A hetedik haz - Richard Parker

Mivel Haste természetellenesen sö tét paró ká já t borostyá nsá rga gló ria
ö vezte, Carla észrevette, mennyire betű z a nap az irodá ba. A fér i a
hetvenes évei elején já rt, de sokkal idő sebbnek nézett ki. Nyugdıj́ as
kora
ellenére még mindig dolgozott, és helyettes igazgató taná csi tagként
23,9
szá zalékban részesedett a cég nyereségébő l.
‒ Tényleg nem érzem jó l magam – jelentette ki Carla.
‒ Ujabb dıś zvacsora van kilá tá sban? Remélem, a kö vetkező t jobb
helyen tartjá k, mint a mú ltkorit.
A legutó bbi beszélgetésü k alkalmával ki kellett engesztelnie Haste-et,
amiért a felesége kerekes székkel nem tudott részt venni az
esemé nyen.
Carla most pró bá lt utalni rá , hogy szeretne egyedü l maradni. – Most
nincs idő m beszélgetni, de add á t ü dvö zletemet Mó nak.
Haste nem mozdult. – Hétfő n megint megrö ntgenezik. Azt hittem, Will
szabadsá gon van – mondta sértő dö tten.
‒ Igen, elutazott.
‒ Pedig behıv́ attak a sü rgő s stratégiai bizottsá gi ü lésre, szó val mintha
Will bent lenne.
‒ De nincs – vá laszolt Carla még mindig higgadtan. Haste Will utá n jö tt
a rangsorban, tehá t hiá nyozhatott a megbeszélésrő l.
‒ Jó l van – tö rő dö tt bele végü l a fér i. – Azt hiszem, még mindig jobb itt
lenni vasá rnap, mint az unoká kkal birkó zni.
Carla nem reagá lt az ö sszekacsintó s megjegyzésre.
‒ Nem tudod, merre van a Waterloo Terem?
‒ Egy emelettel fö ljebb, kérd meg Nissá t, hogy kıś érjen fö l. – Má r
jelzett is a titká rnő nek.

152

‒ Rendben. – Haste kö rbenézett a szobá ban, mintha arra szá mıt́ ana,
hogy Will elbú jt valahova.
‒ Eskü szö m, hogy nincs itt – mondta Carla ő szintén.
‒ Tudom. Nem vagyok vak. Remélem, nem hanyagol el. En biztos nem
tenném a helyében. –Egy mosollyal kivillantotta mű fogsorá t, és kiment
az irodá bó l.
Ahogy Haste egyre reszketegebb lett, kö nnyű volt megfeledkezni
egykori agresszıv́ fellépésérő l a testü letben. Carla nézte, ahogy
bizonytalan léptekkel távozik. Miutá n Nissa elvezette, becsapta és
kulcsra zá rta az iroda ajtajá t. A titká rnő rosszalló arckifejezéssel
há trafordult.
Vajon amiatt, hogy Carla rá só zta Haste-et, és most bébiszittelnie kell
az ö reget, vagy mert egyre gyanú sabb volt neki, hogy valami nem
stimmel?
25. fejezet
Will megnyomta a szappanadagoló gombjá t a bowlingpá lya
mosdó já ban, és szorosan a lá ba kö zé fogta a laptopot, mıǵ megmosta
az arcá t. Délelő tt 11 ó ra 24 perc volt, csodá lkozott, hogy a hely nyitva
van. Néhá nyan má r já tszottak, és felé fordultak, amikor belopakodott.
Mikö zben megtö rö lte a kezét egy papıŕ tö rlő vel, hallotta a golyó k
puffaná sá t, aztá n a koppaná st, amikor a bá buknak ü tkö ztek. Há rom
fér i ugyanolyan kék bowlingos pó ló ban belépett, és megá llt a
piszoá rokná l, há ttal neki.
Nem tudta, milyen messzire jö tt el a há ztó l. Nem eléggé, ebben biztos
volt, de le kellett mosnia magá ró l az ö sszes vért. Még akkor is, ha arra
mindenki emlékezni fog, hogy egy idegen mosakodott egy nyilvá nos
mosdó ban. Azon gondolkodott, mennyi ideje van még, mielő tt
megtalá ljá k a holttesteket Pepperwood Springsben. Es há nyan tudnak
majd személyleıŕ á st adni ró la ezek kö zü l az emberek kö zü l? Lehajtva
tartotta a fejét, mıǵ a há rom fér i elfordult a piszoá roktó l, és kézmosá s
nélkü l távozott.
Holt Amberson, Saint Louis-i vá llalkozó , Richard Strick, Maryland
á llam kormá nyzó ja. Ez egy nagyszabá sú gyilkossá gsorozat, egyá ltalá n
nem ú gy tű nt, hogy talá lomra vá lasztottá k ki az á ldozatokat.

153

Korá bban még azt gondolta, hogy Libby holmijá nak megszerzése csak
a fogva tartó perverz szó rakozá sá t szolgá lja. Most azonban elkezdett
gyanakodni, hogy nagyobb jelentő sége van annak, amire kényszerıt́ ik.
Egyik fér ival sem á llt kapcsolatban soha, se ü zletileg, se má sképp, és
mıǵ azon gondolkozott, milyen kö zö s ismeretségi kö rrel
rendelkezhettek ő k há rman, képtelen volt elű zni a legutó bbi á ldozatok
arcképét a fejébő l.
Mi tö rténhetett a gyerekü kkel?
Megdö rzsö lte az arcá t egy má sik papıŕ tö rlő vel.
Lelkiismeret-furdalá sa volt, amiért Luke egyszer sem jutott eszébe,
pedig ő is ugyanú gy meg lehet rémü lve. De az agya annak gondolatával
is alig birkó zott meg, hogy elveszıt́ heti a két hozzá legkö zelebb á lló
embert.
Carla nem élné tú l, ha Libby nem térne vissza hozzá juk.
Az arca bizsergett, még mindig érezte rajta a halott nő utolsó leheletét.
De mintha valaki má ssal tö rtént volna mindez, nem azzal az ismerő s
fér ival, aki éppen a tü kö rbe hunyorog a LED-égő k sora alatt. Ot arra
kényszerıt́ ik, hogy mindent lá sson, mıǵ az á ldozatokat mintha azért
bü ntették volna meg, mert nem akartak lá tni. Eltakartá k a szemü ket, a
fö ldbe temették és há tracsavartá k a fejü ket.
Will mú ltja a sö tétségbe veszett; mintha semmi sem létezett volna
azelő tt, hogy megbıź tá k ezzel a feladattal. De annak tö kéletesen
tudatá ban volt, hogy Libbyt jó val azelő tt fogtá k el, hogy elő szö r
megpillantotta Ambersonékat. Maga elé képzelte, amint betö mö tt
szá jjal, megkö tö zve vá r és vá r, mió ta ő eljö tt Angliá bó l.
Elfordult a tü kö rképétő l, és egy nagy, fal mellé hullott vakolatdarabot
bá mult. Még kü zdö tt azért az emberért, akinek Libby elrablá sa elő tt
mondhatta magá t. Felidézte azokat az idő ket, amikor egyetlen félelmét
a repedések jelentették a falon, és mindaz, amit szimbolizá ltak.
A szü lei há zá ban a falakat folyamatosan ú jrafestették. Az ú j szıń nek
szinte soha nem volt esélye bepiszkoló dni, mert még mielő tt ez
megtö rténhetett volna, hő légfú vó val eltávolıt́ ottá k a fá ró l, és felkentek

154

egy ú j á rnyalatot. Az anyja és az apja má niá kusan csinosıt́ gattá k az
otthonukat.
Will rengeteg hétvégéjét tö ltö tte azzal, hogy tartotta a létrá t az
apjá nak, vagy ő á llt rajta, ú jabb festékréteget kenve az ablakpá rká nyra.
A homlokzatnak mindig makulá tlanul kellett kinéznie a szomszédok
miatt.
Az apja unott pillantá sokat vetett rá , mielő tt visszatért volna
valamelyik fal vagy eresz má zolá sá hoz, ő pedig kö hö gö tt a rá szá lló
pipafü sttő l. Will ezt egyre nehezebben viselte. Mindent lefestettek
egymá s utá n, a há z ö sszes oldalá t, mıǵ vissza nem értek oda, ahonnan
indultak. Ecsetsző rt talá lt olyan helyeken, amiket csak nemrég fejezett
be. Egész gyerekkorá t leıŕ hatta volna egy szıń ská la alapjá n.
Ez volt az egyetlen, amit az apjával kö zö sen csiná ltak, de ahelyett,
hogy aká r csak egy kicsit is kö zelebb hozta volna ő ket egymá shoz,
pusztá n arra szolgá lt, hogy még lá tható bbá tegye a kö ztü k tá tongó
szakadékot. Az apja a rá dió t haszná lta arra, hogy távol tartsa magá tó l
a tö bbieket. Will pró bá lt nem oda igyelni az éppen aktuá lis nyá las
szá mra, az apja pedig erő sen ö sszerá ncolta a homloká t, ıǵ y jelezve,
hogy nem kıv́ á n beszélgetni. Soha má skor nem hallgatott rá dió t. Will
má r egészen kicsi korá ban felismerte apja védő bá styá it, amelyeket
azért épıt́ ett maga kö ré, hogy semmiképp se kelljen kimutatnia a
szereteté t.
Poros és fojtogató zuga volt ez a mú ltjá nak. A Carlával kö zö s életü k
nyitottsá ga és levegő ssége olyan durva ellentmondá sban á llt ezzel,
hogy ú gy tű nt, mintha az egy má sik évszá zadban zajlott volna le, nem
pedig harminc évvel ezelő tt. De annak ellenére, milyen nagy utat tett
meg, tudta, hogy az ú j élete miatt vá lt Libby célponttá .
Ujra megnézte magá t a tü kö rben, és pró bá lta a bá torsá g nyomait
felfedezni az arcon, ami visszabá mult rá . Ahogy ö regedett, egyre
jobban hasonlıt́ ott az apjá ra. Mindketten ú gy néztek ki, mint akik
ő szintén hisznek valamiben, de Will má shonnan szerezte ezt a
képességét, mint az apja.
Kıv́ á ncsi volt, vajon mennyire rá zta volna meg az apjá t, ha ő t raboljá k
el.

155

Eles szú rá st érzett a gyomrá ban. Bá rmit ü tö tt is meg a kerıt́ ésrő l
leérkezve, most igyelmet kö vetelt magá nak.
‒ Semmi gond, Mrs. Frost. Epp elég dolog van, amivel utol kell érnem
magam, amıǵ Will szabadsá gon van. Valakinek ü gyelnie kell rá , hogy
minden rendben menjen.
Bá r Nissa ö sszeszorıt́ otta ajká t, és egy mosollyal fejezte be
mondandó já t, Carla nem tudott rá jö nni, ő szinte-e a gesztusa. –
Gyö nyö rű
az idő , biztos van jobb dolga is, mint a munka, a gyerekek és Keiron
ö rü lni fognak. – Hogy beszéljen Nissával, Carla olyan természetesen
nyitotta ki az iroda ajtajá t, ahogy csak bıŕ ta, de tudta, hogy a
normalitá s irá nyá ba tett apró lépései nem kompenzá ljá k egyébként
kiszá mıt́ hatatlan viselkedését.
‒ Keiron Dealbe vitte a gyerekeket a szü leihez, ú gyhogy nem érnek
vissza délutá nig. Nem tudnék mit csiná lni otthon.
‒ Ebben a szép idő ben otthonró l is élvezet dolgozni.
‒ De fel kell vennem a telefonokat.
‒ En itt leszek.
Nissa megint kinyitotta a szá já t, hogy tiltakozzon.
‒ Szıv́ esebben dolgoznék most egyedü l. – Carla hatá rozottabban
mondta ki, mint ahogy szerette volna.
Nissa ú gy dö ntö tt, nem harcol tová bb. – Oké. – Ugy ejtette ki a szó t,
mintha épp az ellenkező jét gondolná . Levette a szemü vegét, és Carlá ra
nézett. – Kö rü lbelü l egy ó ra mú lva végzek.
‒ Szeretném, ha most elmenne… kérem. ‒ Carla nem mozdult az
ajtó bó l.
‒ Beszélt Will-lel? – Nissa északıŕ akcentusa hirtelen nehézkesnek
hatott, mintha a beszéde tele lett volna kétkedéssel. Makacsul nem á llt
fö l a székébő l.

