A szabadság ötven árnyalata

Hannah túl hamar nyitja az ajtót, nyilván odakinn toporgott.
- Megnéznéd, szabad-e a tárgyaló?
- Már megnéztem, és bemehettek.
- Prescott, megtenné, hogy ott kutatja át őket? Ott senki nem látja, igaz?
- Igen, asszonyom.
- Öt perc múlva ott vagyok. Hannah, vezesd Leila Wil-liam-set és kísérőjét a tárgyalóba.
- Meglesz. - Hannah aggódva pillant Prescottra, majd rám. - Halasszam el a következő megbeszélésedet?
Négykor lesz, de a város másik végében.
- Igen - mormogom szórakozottan. Hannah bólint és távozik.
Mi a csudát akarhat Leila? Nem hiszem, hogy bántani akarna. A múltban sem bántott, amikor megvolt rá a
lehetősége. Christian iszonyú pipa lesz. Tudatalattim ajkát lebiggyesztve, a lábát szemérmesen keresztbe
vetve bólint. Muszáj szólnom neki. Gyorsan írok egy e-mailt, aztán megnézem az időt, és egy pillanatra
elfog valami rossz érzés. Aspen óta olyan jól megvagyunk.
A „küldés”-re kattintok.

Feladó: Anastasia Grey
Tárgy: Látogatók
Dátum: 2011. szeptember 6. 15:27
Címzett: Christian Grey

Christian!

Leila van itt, beszélni akar velem. Prescott társaságában fogadom.
Ha szükséges, felhasználom a frissen szerzett pofozó tudásom a már gyógyult kezemmel.
Próbálj meg nem aggódni. Komolyan mondom.
Nagylány vagyok.
Mihelyt beszéltem vele, hívlak.

A

Anastasia Grey
Szerkesztő, SIP

Sietve az íróasztal fiókjába rejtem a BlackBerrymet, felállok, lesimítom szürke ceruzaszoknyámat a
csípőmön, belecsippentek az arcomba, hogy némi pírt adjak neki, és kigombolom a felső gombot szürke
selyemblúzomon. Oké, készen állok. Mély lélegzetet veszek, és kimegyek az irodából, hogy találkozzam a
hírhedt Leilával. Mintha nem is hallanám, hogy az íróasztalom felől halkan a Your Love is King dallama
hallatszik.
Leila sokkal jobban néz ki. Sőt, nagyon csinos. Az arca rózsás, kipirult, barna szeme ragyog, a haja tiszta
és csillogó. Halványrózsaszín blúzt visel fehér nadrággal. Feláll, amint belépek a tárgyalóba, ahogyan a
barátnője is. Ő is sötét hajú, fiatal nő, gyengéd barna szemmel, színe, akár a brandyé. Prescott a sarokban
várakozik, le nem veszi a szemét Leiláról.
- Mrs. Grey, nagyon köszönöm, hogy szakított rám időt. - Leila hangja halk, de tisztán cseng.

- Öö… elnézést a biztonsági intézkedések miatt - mondom, mert nem tudom, mi mást közölhetnék vele.
Prescott felé intek.
- Ő a barátnőm, Susi.
- Üdv - biccentek Susi felé. A nő hasonlít Leilára. Hasonlít rám. Ja, ne, még egy!
- Igen - mondja Leila, mintha csak olvasna a gondolataimban. - Susi is jól ismeri Mr. Greyt.
Mi a fenét mondhatnék erre? Udvariasan mosolygok.
- Foglaljanak helyet - mormogom.
Kopogtatnak az ajtón, Hannah az. Intek, hogy jöjjön be, pedig tökéletesen tudom, miért zavar.
- Elnézést, hogy félbeszakítottalak, Ana. Mr. Grey van a vonalban.
- Mondd meg neki, hogy nem érek rá.
- Elég határozott volt - mondja félénken Hannah.
- Lefogadom, hogy az volt. Elnézést kérnél tőle a nevemben, és megmondanád, hogy nemsokára
visszahívom?
Hannah habozik.
- Légy szíves.
Asszisztensem bólint, és kisiet a szobából, én pedig visszafordulok a velem szemben ülő két nő felé.
Mindketten olyan áhítattal néznek, hogy zavarba ejt.
- Mit tehetek magukért? - kérdezem.
Susi szólal meg.
- Tudom, hogy elég furán hangzik, de én is meg akartam ismerni. A nőt, aki meghódította Chris…
Felemelem a kezem, mire a mondat közben elhallgat. Nem akarom ezt hallani.
- Felfogtam - morgom.
- Szubklubnak hívjuk magunkat. Az egykori alárendeltek klubja. - Susi rám vigyorog, a szeme jókedvűen
csillog.
Uramisten!
Leila felszisszen, és tátott szájjal mered Susira. Jókedv és szörnyülködés egyszerre sugárzik belőle. Susi
arca pedig megrándul, gyanítom, Leila bokán rúgta az asztal alatt.
Mi a fenét kéne erre mondanom? Idegesen pillantok Prescott felé, aki nem mozdul, és a pillantását le nem
veszi Leiláról.
Susi, mintha észbe kapna. Elpirul, aztán bólint és feláll.
- A recepción megvárlak. Ez Lulu showja - teszi hozzá, és látom rajta, hogy zavarban van.
Lulu?
- Megleszel? - kérdi Leila, és rámosolyog, Susi pedig széles, nyílt, őszinte mosolyt küld felém, és távozik.
Susi és Christian… Nem olyan gondolat, amin jól esik rágódni. Prescott közben kiveszi zsebéből a
telefonját, és beleszól. Nem is hallottam csöngeni.
- Mr. Grey az - mondja. Leila és én is felé fordulunk. Prescott lehunyja a szemét, mint akinek fájdalmai
vannak. - Igen, uram - mondja, aztán odalép hozzám, és átadja a telefont.
A szememet forgatom.
- Christian… - igyekszem, hogy a hangomból ne érződjön az elkeseredés. Felállok, és sietve kimegyek a
szobából.
- A kurva életbe, mit szórakozol velem? - üvölti. Majd szétveti a harag.
- Ne kiabálj velem.
- Hogy érted azt, hogy ne kiabáljak veled? - ordítja még hangosabban. - Határozott utasításokat adtam,
amiket teljesen figyelmen kívül hagytál. Már megint. A fenébe is Ana, átkozottul dühös vagyok.
- Majd ha lecsillapodtál, megbeszéljük.
- Le ne merd tenni - sziszegi.
- Viszlát, Christian! - Bontom a vonalat, és kikapcsolom Prescott telefonját.

Szentséges szar. Nincs sok időm Leilával. Mély lélegzetet veszek, és visszamegyek a tárgyalóba. Leila és
Prescott is várakozásteljesen néz rám. Visszaadom Prescottnak a telefonját.
- Hol is tartottunk? - kérdezem Leilától, és visszaülök a helyemre, szemben vele. Kissé elkerekedik a
szeme.
Igen. Jól látod. Tudom kezelni őt, mondanám a legszívesebben. De nem hiszem, hogy szívesen hallaná.
Leila idegesen babrálja a haja végét.
- Először is, szeretnék bocsánatot kérni - mondja halkan.
Ó…
Leila felpillant.
- Igen - teszi hozzá gyorsan. - És köszönöm, hogy nem emelt vádat. Tudja… a kocsi… meg a lakásban.
- Tudom, hogy nem volt… jól - mormogom kábán. Nem vártam bocsánatkérést.
- Nem voltam jól.
- De most már jobban érzi magát? - kérdezem kedvesen.
- Sokkal jobban. Köszönöm.
- Az orvosa tudja, hogy itt van?
Leila a fejét rázza.
Ó.
A lány bűntudatosan néz.
- Tudom, hogy vállalnom kell majd a következményeit, de el kell intéznem néhány dolgot, és látni akartam
Susit és magát, és… Mr. Greyt.
- Találkozni akar Christiannal? - A gyomrom szabadesésben hullik a padlóra. Hát ezért jött ide.
- Igen. Meg akartam kérdezni, nem bánja-e.
Basszus! Tátott szájjal meredek rá, s a legszívesebben azt mondanám, hogy igenis, bánom. Nem akarom,
hogy a férjem közelébe menjen. Miért van itt? Hogy felmérje az ellenfelet? Hogy zavarba hozzon? Vagy
csak le akar zárni valamit?
- Leila - sóhajtom lemondón -, ez nem rajtam múlik, hanem Christianon. Tőle kell megkérdeznie. Felnőtt
ember… többnyire.
Leila néhány pillanatig csak néz, mintha meglepné a reakcióm, aztán halkan felnevet, és idegesen babrálja
a haját.
- Többször visszautasította a kérésemet - mondja csendesen.
Basszus! Nagyobb bajban vagyok, mint gondoltam.
- Miért olyan fontos, hogy beszéljen vele? - kérdezem barátságosan.
- Hogy köszönetet mondjak. Nélküle már egy bűzlő börtön pszichiátriai részlegén rohadnék. Tisztában
vagyok vele. - Lesüti szemét, az ujját végighúzza az asztal szélén. - Komoly idegösszeomlásom volt, és
Mr. Grey meg John… dr. Flynn nélkül… - Vállat von, ismét rám néz, és csupa hála az arca.
Megint nem találok szavakat. Mit vár tőlem, mit kéne mondanom? Tény, hogy mindezt Christiannak kéne
elmondania, nem nekem.
- És a művészeti iskolát is. Nem lehetek eléggé hálás neki.
Tudtam! Christian fizeti az iskolát. Kifejezéstelen arccal nézek, bizonytalanul próbálom kielemezni az
érzéseimet ezzel a nővel kapcsolatban, aki épp most igazolta a gyanúimat Christian nagyvonalúságáról.
Meglepetésemre nem érzek ellenségesen iránta. Reveláció ez a számomra, és örülök, hogy Leila jobban
van. Remélhetőleg, most már képes lesz továbblépni, és élni az életét, távol a miénktől.
- Nem maradnak ki órák? - kérdezem, mert tényleg érdekel.
- Csak kettő. Holnap hazamegyek.
Remek.
- És mit tervez, amíg itt van?
- Elmegyek Susihoz a holmimért, aztán visszamegyek Hamdenbe. Festek és tanulok. Mr. Greynek már van

is néhány festménye tőlem.
Mi a fene! A gyomrom most már a pincéig süllyed a gondolatra.
- Miket fest?
- Főleg absztraktot.
- Értem. - Lelki szemeim előtt megjelennek az immár ismerős képek a nagyszoba falán. Kettőt talán
Christian ex-alárendeltje festett…
- Beszélhetek őszintén, Mrs. Grey? - kérdezi a lány, aki egyáltalán nem veszi észre, mint harcolnak
bennem az érzelmek.
- Feltétlenül - morgom, és Prescottra pillantok, aki mintha kicsit ellazult volna. Leila előrehajol, mint aki
egy régóta őrzött titkot akar megosztani.
- Szerettem Geoffot, a barátomat, aki az idén meghalt. - Szomorú suttogássá halkul a hangja.
Szentséges szar, ez személyes lesz!
- Sajnálom - morgom gépiesen, de a lány folytatja, mintha nem is hallana.
- Szerettem a férjemet… és még valakit - mormogja.
- Az én férjemet - vágom rá, mielőtt észbe kapok.
- Igen - formálja némán a szót.
Ez nem újság nekem. Leila felpillant. Barna szemében egymásnak ellentmondó érzelmeket látok, és a
legerősebb mind közül az aggodalom lehet. Talán a reakciómtól tart? Viszont énbennem a legerősebb
érzés ez iránt a szerencsétlen, fiatal nő iránt a szánalom. Gondolatban eszembe villan mindaz a klasszikus
irodalom, amely a viszonzatlan szerelemmel foglalkozik. Nagyot nyelek, és maradok az erkölcsi
magaslaton.
- Tudom. Könnyű őt megszeretni - suttogom.
Meglepetésében még jobban elkerekedik Leila szeme, és elmosolyodik.
- Igen. Ő olyan, aki… vagyis olyan volt… - Gyorsan helyesbít, és elpirul. Aztán olyan édesen kuncog,
hogy nem tudom megállni, vele kuncogok. Igen, ezt váltja ki belőlünk Christian Grey. Tudatalattim
lemondóan forgatja a szemét, és olvassa tovább a Jane Eyre gyűrött példányát. Az órámra pillantok. A
szívem mélyén biztos vagyok benne, hogy Christian kisvártatva itt lesz.
- Kiharcolom, hogy beszélhessen Christiannal.
- Gondoltam, hogy megteszi. Tudom, mennyire oltalmazó tud lenni - mosolyog.
Hát ez a taktikája. Nagyon ravasz. Vagy manipulatív, súgja a tudatalattim.
- Ezért jött el hozzám?
- Igen.
- Értem. - És Christian pont a kezére játszik. Vonakodva bár, de be kell ismernem, hogy ez a lány jól
ismeri.
- Nagyon boldognak tűnt magával - mondja most.
Tessék?
- Honnan tudja?
- Akkor láttam, amikor a lakásban voltam - feleli óvatosan.
A fenébe, hogy is felejthettem el?
- Gyakran volt ott?
- Nem. De magával teljesen másként viselkedett.
Végig akarom ezt hallgatni? Megborzongok, a fejbőröm is bizsereg, ahogy visszaemlékszem, mennyire
féltem, mikor ez a lány mindössze láthatatlan árnyék volt a lakásunkban.
- Ugye tudja, hogy ez törvénytelen? Illetéktelen behatolás.
Leila bólint, és lesüti a szemét. A körmét végighúzza az asztal szélén.
- Csak néhányszor fordult elő, és szerencsém volt, hogy nem kaptak el. Ezért is köszönetet kell mondanom
Mr. Greynek. Börtönbe zárathatott volna.

- Nem hiszem, hogy ilyet tenne - mormogom.
Hirtelen nyüzsgés támad a tárgyaló előtt, és azonnal tudom, hogy Christian az épületben van. A következő
pillanatban már be is ront az ajtón, és mielőtt becsukná, elkapom Taylor pillantását, aki türelmesen áll
odakinn. A száját komoran összeszorítja, és nem viszonozza feszült mosolyomat. A fenébe, még ő is
dühös rám.
Christian szürkén izzó pillantása előbb engem, majd Leilát szögez a székhez. Viselkedése csöndesen
eltökélt, de ennél én jobban ismerem, és gyanítom, hogy Leila is. Az a fenyegető, hűvös csillogás a
szemében elárulja az igazságot - füstölög a haragtól, még ha jól is leplezi. Szürke öltönyében, a fehér ing
nyitott, legfelső gombja alatt a meglazított sötét nyakkendővel egyszerre üzletember és lezser… és nagyon
dögös. A haja kócos, nem kétséges, hogy azért, mert kétségbeesetten túrt belé.
Leila idegesen süti le a szemét, az asztal szélét nézi, újra azon húzogatja végig a mutatóujját, Christian
pedig rólam ránéz, majd Prescottra.
- Ki van rúgva - mondja halkan. - Takarodjon!
Elsápadok. Jaj, ne, ez nem korrekt!
- Christian! - kezdek felállni.
Figyelmeztetőn mutat rám az ujjával.
- Ne! - mondja, és olyan fenyegetően csöndes a hangja, hogy azonnal elhallgatok, és maradok a
székemben.
Prescott lehajtott fejjel, sietve távozik. Christian becsukja mögötte az ajtót, és az asztalig megy. Basszus,
basszus, basszus! Erről én tehetek. Christian megáll Leilával szemben, mindkét kezét az asztallapra teszi,
és előrehajol.
- Mi a faszt keresel itt?
- Christian! - szisszenek fel, de ügyet sem vet rám.
- Nos?
Leila felnéz rá hosszú szempillái alól. Tágra nyílt a szeme, az arca hamuszürke, oda a rózsás pír.
- Látni akartalak, de nem engedted - suttogja.
- Ezért idejöttél, hogy a feleségemet zaklasd. - Christian hangja nyugodt. Túlságosan is az.
Leila ismét lesüti a szemét, az asztalt nézi.
Christian feláll, és fölé tornyosul.
- Leila, ha még egyszer a feleségem közelébe mész, megszüntetek minden támogatást. Orvost,
képzőművészeti iskolát, egészségbiztosítást… mindent. Világos?
- Christian - próbálkozom újra, de egy fagyos pillantással elhallgattat. Miért ilyen értetlen? Kivirágzik
bennem az együttérzés ez iránt a szomorú nő iránt.
- Igen - mondja Leila, és alig hallom a hangját.
- Mit keres Susannah a recepción?
- Velem jött.
Christian a hajába túr, és haragosan mered rá.
- Christian, kérlek. Leila csak köszönetet akart mondani neked. Ez minden - próbálkozom ismét.
A férjem ügyet sem vet rám, Leilára irányítja haragját.
- Susannah-nál laktál, mialatt beteg voltál?
- Igen.
- És tudta, hogy mit művelsz?
- Nem. Elutazott nyaralni.
Christian a mutatóujjával végigsimít alsó ajkán.
- Miért kellett beszélned velem? Tudod, hogy bármi kérésed van, Dr. Flynn-nen keresztül eljuttathatod.
Szükséged van valamire? - Egy kicsit lágyabb a hangja, egy töredéknyit.
Leila ismét végigsimít az asztal szélén.

Elég a durva bánásmódból, Christian.
- Tudnom kellett. - És a lány most először néz nyíltan rá.
- Mit kellett tudnod? - csattan rá Christian.
- Azt, hogy jól vagy.
A férjem tátott szájjal nézi.
- Hogy jól vagyok-e? - hitetlenkedik.
- Igen.
- Hát, jól vagyok. Tessék, most már tudod. Úgyhogy Taylor kivihet a Sea-Tacra, és visszamehetsz a
Keleti partra. És ha csak egyetlen lépést is teszel a Mississippitől nyugatra, minden elúszott. Megértetted?
Basszus… Christian! Csak nézem. Mi a fene rágja ezt az embert? Nem zárhatja ezt a lányt az ország egyik
felébe!
- Megértettem - mondja Leila nyugodtan.
- Helyes. - Christian kissé békülékenyebb.
- Lehet, hogy Leilának most nem alkalmas hazautaznia. Tervei vannak. - Szegény lány helyett is
haragszom.
Christian dühösen néz rám.
- Anastasia, ez nem tartozik rád - figyelmeztet jegesen.
Bosszúsan nézek vissza rá. Hogy is ne tartozna rám? Leila az én irodámban ül. Lennie kell itt valaminek,
amiről nem tudok. Christian teljesen ésszerűtlenül viselkedik.
Ötven árnyalat, sziszegi a tudatalattim.
- Leila engem keresett meg és nem téged - duzzogok.
Leila felém fordul, s hihetetlenül nagyra nő a szeme.
- Megkaptam az utasításaimat, Mrs. Grey, és nem fogadtam szót. - Idegesen pillant a férjem felé, majd
visszafordul hozzám. - Ez az a Christian Grey, akit én ismerek - mondja. Hangja szomorú, egyszersmind
vágyakozó. Christian a homlokát ráncolja, belőlem pedig kiszáll minden levegő. Ilyen volt velem is az
elején? Nehéz visszaemlékeznem. Leila szánalmas kis mosollyal feláll.
- Szeretnék holnapig maradni. Délben indul a gépem - mondja halkan.
- Tízkor érted küldök valakit, hogy kivigyen a repülőtérre.
- Köszönöm.
- Susannah-nál szálltál meg?
- Igen.
- Oké.
Haragosan nézek Christianra. Nem diktálhat így ennek a lánynak… és honnan tudja, hol lakik Susannah?
- Viszlát, Mrs. Grey! Köszönöm, hogy fogadott.
Felállok, és kezet nyújtok. Leila kecsesen elfogadja, és kezet rázunk.
- Öö… viszlát! Sok szerencsét! - morgom, mert nem is sejtem, hogyan illik búcsút mondani a férjem ex-
alávetettjének.
Leila biccent, és Christian felé fordul.
- Viszlát, Christian!
Christian szeme kicsit ellágyul.
- Jó utat, Leila! - Halk a hangja. - Dr. Flynn, ugye nem felejted el?
- Igen, uram.
Christian ajtót nyit, hogy kiterelje a lányt, de Leila megtorpan előtte, és felnéz. Christian megmerevedik,
aggódva figyeli.
- Örülök, hogy boldog vagy. Megérdemled - mondja Leila, és mielőtt még Christian válaszolhatna,
távozik.
Christian a homlokát ráncolva néz utána, aztán biccent Taylornak, aki követi Leilát a recepció felé.

