Gyöngy Kálmán karikatura lexikon

Gyöngy Kálmán

Magyar karikatúristák adat- és szignótára

1848-2007

Vonalgondolatok
A magyar karikatúraművészet különlegességét igazából egyetlen korszak
jelenti, viszont ez az időszak nemzetközileg is kiemelkedő, a világ
karikatúraművészetében is egyedülálló – és máig nem kellőképpen
feldolgozott. Az 1950-es évek végétől nagyjából egy negyedszázadon át
egyszerre több, világszínvonalú alkotó is dolgozott, akik megújították a
magyar karikatúraművészetet. Többségük ráadásul egyazon szerkesztőségen
belül.

Pusztai Pál (Ludas Matyi, 1960.11.10.)

A fennállásának második periódusát élő, átlagban heti 400 ezres
példányszámban megjelenő Ludas Matyiban hetente, szerényen számolva is
kb. 60 rajz jelent meg, nagyjából ugyanattól a tíz (később több) szerzőtől.

Várnai György (Ludas Matyi, 1958.10.23.) Kaján Tibor (Ludas Matyi, 1961.09.26.)

Máig nem felderített, de valószínű a véletlenek folytán olyan fiatal művészek
kerültek össze ebben a szerkesztőségben, akik különböző irányokból érkezve
ugyan, de rövid időn belül világszínvonalú alkotói tevékenységgel határozták
meg a korszakot. Olyan zseniális formanyelvű, újító szellemű

karikatúraművészek dolgoztak egy időben, mint Kaján Tibor, Várnai György,
Pusztai Pál, és 1959-ig Réber László, vagy a hozzájuk képest benjámin,
Hegedűs István, hogy tényleg csak a legnagyobbakat említsük.

Hegedűs István: (Ludas Matyi,1957.11.14) Réber László: (Ludas Matyi, 1957.06.6)

Mindegyikük egyéniség volt, és egymástól eltérő módon, de korszerű,
egységes, és virtuóz nyelven szólaltak meg, és ezzel új minőséget hoztak ebbe
a műfajba. Réber László volt közülük az első, aki intellektuális, és grafikailag is
átgondolt rajzokkal jelentkezett az ötvenes évek végétől. Kaján a
“vonalgondolatok” mestere, akit Réberrel együtt egyfajta minimalista
intellektualizmus jellemez mind a mai napig. Várnai György rajzmodora
nagyon gyorsan, pár év alatt, a 60-as évek elejére kialakult, és a rajzi fekete-
humor mestereként haláláig ezen a magas színvonalon dolgozott. Az ő rajzaik
sokszor szöveg nélkül is tökéletesen működnek, mert az abszurd humort
zseniális dramaturgiával, képileg is meg tudják jeleníteni. Ők a filozófusai a
karikatúrának. Ezzel szemben kortársuk, Pusztai Pál frivol világa mintha egy
felnőtteknek szóló rajzfilm képiségét hozná. Pusztai alkotta meg az ikonikus
“Iván és Joe” toposzt, valamint a három rajzban működő Jucikát (aki
valószínűleg sok nő számára lehetett szerep-modell akkoriban).

Pusztai Pál (Ludas Matyi 1964.13.19.)

Nagy kár, hogy nem dolgozhatott animációval, és így Jucikából nem lett
Gusztáv. Itt csak jelezni szeretném, hogy ezidőben a magyar rajzfilm-
animációs művészet is aranykorát élte. Szerencsére Várnainak alkalma volt
rajzfilmben is dolgozni. Vasvári Anna nem formabontó módon ugyan, de
hosszú ideig egy kivételesen egységes rajz- és humor-nyelvet képviselt, az ő
érdeme a “női abszurd” gyakran pszichológusi finomságú megörökítése. A
náluk majdnem tíz évvel fiatalabb Hegedüs István virtuóz rajzosságának

sajátos, depresszív vonalvezetés volt a védjegye. A szintén ehhez a
nemzedékhez tartozó Fülöp György tőlük erősen eltérő, de szintén eredeti és
egységes formanyelvben dolgozott: egyfajta plebejus expresszivitás
jellemezte a legjobb munkáit.

És ne felejtsük, hogy mellettük, a Ludas Matyi szerkesztőségében olyan, náluk
nagyjából húsz évvel idősebb klasszikusok is jelen voltak, mint a világhírű
Kassowitz Félix, Toncz Tibor, Szűr-Szabó József, vagy éppen Szepes Béla
(olimpikon és) sportkarikatúrista. Hihetetlen!

Szűr-Szabó József (Ludas Matyi, 1958.10.16.)

A Ludas Matyi című újság történetét általában a politika szempontjából
szokták elemezni. A kommunista párt által alapított, hivatalos vicclap az
egypárt vonalát volt hivatva képviselni olyanok számára, akik “más újságot
nem olvasnak”. Egyértelműen a propaganda eszköze volt, egyfajta vállalati
faliújság, ahol vicces formában ábrázolták azt, amit a főnökség megadott.
Ehhez nem vártak el művészeti szempontból igényes formanyelvet, a rajzok
grafikai nyelve, virtuozitása – ami a karikatúraművészetben fontos - itt
mellékes volt. Egyértelmű szöveg tartozott a képhez, és ez a szöveg jelentette
a lényeget. A karikatúra csak lejegyezte a szituációt.
Ezen változtatott Kaján, Réber, Várnai, hihi és a többiek megjelenése.
Mindegyikük kialakított egy igényes, és nemzetközi összehasonlításban is
egyedi, rajzi formanyelvet. A náluk idősebb generáció általában a
reklámgrafika irányából érkezett, és ezért eleve egy modern grafikai világgal
jelentkezett: erre a legjobb példa Kassowitz Félix tevékenysége. Ami az ő
számukra a reklámgrafika volt, az az új nemzedéknek a rajzfilm, a pop art, és
a korszak progresszív illusztráció-művészete volt. Ez utóbbi jeles képviselői
ebből az időszakból Heinzelmann Emma, vagy a későbbiekben az
illusztrációra váltó Réber László. A karikatúrák esetében az új formanyelv
kialakulásának kedvezett az egyszerű nyomdatechnika is, mert kreatívan
lehetett élni a színes foltok, részlet-színezések lehetőségével.

Kassowitz Félix (Ludas Matyi, 1957.09.05.)

A témaválasztás szabadsága 1956 után kissé kiterjedt: a vicclapot is
enyhébben cenzúrázták, és ugyanakkor még erősen jelen volt a bátor, és a
politikai kötéltáncot jól ismerő budapesti kabaré hagyománya. (Ezt a témát
az a Kozma György kutatta, ki a 90-es évektől maga is foglalkozik
karikatúrával.) A történelmi környezet, a diktatúra megkívánta nevettetés, a
kabaré megmaradt hagyományai kialakították azt a mikroklímát, ami a
magyar karikatúra-aranykorához vezetett. A Fészek művészklub apró
könyvtárában sok fontos grafikai, kortársművészeti folyóirat, kiadvány
megtalálható volt. 1968-ban hatalmas érdeklődést kiváltó, az egész
Műcsarnokot betöltő országos karikatúra kiállítást rendeztek meg, és néhány
olyan „objekt” is kiállításra került, amit akár pop-art-ként is be lehetne
leltározni.
Az idő múlásával a kiváló alkotók sora ugyan folytatható: Sajdik Ferenc,
Brenner György, Lehoczky István, hogy megint csak a legkíválóbbakat
emlitsük, de nem volt olyan jelentős a számuk, mint korábban, és mintha az
intellektuális, kreatív képiségű karikatúra iránti érdeklődés is csökkent volna. A
pop art-ot felváltotta a pangás unalma, majd a megváltozott politikai,
gazdasági, társadalmi körülmények miatt 1992-ben a Ludas Matyi is
megszűnt. (Ahogy egyébként a hatvan éves múltra visszatekintő angol Punch
is 2002-ben.) Újabb, hatékony technikák jelentek meg “a más újságokat nem
olvasók” egyre szélesebb rétegei elérésére. Némiképp hasonló figyelhető
meg a nagyhagyományú kabaré-műfaj tekintetében is.
Ennek a korszaknak a rajzai általában nem haladták meg az A4-es méretet.
A műszaki rajzlapra tussal, később filctollal rajzolt, mára már megsárgult
eredeti lapokon gyakran a ceruzavázlatok nyomai, radírozások,
visszakaparások, fedőfestékkel letakart részek találhatóak, és nemegyszer a
nyomdának szánt, ceruzával odaírt színezési utasításokat is olvashatjuk rajtuk.
Mindez a kor rotációs ofszet nyomdatechnikájából következik: általában
vonalas eredetiket reprodukáltak, amin a tónus nem jelent meg, ezért
lehetett javítani, ceruzával ráfirkálni. Színezett rajzokat csak ritkán közöltek, és
általában a címlapokon. A belső oldalakon publikált rajzokon maximum
szinezett alányomást alkalmaztak, és általában világos, áttetsző színfoltokat –
mindezt egyre inkább egy popos vizuális logika szellemében.

Várnai György: A krimi múzsája eredeti és publikált (Ludas Matyi, 1964.04.20)

Az eredeti rajzok hátoldala is sokat elárul. Általában a címet, az újság
pecsétjét, és a kicsinyítési (ez is hozzájárult a bravúros megjelenéshez) arányt
találjuk rajtuk. Gyakran látni a hátoldal felső szélén ragasztásnyomot: sok
esetben pauszpapiron jelezték a színezendő területeket.

Várnai György: A krimi múzsája (Ludas Matyi, 1964.04.20)

Mivel kevés rajzoló kérte vissza és őrizte meg az eredeti rajzokat – (szerencsére
pl. Várnai György életműve fennmaradt), ennek a korszaknak a legtöbb
eredeti rajza valószínű eltűnt a nyomdai tárolószekrények mélyén, majd végül
elveszett.
Sugár János, 2009.
Takács Róbert: Nevelni és felkelteni a gyűlöletet (1/7)
A Ludas Matyi karikatúrái az 1950-es években
http://www.mediakutato.hu/cikk/2003_01_tavasz/03_nevelni_es_felkelteni/01.html
Berta Hubert: A Ludas Matyi 1969-es és 1979-es évfolyamának összehasonlítása. 203-
233. p. In: Metszetek a mindennapi élet politikai szociológiájából. Szerk. Kéri László,
Bozóki András. Budapest, ELTE soksz., 1985.
http://www.ludas-matyi.com

Thought Sketches

The uniqueness of Hungarian caricature art is signified by a single era. This period, however,
is outstanding in an international context as well; it is unmatched in the world of caricature
art and has not been explored sufficiently enough to this day. From the end of the 1950s,
for approximately a quarter of a century, an increasing number of world class artists were
creating graphics, who, in effect, reformed Hungarian caricature art. What is more, most of
these artists worked in the same editorial office. The weekly Ludas Matyi, which was in the
second period of its existence with 400,000 copies in circulation, featured at least 60
cartoons per week, basically by the same ten (later more) authors.
For reasons still unclear today – but most probably as a result of a series of coincidences –
young artists were brought together in this editorial office, who, albeit through various
approaches, ended up defining the period with world class artwork. These innovative
artists who simultaneously worked together employing ingenious graphic styles included
Tibor Kaján, György Várnai, Pál Pusztai, and – until 1959 – László Réber, or the
comparatively young István Hegedűs, only to mention the most prominent names. All of
them were strong characters who expressed their personal voice in different ways, but in
an up-to-date, solid and virtuosic language, thereby bringing a new quality to the genre.
László Réber was the first to appear with intellectual, graphically thought-through drawings
at the end of the 50s. Kaján is the master of “thought sketches”, whose work, together with
Réber’s, has been characterised by a kind of minimalistic intellectualism up until today. The
graphic style of György Várnai was quickly and fully established by the beginning of the
60s. He continued to work to this high standard as a master of black humour graphics until
his death. The drawings of these artists often work perfectly even without text, as they were
able to visually depict absurd humour with ingenious dramaturgy. These artists are
philosophers of caricature art. In contrast, the frivolous world of their contemporary, Pál
Pusztai, seems to offer the visuality of animation films. It was Pusztai who created the iconic
“Ivan and Joe” topos as well as Jucika, who operated in a triple frame format (and was
probably a role model for many women of the day). It is a real shame that he did not have
the opportunity to work with animations and, in this way, Jucika could not be turned into a
Gusztáv (the main character of a popular Hungarian animation series by the same title). I
would also like to quickly note here that this was also the golden age of Hungarian graphic
animations. Fortunately, Várnai had a chance to also work with animations films.
Though her approach was not exactly “avant-garde”, Anna Vasvári represented a
uniquely solid language of graphics and humour for a long time. She is to be credited for
what often were psychologically refined portrayals of the “female absurd”. A uniquely
depressive treatment of lines was the trademark of István Hegedüs’ virtuosic graphics, who
was nearly ten years younger than the above mentioned artist. György Fülöp, also a
member of this generation, worked in a graphic style that was quite different from that of
the others, but was nevertheless very original and solid. His best works were characterised
by a kind of plebeian expressivity. And let us not forget that, beside these artists, such
classic figures – who were more or less twenty years their senior – were also present at
Ludas Matyi as the world famous Félix Kassowitz, Tibor Toncz, József Szűr-Szabó, and Béla
Szepes, (Olympic athlete and) sports caricaturist. How incredible!
The story of the magazine entitled Ludas Matyi is usually analysed from the perspective of
politics. This official humour magazine established by the Communist Party was meant to
represent the single-party system for those who “didn’t read any other papers”. It was
clearly a tool of propaganda, a kind of company notice board, where things prescribed
by management were depicted in a humorous manner. For this, no high quality form of
expression was expected; the graphic language and virtuosity of the drawings – that were
important in caricature art – were beside the point. There were obvious texts to go with the
drawings, and the texts themselves constituted the bottom line. The caricature only
documented the situation.
All this was changed by the appearance of Kaján, Réber, Várnai, Hegedűs and others. For
these artists formulated their own high standard and internationally unique language of
graphics. The preceding generation usually came from the area of commercial graphics

and thus appeared on the scene with an already existing paradigm of graphics. (The best
example for this is Félix Kassowitz’s work.) Commercial graphics to them was what
animation film and pop art are to the new generation. Emma Heinzelmann and László
Réber (who later switched over to illustrations) were both prominent representatives of the
latter. In the case of caricatures, the simple printing technique that was used also
facilitated the development of a new graphics style as it was possible to put the
opportunities offered by colour spots and partial colourings to creative use.
The freedom to choose topics grew to some extent after 1956. Humour magazines were
also less restricted by censorship and, at the same time, the Budapest tradition of bold
stand-up comedy shows known as cabarets – ever walking the political tightrope – was
also still very much present. (This subject was researched by György Kozma, who, from the
90s on, worked as a caricature artist himself.) The surviving traditions of humour and levity –
the Budapest cabaret – which were called for by the historical environment of dictatorship
helped formulate the microclimate that lead to the golden age of Hungarian caricature
art. In the tiny library of the Fészek Artists’ Club, many important journals and publications of
contemporary art – graphic and otherwise – could be found. In 1968, a large-scale
national caricature exhibition was organised, which filled the entire Műcsarnok/Kunsthalle
Budapest and which aroused great interest. Some of the “objects” that were put on
display could even be characterised as pop art.
With the passing of time, the list of outstanding artists can be continued: Ferenc Sajdik,
György Brenner, István Lehoczky – to, once again, only mention the best – but their
numbers were not as significant as before. There also seemed to be a decrease in
enthusiasm for intellectual, creative caricature art. The boredom of stagnation took the
place of pop art. Then, as a result of changes in political, economic and social
circumstances, Ludas Matyi ceased publication in 1992 (just as the English Punch did in
2002 with sixty years of history behind it). Newer, more effective techniques appeared for
reaching the growing masses of people who “didn’t read any other papers”. Something
similar can be observed in terms of the cabaret genre with its long tradition.

The graphics of this period didn’t usually exceed the A4 size. The works drawn with ink, and
later with felt-tip pen, on – by now yellowed – drafting paper reveal traces of pencil
sketches, erasure marks, scratch-outs, and parts concealed with whiteout. Sometimes we
can also read pencilled in instructions to the printers in reference to colouring. All of this
follows from the rotational offset printing technique of the period: the contoured originals
were usually reproduced without colour tone and therefore could be corrected and
written on by pencil. Coloured drawings were only rarely published and were usually
featured on the cover. The graphics on the inside pages at best utilised colour layer
preprint usually with light, transparent colour spots – all this in the spirit of an increasingly
pop art oriented visual logic. The reverse side of the original drawings also reveal a lot. They
usually bear the title, the stamp of the magazine and the reduction ratio (this also
contributed to the brilliantly executed appearance). Often, marks of pasting are visible at
the upper edge of the reverse side: the surfaces that were to be coloured were often
indicated on tracing paper.
Since few graphic artists asked to have – and kept – the original drawings (luckily, György
Várnai’s oeuvre, for example, did survive), most of the original graphics from this period
probably disappeared in the bottom of printing storage cabinets and were then lost for
good.

http://www.ludas-matyi.com

János Sugár, 2009.

Argejó Éva

A politikai karikatúrák a rendszerváltás után1

A magyar politikus férfi, tehetetlen, hozzá nem értő alak, közéleti zaklató, demagóg szónok,
megélhetési politikus. Számára saját anyagi boldogulása az elsődleges, a köz gondjai csak
másodlagosak. A politikai életben a nők csupán mellékszereplők, akik feleségként, anyaként
hallgatják a közügyekben eljáró férjüket, gyermeküket. Ha nagyritkán bekerülnek is a
törvényhozásba, női mivoltukat akkor sem tudják levetkőzni. Legalábbis ezt gondolhatja az,
aki a rendszerváltás után (1990 és 2002 között) keletkezett politikai karikatúrákból szerzi
minden ismeretét.