156

‒ Igen. Az elő bb. – Mi a fenének magyará zkodik ez elő tt a nő elő tt? –
Szabadsá gon van. Addig ú gysem tö rténik itt semmi, amıǵ nem jö n
vissza.
‒ Es lehet tudni, hogy az mikor lesz? Egyébként nem azt mondta, hogy
valami csalá di ü gy miatt utazott el?
Carlá t nem érdekelte, hogy az alvá shiá nytó l má r belezavarodik a sajá t
hazugsá gaiba. Nem kıv́ á nt mindennek a tetejébe még Nissa miatt is
idegeskedni. – Nincs most idő m erre. Má ra végzett, holnap pedig
szeretném, ha beszá molna a Remada vezető ségének. Ott fogadhatja
Will hıv́ á sait. – Megfordult, és hatá rozott léptekkel visszament az
irodá ba, ismét becsapva maga mö gö tt az ajtó t. Leü lt Will asztalá hoz,
és bá r nem nézett fö l a monitorró l, a szeme sarká bó l lá tta a nő
mozgá sá t. Egy perccel késő bb a titká rnő má r nem volt ott.
Nem engedte meg magá nak a megkö nnyebbü lés érzését. Nissa
jelenléte még hangsú lyosabbá tette, mennyire egyedü l van, és
távozá sa csak azt jelentette, hogy most mindenkivel neki kell majd
kommuniká lnia, aki bejö n az irodá ba.
Mintha ezt akarná bizonyıt́ ani, a telefon csö rö gni kezdett a recepció n.
Ugy tű nt, Nissa elfelejtette ü zenetrö gzıt́ ő re á llıt́ ani. Carla nem
foglalkozott vele, de olyan soká ig csö rgö tt, hogy elkezdett
gondolkozni, vajon ki lehet ilyen kitartó . Ujra kiment az irodá bó l, és
felvette a kagyló t.
‒ Helló , Lucile vagyok a recepció ró l.
‒ Mrs. Frost vagyok. Kérem, ne kapcsoljon tö bb hıv́ á st a férjem
irodá já ba.
‒ Bocsá nat, Mrs. Frost, de egy fér i ú jra és ú jra telefoná l. Azt hiszem,
egy kicsit bolond. Egyfolytá ban pró bá lja elérni ö nt. Azt mondja,
sü rgő s.
Mondtam neki, hogy nem adunk ki magá ntelefonszá mokat, de mindig
ú jra telefoná l.
‒ A férjemet most nem lehet elérni.

157

‒ Igazá bó l ö nnel akar beszélni. Mindig megkér, hogy adjak á t egy
ü zenetet, és azt mondja, ö n érteni fogja, mirő l van szó .
Carlá t nyugtalansá g fogta el. – Velem akar beszélni? Mi az ü zenet?
‒ Mindig azt mondja, hogy segıt́ eni akar a há ztó l há zig szá llıt́ á sban.
Erezte, hogy kifut az arcá bó l a vér. Nem szá mıt́ ott rá , hogy kö zvetlenü l
vele fognak beszélni. Miutá n annyiszor hıv́ ta hiá ba azt a szá mot,
meggyő ző dö tt ró la, hogy csak Will-lel akarjá k felvenni a kapcsolatot.
Most ú gy érezte, képtelen lenne azzal az illető vel tá rsalogni, aki
elrabolta Libbyt. Mégis hogyan beszélhetne valakivel, aki
benyugtató zta, levetkő ztette és lefotó zta a lá nyá t, és csalá dokat
gyilkolt meg?
‒ Mrs. Frost?
‒ Kapcsolja.
‒ Biztos?
‒ Kapcsolja. – Ajka alig mozgott, amikor megismételte. Vá rt, pró bá lta
megemészteni a tö rténéseket, mıǵ Lucile kapcsolta a fér it. – Mrs.
Frost? –
Amerikai akcentusa volt.
‒ En vagyok.
‒ Ne ijedjen meg. Teddy Pope vagyok, az 55-ö s csatorna riportere.
Nem fogta fel a hallottakat.
‒ Tudom, ez most nagyon nehéz idő szak ö nnek, de azt hiszem,
segıt́ hetek.
Ugy érezte, teste ö sszezsugorodik a telefon kö rü l. – Ki maga?
‒ Kérem, ne tegye le. Tudom, hogy elraboltá k a lá nyá t.
Megrá zta a fejét. – Nem… a lá nyomat nem rabolta el senki.

158

‒ De igen. On is tudja, és én is. Ne vesztegessü k azt a kevés idő t, amink
van. – A fér i hangja tisztá n csengett, és minden, amit mondott,
ésszerű nek hangzott. – A lá nyukat elraboltá k, és a férje egy honlapon
keresztü l kö veti az emberrabló k utasıt́ á sait.
Mi van, ha való já ban az egyik emberrabló val beszél? Mi van, ha
tesztelik? Hogyan kéne most reagá lnia? – Ha ez valami hü lye vicc… ‒
Pró bá lt egy kis keménységet vinni a hangjá ba, még ha kö zben el is
szá llt minden ereje a ténytő l, hogy a médiá ban valaki tudomá st
szerzett a tö rténtekrő l.
‒ Mrs. Frost, jelen pillanatban csak én tudom, milyen helyzetben van,
és feltételezem, mindent meg akar tenni, hogy ez ıǵ y is maradjon.
Segıt́ hetek maguknak, de ha nem hajlandó beszélni velem, legkö zelebb
egy nagy tévécsatorná t fogok felhıv́ ni. – Pope vá rta, há tha vá laszol
valamit. – Ahogy most á llnak a dolgok, ú gy vélem, ezt egyikü k sem
szeretné. Letegyem?
‒ Vá rjon. – Carla lehunyta a szemét, és mélyeket lélegzett. – Ha igaz,
amit a lá nyomró l mond…
A fér i a vonal má sik végén hangosan vette a levegő t.
‒ Miért bıź zam meg magá ban?
‒ Mert nincs má s vá lasztá sa. – Tü relmetlensége most alá bbhagyott. –
Meg sem pró bá lom elképzelni, min megy keresztü l, Mrs. Frost. De
amellett, hogy á térzem ennek az emberi drá má nak a jelentő ségét,
má ris nem teljesıt́ em á llampolgá ri kö telességemet azzal, hogy nem
jelentem a rendő rségen
a
tudomá somra
jutott
informá ció kat
egy

159

sorozatgyilkossá gró l. Hogy hogyan tudtam meg, az nem lényeges. Csak
gondoltam, elő szö r magá t hıv́ om, há tha meg tudunk egyezni.
‒ Tudja, ki a férjem.
‒ Igen, tudom.
‒ Akkor azt is tudja, hogy tö bb pénzt adhat magá nak, mint amennyit
ettő l a sztoritó l remél.
‒ Nem ezért telefoná ltam.
‒ Akkor csak pazarolja az idő met. Mi má sért keresett volna meg, mint
hogy hasznot hú zzon a helyzetü nkbő l? Térjen a lényegre, és mondjon
egy szá mot. Es gyorsan, a férjem hıv́ á sá t vá rom.
26. fejezet
Rengeteg hasonló beszélgetést lefolytatott má r életében, de az anya
nyilvá nvaló fá jdalma és kétségbeesett igyekezete, hogy titoktartá sra
kö telezze, azzal fenyegetett, hogy beszivá rog azon a védő korlá ton,
amit Pope a tá rgyilagossá g érdekében á llıt́ ott fel maga kö ré.
Egyfolytá ban fészkelő dö tt a kocsiban. – A kizá ró lagossá gró l van szó ,
Mrs. Frost. –
Pró bá lt tová bbra is rá menő snek hangzani. – Elfogadom, hogy nem
kıv́ á natos a jelenlétem, de ezen csak idő pocsékolá s rá gó dni. A
nyilvá nossá gnak joga van tudni, milyen veszély fenyegeti ö nö ket, de
tisztá ban vagyok vele, hogy a lá nya életét nem tehetem kocká ra. Mivel
az idő jelen pillanatban nagyon fontos tényező , a részleteket
megbeszélhetjü k késő bb. – Gyorsan krá kogott egyet. – Elő szö r is,
higgye el, én is épp annyira szeretném, hogy jó vége legyen a
tö rténetnek, amennyire ö n.
‒ Hagyjuk ezt. – Carla hangja tele volt tö mény megvetéssel.
Pope igyelte, ahogy Weaver lassan a sor elejére ér a benzinkú t
kasszá já ná l. Odaadta neki a hitelká rtyá já t, és most nagyvonalú an
emelte le a kü lö nbö ző rá gcsá lnivaló kat a polcokró l, mıǵ vá rt. – Amıǵ
tudom, visszatartom az informá ció t, hogy se a rendő rség, se má s ne
szerezzen tudomá st a tö rténtekrő l.
‒ Erre nincs garancia.

160

‒ Ugy értem, nyilvá n megteszek mindent, hogy bizalmasan kezeljem
az ü gyet, de nem sodorhatom magamat veszélybe.
‒ Há t ne is. – Most ú gy tű nt, mintha egy pillanatra felü lbıŕ á lná a
szavait, és pró bá lná féken tartani az ellenszenvét. – Mr. Pope, a
gyerekem életével akar ü zletelni.
‒ Mrs. Frost, vannak a szakmá mbó l adó dó kö telességeim, de tényleg
szeretnék segıt́ eni.
‒ Még mindig nem mondta el, mit akar.
‒ Szeretnék tudó sıt́ ani a tö rténésekrő l… kellő távolsá gbó l.
‒ Kö vetni fogja a férjemet egy tévés stá bbal? – Keményen és epésen
kimondva rö hejesnek hangzott. – Es ezzel akarja nekem garantá lni,
hogy
bizalmasan kezeli az ü gyet?
‒ Vagy mi csiná ljuk, vagy egy egész csü rhe. Ahogy mondtam, az én
jelenlé tem
elkerü lhetetlen.
De
sokkal
szıv́ esebben
csiná lná m
kizá ró lagosan, és a maga beleegyezésével…
‒ A beleegyezésemmel? De há t épp most zsarolt meg. Csak mondja
meg, mi az az ö sszeg, ami szá z kilométer távolsá gban tartja mindentő l,
aminek bá rmi kö ze van ehhez az egészhez. Megıǵ érem, hogy a szó beli
megá llapodá sunk teljesıt́ ve lesz.
‒ Ezt má r megbeszéltü k. – Pope a tekintetével kö vette Weavert, aki
visszasietett a kasszá tó l a kocsihoz. – Kapcsolatban akarok maradni
magával. Nézni fogjuk az oldalt, de szeretném, ha elmondaná , ha

161

bá rmi má s tö rténik. Tudom, most az egyetlen, ami érdekli, az a lá nya
biztonsá ga, de van pá r kérdésem, ami segıt́ het mindkettő nknek –
mindegyik azzal kapcsolatos, hogyan tudjuk épségben kiszabadıt́ ani.
Telefonon is beszélnek ö nö kkel az emberrabló k?
Carla nehezen vette a levegő t, és végü l azt mondta: ‒ Nem.
‒ Hol kaptá k el a lá nyukat?
‒ Pinangban. Ugy gondoljuk, még mindig Thaifö ldö n van.
‒ Ismerik bá rmelyik há z lakó it?
‒ A sajá tunkon kıv́ ü l nem.
‒ Melyik a maguké?
‒ A legutolsó .
‒ Es miért része ennek a virtuá lis utcá nak?
‒ Oszintén? Fogalmam sincs, és nincs idő m ezen gondolkozni.
‒ Ertem. A tö bbit má skor is megkérdezhetem.
Pope hallott valamit a vonal tú lsó végén, mintha a nő szó rakozottan
dobolna ujjaival az asztalon, mıǵ á tgondolja a lehető ségeit.
‒ Nem akarom, hogy bá rmilyen formá ban megkeresse a férjem –
kö zö lte hirtelen, minden érzelem nélkü l.
Pope ismerte Carla szakmai mú ltjá t. Nyilvá nvaló an mindent bevet,
hogy védje a lá nyá t. – Rendben. – A fér inak semmibe sem kellett volna
beleegyeznie, de tudta, hogy jobb, ha olyan benyomá st kelt, mintha
megadná magá t. Ez csak megkö nnyıt́ i a tová bbi tá rgyalá sokat.
‒ Csak engem kereshet. Ki tud még errő l?
‒ Senki, csak én.
Weaver visszamá szott a kormá ny mö gé, és néhá ny zacskó rá gcsá lni
való szá rıt́ ott hú st dobott a mű szerfalra. Aztá n kibontott egy csomag