Christian becsukja az ajtót, és bizonytalanul pillant felém.
- Eszedbe ne jusson, hogy haragudj rám - sziszegem. - Hívd fel Claude Bastille-t, és rúgd szét a seggét,
vagy menj el dr. Flynnhez.
Christian szája is tátva marad, annyira meglepi ez a kitörés, és újra összeszaladnak homlokán a ráncok.
- Megígérted, hogy nem csinálod - közli vádlón.
- Mit ígértem?
- Hogy nem dacolsz velem.
- Nem ígértem ilyet. Azt mondtam, hogy jobban tekintettel leszek az érzéseidre. Tudattam veled, hogy
Leila itt van. Prescott átkutatta őt és a másik kis barátnődet is. Prescott mindvégig mellettem volt. Most
pedig kirúgtad szegény nőt, pedig csak azt tette, amit kértem tőle. Mondtam, hogy ne aggódj, mégis itt
vagy. Nem emlékszem, hogy megkaptam volna tőled a pápai bullát, amely szerint nem találkozhatok
Leilával. Nem tudtam, hogy létezik egy tiltott látogatók listája. - Ahogy kezdek, belemelegedi,
megemelkedik a hangom. Christian kiismerhetetlen arccal néz, de néhány pillanat múltán megrándul a
szája.
- Pápai bulla? - kérdi kedélyesen, és láthatóan ellazul.
Nem állt szándékomban kedélyessé tenni a társalgást, erre elégedetten mosolyog rám, amitől csak még
pipább leszek. Fájdalmas volt végignézni ezt a találkozást az exével. Hogy lehetett ennyire rideg vele?
- Mi az? - kérdezi lemondóan, mikor az arcom eltökélten komor marad.
- Te. Miért voltál ilyen kőszívű vele?
Christian sóhajt, mocorog, felém lép, és az asztalra támaszkodik.
- Anastasia - kezdi, mintha egy gyerekhez beszélne -, te nem érted ezt. Leila, Susannah meg a többiek
mindössze kellemes időtöltést nyújtottak. Ez minden. Te vagy a világegyetemem központja. És amikor
utoljára egy helyiségben voltatok ti ketten, Leilánál fegyver volt. Nem akarom, hogy a közeledben legyen.
- De akkor beteg volt.
- Tudom, és azt is tudom, hogy most már jobban van, de többé nem adok esélyt senkinek.
Megbocsáthatatlan, amit tett.
- Hiszen egyenesen a kezére játszottál. Leila téged akart látni, és jól tudta, hogy azonnal rohansz, ha idejön
hozzám.
Christian megrándítja a vállát, mint akit nem érdekel a dolog.
- Nem akarom, hogy a régi életemmel foglalkozz.
Micsoda?
- Christian… te a régi életed miatt lettél az, aki vagy, bármilyen is az új életed. Ami téged érint, az engem
is érint. Elfogadtam mindezt, amikor hozzád mentem, mert szeretlek.
Christian megmerevedik. Tudom, hogy nehéz ezt hallania.
- Nem bántott. És ő is szeret téged.
- Szarok rá.
Döbbenten meredek Christianra. Leginkább az döbbent meg, hogy még mindig képes megdöbbenteni. „Ez
az a Christian Grey, akit én ismerek” - forognak az agyamban Leila szavai. Christian olyan ridegen bánt
vele, annyira más volt, mint az a férfi, akit megismertem és megszerettem. A homlokom ráncolva idézem
fel, milyen lelkifurdalása volt, amikor Leila összeroppant, amikor úgy gondolta, hogy valami módon ő is
felelős a lány fájdalmáért. Nyelek egyet az emléktől, hogy még meg is fürdette. A gyomrom fájdalmasan
rándul össze, keserű epét érzek a torkomban. Hogy mondhatja, hogy nem törődik vele? Akkor nagyon is
törődött. Mi változott? Néha, mint most is, egyáltalán nem értem Christiant. Egészen más szinten jár az
agya, mint az enyém.
- Miért véded hirtelen annyira? - kérdezi. Értetlen és bosszús.
- Nézd, Christian, nem hiszem, hogy Leila meg én egyhamar recepteket és kötésmintákat cserélgetnénk. De
azt sem hiszem, hogy ilyen szívtelennek kéne lenned vele.

Jeges a szeme.
- Mondtam már neked, hogy nincs szívem - morogja.
A szememet forgatom. Ó, már megint olyan, mint egy kamasz.
- Ez nem igaz, Christian. Nevetséges vagy. Igenis törődsz vele. Nem fizetnéd a művészeti iskoláját és a
többit, ha nem így volna.
Hirtelen az életem fő céljának érzem, hogy ezt megértessem vele. Fájdalmasan nyilvánvaló, hogy törődik
Leilával. Miért tagadja? Akárcsak a szülőanyja iránti érzései. Basszus, hát persze! A Leila és a többi
alávetett iránti érzéseit az anyja iránti érzésekkel keverednek. Szeretek törékeny, barna hajú lányokat
korbácsolni, mint amilyen te vagy, mert mindnyájan arra a narkós kurvára hasonlítotok. Nem csoda, hogy
olyan dühös. Sóhajtok, és a fejem csóválom. - Kérlek, hívd dr. Flynnt. Hogy lehet, hogy ő nem látja ezt?
A szívem szakad az én elveszett kisfiúmért… Miért olyan nehéz elérni, hogy újra érezze azt az emberséget
és szánalmat, amelyet akkor mutatott Leila iránt, mikor a lánynak idegösszeomlása volt?
Christian szeméből süt a harag.
- A vitát lezártam. Megyünk haza.
Az órámra pillantok. Még fél öt sincs, és volna még munkám.
- Korán van - morgom.
- Haza - makacskodik.
- Christian! - Elcsigázott a hangom. - Elegem van ebből az örökös vitából.
Úgy ráncolja a homlokát, mint aki nem érti a dolgot.
Próbálom felvilágosítani.
- Tudod, ha bármi olyat teszek, ami neked nem tetszik, azt hiszed, valami módon vissza kell vágnod
nekem. Általában valami perverz dugással, ami vagy észveszejtő, vagy kegyetlen. - Lemondóan rándítok a
vállamon. Olyan zavaros és kimerítő ez az egész.
- Észveszejtő? - kérdezi.
Tessék?
- Általában igen.
- Mi volt észveszejtő? - Már lelkes, érzéki kíváncsiság csillog a szemében. Világos, hogy próbálja
elvonni a figyelmemet. Basszus, nem a SIP tárgyalójában akarom ezt megvitatni. Tudatalattim lenéző
pillantással vizsgálgatja szépen manikűrözött körmeit. Akkor kár volt felhoznod a témát.
- Te is tudod. - Vérvörös vagyok, rá és önmagamra is haragszom.
- Találgathatok - suttogja.
Basszantyú! Én próbálom büntetni őt, ő pedig összezavar.
- Christian, én…
- Szeretek örömet okozni neked. - A hüvelykujjával finoman végigsimít az alsó ajkamon.
- Örömet okozol - ismerem be suttogva.
- Tudom - súgja a fülembe. - Ez az egy, amit tudok.
Ó, milyen csodás az illata. Hátrahúzódik, lenéz rám, ajka arrogáns, amolyan elvarázsollak mosolyra
húzódik.
Lebiggyesztem az ajkam. Próbálok úgy tenni, mint akire nem hat a közelsége. Mesterien tereli el a
figyelmemet mindenről, ami fájdalmas, mindenről, amivel nem akarja, hogy foglalkozzam. Te pedig
hagyod, kotyogja a tudatalattim a Jane Eyre fölött átkandikálva - de minek?
- Mi volt észveszejtő, Anastasia? - nyaggat Christian, és gonosz csillogást látok a szemében.
- Az egész listát akarod? - kérdezem.
- Egész lista van? - Elégedettnek hangzik.
Ó, kimerít ez az ember.
- Hát, a bilincsek… - motyogom, és az elmém visszarepít a nászutunkra.
Christian a homlokát ráncolja, megfogja a kezem, és hüvelykujjával a csuklómon levő pulzusponthoz ér.

- Nem akarlak megjelölni.
Ó…
Christian ajka lassú, buja mosolyra húzódik.
- Gyere haza. - Csábító a hangja.
- Dolgoznom kell.
- Haza - makacskodik.
Nézzük egymást, az olvadt szürke szempár a zavart kéket. Kóstolgatjuk egymást, egymás határait, akaratát.
A szemét kutatom, valami megértést keresek, próbálom felmérni, hogyan képes ez az ember dühöngő
irányításmániásból egy szempillantás alatt átvedleni csábító szeretővé. Christian szeme nagyobb, sötétebb
lesz, egyértelmű a szándéka. Lágyan cirógatja az arcomat.
- Maradhatunk itt is - mondja, és halk, rekedtes a hangja.
Jaj, ne! Nem. Nem. Nem. Ne az irodában.
- Christian, nem akarok itt szexelni. Néhány perce ment csak ki a szeretőd a szobából.
- Soha nem volt a szeretőm - morogja Christian, és komoran összeszorítja száját.
- Ez csak jelentéstani kérdés.
Zavartan ráncolja a homlokát. A csábító szerető eltűnt.
- Ne gondolkozz ezen túl sokat, Ana. Leila már történelem - legyint.
Sóhajtok… talán igaza van. Csak annyit akarok, hogy vallja be önmagának, hogy törődik vele. A
félelemtől összeszorul a szívem. Tegyük fel, én csinálok valami megbocsáthatatlant. Tegyük fel, nem
fogadok szót. Akkor én is történelem leszek? Ha képes ekkora fordulatra… pedig annyira aggódott, olyan
zaklatott volt, amikor Leila beteg volt… talán képes volna ellenem fordulni? Felszisszenek, mert eszembe
villan egy álomtöredék: aranyozott tükrök és cipősarkak kopogása a márványpadlón, ahogy Christian
otthagy, én pedig egyedül maradok a fényűző környezetben.
- Nem… - szakad ki belőlem, rémülten suttogom, mielőtt visszafoghatnám magam.
- Igen. - Megfogja az állam, lehajol, és gyöngéden szájon csókol.
- Jaj, Christian, néha megijesztesz. - Két kezembe fogom a fejét, ujjaimra tekerem a haját, és magamhoz
húzom az ajkát. Egy pillanatra megmerevedik, aztán átkarol.
- Miért?
- Olyan könnyen elfordultál tőle.
A homlokát ráncolja.
- És azt hiszed, hogy tőled is elfordulnék, Ana? Hogy gondolhatsz ilyet? Mi hozta ezt ki belőled?
- Semmi. Csókolj meg. Vigyél haza - könyörgök.
És amint ajka az enyémhez ér, elvesztem.

- Ó, kérlek - könyörgök neki, amikor Christian finoman ráfúj a nemi szervemre.
- Mindent a maga idejében - mormogja.
Szíjaimat rángatva, hangos nyögéssel tiltakozom a buja támadás ellen. Puha bőrbilincsek tartanak, mindkét
könyököm a térdemhez van szorítva, és Christian feje a lábaim között mozog fel és le, ügyes nyelve
kitartóan ingerel. Kinyitom a szemem, és a hálószoba lágy, késő délutáni fényben fürdő plafonját nézem
anélkül, hogy igazán látnám is. Christian nyelve körbe- és körbepörög világegyetemem középpontja körül.
Ki akarom nyújtani a lábam, és úrrá lenni a gyönyörömön, de hiába. A hajába markolok, és húzni kezdem,
így harcolok ez ellen a fenséges kínzás ellen.
- El ne élvezz - mormogja. Lélegzete puhán simít végig meleg, nedves testemen, miközben az ujjaimmal
dacol. - Elfenekellek, ha elmész.
Felnyögök.

- Önuralom, Ana. Az egész ezen múlik. - És a nyelve folytatja ezt az erotikus behatolást.
Ó, Christian aztán tudja, mit művel. Tehetetlen vagyok, nem tudok ellenállni, nem tudom visszatartani ezt a
szolgai reakciót. Pedig próbálom, nagyon igyekszem, de a testem robban Christian könyörtelen
ténykedésétől, és a nyelve nem áll meg, kicsavarja belőlem a gyönyör utolsó cseppjét is.
- Ó, Ana - korhol. - Mégis elmentél. - Lágy hangon, diadalittasan korhol. Hasra fordít, én pedig remegő
kézzel támaszkodom a karomra. Aztán keményen a fenekemre csap.
- Ááá!
- Önuralom - figyelmeztet, s a csípőmet megragadva belém döfi magát.
Ismét felkiáltok. Még remegek az orgazmusom utórezgéseitől. Christian néhány pillanatra mozdulatlanná
dermed bennem, majd előrehajolva kicsatolja előbb az egyik, majd a másik bilincset is. Átkarolva az
ölébe húz, mellkasa a hátamhoz ér, keze az állam alatt van a torkomon. Lubickolok a teljessége érzésében.
- Mozogj! - utasít.
Nyögdécselve emelkedek föl és süllyedek vissza az ölében.
- Gyorsabban - suttogja.
Egyre gyorsabban és gyorsabban mozgok. Christian hörögve húzza hátra a fejem, hogy a nyakamat
harapdálhassa. A másik keze élvezettel siklik végig a testemen, a csípőmtől egészen a csiklómig, amely
még érzékeny az iménti buja játszadozás után. Nyöszörgök, mikor ismét ingerelni kezdenek az ujjai.
- Igen, Ana. Az enyém vagy - mondja reszelős hangon. - Csak te.
- Igen - zihálom, és ismét megfeszülök, köré zárulok, intim bölcsőmbe zárom.
- Élvezz a kedvemért! - követeli.
Én pedig engedelmesen elmegyek. Christian magához szorítva tart, míg a gyönyörtől remegve a nevét
kiáltom.
- Ó, Ana, szeretlek - kiáltja, és őt is elragadja a gyönyör.

Megcsókolja a vállam, és elsimítja a hajamat az arcomból.
- Ez rákerül a listára, Mrs. Grey? - mormogja. Hason fekszem az ágyon, alig vagyok tudatomnál. Christian
gyengéden masszírozza a fenekemet. A könyökére támaszkodva, az oldalán fekszik.
- Hmm.
- Ezt vehetem igennek?
- Hmm. - Mosolygok.
Elvigyorodik, és újra megcsókol, én pedig vonakodva az oldalamra gördülök, hogy szembe forduljak
vele.
- Nos? - kérdezi.
- Rendben. Megcsinálom a listát. De figyelmeztetlek, hosszú lesz.
A szája csaknem körbeszalad a fején. Előbbre hajol, és gyengéden megcsókol.
- Rendben. Vacsorázunk? - Jókedv és szerelem ragyog a tekintetében.
Bólintok. Majd éhen veszek. Gyöngéden húzogatni kezdem a mellkasán a szőrt.
- Szeretném, ha elárulnál nekem valamit - suttogom.
- Mit?
- De ne legyél dühös.
- Miről van szó, Ana?
- Arról, hogy igenis, törődsz vele.
Elkerekedik a szeme, és a jókedv minden nyoma eltűnik belőle.
- Azt akarom, hogy valld be, törődsz vele. Ugyanis az a Christian, akit én ismerek és szeretek, törődne
vele.

Megmerevedik, nem veszi le rólam a szemét, és komoly belső küzdelemnek vagyok tanúja, mintha
salamoni ítéletet kellene hoznia. Kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, aztán ismét becsukja, és
valamilyen érzelem fut át az arcán… talán fájdalom.
Mond ki, könyörgök magamban.
- Igen. Igen, törődöm vele. Most boldog vagy? - Alig hallható a suttogása.
Micsoda megkönnyebbülés.
- Igen, nagyon.
A homlokát ráncolja.
- El sem hiszem, hogy erről beszélgetek veled itt, az ágyban…
Az ajkára teszem az ujjamat.
- Nem beszélgetünk. Menjünk enni. Éhes vagyok.
Christian sóhajt, és fejét csóválja.
- Elvarázsolsz és összezavarsz, Mrs. Grey.
- Helyes.
Odahajolok hozzá, és megcsókolom.

Feladó: Anastasia Grey
Tárgy: A lista
Dátum: 2011. szeptember 9. 09:33
Címzett: Christian Grey

Ez határozottan a csúcs volt.
:D

A

Anastasia Grey
Szerkesztő, SIP

Feladó: Christian Grey
Tárgy: Mondjál valami újat
Dátum: 2011. szeptember 9. 09:42
Címzett: Anastasia Grey

Már három napja ezt mondod.
Döntsél.
Vagy… kipróbálhatunk valami mást.
:)

Christian Grey
Elnök-vezérigazgató, aki élvezi a játékot, Grey Enterpri-ses Holdings, Inc.

Vigyorogva nézem a képernyőt. Az elmúlt néhány este… hát, nem akármilyen volt. Ismét jól érezzük
magunkat együtt, elfeledkeztünk a rövidke közjátékról Leilával. Még nem igazán szedtem össze a
bátorságomat, hogy megkérdezzem Christiantól, lóg-e a falon Leila valamelyik képe. Csakugyan nem is
törődöm vele. Megszólal a BlackBerrym, és amikor felveszem, azt várom, hogy Christian szól bele.
- Ana?
- Igen?
- Ana, drágám, itt az idősebbik José.
- Mr. Rodriguez! Üdv. - A fejbőröm bizseregni kezd. Mit akar tőlem José apja?
- Sajnálom, drágám, hogy a munkahelyeden zavarlak. Rayről van szó… - Elhal a hangja.
- Mi baj? Mi történt? - A szívem a torkomban dobog.
- Ray balesetet szenvedett.
Jaj, ne! Apa! Eláll a lélegzetem.
- Kórházban van. Jó lenne, ha idejönnél.

Tizenhetedik fejezet

- Mi történt, Mr. Rodriguez? - Rekedt a hangom, alig érthető a fojtogató sírástól. Ray. Édes Ray! Az
apám!
- Autóbalesete volt.
- Oké. Megyek… azonnal megyek. - Adrenalin önti el a testem, pánik marad a nyomában. Nehezen
kapkodom a levegőt.
- Átvitték Portlandbe.
Portland? Mi a csudát keres apa Portlandben?
- Légi mentővel szállították át. Én is odamegyek. Az OHSU egyetemi kórház. Ó, Ana, nem vettem észre azt
a kocsit. Egyszerűen nem láttam…
Mr. Rodriguez, jaj, ne!
- Ott találkozunk. - Mr. Rodriguez hangja elhal, és megszakad a vonal.
Nem. Nem. Mély lélegzetet veszek, fogom a telefont, és Roach-ot hívom. A második csengetésre fölveszi.
- Ana?
- Jerry, az apám…
- Mi történt, Ana?
Elmagyarázom, szinte levegőt sem veszek közben.
- Azonnal menj. Hát persze, hogy mész. Remélem, minden rendben lesz.
- Köszönöm. Majd értesítelek. - Udvariatlanul lecsapom a telefont, de a mostani hangulatomban ez mit
sem érdekel.
- Hannah! - kiabálok ki, és hallom a szorongást a hangomban. Néhány perc múlva bekukkant az ajtón, és
azt látja, hogy épp a retikülömbe dobálom be a holmimat, az iratokat pedig az aktatáskámba.
- Igen, Ana? - A homlokát ráncolja.
- Apámnak balesete volt. Oda kell mennem.
- Ó, szegénykém!
- Mondjál le minden mai megbeszélést. Hétfőre is. Neked kell befejezned az e-könyv prezentáció
előkészítését. A jegyzetek a megosztott file-ban vannak. Courtney segít, ha szükséges.
- Igen - feleli Hannah. - Miattunk ne aggódj, megoldjuk valahogy.
- Nálam lesz a BlackBerry.
Az asszisztensem vékony, sápadt arcáról sütő aggodalom csaknem eltöri nálam a mécsest.
Apa!
Fölkapom a zakóm, a retikült és az aktatáskát.
- Hívlak, ha bármire szükség lenne.
- Légy szíves. Sok szerencsét, Ana! Remélem, apád rendben lesz.
Feszülten rámosolygok, de tartom magam, és kimegyek az irodából. Nehezemre esik, hogy ne fussak a
recepcióig. Sawyer felpattan, amikor odaérek.
- Mrs. Grey? - Zavarba hozza a váratlan felbukkanásom.
- Portlandbe megyünk. Most azonnal.
- Igen, asszonyom. - Sawyer csodálkozik, de nyitja nekem az ajtót. - Mrs. Grey, megtudhatom mi az oka
ennek a váratlan útnak? - kérdezi, mikor a parkoló felé rohanunk.
- Az apám. Balesete volt.
- Értem. Mr. Grey tudja már?
- Majd a kocsiból felhívom.
Sawyer bólint, kinyitja az Audi SUV hátsó ajtaját, és beszállok. Remegő ujjakkal nyúlok a BlackBerryért,
és hívom Christian mobilját.