Magyarországon 1945 után a politikai karikatúra műfaja csak néhány évig virágzott. A
koalíciós időszakban még több szatirikus lap is helyt adott a politikai és a társadalmi élet
visszásságaival foglalkozó rajzoknak, népszerű volt a kisgazdapárt lapja, a Szabad Száj,
kedvelt volt a Fűrész, a Pesti Izé és számtalan, később elhíresült karikatúra jelent meg a
Demokrácia című lap hasábjain vagy a Ludas Matyiban is. Az ötvenes évek légköre azonban
megfojtotta ezt a jól indult kezdeményt. Karikatúrákat ugyan ekkor is több újság közölt, ám a
szatirikus lapok közül egyedül a Ludas Matyi maradhatott fenn, maguk a rajzok sematikusak
lettek, lényegében csak a pártpropaganda követelményeinek feleltek meg. A sajtóirányítás
1956 utáni átalakulása, majd folyamatos változása a politikai karikatúra műfajára is hatással
volt. Az agitációs célzatú, propagandisztikus rajzok mellett egyre nagyobb számban jelentek
meg valódi szatirikus ábrázolások. Magyarországon – mindezek ellenére – a politikai karikatúra
mint műfaj csak a rendszerváltás után, az 1990-es évek elejétől nyerte vissza szellemi és
kifejezésbeli teljességét.

Tanulmányomban1 azt próbálom bemutatni, hogy ez a „magára találás” milyen módon
történt. Megkísérelem felépíteni a rendszerváltás óta eltelt 13 év írott sajtójának a politikai
karikatúrákból kibontakozó társadalomképét, bemutatni azt, hogy a rendszerváltást követő
politikai-társadalmi események közül mely történések szolgáltak a humor forrásául, miként
jelent meg a rajzokon az új politikai-társadalmi intézményrendszer, az újonnan alakult pártok
tevékenysége, a mindenkori kormány és ellenzéke működése, és hogyan változott az ismert
politikusok „karikatúraarculata”. Ennek érdekében a Népszabadság, a Népszava, a Magyar
Nemzet, a Magyar Hírlap, az Új Magyarország, a Hócipő és a Ludas Matyi hasábjain az 1990.
január 1. és 2002. április 20. közötti időszakban megjelent politikai karikatúrákat
tanulmányoztam, és összesen 4345 ilyen ábrázolást dolgoztam fel számítógépes
tartalomelemzéssel.

A karikatúra-történetek környezete

Politikai karikatúráink között elenyésző számú az univerzális jelentést hordozó rajz, az, amelyik
az addig uralkodó két világhatalom egyikének bukását és egy új világrend kialakulását elvont
tér–idődimenzióban mutatta. Míg a kelet-európai régióban a lengyel politikai karikatúrákat
inkább az elvontabb, modellszerű ábrázolás jellemzi, a magyar politikai karikatúrák – úgy is
fogalmazhatunk – a „magyar talajban gyökereznek”. Ha ugyanis karikatúráinkat magyar
történelmet nem ismerő idegenek nézegetnék, vajmi keveset értenének meg a történelmi
utalások és vizuális jelrendszerek sajátos szövevényébe ágyazott jelenetekből. A helyszín
hangsúlyozottan Magyarország, s ezt a nemzeti és pártjelképek, a szimbolikus épületek és
terek vagy a túlhangsúlyozott (magyaros) öltözet ironikus megjelenítése is alátámasztja.
Emellett persze megjelenik a nemzetközi környezet is: ezek a rajzok a szovjet
csapatkivonáshoz, a szomszédos országokhoz fűződő kapcsolatainkhoz, a NATO-hoz és nem

1 az írás a Médiakutató 2003-as tavaszi számában jelent meg 5-19 old.

utolsósorban az Európai Unióhoz való csatlakozásunk előkészületeihez kötődnek. A
karikatúrák ez utóbbi csoportja annyiban tér el a „nyers magyar valóságot” megjelenítő
rajzoktól, hogy ezeken a helyszín (azaz Európa) többnyire idealizált, számunkra
elérhetetlennek tűnő régióként jelenik meg.

A társadalmi nem

Politikai karikatúráink világa jellegzetesen férfivilág: férfiak művelik, a férfiak világáról szól és a
férfiértékek dominálnak benne. A rajzokon jelen vannak ugyan a nők is, de csak
mellékszereplőkként. (A rendszerváltás utáni írott sajtó politikai karikatúráiban megjelenő közel
5000 szereplőjének csupán töredéke nő.) Ez természetesen összefügg azzal a ténnyel, hogy
Magyarországon magát a politikát jórészt férfiak művelik, ők politikai életünk reprezentánsai.
A karikatúrák tehát a valóságnak megfelelően ábrázolnak többségben férfiakat.

Népszabadság, 2001. 09. 11.

Még ennél is rosszabb képet kapunk, ha a számszerűségen túl a nők megjelenésének jellegét
vizsgáljuk. A karikatúrák sugallata szerint életük kitüntetett színtere az intimszféra, a család és a
szomszédok körének zárt univerzuma, míg a külvilág – és így a politika világa is – számukra
legtöbbször a váratlan és kiszámíthatatlan események színhelye. Míg a férfiak családi
szerepeikben, férjként és apaként kis számban jelennek csak meg, addig a nők leginkább
feleségként, anyaként és a világ dolgait a szomszédasszonnyal megbeszélő háziasszonyként
szerepelnek. A nők jórészt a férfiak jelentéktelen szereppartnerei: mint „átlag magyar
feleségnek” a férjek nekik mesélik el fontosnak vélt gondolataikat, politikusként az aznapi
parlamenti eseményeket, vezetőként pedig munkahelyi gondjaikat. Ha viszont egy
karikatúrán például női (parlamenti) képviselő szerepel, bizonyosra vehető, hogy a politikai
kontextuson túl, de leginkább ahelyett, valami személyes, „emberi” megnyilvánulásnak is
tanúi lehetünk.

Karikatúráink szexista világképe megkövesedett, a modern világból egyre inkább kivesző
szerepstruktúrákat közvetít az olvasóknak. A nemek közötti egyenlőtlenséget mutatja az az
egyetlen téma is, amely kapcsán többségben nők jelennek meg. A gyors politikai-társadalmi
átalakulás révén életre kelt gazdasági-politikai elit egy jelentős része, az „újgazdagok”
reprezentánsai leginkább „úrinők”, akik időnként bizonytalan szerepfelfogással és nem ritkán
súlyos szerepzavarral küszködve jelenítik meg a műveletlen parvenüség mulattató
fonákságait.

A politikusok

A rendszerváltás után született politikai karikatúrák háromnegyed része közvetlenül a politikai
intézményrendszer működéséhez: leginkább az éppen hatalmon lévő kormányhoz és

ellenzékéhez, illetve az önálló arculattal megjelenő pártokhoz kötődik. Az ezeken a rajzokon
leggyakrabban felbukkanó szereplőtípus a „no name” politikusé. A vizsgált karikatúrák egyik
sajátossága ugyanis éppen a „névtelen-arctalan hősök” nagyszámú szerepeltetése: a közel
5000 karikatúra-szereplő majdnem egyharmad részét ők adják.

Ez a figura mindhárom kormányzati ciklusban leggyakrabban a Magyar Hírlap és a Népszava
hasábjain jelent meg; kisebb részben a főként közéleti témákkal foglalkozó Népszabadság-
karikatúrákban, és szinte elhanyagolható mértékben a Magyar Nemzetben, illetve az Új
Magyarországban. Leggyakoribb megjelenési formájában „a” parlamenti képviselő, aki
tipikusnak gondolt közéleti attitűdök, politikai magatartásminták hordozója.

Ha a magyar politikus „ideáltípusát” a politikai karikatúrák alapján határozzuk meg,
meghökkentő kép tárul elénk. „A” magyar politikus természetesen férfi: megélhetési politikus,
akinek saját anyagi boldogulása az elsődleges, a köz gondjai csak ezután következnek.
Számtalan karikatúra foglalkozik azzal a jelenséggel, hogy míg a Parlamentben az ország
sorsát meghatározó fontos kérdések megszavazása időnként csak nagy nehézségek és
„betartások” árán sikerül, addig „a” politikusok javadalmazásukat mindig elsőre, „csont
nélkül” megszavazzák. A vitriolos rajzok tanúsága szerint kormányváltások után a volt
képviselők komoly végkielégítésekkel távoznak a Parlamentből, van úgy, hogy talicskán tolják
el a nekik járó pénzt. A pénzt pártemberként is nagyon szeretik: korruptak, pártszékházat és
pártvagyont rendszerint nem tanácsos a közelükben hagyni, mert „lenyúlják”.

Népszava, 1994. 03. 29.

A karikatúrákban a parlamenti képviselőknek két típusát lehet elkülöníteni. Egyrészt tehetetlen
alakok: vagy enerváltságuk okán, vagy képességek híján képtelenek az ország ügyeinek
intézésére. Bár a legtöbbször szakértelem hiányában végzik munkájukat, komolyan
megsértődnek, ha alacsony presztízsű feladatot kínálnak fel számukra. A karikatúrákban
megjelenő „szakember” szélsőséges megjelenési formája a mindenkori „szakértő kormány”
semmihez sem értő, de politikai indíttatásból az államigazgatásban magas pozícióhoz
juttatott pártembere.

A másik típus az exhibicionista politikai-közéleti zaklatóé, aki – különösen választási
kampányok idején – személyes karrierje érdekében fűt-fát ígér, ám – a hatalomra kerülés után
– nem állja a szavát. Stílusát tekintve demagóg szónok, aki egyazon időben tud mindenkinek
jót ígérni, még ha az ígéretek betartása a különböző csoportok számára ellentétes
következményekkel jár is. („Tehát egy adott párt valós értékét úgy kapjuk meg, ha a

tettekből kivonjuk a szólamokat, és azt elosztjuk a taglétszámmal” – tanítja már az általános
iskolában a tanító néni.)
Az ábrázolt szereplők esetlegesen választják ki maguk közül politikai vezetőjüket, aki
bármelyikük lehet, hiszen egyikük sem jobb a másiknál, egyiküknek sincs saját arca,
személyisége. Pártpolitikusként a pártfegyelmet maximálisan betartják: szemellenzőt és
szájtapaszt viselnek, és azért, hogy a parlamenti szavazásnál biztosan ne tévedjenek, a
szükségtelen szavazógomb le van ragasztva előttük.
A karikatúrák gyakori szereplői a nevesített, felismerhető politikusok is, akik közül mintegy 50 a
rendszeresen visszatérő alak. A legismertebb „karikatúraarcok” a miniszterelnökök, a
pártvezetők és híres-hírhedt pénzügyminiszterünk: kiugróan magas (430) szerepléseivel Orbán
Viktor vezeti e rangsort, utána következik Horn Gyula (270), majd Torgyán József (265) és
Csurka István (131), illetve Bokros Lajos (87). Említést érdemel a rendszerváltást követő első
államfő, Göncz Árpád szereplése, aki rendszerint valamilyen országot felkavaró botrány
(például a médiaelnökök kinevezése) kapcsán került – legtöbbször a Magyar Hírlap és
Népszava – karikatúristáinak tollhegyére. Hozzá képest Mádl Ferenc kifejezetten halvány
karikatúraarccal bírt

Népszabadság, 2001. 09. 11.
A karikatúrák „politikusarcainak” pártok szerinti rangsorát az MSZP vezeti Kovács László,
Medgyessy Péter, Békesi László, Nagy Sándor és Keleti György szerepeltetésével. Őket követik
az MDF politikusai: Boross Péter, Szabó Iván, Dávid Ibolya, Kónya Imre és Lezsák Sándor, míg
az SZDSZ-ből Kuncze Gábort, Demszky Gábort, Pető Ivánt és Fodor Gábort kedvelik a
karikatúristák. A három másik párttal szemben a Fidesz némiképpen „arctalanul” jelenik meg:
míg a Népszava vitriolos karikatúráinak köszönhetően Orbán Viktor elsöprően sokszor szerepel,
addig a párt csupán két rendszeresen felbukkanó „karikatúraarccal” bír: Kövér Lászlóéval és
Deutsch Tamáséval.

A politikai kultúra
A karikatúra mint elvont gondolatok képi kifejeződése csak leegyszerűsítve képes bonyolult
gondolatok közvetítésére: leginkább dualista, oppozícióra épülő világfelfogást tükröz. Ezt a
fajta beállítottságot csak felerősíti a rendszerváltás utáni magyar politikai életet olyannyira
jellemző sérelmi politizálás, a későbbiekben még inkább meghonosodott
„ultimátumpolitizálás”, a kompromisszumkészség gyakori hiánya. „Legütősebb” politikus
szereplői a baloldali liberális, de mindhárom ciklusban kritikai hangvételt vállaló
napilapoknak, a Népszavának és a Magyar Hírlapnak voltak, hetilapként pedig a mára már
megszűnt Ludas Matyinak. Ezen újságok rajzain a rendszerint két szereplő „együttműködése”
szélsőséges, konfrontatív, már-már abszurdba hajló. Számszerűsítve ez azt jelenti, hogy a
karikatúraszereplők háromnegyedére jellemző az elutasítás, a tagadás. Ábrázolások sora
sugallja azt a felfogást is, miszerint ellenzéki politikusnak lenni csupán tét nélküli okoskodást
jelent, a kormánypártiak pedig mindig erőből politizálnak.
A karikatúrákra jellemző még az ambivalens, lebegtető, néha nagyon bonyolult emberi
viszonyokat kifejező interakciós helyzetekből fakadó humor, helyzetkomikum is. A Magyar
Nemzet jelentősebb tanulmányaihoz viszont gyakran közöl egyszereplős karikatúrákat, ahol is
nem a szereplők közötti interaktív viszony hordozza a jelentést, hanem a szereplőre külsőleg
ráruházott, általában nagyon negatív konnotációjú tulajdonság. A 2002. évi választási
kampányidőszakban ilyen módon jelent meg sokszor Kovács László vagy mondjuk Medgyessy
Péter.

Magyar Nemzet, 2002. 04. 05.
A pártok
A rendszerváltás után született politikai karikatúrák jelentős része a politikai intézményrendszer
működéséhez kötődik: a karikatúrák foglalkoznak a múlttal való leszámolással és politikai
életünk demokratikus alapokon történő újjászerveződésével, az 1989 után életre hívott
politikai pártokkal, a négy – Antall-, Boross-, Horn-, Orbán- – kormány parlamenti munkájával,
valamint az államhatalomhoz kapcsolódó intézményrendszer tevékenységével. Belpolitikai
életünkről a Horn-kormány első két évében (1994–1995-ben) született a legtöbb karikatúra,

melyeket a Magyar Hírlap és a Népszava hasábjain láthattunk leggyakrabban. Az összes rajz
egyötöde foglalkozott ezzel a korszakkal, ami a Bokros-csomag életbeléptetésének
időszakában született nagyszámú karikatúrának tudható be.
A pártok működésével a politikai életünkről szóló karikatúrák mintegy harmada foglalkozott, s
a különböző politikai irányzatok nagyjából azonos arányban jelentek meg. Ezzel a témával
legtöbbet a rendszerváltást követő első három évben (1991-ben, 1992-ben, 1993-ban), majd
2001-ben foglalkoztak a politikai karikatúrák. A legutóbbi választásokat megelőzően (miként
a korai időszakban is) ezeknek az ábrázolásoknak az egyötöde koncentrált a pártok
tevékenységére – leginkább újfent a Magyar Hírlap és a Népszava hasábjain. A pártok
bemutatásának módjáról természetesen csak akkor nyerhetünk ismereteket, ha külön-külön
vizsgáljuk megjelenésüket.
A Magyar Demokrata Fórumról az Antall-, majd a Boross-kormány négy éve alatt született a
legtöbb karikatúra (a párt később – néhány alakját kivéve – már érdektelenné vált a
karikatúristák számára). Az MDF „fénykorában” megjelent karikatúrák három nagy témakör
köré csoportosíthatók. A kezdeti időszakban kormánypárttá válásának körülményeivel, az
MSZMP-hez való viszonyával és a koalíciós partnerekkel – részben a színfalak mögött – történt
egyezkedéseivel foglalkoztak legtöbbet a karikatúristák. A rajzok jelentős hányada a
rendszerváltás lendületéből adódó bizakodást, a kezdeti optimizmust tükrözi: számtalan, ez
idő tájt született karikatúrában figyelhető meg a felemelkedés, az önfeledt repülés, a
súlytalan lebegés motívuma. Később, amikor már jobban láthatóvá vált az ország valós
gazdasági állapota, a karikatúrák a maguk humoros stílusukban azokról az erőfeszítésekről
szóltak, amelyekkel az MDF irányította kormány új pályára kísérelte állítani az országot.

Hócipő, 1990. 05. 03.
A karikatúristák a párt történetében kétszer is – először Csurka István és hívei 1993-as, majd a
Szabó Iván és követői 1996-os kiválásakor – sokat foglalkoztak a bekövetkezett
pártszakadásokkal és a párt ideológiai útkereséséivel. A karikatúrák kiemelt témájául szolgált
az a pártesemény is, amikor a Lezsák Sándor által vezetett MDF 1997-ben választási
szövetséget kötött a Fidesz-Magyar Polgári Párttal.

Az MDF-ről szóló rajzok harmadik nagy csoportja nem annyira a párt körül zajló eseményekkel,
sokkal inkább a párt mentalitásával foglalkozott. Ezekből a karikatúrákból egy múltba néző,
anakronisztikus ideológiát magáénak valló, kivagyiságot árasztó párt képe bontakozik ki.