162

nikotinos rá gó t.
‒ Ha ez ıǵ y is marad, mindent megkap, amit csak akar, exkluzıv́
interjú kat, meg mittudomén. De ha tová bbi veszélyeknek teszi ki a
lá nyom életét azzal, hogy tudó sıt́ az eseményekrő l, az Ingram élve
fogja eltemetni.
Pope igyelmen kıv́ ü l hagyta a fenyegetést. – Kö szö nö m, Mrs. Frost,
még csak annyi, hogy szü kségem van a kö zvetlen telefonszá má ra.
Carla megadta neki, vonakodva ejtve ki minden egyes szá mjegyet,
mintha bizalmas titkot á rulna el. Aztá n feljegyezte, amit a fér i diktá lt
neki.
– Nagyon ajá nlom, hogy kö zben talá ljon ki egy ö sszeget. Ez a sztori
nem fog soká ig kitartani.
‒ Kérem, higgyen nekem, imá dkozom a lá nyá ért.
Carla letette.
‒ Belement? – Weaver bekapcsolta a biztonsá gi ö vét.
‒ Naná – vá gta rá Pope kö zö nyö sen. Mindent elért a beszélgetés alatt,
amit akart, mégsem érzett elégedettséget. Ez a nő egy anya, aki retteg,
hogy a lá nyá nak baja esik, és minden oka megvan rá .
Weaver beindıt́ otta a motort, és kigurult a benzinkú tró l.
Pope arra gondolt, végü l is most azonnal visszahıv́ hatná , és
mondhatna egy ö sszeget. A nő ezt akarja hallani. A titoktartá sá ért
való szıń ű leg sokkal tö bb pénzt kapna, mint amennyit bá rmelyik
csatorna ajá nlana a sztoriért.
Rá adá sul, ha má s is megtalá lja a honlapot, semmit sem ér az
informá ció ja.
Azon tű nő dö tt, mit csiná lna egy olyan hatalmas ö sszeggel, amilyet
Frostéktó l kapna. Csak korlá tozott ideig élne meg belő le. Ugyanakkor
egy lépéssel távolabb kerü lne attó l, hogy maga is emberrabló vá vá ljon.
Carla mozdulatlanul á llt az irodá ban, keze még mindig a kagyló n
pihent.

163

Hogyan lehetséges, hogy visszasıŕ ja a pá r perccel ezelő tti helyzetét?
Libby és a baba élete most má r nemcsak az emberrabló k kényének-
kedvének, de a médiá nak is ki van szolgá ltatva.
Ha egy tévériporter az Atlanti-ó ceá n má sik felén pontosan tudja, mi
tö rténik velü k, há nyan lehetnek még? Egyedü l abban reménykedett,
hogy Pope is ugyanolyan megvesztegethető és pénzéhes, mint bá rki
má s, és hamarosan vissza fogja hıv́ ni. Ha beleegyezik, és izet neki, a
fér inak mindent meg kell tennie, hogy Libby elrablá sá t titokban
tartsa. Ahogy most á lltak a dolgok, a riporter miatt má sok is tudomá st
fognak szerezni a tö rténtekrő l, és ezt nem hagyhatja.
Még nem akarta elmondani Willnek; má r ıǵ y is épp elég szö rnyű séget
kell elviselnie. Egyedü l is megbirkó zik Pope-pal, meg tudja oldani.
Egyszer csak ú gy érezte, muszá j lenne kinyitnia az iroda nyithatatlan
ablakait. Magasabb fokozatra kapcsolta a légkondit, és bá r a levegő ,
amit fú jt, nem érző dö tt frissnek, a hideg á ramlattó l egy kicsit feléledt.
Mıǵ vá rta Will hıv́ á sá t, gyorsan rá keresett Teddy Pope-ra a neten.
Olyan volt ez, mint a megfeketedett kö rö m az ujjá n. Hiá ba tudta, hogy
fá jni fog, Tam nem bıŕ ta megá llni, hogy nyomogassa.
A nagymamá ja korá n lefekü dt, és Tam szobá já ban aludt. Má snap
munkanap volt, ú gyhogy a szü lei sem késlekedtek soká ig. A iú nak
most a kihú zható kanapé volt az á gya. Megetette a hö rcsö gét, és vá rt,
amıǵ nem hallott há rom kü lö nbö ző horkolá st. Aztá n kimá szott a
tű zlétrá ra az étkező asztal elő tti ablakon keresztü l. Még mindig csak
alkonyodott, amikor leugrott az utcá ra, de tudta, hogy az ismerő s ú t
nagy részét sö tétben kell majd megtennie.
Nem tudta kiverni a fejébő l a lá nyt és a Sová ny Embert, aki a székében
ü lve nézte. Orizni kell? Tényleg olyan veszélyes lenne? Abbó l ıt́ élve,
amit az apja mondott, Tam ú gy gondolta, sok mindent elkö vethetett,
amiért most meg kell bü ntetni. De amikor a ketrec elő tt térdelt, és
igyelte, ahogy a lá ny lélegzik, egyá ltalá n nem félt. Vajon mennyi ideig
tartjá k még ott?
Talá n ha most nem megy oda, legkö zelebb má r nem lesz ott.

164

Tö bb maréknyit elvett a vacsora maradéká bó l a hű tő bő l – tö ltö tt
leveleket, hideg tésztá t és salá tá t –, és megtö ltö tte velü k az
uzsonná sdobozait.
A
kapcsokkal
lezá rt
bá dogdobozok
ide-oda
himbá ló ztak izzadt tenyerében, és a falhoz dö rzsö lő dtek, mikö zben
befelé nyomakodott a szű k siká torban.
Arra szá mıt́ ott, hogy most kö nnyebben fog menni. Amikor azt mondta
magá nak, most lá togatja meg utoljá ra a ketrecbe zá rt lá nyt, hirtelen
mintha megü lte volna valami a gyomrá t, mintegy nyomatékosıt́ va az
ıǵ éretet.
Hullá mokban ö ntö tte el ez a telıt́ ettségérzés akkor is, amikor ismét
megpillantotta a gyá r gombával borıt́ ott falá t, és amikor leló gatta a
lá bá t a hullá mlemezen keletkezett lyukon. Kihıv́ ja maga ellen a sorsot?
Lélegzet-visszafojtva ereszkedett le, és mıǵ vá rta, hogy lá ba elérje a
rá mpá t, a vá kuumszerű má sodperc olyan volt, mint amikor az anyja
hú sbá rdja lecsapta a vacsorá nak való csirke fejét.
27. fejezet
Chicago,
Illinois
NE PROBALJA FELHIVNI A LAKOKAT.
Poppy a tranzitvá ró ban ü lve az iPhone-já n ıŕ ta be az ú j informá ció t a
honlap kezelő oldalá ra. Rá nézett a ró mai szá mokra Emile Chouriet-
ó rá já n; a Pepperwood Springs-i csú szá s és a dugó miatt má r csak
negyven perce maradt a gépe indulá sa elő tt a Baltimore-i nemzetkö zi
reptéren. Vett néhá ny mély levegő t, elhessegette a gondolatot, hogy

165

mik lesznek a kö vetkezményei annak, amit maga mö gö tt hagy, és a
terv kö vetkező
á llomá sá ra koncentrá lt. Ha Frost siet, eléri a kö vetkező gépet. De az
sem szá mıt́ , ha lekési, csak érjen oda legkéső bb kora este.
A kö vetkező idő ponton mú lt a tová bbi ú tja, és nem engedhette meg
magá nak, hogy elszalassza az egyetlen lehető séget. A tö bbi há z
kö nnyen megkö zelıt́ hető helyeken volt, de ennél az egynél
elengedhetetlen a megfelelő idő zıt́ és.
A sushikést a nő i mosdó ban hagyta a vécétartá ly mö gö tt. Bá r a
biztonsá gi ellenő rzés nem volt tú l szigorú a belfö ldi já ratokon, nem
akarta kocká ztatni, hogy esetleg feltartó ztatjá k. Majd vesz egy
má sikat, amikor Chicagó ba ér.
Felnézett, hogy kinyitottá k-e má r a kaput, és tekintete ö sszeakadt egy
ő sz, gö ndö r hajá t rendezett tincsekbe fésü lő kö zépkorú
ü zletemberével.
Olvasó szemü veg volt rajta, és ú gy tett, mintha az e-book-olvasó já t
né zné .
A szü kségesnél hosszabb ideig igyelte Poppyt.
Kıv́ á ncsi volt, vajon mit gondol ró la a fér i ıǵ y, hogy a parkoló ban
á tvette a sö tétkék kosztü mö t és a fekete, hasıt́ ott bő r bokacsizmá t.
Biztosan elképzelni sem tudná , hogyan kerü lt vér a ruhá já ra, amelyet a
kocsi csomagtartó já ban hagyott. Poppy rá mosolygott.
A fér i lenézett, és ú gy tett, mintha eligazgatná kék selyem
nyakkendő jét az ö lében, aztá n megint felnézett Poppyra. O ekkor
felá llt, és elsétá lt
mellette.
Megigazıt́ otta a sminkjét a nő i mosdó tü krében, és éppen vissza akarta
csavarni a szempillaspirá l tetejét, amikor a lengő ajtó kinyıĺ t. Felnézett,
és meglá tta annak az illető nek a tü kö rképét, aki má r félig belépett.
A fér i volt a vá ró bó l, de gyorsan elkapta Poppyró l a tekintetét, hogy
kö rü lnézzen,

166

má sok
is
vannak-e
itt
rajtuk
kıv́ ü l.
Amikor
megbizonyosodott ró la, hogy egyedü l vannak, igyelmét ú jra a nő re
irá nyıt́ otta, belépett a helyiségbe, és há tá t az ajtó nak dö ntö tte.
‒ Ez a baj a vá ró termekkel. Semmivel se lehet elü tni az idő t. – Nem
mozdult; vá rta, mi lesz a nő reakció ja.
Mintha mi sem tö rtént volna, Poppy feltett még egy kis
szempillaspirá lt, amire egyébként má r nem volt szü ksége, és nem
szó lt semmit.
Ugy tű nt, a fér i ezt jelzésnek veszi, mert tett felé két lépést. –
Meg igyelő tıṕ us vagyok. Csak nézem az embereket, és megmondom,
milyenek.
Poppy lassan eltette a spirá lt kaná risá rga retikü ljébe, egy pillanatra a
sushikésére gondolt a fő terminá l nő i mosdó já ban, aztá n a fér i felé
fordult, aki kö zben még egy lépést tett elő re. Megá llapıt́ otta, hogy még
magas sarkú ban is harminc centivel magasabb ná la. Eletkorá bó l
adó dó an kezdett egy kicsit tú lsú lyossá vá lni, de a teste erő s volt, és
zö mö k, és arra haszná lta, hogy elá llja az utat.
‒ Téged hosszabb ideig néztelek, mint amennyi elég volt ahhoz, hogy
megmondjam, ki vagy. Tudod, miért?
Tudta, hogy nem kell megszó lalnia.
‒ Mert olyan vagy, mint én. Elveszed, ami kell neked.