- Mrs. Grey! - Andrea hangja pattogóan hivatalos.
- Christian ott van? - zihálom.
- Nos… valahol az épületben, asszonyom. Nálam hagyta feltölteni a BlackBerryt.
Halkan felnyögök tehetetlen dühömben.
- Megmondaná neki, hogy hívtam, és beszélnem kell vele? Sürgős.
- Megpróbálhatom előkeríteni. Időnként elkószál.
- Csak hívjon vissza - kérlelem, visszafojtva a könnyeimet.
- Természetesen, Mrs. Grey. - Andrea habozik. - Minden rendben van?
- Nincsen - suttogom, és nem bízom meg a hangomban. - Kérem, kerítse őt elő, és hívjon vissza.
- Igen, asszonyom.
Leteszem. Most már nem tudom visszafojtani a fájdalmamat. A mellkasomhoz emelem a térdem,
összekucorodom a hátsó ülésen, és patakzanak a könnyeim.
- Portlandben hová, Mrs. Grey - kérdezi Sawyer kedvesen.
- Az OHSU-ba - préselem ki a választ. - Az a nagy kórház.
Sawyer kihajt a parkolóból, és az I-5 felé fordul, én pedig halkan nyöszörgök, némán imádkozom. Kérlek,
add, hogy jól legyen! Kérlek, segíts! Kérlek, add…
Megszólal a telefonom. A Your Love is King dallama riaszt fel a mantrámból.
- Christian! - jajgatom a telefonba.
- Uramisten, Ana. Mi baj?
- Ray. Balesete volt.
- A kurva…
- Már elindultam Portlandbe.
- Portlandbe? Mondd, hogy Sawyer veled van.
- Igen. Ő vezet.
- Hol van Ray?
- Az OHSU-ban.
Fojtott hangokat hallok a háttérből.
- Igen, Ros. Tudom! - csattan Christian mérgesen. - Sajnálom, bébi, de csak úgy három óra múlva lehetek
ott. Van még itt egy kis dolgom. Majd odarepülök.
Ó, a fenébe! Charlie Tango újra működik, és amikor Christian legutoljára repült vele…
- Tárgyalásom lesz néhány fickóval, Tajvanból jöttek ide, és nem mondhatom le. Hónapok óta dolgozunk
ezen a megállapodáson.
Én miért nem tudok erről semmit?
- Amint lehet, indulok.
- Oké. - suttogom. - És azt akarom mondani, hogy semmi gond, maradj csak Seattle-ben, és intézd az üzleti
ügyeidet, de igazából azt akarom, hogy velem legyen.
- Ó, bébi - suttogja.
- Megleszek, Christian. Ne rohanj! Intézd a dolgaidat Nem akarom, hogy miattam is aggódj. Repülj
biztonságosan.
- Úgy lesz.
- Később találkozunk.
- Szia! - Miután bontottam a vonalat, ismét magamhoz ölelem a térdemet. Semmit nem tudok Christian
üzleti ügyeiről. Mi a csudát csinál a tajvaniakkal? Kinézek az ablakon a King megyei nemzetközi
repülőtér, Boeing Field felé. Christiannak nem eshet baja, amikor repül. A gyomrom újra görcsbe rándul,
és hányinger kerülget. Ray és Christian. Nem hiszem, hogy a szívem elviselné. Hátradőlök, és újra
kezdem a mantrám. Kérlek, add, hogy rendben legyen!

- Mrs. Grey - riaszt fel Sawyer hangja. - A kórház területén vagyunk, már csak a sürgősségit kell
megtalálnom.
- Tudom, hol van. - Utoljára akkor jártam az OHSU-ban, amikor Claytonnál leestem a létráról, és
kificamítottam a bokám Két napja dolgoztam. Eszembe jut a fölém hajoló Paul Clayton, és beleborzongok
az emlékbe.
Sawyer a mentőbejárathoz hajt, és kipattan, hogy ajtót nyisson.
- Megyek, leparkolok, aztán megkeresem önt, asszonyom. Az aktatáskáját hagyja itt, majd én hozom.
- Köszönöm, Luke.
Sawyer bólint, én pedig besietek a nyüzsgő sürgősségire.
A recepciós udvariasan mosolyog rám a pult mögött, és pillanatokon belül megérdeklődi, hol van Ray. A
műtők szintjére küld, a harmadikra.
Műtők? Basszus!
- Köszönöm - motyogom, és próbálok arra fókuszálni, amerre mutatott. Remegő gyomorral, szinte futok a
lift felé.
Kérlek, add, hogy jól legyen! Kérlek, segíts!
A lift kínzóan lassú, minden emeleten megáll. Gyerünk… gyerünk már. Szuggerálom, hogy gyorsabban
menjen, bosszúsan nézem a ki- és beszállókat, akik megakadályozzák, hogy minél hamarabb apámnál
legyek. Végül az ajtó a harmadik szinten nyílik ki, és már rohanok is egy újabb recepciós pulthoz. Itt
haditengerészeti egyenruhás nővérek vannak.
- Segíthetek? - kérdezi egy készséges, szemlátomást rövidlátó nővér.
- Az apámat keresem. Raymond Steele. Nemrég vették föl. Azt hiszem, a 4-es műtőben van. - Miközben
kimondom, magamban azon könyörgök, hogy ne legyen igaz.
- Megnézem, Miss Steele.
Bólintok. Nem veszem a fáradtságot, hogy kijavítsam, miközben a nő mereven nézi a komputere
képernyőjét.
- Igen. Már néhány órája odabent van. Ha szeretne itt várni, akkor beszólok nekik. Arra találja a
várószobát. - Egy nagy, fehér ajtó felé mutat, amelyen kék nagybetűkkel ott is díszeleg a Várószoba
felirat.
- Jól van az apám? - kérdezem, leküzdve a hangom remegését.
- Kérem, várjon asszonyom, valamelyik orvos nemsokára tájékoztatja.
- Köszönöm - motyogom, de magamban sikítok. Most akarom tudni.
Kinyitom az ajtót, és egy puritánul berendezett szobába jutok. Mr. Rodriguez és José ülnek odabenn.
- Ana! - kiált fel Mr. Rodriguez. A karja be van gipszelve, az arca egyik felén zúzódás látszik.
Tolókocsiban ül, és az egyik lábán is gipsz fehérlik. Óvatosan ölelem meg.
- Ó, Mr. Rodriguez! - szipogom.
- Ana, drágám. - Az ép karjával megveregeti a hátamat. - Annyira sajnálom - motyogja, és rekedtes a
hangja, majd el is hal.
Jaj, ne!
- Ne, apa - korholja José gyengéden, és megáll mögöttem. Amikor megfordulok, a karjába von, és
magához ölel.
- José - motyogom. És eddig bírtam. Potyognak a könnyeim, az elmúlt három óra minden feszültsége,
félelme és szívfájdalma kitör belőlem.
- Hé, Ana, ne sírj. - José gyengéden cirógatja a hajam, én pedig átkarolom a nyakát, és halkan sírok. Egy
örökkévalóságig állunk így, és hálát érzek, amiért a barátom itt van. Akkor húzódok el tőle, amikor
Sawyer csatlakozik hozzánk a várószobában. Mr. Rodriguez ad egy papír zsebkendőt a gondosan
idekészített dobozból, és leszárítom a könnyeimet.
- Ő Mr. Sawyer. Biztonsági - mormogom. Sawyer udvariasan biccent Josénak és Mr. Rodrigueznek, majd

helyet foglal a sarokban.
- Ülj le, Ana - terel José az egyik műbőrrel borított karosszékhez.
- Mi történt? Tudjuk, hogy van? Mit csinálnak vele?
José felemelt kézzel állítja meg a kérdések záporát, és mellém ül.
- Még semmi újság. Ray, apa meg én Astoriába kirándultunk pecázni. Valami kibaszott, részeg állat
nekünk jött…
Mr. Rodriguez megpróbálja félbeszakítani Josét, bocsánatkérést motyog.
- Cálmate, papa, nyugodj meg - csattan rá José. - Rajtam egy karcolás sincs, megúsztam néhány fájós
bordával meg egy puklival a fejemen. Apa… hát, ő eltörte a csuklóját és a bokáját. De a kocsi az utas
oldalnak és Raynek ütközött.
Jaj, nem, nem… Ismét pánik önti el az agyam. Nem, nem, nem! Borzongok, a hideg futkos bennem, ahogy
elképzelem, mi történik most Rayjel.
- Most műtik. Az Astoriai Közkórházba vittek minket, de Rayt légi mentővel átszállították ide. Nem
tudjuk, mi történik most, várjuk a híreket.
Remegni kezdek.
- Ana, fázol?
Bólintok. Ujjatlan, fehér blúz és fekete nyári zakó van rajtam, nem ad sok meleget. José lekapja
bőrdzsekijét, és a vállamra teríti.
- Hozhatok egy teát, asszonyom? - Sawyer mellettem terem. Hálásan bólintok, ő pedig kimegy a szobából.
- Miért pont Astoriába mentetek? - kérdezem.
José vállat von.
- Azt mondták, ott jó a kapás. Amolyan fiús programot akartunk, egy kicsit együtt lenni az öregemmel,
mielőtt az egyetemen jól befűtenek a végzősöknek. - José sötét szeme tágra nőtt, süt belőle a félelem és a
megbánás.
- Te is megsérülhettél volna. És Mr. Rodriguez is… rosszabbul… - Nyelek egyet a gondolatra. A
testhőmérsékletem tovább csökken, és még jobban vacogok. José megfogja a kezem.
- Ana, te megfagysz.
Mr. Rodrigez közelebb húzódik, az ép kezével megfogja a másik kezem.
- Annyira sajnálom, Ana.
- Mr. Rodriguez, kérem… baleset volt. - Alig hallhatóan suttogok.
- Szólíts csak Josénak - javít ki, én pedig bágyadtan rámosolygok. Mindössze ennyi telik tőlem. Ismét
megborzongok.
- A rendőrség őrizetbe vette azt a seggfejet. Reggel hét volt, de az az állat már teljesen beszívott - sziszegi
utálkozva José.
Sawyer jön be, kezében egy papír pohárban forró víz és egy teás zacskó. Tudja, hogyan iszom a teát. Ez
meglep, és örülök, hogy elvonja vele a figyelmemet. Mr. Rodriguez és José elengedi a kezem, én pedig
hálásan átveszem a poharat Sawyertől.
- Szükségük van valamire? - kérdezi Sawyer Mr. Rodriguezt és Josét. A fejüket rázzák, így aztán Sawyer
visszaül a helyére a sarokban.
Beáztatom a vízbe a teás zacskót, majd remegő kézzel kiemelem, és a kis szemetesbe dobom.
- Mi tart ilyen sokáig? - mormogom magam elé, és iszom egy kortyot.
Apa… Kérlek istenem, add, hogy jól legyen! Kérlek, segíts!
Amikor úgy látszott, hogy minden elveszett, amikor Charlie Tango eltűnt, lehunytam a szemem, és csöndes
imát küldtem a férjem biztonságos hazatéréséért.
Az órámra pillantok: negyed három. Hamarosan itt kell lennie. Kihűlt a teám… Brr! Felállok, föl-alá
járkálok, majd visszaülök, és megfogom José kezét, aki vigasztalón megszorítja az enyémet. Kérlek, add,
hogy jól legyen! Kérlek, segíts!

Lassan cammog az idő.
Hirtelen kinyílik az ajtó, és valamennyien várakozásteljesen pillantunk fel. A gyomrom összerándul.
Christian ront be. Az arca egy pillanatra elsötétül, amikor megpillantja a kezemet José kezében.
- Christian! - kiálltok fel, és fölpattanok. Hála istennek, biztonságban megérkezett. Máris a karjába zár, az
orra a hajamban, és magamba szívom az illatát, a melegét, a szerelmét. Egy részem máris nyugodtabbnak,
erősebbnek és határozottabbnak érzi magát, pusztán attól, hogy ő itt van. A jelenléte biztosítja a lelki
békémet. Micsoda különbség!
- Van valami újság?
A fejem rázom, nem vagyok képes megszólalni.
- José - biccent felé Christian üdvözlésül.
- Christian, ő az apám, idősebb José Rodriguez.
- Mr. Rodriguez. Az esküvőn már találkoztunk. Felteszem, ön is ott volt a balesetnél.
José gyorsan elmeséli az egész történetet.
- Elég jól vannak ahhoz, hogy itt legyenek? - kérdezi Christian.
- Sehol máshol nem lennék - feleli Mr. Rodriguez. Csöndes a hangja, kiérződik belőle a fájdalom.
Christian bólint. Megfogja a kezem, leültet, és helyet foglal a mellettem levő székben.
- Ettél? - kérdezi.
A fejem rázom.
- Éhes vagy?
A fejem rázom.
- Fázol? - kérdezi, és José dzsekijére pillant.
Bólintok. Christian fészkelődik, de bölcsen egy szót sem szól.
Ismét nyílik az ajtó, és fiatal orvos lép be világoskék műtőruhában. Kimerültnek látszik.
Minden vér kifut a fejemből, és támolyogva felállok.
- Ray Steele - suttogom. Christian mellém áll, és átkarolja a derekamat.
- Ön a legközelebbi rokona? - kérdezi az orvos. Világoskék a szeme, szinte olyan, mint a ruhája, és más
körülmények között vonzónak találnám.
- A lánya vagyok, Ana.
- Miss Steele…
- Mrs. Grey - szakítja félbe Christian.
- Elnézést - dadogja az orvos, és egy pillanatra legszívesebben bokán rúgnám Christiant. - Dr. Crowe
vagyok. Az apját stabilizáltuk, de kritikus az állapota.
Ez mit jelent? A lábamból kifut az erő, csak Christian karja ment meg attól, hogy ne essek össze.
- Több belső sérülést is szenvedett - folytatja dr. Crowe. - Főleg a rekeszizmánál, de sikerült rendbe
hozni, és az lépét is megmentettük. Sajnos a műtét közben a vérveszteségtől megállt a szíve. Sikerült
újraindítanunk, de ez némi aggodalomra adhat okot. Mindazonáltal a legnagyobb gondunk, hogy több
komoly zúzódást is elszenvedett a fején, és az MRI egy duzzanatot mutatott ki az agyában. Kómát idéztünk
elő, hogy nyugalomban és mozdulatlanul tartsuk, amíg ezt a duzzanatot megfigyeljük.
Agykárosodás? Na, ne!
- Ez a szokásos eljárás ilyen esetekben. Egyelőre várnunk kell, és majd meglátjuk.
- És mik a kilátások? - kérdezi Christian hűvösen.
- Nehéz ebben a pillanatban megmondani, Mr. Grey. Lehet, hogy tökéletesen felgyógyul, de jelenleg isten
kezében van.
- Mennyi ideig tartják kómában?
- Ez attól függ, hogyan reagál az agya. Rendszerint hetvenkettő-kilencvenhat órát.
Jaj, olyan sokáig.
- Láthatom? - suttogom.

- Igen, egy félóra múlva bemehet hozzá. Az intenzívre kerül, a hatodikra.
- Köszönöm, doktor úr.
Dr. Crowe biccent, aztán sarkon fordul, és otthagy bennünket.
- Hát, legalább életben van - suttogom Christiannak. És újra könny csorog az arcomon.
- Ülj le - utasít szelíden Christian.
- Papa, azt hiszem, jobb, ha mi elmegyünk. Pihenned kell. Egy ideig úgysem tudunk meg semmit -
mormogja José az apjának, aki tompán mered rá. - Este visszajöhetünk, mi-után kipihented magad. Ugye
nem bánod, Ana? - fordul aztán felénk.
- Dehogy.
- Portlandben szálltatok meg? - kérdezi Christian, és José bólint.
- Nem kell egy fuvar?
José a homlokát ráncolja.
- Taxit akartam rendelni.
- Luke elvihet titeket.
Sawyer feláll, és José zavartan néz.
- Luke Sawyer - mormogom, hogy felvilágosítsam.
- Aha… Persze. Igen, jól jönne. Kösz, Christian.
Felállok, gyors egymásutánban megölelem Mr. Rodriguezt és Josét is.
- Légy erős, Ana! - súgja José a fülembe. - Apád fitt, egészséges ember. Jó esélyei vannak.
- Remélem. - Erősen magamhoz szorítom őt, aztán elengedem, és leveszem magamról a dzsekijét.
- Maradjon nálad, ha fázol még.
- Nem. Jól vagyok. Kösz. - Idegesen pillantok Christianra. Látom, hogy közönyös arccal néz.
- Bármi változás van, azonnal szólok - ígérem, amikor José az ajtó felé tolja az apja kerekesszékét.
Sawyer kinyitja előttük az ajtót.
Mr. Rodriguez fölemeli a kezét, és megállnak az ajtóban.
- Imádkozom érte, Ana - elhal a hangja. - Olyan jó volt annyi év után újra találkozni vele. Nagyon jó
barátom lett.
- Tudom.
Elmennek, és Christian meg én kettesben maradunk. Megsimogatja az arcomat.
- Sápadt vagy. Gyere ide. - Leül az egyik székbe, és az ölébe húz, ismét a karjába zár. Boldogan fogadom.
Hozzábújok. A nevelőapám balsorsa nyomaszt, de hálás vagyok, amiért a férjem itt van és támogat.
Christian gyengéden simogatja a hajam, és a kezemet fogja.
- Milyen volt Charlie Tango? - kérdezem.
Elvigyorodik.
- Ó, felkész volt - mondja, és csöndes büszkeség süt a hangjából.
Órák óta most először mosolygok, mégis zavartan pillantok rá.
- Felkész?
- A Philadelphiai történetben van ez a szöveg. Ez Grace kedvenc filmje.
- Nem ismerem.
- Azt hiszem, megvan otthon Blue-Rayen. Megnézhetjük, ha akarod. - A hajamba csókol, és ismét rám
mosolyog. - Meggyőzhetlek, hogy egyél valamit? - kérdezi.
Lehervad a mosolyom.
- Most nem. Előbb Rayt akarom látni.
Christian válla megereszkedik, de nem erőlteti.
- Milyen volt a tajvani tárgyalás?
- Megfelelő.
- Amennyiben?