Az 1990 és 1994 közötti időszak karikatúraarcot kapott MDF-es politikusa Boross Péter, Szabó
Iván, Csurka István és Kónya Imre. Meglepő, hogy a rendszerváltás utáni első szabad
választáson megválasztott miniszterelnök, Antall József rendkívül ritkán tűnt fel a
karikatúrákon. Ennek két oka is volt, és egyik sem jelenti azt, hogy ő kisebb formátumú
politikus lett volna, mint a későbbi miniszterelnökök. Feltűnően kevés szereplésének objektív
oka, hogy a rendszerváltás első éveiben a napilapok még egyáltalán nem vagy csak nagyon
szórványosan publikáltak politikai karikatúrákat. E tekintetben az 1992–1993-as év tekinthető
vízválasztónak, mert ekkor kezdett három napilap: a Népszava, a Népszabadság és a
Magyar Hírlap napi rendszerességgel karikatúrákat közölni (míg a Magyar Nemzet mind a mai
napig csak a kiemelkedően fontos cikkeihez mellékel illusztrációként rajzokat). A szubjektív ok
pedig az volt, hogy Antall József gyógyíthatatlan betegsége viszonylag korán nyilvánosságot
kapott, és attól kezdve – emberileg érthető módon – a karikatúristák nem szerepeltették
többé karikírozott rajzfiguraként a beteg miniszterelnököt.

Az MDF, majd a Fidesz-MPP volt koalíciós partnerének, a Független Kisgazda-, Földmunkás- és
Polgári Pártnak elsőszámú vezetője, Torgyán József a karikatúristák kedvelt figurája volt. Arra,
hogy a közgondolkodásban miként jelenhetett meg az ő nevével egybeforrott FKGP
tevékenysége e két kormányzati ciklusban, karikatúrák végtelennek tűnő sora utal. A
pártelnök gyakran szélsőséges érzelmeket kiváltó megnyilatkozásaival és szereplésvágyával
különleges helyet vívott ki magának politikai életünkben, sajátos stílusával pedig újságírók és
karikatúristák hálás témájává vált. Népszerűségének növekedése annak példázata, hogy a
média a politikában (is) vonzódik a showmanekhez, és akire „rátalál”, azt országosan ismertté
teszi, a kiválasztott pedig médiabeli „ismertség-tőkéjét” politikai tőkévé válthatja át.

Torgyán Józsefet a rajzolók debatter alkatú, a politikai ellenfeleivel és a párttagság vele
szembeforduló részével folyamatosan megütköző, a hatalomért minden politikai irányzattal
kiegyezni képes politikusként mutatták be. A róla készült karikatúrák két nagy csoportba
sorolhatók: vagy egyedüli szereplőként valamelyik tulajdonságát domborítják ki, vagy az
éppen soros koalíciós partnerével mutatják valamiféle konfrontatív interakcióban. Rajzok
egész sora foglalkozik „agrárszakértelmével”, a világ távoli pontjain Cseh Máriával tett közös
„szakmai tanulmányútjaikkal” és ezen utazások tapasztalatainak gyümölcsöző hazai
felhasználásával.

A kisgazdapárt működéséből a rajzok (ezen kívül) a fővárosban élő, falut talán sosem látott
párttagok vidékhez való viszonyát, az egymással való örökös békétlenkedésükből fakadó
megosztottságukat, a pártszakadásokat, a helyenként már a tettlegességet súroló
pártgyűléseiket és a Belgrád rakparti székházuk körüli bonyodalmakat karikírozzák ki.

Magyar Hírlap, 1999. 05. 14.
A második szabad választásokat megnyerő Magyar Szocialista Párt az 1990-es években
kormányzópártként jelent meg igazán a karikatúrákban. Előtte az MSZMP-vel való ideológiai
„leszámolásával” foglalkoztak többet a karikatúristák, főként azon tény kapcsán, hogy
számos volt MSZMP-tag a pártállamban szerzett politikai tőkéjét komoly gazdasági tőkévé
kovácsolta a rendszerváltást követő években.
A Horn-korszak karikatúraarca maga Horn Gyula volt, aki egyedül is, de leginkább koalíciós
partnereivel – az ez idő tájt gyakran szerepeltetett Kuncze Gáborral és Pető Ivánnal –
egyszeriben számtalan rajz főszereplője lett. Megjelenései két témacsoport köré sűrűsödtek:
egyrészt a magyar gazdaság tragikus állapota miatt bevezetésre került Bokros-csomag,
másrészt a fennállása alatt mindvégig rendkívül konfliktusosan működő MSZP–SZDSZ-koalíció
kapcsán.

Népszava, 1995. 01. 28.
A párt 1994-es választási győzelme után számtalan olyan karikatúra született, amely – az 1945
utáni koalíciós időszakhoz hasonlatosan – az egymással szövetségre lépő pártok vezetőit –
akkor Rákosi Mátyást és Szakasits Árpádot – mint jegyespárt, házaspárt, a családi fészek
turbékoló-marakodó szerelmespárját ábrázolta. A civakodó házaspár motívumát a koalíció
egész ideje alatt használták a rajzok készítői – és ezt egészítették ki a következők: SZDSZ-

madarak Horn Gyula által kalitkába zárva, két dudás egy csárdában (Horn–Pető), egy tálból
cseresznyézők (Horn–Pető), két bohóc egy nadrágban (Horn–Kuncze) és a háborgó vízen
közösen navigált hajó képe. A karikatúrákon mindvégig Horn a domináns személy, így
legtöbbször ő határozza meg a szituációk jellegét is. Ez a rajzok egy részében a
méretarányokkal való játékkal is kifejeződik: elefánt és egérke szövetsége a koalíció, ahol az
egér nincs tisztában saját méretével. (Úgye, hogy dübörgünk mi ketten? – kérdezgeti
öntudatosan az elefánttól.) Több mulatságos karikatúra is azt sugallja továbbá, hogy a
hatalom ugyan az MSZP-nél és Horn Gyulánál van, de az ész az SZDSZ-nél.

A szocialista politikusok közül figyelemre méltó még az MSZOSZ vezetőjévé vált Nagy Sándor,
akit a karikatúrák az állampárt szakszervezeti mozgalmának zavaros múltú átmentőjeként
jelenítenek meg: a rendszerváltás idején Antall József lábához dörgölődző macskaként, majd
– a Ludas Matyi címlapján – a szakszervezet átmenekített vagyonát egy szigeten elásó
féllábú-félszemű kalózként.

Az MSZP – az MDF-től eltérően – ellenzéki pártként is a karikatúristák kedvelt témája maradt. A
közvélemény-kutatások tanúsága szerint 2000 decemberében az MSZP támogatottsága már
elérte az 50 százalékot, s ez mintegy másfélszerese volt az akkori kormánypárténak. A
szocialisták ekkortájt kezdtek komolyan foglalkozni a miniszterelnök-jelölt személyével – előbb
Németh Miklósra gondoltak, ám 2001 nyarán Medgyessy Péterre esett a választásuk. A
karikatúristákat mindkét politikus megihlette: Medgyessy pénzügyminisztersége óta először
ekkor vált szereplővé – főként a rajzokat egyébként csak szórványosan közlő Magyar Nemzet
és a Népszava kiemelten fontos karikatúraarcává.

Az MSZP-ről szóló karikatúrákban fontos szerepet kapott egy különös tárgy, amely a
későbbiekben jelentéshordozóvá vált: Horn Gyula „koronája”, az a vasabroncs, amelyet
autóbalesete után hosszú ideig volt kénytelen viselni. („S íme itt látható gyerekek a magyarok
legősibb hatalmi jelképe, az úgynevezett Horn-korona” – mutatja a múlt rekvizitumát a tanár
2994-ben a gyerekeknek. „E jelben győzni fogsz!” – mondja Horn Gyula, amikor átadja
„koronáját” utódjelöltjének, Medgyessy Péternek a 2002-es választások előtt fél évvel.)

A Szabad Demokraták Szövetségéről szóló karikatúrák nagy részének – értelemszerűen – az
MSZP-vel kötött koalíció és annak konfliktusos működése a témája. Ezen rajzok tanúsága
szerint a két párt egymás közötti játszmájában mindkét félnek megvolt a maga jól bevált
módszere. Horn Gyula autokratikusan kormányzott, gyakran állította kész tények elé koalíciós
partnerének politikusait, akik intézkedéseiről nemegyszer csak a médiából értesültek. Az SZDSZ
pedig gyakran „lebegtetett”: „Igen, talán, mégsem, nem” – ugrál egy rajzon Pető Iván az
ugróiskola felrajzolt válaszalternatívái között. De születtek karikatúrák, amelyek azt sejttették,
hogy az SZDSZ – a koalíciós együttműködés minden nehézsége ellenére – nagyon is szeret a
hatalom részese lenni.

Az SZDSZ-ről szóló rajzok másik része a szervezet belső, politikai-morális válságait, a személyi
ellentéteket, az elnökváltásokat jeleníti meg. Ezeken a rajzokon a főszereplő Kuncze Gábor,
Pető Iván és Demszky Gábor. Utóbbival kapcsolatban többször felmerül a főpolgármesteri és
pártelnöki pozíciók összeegyeztethetősége. („Azzal úgy otthagyta a királylányt, mint
polgármester az SZDSZ-t!” – zárja le az esti mesét a nagymama.)

A karikatúrák harmadik nagy csoportja a párt közvélekedésben élő imázsát mutatja. Részben
politikusainak a történésekhez, döntésekhez való kritikai hozzáállását, részben a kisebbségek
védelmét és a párt vezetőinek önelégültségét karikírozzák ezek a rajzok. („Nem jut eszembe…
Valami miatt mindig tiltakozunk ’89 óta, de mi lehet az,…mi is lehet az?” – töpreng zavartan a
beszédében megakadt pártszónok.)

Népszava, 1995. 12. 07.

A Fiatal Demokraták Szövetsége a rendszerváltás radikális, alternatív erejeként 1988
márciusában alakult, ám a 2002-es választásoknak már konzervatív-kereszténydemokrata
orientációjú polgári néppártként (mint FIDESZ-Magyar Polgári Párt) vágott neki. A Fidesszel
foglalkozó karikatúrák jelentős része ezt a pályafutást tematizálja, közülük nem egy a
Találkozás egy fiatalemberrel irodalmi analógiáját felhasználva. Ezeken a karikatúrákon a
fiatal Orbán Viktor néz szembe a mai Orbán Viktorral, és minden esetben olyan kijelentést
tesz, amellyel egyértelműen elkülöníti valamikori önmagát mai énjétől („Nahát, rám sem
ismerek!” – kiált fel önmaga tükörképe láttán). A rajzolók a párt nevében szereplő „fiatal” szót
is szeretik karikírozni: ilyenkor aggastyán „fiatal demokraták” szónokolnak meglepett
fiatalembereknek.

A Fideszről szóló karikatúrák négy főbb témakörbe sorolhatók: az elsőben a pártot radikális, a
parlamentben még ellenzéki pozíciót betöltő korszakában mutatják be. („Aztán előre köszönj
ám az Antall bácsinak!” – indítja útnak az aggódó mama képviselő fiát az első szabad
választást követően összeülő parlamentbe.) A rajzok második csoportja már az 1998 utáni új
szerepkörben lévő pártot mutatja be: az Orbán-kormány tagjainak vezetési stílusát és
szakértelmét karikírozza ki.

A párt pénzhez való viszonyát veszi górcső alá a karikatúrák következő csoportja: a kétéves
költségvetés megszavaztatását, a költségvetési pénzek időnként rejtélyes felhasználását és
nem utolsósorban az Országimázs Központ tevékenységét. Mivel a baloldali liberális Magyar
Hírlap és Népszava közölte a legtöbb karikatúrát a kormányzópártról, ezen ábrázolások
alapján igen kritikus kép bontakozik ki a kormány négyéves tevékenységéről.

Az utolsó, legfontosabb csoportba azok a karikatúrák sorolhatók, amelyek a párt arculatát
teljességgel meghatározó Orbán Viktorral foglakoznak – nem túl hízelgő hangnemben.
Szembetűnő, hogy míg a négy legtöbbször szereplő politikusról, Horn Gyuláról, Torgyán
Józsefről, Csurka Istvánról és Bokros Lajosról (eltérő gyakorisággal ugyan, de) valamennyi
napilap közölt rajzokat, addig a harmadik kormányciklusban Orbán Viktorral szinte csak a
Népszava és a Magyar Hírlap foglalkozott. A karikatúrák egy részében a miniszterelnök
egyedül szerepel, és vagy valamely frappáns kijelentésével – leginkább úgynevezett dakota
közmondással – minősít egy politikai helyzetet, vagy valamely negatív tulajdonsága
domborodik ki erősen. Jellemzőbb azonban, hogy szövetségeseivel és/vagy politikai
ellenfeleivel jelenik meg. Az ilyesfajta interakciókban három politikus játszik kitüntetett
szerepet.

Elsőként Csurka István, akihez a karikatúrák tanúsága szerint ambivalens viszony fűzi a
miniszterelnököt: politikai ambíciói miatt szüksége van rá (és a MIÉP-frakcióra), de nyíltan nem

vállalja a vele való együttműködést. (Már az Orbán-kormány első évében megjelent „Kövér-
gyerek” címmel olyan karikatúra, amely a Fidesz és a MIÉP „vérrokonságát” sugallja.)
Ezzel szemben Torgyán Józseftől – a rajzok tanúsága szerint – Orbán mindenáron meg akart
szabadulni. Amíg azonban szövetséges-ellensége kormányának tagja volt, a miniszterelnök őt
(és Csurkát) kihasználva, „meglovagolva” próbálta kiiktatni az ellenzéket és gyakorolni
hatalmát.

Népszava, 2002. 04. 10.
Harmadik gyakori szereplőtársát, a választási kampány időszakában politikai riválisaként
fellépő Medgyessy Pétert viszont Orbán Viktor levegőnek nézte. A karikatúrák legalábbis azt
mutatják, hogy nem tekintette igazi politikai ellenfélnek.

Éva Argejó

Political Cartoons After the Regime Change1

The Hungarian male politician is a helpless, incompetent person, a public harasser, a
demagogic orator, who uses politicising as a means of subsistence. His own financial well-
being is of primary consequence to him, the problems of the public are secondary. Women –
who, as wives and mothers, listen to their publically active and engaged husbands and
children – only play a minor role in political life. If every once in a blue moon they become
involved in legislation, they still cannot rid themselves of their femaleness. Or at least this is
what anyone who bases their information on political cartoons from after the regime change
(between 1990 and 2002) might think.

In Hungary, after 1945, the genre of political cartoons had a short-lived peak of a few years.
During the coalition period, a number of satirical papers still lent credence to graphics
addressing the absurdity of political and societal life. Popular papers included Szabad Száj (of
the Smallholders Party), Fűrész, and Pesti Izé. Countless caricatures – which would later
become famous – appeared in the columns of Demokrácia and Ludas Matyi. What seemed
like a good beginning, however, was soon choked off by the milieu of the fifties. While a
number of papers still published caricatures, only one of the satirical periodicals stayed afloat
(Ludas Matyi). The drawings became schematic; in essence, they only met the criteria of
party propaganda. The post-1956 transformation – and subsequent continuous changes – of
control over the press also influenced the political caricature genre. In addition to agitation-
oriented, propagandistic caricatures, genuine satirical depictions began to crop up in
increasing numbers. In spite of these developments, however, in Hungary, political caricature
as a genre only regained its intellectual and expressional integrity after the regime change,
as of the beginning of the 1990s.

My study 1 aims to discuss how the genre’s “finding of self” came about. I will attempt to
construct the image of society that has enfolded from the political cartoons of 13 years of
written press. Furthermore, I will explore which events following the regime change served as
a source for humour, how the new political-social institutional system, the activities of the
newly formed parties, as well as the operation of the government and its opposition
manifested in the drawings. Finally, I will also examine how the “cartoon image” of well-
known politicians changed. To this end, I researched the political caricatures which
appeared in Népszabadság, Népszava, Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, Új Magyarország,
Hócipő and Ludas Matyi between 1 January 1990 and 20 April 2002. Using computerised
content analysis, I studied a total of 4345 such depictions.

The environment of the cartoon stories

Among our political cartoons, there are only very few which carry universal meaning; which
show the fall of one of the two current superpowers and the establishment of a new world
order in an abstract, spatiotemporal dimension. While, within the Eastern European region,
Polish political caricatures are characterised by more abstract, model-like renderings, their
Hungarian counterparts have their root in, shall we say, “Hungarian soil”. If our cartoons were
presented to foreigners with no knowledge of Hungarian history, they would understand very
little of the scenes embedded in the unique mesh of historical references and visual symbol
systems. The fact that the location is – emphatically – Hungary is confirmed by the ironic
representation of symbolic buildings and spaces as well as overemphasised (traditional)
attire. In addition, of course, the international environment also makes its appearance: these
graphics are connected to the withdrawal of Soviet troops, our ties with the surrounding

1 The text was originally published in Médiakutató, Spring / 2003. 5-19pp

countries, NATO and, last but not least, steps made in preparation for entering the European
Union. This latter group of cartoons is different from caricatures that depict the “raw
Hungarian reality” in that, in most of these drawings, the location (Europe) appears idealised,
showing us regions that seem unreachable to us.

Social gender

The world of political cartoons is characteristically a man’s world: the artists are men and it is
about the world of men where male values dominate. While women are, indeed, present in
the caricatures, they are only secondary characters. (Only a fraction of the nearly 5000
characters appearing in post-regime change political cartoons are women.) This is, of course,
also related to the fact that, in Hungary, politics is mostly engaged in by men – they are the
representatives of our political life. Thus, these satirical drawings, in depicting mostly men, are
true to the facts of reality.

Népszabadság, 11. 09. 2001.

We are presented with an even less favourable picture if we look at the how women are
depicted in terms of their appearance. The caricatures suggest that the private sphere is the
favoured domain of their lives – the closed universe of the family and circle of friends – while
the outside world, including the politics scene, is a realm where unexpected and
unforeseeable things happen. While men are represented in their family roles as husband and
father only in rare instances, women are portrayed as wives and mothers, as homemakers
who discuss the things that go on in the world with their female neighbours. Women are
mostly men’s insignificant role-partners: as “average Hungarian wives”, the husbands
communicate to them the things they deem important – as politicians, the day’s events at
the Parliament, or, as managers, the problems at work. If, however, a female representative
(of the Parliament) is portrayed by the cartoon, we can be sure that it is done outside the
political context, and, instead, we will be shown some personal or “human” expression.