167

Nem félt a fér itó l, de érdekelte, hogyan folytatja a mű sort. Eszrevette,
hogy má r levette és zsebre rakta az olvasó szemü vegét. Elő relépett
egyet, hogy kimenjen, mire a fér i alig észrevehető en megmozdult, de
épp eléggé ahhoz, hogy elzá rja a kijá ratot. Felpillantott a szü rkéskék
szempá rba; a fér i olyan jelentő ségteljesen nézett rá , ahogy csak bıŕ t.
‒ Jó illatod volt, amikor elmentél mellettem. – A fér i fejével az ajtó felé
bö kö tt. – Ott kint semmit se lehet csiná lni, csak ü lni és azon
gondolkozni, hogy azt az idő t má r soha nem kapjuk vissza, amit itt
vá rakozá ssal tö ltü nk. De idebent egész jó k a lehető ségeink.
Poppy nagy levegő t vett, mintha á tgondolná az ajá nlatot.
Napbarnıt́ ott, jó képű fér i, való szıń ű leg jó munká ja van, és hű séges
felesége, nagyobb csalá di boldogsá ga és vagyona, mint amire
egyá ltalá n vá gyhat valaki. Mi
viszi rá , hogy engedjen ennek az ö npusztıt́ ó kényszernek, ahogy sokan
má sok is?
‒ Kitettem a takarıt́ á s tá blá t az ajtó elé. De gyorsan kell csiná lnunk. – A
direkt marketing részeként felhú zta a szemö ldö két.
Azon tű nő dö tt, vajon há ny szerencsétlen mondhatott igent neki, és
mennyi ideig tarthatott, mıǵ meggyő zte magá t, hogy a repü lő téri
vá ró ban megszerzett felhatalmazá s a való di, veszélyes vilá gban is
érvényes. A fér i arcá hoz emelte a kezét, és a szá já ra tette az ujjá t.
Hangosan vette a levegő t az orrá n keresztü l. A szá jfrissıt́ ő mentolillata
ellenére érezte, hogy nemrég fű szeres hú st evett.
Benyomta az ujjá t meleg szá jü regébe. A fér i hamar tú ljutott
meglepettségén, és tová bbra sem vette le ró la a szemét, mıǵ kéjesen
szopta az ujjá t. Poppy érezte forró nyelvét az ujjbegye alatt, és nézte,
ahogy arcizmai ellazulnak. Má r beindult ná la a kémia, a normá lisná l
sokkal gyorsabban, ha igaz, hogy á ltalá ban nyilvá nos vécékben
tevé kenykedik.
Majdnem elcsá bult, de igyelmeztette magá t, hogy má s fontos dolga
van. Néhá ny má sodperccel késő bb félrenézett, kihú zta ujjá t a fér i
szá já bó l, és sietség nélkü l citromsá rga ingébe tö rö lte. A fér i mellkasa
megemelkedett, mıǵ vá rta, mi lesz a kö vetkező lépése. Poppy
megfordult, felkapta a retikü ljét, és indulni akart.

168

‒ Tudom, hogy rejtegetsz valamit. – Hangja má r nem bú gott olyan
csá bıt́ ó an, és kö zben oldalra mozdult, lá bával tartó ztatva fel Poppyt,
belépve a magas sarkak kö zé.
Poppy megfordult, és felhú zta a szemö ldö két.
A fér i benyú lt a zakó já ba, és elő hú zott egy rendő rjelvényt. – Azért
izetnek, hogy észrevegyem az ilyesmit. Sehogy se illesz a tö bbi ember
kö zé a vá ró ban, igazam van? – Hangja hirtelen érdessé vá lt.
Nem szá mıt́ ott erre a fordulatra, és rá jö tt, hogy a reakció jával elá rulta
magá t.
‒ Tú lsá gosan nagy erő feszıt́ ésedbe kerü l, hogy nyugodtnak tű nj.
Rengeteg olyan emberrel ü ltem má r szemben, aki ugyanıǵ y pró bá lta
leplezni magá t. Lehet, hogy az ú tlevél-ellenő rzésnél ez bejö n, de ha
most le kéne hogy tartó ztassalak, mindketten tudjuk, nem kellene
soká ig keresgélnem, hogy talá ljak valamit.
Rö gtö n realizá lta, hogy a helyzet menthetetlenné vá lna, ha kilépnének
a mosdó bó l.
‒ Elintézhetjü k a dolgot a hivatalos ú ton, vagy… ‒ A fér i há tralépett,
é s
szabadon hagyta az utat az ajtó ig. ‒ …folytathatjuk ott, ahol
abbahagytuk. –
Zsebre tette a jelvényét, és vá rta a vá laszt.
Bó lintott, és most a rendő rö n volt a sor, hogy jelezzen a
szemö ldö kével.
A vécéfü lkék felé irá nyıt́ otta. Poppy megfordult, és lassan elhaladt a
fü lkék elő tt, a lehető ségeket mérlegelve, mıǵ a fér i kö vette.
Leszophatja; vagy hagyhatja, hogy azt csiná ljon vele, amit csak akar.
De ezzel beismerné a bű nö sségét; és bá r jó esély volt rá , hogy a fér i
békén hagyja, miutá n elélvezett, ezt a lehető séget má r elvetette.
A fü lkék mind nyitva voltak, ü resen, de nem á llt meg, csak az
utolsó ná l.

169

Belépett, és a kü szö bnél megfordult. A fér i szorosan mö gö tte jö tt, és
most kitö ltö tte az ajtó keretet.
‒ Olyan jó l éreztü k magunkat az elő bb. Sajná lom, hogy kö zbejö tt ez a
kis kellemetlenség.
Tudta, hogy a fér i azért kér bocsá natot, nehogy valami tö nkretegye az
élvezetét. Mosolygott, és retikü ljét a mellkasá hoz szorıt́ otta. A fér i
ö sztö nö sen fö lemelte mindkét kezét, hogy segıt́ sen. Bó dultan tartotta,
mıǵ Poppy kicipzá razta, kotorá szott benne egy kicsit, majd elő hú zta
cseresznyés szá jfényét. Az ajká hoz emelte, és nézte, ahogy a rendő r
szá ja egy grimasszal kü zd, amely azzal fenyeget, hogy beterıt́ i az egész
arcá t.
Most megint Poppy kerü lt nyeregbe.
Visszatette a szá jfényt a tá ská ba. Mıǵ a fér i mindkét keze tele volt,
Poppy megfogta kék selyem nyakkendő je végét, és beljebb há trá lt a
fü lkébe. Egyik kezével becsapta az ajtó t, még mielő tt a rendő r
beléphetett volna, a má sik kezével pedig elhú zta a reteszt.
A fér i a má sik oldalon maradt, de a nyakkendő kö nnyedén á tcsú szott
az ajtó nyıĺ á son, amikor maga felé hú zta. Erezte, hogy a fér i elhú zó dik
tő le, mire gyorsan nekitá masztotta csizmá ja sarká t a vécécsészének,
aztá n erő sen megrá ntotta a nyakkendő t. A rendő r feje nagyot koppant
az ajtó n, és Poppy hallotta, hogy felkiá lt.
Engedte, hogy a nyakkendő majdnem teljesen kicsú sszon a résen,
mikö zben a fér i pró bá l felá llni, aztá n nekifeszü lt, és teljes sú lyá t
haszná lta, hogy harmadszor is beleverje a fejét az ajtó ba. Abbahagyta
a kiabá lá st, de Poppy biztosra vette, hogy még mindig á ll a lá bá n. Most
feljebb fogta meg a nyakkendő t, és a szabadon maradó végét feltekerte
a kezére, mielő tt ú jra rá ntott volna rajta egyet. A fér i koponyá ja
visszhangozva nekiü tkö zö tt a kemény ajtó nak, és Poppy érezte, hogy
gyengü l az ellená llá sa.
Má r csak a fér i ernyedt teste hú zta a nyakkendő t a résen keresztü l, de
Poppy az ajtó ra tette a talpá t, és még kétszer rá ntott. A selyem
lecsú szott, és érezte, hogy a test tö mege eldő l a má sik irá nyba.
Elengedte a nyakkendő t, és hallotta, hogy a fér i feje koppan a kö vö n.

170

Amikor kinyitotta az ajtó t, gyorsan megnézte, nincs-e má s a
mosdó ban.
Senki sem jö tt be. Lenézett a fér ira; feje jobb oldala szétnyıĺ t, és sö tét
vér borıt́ otta. Vastagon ö mlö tt az egyik orrlyuká bó l és felszakadt
ajká bó l is.
Cipő je sarká ná l fogva berá ncigá lta a fü lkébe, és magá ra zá rta az ajtó t,
mıǵ felü ltette a vécén.
Szisszenő hang hallatszott a szá já bó l, amikor a há tá t nekidö ntö tte a
falnak. Az agyrá zkó dá s és talá n az agyi sérü lés miatt való szıń ű leg nem
fog elmozdulni innen, amıǵ fö l nem szá ll a gépe, de nem
kocká ztathatott.
Kivett egy kendő t a retikü ljébő l, és ö sszekö tö zte a fér i kezét a há ta
mö gö tt. Aztá n betö mte a szá já ba retikü lje végét, és az ujjaival befogta
az orrlyukait.
Egész testét megfeszıt́ ve tartotta magá t, mıǵ alatta a fér i pró bá lt
rú gkapá lni. De nem tű nt ú gy, hogy ú jra tudatá ná l van, és
gyomorizmainak rá ngató zá sa is addig gyengü lt, hogy Poppy
elengedhette az arcá t, és nézhette, ahogy utolsó lehelete vö rö s
buborék formá já ban távozik orrá bó l és szá já bó l.
Kimá szott az ajtó fö lö tt, és bezá rva hagyta. Elhaszná lt há rom nedves
tö rlő kendő t, mire letakarıt́ otta az ajtó ró l a vért, aztá n bedobta ő ket a
fü lkébe.
Tam tö rö kü lésben ü lt a ketrec elő tt, éppolyan mozdulatlanul, ahogy a
lá ny.
Amikor megérkezett, azt gondolta, má r biztosan elvitték. A toló ajtó
nyitva volt, és a csirkeü zem tollas lakó inak legalá bb egyharmada
kitó dult a rá mpá ra és az udvarra. Az elhú zott ajtó bó l arra
kö vetkeztetett, hogy a lá ny má r nincs mö gö tte, de amikor ó vatosan
benézett, ugyanabban a testhelyzetben talá lta. A szék is ott volt, ahol
legutó bb. Kö rbenézett, nincs-e ott még valaki, és belépett. Lerakta a
puha padló ra az ételhordó t, és halkan leü lt. Azt gondolta, a lá ny
meghalt.

171

Az oldalá n fekü dt, de a szétszó ró dott szıv́ ó szá lak kö rü l kapirgá ló
rabtá rsai miatt Tam nem tudta rendesen meg igyelni. Csak amikor
visszatartott lélegzettel, pislogá s nélkü l bá multa egy ideig a
félhomá lyban, vá llá nak alig észrevehető emelkedésébő l és
sü llyedésébő l tudta megá llapıt́ ani, hogy még életben van.
A iú aprá nként vette a levegő t az orrá n á t. Még nem akarta, hogy a
lá ny tudja, hogy itt van. A ketrec még mindig le volt lakatolva, és a
csuklya még mindig eltakarta a fejét. Tam jobban vá gyott rá , hogy
levegye, mint bá rmi má sra. Hogy lá ssa az arcá t, és eldö ntse maga, el
kell-e takarni.
28. fejezet
A szö kési kıś érlete ó ta Libby nem kapott sem vizet, sem ennivaló t, és
éltető fényt is csak akkor lá tott egy pillanatra, amikor utoljá ra
felemelték a csuklyá t a szá já ná l, még azelő tt, hogy menekü lni pró bá lt.
Má s lett a sö tétség á llaga, a feketeség tö mege kiszorıt́ otta a tö bbi szıń t,
ami korá bban elá rasztotta a szemét. Az a kis tér a csuklya és akö zö tt,
amit képes volt felfogni belő le, bezá rult, és kezdte elveszıt́ eni az
érzékelését nyaktó l lefelé.
Bizonytalanul nyugtá zta, hogy az oldalá n fekszik. A bilit elvitték, és
hagytá k, hogy a padló ra végezze a dolgá t. Csıṕ ett a combjá n a bő r, a
madarak kö rü lö tte kapirgá ltak és szaladgá ltak. Esélye sem volt a
menekü lésre. Aká r ki izették érte a vá ltsá gdıj́ at, aká r nem, Libby nem
hitte, hogy valaha is szabadon engedik.
Megint azon morfondıŕ ozott, hogy ha tényleg pénzt kö vetelnek az
életéért, vajon mennyit ér. Mennyit adná nak a szerettei azért, hogy
semmiképp se vegyék el tő lü k? Luke-nak sokat jelent, ez biztos.
Megkérte a kezét. De még nem merte elmondani a szü leinek a
tervü ket. Az apja má r ıǵ y is azt gondolja, hogy tú l iatalon esett
teherbe.
Most má r soha nem bizonyıt́ hatja be neki, milyen felelő sségteljes anya
lenne belő le. Eszébe jutott, milyen izgatottan vá rtá k, hogy Jessie
megérkezzen a csalá dba, mint amolyan kései vendég. De Libby
irigykedett is, mert ú gy érezte, az apja csak azért ilyen lelkes, mert
szü ksége van egy olyan lá nygyerekre, akivel való di kapcsolatot
alakıt́ hat ki.