- Kevesebbért ideadták a hajógyárukat, mint amennyit hajlandó lettem volna fizetni érte.
Christian megvett egy hajógyárat?
- És ez jó?
- Igen, ez jó.
- De azt hittem, van már egy hajógyárad.
- Van is. Itt fogjuk végezni az összeszerelést, a berendezést, de a Távol-Keleten olcsóbb megépíteni a
testet.
Aha.
- És mi lesz a munkaerővel az itteni hajógyárban?
- Átszervezünk. A minimumra tudjuk szorítani az elbocsátásokat. - A hajamba csókol megint. - Na,
megnézzük Rayt? - Lágy a hangja.
Az intenzív osztály a hatodikon tiszta, steril, funkcionális hely. Suttogó hangok, és pityegő gépek. Négy
beteg van a helyiségben, mindegyik a maga elkülönített, hi-tech kuckójában. Ray a szoba túlsó végében
fekszik.
Apa!
Olyan kicsinek tűnik a nagy ágyban, a gépek között.
Sokkol a látványa. Apám soha nem volt ilyen kicsi. Egy cső van a szájába dugva, és mindkét karjába
valamilyen folyadék csöpög. Az ujjaira egy kis csipesz van csatolva, és egy pillanatra eltűnődöm, mi célt
szolgálhat. A lába nincs betakarva, és kék gipsz van rajta. Egy monitor mutatja a szívverését: bip, bip,
bip. Erősen, egyenletesen ver. Ennyit tudok. Lassan elindulok felé. A mellkasát jókora kötés borítja,
amely eltűnik a szemérmét védő vékony lepedő alatt. Most látom, hogy a szája jobb sarkából kijövő cső
egy ventilátorhoz vezet. A ventilátor zaja összekeveredik a szívmonitor bippegésével. Szívás, kifújás,
szívás, kifújás, a levegőt a bippekkel egy időben kényszeríti ki.
Négy vonal van a szívmonitor képernyőjén, mind egyenletesen mozog, jelezve számunkra, hogy Ray még
köztünk van.
Ó, apa!
Bár a száját eltorzítja a ventilátor csöve, békésnek tűnik, mint aki mélyen alszik.
Helyes fiatal nővérke áll mellette, a monitorokat ellenőrzi.
- Megérinthetem? - kérdezem, és bizonytalanul nyúlok Ray keze felé.
- Igen - mosolyog a lány kedvesen. A kitűzője szerint Kellie-nek hívják, és a húszas éveiben járhat. Szőke,
sötét szemű lány.
Christian megáll az ágy végében, és engem néz, ahogyan megfogom Ray kezét. Meglepően meleg, és ettől
nem bírom tovább. Az ágy melletti székre rogyok, a fejem Ray karjára hajtom, és kitör belőlem a zokogás.
- Ó, apa, kérlek, legyél jobban - suttogom. - Kérlek.
Christian a vállamra teszi a kezét és vigasztalón megszorítja.
- Mr. Steele életfunkciói jók - mondja Kellie nővér csöndesen.
- Köszönöm - mondja Christian. Éppen idejében pillantok fel, hogy lássam, amint a lány szája tátva
marad. Most nézett csak a férjemre igazán. Nem érdekel. Annyit bámulhatja Christiant, amennyit csak
akarja, ha segít meggyógyítani az apámat.
- Hall engem? - kérdezem.
- Mély álomban van. De ki tudja?
- Ülhetek itt egy ideig?
- Persze. - A nővérke rám mosolyog, de árulkodóan elpirul. Ide nem illőn az jár az eszemben, hogy a
szőke nem igazán jön be Christiannak.
Christian nem törődik a lánnyal, énrám néz.
- Telefonálnom kell. Odakinn leszek. Egy kicsit kettesben hagylak apáddal.
Bólintok. Christian a hajamba csókol, és kimegy a szobából. Ray kezét fogom, és átérzem a dolog

iróniáját: csak most, amikor nincs öntudatánál, és nem hallhat, most akarom igazán elmondani neki,
mennyire szeretem. Ő volt az állandóság az életemben. Az én kősziklám. Mostanáig nem igazán gondoltam
bele. Nem vagyok vér a véréből, de ő az apám, és úgy is szeretem. Könny csorog le az arcomon. Kérlek,
kérlek, legyél jobban.
Csendesen, hogy senkit ne zavarjak vele, mesélek neki az Aspenben töltött hétvégéről, meg az előzőről,
amikor vitorlázó géppel repültünk, és hajókáztunk a Grace-szel. Mesélek neki az új házról, elmondom a
terveinket, és azt is, hogy szeretnénk amolyan ökoházzá tenni. Megígérem, hogy elviszem Aspenbe, ahol
pecázhat Christiannal, és megnyugtatom, hogy Mr. Rodriguezt és Josét is szívesen látjuk. Kérlek, maradj
köztünk, hogy így legyen, apa. Kérlek.
Ray nem mozdul, a ventilátor szívja és kifújja a levegőt, s az egyetlen válasz a szívmonitor egyenletes, de
megnyugtató bippegése.
Amikor felnézek, Christian békésen ül az ágy végében. Nem tudom, mióta van itt.
- Szia - mondja, s a szeméből süt az együttérzés, az aggodalom.
- Szia.
- Szóval pecázni fogok apáddal, Mr. Rodriguezzel és Joséval? - kérdezi.
Bólintok.
- Oké. Menjünk enni. Hadd aludjon.
A homlokom ráncolom. Nem akarom magára hagyni apát.
- Ana, Ray kómában van. Megadtam a nővéreknek a mobilszámunkat, és ha bármi változás történne,
hívnak. Eszünk, bejelentkezünk a hotelba, aztán este visszajövünk.

A Heathman hotel lakosztálya olyan, mint az emlékeimben. Hányszor jutott eszembe az első éjszaka és
reggel, amit Christian Greyjel töltöttem. Megállok a lakosztály ajtajában, nem tudok mozdulni.
Minden itt kezdődött.
- Az otthon, távol az otthontól - szólal meg Christian lágyan, és leteszi az aktatáskámat az egyik túl
keményre tömött karosszék mellé.
- Akarsz zuhanyozni? Fürdeni? Mire van szükséged, Ana?
Engem néz, és tudom, hogy olyan, akár a kormányát veszített hajó. Olyan eseményekkel kell megbirkóznia,
amiket nem tud irányítani. Egész délután zárkózott, elmélkedő volt. Egy helyzet, amit nem tud
befolyásolni, nem látja előre a kimenetelét. Az a valódi, nyers élet, amitől olyan sokáig távol tudta tartani
magát, most azonban tehetetlen és kiszolgáltatott. Az én édes, oltalmazott Ötven árnyalatom.
- Egy fürdő jólesne - mormogom, hogy valami feladatot adjak neki, amitől jobban, sőt hasznosnak érzi
magát. Ó, Christian… zsibbadt vagyok, fázom és rettegek, de annyira örülök, hogy itt vagy velem.
- Fürdő. Helyes. Értem. - Becsörtet a hálószobába, és eltűnik a szemem elől a fényűző fürdőszobában.
Néhány perccel később kádba zubogó víz hangja visszhangzik a szobában. Végül összeszedem magamat
annyira, hogy utánamenjek a hálószobába. Az ágyon bevásárlótáskákat találok a Nordstromtól,
megdöbbent a látvány. Christian zakó és nyakkendő nélkül, felgyűrt ingujjal lép be.
- Elküldtem Taylort, hogy hozzon néhány holmit. Hálóruhát… tudod - mondja, és aggódó pillantással néz.
Hát persze. Helyeslően bólintok, hogy jobban érezze magát. Hol lehet Taylor?
- Ó, Ana - mormogja Christian. - Még nem láttalak ilyennek. Általában olyan bátor és erős vagy.
Nem tudom, mit mondhatnék. Tágra nyílt szemmel nézek. Most nem tudok semmit sem adni. Azt hiszem,
sokkos állapotban vagyok. Átkarolom magam, igyekszem távol tartani a hideget, bár tudom, hogy
reménytelen vállalkozás, hiszen belülről jön.
Christian a karjába von.
- Életben van, kicsim. Az életjelei jók. Csak türelmesnek kell lennünk - mormogja. - Gyere! - Kézen fogva

bevezet a fürdőszobába. Gyengéden lehámozza rólam a zakót, és a fürdőszobaszékre teszi, aztán újra
felém fordul, és kigombolja az blúzomat.

Finom, meleg a víz, kellemesen illatos. A lótuszvirág illata betölti a fürdőszoba meleg, fülledt levegőjét.
Christian lábai között fekszem, hátam a mellkasának támasztva, lábam az övén pihen. Mindketten
csöndben vagyunk, befelé fordulunk. Christian időnként a hajamba csókol, én pedig szórakozottan
buborékokat fújok a habból. Két karja a vállamon.
- Nem bújtál Leila mellé a kádba, amikor te fürdetted? - kérdezem.
Christian megmerevedik, felhorkan, s a vállamon pihenő keze erősebben szorít.
- Nem. - Döbbent a hangja.
- Gondoltam. Jól van.
Finoman meghúzza feszes kontyba kötött hajam, hogy oldalra fordítsa a fejemet, és láthassa az arcom.
- Miért kérdezed?
Vállat vonok.
- Morbid kíváncsiságból. Nem is tudom. Talán azért, mert láttam őt a héten.
Christian arca megkeményedik.
- Értem. Nem is annyira morbid. - Bánatos a hangja.
- Meddig akarod támogatni?
- Amíg meg nem áll a saját lábán. Nem tudom. - Megvonja a vállát. - Miért?
- Vannak mások is?
- Mások?
- Olyan exek, akiket támogatsz?
- Igen, volt egy. De már nem támogatom. Orvosnak tanult. Azóta lediplomázott, és van valakije.
- Egy másik dom?
- Igen.
Leila azt mondta, van tőle két képed - suttogom.
- Volt. Nem foglalkoztam velük. Technikailag ügyes képek, de nekem túl színesek. Azt hiszem, Elliotnál
vannak. És mindketten tudjuk, hogy neki nincs ízlése.
Kuncogni kezdek, Christian pedig a másik karjával is átkarol, és kilöttyen a víz a kádból.
- Így már jobb - suttogja, és megcsókolja a homlokom.
- A legjobb barátnőmet veszi el.
- Akkor inkább befogom a szám - mondja.

A fürdőnk után valamivel nyugodtabb vagyok. A puha hethmanos köntösbe burkolózva nézem át az ágyon
lévő bevásárlószatyrokat. Hűha, ez bizony nem csak hálóing. Bekukucskálok az egyik táskába. Farmerok,
halványkék, kapucnis póló, az én méretem. Szent tehén... Taylor egy hétre elegendő ruhát hozott, és ismeri
az ízlésemet. Elmosolyodom a gondolatra, hiszen nem ez az első alkalom, hogy ruhákat vesz nekem,
amikor a Heathmanben vagyok.
- Attól eltekintve, amikor a Claytonnál zaklattál, előfordult, hogy bementél egy üzletbe venni valamit?
- Zaklattalak?
- Igen, zaklattál.
- Emlékszem, milyen ideges voltál. És az a fiatal srác le nem szállt rólad. Hogy is hívták?
- Paul.
- Az egyik rajongód.

A szememet forgatom, és Christian megkönnyebbült, őszinte mosollyal néz rám.
- Öltözz fel - suttogja. - Nem akarom, hogy megfázz.

- Kész vagyok - mormogom. Christian a Macen dolgozik a lakosztály dolgozószoba részében. Fekete
farmert visel szürke csavart mintás pulóverrel, én pedig a farmert vettem föl, a kapucnis felsőt és alá egy
fehér pólót.
- Olyan fiatalnak látszol - mondja Christian lágyan. Felpillant, és csillog a szeme. - És ha belegondolok,
hogy holnap egy egész évvel öregebb leszel.
Bánatos a hangja, én pedig szomorúan mosolygok rá.
- Nincs nagy kedvem ünnepelni. Bemegyünk most Rayhez?
- Persze, de szeretném, ha előbb ennél valamit. Alig nyúltál az ételhez.
- Christian, kérlek. Nem vagyok éhes. Talán, ha már láttam Rayt. Szeretnék jóéjszakát kívánni neki.

Joséval futunk össze, mikor az intenzív osztályhoz érkezünk. Éppen távozik. Egyedül van.
- Ana, Christian, sziasztok!
- Hol van apád?
- Túlságosan fáradt volt, hogy visszajöjjön. Elvégre ma délelőtt autóbalesete volt. - José bánatosan
elvigyorodik. - És a fájdalomcsillapítók kiütötték. Engem pedig alig akartak beengedni Rayhez, mert nem
vagyok közeli hozzátartozó.
- És? - kérdezem aggódva.
- Jól van. Úgy, mint volt, összességében jól.
Elönt a megkönnyebbülés. Ha nincs hír, az jó hír.
- Látlak holnap, szülinapos lány?
- Persze. Itt leszünk.
José szeme Christian felé villan, aztán egy pillanatra magához ölel.
- Mañana.
- Jó éjszakát, José!
- Jó éjt, José! - köszön el Christian is. José bólint, és elindul a folyosón. - Még mindig oda van érted -
jegyzi meg Christian halkan.
- Nem így van. És, ha így is volna... - Vállat vonok, mert ebben a pillanatban az ilyesmi egyáltalán nem
érdekel.
Christian feszülten rám mosolyog, és a szívem majd elolvad.
- Szép volt - mormogom, mire a homlokát ráncolja. - Hogy nem habzott a szád.
Tátva marad a szája. Megbántottam, de szórakoztatom is.
- Soha nem habzik a szám. De menjünk, nézzük meg apádat. Van neked egy meglepetésem.
- Meglepetés? - A szemem elkerekedik ijedtemben.
- Gyere! - Megfogja a kezem, és kinyitjuk az intenzív osztály kétszárnyú ajtaját.
Ray ágyának a végénél Grace áll, Crowe-val és egy másik orvossal beszélget, egy doktornővel, akit még
nem láttam eddig. Grace elmosolyodik, amikor meglát minket.
Ó, hála istennek!
- Christian. - Arcon csókolja fiát, aztán felém fordul, és melegen magához ölel. - Ana. Hogy bírod?
- Én megvagyok. Apám miatt aggódom.
- Jó kezekben van. Dr. Sluder ennek a területnek a szakértője. Együtt tanultunk a Yale-en.

Ó...
- Mrs. Grey - üdvözöl dr. Sluder hivatalos merevséggel. Rövid hajú, manószerű nő, szégyenlős a
mosolya, és lágy, déli akcentusa van.
- Az édesapjával foglalkozó team vezetőjeként örömmel mondhatom, hogy minden sínen van. Az életjelei
stabilak, erősek. Bízunk benne, hogy teljesen felépül. A duzzanat az agyán nem nő tovább, a csökkenés
jelei is mutatkoznak. Ez nagyon bátorító ilyen rövid idő után.
- Ez jó hír - mormogom.
Az asszony melegen mosolyog rám.
- Az bizony, Mrs. Grey. Jól gondját viseljük itt - mondja, majd Grace-hez fordul. - Jó volt újra látni
téged.
Grace elmosolyodik.
- Én is örülök, Lorraina.
- Jöjjön, Crowe doktor, hagyjuk ezeket a derék embereket, hadd látogassák nyugodtan Mr. Steele-t. -
Crowe követi dr. Sludert, és vele együtt távozik.
Rayre pillantok, és a balesete óta most először érzek némi reményt. Dr. Sluder és Grace kedves szavai
élesztették fel bennem.
Grace megfogja, és gyöngéden megszorítja a kezem.
- Ana, drágám, ülj le mellé. Beszélj hozzá. Jót tesz neki. Én a várószobában leszek Christiannal.
Bólintok. Christian megnyugtatóan mosolyog rám, aztán anyjával együtt magamra hagy szeretett apámmal,
aki békésen alszik a ventilátor és a szívmonitor altatódalára.

Christian fehér pólójába bújok, és lefekszem.
- Úgy látom, jobb kedved van - jegyzi meg Christian óvatosan, miközben pizsamát vesz.
- Igen. Az, hogy beszéltem dr. Sluderrel meg anyáddal, mindent megváltoztatott. Te kérted Grace-t, hogy
jöjjön ide?
Christian ágyba bújik, és a karjába von, úgy fordít, hogy háttal legyek neki.
- Nem. Ő akart jönni, hogy a saját szemével lássa apádat.
- Honnan tudta?
- Reggel fölhívtam.
Ó.
- Kimerült vagy, kicsim. Aludnod kéne.
- Hmm - mormogom helyeslőn. Christiannak igaza van. Érzelmileg kimerítő nap volt. Felé fordítom a
fejem, s egy szívdobbanásnyi ideig rápillantok. Nem is szeretkezünk? És megkönnyebbülök. Amúgy
Christian egész nap távolságtartóan viselkedett. Azon tűnődöm, van-e félnivalóm, amiért így alakulnak a
dolgok, de mivel belső istennőm elhagyta az épületet, és magával vitte a libidómat, azt hiszem, ezen majd
reggel gondolkodom. Megfordulok, Christianhoz bújok, és a lábamat az övére fonom.
- Ígérj meg valamit - mondja lágyan.
- Hmm? - Annyi erőm nincs, hogy artikuláltan kérdezzek.
- Ígérd meg, hogy holnap enni fogsz. Azt még valahogy elviselem, ha egy másik férfi dzsekije van rajtad,
és a szám sem habzik, de… muszáj enned. Szépen kérlek.
- Hmm - egyezem bele, ő pedig a hajamba csókol. - Köszönöm, hogy itt vagy - motyogom álmosan, és
megcsókolom a mellét.
- Hol máshol volnék? Bárhol vagy is, ott a helyem. És ezen a helyen óhatatlanul eszembe jut, hogy
mekkora utat tettünk meg. És az éjszaka, amikor először aludtam veled. Micsoda éjszaka volt! Órákig
néztelek. Olyan „felkész” voltál - sóhajt, én pedig belemosolygok a mellkasába.

- Aludj - mormogja, és ez most parancs. Lehunyom a szemem, s álomba merülök.

Tizennyolcadik fejezet

Mocorogni kezdek, és kinyitom a szemem. Szép szeptemberi napra ébredek. Finom meleg van a tiszta,
keményített lepedők között, jól érzem magam. Hirtelenjében, nem tudom, hol vagyok, aztán elfog a déjà vu
érzés. Hát persze, ez a Heathman.
- Apa! Basszus! - tör ki belőlem, ahogy eszembe jut a gyomorszorító, szívemet markoló rémület, ahogy
bekattan, hogy mit is keresek Portlandben.
- Hé… - Christian az ágyam szélén ül, kézfejével végigsimít az arcomon, és azonnal lecsillapodok. -
Reggel felhívtam az intenzívet. Raynek nyugodt éjszakája volt. Minden rendben van - nyugtatgat.
- Jaj, de jó. Köszönöm - motyogom és felülök.
Christian közelebb hajol, a homlokomhoz szorítja ajkát.
- Jó reggelt, Ana! - suttogja, és most a halántékom következik.
- Szia - mormogom. Christian már rég felkelt, fekete pólót és kék farmert visel.
- Szia! - feleli, s a tekintete lágy és meleg. - Szeretnék boldog születésnapot kívánni neked. Nem baj?
Bizonytalanul rámosolygok, ő pedig megcirógatja az arcomat.
- Persze, hogy nem baj. Köszönöm. Köszönet mindenért.
A homlokát ráncolja.
- Mindenért?
- Mindenért.
Egy pillanatra zavartnak tűnik, de aztán várakozásteljesen néz rám.
- Tessék. - Kicsi, szépen becsomagolt dobozt nyújt át, apró kísérőkártyával.
Bármennyire is aggódom apám miatt, érzem, hogy milyen izgatott Christian, és az izgalma ragadós.
Elolvasom a kártyát.

Valamennyi „elsőnkért” az első születésnapodra az én imádott feleségemként.
Szeretlek.
C.

Ó, hát nem édes?
- Én is szeretlek - mormogom, és rámosolygok.
- Nyisd ki - vigyorog.
Vigyázva csomagolom ki, hogy ne szakadjon el a papír. Gyönyörű bőrdobozka van benne. Cartier. A
második esély fülbevalónak és az órámnak hála, már ismerős. Óvatosan kinyitom a dobozt, és egy
finomam megmunkált szerencsekarkötőt találok benne. Ezüst vagy platina, esetleg fehérarany, nem tudom,
de teljesen elbűvöl. A karkötőn több kis talizmán lóg: az Eiffel torony; egy fekete londoni taxi; egy
helikopter, Charlie Tango; egy vitorlázó repülőgép; egy katamarán, a Grace; egy ágy és egy…
fagylalttölcsér? Furán nézek fel rá.
- Vanilla? - Christian mentegetődzve vonja meg a vállát, és egyszerűen nevetnem kell. Hát persze.
- Christian, ez gyönyörű. Köszönöm. Nagyon felkész.
Elvigyorodik.
A kedvencem a szív. Egy picike medál.
- Képet tehetsz bele, vagy amit akarsz.
- A te fényképedet - pillantok fel rá félig lesütött szemmel. - Mindig a szívemben vagy.
Elmosolyodik azzal a szívbemarkolóan édes, szégyenlős mosolyával.

Az utolsó két amulettet cirógatom: egy C-betű - ó, igen, én voltam az első barátnője, aki a keresztnevén
szólította. Elmosolyodom a gondolatra. És végül egy kulcs.
- A szívemhez és a lelkemhez - suttogja Christian.
Könny szökik a szemembe. Rávetem magam, átkarolom a nyakát, és az ölébe kucorodok.
- Nagyon figyelmes ajándék. Imádom - dünnyögöm a fülébe. Ó, annyira jó az illata: tiszta, friss
fehérnemű, tusfürdő és Christian illat. Az otthon szaga, az otthonomé. A könnyek, amelyek eddig csak
fenyegettek, most már kiszabadulnak.
Christian halkan felnyög és magához ölel.
- Nem tudom, mihez kezdenék nélküled. - Elhal a hangom, próbálom visszafojtani a túláradó érzelmeket.
Christian nagyot nyel, és még jobban magához szorít.
- Kérlek, ne sírj.
Szipogok, ez egyáltalán nem illik egy hölgyhöz.
- Sajnálom. Csak végtelenül boldog, szomorú és ideges vagyok egyszerre. Amolyan keserédes.
- Megértem. - Pihe puha a hangja. Hátrahúzza a fejem, és gyengéden megcsókol.
- Tudom - suttogom, és újra az a szégyenlős mosolya a jutalmam.
- Bárcsak otthon lennénk, és boldogabb körülmények között! De itt vagyunk - ismét szabadkozva rándít a
vállán - Gyere. Reggeli után megnézzük Rayt.