The sexist world view of our cartoons has become fossilised; it communicates role structures to
readers which are increasingly disappearing. The prevalence of gender inequality is also
evidenced by the one topic in conjunction with which women are mostly depicted. The
“nouveau riche” (an economic-political elite, which has come into existence as a result of
the rapid social and political transformation) are, in most cases, represented by “ladies”, who
– with an uncertain grasp of “their place” in some instances and full-on confusion regarding
their social roles in others – amuse readers with the absurdities of what is means to be the
uneducated parvenu.

The politicians

Three-quarters of the political cartoons from the period following the change in regime are
directly related to the operation of the political institution system – mostly the government in
power and its opposition, as well as the parties that have their own image. The most
commonly appearing character type in these drawings is that of the “no name” politician.
One of the distinctive features of the examined caricatures, as a matter of fact, happens to
be the frequent representation of “nameless, faceless heroes”. They constitute almost one-
third of the nearly 5000 cartoon figures.

In all three governing cycles, this character appears, most often, in the columns of Magyar
Hírlap and Népszava. In a smaller number of cases, it also shows up in the caricatures of
Népszabadság – mostly those which address the topics of public life. A much less insignificant
portion of them are also featured in Magyar Nemzet and Új Magyarország. In its most
common rendering, this character is “the” member of the parliament who displays public
attitudes and political behaviours that are assumed to be stereotypical.

If we are to define the “ideal” of the Hungarian politician based on political cartoons, a
shocking picture unfolds before us. “The” Hungarian politician is, naturally, a man. He makes
his living as a politician; his own financial well-being is his primary concern, the problems of
the public only come second. Numerous caricatures deal with the phenomenon whereby
voting on important questions that may determine the fate of the country can only come to
pass at the cost of great difficulties and opposition, while “the” politicians have no trouble
voting on their salaries in the first round. According to these vitriolic graphics, following a
change of regime, former representatives leave the Parliament with significant severance
pay – sometimes they carry the money away in a wheelbarrow. Money is a well-liked thing
among party members as well. They are corrupt; it is generally not advisable to leave party
funds and headquarters within their grasp as they will not think twice about “helping
themselves to it”.

Népszava, 29.03.1994.

The caricatures portray two distinct types of Parliamentary Representatives. On the one hand,
they are incompetent; be it because of their enervated nature or their lack of abilities, they
are incapable of running the affairs of the country. Although, in most cases, they engage in

their activities in the absence of the appropriate knowledge and skills, they become severely
offended if they are offered low-prestige tasks. The extreme rendering of the “expert” which
appears in cartoons consists of the party man of the “expert government” who is not skilled at
anything, but has nevertheless been placed in a high position of public administration out of
political considerations. The other type is that of the exhibitionist harasser of political public life
who – especially during the election campaign – promises the moon and stars in order to
further his personal career, but then – once he is in power – does not keep his word. As for his
style, he is a demagogue orator who can simultaneously promise good things to everyone,
even if keeping his promise would yield opposite consequences for the various groups. (“Thus
the true value of a given party is obtained by subtracting the slogans from the actions and
we divide what is left by the membership number”, says the female teacher in to elementary
school students.)
The depicted characters choose the political leaders from their ranks in a random manner;
he could be any one of them, as none of them are better than the other, none of them have
their own face or personality. As party politicians, they maintain party discipline to the
maximum: they wear eye shades and plaster over their mouths, and – in order to ensure that
they will not make the wrong choice during parliamentary voting – the unnecessary voting
button is taped down in front of them.
Famous, recognisable politicians are often targeted by the cartoons as well, of whom about
50 are frequently recurrent characters. The best known “caricature faces” are those of the
prime ministers, party leaders and our (in)famous minister of finance. Viktor Orbán is in the
lead with his outstandingly high number of appearances (430), Gyula Horn follows (270), then
comes József Torgyán(265) István Csurka (131), and Lajos Bokros (87). The name of the first
head of state after the change of regime, Árpád Göncz, should also be mentioned, who
usually makes his appearance – most often in Magyar Hírlap and Népszava – in conjunction
with scandals that cause upheaval in one nation or another (such as the election of media
leaders). In comparison, Ferenc Mádl has a positively mild caricature image.

Népszabadság, 11.09.2001.

The party-specific hierarchy of the “politician faces” is headed by the Hungarian Socialist
Party with László Kovács, Péter Medgyessy, László Békesi, Sándor Nagy and György Keleti.
They are followed by the politicians of the Hungarian Democratic Forum: Péter Boross, Iván
Szabó, Ibolya Dávid, Imre Kónya and Sándor Lezsák, while from the Alliance of Free
Democrats cartoonists favour Gábort Kuncze, Gábort Demszky, Iván Pető and Gábort Fodor.
In contrast to the other three parties, the Alliance of Young Democrats appear somewhat
“without a face”. While, thanks to the vitriolic caricatures of the Népszava, Viktor Orbán is
represented in an exceptionally high number of instances, the party only has two regular
“caricature faces” – László Kövér and Tamás Deutsch.

The political culture

The cartoon as a visual manifestation of abstract thoughts can only communicate
complicated ideas in a simplified manner; it reflects a mostly dualistic world view built on
opposition. This type of orientation is only enhanced by the venting of grievances so
characteristic of Hungarian politics following the change of regime, by the “ultimatum
politics” which later became prevalent, as well as by the frequent absence of the willingness
to compromise. The most “hard hitting” political figures belonged to the leftwing liberal daily
papers, Népszava and Magyar Hírlap – which nevertheless maintained a critical tone through
all three cycles – and the weekly paper Ludas Matyi – which no longer exists. In the satirical
drawings featured in these papers the “cooperation” between the – usually – two characters
is extreme, confrontative and verging on absurd. In terms of numbers, this is to say that three-
quarters of the caricature figures are characterised by rejection and denial. Countless
depictions suggest that being a politician of the opposition means know-it-all arguing without
any stakes and that those of the government party politicise with might and not brains.

Ambivalent, neither here nor there gag comedy and humour derived from scenarios of
interaction – that sometimes express very complicated human relationships – are also
characteristic of cartoons. In conjunction with its more significant articles, the Magyar Nemzet
often publishes single-character caricatures where the emphasis is not on the dynamics of
interaction between the depicted figures but on some attribute – of a generally very
negative connotation – given to the character. During the election campaign period of 2002,
László Kovács and Péter Medgyessy were often represented in such a manner.

Magyar Nemzet, 05.04.2002.

The parties

A significant portion of the caricatures from the post-regime change period is associated with
the modus operandi of the political institution system. These caricatures deal with getting over
the past, the democratically-based reorganisation of political life, the political parties brought
to life after 1989, the parliamentary work of the Antall, Boross, Horn, and Orbán Cabinets, as
well as the activities of the institution system associated with the government. The most
cartoons focusing on our domestic politics appeared in the initial two years of the Horn
Cabinet (1994–1995) primarily in the columns of Magyar Hírlap and Népszava. Thanks to the
large number of satirical drawings that were published when the Bokros package took effect,
one-fifth of all the cartoons dealt with this time period.

About one-third of the political caricatures addressed the way the parties operated, and the
various political tendencies were represented in approximately equal proportions. This topic
was mostly dealt with by the political cartoons that came to life during the first three years
following the regime change (1991-1993) and, then, in 2001. Prior to the last elections (just as
before) one-fifth of the depictions concentrated on the activities of the parties, once again
mostly on the pages of Magyar Hírlap and Népszava. We can only learn about the way the
parties are presented, however, if we examine their appearance separately.

Most cartoons of the Hungarian Democratic Forum were drawn during the four years of the
Antall and, then, Boross Cabinets (later, the party – save for a few of its representatives – lost
its relevance for caricature artists). The cartoons which cropped up during the “heyday” of
the Democratic Forum can be associated with three themes. In the initial period, cartoonists
mostly addressed the circumstances of its becoming a governing party, its relationship with
the Hungarian Socialist Party and its negotiations with the coalition partners – which partly
took place behind the scenes. A significant portion of the satirical renderings reflect the
hopefulness and initial optimism that arose from the momentum of the regime change.
Numerous cartoons from this time carry the motif of progress, ecstatic flight and weightless
floating. Later, when the real economic state of the country became more evident, the
caricatures, in their own humorous style, poked fun at the efforts the government – lead by
the Democratic Forum – made in an attempt to set the country on a new course.

.

Hócipő. 03.05.1990.

In the party’s history, cartoonists dealt quite a bit with the party’s splits and ideological soul-
searches on two occasions in particular: first when István Csurka and his followers quit the
party in 1993, and, then, when Iván Szabó did the same in 1996. Another well-covered
political event by caricature artist was when, in 1997, the Democratic Forum (lead by Sándor
Lezsák) and the Alliance of Young Democrats [Hungarian abbreviation: FIDESZ] – Hungarian
Civic Union entered into an election alliance.

The third large group of cartoons inspired by the Hungarian Democratic Forum did not
address the events surrounding the party so much as it focused on its mentality. These
caricatures reveal the image of a party that looks backwards into the past, advocates
anachronistic ideologies and displays a narcissistic attitude.

In the period between 1990 and 1994, Péter Boross, Iván Szabó, István Csurka and Imre Kónya
were the Democratic Forum politicians that were given a cartoon face. Surprisingly, József
Antall – the Prime Minister elected during the first free election following the regime change –
rarely appeared in caricatures. There are two reasons for this, neither of which suggests that
he was a lesser politician than his successors. The objective reason for his scarce appearance
is that, in the initial years of the regime change, the daily papers featured few or no political
cartoons. In this regard, the years of 1992-1993 can be considered a corner stone, as it was
then that three papers – Népszava, Népszabadság and Magyar Hírlap – began to publish
caricatures on a daily basis (while Magyar Nemzet only supplemented its most key articles
with drawings by the way of illustration). The subjective reason, on the other hand, is that
József Antall’s incurable illness became public relatively early, from which point on –
understandably – cartoonists did not choose the ill Prime Minister as the subject of their
satirical drawings.

József Torgyán, the number one leader of the Hungarian Democratic Forum and, then, the
Independent Smallholders and Civic Party – the former coalition partner of FIDESZ – Hungarian
Civic Party – was one of the favourite figures of cartoon artists. How the activity of the
Smallholders Party – which became synonymous with Torgyán’s name – was seen in the
public eye in these two cycles is indicated by a seemingly unending series of cartoons. The

President of the Party, with his desire to be in the limelight and his utterances that often
elicited extreme emotions, earned himself a special place in political life, and – thanks to his
unique style – he became a fruitful subject for cartoonists to depict. The increase in his
popularity exemplifies how the media is attracted to showmen in politics (as well), and how
once the media “discovers” someone, it will make that person nationally recognised. The
“chosen ones”, in turn, can use their media recognisability to further their political career.

Cartoonists portrayed József Torgyán as a debater-type politician who was in perpetual
conflict with his political opponents and those party members who did not share his agenda
and who was willing to come to a compromise with any political tendency in the name of
power. Torgyán cartoons can be divided into two groups. When he appears as a solo
character, one of his personal characteristics is exaggerated, when he is portrayed in
company, he is shown in confrontation with the coalition partner “of the day”. A whole
barrage of drawings dwell upon his competence as an “agrarian expert”, his “professional
study trips” undertaken in the company of Mária Cseh and his fruitful domestic
implementation of the experiences thus gathered.

In addition to the above, of the operations of the Smallholders Party, the cartoons
caricatured the relationship of the capital city-dwelling party members – who have perhaps
never even seen a village – to the countryside, the Party’s dividedness resulting from the
perpetual bickering between its members, the splits in the Party, their Party conventions that,
in some cases, bordered on violent, as well as the sticky situation surrounding their
headquarters on the Belgrád embankment.

Magyar Hírlap, 14.05.1999.

The Hungarian Socialist Party, which won the second free election, appeared in cartoons in
the 1990s as a governing party. Before that, it was its ideological showdown with the
Hungarian Socialist Workers’ Party that was of more interest to cartoonists, especially since, in
the years following the regime change, a good number of the former members of the
Socialist Workers’ Party managed to transform their political assets (acquired during the party
state days) into impressive financial assets.

The cartoon face of the Horn era was Gyula Horn, himself, who – on his own as well as with his
coalition partners who were popular cartoon subjects around this time, Gábor Kuncze and
Iván Pető – suddenly became the target of innumerable satirical depictions. His appearances

can be categorised around two themes: firstly, the Boros package which was introduced
because of the tragic state of the economy, and, secondly, in conjunction with the coalition
between the Hungarian Socialist Party and the Alliance of Free Democrats, whose operation
was filled with conflict for the entire duration of its existence.

Népszava, 28.01.1995.

After the party won the elections in 1994, countless cartoons were published, which – similarly
to the post-1945 coalition period – depicted the leaders of allying parties – then Mátyás
Rákosi and Árpád Szakasits – as an engaged couple, as bride and groom, the sometimes
bickering sometimes cooing lovebirds of the family nest. The motif of the squabbling spouses
was used by cartoonists for the full duration of the coalition period – and was supplemented
by the following: Alliance of Free Democrats-birds locked into a birdcage by Gyula Horn, two
clowns inside the same pair of pants (Horn-Kuncze) and the image of a jointly navigated ship
on choppy waters. In the cartoons, Horn remains the dominant figure, thus determining the
nature of the depicted situations. This, in a portion of the drawings, also gains expression
through playing with scales: the coalition is an alliance between the elephant and the
mouse, where the mouse is not aware of its own size. (“We do make a rumble together, don’t
we? – asks the mouse self-consciously from the elephant.) A number of funny caricatures
suggest that, while the Socialist Party and Gyula Horn have the power, the Free Democrats
have the brains.

Of the socialist politicians, Sándor Nagy, who became leader of the National Confederation
of Hungarian Trade Unions, deserves a mention. He was represented by caricaturists as the
salvager of the state party’s trade union movement with a troubled past – during the change
of regime, as a cat rubbing up against the József Antall’s leg, then, on the cover page of
Ludas Matyi, as a one-legged, one-eyed pirate who is burying the salvaged wealth of the
trade union on an island.

The Hungarian Socialist Party – in contrast to the Hungarian Democratic Forum – remained a
favoured topic of cartoonists as an opposition party as well. According to public opinion
polls, in December 2000, support for the Hungarian Socialist Party reached 50 percent, which
was nearly one and a half times as great as the support for the state party of that time. The
socialists were just beginning to seriously consider the question of Prime Minister candidacy.
First they thought of Miklós Németh, but, then in the summer of 2001, they chose Péter
Medgyessy. Caricaturists were inspired by both politicians: this was the first time Medgyessy
was caricatured since he had become Minister of Finance, soon becoming a key cartoon
figure on the pages of Magyar Nemzet and Népszava, which otherwise only featured
cartoons sporadically.

In caricatures of the Hungarian Socialist Party, a strange object was given an important role
and would later come to carry significant meaning: Gyula Horn’s “crown” was a metal band
that he was forced to wear around his head for quite some time after a car accident. (“And
here, children, we have the most ancient Hungarian symbol of power, the so-called Horn
crown”, declares the teacher in the year 2994, as she points towards the relic of times past.
“This symbol will make you victorious”, says Gyula Horn as he hands his “crown” over to his
candidate for succession, Péter Medgyessy, half a year before the 2002 election.)

A large portion of the cartoons caricaturing the Alliance of Free Democrats – predictably –
addresses its coalition with the Socialist Party and the subsequent conflict-filled operation of
the coalition. According to these drawings, in the back and forth game between the two
parties, both had their own tried and tested methods. Gyula Horn governed in an autocratic
fashion and often confronted the politicians of his coalition partner – who learned of his
policy measures from the media on more than one occasion – with fait accompli. The
Alliance of Free Democrats, on the other hand, often played the “neither here nor there”
angle – Iván Pető is shown jumping back and forth between alternative answers written in the
fields of a hopscotch game: “Yes, maybe, maybe not, no”. But there were also caricatures
that suggested that the Alliance of Free Democrats – in contrast to the difficulties of
collaboration within the coalition – very much liked to partake in the power.

The other group of cartoons that targeted the Alliance of Free Democrats focuses on the
inner political-moral crises of the organisation, the personal conflicts and the changes in
presidency. The main protagonists of these cartoons are Gábor Kuncze, Iván Pető and Gábor
Demszky. In conjunction with the latter politician, the reconcilability of the positions of mayor
and party president is an issue that surfaces more than once. (“And then he left the princess
there, like the mayor left the Free Democrats”, says grandma to the children to conclude her
fairy tale.)

The third major group of cartoons reflect the image of the party as it lives in the public mind.
These drawings satirise politicians’ critical attitude towards events and decisions as well as the
protection of the minorities and the complacency of party leaders. (“I cannot recall... There
has always been something to protest against ever since ’89,.. but what was it?” – wonders
the embarrassed party speaker whose mind has gone blank.)

Népszava, 07.12.1995.

The Alliance of Young Democrats, or FIDESZ, was established in March 1988 as a radical,
alternative force of the regime change. It participated in the 2002 elections, however, as a
civic people’s party of a conservative christian-democratic orientation (as FIDESZ - Hungarian
Civic Party). A significant portion of the cartoons targeting FIDESZ thematises this trajectory,
often by referring to the literary analogy of Frigyes Karinthy’s “An Encounter with a Young
Man”. In these caricatures, a young Viktor Orbán stands face to face with today’s Viktor
Orbán, every time making some declaration that indisputably separates his former person
from his present self. (“Hah! I don’t even recognise myself”, he exclaims upon seeing his own
reflection.) Cartoonists also like to caricature the word “young” in the party’s name. In these
scenarios, elderly “young democrats” give speeches to surprised young men.

Cartoons about FIDESZ can be divided according to four major themes. The first type of
cartoon represents the party in its radical period, when it still belonged to the opposition. (“Do
make sure you greet uncle Antall first”, the fretting mother instructs his son, the parliamentary
representative, as she sets him on his way to the parliament following the first free election.)
The second group of satirical drawings contains depictions of the party in its new, post-1989
role. These cartoons satirise the leadership style and competence of the Orbán Cabinet.