172

Megfogadta, hogy abban az egyben nem lesz hiá nya az ő gyerekének,
amit az apja nem adott meg neki – a jelenlétét. Ezért hatá rozta el, hogy
hozzá megy Luke-hoz, pedig az elején nem gondolta, hogy ő lesz az
igazi.
Az anyja gú nyolta ö sszenő tt szemö ldö ke miatt, és viccesen azt
mondogatta, ez annak a jele, hogy nem megbıź ható . Libbynek viszont
elég hamar elege lett abbó l, hogy kiborotvá lja a kö zepét, és Luke ö rü lt,
amikor végre feladta. A lá ny arra gondolt, mennyire idegesıt́ ette ez az
elején, és hogy most milyen nevetségesnek tű nik.
Lehet, hogy valaki van még a helyiségben? Felemelte a fejét, és
megfeszıt́ ett nyakkal hallgató zott. A madarak idő nkénti kotyogá sá bó l
mintha kiszű rő dö tt volna egy fémes hang, amely valahonnan a
kö zelbő l érkezett. Nyak- és hasizmai fá jtak a megerő ltetéstő l, ú gyhogy
ú jra a ketrec padló já n pihentette a fejét. Vá rt, és há lá s volt, hogy senki
sem nyitotta ki az ajtó t. Lehet, hogy valaki folyamatosan igyeli. Alvadt
vér ıź ét érezte a torká ban, amit kisebesıt́ ett, hogy ronggyal a szá já ban
pró bá lt segıt́ ségért kiabá lni. Má r nem szó longatta Luke-ot. Ha ő t is itt
tartaná k fogva, má r biztosan vá laszolt volna.
Vele sokkal inká bb vá ltak bará tokká is az elő ző iú ihoz képest, de még
mindig kétségei voltak afelő l, hogy tová bb tart-e majd a kapcsolatuk,
mint azok. Talá n azért, mert még senkivel sem lépte á t a bű vö s négy
hó napos hatá rt, csak Luke-kal, és ettő l szorongott. De ahogy teherbe
esett, azonnal má sképp kezdett gondolkozni. Azt akarta, hogy
mű kö djö n az életü k, a gyerekü k miatt. Ezért jö tt ilyen messzire – hogy
megszilá rdıt́ sá k a kapcsolatukat az utazá son, mielő tt csalá ddá vá lnak.
A szü lei még mindig azt gondoljá k, hogy csak egy rémü lt gyerek, pedig
sokkal jobban menedzseli az életét, mint hiszik. Példá ul tizenö t évesen
elment az orvoshoz esemény utá ni tablettá ért, mert nem engesztelte
ki akkori bará tja ıǵ érete, hogy minden rendben lesz. A szü lei errő l
egyá ltalá n nem tudtak.
Sok mindenrő l nem tudtak. Attó l a pillanattó l kezdve, hogy Mr. Sloman
vaddisznó ja megtá madta, a szü lei fejében élő téves kép mö gé bú jt.
Nyolcéves korá ban Mr. Sloman birtoka hatá rá ban já tszott az egyik
ledő lt falná l, és ú gy dö ntö tt, bemegy kö kényt szedni a fér i bokrairó l,
amelyeken sokkal tö bb termett. Pont a fal má sik oldalá n voltak,
ú gyhogy á tmá szott a lyukon, és leszaladt a téglakupacon. Szedte a

173

bogyó kat, felhajtotta a puló verét, és beledobá lta ő ket; egész sokat
begyű jtö tt, mielő tt az á llat megjelent.
Amikor meghallotta nehéz patá inak dobogá sá t, megfordult, és ott á llt
a hatalmas, fekete á llat, ő t nézte apró , fényes szemével. Libbyt mintha
puská bó l lő tték volna ki: visszamenekü lt a falhoz, rá esett a
téglahalomra, és elvesztette értékes terhét. Amikor megfordult, és
megpró bá lt felü lni, a disznó a hasá nak nyomta az agyará t, és sú lyos
testével hozzá passzıŕ ozta az éles téglá khoz. Igy felnyá rsalva Libby
segıt́ ségért kiá ltott, de az á llat nem akarta elengedni. Emlékezett
szuszogó hangjá ra, a sö tét alakja kö rü l lecsü ngő nyá lcsıḱ okra, és a
kö vekre, amelyek egész idő alatt beleá lltak a
gerincé be.
Két kézzel felkapta az egyik mohlepte téglá t, és nekicsapta a vaddisznó
koponyá já nak, olyan erő sen, ahogy csak bıŕ ta. Az á llat egyetlen hangot
sem hallatott, de lá ba meghajlott, és amikor Libby ú jra ü tö tt, az
oldalá ra dő lt. A tégla vö rö s lett a vérétő l, és Libby ujjai is pirosak és
ragacsosak voltak.
Aztá n eltemette a téglá k alá . Elborzasztotta, amit tett, de miutá n a
fű be tö rö lte véres kezét, csak pá r kisebb sérü lés lá tszott rajta, ıǵ y elég
volt az igazsá g egy részét elmondania a szü leinek.
Feltételezte, hogy minden gyerek csak az igazsá g egy részét mondja el
a szü leinek. Az ő apja és anyja biztosan nem gondolná k, hogy ilyen
erő s tud lenni, ha kell. De miutá n az elmú lt heteket azzal tö ltö tte, hogy
gratulá lt magá nak, amiért ilyen éretten á llt hozzá az ú thoz Luke-kal,
má r tudta, kit kell okolnia, amiért ott kö tö ttek ki, ahol.
Kapcsolatuk minden fontos á llomá sá ná l ő vette kezébe az irá nyıt́ á st.
Az ő dö ntése volt, hogy lefekszik a srá ccal, és egyá ltalá n nem esett
pá nikba, hogy esemény utá ni tablettá t kell bevennie az első alkalom
utá n, amikor nem védekeztek. Talá n, tudtá n kıv́ ü l, tényleg akarta ezt a
gyereket.
Amikor kiderü lt, hogy terhes, rá jö tt, milyen ö nző mó don viselkedett,
amikor az anyja Jessie-vel volt vá randó s, és most még inká bb értette,
miért jelentett a szü leinek olyan sokat az a baba. Má r a pozitıv́ tesztnél
érezte a védelmező ö sztö nt. Kü lö nö sen azutá n, ami az anyjával tö rtént.

174

Az anyja azt mondta, a legtö bb, amit valaha elért az életben, az, hogy
az ő anyja lett. Libby mindig azt hitte, ezt csak olyankor mondja, ha
ú gy gondolja, nem érzi magá t biztonsá gban.
Még csak most kezdte megérteni, milyen terhet ró az emberre a
szü lő vé vá lá s, ahogy maga elé képzelte anyjá t és apjá t tö bb ezer
kilométerre innen, kétségek kö zö tt gyö trő dve, amiért nem tudjá k, hol
van a lá nyuk, és mi tö rténik vele. Mindennél jobban szerette volna
elmondani nekik, hogy nincsenek fá jdalmai.
Tam csendben a ketrec jobb oldalá hoz lépett, kö zelebb a csuklyá hoz,
és kinyitotta az ételhordó csatjá t. A lá ny a tompa kattaná sra felemelte
a fejét.
A iú ó vatosan felá llt, és rö vidnadrá gja há tsó zsebébe csú sztatta a
kezé t.
Ujjai megtalá ltá k a hideg fém csavarhú zó t, amelyet az apja szerszá mos
dobozá bó l csempészett ki. Megszorıt́ otta, és kihú zta a zsebébő l.
Gondosan elkezdte felfeszıt́ eni a kapcsokat, amelyek a dró tokat
rö gzıt́ ették a keret egyik végéhez.
Will a Baltimore-i nemzetkö zi repü lő téren felhıv́ ta a taxist, és hagyott
neki egy ü zenetet, amelyben elmondta, hogy egy parkoló ban talá lja az
autó t.
Feleolyan messze, mint amekkora távolsá got meg kellett volna tennie
a Bel Airig, szó val ú gy gondolta, szıv́ ességet tesz neki.
Kivette a karkö tő t és a medá lt a kesztyű tartó bó l, becsavarta a
kendő be, és ó vatosan zsebre tette. Aztá n becsekkolt a chicagó i já ratra;
egy ó ra harmincö t percet kellett még vá rnia. Felment az emeletre, és
kö zben pró bá lta ignorá lni a szú ró fá jdalmat gyomortá jon. Talá lt egy
sportkocsmá t, ahol ment a tévé, de nem mondtak be semmit Bel Airrel
kapcsolatban.
Egy pillanatra felmerü lt benne, hogy alkoholt kéne innia, az tompıt́ aná
a fá jdalmat, de végü l nem kö vette el ezt a hibá t. Vagy elaludt tő le
mindig, vagy teljesen kiü tö tte magá t. Még csak ez hiá nyzott volna,
tekintve, milyen izikai és lelkiá llapotban van amú gy is. Lerogyott egy
sarokasztalhoz. –

175

Má s csatorná n sincs semmi? – A fü léhez tartva a telefont hallgatta,
ahogy Carla kapcsolgat. Imá dkozott, hogy ne legyen, legalá bb amıǵ le
nem szá ll a gépe.
‒ Semmi. Holt Ambersont most hanyagoljá k, mindenhol Strickkel
foglalkoznak.
‒ Van még valami ezenkıv́ ü l? – Kinyitotta a laptopjá t.
‒ Egy csomó megdö bbent politikus megemlékezik ró la; a
kö rnyezetvédelmi és egészségü gyi reformok bajnoka volt. – Carla
furcsá n nyugtalannak tű nt.
‒ Tö rtént valami?
‒ Nem, minden rendben – védekezett a felesége. Vett egy nagy levegő t,
és ettő l mintha ö sszeszedettebbé vá lt volna. – Má r virá gokat tesznek
az emberek Strick há za elé.
Willt legyű rte az alvá smegvoná s és a kıń zó tétlenség. Teljesen
való szıń ű tlennek tű nt, hogy kevesebb mint huszonnégy ó rával ezelő tt
ott volt a helyszıń en, és kiemelte a csalá dtagok fejét a fö ldbő l. – A
rendő rség nyilvá nossá gra hozott ú jabb részleteket?
‒ Csak annyit, hogy ez most má r hivatalosan is gyilkossá gi ü gy, és hogy
a iuk, aki tú lélte, a Baltimore-i Egyetem egyik kiemelkedő diá kja.
Volt pá r botrá ny, ami Strick nevéhez fű ző dik. Meggyanú sıt́ ottá k, hogy
magá ncélokra haszná lt bizonyos pénzeket, de aztá n tisztá zta magá t
egy
belső vizsgá lat sorá n. Egy má sik ú jsá g azzal vá dolta, hogy viszonya
volt a titká rnő jével, Monró val. – Carla hadarva szá llıt́ otta a tényeket, ú j
adatokat tá plá lt be mindkettő jü k agyá ba, hogy kibıŕ ható bbá tegye a
vá rakozá st. –
Anwar azó ta volt itt még egyszer, de semmi fontosat nem tudott meg
Holt Ambersonró l.
‒ Es nincs semmilyen kapcsolat kö zö ttü k? – Will felment a honlapra,
és rá kattintott a tá rsashá zra, amely kö rü l piros keret lá tszott.
‒ Nincs, legalá bbis olyan, ami a nyilvá nossá gra tartozik.