Miután felvettem az új farmert és pólót, az étvágyam rövid időre visszatér. A lakosztályban reggelizünk.
Tudom, hogy Christian örül a látványnak, mikor a granolát és a görög joghurtot eszem.
- Köszönöm, hogy a kedvenc reggelimet rendelted.
- Születésnapod van - feleli lágyan. - És ne köszöngess meg mindent. - Lemondóan, de szeretettel forgatja
a szemét.
- Csak azt akarom, hogy tudd, mennyire méltányolom.
- Ez a dolgom, Anastasia. - Komoly az arca. Hát persze, Christian, aki irányít és kézben tartja a dolgokat.
Hogy is felejthettem el… Szerelmes volnék bele, ha másmilyen lenne?
Elmosolyodom.
- Igen, így van.
Zavartan néz rám, aztán a fejét csóválja.
- Mehetünk?
- Csak fogat mosok.
- Oké - mosolyog elégedetten.
Mi ez az önelégült mosoly? Akaratlanul is egy emlék villan az agyamba. Az első vele töltött éjszaka után
az ő fogkeféjét használtam. Ismét elmosolyodom, és fölkapom a fogkeféjét, így tisztelgek ez előtt az első
alkalom előtt. Fogmosás közben magamat nézem a tükörben. Sápadt vagyok, a szokásosnál is sápadtabb
az arcom. Amikor utoljára itt jártam, szingli voltam, most pedig huszonkét esztendősen férjnél vagyok.
Öregszem. Kiöblítem a számat.
Felemelem a csuklóm, és az amulettek kellemesen csilingelnek a karkötőn. Honnan tudja az én édes
Ötvenem ilyen pontosan, hogy mit adjon nekem? Mély lélegzetet veszek, igyekszem elfojtani a még
bennem fortyogó érzelmeket, és újra lenézek a karkötőre. Lefogadom, hogy egy vagyonba került. Hát…
pompás. Megengedheti magának.
A lift felé menet Christian megfogja és megcsókolja a kezem, hüvelykujja közben a karkötőn lógó Charlie
Tangót súrolja.
- Tetszik?
- Imádom. Nagyon. Ahogyan téged is.

Elmosolyodik, és újra megcsókolja a kezem. Derűsebbnek érzem magam, mint tegnap. Talán, mert reggel
van, és a világ mindig reményteljesebbnek tűnik ilyenkor, mint az éjszaka közepén. Vagy talán a férjem
édes ébresztője teszi. Vagy a tudat, hogy Ray állapota nem romlott.
Belépünk a liftbe, és felnézek Christianra. A szeme az enyém felé rebben, és ismét önelégülten mosolyog.
- Ne - suttogja, mikor az ajtó becsukódik.
- Mit ne?
- Ne nézz így rám.
- Lesajnálom az igazgatóságot - mormogom vigyorogva.
Christian felnevet. Gondtalan, kisfiús hang. A karjába von, és felfelé biccenti a fejem.
- Egyszer egy egész délutánra kibérelem ezt a liftet.
- Csak a délutánra? - vonom fel a szemöldököm.
- Nagyon mohó, Mrs. Grey.
- Ha rólad van szó, az vagyok.
- Örömmel hallom. - És gyengéden megcsókol.
Nem tudom, mi teszi: talán ez a lift az oka, talán az, hogy több mint huszonnégy órája nem érintett már,
vagy tán az is elég, hogy ő az én varázslatos férjem, de a vágy kivirágzik, lustán terjed szét a hasam
mélyén. A hajába túrok, és elmélyül a csók. A falhoz lököm, és hozzásimul a testem.
Christian a számba nyög, két kézzel fogja a fejem, így tart csókolózás közben. Igazi csók ez, nyelvünk
felderíti az ismerős, mégis annyira új és izgató területet, a másik száját. Belső istennőm majd elalél,
visszahozza a libidómat. Cirógatom a férjem édes, édes arcát.
- Ana - zihálja.
- Szeretlek, Christian Grey. Ezt ne feledd - suttogom, és elsötétülő szürke szemébe nézek.
A lift puhán megáll, az ajtó kinyílik.
- Menjünk, nézzük meg apádat, aztán eldöntöm, hogy már ma kibérelem-e a liftet. - Megcsókol, aztán
kézen fog és kivezet az előcsarnokba.
Elhaladunk a portáspult mellett, és Christian diszkréten jelez a pult mögött álló kedves, középkorú
férfinak. Az bólint és felveszi a telefont. Kérdő pillantást vetek Christianra, aki a titokzatos mosolyával
válaszol. A homlokom ráncolom, ő pedig hirtelen idegesnek tűnik.
- Hol van Taylor? - kérdezem.
- Nemsokára találkozol vele.
Persze, nyilván a kocsiért ment.
- Sawyer?
- Megbízásokat intéz.
Miféle megbízásokat?
Christian nem a forgóajtót célozza meg, hogy ne kelljen elengednie a kezem. Felmelegít a gondolat.
Odakinn enyhe, későnyári reggel fogad, de a szellőben érződik a küszöbön álló ősz illata. Körülnézek, az
Audi SUV-ot és Taylort várom. Christian keze megfeszül az enyémen, és felnézek rá. Mintha aggódna.
- Mi az?
Vállat von. Aztán egy közeledő autó hangja vonja el a figyelmemet. Ismerős öblös motorhang. Amikor
odafordulok, hogy lássam a zaj forrását, az hirtelen elhallgat. Taylor mászik ki egy karcsú, fehér
sportkocsiból.
Basszus! Egy R8-as. Christian felé kapom a fejem, aki nyugtalan pillantással figyel. Vehetsz egyet a
születésnapomra… Azt hiszem, fehéret szeretnék.
- Boldog szülinapot - mondja, és tudom, hogy a reakciómat fürkészi. Tátott szájjal meredek rá, mindössze
ennyi telik tőlem. Christian felém nyújtja a kulcsot.
- Neked elment a józan eszed - suttogom. Vett nekem egy kicseszett Audi R8-ast. Ahogyan kértem. Széles
vigyor jelenik meg az arcomon, és a határtalan izgalom pillanatában féktelenül ugrálok a járdán. Christian

arckifejezése az enyémet tükrözi. Kitárt karjába vetem magam, és ő megperdül velem.
- Több a pénzed, mint a józan eszed - rikkantom. - Imádom! Köszönöm. - Christian pedig megáll, és olyan
hirtelen tesz le, hogy megriadok, és meg kell kapaszkodnom a karjában.
- Neked bármit, Mrs. Grey - mondja fülig érő szájjal, aztán lehajol és megcsókol. Micsoda nyilvános
szeretet-megnyilvánulás.- Gyere. Menjünk, nézzük meg, hogy van apád.
- Vezethetek?
Rám vigyorog.
- Hát persze. A tiéd.
Taylor széles mosollyal tárja ki előttem a sportkocsi ajtaját.
- Boldog születésnapot, Mrs. Grey.
- Köszönöm, Taylor. - Gyorsan megölelem, mire elképed, és félszegen viszonozza. Még akkor is
pironkodik, amikor bepattanok a kocsiba.
- Vezessen biztonságosan, Mrs. Grey - mondja szigorúan. Sugárzó arccal nézek rá, alig tudom kordában
tartani az izgalmamat.
- Így lesz - ígérem, s miközben Christian elterpeszkedik mellettem, bedugom a kulcsot a
gyújtáskapcsolóba,
- Csak lazán. Most senki nem üldöz minket - figyelmeztet. Elfordítom a kulcsot, és a motor bömbölve
életre kel. A középső és a hátsó tükörbe pillantva kiszúrok egy ritka rést a forgalomban, s egy tökéletes U
fordulattal máris az OHSU felé dübörgök.
- Hűha! - tör ki riadtan Christian.
- Mi az?
- Nem akarok apád mellé kerülni az intenzívre. Lassíts - morogja. Nem vitatkozom, hanem visszaveszek a
gázból, és rávigyorgok.
- Jobb?
- Sokkal. - feleli. Nagyon igyekszik szigorúan nézni, de siralmas kudarcot vall.

Ray állapota változatlan. Látványa észre térít a féktelen száguldás után. Tényleg óvatosabban kéne
vezetnem. Az ember nem készülhet fel a világ összes részeg sofőrjére. Tényleg, meg is kell kérdeznem
Christiant, hogy mi lett azzal a seggfejjel, aki karambolozott Rayjel. Ő biztosan tudja. Úgy tűnik, apám a
sok cső dacára, könnyebben érzi magát, s talán egy kicsivel jobb a színe.
A mai reggelemről mesélek neki, Christian pedig kimegy a várószobába telefonálni.
Kellie nővér jön be. Ellenőrzi Ray szívmonitorját, majd felír valamit a kórlapjára.
- Jók az életjelei, Mrs. Grey - mosolyog rám szívélyesen.
- Ez nagyon ígéretes.
Kisvártatva Dr. Crowe bukkan fel két ápoló kíséretében.
- Mrs. Grey, ideje fölvinni az édesapját a radiológiára - mondja kedvesen. - Csinálunk egy CT-t.
Megnézzük, hogyan funkcionál az agya.
- Sokáig fog tartani?
- Legalább egy órát.
- Megvárom. Szeretném tudni, mi van vele.
- Természetesen, Mrs. Grey.
- Beballagok a várószobába, ahol Christian fel-alá járkálva telefonál. Szerencsére, rajta kívül senki nincs
odabent. Beszéd közben kinéz az ablakon Portland látképére. Felém fordul, amikor becsukom az ajtót, és
dühösnek látszik.
- Mennyivel gyorsabban a megengedettnél… Értem… Minden vádpontot, mindent. Ray az intenzíven van.

Azt akarom, apa, hogy az egész kibaszott törvénykönyvet ráolvassák… Helyes. Folyamatosan tájékoztass.
- És bontja a vonalat
- A másik sofőr?
Christian bólint.
- Valami részeges proli egy délkelet-portlandi lakókocsi telepről. - Lenéző az arckifejezése, és
megdöbbent a szóhasználata. Odajön hozzám, szelídebb hangon folytatja. - Végeztél? Mehetünk?
- Öö… nem. - Fölnézek rá, felkavart a megvető stílusa.
- Mi baj?
- Semmi. Rayt átviszik a radiológiára, és CT-vel ellenőrizzék a duzzanatot az agyában. Szeretném
megvárni az eredményt.
- Oké, várunk. Christian leül és széttárja a karját. Mivel kettesben vagyunk, boldogan befészkelem magam
az ölébe.
- Nem így képzeltem el a mai napot - mormogja Christian a hajamba.
- Én sem, de most már sokkal jobban érzem magam. Anyád nagyon megnyugtató volt. Kedves tőle, hogy
idejött tegnap este.
Christian állát a fejemre támasztva, a hátamat cirógatja.
- Anyám bámulatos asszony.
- Így igaz. Nagyon szerencsés vagy vele.
Christian bólint.
- Fel kell hívnom anyámat, hogy beszámoljak neki Rayről - jegyzem meg, mire Christian megmerevedik. -
Csodálkozom, hogy nem hívott eddig. - A homlokomat ráncolom. Ami azt illeti, meg vagyok sértve.
Elvégre születésnapom van, és anyám jelen volt, amikor megszülettem. Miért nem telefonált?
- Talán keresett már - mondja Christian.
Előkapom a BlackBerryt a zsebemből. Nem ír ki nem fogadott hívást, viszont jó néhány üzenetem van.
Kate, José, Mia és Ethan is boldog születésnapot kíván. De az anyámtól semmi. Csüggedten csóválom a
fejem.
- Hívd fel most - javasolja Christian. Megpróbálom, de hiába, csak az üzenetrögzítő válaszol. Nem
hagyok üzenetet. Hogy is feledkezhetett meg a saját anyám a születésnapomról?
- Nem vette föl. Majd később hívom, amikor már tudom a CT vizsgálat eredményét.
Christian karja megfeszül köröttem, ismét a hajamba dugja az orrát, és bölcsen nem tesz megjegyzést arra,
hogy anyám mennyire nem törődik velem. Inkább érzem, mintsem hallom a BlackBerryje zümmögését.
Christian nem engedi, hogy felálljak, nehézkesen kihalássza zsebéből a készüléket.
- Andrea! - Most hivatalos a hangja.
Újra megpróbálok felállni, de nem engedi. Homlokát ráncolva, szorosan fogja a derekamat, én pedig
visszafészkelődöm a mellkasához, és hallgatom az egyoldalú társalgást.
- Helyes… Pontosan hány órakor?… És a másik... csomag? - Christian az órájára pillant. - A Heathman
tisztában van a részletekkel? Helyes… Igen. Ez várhat hétfő reggelig, de a biztonság kedvéért e-mailezze
el nekem. Majd kinyomtatom, aláírom és beszkennelve visszaküldöm… Ők várhatnak. Most menjen haza,
Andrea… Nem, minden rendben van, köszönöm - és bontja a vonalat.
- Minden rendben?
- Igen.
- A tajvani üzletről van szó?
- Igen. - Christian mocorog alattam.
- Túl nehéz vagyok?
- Ugyan már, bébi! - horkan fel.
- Aggódsz a tajvani üzlet miatt?
- Nem.

- Azt hittem, fontos.
- Az is. Az itteni hajógyár függ tőle. Rengeteg munka forog kockán.
Ó!
- Egyeztetnünk kell a szakszervezetekkel. Ez Sam és Ros dolga, de ahogy most áll a gazdaság,
egyikünknek sincs sok választása.
Ásítok.
- Untatom, Mrs. Grey? - Nevetve dugja ismét a hajamba az orrát.
- Nem, soha. Csak olyan jól érzem magam az öledben. Szeretem, mikor az üzletről beszélsz.
- Csakugyan? - Meglepettnek hangzik.
- Természetesen. - Hátradőlök, és a szemébe nézek. - Boldogan hallgatok meg minden információt,
amelyet méltóztatsz megosztani velem. - Gunyorosan elmosolyodom, Christian nevető arccal néz vissza
rám, aztán a fejét csóválja.
- Mindig információra éhes, Mrs. Grey.
- Mondd el - biztatom, és újra a mellkasához fészkelődöm.
- Mit mondjak el?
- Miért csinálod?
- Mit?
- Miért dolgozol úgy, ahogy dolgozol?
- Az embernek dolgoznia kell a megélhetésért - feleli kedélyesen.
- Christian, te jóval többet keresel, mint amennyi a megélhetéshez kell. - Csöpög a hangom az iróniától.
Christian a homlokát ráncolja, és egy pillanatig hallgat. Úgy gondolom, semmiféle titkot nem fog
megosztani velem. Aztán mégis meglep.
- Nem akarok szegény lenni - mondja, és igen halk a hangja. - Végeztem a szegénységgel. Amellett… ez
egy játék - mormogja. - A győzelemről szól. Mindig is nagyon könnyen ment nekem ez a játék.
- Nem úgy, mint az élet - mormogom magamnak. Csak aztán kapcsolok, hogy hangosan mondtam ki.
- Igen, feltételezem. - Christian megint a homlokát ráncolja. - Bár veled együtt könnyebb.
Velem könnyebb volna? Magamhoz ölelem.
- Nem lehet minden játék. Igazi emberbarát vagy. - Christian vállat von és érzem, hogy egyre jobban
zavarba jön. - Szeretem az emberbarát Christiant - mormogom.
- Csak őt?
- Ó, szeretem a megalomániás Christiant is, és az irányításmániás Christiant, de a szexmániást, a perverzt,
a romantikust, a szégyenlőst… végtelen hosszú a lista.
- Ilyen sok Christian van?
- Azt mondanám, legalább ötven.
Felnevet.
- Ötven árnyalat - mormogja a hajamba.
- Az én ötven árnyalatom.
Kicsit odébb helyezkedik, hátra biccenti a fejemet és megcsókol.
- Nos, Mrs. Árnyalat. Nézzük meg, hogy van az édesapja.
- Oké.

- Elmegyünk autókázni?
Christian meg én ismét az R8-ban ülünk és majd szétvet a boldogság. Ray agya ismét normális, eltűnt a
duzzanat. Dr. Sluder úgy döntött, holnap felébreszti őt a kómából. Azt is mondta, hogy nagyon elégedett a
javulással.

- Persze - vigyorog rám Christian. Születésnapod van. Bármit kívánhatsz.
Ó. A hangszínében van valami, amitől megfordulok, és ránézek. Sötét a tekintete.
- Bármit?
- Bármit.
Hogy lehet ennyi ígéretet zsúfolni egyetlen szóba?
- Hát jó, vezetni akarok.
- Akkor vezess, bébi. Elvigyorodik és visszavigyorgok rá.
Az autó úgy megy, akár az álom, és amikor az I-5-re érünk, finoman a gázra lépek, és mindketten
belepréselődünk az ülésbe.
- Csak lazán, bébi - figyelmeztet Christian.

Már visszafelé tartunk Portlandbe, mikor az agyamba villan egy ötlet.
- Eltervezted, hol ebédelünk? - kérdezem Christiant bizonytalanul.
- Nem. Éhes vagy? - Remény csendül a hangjában.
- Igen. Hová akarsz menni?
- Ez a te napod, Ana.
- Kitaláltam valamit.
Bekanyarodok a galériához, ahol José kiállítása volt, és leparkolok a Le Picotin étterem előtt, ahová José
megnyitója után mentünk. Christian rám nevet.
- Egy pillanatra már azt hittem, abba a rémes bárba viszel, ahonnan részegen felhívtál.
- Miért tennék ilyet?
- Hogy megnézd, életben vannak-e még az azáleák. - Gunyorosan felemelkedik a szemöldöke.
Elpirulok.
- Ne is emlékeztess rá. Amúgy, ennek dacára magaddal vittél a hotelszobádba - somolygok.
- Életem legjobb döntése - mondja Christian, és meleg a tekintete.
- Igen, az volt. - Odahajolok hozzá és megcsókolom.
- Mit gondolsz, még mindig az a beképzelt fráter a pincér?
- Beképzelt? Szerintem nagyon jó volt.
- Nagyon igyekezett mély benyomást tenni rád.
- Hát, sikerült.
Christian szája megrándul. Utálkozva nevet.
- Nos, megnézzük? - javaslom.
- Csak ön után, Mrs. Grey.

Ebéd után egy kis kitérőt teszünk a Heathmanbe Christian laptopjáért, aztán visszamegyünk a kórházba.
Rayjel töltöm a délutánt. Felolvasok az egyik kéziratból, amelyet beküldtek nekem. Egyetlen társaságom a
Rayt életben tartó gépek hangja. Most, hogy tudom, mennyivel jobban van, kicsit fellélegezhetek, és
nyugodtabb vagyok. Reménykedem. Mindössze időre van szüksége a gyógyuláshoz. Nekem pedig van
időm. Adhatok neki. Megfordul a fejemben, hogy újra hívni kéne anyámat, de aztán úgy döntök, később.
Ray kezét fogom, meg-megszorítom, miközben felolvasok neki. Szuggerálom őt, hogy jobban legyen.
Puhák és melegek az ujjai az érintésem alatt.
Egy vagy két óra múltán, nem tudom, mennyi idő telt el, fölnézek, és Christiant pillantom meg laptoppal a
kezében. Ray ágya végében áll Kellie nővérrel.
- Ideje indulnunk, Ana.

Ó. Megszorítom Ray kezét. Nem akarom őt magára hagyni.
- Meg akarlak etetni. Későre jár, gyere. - Christian hangja parancsoló.
- Én pedig szeretném szivaccsal lefürdetni Mr. Steelt - közli Kellie nővér.
- Rendben - adom meg magam. - Holnap reggel visszajövünk.
Megcsókolom Ray arcát. Gyógyulj meg, apa. Szeretlek.