The next group explores the party’s relationship to money: the voting process on the two-year
budget, the mystical circumstances in which party funds are periodically put to use, and, last
but not least, the activities of the Center for Country-Image. Since the leftwing liberal Magyar
Hírlap and Népszava published the most caricatures about the governing party, a rather
critical picture unfolds of the government’s four years of activity based on these depictions.

The last, most important group of cartoons consists of depictions that poke fun at Viktor
Orbán – who fully defined the party’s image – in rather unflattering tone. Noticeably, while
caricatures that portrayed Gyula Horn, József Torgyán, István Csurka and Lajos Bokros were
featured (albeit with varying frequency) on the pages of all the daily papers, in the third
cycle, Népszava and Magyar Hírlap were almost the only ones to caricature Viktor Orbán’s
persona. In some of the cartoons, the Prime Minister is depicted alone, either describing a
political situation with a witty declaration – in most cases, with a so called Dakota proverb –
or it is one of his negative attributes that is inflated. More typically, however, he is shown with
his allies and/or political opponents. In such interactions, three politicians are given leading
roles.

Firstly, István Csurka appears, with whom, according to the cartoons, the Prime Minister has
an ambivalent relationship: Orbán needs him (and the Hungarian Justice and Life Party
fraction) on account of his political ambitions, but he does not openly own up to his
relationship with him. (As early as the first year of the Orbán Cabinet, a cartoon was published
by the title “Fat Kid” which suggested a “blood relationship” between FIDESZ and the
Hungarian Justice and Life Party.)

In contrast, according to the cartoons, Orbán wanted to rid himself of József Torgyán at all
costs. As long as his ally-opponent was part of his cabinet, the Prime Minister tried to short out
the opposition and exercise his power by taking advantage of him (and Csurka) and “turning
them to good use”.

Népszava, 10.04.2002.

As for his third most common cartoon partner, Péter Medgyessy, who operated as Viktor
Orbán’s political rival during the election campaign period: he was completely ignored by
Orbán – caricatures seem to suggest, that he was not regarded as a real political opponent.

KÉSDOBÁLÓ PARLAMENT
Gáspár Antal (1881-1959) és kortársainak politikai karikatúrái

A politikai karikatúra egyidős a polgári nyilvánosság intézményrendszerének kialakulásával, a
sajtó- és szólásszabadság eszményének megszületésével. Rajzolói nem a hatalom képviselői,
hanem a szabad polgár szószólói, akik képeiken egy tágabb közösség véleményének adnak
formát. Hatalmuk közvélemény formáló erejükből ered, hiszen képeik a sokszorosítás révén
ezrekhez jutnak el. Ők a közösség döntéshozóira már nem úgy tekintenek, mint a földöntúli
hatalom birtokosaira, hanem olyan választott képviselőkre, akiknek minden lépése a
nyilvánosság ellenőrzése alatt áll. A jó politikai karikatúra “időzített bomba”, leleplező erejű
vádirat, amely a kíméletlen szatíra eszközével, egyetlen jól eltalált képi ötlettel képes
rávilágítani a közéleti események visszásságaira. Nem magasztal és nem istenít, beszédmódja
a bíráló kritika. Nem ismer tekintélyt, sem mellébeszélést. Koczogh Ákos megfogalmazása
szerint: “sosem körmondatokban, hanem tőmondatokban beszél. Két pontot választ s
közöttük a legrövidebb utat, az egyenest”. Nyíltsága, elfogulatlansága éppen ezért kínos
vagy egyenesen veszedelmes a hatalom képviselői számára. Fölényes pimaszsága, csibészes
szemtelensége természetszerűleg irritálja a politikai hatalom birtokosait, akiknek működése a
feltétlen tekintélytiszteleten alapul. Ennél fogva a politikai karikatúra története bővelkedik
betiltásokban és üldözésekben. E képeken keresztül egy adott korszak sajátságos históriai
görbe tükre rajzolódik ki, ami olykor fényévnyi távolságban áll az iskola történelemkönyvek
higgadt elbeszéléseitől. Hitelességéből azonban egy csipetnyit sem von le szatírája, sőt a
olykor úgy tűnhet egy groteszk világ tükrözésének egyedüli autentikus eszköze a karikatúra.
Hasonlóképpen látta ezt Feleky Géza is 1910-ben: “a kacagó művészet karikatúra és
karikatúra a kétségbeesés művészete. Azonkívül karikatúrának mondjuk még némelykor a
tárgyilagos világlátás visszaadását is.”

Az első illusztrált hazai élclapot Charivari címen 1848-ban Szerelmey Miklós alapította,
aki a reformkori új típusú vállakozó-értelmiség jellegzetes képviselőjeként egyszerre volt lapja
kiadója, szerkesztője és rajzolója. Képeinek egy része közvetlenül követte a politikai szatíra
klasszikus úttörője, a francia Honoré Daumier rajzait. A szabadságharc erős lökést adott a
műfaj hazai fellendülésének, a sajtószabadság hatására szatirikus képes röplapok sokasága
árasztotta el hazánkat. E rövid időszakot követően a közéleti élclap csak egy évtized múltán,
az osztrák abszolutizmus enyhülésével éledt fel újra, a kiegyezést követő politikai konszolidáció
pedig az élclapok valóságos elburjánzását eredményezte. Ám a növekvő kereslet ellenére a
karikatúra sajátos műfajában járatos rajzoló alig akadt. A bécsi és müncheni akadémiákon
képzett művészeink jobbára csak pályájuk kezdetén, megélhetésük fedezésére vállaltak
újságrajzolást, később pedig a nemzeti művészet kidolgozásának programja nemesebb és
impozánsabb feladatokkal várt rájuk. Az 1870-es évek végéig a politikai karikatúra
“koronázatlan királya” Jankó János volt, aki – lemondva nagyreményű művészpályájáról –
teljességgel a gúnyrajz efemer műfajának szentelte magát. Fénykorában Jankó hetente
mintegy fél tucat – ellenkező politikai alapállású – élclap karikatúráit rajzolta. Mellette csak
Karel Klic és valamivel később Homicskó Atanáz képeivel találkozhatott a közönség. Rajzaik
hűségesen követték a közéleti gúnyrajz német hagyományait. Kompozícióikat részletező, a
környezetet, ruházatot is aprólékosan kidolgozó látásmód jellemezte, amelynek groteszk
hangvételét csak az ábrázoltak aránytalanul nagy feje, eltúlzott gesztusai és az eredeti,
“blickfangos” képi ötlet adta. Utóbbi rendszerint az újság szerkesztőitől vagy az olvasóktól
eredt, akiknek minden részletre kiterjedő leírásait követték a rajzolók. Mai szemmel nézve kissé
nehézkes, képrejtvényszerű látásmódjuk jól tükrözte a 19. század verbalizálható képi
eszményét.

Gáspár Antal: Itt nyugszik a Frank-ügy (kArton gyűjtemény)

Az 1889-ben Kalocsán született Gáspár Antal jól ismerte ezt a rajzstílust. Gyermekkorában ő is
a Borsszem Jankó, az Üstökös és a Bolond Istók gúnyképein találkozhatott a gúnyképek bizarr
világával. Visszaemlékezései szerint, már az iskolában is javarészt a szamárpadban üldögélt,
ahol végre átadhatta magát a “firkálásnak”. Ez a “firkálás” hamarosan élethivatásává vált.
12 évesen már a Gyermekújság rajzoló munkatársai között volt és egy évvel később a neves
Kakas Márton is közölte karikatúráit. (Igaz, utóbbihoz csak inkognitóban, közvetítő futárfiúként
merte elvinni Gáspár saját rajzait.) A századforduló a magyar karikatúra megújulását hozta. A
nyolcvanas évektől sorra tűntek fel az élclapok szerkesztőségeiben a müncheni, párizsi
akadémiákon tanult képzőművészek, akik immár európai tapasztalatokkal, nagyfokú
mesterségbeli tudással és harcos újító kedvvel vették be a sajtó birodalmát. A nyugati
igazodású, modern szemléletű élclapok úttörője az 1883-ban indult Pikáns Lapok (Magyar
Figaró) volt, amelynek rajzolói között már megjelent Fényes Adolf és Linek Lajos neve is. A
müncheni magyarok köréből lépett később az újítók közé Faragó József és Garay Ákos. A tízes
évek legmodernebb szatirikus lapjai a Fidibusz és az Április lapjain már egyértelmű volt a
modern szecessziós, expresszionista áramlatok térhódítása. Sassy Attila, Major Henrik, Bíró
Mihály, Pólya Tibor, Vértes Marcell vagy Hermann Lipót rajzai eleven és eredeti módon,
lényegretörő vonalrajzzal, abszurd képi ötletekkel újították meg a századforduló realista
hagyományú karikatúráját.

Gáspár Antal született rajztehetsége nehezen viselte el az intézményes képzés
béklyóit. Az Iparrajziskolában csak rövid időt töltött. Hamarosan olyan országos élclapok
keresett rajzolója lett mint a Borsszem Jankó, a Herkó Páter, az Üstökös, a Magyar Figaró és a
Mátyás Diák. Első éveinek munkáiból 1908-ban Linek Lajossal és Polgár Mártonnal közös
kiállításon mutatkozott be az Upor Kávéházban, ami karikatúra-tárlat lévén nagy feltűnést
keltett a közönség körében. A világháború és a forradalom az ő pályáját is derékba törte, öt
évet töltött a fronton, majd bal oldali szimpátiája miatt ő is jobbnak látta, ha a fehérterror elől
külföldre menekül.

Az emigráció szabályosan megtizedelte a századfordulón oly bíztatóan felpezsgő
magyar karikatúra műfaját. Külföldön folytatta munkáját Major Henrik, Dezső Alajos, Korber
Leó, Gedő Lipót, Vértes Marcell és Bíró Mihály. Rajztudásuk és humoruk világszerte keresett
“exportcikké” tette a magyar karikatúrát, amelyért Európa és az Egyesült Államok
legjelentősebb sajtótermékei versenyeztek. Gáspár Antalnak jelentős bécsi és berlini lapok
kínáltak munkát, de ő azon kevesek között volt, akik a politikai helyzet enyhülését látva
hazajöttek. A két háború közötti időszak nem kedvezett az élclapoknak. A századforduló
egyetlen neves lapja sem indult újra, karikatúrákat szinte kizárólag csak a napi- és hetilapok
közöltek. Gáspár 1925-től újra Magyarországon dolgozott és rövidesen a legkeresettebb és
legismertebb politikai karikatúristává vált. 1930-1934 között a Pesti Hírlap, majd három éven át
a Budapesti Hírlap állandó munkatársa volt, majd 1937-től a háború végéig ismét a Pesti
Hírlapnak dolgozott, miközben rajzai az Esti Kurír, a Függetlenség, a Friss Újság és az Esti Újság
lapjain is megjelentek. Mivel karikatúráit kivétel nélkül fővárosi vagy országos terjesztésű
napilapok közölték, Gáspár közéleti élcei egy nemzedék politikai látásmódját formálták.
Mellette többen is foglalkoztak politikai-közéleti karikatúrával, köztük Gerő Sándor, Mocsay
Béla, Forrai Zoltán. Rajzaik stílusa, kritikájuk hangvétele Gáspáréhoz hasonlóan mérsékelten
modern és mértéktartóan kritikus volt.

A kényszerű nyugat-európai kalandozások évei jótékony hatással voltak Gáspár Antal
rajzstílusára. Paulini Béla visszaemlékezései szerint a század első éveiben képei még olyannyira
szolgaian követték a Jankó-féle látásmódot, hogy sokan azt hitték rajzolójuk egy “szélütött
kezű rajzmatuzsálem”. Hazatérése után azonban friss és modern képek sokaságával
jelentkezett: “S jó néhány évvel utóbb, a java-férfi Gáspárból kirobbant egy remek, hetyke-
fürge legény, mint a kismókus, az odvas fából, úgy ugrott ki. Annyira az egyik napról a másikra
változott át, hogy olyannak tűnt, mintha valamely varázsló cserélte volna ki, kezestül, de a
szívét, az agyvelejét is. Egyszerre minden modern lett, friss és hallatlanul szellemes.” Gáspár
újszerű karikatúráit könnyed vonalrajz, eredeti térképzés, szürreális képzettársítások sokasága
jellemezte. Ritkaságszámba ment, hogy mind a képi ötleteknek, mind a frappáns feliratoknak
egyedül ő volt a szerzője. “Először elolvasom a lapokat, keresek valami témát, aztán
beretválkozni kezdek s mire kész vagyok, kész van a rajz is minden apró részletével. Csak le kell
ülni lerajzolni.” – nyilatkozta munkamódszeréről 1934-ben az Est riporterének. Gáspár maga
legnagyobb elismerésének azt tartotta, hogy Rákosi Jenő, a Pesti Hírlap szerkesztője egy
alkalommal azt mondta, nem egy vezércikkéhez Gáspár rajzaiból merítette az ötletet. Az Est
tudósítója egyébként eképpen jellemezte a rajzolót: “Jólvasalt, mint egy miniszteri tanácsos,
kopasz, mint egy tudós professzor és az arca, szeme, szája olyan izgatott-élénk, mint egy…
mint egy újságíróé.” Gáspár megjelenése valóban nélkülözött minden polgárpukkasztó
külsőséget, visszavonultan élt Dunára néző lakásában, életét kitöltötte a rajzolás.

Gáspár Antal: Hitler dominó

Rajzai javarészt a napi kül- és belpolitikai eseményekhez kötődtek, így nem
nélkülözhették a személyeket megnevező feliratokat. Két háború közötti karikatúráit többnyire
barokkos zsúfoltság jellemezte, amelynek főszereplői a zaklatott belpolitikai élet sebesen
váltakozó kormányai, képviselői, közéleti emberei voltak, akik nem csak Gáspár rajzain, de a
való életben, a közember számára is alig átlátható csatározásokba merültek. Sikerét
kiegyensúlyozott, kulturált beszédmódjának köszönhette, amelyben nyoma sem volt a
politikai vagy forradalmi dühnek. Nem megváltoztatni, csupán tükrözni kívánta a mindennapi
politizálás visszásságait, látásmódját inkább elnéző humor, mint maró gúny jellemezte. A
zaklatott külső és belső viszonyok között új életet kezdő csonka ország számára ez a sosem
bántó, jobbító hangnem elismerésre talált. “Ez a kritika pedig minden alkalommal szabad és
független, szókimondó és befolyásolhatatlan, de ugyanakkor sohasem sértő, mindenkor
meglepő és ha melegszívvel korholó is, de szeretettel simogató is.” – írta rajzairól a Budapesti
Hírlap 1934-ben. Gáspár élceinek középpontjában többnyire a pártpolitika állt, a Bethlen-éra
új gazdasági fellendülést ígérő programja, a Károlyi-kormány felemás népjóléti intézkedései,
Gömbös Gyula hatalomátvételét követően az Egységes Párt széthullása. Mondandóját
Gáspár olykor találó képzőművészeti “kerettémákba” illesztette, így utalt a Laokoón-csoport
felidézésével a mindenkori képviselőházi választások körüli bonyodalmakra. Másutt
szójátékokat formált képi történésekké, így kapott rajzi formát a düledező miniszteri szék
foltozása, a késdobáló parlament vagy a struccpolitika. Közéleti tárgyú rajzain üres boltok
jelzik a gazdasági világválság begyűrűzését, robotgép testesíti meg radikális adóemelést,
bizarr röntgengépen vizsgálja a belügyminiszter a névmagyarosító kérelmet benyújtó ügyfél
nemzeti érzelmeit. Leginkább időtálló rajzai felülemelkednek a napi politika villongásain és
egy vészterhes korszak szellemiségét ragadják meg, mint egy 1938-as ruhatár képe, ahol

türelmesen vár új gazdájára a huszárcsákó, darutollas csendőrkalap, cilinder és a királyi
korona.

Gáspár Antal: Fellendült az építkezés Tito országában (Sólyom Istvánné tulajdona)
Tevékenysége széleskörű közéleti elismerést hozott Gáspárnak. 1930-ban egyéni
kiállítás keretében mutatta be rajzait, majd 1934-ben A magyar politika görbe tükre címen
300 rajzból álló válogatást adott ki karikatúráiból. Az 1940-es években rendszeresen részt vett
a Magyar Újságrajzoló Művészek Egyesületének kiállításain. Bal oldali elkötelezettsége miatt
1945 után az új politikai hatalom bizalmát is élvezte. A fordulat évét megelőző rövid
időszakban ismét számos politikai élclap indult útjára és Gáspár szinte valamennyi új lapnál
nélkülözhetetlennek bizonyult.

Gáspár Antal: Rajk, Kádár és Rákosi
Rajzai megjelentek a Szabad Száj, a Pesti Izé, a Kossuth Népe, a Hírlap, a Ludas Matyi,
a Fűrész, a Magyar Vasárnap, a Képes Figyelő, a Képes Hét, a Rádióélet és az Irodalmi Újság
lapjain. 1950-ben – a karikatúrarajzolók közül elsőként – Érdemes Művész kiüntetést kapott.
Ebben az időszakban több alkalommal viselte a Magyar Újságírók Országos Szövetségének
elnöki tisztét. Életmű-kiállítását nem sokkal halála előtt, 1959-ben a MUOSZ székházában
rendezték meg.

Révész Emese
Irodalomjegyzék
- Feleky Géza: A nemzetközi karikatúra kiállítás. Nyugat, 1910, I, 706-708.
- N. n.: Gáspár Antal kiállítása. Pesti Hírlap, 1930. január 10.
- N. n.: A magyar politika görbe tükre. Bethlentől Gömbösig. Az Est, 1930. május 27.
- N. n.: Karikaturakiállításra készül Gáspár Antal, aki már 12 éves koréban Gáspár apó

néven illusztrálta a magaköltötte gyermekmeséket. Esti Kurir, 1930. január 10.
- Magyar rajzolóművészek. Szerk.: Pérely Imre. Könyvbarátok Szövetsége, Budapest, 1930.
- A mű és alkotója, A magyar festészet és szobrászat írásban és képben. Szerk.: Csókássy

István. Budapest, 1933, 83-84.
- Gáspár Antal: A magyar politika görbe tükre. Budapest, 1934.
- N. n.: Gáspár Antal rajzai a Budapesti Hírlapban. Budapesti Hírlap, 1934. június 3.