176

‒ Kérdezd meg Anwart, nincsenek-e véletlenü l kö zö s ü zleti ü gyeik.
‒ Nem lesz tú l feltű nő ?
‒ De há t tele vannak velü k a hıŕ ek.
‒ Má r amú gy is rá jö tt, hogy valamit titkolunk elő le.
‒ Te jobban tudod ná lam, mivel lehet megbékıt́ eni.
Carla nem vá laszolt.
Rá kattintott a laká sban készü lt ö sszes képre. A berendezés
ultramodern volt, és fér ias. Grá nitkonyha, kö r alakú á gy, pazar walk-
in zuhanyfü lke, biliá rdasztal kék posztó borıt́ á ssal, és neonnal
megvilá gıt́ ott bá rpult a biliá rdszobá ban. Nem ú gy nézett ki, mintha
valaki á llandó an haszná lná , inká bb hétvégi laká snak tű nt.
‒ Nem tettek fö l ú j képeket Libbyrő l. – Will hangja tompá n szó lt a
félelemtő l.
Tú lsá gosan tele volt vele a feje, hogy má r majdnem huszonnégy ó rá ja
nem kaptak semmilyen bizonyıt́ ékot, hogy Libby életben van.
Carla lenémıt́ otta a tévét. – Es fogalmunk sincs, Luke még vele van-e.
‒ Pró bá ltam hatni rá juk, és érvelni, de mindig csak pá r má sodpercem
van.
Carla
hangja
megkemé nyedett.
–
Legkö zelebb
ké rj
konkré t

177

bizonyıt́ ékot, hogy nem bá ntottá k ő ket, és ne hagyd, hogy egyszerű en
nemet mondjanak.
Pope és Weaver a bá r tú loldalá n ü lt egy asztalná l, és nézték, ahogy
Will befejezi a beszélgetést, majd felhıv́ egy má sik szá mot, és vá rja,
hogy felvegyék.
A reptéren má r kiszú rtá k, hogy elő ttü k á ll a sorban. Pope kö vette a
sportbá rba, amıǵ Weaver becsekkolt. Pope egy pillanatra sem vette le
a szemét Will tarkó já ró l.
‒ Ugy tű nik, ugyanazzal a géppel megyü nk. – Weaver intett a
pincérnő nek.
‒ Biztos má r az ereje végét já rja.
‒ Ismerem az érzést. Szerinted kivel beszélt?
‒ Való szıń ű leg a feleségével.
‒ Szerinted mindent elmondott nekü nk a nő ?
‒ Tö k mindegy, ú gyis minden lépését kö vetni fogjuk.
Weaver rendelt két hideg sö rt. Mıǵ megittá k, Pope végig Frostot nézte.
A fér i még mindig a fü lénél tartotta a telefont, megfordult, megnézte a
laptopjá t, az ó rá já ra pillantott. Pope szinte érezte a belő le á radó
nyugtalansá got. Elképzelni sem tudta, milyen gondolatok ciká zhatnak
a fejében, mikö zben a vonal má sik végén az az ember van – bá rki
legyen is az –, aki a lá nya élete fö lö tt rendelkezik.
Pope Weaver iPadjén rá keresett a legú jabb á ldozatra, de semmit sem
talá lt, ami ö sszekö tö tte volna Stricket Ambersonnal vagy Frosttal.
Rezgett a telefonja; Lenora kü ldö tt SMS-t. Nem nyitotta meg.
Patrice nem jelentkezett azó ta, és ú gy érezte, mintha egy hete
beszéltek volna. Sean huszonegyedik szü letésnapja má r majdnem
véget ért. Ujabb mérfö ldkő anélkü l, hogy ő ott lenne. Fel kéne hıv́ nia
Patrice-t? Ugy képzelte, nem vesznek tudomá st azokró l a hıv́ á sokró l,
amelyeknél az ő

178

neve jelenik meg a kijelző n. Tudta, hogy korá bban má r volt erre példa.
Egyébként is, még ha fö l is vennék, mit mondhatna?
Megfogadta, hogy ha vége ennek a sztorinak, felhıv́ ja, és jó vá teszi a
tö rténteket. Ahogy teltek az évek, Patrice viselkedésének
kö szö nhető en egyre kö nnyebben maradt távol. Mindig azt gondolta, a
nő direkt csiná lja ezt, mert azt akarja, hogy eltű njö n a képbő l. De
mégiscsak ő kü ldte azt az ü zenetet. Igy akarta emlékeztetni, miért is
nincsenek együ tt, vagy tényleg szerette volna, ha odamegy, ahogy
ıǵ érte?
Nem érezte magá t kevésbé bű nö snek attó l, hogy egy olyan élet
kö telességeit mulasztja el teljesıt́ eni, amely má r nem az ö vé. Patrice
soha nem kö vetelt tő le semmit, se érzelmileg, se anyagilag. Az
anyjá hoz kö ltö zö tt a régi há zukba, és má r teljes munkaidő ben ő t
á polta. Pope má s elvá lt kollégá i, Weavert is beleértve, azt gondoltá k, ő
a legszerencsésebb fér i a vilá gon, amiért ilyen kevéssel megú szta.
Amiatt viszont szenvedett, hogy Patrice folyamatosan éreztette vele,
mennyire fö lö sleges a jelenléte.
Tam az utolsó kapcsot is felfeszıt́ ette. Most má r csak be kellett
hajlıt́ ania a dró tot, akkor be tudná csú sztatni a karjá t, és
kicsomó zhatná a kö telet a lá ny
nyaka kö rü l. Azt tervezte, hogy kihú zza a csuklyá t, és beteszi az
ételhordó t, mert ú gy gondolta, ha meglá tja az ételt, való szıń ű leg nem
fog sikıt́ ani. Bá r ebben nem lehetett szá z szá zalékig biztos, és
fenntartotta a lehető séget, hogy a nyitott ajtó hoz rohan. Rá adá sul a
lá ny nem is tud kijö nni a ketrecbő l.
Ha engedi, hogy csö ndben megetesse, visszateheti a csuklyá t, és
megkö theti a nyaká ná l, mielő tt visszahajlıt́ ja a dró tot. Igy senki sem
venné észre, hogy babrá lt vele.
Az izgalom á ramü tésként szaladt végig a gyomrá n, amikor tenyerét a
meglazult dró tra helyezte a keret szélén. Elő szö r gyengéden nyomta
meg, aztá n, mivel nem tö rtént semmi, erő sebben. Ahogy nö velte a
nyomá s erejét, egészen halk nyö gés hagyta el a szá já t. Gyorsan
megnézte a lá nyt, de az mozdulatlan maradt. A dró thá ló kezdett befelé
hajolni. Ha még egy kapcsot felfeszıt́ a keret aljá n, szabaddá teszi azt a
sarkot, amelyen keresztü l eléri.

179

Ujra letérdelt, de ahogy leguggolt, meglö kte az ételhordó t. Mivel nem
volt lezá rva, hangosan zö rö gve feldő lt, neki a ketrecnek, és kiö mlö tt a
tartalma.
A lá ny teste megmerevedett. Tam csak á llt, tekintetét elgondolkodva a
plafonra szegezte. Teltek a má sodpercek. A lá ny megint felemelte a
fejét. A lépcső tetején becsapó dott az ajtó .
Eszeveszett gyorsasá ggal dü bö gtek le a lá bak a betonlépcső n. Tam
tudta, hogy nincs elég ideje kifutni az ajtó n, aztá n á tmá szni a kapun.
Epp csak be tudott ugrani az ü res ketrecek mö gé, mielő tt a villany
felkapcsoló dott.
Kilesett, és lá tta a Sová ny Embert, ahogy a bakancsával a levegő be
repıt́ néhá ny csirkét, mikö zben utat tö r magá nak a ketrec felé. Csak
egy pillanatra á llt meg, hogy szemü gyre vegye a feldő lt ételhordó t,
mielő tt a rá mpá hoz vezető ajtó hoz ment.
Tam csak egy kis idő re lélegzett fö l. A Sová ny Ember talá n azt fogja
hinni, hogy á tmá szott a kapun, bá r erre nem sok esélye lett volna.
Amikor visszajö n, hamar meg fogja talá lni.
Vigyá zva, nehogy aká r egy hang is kijö jjö n a torká n, ó vatosan
kerü lgette a csirkéket a lépcső ig. Gyorsan felrohant két emeletet, és
fö nt megá llt, hogy megnézze, van-e bá rki a rakodó dokkban az ajtó
má sik oldalá n. Amikor megbizonyosodott ró la, hogy nincs, kicsusszant
az ajtó n.
A teherautó még mindig ott á llt. Visszalopakodott a gyá r fö ldszintje
felé
a fémá llvá nyzaton keresztü l, és a fejét forgatva ellenő rizte, ü res-e az
ő rbó dé, mikö zben elhaladt mellette. Amikor odaért a vá gó hıd́ hoz
vezető
ajtó hoz, zá rva talá lta. Ujra és ú jra meglö kte, mintha abban bıź na, hogy
csodá latos mó don csak a harmadik vagy negyedik pró bá lkozá sra
engedne.
Leü lt az á llvá ny szélére, és leugrott az egy méterrel alatta elterü lő
udvarra. A piros redő nyö k le voltak engedve a rakodó dokkban, és
amikor odaért hozzá juk, lá tta, hogy oda vannak lakatolva egy betonba

180

á gyazott tartó szerkezethez.
Visszaszaladt a csirkeü zembe vezető ajtó hoz, kinyitotta, és fü lelt. Sajá t
légzésén kıv́ ü l hallotta, hogy a toló ajtó elmozdul a sıń ben, és
becsapó dik, majd lö vés dö rrent, amelyet egy zá rra adtak le. Aztá n ki
tudta venni a madarak nö vekvő riadalmá t, mikö zben a Sová ny Ember
tett még egy gyors kö rt a helyiségben, mielő tt ú jra elindult fö lfelé a
lépcső n.
Megemelkedett a mellkasa, de nem bıŕ t levegő t venni. Csapdá ba esett.
29. fejezet
A rá k csak ment kö rbe-kö rbe, egyre agresszıv́ ebb kö rei
megbaboná ztá k Willt, ahogy odahajolt, hogy ú jra megérintse. Meg
kellett simogatnia sérü lt testét, mielő tt elengedi.
Indulniuk kellett. Hallotta, hogy a ronda sirá ly kering felettü k, és hogy
az apja foga koccan a mű anyagon a há ta mö gö tt. Lá tta hosszú á rnyéká t
és az abbó l kiá lló pipá t, fekete fü stfelhő ket az eső pö ttyö s homokon.
Nem akarta elhagyni az ő rhelyét, még ha egy sor kormos felhő ú szott
is felé a tenger felő l. Az eső kilencéves arcá ra csö pö gö tt, a rá k olló jával
a festékesbö dö n falá t kaparta, még tö bb fehér folt tapadt a há zá ra.
Nem maradna életben, ha visszatennék a vıź be. Tú lsá gosan komoly
volt a sérü lése. Fekete pá ncéljá nak darabjai a bö dö n aljá n hevertek
szanaszét, lá bai nyikorogva mozogtak a kis szilá nkok kö rü l, amelyek
becsú sztak teste résein. Will tudta, hogy hiá ba kérdezné meg,
hazaviheti-e. Semmilyen kisá llat nem lehet a há zban.
‒ Tedd vissza a vıź be, Will. Hadd má sszon be egy szikla alá meghalni –
mondta az apja.
Valami meglö kte há tulró l. Pislogott, de ahogy pró bá lt ú jra a rá kra
fó kuszá lni, egy kék zacskó t lá tott, amelybő l szamá rfü les légi
magazinok á lltak ki.
Az egyó rá s ú t nagy részét egy New Jersey-i akcentusú , részeg pá r
neveletlen kamaszgyerekei á ltal bekerıt́ ve tö ltö tte. A szü lő k mö gö tte
ü ltek, és folyamatosan vitá ztak, majd az ıǵ y felerő sö dő agresszió jukat
a gyerekeiken tö ltö tték ki, és arró l szó nokoltak nekik, hogyan kell
majd viselkedniü k, ha megérkeznek Lauren nénihez. A kamaszok