- Gondoltam, ehetnénk lent, az egyik különteremben - javasolja Christian. Csillog a szeme, amikor
kinyitja a lakosztályunk ajtaját.
- Csakugyan? Be akarod fejezni, amit néhány hónapja elkezdtél?
Önelégülten mosolyog.
- Ha nagy szerencséje van, Mrs. Grey.
Felnevetek.
- De nincs elegáns ruhám, amit fölvehetnék.
Christian elmosolyodik, kinyújtja a kezét és bevezet a hálószobába. Kinyitja a szekrényt, s egy jókora
fehér ruhaszállító zsákot pillantok meg odabent.
- Taylor? - kérdezem.
- Christian - feleli határozottan, és némileg megbántva.
Lehúzom a cipzárt, és egy sötétkék szaténruhát pillantok meg. Káprázatos, testhezálló, vékony pánttal.
Kicsinek tűnik.
- Gyönyörű, köszönöm. Remélem, jó lesz rám.
- A te méreted - feleli Christian önbizalommal teli. - És tessék - egy cipős dobozt vesz elő - a hozzá illő
cipő. - Igazi farkasvigyorral néz rám.
- Te mindenre gondolsz. Kösz. - Lábujjhegyre állok, és megcsókolom.
- Így van. - Egy bevásárlótáskát nyújt át.
Kérdő pillantást vetek rá. Fekete, pánt nélküli kombinét találok benne, a közepe csipkés. Christian
megcirógatja az arcom, felfelé billenti az államat, és megcsókol.
- Alig várom, hogy később ezt levehessem rólad.

Fürdés után úgy érzem magam, mint aki alaposan el van kényeztetve. Az ágy szélén ülök és bekapcsolom
a hajszárítót. Christian bóklászik be a hálószobába. Azt hiszem, mostanáig dolgozott.
- Ülj ide, majd én megcsinálom - mondja, és a pipereasztal előtti székre mutat.
- Megszárítod a hajam?
Bólint, nekem pedig tátva marad a szám.
- Gyere - mondja, és feszülten figyel. Ismerem ezt az arckifejezést, és van annyi eszem, hogy
engedelmeskedjem.
Christian lassan, módszeresen szárítgatja a hajam. Szokásos ügyességével, egyik tincset a másik után.
- Nem először csinálod - mormogom.
A tükörben látom a mosolyát, de egy szót sem szól, csak keféli tovább a hajam. Hmm, nagyon
megnyugtató.

Nem vagyunk egyedül, amikor lefelé menet belépünk a liftbe. Christian remekül néz ki a jellegzetes fehér
vászoningben, fekete farmerban és zakóban, nyakkendő nélkül. Két nő van odabent, akik elismerő

pillantásokkal méregetik. Velem nemigen foglalkoznak. Elrejtem a mosolyomat. Igen, hölgyeim, ő az
enyém. Christian megfogja a kezem és magához húz, így utazunk szótlanul a magasföldszintig.
Sok a vendég, estére kiöltözve üldögélnek, cseverésznek, iszogatnak. Kezdődik a szombat este. Örülök,
hogy nem lógok ki a sorból, a ruha jól áll nekem, kiemeli a domborulataimat. Minden a helyén van. Nem
tagadom… vonzónak érzem magam benne. Tudom, hogy Christian is így gondolja.
Először arra gondolok, hogy, a különszoba felé tartunk, ahol először vitattuk meg a szerződésünket, de
elmegyünk az ajtaja előtt, egészen a folyosó végéig, ahol Christian egy másik faborítású helyiség ajtaját
nyitja ki.
- Meglepetés!
Ó, istenem! Kate és Elliot, Mia és Ethan, Carrick és Grace, Mr. Rodriguez és José meg anyám és Bob
emelik a poharukat felém. Tátott szájjal bámulok rájuk, szóhoz sem jutok. Hogyan? Mikor? Döbbenten
fordulok Christian felé, aki megszorítja a kezem. Anyám odajön és magához ölel.
- Ó, anya!
- Drágám, olyan gyönyörű vagy. Boldog születésnapot!
- Anya - zokogom, és magamhoz ölelem. Ó, anya! Bár társaságban vagyunk, patakokban folynak a
könnyeim, s a nyakába temetem arcomat.
- Jaj, édesem, ne sírj. Ray rendbe jön. Nagyon erős. Ne sírj. Ne a születésnapodon. - Elhal a hangja, de
azért tartja magát. Két kezébe fogja az arcomat, és hüvelykujjával letörli a könnyeimet.
- Azt hittem, elfelejtetted.
- Ó, Ana! Hogy felejthettem volna el? Az ember nem egykönnyen felejt el tizenhét órás vajúdást. - A
könnyeim ellenére is kuncogni kezdek, és anyám elmosolyodik.
- Töröld meg a szemedet, drágám. Sokan jöttek el azért, hogy veled legyenek ezen a napon.
Szipogok. Senkire nem akarok nézni a szobában. Zavarban vagyok és boldog, amiért mindenki vette a
fáradtságot, hogy eljöjjön hozzám.
- Hogy jutottál ide? Mikor érkeztél?
- A férjed értem küldte a repülőgépét, drágám. - Anyám mosolyog, le van nyűgözve.
Felnevetek.
- Hát, köszönöm, hogy eljöttél. - Megtörli az orromat egy papír zsebkendővel, ahogy csak egy anya képes
rá. - Anya! - korholom, és összeszedem magam.
- Így már jobb. Boldog születésnapot, drágám! - Anyám félrehúzódik, és odajönnek a többiek. Sorba
megölelnek, és gratulálnak.
- Ray jobban van, Ana. Dr. Sluder az egyik legjobb szakember az országban. Boldog születésnapot,
angyalkám - ölel magához Grace.
- Annyit bőgsz, amennyit csak akarsz, Ana. Ez a te bulid - szorít magához José.
- Boldog születésnapot, édes kicsi lány - mosolyog Carrick, és két kezébe fogja az arcomat.
- Nyugi bébi, az öreged rendbe jön - kap a karjába Elliot. - Boldog születésnapot!
- Oké - Christian megfogja a kezem, és kihúz Elliot öleléséből. - Eleget taperoltad már a feleségemet,
most már taperold a jegyesedet.
Elliot gonoszul vigyorog, aztán Kate-re kacsint. Egy pincér, aki eddig fel sem tűnt, egy-egy pohár
rózsaszín pezsgőt nyújt át Christiannak, meg nekem.
Christian a torkát köszörüli.
- Tökéletes volna ez a nap, ha Ray itt lenne közöttünk, de nincs nagyon messze. Jobban van, és tudom,
hogy ő is azt szeretné, hogy jól érezd magad, Ana. Mindnyájatoknak köszönöm, hogy eljöttetek, hogy az én
gyönyörű feleségemmel legyetek a születésnapján. Az elsőn, a sok eljövendő, együtt töltött születésnap
közül. Isten éltessen, szerelmem! - Felém emeli a poharát, miközben a többiek kórusban kívánnak boldog
születésnapot, és nekem ismét küzdenem kell, hogy ne bőgjem el magam.

Hallgatom a lelkes társalgást a vacsoraasztalnál. Fura érzés a családom ölelésében lenni, miközben az az
ember, akit apámnak tekintek, az intenzív osztály hideg klinikai környezetében fekszik, és gépek tartják
életben. Noha lélekben nem vagyok teljesen itt, hálát érzek, amiért valamennyien eljöttek. Figyelem a
szóváltást Christian és Elliot között, hallgatom José finom humorát, látom Mia izgalmát, a lelkesedését,
mert ízlik neki az étel, miként azt is, ahogy Ethan lopva őt nézi. Azt hiszem, kedveli Miát… bár nehéz
megmondani. Mr. Rodriguez hátradől, és akárcsak én, élvezi a társalgást. Úgy látom, jobban van.
Kipihent. José nagyon figyelmes vele, felvágja neki az ételt, megtölti a poharát. Most, hogy az egyetlen,
élő szülője ilyen közel állt a halálhoz, José még jobban méltányolja az édesapját. Megértem.
Anyámra pillantok. Elemében van. Elbűvölő, szellemes, megnyerő. Annyira szeretem! Csak el ne
felejtsem megmondani neki. Most döbbenek rá, milyen értékes az élet.
- Jól vagy? - kérdezi gyöngéden Kate, ami egyáltalán nem jellemző rá.
Bólintok és megfogom a kezét.
- Igen, és köszönöm, hogy eljöttél.
- Csak nem gondolod, hogy Mr. Pénzeszsák távol tudna tartani tőled a születésnapodon? A helikopteren
utaztunk - meséli vigyorogva.
- Tényleg?
- Igen, és ha belegondolok, hogy Christian képes ezzel repülni…
Bólintok.
- Ez nagyon menő.
- Szerintem is.
Elvigyorodunk.
- Itt maradtok éjszakára? - kérdezem.
- Igen, valamennyien… azt hiszem. Te semmit nem tudtál erről az egészről?
A fejem rázom.
- Nagyon kedves tőle, ugye?
Ismét bólintok.
- Mit kaptál szülinapodra?
- Ezt - mutatom föl a karkötőmet.
- Cuki.
- Az.
- London, Párizs… tölcsér?
- Ne akard tudni.
- Vannak elképzeléseim.
Nevetünk, és elpirulok, mert eszembe jut a Ben & Jerry & Ana.
- Ja… és egy R8-ast.
Kate kiköpi a bort. Mindketten kacagunk.
- Csúcsfej, hát nem? - mondja kuncogva.

Desszertnek pazar csokoládétortát kapok, amelyen huszonkét ezüstgyertya ég, és felhangzik a Boldog
szülinapot kórus. Grace közben Christiant nézi, amint a régi barátaimmal és a családja többi tagjával
együtt énekel, és szeretet csillog a szemében. Anyósom elkapja a pillantásomat, és csókot dob felém.
- Kívánj valamit - suttogja a fülembe Christian.
Egyetlen fújással elfújom az összes gyertyát, és tiszta szívemből kívánom, hogy apám jobban legyen. Apa,
gyógyulj meg. Kérlek, gyógyulj meg. Annyira szeretlek.

Éjféltájt Mr. Rodriguez és José távozik.
- Nagyon köszönöm, hogy eljöttetek - ölelem magamhoz Josét.
- A világért ki nem hagytam volna. Örülök, hogy Ray jó irányba tart.
- Apáddal és Rayjel együtt feltétlenül el kell majd jönnötök Aspenbe pecázni.
- Tényleg? Ez csodásan hangzik. - José rám vigyorog, aztán otthagy, mert elmegy az apja kabátjáért, én
pedig leguggolok, hogy elköszönjek Mr. Rodrigueztől.
- Tudod, Ana, volt idő, amikor… szóval, azt hittem, hogy te meg José… - Elhal a hangja, aztán rám néz.
Pillantása sötét, átható, de szeretetteljes.
Jaj, nem!
- Nagyon szeretem a fiát, Mr. Rodriguez, de José olyan, mintha a testvérem lenne.
- Remek menyem lettél volna, és az is lettél Greyéknek. - Bánatosan mosolyog és elpirulok.
- Remélem, elfogadja a barátságomat.
- Természetesen. A férjed remek ember. Jól választottál, Ana.
- Én is azt hiszem - suttogom. - Nagyon szeretem. - És megölelem Mr. Rodriguezt.
- Becsüld meg őt, Ana.
- Így lesz, ígérem.

Christian becsukja lakosztályunk ajtaját.
- Végre kettesben - mormogja, majd az ajtónak dőlve néz rám.
Odalépek hozzá, végigsimítok a zakója hajtókáján.
- Köszönöm neked ezt a csodálatos születésnapot. Te vagy a legfigyelmesebb, legszeretőbb,
legnagyvonalúbb férj.
- Részemről az öröm.
- Igen, neked ez öröm. Tegyünk valamit a te örömödre is - suttogom. Erősebben szorítom a hajtókáját, s az
enyémre húzom az ajkát.

Valamennyien együtt reggelizünk, aztán kinyitom az ajándékaimat. Végül elbúcsúzunk az összes Greytől
és Kavanaghtól, akik a Charlie Tangóval visszarepülnek Seattle-be. Anyám, Christian meg én a kórházba
megyünk. Taylor vezet, mivel hárman nem férünk el az R8-ban. Bob nem tartott velünk, és titokban örülök
ennek. Valahogy helytelennek tűnik, és biztos vagyok benne, hogy Ray sem méltányolná, ha Bob ilyen
állapotban látná.
Ray nagyjából ugyanúgy néz ki, csak valamivel szőrösebb. Anyám megdöbben, és kettesben sírunk még
egy kicsit.
- Ó, Ray! - anyám megszorítja apa kezét, és gyengéden végigsimít az arcán.
Megható, mennyire szereti a volt férjét. Örülök, hogy van papír zsebkendő a táskámban. Mindketten
leülünk Ray mellé, én anyám kezét fogom, ő pedig Rayét.
- Ana, egy időben ez a férfi volt számomra a világ közepe. Örökké szeretni fogom. Nagyon szépen
gondodat viselte.
- Anya… - fojtogatnak a könnyek, ő pedig megcirógatja az arcomat, és a fülem mögé dug egy hajtincset.
- Tudod, mindig is szeretni fogom Rayt. Csak eltávolodtunk egymástól. - Felsóhajt. - És nem tudnék vele
élni. - Lenéz az ujjaira, és átfut az agyamon, hogy talán Stevenre gondol, a hármas számú férjére, akiről
nem szoktunk beszélni.
- Tudom, hogy szereted Rayt - suttogom a könnyeimet szárítgatva. - És ma kihozzák a kómából.
- Helyes. Biztos vagyok benne, hogy felépül. Nagyon makacs. Azt hiszem, ezt tőle tanultad.

Elmosolyodom.
- Csak nem beszélgettél el Christiannal?
- Miért, makacsnak tart?
- Azt hiszem.
- Majd megmondom neki, hogy ez családi vonás. Annyira jól néztek ki együtt, Ana. Olyan boldognak
tűntök.
- Azt hiszem, boldogok vagyunk. Mindenesetre, igyekszünk. Számomra Christian jelenti a világot.
- És ő láthatóan rajong érted, drágám.
- Én pedig érte.
- Akkor ne felejtsd el megmondani neki. A férfiaknak éppolyan jól esik ezt hallani, mint nekünk.

Ragaszkodom hozzá, hogy kikísérjem anyát meg Bobot a reptérre, és ott köszönjek el tőlük. Taylor az R8-
cal követ minket, Christian vezeti a SUV-ot. Sajnálom, hogy nem maradhatnak tovább, de vissza kell
menniük Savannah-ba. A könnyeimmel küzdök, amikor elbúcsúzunk.
- Jól vigyázz anyámra, Bob - suttogom a fülébe, amikor megölel.
- Abban biztos lehetsz, Ana. Te pedig vigyázz magadra.
- Úgy lesz. - Anyámhoz fordulok. - Viszlát, anya. Köszönöm, hogy eljöttél. -Rekedtes a hangom. - Annyira
szeretlek.
- Ó, drága kislányom, én is szeretlek. És Ray fel fog épülni. Még nem áll készen arra, hogy elhagyjon
bennünket. Valószínűleg lesz egy Mariners meccs, amit nem hagyhat ki.
Kuncogni kezdek. Anyának igaza van. Úgy döntök, ma este a sportrovatból olvasok fel Raynek, a
vasárnapi újságból. Nézem, ahogy anyám és Bob fölmennek a lépcsőn a GEH repülőgépébe. Anyám
könnyes szemmel integet, aztán eltűnik szem elől.
Christian átöleli a vállamat.
- Menjünk vissza, bébi - mormogja.
- Te vezetsz?
- Persze.

Amikor este visszamegyünk a kórházba, Ray valahogy másképp néz ki. Beletelik néhány pillanatba, mire
felfogom, hogy megszűnt a ventillátor szuszogása. Ray magától lélegzik. Elönt a megkönnyebbülés.
Végigsimítok apám borostás arcán, előveszek egy papír zsebkendőt, és gyengéden letörlöm a nyálat a
szája széléről.
Christian elsiet, hogy megkeresse dr. Sludert vagy dr. Crowe-t. Én pedig leülök a már ismerős székbe az
ágy mellé, ott őrködöm.
Kinyitom a vasárnapi Oregonian sportrovatát, és lelkiismeretesen felolvasom, mit írnak a Sounders -
Real Salt Lake mérkőzésről. A beszámolók szerint kemény meccs lehetett, de Kasey Keller öngóljával
kikapott a Sounders. Erősen szorítom Ray kezét, amikor ezt olvasom.
- …és a végeredmény, Sounders - Real Salt Lake 1:2.
- Hé, Annie, kikaptunk? Nem létezik - recsegi Ray, és megszorítja a kezem.
Apa!

Tizenkilencedik fejezet

Könnyes lesz az arcom. Hát, visszajött. Az apám visszajött.
- Ne sírj, Annie - Ray hangja rekedtes. - Mi történt?
Két kezembe fogom, és az arcomhoz emelem a kezét.
- Baleseted volt. Kórházban vagy, Portlandben.
Ray a homlokát ráncolja, és nem tudom, azért-e, mert szokatlan ez a szeretet-megnyilvánulás a részemről,
vagy pedig azért, mert nem emlékszik a balesetre.
- Kérsz vizet? - kérdezem, bár nem vagyok biztos benne, hogy ihat. Ray zavartan bólint. Elönti szívem a
szeretet. Felállok, odahajolok hozzá, és megcsókolom a homlokát. - Szeretlek, apa. Örülök, hogy
visszajöttél.
Zavartan legyint.
- Én is, Annie. Vizet. - Futva teszem meg a rövid utat a nővérpultig.
- Apám… felébredt. - Sugárzó arccal nézek Kellie nővérre, aki visszamosolyog.
- Hívd dr. Sludert - szól oda az egyik kollegájának, majd sietve megkerüli a pultot.
- Vizet kér.
- Máris hozom.
Visszasietek apám ágyához. Annyira könnyű a szívem. Ray szeme csukva, amikor visszaérek, és azonnal
elönt az aggodalom, hogy visszasüllyedt a kómába.
- Apa?
- Itt vagyok - motyogja, és pislogva kinyílik a szeme, amikor Kellie nővér felbukkan egy kancsó jeges
vízzel meg egy pohárral.
- Üdvözlöm, Mr. Steele. Kellie vagyok, az ápolónője. A lánya szólt nekem, hogy szomjas.

A várószobában Christian meredten nézi a laptopját. Mélyen koncentrál, de azért felpillant, amikor
becsukom az ajtót.
- Felébredt - jelentem be.
Christian elmosolyodik, és eltűnik belőle a feszültség. Ó… észre sem vettem - mindvégig ilyen feszült lett
volna? Leteszi a laptopot, feláll és átölel.
- Hogy van? - kérdezi, miközben körbefonom őt a karjaimmal.
- Beszélget, szomjas, értetlen. Nem emlékszik a balesetre.
- Ez érthető. Most, hogy magánál van, szeretném visszavinni Seattle-be, így hazamehetünk, és anyám
szemmel tarthatja.
Máris?
- Nem tudom, elég jól van-e ahhoz, hogy mozgassuk.
- Beszélek dr. Sluderrel. Kikérem a véleményét.
- Hiányzik az otthon?
- Igen.
- Oké.

- Megállás nélkül mosolyogsz - jegyzi meg Christian, amikor lefékezek a Heathman előtt.
- Megkönnyebbültem, és boldog vagyok.
Christian elvigyorodik.

- Helyes.
Lassan besötétedik, és megborzongok, amikor kiszállok a kocsiból a hűvös estébe, és átadom a kulcsot a
parkolós fiúnak. A srác vágyakozva szemez a kocsimmal, és nem hibáztatom érte. Christian átkarol.
- Na, ünnepelünk? - kérdezi, amikor belépünk az előcsarnokba.
- Ünnepelünk?
- Apádat.
- Ja, őt - kuncogom.
- Nagyon hiányzott már ez a hang - csókol Christian a hajamba.
- Nem ehetnénk inkább a szobánkban? Tudod, egy csöndes este kettesben.
- Dehogynem, gyere. - Kézen fog, és a lifthez vezet.