- Szegi Pál: A karikatúra. Széljegyzet Gáspár Antal politikai karikatúráihoz. Fényszóró,
1945/12.

- D.: Gáspár Antal. Világ, 1949. március 27., 4.
- (szegi): Magyar karikatúra-művészet. Szabad Művészet, 1950, 503.
- Frank János: A harmadik Magyar Karikatúra-kiállítás. Szabad Művészet, 1951, 513-515.
- Szegi Pál: A 3. Magyar Karikatúra-kiállítás. Szabad Művészet, 1951, 546-551.
- Frank János: A magyar politikai karikatúra. 1867-1875. In: Magyar Művészettörténeti

Munkaközösség Évkönyve 1951. Budapest, 1952, 90-102.
- (d. m.): Gáspár Antal emlékére. Magyar Nemzet, 1964. március 22.
- N. n.: Kilencven éve született Gáspár Antal. Új Tükör, 1979. április 8., 43.
- Koczogh Ákos: Vázlat a karikatúráról. TIT, Budapest, 1981.
- Buzinkay Géza: Borsszem Jankó és társai. Élclapok és karikatúrák. Corvina, Budapest, 1983.
- Botos János: A politikai humor 1945-1948. Reflektor, Budapest, 1989.
- Argejó Éva: A politikai karikatúrák a rendszerváltás után. Médiakutató, 2003, tavasz, 5-19.
- Takács Róbert: Nevelni és felkelteni a gyűlöletet. A Ludas Matyi karikatúrái az 1950-es

években. Médiakutató, 2003, tavasz, 45-60.

PARLIAMENT AS KNIFE-TROWING SPECTACLE
The Political Cartoons of Antal Gáspár (1881-1959) and His Contemporaries

The history of political cartoons goes back to the time when the civil public as an
institution was established and the ideals of the freedom of press and speech were
born. Those who create them are not representatives of authority; they are
advocates who speak on behalf of a free public and who, in their images, give
shape to the perspective of a wider community. Their authority lies in their power to
shape public opinion, as their work is reproduced in countless copies to reach
thousands. They do not regard the decision makers of the community as owners of
unearthly powers, but as elected representatives whose every step is watched and
monitored by the public. The good political cartoon is a “time bomb,” it is an
indictment with the power to expose. Through the ruthless means of satire and with a
single, well-aimed image concept, it can throw light on the absurd nature of public
events. It does not praise and does not deify, its language is critique. It recognises no
authority and tolerates no nonsense. In Ákos Koczogh’s words: “it never speaks in run-
on sentences, only in simple sentences. It chooses two points and between them the
shortest distance: a straight line.” And it is for precisely this reason that representatives
of authority find its straightforwardness and impartiality uncomfortable, or outright
dangerous. Its cocky insolence and scoundrelous cheekiness naturally irritates the
owners of political power whose agency is grounded in an unconditional respect for
authority. Thus, the history of political cartoons is replete with bans and prosecutions.
Their images add up to a curved mirror perspective on history, which is often light-
years away from the sober accounts of history textbooks. Their satire nevertheless
does not detract from their validity. Sometimes it may even seem that such
caricatures are the only authentic means of reflecting on such a grotesque world.
Géza Feleky expressed similar feelings in 1910: “caricature is art laughing and the art
of desperation. Furthermore, on some occasions we refer to the rendering of an
objective world view as caricature.”

The first illustrated Hungarian humour magazine by the title Charivari was
founded in 1848 by Miklós Szerelmey, who, as a typical representative of the new
entrepreneur intelligentsia of the reform period, was simultaneously the artist, editor
and publisher. Part of his images followed directly in the footsteps of the French
Honoré Daumier, the classical pioneer figure of political satire. The war of
independence provided the development of the genre with a strong impetus in
Hungary. As a result of the freedom of press, illustrated, satirical leaflets flooded the
country. Following this short period, public humour magazine as a genre came back
to life only with the easing up of Austrian absolutism a decade later. Political
consolidation subsequent to the Compromise resulted in a real effusion of such
publications. In spite of the growing demand, however, there were very few artists
available who were familiar with the unique genre of cartoons. As graduates of the
academies of Vienna and Munich, Hungarian artists took to newspaper illustration
typically at the beginning of their professional career mainly to cover living expenses.
Later, a program for developing national art, provided them with much more noble
and impressive challenges. Until the end of the 1870s, János Jankó was the foremost
authority on political caricatures, who – turning his back on a promising career in art –
dedicated himself exclusively to the ephemeral genre of cartoons. In his golden age,
Jankó drew cartoons for up to half a dozen humour magazines of opposing political
dispositions. Besides him, only Karel Klic and, sometime later, Atanáz Homicskó were
active in the Hungarian scene. These were artists who remained loyal to the German
cartoon tradition. Their compositions were characterised by a great attention to
detail (with a highly nuanced depiction of clothing and the environment) whose
grotesque undertones were only apparent in the characters’ abnormally large
heads, exaggerated gestures and the original, gimmicky image concept. The latter
usually came from the editors or readers of the magazine, whose elaborate ideas

were followed by the artists to the tiniest details. Their cumbersome, picture-puzzle
perspective – as it would seem to us today – was an eloquent reflection of the
verbalisable image ideal of the 19th century.

Antal Gáspár: Here rests the Frank case (kArton Collection)

Antal Gáspár, who was born in 1889 in Kalocsa, knew this style of drawing well.
As a child he too was first introduced to the bizarre world of caricatures through the
cartoons of Borsszem Jankó, Üstökös and Bolond Istók. According to his recollections,
in school he was already spending much of his time in the sluggard’s bench, where
he could abandon himself to “doodling.” This “doodling” soon became a vocation.
At the age of 12, he was already a member of the drawing team for Gyermekújság
(Children’s Magazine) and later the reputed Kakas Márton also published his
caricatures. (Albeit, Gáspár only dared take his drawing to the latter incognito, as a
messenger boy). The turn of the century brought the renaissance of Hungarian
cartoons with it. As of the 80s, fine artists began to turn up at the editorial offices in
increasing numbers – artists who once studied at the academies of Paris and Munich,
but also possessed highly refined professional skills and experience acquired in and
around Europe, and who were ready to take the press empire by storm. The pioneer
of humour magazines with a Western-orientation and a modern perspective was
launched in 1883 by the title of Pikáns Lapok - Magyar Figaró (Magazine Piquant –
The Hungarian Figaro). Adolf Fényes and Lajos Linek were among the artists working
for this publication. József Faragó és Ákos Garay joined the leagues of innovators
from the circle of Munich’s Hungarian artists. As was evident on the pages of the
Fidibusz and Április, which were the most up-to-date satirical magazines of the 1910s,
the modern secessionist and expressionist trends were gaining ground. The cartoons
of Attila Sassy, Henrik Major, Mihály Bíró, Tibor Pólya, Marcell Vértes and Lipót
Hermann reformed the turn-of-the-century, realist traditions in a lively and original
fashion, with frank, to-the-point linear drawings and absurd image concepts.

Antal Gáspár’s born talent hardly tolerated the fetters of institutional
education. He spent only a short time at the School of Applied Drawing and soon he
became a much sought after cartoonist of national humour magazines such as
Borsszem Jankó, Herkó Páter, Üstökös, Magyar Figaró and Mátyás Diák. In 1908,
audiences were introduced to his early work in a joint exhibition with Lajos Linek and
Márton Polgár (held at the Upor Coffeehouse), which, being a cartoon show, made
considerable waves. World War I and the revolution were very damaging to Gáspár’s
career. He spent five years at the battlefront, and then, as a left wing sympathiser, felt
it was for the best to flee abroad in an effort to escape the White Terror.

The Hungarian cartoon scene, on such a promising upswing at the turn of the
century, was now severely decimated by emigration. Artists such as Henrik Major,
Alajos Dezső, Leó Korber, Lipót Gedő, Marcell Vértes and Mihály Bíró all continued
their work abroad. Their graphic skills and humour made Hungarian cartoons an
export item in high demand all around the world with major European and US
publications lining up to have their share. Although Antal Gáspár was offered work by

reputable publications from Vienna and Berlin, he was among the few who returned
home with the easing of political tension. The period between the World Wars was
not a good time for humour magazines. Of the well-known publications from the turn
of the century none were re-launched, cartoons appeared almost exclusively in daily
and weekly papers. As of 1925, Gáspár was working in Hungary again, and soon
became the most popular and well-known political cartoonist. Between 1930 and
1934, he was employed by Pesti Hírlap, then was a member of the editorial staff at
the Budapesti Hírlap. From 1937 until the end of the war, he once again worked for
Pesti Hírlap, while his cartoons appeared on the pages of Esti Kurír, Függetlenség, Friss
Újság, and Esti Újság. Since Gáspár’s caricatures were published, without exception,
by metropolitan and national dailies, his humour shaped the political perception of a
whole generation. Sándor Gerő, Béla Mocsay and Zoltán Forrai were among other
political cartoonists active at the time. Similarly to Gáspár’s work, the style and tone of
their caricatures were temperately modern and moderately critical.

The years of adventure Gáspár was forced to spent in Western Europe had a
positive effect on his style of graphics. According to the memoirs of Béla Paulini, in the
first years of the century Gáspár’s images followed the Jankó-type perspective with
such devotion, that many were made to think the artist who created them was but a
“graphics Methuselah with a palsied hand.” Following his return, however, he had an
array of fresh and modern images to show for himself: “And many years later, the
nearly-all-man Gáspár gave way to a splendid, cheeky and agile lad who sprang
forth like a squirrel from a hollow tree. The transformation was so one-day-to-the-next,
that it appeared as if some wizard had swapped him, his hands, his heart, and even
his brains. All of the sudden everything became modern, fresh and unbelievably
witty.” Gáspár’s new cartoons were characterised by graceful line drawing, original
spatial compositions and surreal idea associations. His exclusive authorship of both
the image concepts and the striking captions was a rare phenomenon. “First I read
the papers, I look for a topic, then I begin shaving. By the time I am done, the cartoon
is finished too in all its detail. I just need to sit down and draw it,” revealed Gáspár to a
reporter of the Est about his working method in 1934. It was Jenő Rákosi’s assertion
that he got the idea for a number of his editorials from Gáspár’s cartoons that the
artist considered to be the highest degree of professional recognition. The Est reporter
described the cartoonist as follows: “His clothes are well pressed like those of a
ministerial adviser, he is bald as a professor and his lively and excited face, eyes and
mouth resemble the features of a news reporter.” Gáspár’s appearance was indeed
devoid of all scandalous trappings. He lived in seclusion in his flat overlooking the
Danube, his life was dedicated to cartoon making.

Antal Gáspár: Hitler’s Domino (kArton Collection)

As his caricatures were mainly linked to everyday events in domestic and
foreign politics, their captions often named specific participants in these arenas. His
cartoons from the period between the two wars were characterised by a baroque-
like crowdedness and featured quickly alternating governments, representatives and

public figures engaging in the hectic skirmishes of domestic politics indecipherable to
the common folk – not only in Gáspár’s renderings but in real life as well. He owed his
success to his even-tempered and refined eloquence, which showed no trace of
political or revolutionary anger. It was not his intention to make changes, he merely
wished to reflect the absurdity of everyday politics. His approach was characterised
more by indulgent humour, than by biting irony. This never hurtful, remedial tone
found appreciation in a dismembered country that was trying to make a fresh start
among distressing domestic and foreign conditions. “His critique is always free and
independent, outspoken but never hurtful, always surprising and even if good-
heartedly chiding, nevertheless, lovingly affirming too,” wrote the Budapesti Hírlap
about his cartoons in 1934. Gáspár’s jokes were focused primarily on party politics, on
the new program of the Bethlen era promising an economic boom, on the Károlyi
Government’s lopsided welfare measures, and the disintegration of the Single Party
after Gyula Gömbös’ rise to power. At times Gáspár framed his message in pertinent
fine art themes, for example, by using the analogy of the Laocoon Group in
reference to the complications surrounding the House of Representatives elections. In
other cases, he turned puns into images, this is how the mending of a collapsing
ministerial chair, the parliament as knife-throwing circus act, and the pursuit of ostrich
politics gained cartoon format. In his caricatures depicting public life, empty shop
shelves indicated the ripple effect of worldwide economic crisis, a robot embodied
radical tax increase, and the Minister of the Interior inspected a bizarre x-ray image of
the nationalistic emotions of a person who had just applied for the Hungarianisation
of his name. His most time-enduring cartoons were the ones that rose above the
dissensions of everyday politics and captured the zeitgeist of a calamitous era – like
the image of a cloakroom from 1938 where a shako of hussars, a crane-feathered
gendarme hat, a top hat and a royal crown waited patiently for their new owner.

Antal Gáspár: Construction is booming in Tito’s country (courtesy of Sólyom Istvánné)

Gáspár’s work earned him extensive public recognition. In 1930 he presented
his cartoons in a solo exhibition, then in 1934 a 300-piece collection was published by
the title A magyar politika görbe tükre (The Curved Mirror of Hungarian Politics). In the
1940s, he frequently participated in the exhibitions of the Hungarian Association of
Newspaper Cartoonists (Magyar Újságrajzoló Művészek Egyesülete). After 1945, as a
result of his left wing affiliations, he won the confidence of the new political
administration.

Antal Gáspár: Rajk, Kádár, Rákosi
A few years prior to the change in regime, a number of humour magazines were
launched again and Gáspár proved to be an indispensable contributor to all of
them. His cartoons appeared on the pages of Szabad Száj, Pesti Izé, Kossuth Népe,
Hírlap, Ludas Matyi, Fűrész, Magyar Vasárnap, Képes Figyelő, Képes Hét, Rádióélet
and Irodalmi Újság. In 1950 he was the first among the cartoonists to receive the Artist
of Merit distinction. During this period he was president of the Association of
Hungarian Journalists (Magyar Újságírók Országos Szövetsége, MÚOSZ) a number of
times. His oeuvre was exhibited in 1959, shortly before his death, at the headquarters
of the Association.

Emese Révész

Bibliography
- Feleky, Géza: “A nemzetközi karikatúra kiállítás.” Nyugat, 1910, I, 706-708.
- N. n.: “Gáspár Antal kiállítása.” Pesti Hírlap, 10 January 1930
- N. n.: “A magyar politika görbe tükre. Bethlentõl Gömbösig.“ Az Est, 27 May

1930
- N. n.: “Karikaturakiállításra készül Gáspár Antal, aki már 12 éves koréban Gáspár

apó néven illusztrálta a magaköltötte gyermekmeséket.” Esti Kurir, 10 January
1930
- Magyar rajzolómûvészek. Ed.: Imre Pérely. Könyvbarátok Szövetsége, Budapest,
1930.
- A mû és alkotója, A magyar festészet és szobrászat írásban és képben. Ed.:
István Csókássy. Budapest, 1933, 83-84.
- Gáspár, Antal: A magyar politika görbe tükre. Budapest, 1934.
- N. n.: “Gáspár Antal rajzai a Budapesti Hírlapban.” Budapesti Hírlap, 3 June 1934
- Szegi, Pál: “A karikatúra. Széljegyzet Gáspár Antal politikai karikatúráihoz. ”
Fényszóró, 1945/12.
- D.: “Gáspár Antal.” Világ, 27 March 1949, 4.
- (szegi): “Magyar karikatúra-mûvészet.” Szabad Mûvészet, 1950, 503.
- Frank, János: “A harmadik Magyar Karikatúra-kiállítás.” Szabad Művészet, 1951,
513-515.
- Szegi, Pál: “A 3. Magyar Karikatúra-kiállítás.” Szabad Művészet, 1951, 546-551.
- Frank, János: “A magyar politikai karikatúra. 1867-1875.” In: Magyar
Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve 1951. Budapest, 1952, 90-102.
- (d. m.): “Gáspár Antal emlékére.” Magyar Nemzet, 22 March 1964
- N. n.: “Kilencven éve született Gáspár Antal.” Új Tükör, 8 April 1979, 43.
- Koczogh, Ákos: Vázlat a karikatúráról. TIT, Budapest, 1981.
- Buzinkay, Géza: Borsszem Jankó és társai. Élclapok és karikatúrák. Corvina,
Budapest, 1983.
- Botos, János: A politikai humor 1945-1948. Reflektor, Budapest, 1989.

- Argejó, Éva: “A politikai karikatúrák a rendszerváltás után.” Médiakutató, spring
2003, 5-19.

- Takács, Róbert: “Nevelni és felkelteni a gyûlöletet. A Ludas Matyi karikatúrái az
1950-es években. ” Médiakutató, spring 2003, 45-60.

ÁBRÁN ZOLTÁN (Baranyaszentlőrinc, 1906. – Budapest, 1986.): festő, grafikus.
A Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula tanítványa volt 1927–1933-ig. Képeiből
Budapesten és Hollandiában rendezett kiállításokat. Sportkarikatúrákat 1933–1944
között készített nagyobb számban, melyek főleg a Tenisz című lapban jelentek meg.
Publikáció: Tenisz (1933–44), Magyar Cserkész (1934–39), Kis Pajtás (1937), Kicsi Góbé
(1937–40), Sporthírlap (1943).

ÁBRÁNYI LAJOS (1849 – 1901): festő.
Münchenben és Párizsban végezte tanulmányait. Arcképfestőként,
képeslaprajzolóként és illusztrátorként tevékenykedett. Nyíregyházán élt és alkotott.
Karikatúrát, illusztrációt az Urambátyám című újságba rajzolt 1888–1889-ben.

ACZÉL HENRIK EMIL (Nagyvárad, 1876. – Budapest, 1946.): iparművész.
A budapesti Iparművészeti Főiskolán és Münchenben tanult. A Színházi Újság (1911)
részére rajzolt karikatúrákat, illusztrációkat. Festőként 1899-től hangulatos tájképekkel
vett részt tárlatokon.

