. Nevetnem kell, ami üdítő. Ritkán érzem így a nőktől magam.
- A WSU Mezőgazdasági Tanszékét látogattam meg Vancouverben - hazudom. Igazából azért jöttem ide,
hogy lássalak, Miss Steele.
A lány elpirul, én pedig rohadtul érzem magam.
- Támogattam az egyik ottani kutatást a termésrotáció és a talaj kapcsolatáról. - Ez legalább igaz.
- Ez is része a világ táplálása programjának? - Az ajka félmosolyra húzódik.
- Valami ilyesmi - motyogom. Ez most nevet rajtam? Ó, mennyire szeretném megállítani, ha igen. De
hogyan kezdjem? Talán egy vacsorával és nem a szokásos interjúval… Na, ez is újdonság lesz.
Vacsorázni viszek egy jelöltet.
Odaérek a kábelkötegekhez, amelyek színek és hosszúság szerint vannak elrendezve. Szórakozottan húzom
végig rajtuk az ujjam. El kell hívnom őt vacsorázni. Mintha randi lenne. Vajon eljön? Rápillantok, s az
összekulcsolt ujjait bámulja. Nem néz rám… Ami ígéretes. Kiválasztom a leghosszabb köteget. Ezek
hajlékonyabbak, egyszerre két bokát, két csuklót tudok velük összekötni.
- Ez megfelel - mormogom, és a lány ismét elpirul.
- Lesz még valami? - kérdezi gyorsan. Tehát vagy szuperfigyelmes, vagy azt akarja, hogy minél előbb kint
legyek a boltból. Nem tudom eldönteni.
- Kérek még dekortapaszt.
- Renoválja a lakást?
Elfojtom a horkantást.
- Nem, nem renoválok. - Elég rég volt utoljára festőecset a kezemben. Elmosolyodom a gondolattól. Én
mással végeztetem az efféle marhaságot.
- Erre - mondja, és mintha bosszús lenne. - A dekortapasz a másik sorban van.
Rajta, Grey! Nincs sok időd. Kezdjél társalogni vele.
- Régóta dolgozik itt? - Na persze, úgyis tudom a választ. Másokkal ellentétben én érdeklődöm. A lány
újra elpirul. Uramisten, ez aztán szégyenlős. Az égvilágon semmi reményem nincs. Gyorsan megfordul, és
a dekoráció feliratú szárny felé indul, én pedig lelkesen követem. Mi vagyok én, valami kibaszott
kiskutya?
- Négy éve - motyogja. Amikor odaérünk a dekortapa-szok-hoz, lehajol, felvesz két különböző szélességű
tekercset.
- Ezt kérem - mondom. A szélesebb szalag sokkal hatékonyabb szájpöcöknek. Amikor odaadja, ujjhegye
egy pillanatra hozzám ér. Az ágyékomban visszhangzik az érintése. Basszus!