181

bó logattak, de kö zben az iPodjukat hallgattá k. A szü lő k ezt ú gy
pró bá ltá k ellensú lyozni, hogy mindig rává gtak egyet az ü lésü k há tá ra,
amikor azt akartá k, hogy igyeljenek rá juk.
Will nagy nehezen felegyenesedett, és ahogy nézte a gyerekek
vá ndorlá sá t a mosdó ba és vissza, eszébe jutott, amikor Carlával és
Libbyvel utoljá ra együ tt repü ltek. A lá nyuk tizenhat éves volt, és
vonakodva vett részt utolsó csalá di nyaralá sukon. Azó ta utaztak
Caprira minden évben, hogy megtanult já rni. Will ezen az utazá son
érezte elő szö r, hogy eltávolodtak egymá stó l.
Libby végig SMS-eket ıŕ t, és halkan arró l beszélgetett a bará taival
telefonon, miért nem akar ott lenni, ahol van. Mintha egy idegen
elfoglalta volna a helyét, aki régen imá dta a Marina Piccola-ö bö l
kö rnyéki ételeket, kultú rá t és csatangolá st.
Will elvesztette a tü relmét. Ugy érezte, mintha Libby viselkedése
eltö rö lné boldog éveiket. Tisztá ban volt vele, hogy mindig vannak
olyan korszakok, amelyeknek apaként vége szakad. Mint amikor
elrakta Libby ö sszes fö lö slegessé vá lt já téká t az ü res padlá sszobá ban.
Most, hogy bedobozolva és lezá rva lá tta ő ket, volt valami végleges
abban, ahogy á rtatlansá ga kellékeit eltette. De azon a nyaralá son ú gy
érezte, mintha hirtelen nélkü lö zhető vé vá lt volna. A harmadik napon
azt kıv́ á nta, bá rcsak Libby otthon maradt volna.
Carla rezigná lt nyugalommal reagá lt lá nyuk gyá szos képére. De ez
nem azt jelentette, hogy passzivitá sba menekü lt, és nem vett tudomá st
egy ú j korszak bekö szö ntérő l. Elfogadta a lá nyuk hangulatingadozá sait
és befolyá solható sá gá t, kö nnyen betudta egy olyan gyerek
jellemző jének, aki még mindig igényli a szeretetü ket és védelmü ket.
Libbynek mindig is szü ksége lesz a gondoskodá sukra, Will ezt
vilá gosan érezte, amint bejelentette, hogy terhes, de tú lsá gosan dü hö s
volt ahhoz, hogy biztosıt́ sa fenntartá sok nélkü li tá mogatá sá ró l, ahogy
Carla.
Nem igazá n tudta, ez a harag mekkora részben irá nyult arra, amit
Libby felelő tlen viselkedésének tartott, és mekkora részben
kö vetkezett a Jessie elvesztése miatti fá jdalombó l.

182

Ugy érezte, Libby bejelentése nem jö hetett volna rosszabbkor, de
Carlá ra és gyá szmunká já ra nagyon jó hatá ssal volt. Ujra energiával
tö ltö tte fel, és Will hiá ba tudatosıt́ otta magá ban, hogy Libby gyermeke
csak becsú szott, nagyon nehezen tudta elfogadni, hogy lá nya ilyen
hamar Carla helyébe lép. Nem hatá rozta meg, hogy neki magá nak
mennyi idő
alatt kell meggyó gyulnia. Hirtelen az események arra kényszerıt́ ették,
hogy érzelmeit az egyik gyerektő l elvonja – egy má sik gyerek
kedvé é rt.
Es most a való sá g ú jra ö sszeomlott: Libby, Luke és meg nem szü letett
gyermekü k – a csalá d, amelynek létét még nem is fogadta el –
veszélyben volt. Még mindig kapkodta a levegő t, de a sors nem
lassıt́ ott, nem vá rt.
Tudta, hogy Carla ezért tette el Jessie fényképét.
Mostani helyzetére gondolt, és pró bá lta kiszá molni, mennyi ideig
morfondıŕ ozhatott azon, vajon Jessie hogyan vá ltoztatta volna meg az
életü ket. Azon az utolsó kö zö s nyaralá son végig gyá szolta nagy lá nyá t,
akit még mindig lá thatott és megérinthetett, de aki egész héten nem
vett tudomá st ró la.
Megint meglö kték az ü lését. Kikapcsolta a biztonsá gi ö vét, felá llt, és a
mö gö tte ü lő zö mö k, izmos pá r felé fordult. Mindkettő jü knek
ugyanolyan melegıt́ ő felső je és vö rö s szeme volt. A borotvá latlan
apá nak pó khá ló volt a nyaká ra tetová lva, és mindkét oldalon fü ltá gıt́ ó t
viselt.
‒ Valamelyikü k helyet akar cserélni velem? – kérdezte Will, kis hıj́ á n
elveszıt́ ve az ö nuralmá t.
A pá r lassan és jelentő ségteljesen ö sszenézett.
‒ Akkor még meg is pró bá lhatná nak beszélni velü k.
‒ Mi a fasz kö ze van hozzá ? – Az apa elkezdte kicsatolni a biztonsá gi
ö vét.
A felesége egyik kezét férje ö lébe tette. Valamit észrevett Will
tekintetében. – Nincs semmi baj. Cserélj helyet vele, Paul.

183

Tam csikorgatta a fogá t, és kiengedett egy ideges bö fö gést. Bekú szott a
teherautó alá , és most egy csıṕ ő s szagú olajtó csá ban fekü dt,
kö zvetlenü l az utastér mö gö tt. Innen csak a rakodó dokk szélét lá tta,
azt nem, mi tö rténik fö nt az á llvá nyzaton.
A Sová ny Ember oda-vissza sétá lt rajta, lá ba alatt remegett a fém.
Telefonon beszélt valakivel. Tam csak néhá ny angol szó t ismert fel
azokbó l az idő kbő l, amikor a piacon dolgozott a szü leivel és
Songsudá val.
Amikor a beszélgetésnek vége lett, visszatartotta a lélegzetét, mıǵ a
fér i nagy levegő t vett.
‒ Puki mak kau!
Tam még há trébb hú zó dott a ká romkodá stó l, és beljebb kú szott.
Hallotta, hogy a Sová ny Ember visszalépked az á llvá nyon, és ú jra
lemegy a lépcső n a ketrechez.
Amint a Chicago O’Hare reptéren á tment az ellenő rzésen, Will hıv́ ta a
szá mot, hogy tudassa, megérkezett. Ezú ttal felvették. – Ne tegye le.
Figyeljen. – Vá rt. Csö nd volt a vonal má sik végén, de biztos volt benne,
hogy hallja valakinek a lélegzetvételét a kotyogá s és kotkodá csolá s
kö zben.
Levá lt a tö megrő l, és besietett a mosdó ba. – Mutassanak egy
fé nyké pet.
Olyat, amin lá tszik a dá tum. – Egy apa és ia nekiment, ahogy ott á llt a
lengő ajtó belső oldalá ná l. Lehalkıt́ otta a hangjá t. – Rakjanak fel
valamit a honlapra, hogy tudjuk, nem bá ntottá k ő ket.
‒ Vá lasszon – suttogta egy fér ihang.
30. fejezet
A sziszegő á zsiai hang mintha megdermedt volna a levegő ben.
‒ Mirő l beszél? – suttogta vissza Will. – Egy kép kell, amin mindketten
rajta vannak.

184

‒ Vá lasszon.
Ugy érezte, mintha a fér i leheletétő l megmozdulná nak a sző rszá lak a
fü lében. Most má r azt akarta, hogy tegye le. Megrá zta a fejét, mint aki
nem akar
beleegyezni
abba,
amit
ké rnek
tő le.
Orjö ngő
madarak
szá rnysuhogá sá t hallotta a há ttérben.
‒ Akkor én vá lasztok. – Az elcsendesedő hang tü relmetlennek tű nt.
‒ Vá rjon. Mi a kérdés?
‒ Melyikü k fontosabb magá nak?
‒ A lá ny apja vagyok. Egyértelmű , melyikü k fontosabb.
A fér i jó l szó rakozott, élvezte, hogy Will szenved. Will pró bá lta
odaképzelni magá t, ahogy a ketreceknél á ll, a telefoná ló ember
mellett.
Elképzelte, mit csiná lna, ha ott lenne.
Mintha vá laszul érkezne erre a fantá ziá ra, fém széklá bak karistoló
hangja vetett véget a beszélgetésnek.
Mire vonatkozott a kérdés? Will odabotorká lt a kijá rathoz, a
beszélgetéstő l ö sszezavarodott. Azt kérte tő le, hogy vá lasszon, kirő l
akar képet lá tni? Vagy arra akarta rávenni, hogy vá lasszon a tú szok
kö zü l? Ez az ember arra haszná lta a kétségbeesését, hogy

185

szó rakozzon, és Will csak remélni tudta, hogy nem haszná lja ugyanıǵ y
Libby és Luke érzéseit.
Kint beá llt a taxira vá ró k sorá ba. Arra is gondolt, hogy autó t bérel, de
ú gy szá molta, ıǵ y gyorsabban beér a vá rosba. Féló rá s utat kellett
megtennie a reptérrő l.
Megborzongott a metsző szélben, mikö zben kinyitotta a fémkorlá tnak
tá masztott laptopjá t. A felugró ablakban nem vá ltozott az ü zenet. A
sor egyenletesen haladt elő re, ú gyhogy visszatette a gépet a tokba.
Nemsoká ra ő kö vetkezett. Egy kocsi megá llt, és egy jamaicai nő
mosolygott rá , kivillantva egy halom patiná s aranyat.
‒ Be tudja tenni a csomagjá t? – A laptopra bö kö tt a fejével.
Bemá szott a sá rga taxi há tsó ü lésére, és amint behú zta az ajtó t,
elindultak. – A belvá rosba megyek, de lehet, hogy kö zben lesz még egy
kis kitérő . – Az ó rá já ra nézett: délutá n 3 ó ra 33 percet mutatott.
‒ Most van itt elő szö r? – Egy kis sértő dö ttség érző dö tt a nő hangjá ban.
Felnézett a laptopjá bó l, és rá jö tt, hogy ez má r a má sodik kérdés, amit
kapott.
‒ Bocsá nat – mondta elgondolkodva. – Atutazó ban má r voltam itt.
‒ Es ma ü zleti ü gyben jö tt, vagy szó rakozni?
‒ Egyik sem.
Mivel tová bbra is a képernyő re tapadt, érezte, hogy utá lat á rad felé az
első ü lésrő l.
‒ Há t, bá rmi miatt jö tt is, biztos, hogy Chicagó ban talá l belő le bő ven.
A vá ros hihetetlen gyorsasá ggal bú jt ki a fö ldbő l, épp csak megelő zve
ő ket; helyért tü lekedő felhő karcoló k emelkedtek a magasba a babakék
horizont tú loldalá n. Olyan érzés volt, mintha a taxi zsugorodott volna,
és nemsoká ra tö rpékké vá ltak az épü letek hű vö s á rnyéká ban.
Atvergő dtek a lá mpá kon és a zebrá kon, a kocsi rá ngatott, a nő fél
kézzel kormá nyozott.