ÁCS ISTVÁN (Miskolc, 1950.): grafikus, festő.
Az egri TKF rajzszakán folytatott képzőművészeti tanulmányokat, mestere Blaskó
János. Nyolc alkalommal járt Olaszországban tanulmányúton. Sokáig szülővárosában
élt, finom tus- és tollrajzainak az észak-magyarországi lapok és folyóiratok biztosítottak
publicitást. Három évig a Debreceni Művészek Alkotóközösségének volt tagja, 1978
óta Budapesten él. Műveit nagyfokú kulturáltság, asszociatív készség, humor és irónia
jellemzi, s nem idegen tőle a groteszkre való hajlam sem.

ÁCS KLÁRA (–,): grafikus.
Társasági körökben jól keresett dekoratív ruhatervező és ismert grafológus volt. A
Színházi Újságnak (1918) rajzolt ruhaterveket és karikatúrákat.

ADAMIK BÉLA (–,): karikaturista.
1919 és 1921 között a Mátyás Diák (1919–20), a Fidibusz (1920), a Borsszem Jankó
(1921) című vicclapoknak rajzolt karikatúrákat. A Borsszem Jankó élclapban együtt
rajzolt Pólya Tibor, Gedő Lipót, Gáspár Antal, Garay Ákos, Kelen Imre művészekkel.

ADE MATILD (Sárbogárd, 1877 – 1930): grafikus.
Münchenben tanult, és ott is telepedett le. Illusztrációi és karikatúrái a Meggendorfer-
Blätter című újságban jelentek meg 1899-től 1911-ig. Az aprólékosan kidolgozott színes
karikatúrái a polgári élet fonákságait örökítették meg. Magyarországon nem
publikált. Halála után, 1934-ben Szegeden állították ki grafikai műveit.

ÁDLER MÓR (Óbuda, 1826. – Budapest, 1902.): festő.
Tanulmányait 1842-től a bécsi, 1845-től a müncheni Művészeti Akadémián folytatta,
majd 1846-ban a Párizsi Akadémián, Delaroche-nál fejezte be. Drolling párizsi
magániskolájában is tanult. 1846–1848-ig Franciaországban, német földön és
Itáliában járt tanulmányúton. 1848-tól Budapesten élt. 1852-ben Memento mori című
festményével vonta magára a figyelmet. Főként biedermeier stílusú, aprólékos
kivitelezésű csendéleteket és portrékat készített. Képeinek többségét a Szépművészeti
Múzeum őrzi. Karikatúrákat a Szombathelyen megjelenő Torma című szatirikus lapban
publikált (1882–1883). Üstökös: 1885. Grafikái jelentek meg az Ország-Világ hasábjain
1901-ben.

ÁGAS ERVIN (Budapest, 1930.): alkalmazott grafikus.
Az ötvenes-hatvanas évek magyar plakátművészetének sokat foglalkoztatott alakja.
Főként reklámcélú plakátokat készített, s állandó résztvevője volt a korszak egymást
követő plakátkiállításainak. Karikatúrákat és illusztrációkat publikált a Színház és Mozi
(1949–50), a Képes Magyarország (1961), a Múzsa (1985) című újságokban.
Kiállítás: III. Magyar Plakátkiállítás 1958, Nemzeti Szalon 1960, 8. Magyar
Képzőművészeti kiállítás, Műcsarnok 1961, IV. Magyar Plakátkiállítás, Ernst Múzeum.

ÁGI JÁNOS (Városlőd, 1910. – München, 1985.): író, újságíró, illusztrátor, karikaturista.
Felsőkereskedelmi iskolát végzett. A második világháború után Németországban élt,
a müncheni Hungária és az Új Hungária munkatársa volt. 1953 júniusától 1975 januári
nyugdíjaztatásáig a Szabad Európa Rádió szerkesztőségének tagjaként (Ősze János
álnéven) riportműsorokat írt és szerkesztett. F. m.: A császár hagyatéka. (München,
1963)

AGGHÁZY GYULA (Dombóvár, 1850. – Budapest, 1919.): festő.
Eredetileg zenésznek készült, konzervatóriumot végzett, játszott a budapesti Nemzeti
Színház zenekarában. Ezzel párhuzamosan Ujházy Ferencnél rajztanulmányokat
folytatott 1869–71-ben a bécsi Művészeti Akadémián, 1872–74-ben Münchenben
állami ösztöndíjjal Wagner Sándornál tanult, 1874–75-ben Párizsban Munkácsy Mihály
mellett működött. 1876-ban hazatért Magyarországra, és a szolnoki művésztelepre
költözött. 1874-től rendszeresen szerepelt a Képzőművészet Társulat kiállításain. 1887–
97-ben Budapesten az Iparművészeti Iskola, 1897–98-ban a Mintarajziskola, 1908–19-
ben a Képzőművészeti Főiskola tanára. Naturalista zsánerképeket, idillikus
népéletképeket, alföldi és balatoni témájú tájképeket, oltárképeket, történelmi
tablókat is festett, s több könyvet és újságot illusztrált. Karikatúrát Az Üstökös élclap
részére készített 1886-ban. Néhány képét a Magyar Nemzeti Galéria őrzi.
Kiállítás: Műcsarnok (Bp., 1874–1913). Emlékkiállítás: Műcsarnok (Budapest, 1922),
Szolnok (1952).
Díj: Ráth György-díj (1881), „Mention Honorable” (Párizsi Szalon tárlata, 1886), a
londoni m. tárlat ezüstérme (1908).
Publikáció: Képes Néplap és Politikai Hírlap (1879), Magyar Szalon (1884–92), Üstökös
(1886), Vasárnapi Újság (1887), Magyar Géniusz (1894), Világlap (1898), Képes
Folyóirat (1891), Új Idők (1919).

ÁGOSTON ERNŐ (Sopron, 1889–1957): festő, grafikus.
1910–1914-ben a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Ferenczy Károly és Réti István
tanítványaként szerzett rajztanári oklevelet. 1914-től egy soproni magángimnázium
rajztanára volt. Élete végéig soproni lakos maradt, tevékenyen részt vett a város
művészeti- és közéletében, vezette a helyi képzőművészeti kört. Impresszionista
hangulatú festményei, portrék, figurális kompozíciók mellett grafikusi tevékenysége is
jelentős. Sopronnal kapcsolatos rajzait és karcait a városi Liszt Ferenc Múzeum őrzi. Fő
műve a kópházai búcsújáró templomot díszítő freskó. Tervezett üvegablakot, festett
portrét, életképet. Igazi hírnevet pasztellképeivel szerzett. Illusztrációt és karikatúrát a
Színházi Újság részére készített.
Publikáció: Színházi Újság (1914–25), Dunántúli Tárogató (1925).
Díj: Állami grafikai díj (1924), Budapest Székesfőváros nagydíja (1926).

AGOTHA GÉZA (Kassa, 1891. – ?): karikaturista, festőművész.
A budapesti Képzőművészeti Főiskolán (1910–1913) Hegedűs László, Nádler Róbert és
Edvi-Illés Aladár növendéke. 1921-től húsz éven keresztül tanított rajzot a soproni
Rákóczi Ferenc Fiúnevelő Intézetben. Elsősorban tájképfestő volt, de 1933-ban
torzképkiállítást rendezett.

AGYAGASI LÁSZLÓ (–,): marosvásárhelyi grafikus és karikaturista.
Karikatúráiban korunk nagy politikai, gazdasági problémáival foglalkozik. 1983-ban a
Vörös Zászló című lap különdíjban részesítette. Szignó: Alldy.

ÁLDOR JÁNOS LÁSZLÓ (Nagyigmánd, 1895. – 1944.): mérnök, festő.
1919-ben építészmérnöki oklevelet szerzett, de autodidaktaként már korábban
festett. 1913-ban Nagybányán Réti István, 1923–1925 között nyaranta a Szolnoki
Művésztelepen Fényes Adolf mellett dolgozott. 1924-től szerepelt kiállításokon
naturalista stílusú festményeivel. 1926-ban Párizsban, 1928-ban Olaszországban volt
tanulmányúton. A Benczúr Társaság vezetőségi tagja. „Ezüstszürkület” című
olajfestménye a Magyar Nemzeti Galériában található.
Publikáció: Magyar Magazin (1930), Lantos Magazin (1930), illusztrációk, karikatúrák.
Díj: Halmy Artúr-díj (1925), a Táj- és Életkép-festészeti Kiállítás III. díja (1927), a
Lipótvárosi Kaszinó díja (1930), a Nemzeti Szalon elismerése (1931).
Kiállítás: Nemzeti Szalon (1920), Műcsarnok (1921), Lipótvárosi Kaszinó (1924), Velencei
Biennálé (1930, 1932), Őszi Tárlat (1940, 1942).

ÁLDOR PÉTER (Budapest, 1904–1976): karikaturista.
A Műszaki Egyetem gépészmérnöki karán végzett, Budapesten. Itt kezdett el rajzolni
az egyetemi Vicinális Dugóhúzó című lapnak (1936). Publikált a Demokrácia (1945),
majd az újonnan induló szatirikus Ludas Matyi újságban politikai karikatúrái jelentek
meg: Meddő szembekötősdi, Közmunka rapszódia. 1947-ben kivándorolt, az AFP
hírügynökségnek és a Ringier Kiadónak dolgozott Zürichben. 1948-ban Kolumbiában
telepedett le. Politikai karikatúrái az El Tiempo, Semana, Vinculo, Lámpara, Mercurio
lapokban jelentek meg. Több karikatúraalbumot adott ki.
Kiállítás: Budapest (1946), Cali (1963, 1964), Bogota (1964, 1968).

ALFÖLDI JÁNOS (Debrecen, 1902. – Szombathely, 1966.): ötvös, érmész.
1923–27-ben Budapesti Iparművészeti Iskolán végzett, mestere Csajka István. Az
érmek mellett a szombathelyi, a gellénházai és a rábagyarmati római katolikus
templomok domborított réz tabernákulum ajtóit is ő készítette. Karikatúrái jelentek
meg: Ország-Világ (1957), Kincses Kalendárium (1958) újságok humormellékleteiben.

AMBRUS GYŐZŐ (Marosvásárhely, 1935.): grafikus.
A budapesti Képzőművészeti Főiskolára járt (1953–1956). A Világ Ifjúság részére
készített karikatúrákat grafikákat. 1956-ban Angliába vándorolt és Londonban
telepedett le, ahol a Royal College of Artban folytatta művészeti tanulmányait.

ÁMON LÁSZLÓ (1951 – 2000): grafikus.
Budapesten végezte tanulmányait. 1977-től a Kisalföld megyei újság rajzolójaként
illusztrációkat készített cikkekhez, de jelentek meg önálló karikatúrái is. Játékos
képsorokat rajzolt gyermekrovatokba, és igényes grafikákat a hétvégi mellékletekbe.
A sokoldalú művész 1995-ig volt alkalmazásban a nagy példányszámú lapnál. A
Galaktika című magazinnak készített képregényeket. Reklámgrafikusként plakátokat,
lemezborítókat rajzolt. 1983-ban ifjúsági nívódíjat kapott. Csoportos kiállításon
szerepelt grafikáival a fővárosban és Győrött is.

ANDOR LORÁND (Budapest, 1906. – Budapest, 1966.): festő.
A Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula növendéke, majd tanársegédje. 1930–
1936-ig a székesfehérvári Ybl Miklós Gimnázium tanára. Közben a Magyar Nemzeti
Múzeum és a Természettudományi Múzeum külső rajzolója. Több természettudományi
ifjúsági könyvet és természettudományi tárgyú munkát illusztrált. Nagyobb szabású és
egyben úttörő jellegű munkái a magyar múzeumok dioráma kiállításainak festészeti
anyaga. Karikatúráit és illusztrációit a Zászlónk című cserkészújság közölte. Itt együtt
rajzolt Márton Lajos és Márton Ferenc grafikusokkal. Tónusos rajzait főleg állatokról,
vadászatokról készítette. Rövid képregényeket is rajzolt gyermeklapok számára. A
Borsszem Jankó (1929) élclapban sztori-karikatúrákat publikált.
Publikáció: Zászlónk (1924–36), Retorta, Sziporka (1928), Lantos Magazin (1929),
Borsszem Jankó (1929).

ANDRÁSSY MANÓ (Kassa, 1821. – Görz, 1891.): grafikus, ipari vezető, karikaturista,
utazó, festőművész, műgyűjtő.
Autodidakta. Nyugat-európai és észak-afrikai útjáról a Honderű című lapnak küldött
tudósításokat. 1848-ban országgyűlési képviselő lett. 1867–81-ig Gömör vármegye
főispánja. Részt vett az 1848–49. évi forradalomban, majd Kínába, Indiába utazott.
Keleti tárgyú rajzai, illetve vadász- és sportjeleneteket tartalmazó képei albumban
jelentek meg. E munkáiért a Magyar Tudomány Akadémia levelező tagjává
választotta (1858).

ANTAL JÓZSEF (Eger, 1965.): karikaturista.
Tanulmányait 1990-ben a Veszprémi Vegyipari Egyetemen fejezte be. 1985–90 között
a gödöllői Mezőgazdasági Biotechnológiai Kutatóközpont kutatója. Karikatúrái a
Ludas Matyi szatirikus lapban jelentek meg először, egyedi szignóval. A rajzoló
felfedezője Dluhopolszky László főszerkesztő volt 1991-ben, még ebben az évben a
Ludas Matyi újsággal párhuzamosan a Hócipő is közölte rajzait. Politikusportrékat és
sajtókarikatúrákat rajzolt még a Magyar Fórum részére is.
Díj: A hazai karikatúrafesztiválokon több díjat is kapott. Legutóbb a Magyar
Millennium kiállítás fődíjasa lett (2000).
Publikáció: Nyugati Futár (1991), Hócipő (1991–2000), Ludas Matyi (1991–93), Ludas
Matyi Évkönyv (1993), Magyar Fórum (1993), Ludas Matyi Rejtvény Magazin (1993,
Darázs (1994), Maszk (1995).

APÁTI-ABKAROVICS BÉLA (Érmihályfalva, 1888. – Szentendre, 1957.): festő.
A Képzőművészeti Főiskolán Ferenczy Károly volt a mestere. Diplomaszerzés után a
nagybányai művésztelepen folytatta tanulmányait Thorma János és Réti István
mellett. Itt hat évig dolgozott, majd tanulmányutat tett Ausztria és Németország több
városában. Először 1920-ban állított ki a Nemzeti Szalonban. 1936-ban rajzolt
karikatúrákat és grafikákat az Új Magazin részére. Nevesebb művei közül megemlítjük
a sümegi Darnay Múzeumban lévő Önarcképét, a nagyváradi múzeum
tulajdonában lévő Munkások, a Székesfőváros által megvásárolt Famunkások című
képét. Tagja volt a KÚT művészeti egyesületnek. Főleg életképeket festett.

ARANYOS ISTVÁN (–,): karikaturista.
Többféle stílusban és technikával alkotott. Kezdetben tónusos karikatúrái jelentek
meg, majd egyszerűsödtek rajzai, de lényegesen jobban karikírozta alakjait. Az
Üstökös-Urambátyám (1908–10), újságban kezdett el rajzolni, itt munkatársai voltak:
Földes Imre, Kónya Sándor, Gáspár Antal, Vanek József, Szüle Péter művészek. Öt
élclapnak rajzolt egy időben: Bolond Istók (1908–18), Magyar Miska (1909–10), Herkó
Páter (1909–31), Bohó Misi (1909). A Herkó Páter foglalkoztatta legtovább, több mint
húsz évig, kisebb-nagyobb megszakításokkal.

ARATÓ GYULA (Budapest, 1898– 1969): festő, tanár.
A budapesti Képzőművészeti Főiskolán (1918– 1924) rajztanári oklevelet szerzett, majd
a művészképzőt is elvégezte. Mesterei Csók István és Rudnay Gyula voltak.
Grafikustanár. Sportkarikatúrái a Nemzeti Sport és az Autó c. újságokban jelentek
meg 1920–1940 között.
Publikáció: Sporthírlap (1924), Nemzeti Sport (1925–38), Autó (1938).

ÁRENDÁS JÓZSEF (Imely, 1946.): tervezőgrafikus (1969–72).
Magyar Iparművészeti Főiskola alkalmazott grafika szakán végzett. Mesterei: Finta
József, Konecsni György. 1988-ban a Magyar Iparművészeti Főiskola mesterképző
kurzusán tanít. 1991-ben Faragó Istvánnal együtt közös stúdiót alapít Tandem néven.
Film- és színházi plakátokat, kisnyomtatványokat, emblémákat, piktogramokat tervez,
arculatterveket készít. Munkásságának kiemelkedő alkotásai a zalaegerszegi Hevesi
Sándor Színház számára készített plakátok és prospektusok (1982–90). Mindig friss ötlet,
atmoszférateremtő készség jellemzi változatos plakátjait, lendületes rajzai, képi
metaforái a könnyed hangvétel és a súlyos gondolatok hordozására egyaránt
alkalmasak. Karikatúrái jelentek meg a Tallózó (1990), Kurír (1990) lapokban.
Díj: Grafikai Biennálé (1988), Békéscsaba fődíja (1992), különdíj (1990), Az év legjobb
plakátja verseny fődíja, Munkácsy-díj (1992).

BACSA ANDRÁS (Szepesmindszent, 1870. – Szepesmindszent, 1933.): festő és grafikus.
Az Országos Mintarajziskolában (1890–1896) Lotz Károly növendéke. Az Iparművészeti
Iskola tanára volt. 1899-től szerepelt a budapesti kiállításokon naturalista stílusban
festett zsánerképeivel. Portréfestéssel, fényképezéssel is foglalkozott. Karikatúrát a
Borsszem Jankó részére készített.