A lány elsápad.
- Még valamit? - halk és rekedtes a hangja.
Uramisten. Ugyanolyan hatással vagyok rá, mint ő énrám. Talán…
- Azt hiszem, egy kis kötél.
- Erre - végigsiet a folyosón, és ismét módot ad rá, hogy méltányoljam remek seggét.
- Milyen fajtát keres? Van szintetikus és természetes rostszál kötél… zsinór… vastag kötél…
A francba. Hagyd abba.
Magamban felnyögök, és próbálom elűzni a képet, ahogy ez a lány a játszószobámban lóg le a plafonról.
- Öt méter természetes rostkötelet kérek.- Ez durvább és jobban megfeszül, ha küszködsz lekötözve…
nekem való.
Enyhén remegnek az ujjai, de azért hatékonyan lemér öt métert. A jobb zsebéből előhúz egy tapétakést, és
egyetlen, gyors mozdulattal elvágja a kötelet. Ügyesen feltekeri, és rögzíti egy csúszócsomóval. Nem
akármi.
- Cserkész volt?
- A szervezett csoporttevékenység nem az én világom, Mr. Grey.
- Mi az ön világa, Anastasia? - Elkapom a pillantását, és a tekintetemtől kitágul az írisze. Igen.
- Könyvek.
- Milyen könyvek?
- Tudja, szokásos. Klasszikusok, főleg a brit irodalom.
Brit irodalom. Lefogadom, hogy Brontë és Austen. Az a romantikus, csupa szív és virág típus? Basszus!
Ennek nem örülök.
- Szüksége van még valamire?
- Nem is tudom. Mit javasolna? - Látni akarom a reak-cióját.
- Barkácsoláshoz? - kérdezi a lány meglepve.
Csaknem kitört belőlem a nevetés. Ó, bébi, a barkácsolás az nem az én világom. De elfojtom a jókedvet,
és bólintok. A lány pillantása végigfut a testemen, és megfeszülök. Ez felmér engem. Beszarás.
- Overallt - tör ki belőle.
Nem hallottam még ilyen meglepő dolgot, édes, nagy szájából, a „maga meleg” kérdése óta.
- Nyilván nem akarja tönkre tenni a ruháját. - Ismét zavarban van, és a farmerom felé int.
Nem tudok ellenállni a kísértésnek.
- Le is vehetem.
- Ó… - A lány elvörösödik, és lesüti szemét.
- Veszek overallt is. Isten ments, hogy tönkretegyem a ruhámat - mormogom, hogy kihúzzam a kínos
helyzetből. Ő pedig egy szó nélkül megfordul, fürgén végigmegy a folyosón, én pedig újra csak követem,
amit élvezek
- Hogy haladnak a cikkel? - kérdezem abban a reményben, hogy egy kicsit ellazul.
Felnéz, és megkönnyebbült kis mosoly jelenik meg arcán. Végre.
- Nem én írom. Katherine, vagyis Miss Kavanagh írja. A lakótársam. Nagyon tetszik neki az anyag. Ő az
újság szerkesztője, és teljesen maga alatt volt, amiért nem csinálhatta meg személyesen az interjút.
Az első találkozásunk óta nem beszélt hozzám ilyen hosszan. És most is valaki másról, nem önmagáról.
Érdekes.
Mielőtt bármilyen megjegyzést tehetnék, hozzáteszi:
- Csak az zavarja, hogy nincs a cikkhez képe.
Az erőszakos Mrs. Kavanagh fényképet akar. Jó reklám, mi? Ezt megtehetem. Ez lehetővé tenné, hogy még
egy kis időt töltsek az izgalmas Miss Steele-lel.
- Milyen képet akar?
Miss Steele rám néz, aztán a fejét rázza.