- Ez finom volt - mormogom elégedetten, és félretolom a tányért. - Ezer éve most laktam először jól.
Nagyon jól csinálják itt a tarte tatint.
Frissen fürödtem, és mindössze Christian pólója meg bugyi van rajtam. A háttérben Christian iPodja be
van kapcsolva, és Dido énekel epekedve a megadás fehér zászlajáról.
Christian elgondolkodva néz. A haja még nyirkos a fürdőnktől, csak fekete trikót és pólót visel.
- Amióta itt vagyunk, még egyszer sem ettél ennyit - jegyzi meg.
- Éhes voltam.
Önelégült mosollyal dől hátra székben, és kortyol a fehérborból.
- Most mihez van kedved? - lágy a hangja.
- Te mit szeretnél csinálni?
Kedélyesen vonja fel a szemöldökét.
- Azt, amit mindig.
- És az mi volna?
- Ugyan, Mrs. Grey, ne legyen ilyen szemérmes.
Átnyúlok az asztalon, megfogom a kezét, és mutatóujjamat végighúzom a tenyerén.
- Szeretném, ha megérintenél… ezzel - simítok végig a mutatóujján.
Christian fészkelődni kezd.
- Csak ennyi? - Sötét a szeme, süt belőle a forróság.
- Talán ezzel is - végig simítok a középső ujján is, majd újra a tenyerén. - És ezzel. - A körmöm a
gyűrűsujját éri. - Ezzel határozottan. - Ujjam megtorpan a jegygyűrűjén. - Ez nagyon szexi.
- Csakugyan?
- De mennyire. Azt mondja: „ez a pasi az enyém”. - Megérintem a kis bőrkeményedést, amely már kezd
kialakulni a tenyerén, a gyűrű alatt.
Christian előrehajol, és megfogja az államat.
- Elcsábít, Mrs. Grey?
- Remélem.
- A rabod vagyok, Anastasia - mondja halkan. - Gyere ide. - A kezemnél fogva az ölébe húz. - Szeretem,
ha jól hozzád férek. - Tenyere végigsiklik a combomon, egészen a fenekemig, a másik kezével a tarkómat
fogja, és megcsókol.
Fehérbor, almás pite és Christian íze van. A hajába túrok, magamhoz szorítom, míg nyelvünk felderítő
útra indul… egymás körül cikáznak. Az ereimben csak úgy lüktet a vér. Egyikünk sem kap levegőt, amikor
Christian elhúzódik tőlem.
- Bújjunk ágyba - mormogja.
- Ágyban?

Christian egy kicsit meghúzza a hajam, hogy fölnézzek a szemébe.
- Hol szeretné, Mrs. Grey?
Megrándítom a vállam, és közönyt tettetek.
- Lepjél meg.
- Nagyon ingerlékeny vagy ma este. - Eszkimó puszit ad.
- Talán le kéne kötöznöd.
- Talán megteszem. Öregkorodra kezdesz szerfölött parancsolgató lenni. - Összehúzza a szemét, de nem
tudja leplezni jókedvét.
- Mit fogsz tenni ellene? - kötekedem.
Fölcsillan a szeme.
- Azt tudom, hogy én mit szeretnék tenni ellene. Kérdés, hogy te benne vagy-e.
- Ó, Mr. Grey, nagyon is gyöngéden bántál velem az elmúlt napokban. Tisztában vagy vele, hogy nem
vagyok üvegből.
- Nem szereted, ha gyöngéden bánok veled?
- Természetesen szeretem, de… a változatosság az élet sója. - Szempilláimat rebegtetve nézek rá.
- Benne vagy valami kevésbé gyengédben?
- Valamiben, amitől érzem, hogy élek.
Christian csodálkozva vonja fel a szemöldökét.
- Érzed, hogy élsz… - Döbbenet és humor egyaránt kicseng a hangjából.
Bólintok, ő pedig egy pillanatra rám néz.
- Ne harapdáld az ajkad - suttogja, aztán hirtelen felnyalábol.
Eláll a lélegzetem, és a bicepszébe markolok, mert félek, hogy leejt. Christian a három fotel közül a
legkisebbhez visz, és beleültet.
- Itt várj, ne mozdulj! - Egy pillanatra feszülten néz, szinte süt a pillantása, aztán sarkon fordul, és eltűnik
a hálószobában.
Ó… Christian mezítláb. Miért ilyen dögös a lábfeje? Néhány pillanat múlva visszatér, és meglepetésként
ér, amikor hátulról hajol fölém.
- Azt hiszem, ettől megszabadulunk.
Megmarkolja a pólómat, áthúzza a fejemen, így a bugyit leszámítva meztelen vagyok. Finoman hátrarántja
a lófarkamat, és megcsókol.
- Állj fel! - utasít. Azonnal engedelmeskedem, Christian pedig egy törülközőt terít a szófára.
Törülköző?
- Vedd le a bugyidat!
Nyelek egyet, de teszem, amit mond, a bugyit a szófa mellé dobom.
- Ülj le! - Ismét megmarkolja a lófarkamat és hátrahúzza a fejem.
- Szólsz, hogy álljak le, ha túl sok, rendben?
Bólintok.
- Halljam! - Szigorú a hangja.
- Igen - nyöszörgöm.
Elégedetten somolyog.
- Helyes. Tehát, Mrs. Grey, a közvélemény nyomására, le fogom kötözni. - Szinte suttogássá halkul a
hangja.
Pusztán e néhány szó hallatán, villámcsapásként árad szét testemben a vágy. Ó, én édes Ötvenem - a
szófán?
- Húzd fel a térded, és ülj egészen hátra! - utasít Chris-tian lágyan.
A szófa szélére támasztom a talpamat, és magam elé húzom a térdem. Christian a bal lábamért nyúl,
leveszi az övet a fürdőköntösről, és az egyik végét csomóra köti a térdem fölött.

- Fürdőköpeny?
- Improvizálok. - Ismét somolyog, miközben meghúzza a csúszó csomót, majd a puha öv másik végét a
szófa hátsó sarkán lévő díszhez rögzítve, széthúzza a lábaimat.
- Ne moccanj! - figyelmeztet, és mindezt megismétli a jobb lábammal is, azt a másik díszhez rögzíti.
Ó, istenem... A szófánál elterülve ülök, a két lábam széttárva.
- Oké? - kérdezi Christian, és lenéz rám a szófa mögül.
Bólintok. Azt várom, hogy megkösse a kezeimet is, de lehajol és megcsókol.
- Neked sejtelmed sincs, milyen izgató vagy - mormogja, és az enyémhez dörzsöli az orrát. - Azt hiszem,
ideje zenét váltani. Feláll, és laza léptekkel az iPod-dokkolóhoz megy.
Hogyan képes erre? Itt vagyok kikötözve, átkozottul felizgulva, ő pedig hűvös és nyugodt. Épp a
látóteremben van, s izmai játékát figyelem a fekete póló alatt, amikor dalt vált. Kisvártatva édes, szinte
gyerekes női hang kezd énekelni arról, hogy figyel engem.
Szeretem ezt a dalt.
Christian megfordul, pillantása az enyémbe kulcsolódik. Aztán a szófa elé jön, és kecsesen letérdel
előttem.
Hirtelen nagyon kiszolgáltatottnak érzem magam.
- Kiszolgáltatott, sebezhető? - kérdezi. Most is működik az a hátborzongató képessége, hogy kimondja a ki
nem mondott szavaimat. Keze a térdén pihen. Bólintok.
Vajon miért nem ér hozzám?
- Akkor jó. - mormogja. - Nyújtsd ki a kezed.
Nem tudom elszakítani pillantásomat hipnotizáló tekintetétől, de teszem, amit kér. Christian olajos
folyadékot csöpögtet mindkét tenyerembe egy kicsi, áttetsző üvegcséből. Illatosított - dús, pézsmás, érzéki
aroma, nem igazán tudom hová tenni.
- Dörzsöld össze a kezed. - Mocorogni kezdek forró, égető pillantása alatt. - Ne mozogj! - figyelmeztet.
Ó… istenem!
- Most pedig azt akarom, hogy érintsd meg magad, Anas-tasia.
Szent tehén!
- A nyakadnál kezd, és onnan haladj lefelé.
Habozok.
- Ne legyél szégyenlős, Ana. Rajta, csináld! - Nem nehéz felfedezni pillantásában a vágy mellett a
jókedvet és a kihívást.
Az édes hang épp azt énekli, hogy nincs semmi édes benne. A nyakamra teszem a kezem, és hagyom, hogy
lecsússzon a mellemre. Az olajtól minden ellenállás nélkül siklik a bőrömön. Meleg a tenyerem.
- Lejjebb! - mormogja Christian, és elsötétedik a tekintete. Még mindig nem ér hozzám.

A kezem a mellemre tapad.
- Izgasd magad.
Ó, istenem! Finoman húzogatni kezdem a bimbóimat.
- Erősebben - biztat Christian. Mozdulatlanul ül a két combom között, úgy figyel.
- Ahogy én csinálnám - teszi hozzá, és sötéten csillog a szeme.
Az izmok megfeszülnek, a hasam mélyén. Válaszul egy nyögés tör ki belőlem, és erősebben húzogatom a
bimbóimat. Érzem, hogy megkeményednek, megnyúlnak az érintésem alatt.
- Igen, így. Újra.
Lehunyom a szemem, és erősen húzok, csavargatok, forgatok az ujjaimmal, közben hangosan nyögök.
- Nyisd ki a szemed.

Pislogva ránézek.
- Még egyszer. Látni akarlak. Látni akarom a szemed, miközben élvezed a saját érintésedet.
Ó… basszus, megismétlem. Ez annyira... erotikus.
- Lejjebb!
Mocorogni kezdek.
- Maradj mozdulatlan, Ana. Szívd magadba a gyönyört. Lejjebb! - Mély és rekedtes a hangja. Egyszerre
kísért és elvarázsol.
- Te… - suttogom.
- Ó, csinálom majd én is, nemsokára. De most rajtad a sor. Lejjebb! Most! - Christian nyelve érzékien
simít végig a fogain. Basszus! Vonaglok, rángatom a köteleimet.
Christian lassan csóválja a fejét.
- Ne mozogj! - A térdemre teszi a kezét, és a helyemen tart. - Rajta, Ana, lejjebb!
A kezem lesiklik a hasamon.
- Lejjebb - mondja alig hallhatón, és ő maga a bujaság.
- Christian, kérlek.
Két keze továbbsiklik a térdemről, végigsimít a combomon, a nemi szervem felé halad.
- Rajta, Ana, érintsd meg magad!
Bal kezem a nemi szervemet súrolja. Lassú kört teszek vele, dörzsölöm magam, és tágra nyílt szájjal
zihálok.
- Újra! - suttogja Christian.
Hangosabban nyögök, és megismétlem az egészet. A fejemet hátravetve kapkodom a levegőt.
- Újra!
Most már hangosan nyögök, és Christian élesen szívja be a levegőt. Megmarkolja a kezem, lehajol, előbb
az orrát, majd a nyelvét húzogatja combjaim tengelyében.
- Ááá!
Szeretném megérinteni, de amint megmozdítom a kezem, ujjai megfeszülnek a csuklóm körül.
- Maradj nyugton, vagy a kezed is lekötöm.
Nyögdécselek. Christian elenged, aztán a két középső ujját belém dugja, s a tenyere megpihen a
csiklómon.
- Úgy csinálom, hogy gyorsan elélvezz, Ana. Készen állsz?
- Igen! - lihegem.
Mozgatni kezdi az ujjait, a kezét fel és le. Gyorsan ingerli az édes pontot bennem és a csiklóm is... Áá!
Nagyon intenzív érzés. Tényleg az. A gyönyör egyre gyűlik testem alsó felében. Szeretném kinyújtani a
lábam, de nem tudom. Az alattam fekvő törülközőt markolom.
- Add meg magad! - suttogja Christian, és robbanok az ujjai körül. Érthetetlen szavakat kiáltok. Christian
a csiklómhoz szorítja a tenyerét, miközben az utórezgések rázzák a testem, megnyújtva a gyönyörteli
agóniát. Alig vagyok tudatomnál, amikor kioldozza a lábam.
- Én jövök - mormogja, és úgy fordít, hogy arccal lefelé fekszem a szófán, a térdeim a földön vannak.
Széthúzza a lábam, és keményen a fenekemre csap.
- Ááá! - kiálltok fel, amikor belém hatol.
- Ó… Ana! - sziszegi összeszorított foggal, majd mozogni kezd. Ujjaival keményen markolja a csípőmet,
és újra meg újra belém temetkezik. Bennem pedig újraépül az érzés. Nem... Ááá...
- Rajta, Ana élvezd ki! - kiáltja Christian, és ismét remegni kezdek, lüktetek körötte, majd egy kiáltással
elmegyek.

- Eléggé érezted, hogy élsz? - csókol Christian a hajamba.
- Ó, igen… - mormogom, és felnézek a plafonra. A férjemen fekszem, hátam a mellkasához ér. Mindketten
a földön vagyunk, a szófa mellett. Ő még mindig felöltözve.
- Azt hiszem, újrakezdhetnénk, de ez alkalommal ne legyen rajtad ruha!
- Jesszusom, Ana! Egy férfinak pihennie is kell néha.
Kuncogni kezdek, mire felnevet.
- Örülök, hogy Ray magához tért. Úgy látom, ettől teljesen visszatért az étvágyad - mondja, és nem is
próbálja leplezni a mosolyt a hangjában.
Bosszúsan meredek rá.
- A tegnap éjszakáról és a ma reggelről megfeledkeztél? - duzzogok.
- Azok is felejthetetlenek voltak - mondja nevetve, és ettől nagyon fiatalnak, gondtalannak és boldognak
látszik. Megfogja a hátsómat. - Pazar segge van, Mrs. Grey.
- Ahogyan önnek is. Bár a tiéd még el van takarva.
- És mit szándékozik tenni ez ügyben, Mrs. Grey?
- Hát, levetkőztetem, Mr. Grey. Az összes énedet.
Elvigyorodik.
- És azt hiszem, elég sok minden édes rajtad és benned - mormogom a dalra célozva, amely még mindig
szól az ismétlésre állított iPodból.
Christian mosolya lehervad.
Jaj, ne!
- Az vagy! - suttogom. Lehajolok, és megcsókolom a szája sarkát, ő pedig lehunyja a szemét, s a karja
megfeszül körülöttem.
- Christian, hidd el, hogy édes vagy. Olyan különlegessé tetted ezt a hétvégét… annak ellenére is, ami
Rayjel történt. Köszönöm.
Kinyitja nagy, komoly, szürke szemét, és a szívembe markoló képet vág.
- Mert szeretlek! - mormogja.
- Tudom, én is szeretlek. - Megcirógatom az arcát. - És értékes vagy a számomra, ugye tudod?
Még mindig olyan elveszettnek látszik.
Ó, Christian... én édes Ötvenem!
- Hidd el! - suttogom.
- Nem könnyű. - Alig hallható a hangja.
- Próbáld keményen, mert így igaz.
Ismét megsimogatom az arcát, ujjaim a haját súrolják. A szeme szürke óceán. Csupa veszteség és bánat.
Szeretnék a testébe bújni, úgy tartani. Bármit megtennék, hogy ne így nézzen. Mikor fogja fel végre, hogy
az egész világot jelenti nekem? Hogy több mint méltó a szerelmemre, a szülei szeretetére, a testvérei
szeretetére. Elmondtam újra meg újra, mégis itt tartunk, Christian ezzel az elveszett, magára hagyatott
pillantással néz rám. Idő. Időre van szükség.

- Megfázol, gyere! - Christian kecsesen felemelkedik, és engem is felhúz. Átkarolom a derekát, úgy
megyünk át együtt a hálószobába. Nem akarom erőltetni, de Ray balesete óta még fontosabb a számomra,
hogy Christian tudja, mennyire szeretem.
Belépünk a hálószobába, és a homlokomat ráncolom. Mindenáron vissza akarom szerezni azt a kellemes
hangulatot, amit alig néhány perce még éreztem.
- Nézünk tévét? - kérdezem.
Christian halkan felhorkan.

- Egy második menetben reménykedtem. - Ötvenem hangulatváltásai villámgyorsak.
Felvonom a szemöldököm, és megállok az ágy mellett.
- Hát, ebben az esetben, azt hiszem, én irányítok.
Tátott szájjal rám mered, én pedig az ágyra lököm. Lovagló ülésben rápattanok, mindkét kezét leszorítom
a feje mellett.
Nevetve néz fel rám.
- Nos, Mrs. Grey, most hogy foglyul ejtett, mihez kezd velem?
Lehajolok, és a fülébe suttogom:
- Megduglak a számmal.
Christian lehunyja a szemét, mélyen beszívja a levegőt, én pedig a fogammal finoman végigsimítom az
állát.

Christian a komputernél dolgozik. Gyönyörű kora reggel van, ő pedig, azt hiszem, egy e-mailt ír éppen.
- Jó reggelt! - mormogom szégyenlősen az ajtóból. Felém fordul, és rám mosolyog.
- Mrs. Grey, korán kelt - tárja ki mindkét karját.
Keresztülrohanok a lakosztályon, és az ölébe vetem magam.
- Ahogyan te is.
- Én csak dolgozom. Kicsit odébb húzódik, és megcsókolja a hajam.
- Mi az? - kérdezem, mert érzem, hogy valami baj van.
- Most kaptam egy e-mailt Clark nyomozótól. Arról a kibaszott Hyde-ról akar beszélni veled.
- Tényleg?
- Mondtam neki, hogy egy ideig Portlandben vagy, úgyhogy várnia kell, de azt felelte, hogy akkor itt
hallgat ki.
- Idejön?
- Úgy tűnik. - Christian zavartnak látszik.
A homlokom ráncolom.
- Mi olyan fontos, ami nem várhat?
- Pontosan erre gondoltam én is.
- Mikor jön?
- Ma. Most írom neki a választ.
- Nem rejtegetek semmit. Kíváncsi vagyok, mit akar tudni.
- Hát, kiderül, amikor ideér. Engem is érdekel a dolog. - Christian mocorog. - Itt reggelizünk nemsokára.
Eszünk, aztán meglátogatjuk apádat a kórházban.
Bólintok.
- Itt maradhatsz, ha akarsz. Látom, sok a dolgod.
Morcosan néz rám.
- Nem, inkább veled megyek.
- Oké. - Rávigyorgok, átkarolom a nyakát, és megcsókolom.

Ray zsémbes. Micsoda öröm! Izgága, kiállhatatlan, türelmetlen és nyugtalan.
- Apa, komoly autóbaleseted volt. Időbe telik, mire felépülsz. Christian meg én át akarunk vinni Seattle-
be.
- Nem tudom, miért foglalkoztok velem annyit. Jól vagyok.
- Ne légy nevetséges! - Szeretettel megszorítom a kezét, és mindezek ellenére visszamosolyog rám.

- Szükséged van bármire?
- Megbirkóznék egy fánkkal, Annie.
Elnézően nevetek rá.
- Hozok neked fánkot, amennyit csak akarsz. Idevarázsolok néhányat.
- Remek.
- Akarsz rendes kávét is?
- De még mennyire.
- Oké, szerzek.

Christian ismét a várószobában telefonál. Tényleg berendezhetne itt egy irodát. Különös, hogy egyedül
van, pedig az összes ágy foglalt az intenzíven. Lehet, hogy elijesztette a többi látogatót? Végre kinyomja a
telefont.
- Clark délután négykor lesz itt.
A homlokomat ráncolom. Mi lehet olyan sürgős?
- Ray kávét és fánkot kér.
Christian felnevet.
- Azt hiszem, én is azt kérnék, ha balesetem lett volna. Szólj Taylornak, hogy hozzon.
- Nem, én megyek.
- Vidd magaddal Taylort. - Szigorú a hangja.
A szememet forgatom, ő pedig haragosan néz vissza rám, aztán gunyorosan elmosolyodik és félrebiccenti
a fejét.
- Nincs itt senki más. - Elbűvölően mondja, és bizony azzal fenyeget, hogy azonnal elfenekel, ha ellent
merészelek mondani neki. Azon vagyok, hogy szembeszálljak vele, mikor egy fiatal pár lép a szobába. A
lány halkan sír.
Bocsánatkérően rántom meg a vállam, Christian pedig bólint. Fogja a laptopját, és kézen fogva kivezet.
- Nagyobb szükségük van rá, hogy kettesben legyenek, mint nekünk - súgja. - Majd később szórakozunk.
Taylor türelmesen vár odakinn.
- Mi lenne, ha mindannyian elmennénk kávézni és fánkot venni?