BACSA GERGELY (Salgótarján, 1975.): karikaturista.
1993-ban érettségizett a Stromfeld Aurél Gépipari Szakközépiskolában. 1993–95-ig a
Juhász Gyula Tanárképző Főiskola szlovák-történelem szakos hallgatója volt. Egy
szlovák nemzetiségű falucskában lakik, Lucfalván. 1999-től egyéni vállalkozóként
tevékenykedik, egy biztonsági cég szolgálatvezetője. A fiatal autodidakta
karikaturista munkája mellett kezdetben vonalas „bonyolult” karikatúrákat rajzolt.
Mára stílusa lényegre törőbb, egyszerűbb és kifejezőbb lett. A publikálás mellett
fontos számára a külföldi, nemzetközi megmérettetés. A nyolc éve rajzoló karikaturista
a következő lapokban szerepelt az elmúlt években: Móricka (1999–2004), Kis Malac,
Morbid (1999–2000), No Komplett (1999–2005), Pistike, Vicc Mix, Vicc Özön (2000–
2002), Undor Grund (2000–2001), Tuti Vicc (2001–2003), Com-X, Kutyahús, Pató Pál
(2003–2004), Tüske (Szlovák kiadvány magyarul), Pistike (2004), Füles, Poénvadászat
(2007), Reader’s Digest.
Díj: Homour & Vigne (2004) Franciaország-Diploma, A. L. E. X. Szlovákia I. helyezett
(2004), UCGE I. C. C. (2006), Törökország - különdíj, Golden Helmet Szerbia II. helyezett
(2006). Aktívan részt vesz a hazai, illetve nemzetközi versenyeken, fesztiválokon.
(Belgium, Bulgária, Szlovákia, Lengyelország, Oroszország, Ukrajna, Törökország,
Szerbia, Horvátország, Németország, Svájc, Csehország, Kína, Szíria, Irán, Kanada,
Portugália, India, Olaszország, Spanyolország, Brazília, Azerbajdzsán, Románia,
Argentína, Görögország, Izrael, Franciaország, Svédország, Japán). Best of 2004, Best
of 2005, Best of 2006. Nemzetközi versenyekről kapott albumok száma: 15.

BACSKAY DONÁT (Sopron, 1983.): grafikus.
Győri Tánc - és Képzőművészeti Szakközépiskola, Dekoratőr Iskola, majd 2004-től a
Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatója. Reklámgrafikák, arculattervek
készítésével foglalkozik. Színházi és moziplakátjai: Vágy villamosa, Lear király,
Taxidermia, Hurrá nyaralunk, Faust. Grafikai munkái mellett vállalja karikatúraportrék
készítését.
Díj: Megyei Rajzverseny I. hely. (1996), Országos Rajzverseny III. díj (2001), Sopron
(Plaza Galéria) grafikai kiállítás Egyed Bálinttal (2002), „Prototype Master Copy” című
zenei versenyen külön díj (2005). Munkái a http://rajz.try.hu honlapon megtalálhatók.
Telefon: 20/454-0937.

BADITZ OTTÓ (Tótkeresztúr, 1849. – Magyarkeresztúr, 1936.): festő.
Főleg életképeket festett akadémikus modorban. Sopronban Steinacker Károlynál
tanult festeni, Pozsonyban jogot végzett. 1871-ben a bécsi, majd a müncheni
akadémián tanult. 15 évig élt Münchenben, egy ideig Spányi Bélával közös
műteremben dolgozott. 1885-től jelentek meg grafikái és karikatúrái: Magyar Szalon
(1885), Új Idők (1885–95), Üstökös (1886), Magyar Géniusz (1896–1901), Ország-Világ
(1901). Az Üstökösben együtt publikált Jankó János, Fényes Adolf, Goró Lajos, Vágó
Pál, Linek Lajos karikaturistákkal. Számos gyermekarcképet festett. Művei a Magyar
Nemzeti Galériában, a miskolci, a soproni múzeumban és külföldön találhatók.
„Önarcképét” a Magyar Történelmi Képcsarnok őrzi.

BAJA BENEDEK (Temesvár, 1893 – 1948): grafikus, festő, díszlet- és jelmeztervező,
karikaturista.
1914-ben az Országos Mintarajziskolában végzett, majd német- és franciaországi
tanulmányutak után szibériai hadifogságba került. Az irkutszki operaháznak díszletet
tervezett és megismerkedett az orosz és a kínai színpadművészettel is. Indiában is járt,
majd hazatérve 1922-ben az UNIÓ Rt. színházainak díszlet- és jelmeztervezője lett, de
tervezett a Vígszínháznak és a Városi Színháznak is. Iparművészeti és népművészeti
akciók, kiállítások, rendezvények, valamint filmek számára is dolgozott. 1925-ben
társrendezője volt az első magyar színpadművészeti kiállításnak. 1929-ben a Lantos
Magazin részére készített színes karikatúra-címlapokat. Tagja volt az Újságrajzoló
Művészek Egyesületének (1930). Színházi plakátok, könyvillusztrációk tervezője és
kivitelezője is volt. Kubista, szecessziós, népművészeti jellegű képszerűség, drámától,
akciótól függően váltakozva jellemezte színpadképeit, jelmezeit.

BAJI MIKLÓS ZOLTÁN (Békés, 1961.): újságíró, képzőművész, performer.
Pék, majd segédmunkás, hírlapkézbesítő, nyomdász és dekoratőr. 1992 óta újságíró.
Publikációi számos lapban megjelentek (Napi Délkelet, Délkeleti Krónika, Tromf,
Cápa, Zabhegyező, Háromszék, Hecc, Hargita népe, Hunyad Vármegye, Fakutya,
Levél, Erdővidék, Kis Újság, Új Kelet, Ifi Fórum, Góbé, Bihari Napló, Erdélyi Napló stb.).
Karikatúrákat készített a Corvin Rejtvény (1994–97) és a Pulzus című gazdasági
magazinnak (1997). Szerkesztőként és riporterként dolgozott tévéállomásoknál és
rádióknál (Körös TV, Alföldi Rádió, Csaba Rádió).

BAKOS IMRE (–,):
Karikatúrákat rajzolt a grafikához inkább közelebb álló kevésbé torzított kivitelben Az
Üstökös (1888–90) élclapnak és az Urambátyám vicclapnak. Az Üstökösben együtt
rajzolt Garay Ákos, Fényes Adolf, Goró Lajos, Homicsko Atanáz, Tornyai János,
Cserépy Árpád, Kiss Lajos grafikusokkal. Készített reklám-karikatúrákat is: „…Dr.
Tarnkóczy-féle KRAFT BITTER likőr a legjobb”.

BAKOSS TIBOR (Nagykőrös, 1868. – Porrog, 1950.): festő.
1886–91 között az Országos Mintarajziskolában Székely Bertalan tanítványa volt. A
debreceni református kollégiumban volt rajztanár. Karikatúrákat Az Üstökös közölte.
Az Üstökös-Urambátyám fúziója után még két évig publikált a szatirikus lapban.
Vízfestményeivel 1913-ban állami első díjat nyert. 1921-ben és 1926-ban gyűjteményes
kiállítása volt a Nemzeti Szalonban. Később Porrogon élt.
Publikáció: Üstökös (1905), Üstökös-Urambátyám (1906–1908).

BALÁZS G. ÁRPÁD (Felsőtőkés, 1894. – Szeged, 1981.): festő és grafikus. Tanulmányait
Nagybányán Réti István és Thorma János mellett kezdte, majd Prágában fejezte be.
Fiatalon rajzolt karikatúrákat több szatirikus lapnak: Bolond Istók, Kakas Márton,
Borsszem Jankó. Prágai tanulmányai alatt (1922) a Brömse közölte karikatúráit.
Grafikái jelentek meg a Vasárnapi Újság, Revü, Képes Vasárnap, Nyíl, Híd, Hétről-
Hétre című újságokban. Hosszabb külföldi tartózkodása után Belgrádban, majd
Szabadkán telepedett le. Elkészítette a Vajdasági Galéria/Vojvodjanska Galeriaja
című kétnyelvű kiadványt, amelyben háromszáz személyt rajzolt meg. 1947-ben
visszatért Magyarországra, Szegeden a Délmagyarország lapnak illusztrált 1957-ig,
majd 1958-ban visszament Jugoszláviába. Belgrádi évei alatt is rendszeresen rajzolt
karikatúrákat, amelyeket belgrádi lapokban publikált. Figurális műveket festett,
újabban főleg rézkarcokat, fa- és linómetszeteket, monotípiákat készített.
Publikáció: Bolond Istók (1918), Kakas Márton (1913), Borsszem Jankó (1920),
Vasárnapi Újság (1920), Revü (1926), Képes Vasárnap (1928–29), Nyíl (1932), Hétről-
Hétre (1935), Híd (1941–43), Bácsmegyei Napló (1922–1923), Vreme (1920–1935),
Délmagyarország (1947–1957).
Díj: Szabadka város Októberi Díja (1966), Aranykoszorús Érdemrend (1969), Fórum
képzőművészeti díj (1976).
Kiállítás: Prága (1925), Szabadka (1922, 1926, 1936, 1939, 1941, 1957, 1964, 1972, 1976),
Belgrád (1929), 1932, 1987), Zágráb (1934), Ljubljana (1935), Újvidék (1936, 1970, 1982,
1984), Szarajevó (1938), Budapest (1942), Nagyvárad (1943), Szeged (1956, 1981,
1987). Önéletrajzát Bolyongó paletta (Szabadka, 1969) címen írta meg.

BALÁZSFY REZSŐ (Döbrőköz, 1885. – Budapest, 1973.): grafikus, illusztrátor, karikaturista.
Az iparművészeti iskolán végzett. Bolond Istók vicclapban kezdett rajzolni 1916-ban,
majd a Borsszem Jankó is közölte rajzait. Tagja volt az Újságrajzoló Művészek
Egyesületének (1930). 1945 után a Friss Újságban és a Forintos újságban publikált.
Mesekönyvekhez és regényekhez is készített illusztrációkat. Az ő rajzaival jelent meg
Hegedűs Gyula emlékirata: Emlékezések a Vígszínház első huszonöt évére (Bp., 1921).
Publikáció: Jó Pajtás (1924), Magyar Rádió (1944), Forintos Újság (1946), Friss Újság
(1945), Borsszem Jankó (1920), Bolond Istók (1916–1917).

BALÁZS-PIRI BALÁZS (Gyöngyös, 1937.): grafikus, karikaturista. 1961-ben a Budapesti
Műszaki Egyetemen szerzett villamosmérnöki diplomát. Már az egyetemi évei alatt
rajzolni kezdett a Jövő Mérnöke (1956), Magyar Ifjúság, Közért, Autóbusz című
újságoknak. 1958-ban külsősként közölte rajzait a Ludas Matyi és a népszerű Füles. A
diplomás villamosmérnök az ipar helyett a karikatúra-rajzolást választotta, 1961-től a
Ludas Matyi szatirikus lapnak belső munkatársa lett. A szerkesztőségben a közismert
Pusztai Pált tekintette mesterének, akit évek múltán munkásságával, népszerűségével
felülmúlt. A fiatal karikaturista minden alkalmi humoros kiadványban publikált,
Tollasbál, Szúr, Plajbász és Paróka stb. Külsősként több magazin, napilap felkérésének
tett eleget. 1990-ben a teljes Ludas Matyi szerkesztőség kivált Árkus József vezetésével
megalapították az Új Ludas című vicclapot. Az újság 1992-ben megszűnt. 1993-ban az
Úritök főszerkesztője lett a lap megszűnéséig (1994). Szabadúszóként sajtókarikatúrák
mellett készít reklám-, rajz-, és diafilmeket, foglalkozik még könyvillusztrálással. 1995–
1999-ig a Pesti Vicc helyettes főszerkesztője. A rövid életű LMLM humormagazin
művészeti vezetője (2000). Nyugdíjasként is folyamatosan rajzol az Ügyes rejtvény- és
viccmagazinban, a Ludas Matyi rejtvényújságban, a Fannyban stb. Rajzai

megjelentek különböző külföldi albumokban, antológiákban is, így az NDK-ban, az
NSZK-ban, Kanadában, az USA-ban, Japánban, Csehszlovákiában, a Szovjetunióban,
Bulgáriában és Jugoszláviában.
Kiállítás: (Montreal, Bordighera, Moszkva, Szkopje, Gabrovo, Isztambul stb.).
Csoportos kiállítás: Műcsarnok (1964) Bp., Ernst Múzeum Montreal (1965), Isztambul
(1979), Nyíregyházi Biennálék (1983–85–87–89), Tokió (1986), San Fransisco (1990) stb.
Önálló kiállítása.: Gyöngyös, Siófok (1977), Sárvár, Szeged, Bp., Eger stb. Kiállított
Gelsenkirchenben 1968-ban, Clermont Ferrandban 1979-ben, Bécsben, Nyugat-
Berlinben, Prágában, Szófiában.
Díj: Montreal, I. díj (1964); Montreal, Grand Prix (1979); Tokió, Excellence-díj (1986);
Munkácsy-díj (1994). A gép is ember - nemzetközi kiállítás II. díj 1988.
Könyv: Vonalparádé (1966), 1111 ötlet háziasszonyoknak (1988), Kiskereskedők
nyelvművelő könyve (1987), A titokzatos agy (1968), Otthontól az iskoláig (1987),
Nevető sport (1968), Ma csoda holnap valóság (1966), Rádió, televízió évkönyv
(1966), Férfiaknak készült (1973), Senki többet (2000), Ifjúsági szemle (1986), 30 év
krónikája (1986), Kettőslátás (1985), Most mi is fúrunk (1970), Csináld magad (1968),
Nappal is szólhat a csalogány (1999), Metropolisz (1972), Erről jobb nem beszélni
(1981), Satirikon (1980), Névjegy (2000), A rendszerváltás humora. (1992), Micsoda
város! (1998).
Publikáció: Jövő Mérnöke (1956–57), Magyar Ifjúság (1957-), Egyetemi Lapok (1957),
Autóbusz (1957), Közért (1957–61), Füles (1958-), Ludas Matyi (1958–90), Film Színház
Muzsika (1958), Képes Nyelvmester (1960), Csúzli (1961), Tollasbál (1961), Vas Népe
(1961-), 80 Rajzzal a Föld Körül (1961), Fejér Megyei Hírlap (1962–65), Dolgozók Lapja
(1962–65), Néplap (1965–65), Tavaszi Tárlat (1962), Füles Évkönyv (1962–68), Kisalföld
(1964), Nők Lapja (1964-), Dupla vagy Semmi (1966–67), Krimi Magazin (1966), Nyári Kis
Ludas (1966), Tavaszi Kis Ludas (1966), Néplap (1967), Kisalföld (1967), Éjféli Tarka Kurír
(1967), Világ Ifjúság (1967), Plajbász és Paróka (1967–69), Sportoló Kis Ludas (1967),
Ludas Magazin (1967), Mindent Tudó Kis Ludas, Gólya (1968), Napos Oldal (1968),
Pajtás (1968-), Ludas Magazin (1968–96), BÚÉK (1968–69), Groteszk (1969), Dolgozók
Lapja (1969), Vas Népe (1970), Kisalföld (1970), Szúr (Szeged, 1970), Napos Oldal
(1970–71), Plajbász és Paróka (1970), Foci Press (Szeged, 1971), 153 Vicc (1972), Majális
(1973), Képes Sport (1974–75), Nők Lapja Évkönyv (1974), Nyári Örömök (1974), Vidám
Nyaralás (1974), Tollasbál (1975–89), Csúzli (1975), Zsákbamacska (1975–76), Reklám
Újság (1977), Világ Ifjúság (1977), Szúr (1977), Humor (1977), Színész Újságíró (Szúr)
Magazin (1978-), Magyar Horgász (1979), Úttörő Zsebkönyv (1979–84), Világ Ifjúság
(1979–81), Tiszacipő (1979), Kincses Kalendárium (1980-), Éva Évkönyv (1980), Füles
Évkönyv (1981–91), Humor VB. (1981), Nők Lapja Évkönyv (1982), Magyar Horgász
(1983), Ifjúsági Magazin (1982–94), Tévé Könyv (1985), Pajtás (1985), Pajtás Fészek
Magazin (1985), Hahota (1985–96), Gólyahír (1985), Magyar Konyha (1986-), Extra
Ludas (1986–89), Színész Újságíró Magazin (1986), Humor VB. (1986), Kölyök (1987-), 3.
Országos Biennále, Kincses Kalendárium (1987–88), T-Boy (1988), Autós Szúr (1988),
Képes Sport (1990-), Új Ludas (1990–92), Új Ludas Magazin (1990–91), Népszabadság
(1990), Ludas Matyi Évkönyv (1990), Nyugat Futár (1991), Nők Lapja Évkönyv (1991),
Hócipő (1991), Új Ludas Kalendárium (1991), Bukfenc (1992), Kisalföld (1993–2004),
Tiszacipő (1993), Magyar Nemzet (Tökmag melléklet) (1993), Úritök (1993–94), Magyar
Poén Tőzsde (1994), Fejér m. Hírlap (1998), Pesti Vicc (1994–99), Ügyes (1997–2006),
Dunaújváros (1998-), Új Néplap (1998-), Jászkun Krónika (1998), Vicc az Egész (1998),
Napló (Veszprém, 1999), Kacsa (1999–2000), Tollasbál (2000), Play-Boy (2000), Ügyes
(2000–2006), Ügyes Évszakok (2000–2006), Poén Parádé (2003–2006), Poén Parti (2003–
2006), Poén Lap (2003–2006), Poén Ász (2003–2006), Poén Festő (2003–2006), Poén
Fergeteg (2003–2006), Poén Kavalkád (2003–2006), Poén Desszert (2003–2006), Poén
Csemege (2003–2006), Poén Fricska (2003–2006), Poén Só (2003–2006), Vidor (2003–
2006), Morgó (2003–2006), Tudor (2003–2006), Jászkunkakas (2000–2001), LMLM (2000),
Tollasbál, Magyar Nemzet (2001–2002), Vasárnapi Néplap (2001), Jó Vicc (2001–2006),
Ludas Magazin (Évszakok, 2001), Vasárnap (2003), Hölgyvilág (2003), Hatvanhat Vicc
(2003–2006), Fanny (2003–2006), Tere-Fere, Kisalföld (2003–2006).