- Hát, itt vagyok a környéken. Talán holnap… - Itt maradhatok Portlandben. Majd a szállodából
dolgozom. Talán kiveszek egy szobát a Heathmanben. Taylort lehívom, idehozza a laptopomat és némi
ruhát. Vagy Elliotot… hacsak nem éppen dug valahol, ez a szokásos elfoglaltsága a hétvégén.
- Hajlandó lenne egy képhez modellt állni? - A lány nem is tudja leplezni meglepetését.
Kurtán bólintok. Megdöbbennél, ha tudnád, hogy mit meg nem tennék, hogy több időt töltsek veled,
Miss Steele… Sőt, meg is teszek.
- Kate boldog lesz… ha találunk egy fényképészt. - Miss Steele elmosolyodik, és felderül az arca. Olyan,
akár a nyári hajnal. Uramisten, lélegzetelállító.
- Értesítsen holnap - előhúzom a tárcámból a névjegyemet. - Rajta van a mobilszámom. Reggel tíz előtt
hívjon. - Ha nem teszi meg, húzok vissza Seattle-be, és megfeledkezem erről az egész ostoba kalandról.
Lehangol a gondolat.
- Oké - és még mindig mosolyog.
- Ana. - Mindketten a lazán, de drága ruhába öltözött fiatal férfi felé fordulunk, aki a folyosó túlvégén
tűnik fel. Fülig ér a szája, a fenébe is, Miss Anastasia Steele láttán. Ki ez a farok?
- Őöö… Elnézést, egy pillanatra Mr. Grey. - Elindul a pasi felé, aki úgy rántja magához, akár egy gorilla.
Megfagy a vérem. Valami ősi reakció ez bennem. Veszed le a kibaszott mancsodat róla! Ökölbe szorul a
kezem, és csak egy kicsit javít a kedvemen, amikor látom, hogy a lány nem öleli vissza.
Sutyorogva beszélgetnek. Basszus, lehet, hogy Welch anyaga téves? Lehet, hogy ez a pasi a barátja? A
kora megfelelő, és nem tudja levenni a lányról a mohó tekintetét. Egy pillanatra eltolja magától
kartávolságba, úgy vizsgálgatja, aztán karját lazán a vállán nyugtatva ácsorog. Látszólag közönyös gesztus,
de tudom, hogy azt akarja mondani: igényt tarok a lányra, kopj le róla. Miss Steele szemlátomást zavarban
van. Egyik lábáról a másikra áll.
Basszus! Mennem kell. Aztán Miss Steele mond valamit a pasinak, és elhúzódik tőle. A karját érinti meg
közben, nem a kezét. Világos, hogy nincsenek közel egymáshoz. Helyes.
- Paul, bemutatom Christian Greyt. Mr. Grey, ő Paul Clay-ton. A bátyjáé ez a hely. - Különös pillantással
néz rám, amit nem értek, aztán folytatja. - Azóta ismerem Pault, hogy itt dolgozom, még ha nem is
találkozunk gyakran. Most jött haza Princetonból, ahol üzletvezetést tanul.
A főnök testvére tehát, és nem udvarló. Váratlanul ér, mennyire megkönnyebbültem… Ez a nő tényleg
befészkelte magát a bőröm alá.
- Mr. Clayton - szándékosan pattogó a hangom.
- Mr. Grey - bágyadtan nyújt kezet. Ágyba pisáló. - Várjon csak, az a Christian Grey? A Grey Enterprises
Holdings? - Látom, mint változik egy szempillantás alatt a területét védő hímből seggnyalóvá.
Igen, én vagyok az, te farok.
- Nahát, miben segíthetek?
- Anastasia már mindent elintézett, Mr. Clayton. Nagyon figyelmes lány.- Most pedig kopjál le.
- Remek - ömleng. Alázatos és tágra nyílt a szeme. - Majd később ütközünk, Ana.
- Persze, Paul - mondja a lány, és hál' istennek Paul otthagy minket. Nézem, mint tűnik el a bolt hátsó
részében.
- Még valami, Mr. Grey?
- Csak ezek - motyogom. Basszus! Fogy az időm, és még mindig nem tudom, fogom-e még látni őt. Pedig
tudnom kell, van-e bármi remény arra, hogy legalább megfontolja azt, amire gondolok. Hogy is
kérdezhetném meg tőle? Készen állok rá, hogy új alávetettet fogadjak? Olyat, aki semmit nem tud?
Basszus! Rengeteget kéne tanítani. Gondolatban felnyögök a rengeteg érdekes lehetőség gondolatára. A
csudába is, már az is remek mulatság lesz, hogy eljussunk oda. Egyáltalán, érdekli a dolog, vagy teljes
tévedésben vagyok?
Miss Steele bevonul a pénztár mögé, beüti a vásárlásomat, közben mindvégig lesüti a szemét. Nézz rám, a
csudába is. Újra látni akarom a gyönyörű kék szemét, és megpróbálnám felmérni, mi jár az eszében.

Végre felemeli a fejét.
- Negyvenhárom dollár.
Ez minden?
- Kér hozzá táskát? - kérdezi ismét eladó üzemmódba helyezve magát, én pedig átnyújtom az Amex
kártyámat.
- Köszönöm, Anastasia. - Élvezet kimondani a nevét. Gyönyörű név, egy gyönyörű lányhoz illő.
Gyorsan és hatékonyan becsúsztatja mindazt, amit vettem egy bevásárlótáskába. Ennyi. Mennem kell.
- Felhív, ha meg akarják csinálni velem azt a fényképet?
Bólint, és visszaadja a kártyámat.
- Helyes. Akkor viszlát holnap, talán. - Egyszerűen nem tudok elmenni. Az értésére kell adnom, hogy
érdeklődöm utána.
- Ja, Anastasia, örülök, hogy nem Miss Kavanagh jött el az interjúra. - Élvezem, milyen döbbent arcot
vág. A hátamra vetem a táskát, és kivonulok a boltból.
Igen, bármit is mond a józan eszem, kívánom. Most pedig várnom kell… A rohadt életbe… Már megint.

Egyelőre, ennyi…
Köszönöm, köszönöm, köszönöm, hogy elolvasták.

E L James

Copyright © Fifty Shades Ltd 2011
The author published an earlier serialised version of this story online with different characters as “Master of the Universe” under the

pseudonym Snowqueen’s Icedragon
Book design by Claudia Martinez

Cover design based on design by Jennifer McGuire
Cover image © Kineticimagery/Dreamstime.com

Hungarian translation © Tótisz András, 2012
© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2012
Felelős kiadó Kepets András
Szerkesztette Loósz Vera

Megjelent:
A sötét ötven árnyalata
A szabadság ötven árnyalata

Table of Contents

Címoldal
Ajánlás
Előszó
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Epilógus
Christian árnyalatai
Copyright