Pontosan négy órakor kopogtatnak a lakosztály ajtaján. Taylor bevezeti Clark nyomozót, aki még a
szokásosnál is rosszabb kedvűnek látszik - mintha idegbeteg lenne. Talán ilyen az arcberendezése.
- Mr. Grey, Mrs. Grey, köszönöm, hogy fogadnak.
- Clark nyomozó… - Christian kezet fog vele, és hellyel kínálja.
Én a szófára ülök, ahol tegnap este olyan jól éreztem magam. Elpirulok a gondolattól.
- Mrs. Greyhez jöttem - kezdi Clark, és sokatmondón pillant Christianra meg az ajtó mellett álló Taylorra.
Christian alig észrevehetően biccent, mire Taylor sarkon fordul, és becsukja az ajtót maga mögött.
- Bármit is akar mondani a feleségemnek, azt mondhatja előttem is. - Christian hangja hűvösen
gyakorlatias.
Clark nyomozó felém fordul.
- Biztosan azt óhajtja, hogy jelen legyen a férje?
Homlokráncolva nézek a nyomozóra.
- Hát persze, nincs mit rejtegetnem előtte. Most kihallgat engem?
- Igen, asszonyom.
- Szeretném, ha a férjem itt maradna.

Christian leül mellém, süt belőle a feszültség.
- Hát, rendben van - mondja Clark beletörődőn. A torkát köszörüli. - Mrs. Grey, Mr. Hyde azt állíja, hogy
ön szexuálisan zaklatta, és több alkalommal is közeledett felé.
Hűha! Csaknem kitör belőlem a nevetés, de inkább Christian combjára teszem a kezem, hogy
visszatartsam, amikor fel akar pattanni.
- Ez abszurd! - fröcsögi.
Megszorítom a lábát, hogy elhallgattassam.
- Nem így volt - közlöm nyugodtan. - Valójában pont fordítva történt. Ő tett ajánlatot, méghozzá igen
agresszív módon, és ezért elbocsátották.
Clark nyomozó egy pillanatra összeszorítja az ajkát, majd folytatja:
- Hyde azt állítja, hogy ön találta ki azt a mesét a szexuális zaklatásról, hogy kirúgassa őt, mégpedig azért
mert visszautasította az ön közeledését, és mert a beosztását akarta.
Basszus! Jack még őrültebb, mint gondoltam.
- Hát, ez nem igaz - rázom a fejem.
- Kérem, nyugtasson meg, nyomozó. Ugye nem azért vezetett ennyit, hogy ilyen nevetséges vádakkal
zaklassa a feleségemet?
Clark acélkék szemével Christianra pillant.
- Ezt Mrs. Greytől kell hallanom, uram - mondja csöndes nyugalommal.
Ismét megszorítom Christian lábát. Némán könyörgök, hogy őrizze meg a hidegvérét.
- Nem kell ezt a baromságot hallgatnunk, Ana!
- Azt hiszem, el kell mondanom Clark nyomozónak, hogy mi történt valójában.
Christian egy pillanatra kifejezéstelen arccal néz rám, aztán csüggedten legyint.
- Amit Hyde mond, egyszerűen nem igaz. - Nyugodt a hangom, bár mindennek érzem magam, csak annak
nem. Bántanak ezek a vádak, és attól tartok, hogy Christian felrobban. Vajon miben mesterkedik Jack? -
Egyik este nekem támadt az iroda konyhájában. Azt mondta, neki köszönhetem, hogy felvettek, és szexuális
szolgáltatásokat kér cserébe. Zsarolni próbált, mégpedig olyan e-mailekkel, amelyeket én küldtem
Christiannak, aki akkor még nem volt a férjem. Nem tudtam, hogy Hyde ellenőrzi a levelezésemet. Ez az
ember őrült. Azzal is megvádolt, hogy kém vagyok, akit Christian küldött a céghez, feltehetőleg azért,
hogy segítsek neki átvenni a vállalatot. Nem tudhatta, hogy Christian már régebben megvette az SIP-et.
A fejemet csóválom, ahogy felidézem azt a kínos összetűzést Jackkel.
- Végül padlóra küldtem.
Clark szemöldöke megemelkedik a csodálkozástól.
- Padlóra küldte?
- Az apám katona volt. Hyde… nos, megérintett, és tudom, hogyan védjem meg magam.
Christian büszkén pillant rám.
- Értem. - Clark hátradől a szófán, és nagyot sóhajt.
- Beszéltek már Hyde korábbi személyi asszisztenseivel? - kérdezi Christian szinte szívélyesen.
- Igen, beszéltünk. De igazság szerint, egyik asszisztense sem mond semmit. Valamennyien azt állítják,
hogy remek főnök volt, bár egyik sem maradt három hónapnál tovább.
- Mi is épp ebbe a gondba ütköztünk - mormogja Christian.
Tátott szájjal meredek rá, ahogyan Clark nyomozó is.
- A biztonsági főnököm kihallgatta Hyde előző öt személyi asszisztensét.
- Miért?
Christian acélos tekintettel néz Clarkra.
- A feleségem neki dolgozott, és mindenkit ellenőriztetek, akivel a feleségem együtt dolgozik. - Clark
nyomozó elvörösödik. Bocsánatkérőn rándítom meg a vállamat. Üdv a világomban, mosolygok rá.
- Értem - morogja Clark. - Azt hiszem, lehet itt valami a háttérben, Mr. Grey. Holnap alaposabban

átkutatjuk Hyde lakását, talán rábukkanunk valamire. Bár minden jel szerint egy ideje nem ott élt.
- Már tartottak nála házkutatást?
- Igen, és pótszemlét tartunk. Ezúttal újlenyomatokat keresünk.
- Még mindig nem történt vádemelés a személyem és Ros Baley ellen elkövetett gyilkossági kísérlete
miatt? - kérdezi Christian halkan.
Tessék?!
- Reméljük, találunk további bizonyítékokat arra, hogy Hyde szándékosan rongálta meg a helikoptert, Mr.
Grey. Egy részleges ujjlenyomat nem elég, és amíg Hyde előzetes letartóztatásban van, felépíthetjük az
ügyet.
- Mindössze ezért jött ide?
Clark felborzolja magát.
- Igen, Mr. Grey, mindössze ezért, hacsak nem jutottak eszébe újabb dolgok a levélről.
Levélről? Miféle levél?
- Nem. Mondtam már, számomra semmit nem jelent. - Christian nem is tudja leplezni, mennyire bosszús. -
És nem értem, hogy miért nem ejthettük volna meg ezt a beszélgetést telefonon?
- Azt hiszem, mondtam már magának, jobb szeretem látni, akivel beszélek. És amúgy is meglátogatom a
nagynénémet, aki Portlandben él. Két legyet... egy csapásra. - Clark arca kőkemény. Egyáltalán nem
zavarja a férjem rosszkedve.
- Nos, ha végeztünk, nekem dolgom van. - Christian feláll, a nyomozó követi példáját.
- Köszönöm, hogy időt szakított rám, Mrs. Grey - mondja udvariasan.
Biccentek.
- Mr. Grey. - Christian ajtót nyit, és Clark távozik.
- Hogy lehet valaki ekkora seggfej?
- Clark?
- Dehogy, az a kibaszott Hyde.
- Elképzelni sem tudom.
- Mire megy ki a kurva játéka? - Christian a fogát vicsorgatja.
- Fogalmam sincs. Gondolod, hogy Clark hitt nekem?
- Hát persze. Jól tudja, hogy Hyde egy kibaszott seggfej.
- Olyan káromkodós lettél.
- Káromkodós? - somolyog Christian. - Létezik ilyen szó?
- Most már igen.
Hirtelen fülig ér a szája, leül mellém, és a karjába von.
- Ne is gondolj rá! Menjünk, látogassuk meg apádat, és beszéljünk vele a holnapi költözésről.
- Makacskodott, hogy Portlandben marad, nem akar gondot okozni.
- Majd én beszélek a fejével.
- Vele szeretnék utazni.
Christian végignéz, s egy pillanatig azt hiszem, nemet fog mondani.
- Oké - mondja végül. - Együtt megyünk. Sawyer és Taylor vihetik a kocsikat. Ma este Sawyer vezetheti
az R8-asodat.

Másnap Ray már az új környezetét szemléli: tágas, világos szoba a North-West Hospital rehabilitációs
központjában, Seattle-ben. Noha dél van, álmosnak látszik. Még helikopterrel is kimerítette az út.
- Mondd meg Christiannak, hogy méltányolom, amit értem tesz.
- Megmondhatod neki magad is, apa. Este bejön hozzád.

- Te nem mész dolgozni?
- Talán. Csak biztos akarok lenni benne, hogy berendezkedsz itt.
- Menj csak, nem kell aggódnod miattam.
- Szeretek aggódni miattad.
Megszólal a BlackBerrym. Ellenőrzöm a számot, de nem ismerős.
- Felveszed? - kérdezi Ray.
- Nem. Nem tudom, ki az. Mindjárt bekapcsol a hangposta. Hoztam neked olvasnivalót - mutatok az
éjjeliszekrényen levő sportlapokra.
- Köszönöm, Annie.
- Fáradt vagy, igaz?
Ray bólint.
- Hagylak egy kicsit aludni. - Megcsókolom a homlokát.
- Később találkozunk, apa - elköszönök.
- Később találkozunk, kincsem, és köszönöm. - Ray megfogja, és gyengén megszorítja a kezem. -
Szeretem, ha apának hívsz. Visszavisz az időben.
Ó, apa! Viszonzom a kézszorítását.

Amikor kilépek a főkapun, és a SUV felé indulok, ahol Sawyer vár rám, valaki a nevemet kiáltja.
- Mrs. Grey, Mrs. Grey!
Megfordulok, és látom, hogy dr. Greene siet felém. Mint mindig, most is makulátlanul fest, bár egy kicsit
zilált.
- Hogy van Mrs. Grey? Megkapta az üzenetemet? Nemrég hívtam.
- Nem. - Bizseregni kezd a fejbőröm.
- Nos, csak nem értettem, miért mondott le négy időpontot is.
Négyet? Tátott szájjal meredek a nőgyógyászra. Ez hogyan történhetett?
- Talán jobb volna, ha a rendelőmben beszélnénk meg. Épp ebédelni indultam. Most ráér?
Bólintok.
- Természetesen. Én... - Nem találom a szavakat. Négy alkalmat elmulasztottam? Lekéstem az
injekcióról? Basszus!
Kábán követem dr. Greene-t vissza a kórházba, fel a rendelőjébe. Homályosan emlékszem, hogy egy
időpontot áttettünk máskorra, Hannah említette is… de négyet?
Dr. Greene rendelője tágas, jól felszerelt, a berendezése korszerű.
- Nagyon hálás vagyok, amiért elkapott - motyogom. Még mindig le vagyok döbbenve. - Apámnak
autóbalesete volt, és most hoztuk át Portlandből.
- Ó, nagyon sajnálom. Hogy van?
- Köszönöm, most már jobban. Rendbe fog jönni.
- Az jó. És ez megmagyarázza, miért mondta le a pénteket.
Dr. Greene megmozdítja íróasztalán az egeret, s a számítógépe életre kel.
- Igen... már több mint tizenhárom hete. Jobb lesz elvégezni egy tesztet, mielőtt újabb injekciót adunk.
- Tesztet? - suttogom, és kiszalad a vér a fejemből.
- Egy terhességi tesztet.
Jaj, ne!
Dr. Greene az íróasztala fiókjába nyúl.
- Tudja, mihez kezdjen vele - mondja, és egy kis tartályt nyújt át. - A mosdó itt van a rendelőm mellett.
Mintha transzban lennék, úgy állok fel. Az egész testem automatavezérlésre kapcsol, úgy imbolygok ki a

mosdóba.
Basszus, basszus, basszus, basszus, basszus! Hogyan hagyhattam ezt megtörténni... már megint? Hirtelen
rosszul érzem magam, és némán imádkozom: Kérlek ne, kérlek ne! Túl korai lenne, túl korai, túl korai.
Amikor visszamegyek dr. Greene rendelőjébe, merev kis mosollyal fogad, és int, hogy foglaljak helyet az
íróasztalával szemben. Leülök, és szótlanul átnyújtom a mintát. Dr. Greene egy kicsi, fehér rudacskát márt
bele, és figyeli. Amikor kékre vált, a doktornő felvonja a szemöldökét.
- Mit jelent a kék? - Szinte megfojt a feszültség.
Dr. Greene felpillant rám, komoly a szeme.
- Nos, Mrs. Grey, azt jelenti, hogy ön terhes.
Micsoda? Nem, nem, nem! Basszus!

Huszadik fejezet

Tátott szájjal meredek dr. Greene-re. Az egész világom darabokra hullik. Egy baba. Nem akarok
gyereket... Még nem. Basszus! És a szívem mélyén tudom, hogy Christian idegbeteg lesz.
- Nagyon sápadt, Mrs. Grey. Kér egy pohár vizet?
- Köszönöm. - Alig hallom a saját hangomat. A gondolataim száguldoznak. Terhes? Mikor?
- Látom, meglepődött.
Némán bólintok a derék doktornő felé, aki átnyújt egy pohár hidegvizet a kéznél lévő ballonos
vízadagolóból. Iszom egy kortyot és jólesik.
- Megdöbbentem - suttogom.
- Elvégezhetünk egy ultrahang vizsgálatot is, hogy lássuk, mennyire előrehaladott a terhesség. A
reakciójából ítélve, úgy sejtem, alig néhány hét telhetett el a fogantatás óta. Legfeljebb négy- vagy öthetes
lehet. Feltételezem, még nem jelentkeztek a tünetek.
Némán rázom a fejem.
- Tünetek? Nem hiszem. Úgy gondoltam... azt hittem, ez megbízható fogamzásgátlás.
- Rendes körülmények között az, amikor nem felejtik el beadatni az injekciót - közli hűvösen dr. Greene.
- Nyilván elvesztettem az időérzékemet. - Christian idegösszeroppanást kap. Biztos vagyok benne.
- Egyáltalán nem vérzett?
A homlokomat ráncolom.
- Nem.
- A Depo injekció esetében ez normális. Csináljunk egy ultrahangot, jó? Van időm.
Zavartan bólintok, dr. Greene pedig egy fekete bőrrel bevont vizsgálóasztalhoz vezet, egy spanyolfal
mögé.
- Vegye le az szoknyáját, az alsóneműjét, és takarózzon be azzal a pléddel az asztalon - mondja élénken.
Alsónemű? Azt hittem, az ultrahangvizsgálat a hasamon történik. Miért kell levennem a bugyimat?
Döbbenetemben megvonom a vállam, de gyorsan csinálom, amit a doktornő mond. Lefekszem a puha fehér
takaró alá.
- Jól van - jelenik meg dr. Greene a vizsgálóasztal végénél, és közelebb húzza az ultrahang-berendezést.
High-tech komputernek néz ki. Leül mellé, úgy fordítja a képernyőt, hogy mindketten lássuk, és babrálni
kezdi a klaviatúrán levő forgatható golyót. A képernyő életre kel.
- Legyen szíves térdben behajlítani és széttárni a lábát - mondja tárgyilagosan.
Aggódva ráncolom a homlokom.
- Ez egy hüvelyi ultrahang. Még akkor is megtaláljuk a babát, ha csak most esett teherbe. - Hosszú, fehér
szondát vesz a kezébe.
Úristen, ez viccel velem!
- Oké - mondom, és rémülten teszem, amit mond.
A doktornő óvszert húz a szondára, majd bekeni valami színtelen géllel.
- Próbáljon ellazulni, Mrs. Grey.
Ellazulni? A fenébe is, hiszen teherbe estem. Hogyan várhatod el tőlem, hogy ellazuljak? Arcomba szökik
a vér, és igyekszem gondolatban valami boldog helyen lenni... valahol az elsüllyedt Atlantisz közelében.
Dr. Greene lassan, óvatosan bedugja a szondát.
Basszus!
A képernyőn mindössze a fehér zaj vizuális megfelelőjét látom, bár ez inkább szépiaszínű. Az orvos
lassan mozgatja a szondát, ami igen nyugtalanító.
- Ez az - mondja, miközben megnyom egy gombot, és a kép kimerevedik. Egy kicsi pontra mutat a
szépiaviharban.

Egy kicsi radarjel. Egy pöttömnyi radarjel a pocakomban. Egyetlen pici pötty az egész. Hűha! Meg is
feledkezem a kényelmetlenségről, csak döbbenten meredek a radarjelre.
- Még túl korai ahhoz, hogy lássuk a szívverését. Igen… kétségtelenül terhes. Négy-öthetesre becsülöm. -
A homlokát ráncolja. - Úgy tűnik, hamar kiürült a szervezetéből az injekció. Nos, néha megesik.
Túlságosan döbbent vagyok ahhoz, hogy bármit is mondjak. Az a pici pötty egy baba. Igazi, élő kisbaba.
Christian gyereke. Az én gyerekem. Hűha! Egy gyerek!
- Akarja, hogy kinyomtassam önnek?
Bólintok, mert még mindig képtelen vagyok megszólalni. Dr. Greene óvatosan kihúzza a szondát, és ad
egy papírtörülközőt, hogy letöröljem magamról a gélt.
- Gratulálok, Mrs. Grey - mondja, amikor felülök. - Meg kell beszélnünk egy újabb találkozót. Azt
javaslom, legyen egy hónap múlva. Akkor pontosabban felmérhetjük a baba korát, és megállapíthatjuk a
születés valószínűsíthető időpontját. Most felöltözhet.
- Oké. - Kóvályogva, de gyorsan öltözködöm. Van egy pöttynyi radarjelem. Egy Picipöttyem.
Mire kibukkanok a spanyolfal mögül, dr. Greene már újra az íróasztala mögött ül.
- Addig is szeretném, ha elkezdené a folsav- és a terhességi vitaminkúrát. Itt egy tájékoztató arról, hogy
mit tegyen és mit ne.
A kezembe nyom egy levél tablettát meg egy szórólapfélét, és beszél tovább, de nem figyelek rá. Sokkos
állapotban vagyok. Nem térek magamhoz. Persze, boldognak kéne lennem. És persze harmincévesnek...
legalább. Ez túl korán van, nagyon korán. Próbálom elfojtani magamban a pánikot.
Udvariasan elköszönök dr. Greene-től, és indulok vissza a kijárat felé, a hűvös őszi délutánba. Váratlanul
hidegrázás és valami mélységes balsejtelem fog el. Christian ki fog borulni, de sejtelmem sincs,
mennyire. Emlékszem, mit mondott: „Még nem állok készen rá, hogy bárkivel is megosztozzam rajtad.”
Összehúzom magamon a dzsekimet, és próbálom kivédeni a hideget.
Sawyer kipattan a SUV-ból, és nyitja az ajtót. Homlokráncolva néz rám, amikor meglátja az arcomat, de
nem akarok tudomást venni az aggodalmáról.
- Hova megyünk, Mrs. Grey? - kérdezi kedvesen.
- A SIP-be.
Kényelmesen elhelyezkedem a kocsi hátsó ülésén, behunyom a szemem, és a támaszra hajtom a fejemet.
Örülnöm kellene. Tudom, hogy boldognak kéne lennem, de nem vagyok az. Túl korai. Nagyon hamar jött.
Mi lesz a munkámmal? Mi lesz a SIP-pel? Mi lesz Christiannal és velem? Nem, nem, nem. Jó megleszünk.
Christian is rendben lesz. Miát nagyon szerette kisbaba korában, erről Carrick mesélt nekem, és most is
imádja a húgát. Talán, figyelmeztetnem kéne Flynnt... Talán nem kellene elmondanom Christiannak.
Talán... véget kéne vetnem ennek az egésznek. Megfékezem a gondolataimat ezen a sötét ösvényen,
elrémít, milyen irányba visznek. Ösztönösen a hasamra teszem oltalmazó kezem. Nem. Az én Picipöttyem.
Könny szökik a szemembe. Hogy is gondolhattam?
Bronzvörös hajú, szürke szemű kisfiú jelenik meg lelki szemeim előtt, az új ház mellett szalad át a mezőn,
visongat örömében, amikor Christian meg én üldözőbe vesszük. Christian magasra emeli, aztán a
csípőjére ültetve viszi, és kéz a kézben együtt megyünk vissza a házba. A szívemet fájdítja, kínoz a
lehetőségek gondolata.
Aztán Christiant látom magam előtt, ahogy utálkozva elfordul tőlem. Kövér vagyok és suta, alig tudok
mozogni a gyerek matt. Christian a hosszú tükörteremben távolodik tőlem, léptei zaját visszhangozzák az
ezüstözött üvegek, a falak, a padló. Christian...
Felriadok. Nem. Ki fog borulni.
Amikor Sawyer megáll a SIP előtt, kipattanok a kocsiból, és berohanok az épületbe.
- Ana, örülök, hogy látlak. Hogy van apád? - kérdezi Han-nah, amint az irodába érek.
Barátságtalanul üdvözlöm.
- Köszönöm, jobban van. Bejönnél az irodámba?