186

Má sik kezével, amelyen az ujjak szıń esre lakkozott kö rmö kben
végző dtek, valami jó zenét igyekezett kierő szakolni a rá dió bó l.
Még mindig nem jelent meg a cıḿ , de Will szıv́ e má r ıǵ y is majd’
kiugrott a helyébő l. A hatalmas, burjá nzó civilizá ció e kis szegletében
valakik éppen most fognak meghalni. Vagy má r le is mészá roltá k ő ket.
‒ Majd szó ljon, hol tehetem ki – kiabá lta tú l a nő a This Old House cıḿ ű
szá mot. Nyilvá nvaló an alig vá rta, hogy beszédesebb fuvarja legyen.
A pontos cıḿ bá rmelyik pillanatban megjelenhetett, és Will nem
akarta, hogy épp akkor kerü ljö n szorult helyzetbe, amikor kö zzéteszik.
De nem lehetett tudni, mennyi idő mú lva tö rténik meg, és nem
kocsiká zhatott a jamaicai nő vel ö rö kké.
A Honky Tonk Barbecue elő tt szá llt ki a 18. utca és a Racine Avenue
sarká n. Ahogy ott á llt a já rdá n, magá nyosabbnak érezte magá t, mint
eddig bá rmikor, mió ta eljö tt Angliá bó l. Volt egy kis kávézó a
tú loldalon, ú gyhogy az autó kat kerü lgetve á tszlalomozott az ú ttesten.
Folyamatosan dudá ltak rá , és remélte, hogy nincs rendő r a kö zelben,
aki pont most megbü ntethetné.
Amikor Poppy meghallotta a kulcszö rgést a zá rban, tudta, hogy a tö bbi
má r simá n fog menni. Nem volt rá garancia, csak jó esély, hogy a fér i
ú tkö zben megá ll valahol egy rö vid idő re.
A bá rpult mö gé bú jt el, karjával á tö lelte a térdét. Uj sushikése a
sző nyegen hevert, mellette a sokkoló , lıt́ iumakkumulá tora teljesen
feltö ltve. Igy, hogy ennyi dolga van még, nem való szıń ű , hogy a fér i
tö lteni akar magá nak egy italt. Talá n utá na keverne magá nak egy
erő set, de akkor má r késő lesz. Poppy hallgatta zaklatott légzését,
mikö zben belépett a laká sba és elhaladt a bú vó helye mellett. Nem
kimerü ltség, hanem pá nik okozta.
Tudta, a fér i hova megy elő szö r, és a nyıĺ ó , majd becsapó dó ajtó
hangja megerő sıt́ ette, hogy sejtése helyes volt. A minihű tő zü mmö gni
kezdett vele szemben, a sö rö sü vegek egymá snak ü tő dve csilingeltek.
Feleslegesek most má r, a fér i tö bbé egyiket sem emelheti a szá já hoz.

187

Poppy elgondolkodott, vajon milyen ilmet lá tott utoljá ra, és remélte,
hogy valami jó t.
Végighú zta a cseresznyés szá jfényt sima és feszes, szá raz ajká n. A
forró sá g hullá mokban á radt az arcá bó l, és elzsibbasztotta a fü lét. Egy
kicsit még hallgatta, mi tö rténik a má sik szobá ban, aztá n megfeszıt́ ette
a lá bá t. Felkapta a kést és a sokkoló t, és felá llt, há tá t nekinyomva a
falnak.
Kibú jt hasıt́ ott bő r csizmá já bó l, és zokniban osont végig az elő szobá n
a fér ihoz.
A ickó épp tele kézzel jö tt ki a há tsó szobá bó l, két nehéz kartondobozt
cipelt, vagyis nem tudott védekezni. Szeme má r azelő tt tá gra nyıĺ t,
hogy Poppy haszná lta volna a sokkoló t. Ahogy ott rá ngató zott a
lá bá ná l, lenézett a kö zépkorú fér iakra jellemző , ö vre ló gó pocakra és
az ő sz lenö vésre feketére festett hajá n. Má r nem volt má s, csak egy
raká s bő r és csont.
Eddig tartott az akció kocká zatos része, de a fér i pontosan azt
csiná lta, amire Poppy szá mıt́ ott. Most má r ú jra ú gy ü temezheti a
tennivaló it, ahogy akarja. Olyan tempó ban bontakozhatnak ki az
események, ahogy neki tetszik. Elő tte van az egész nap, és senki sem
fogja megzavarni.
A ketrec ajtaja kinyıĺ t, és Libby hallotta, hogy valakinek ropognak a
térdıź ü letei, ahogy leguggol hozzá .
Pá r pillanattal késő bb elfelejtette Luke-ot, anyá t és apá t. Az a pont,
ahol a tű a bő rébe mélyedt, homá lyos koordiná ta maradt a térképen,
amely személyisége még megmaradt nyomairó l tanú skodott. Az ereibe
fecskendezett nyugtató eltü ntette a bö rtö nét, a veszélyt, a kezeket,
amelyek
megérintették, és minden má st.
Normá lis esetben a kávészemek illata má gnesként hatott Willre, de a
tö mény arabicaszagtó l há nyingere lett. A falak minden
négyzetcentiméterét helyi mű vészek ıź léstelen festményei borıt́ ottá k.
Meghú zta magá t a kis kávézó egy há tsó asztalá ná l, és remélte, hogy
senki sem akarja majd kiszolgá lni. De má ris érkezett egy pincér,
ú gyhogy kért egy kávét, amit nem szá ndékozott meginni.

188

Felhıv́ ta Carlá t, és elmondta neki, hogy kö vetelte a fényképes
bizonyıt́ ékot. Arró l nem beszélt, hogy megkérték, vá lasszon. Még
mindig győ zkö dte magá t, hogy a kérdés arra vonatkozott, ki legyen a
képen. Carla megkérdezte, hogy a nő vel beszélt-e. Megmondta neki,
hogy nem – egy fér i hangja volt, á zsiai akcentus. Megıǵ érte, hogy ú jra
telefoná l, amint odaér a kö vetkező helyszıń re.
Kinyitotta a laptopot, hogy megnézze a felugró ablakot a cıḿ mel. Nem
tehetett má st, mint hogy ü l, vá r és gondolkodik.
Még amikor megjelent a cıḿ , akkor sem volt biztos benne, hogy
megtalá lja egyedü l. Az autó pá lyá n ment a vezetés, de egy ilyen
hatalmas idegen vá rosban nem tudott jó l tá jékozó dni. Még mindig a
taxi tű nt a legjobb megoldá snak.
Ujra végignézte a fotó kat a laká sró l. Szerencsére egyik helyiség sem
tű nt gyerekszobá nak. Alaposan megnézte a minimalista berendezést
abban a térben, ahol csak egy kö r alakú á gy volt. Azon gondolkozott,
vajon a nő
ott vá rakozik-e. Vagy frö ccsent-e má r vér a bézs sző nyegre.
Aztá n á ramü tésként érte a felismerés, hogy a képeket nem az
ablakokon keresztü l készıt́ ették. Biztos, hogy valaki bentrő l, a
szobá kban á llva fotó zott. Ha ez egy laká s, talá n nem is a fö ldszinten
van. Betö rtek volna a fényképek kedvéért?
Hogy képes csak itt ü csö rö gni, mikö zben tudja, mi fog tö rténni?
Minden porciká ja azt kıv́ á nta, hogy mozogjon, já rká ljon, mıǵ meg nem
talá lja a helyet, amit annyira alaposan lefotó ztak neki. Tudta, hogy
fö lö sleges lenne. A vá ros hatalmas.
De az is lehet, hogy csak egy utcá ra van onnan.
Weaver egy csö ngés utá n felvette. – Kész vagyok.
‒ Taxiban ü lsz? – Pope tekintélyes méretű testét egy kró m bá rszéken
egyensú lyozta, egy lébá r ablaká ban.
‒ Epp most indultunk el.

189

Mivel hat sorral Frost mö gö tt ü lt a repü lő n, Pope kö nnyen kö vette a
reptértő l, mıǵ Weaver leszedte a kamerá t a csomagszalagró l. – A 18.
utca és a Racine sarká n, a Vita-Shakes bá rban vagyok. Frost egyelő re
nem mozdul a szemkö zti kávézó bó l. Neki jutott a jobb hely. – Lenézett
a zö ld szıń ű bú zalére a narancssá rga mű anyag pulton. – Bá rmelyik
pillanatban elindulhat. Mondd meg a sofő rnek, hogy ki van izetve
egész napra.
‒ Sietek, ahogy tudok.
Pope feltette Weaver iPadjét a pultra. Ujjá t a kö vetkező há zra
csú sztatta, de nem jelent meg a felugró ablak. Vajon hova kü ldik a
szerencsétlent legkö zelebb?
31. fejezet
Apt 17,
East Went utca 144.
Chicago
Illinois 60510
Megkö nnyebbü lés és pá nik viaskodott Willben egymá ssal, amikor
beü tö tte a cıḿ et az online térképbe. A laká s a Gold Coast kö rzetben
volt Cabrini Green és North Lake Shore Drive kö zö tt. Tizenhat perc
alatt odaér.
Má r éppen felrá ntotta a kávézó ajtajá t, amikor egy nagydarab ickó
megragadta a karjá ná l.
‒ Még nem izetett. – Ujjai a csontot érték.
‒ Oké, oké! – Gyorsan elő vette a tá rcá já t. – De a karomat el kell
engednie.
A hajhá ló s ickó eleresztette a bicepszét, és hú sos kezét az ajtó ra
helyezte.
Most, hogy a karja ú jra mozoghatott, elő hú zott néhá ny egydollá rost,
és odalö kte a fér inek. – A tö bbi a magá é. – Megfordult, és ki akart
menni, de a hajhá ló s meg se moccant.

190

‒ Ez nem elég. 6 dollá r 75 a kávé.
Szétnyitotta a tá rcá ja rekeszeit, de nem volt benne tö bb pénz. A
hajhá ló s a plafonra emelte a tekintetét.
Pope má r kint volt az utcá n, és épp taxit akart fogni, amikor Weaver
végre megérkezett. Pope odaszaladt a há tsó ajtó hoz, mikö zben tá rsa
vö rö s fejjel kipattant a taxibó l.
‒ Szá llj vissza. Frost bá rmelyik pillanatban elindulhat. – Hunyorogva
nézett a kávézó irá nyá ba, és azon tű nő dö tt, hogyhogy nem jö tt ki
azonnal, miutá n megjelent az ú j cıḿ .
Weaver becsapta az ajtó t, és a letekert ablakon keresztü l a sofő r
kezébe nyomott pá r dollá rt. – Kö szö nö m – mondta, jelezve, hogy nem
kéri a
visszajá ró t.
A sofő r bó lintott, és elhajtott.
Pope egy pillanatig dö bbenten hallgatott. – Weaver, tudjuk a kö vetkező
cıḿ et…
Weaver befurakodott elő tte az ajtó n, ő pedig kö vette. Tá rsa feldobta a
kamerá t a pultra, és a pá ntot á temelve a fején levette katonai zsá kjá t. –
Miutá n letettü k a telefont, kaptam egy SMS-t a tévétő l. Azt gondoltam,
kicsit fura, hogy holnapra rá m osztanak valami feladatot, ú gyhogy
felhıv́ tam az irodavezető t, hogy megmondjam, valami félreértés
tö rtént. –
Tá gra nyitotta a szemét, jelezve, hogy ez volt a végszó , most má r jö het
Pope magyará zata.
Pope készü lt erre a beszélgetésre, de az a sok hü lye hazugsá g, amit
kitalá lt, Weaver monoló gja utá n mind értelmetlennek tű nt.
‒ Szó val kiderü lt, hogy a hétfő i megbıź á s az igazi meló m, és hogy
valaki, aki má r nem dolgozik a csatorná ná l, hamis indokokkal két
gépre is felrá ngatott.

191

Will benyú lt a má sik zsebébe, és talá lt még apró t. Leszá molta a fér i
tenyerébe a hat dollá r mellé; minden érmével egy ú jabb má sodpercet
vesztett. Epphogy megvolt a szü kséges ö sszeg. Amint az utolsó
negyeddollá ros is landolt, a hajhá ló s felemelte a karjá t, mint egy
sorompó t.
Will kilő tt az utcá ra, és célba vett egy taxit, amely ü resen vá rakozott a
piros lá mpá ná l a sorban.
‒ Kirú gtak?
‒ Es engem is veled együ tt, ha nem érek vissza holnap reggelig.
Pope lá tta, hogy Frost á tsiet az ú ttesten a taxihoz. – Késő bb is
vitatkozhatunk a semmirő l. Elindult.
Weaver egy pillanatra megfordult, aztá n má sképp fejezte ki ellenséges
érzelmeit. – Mekkora fasz vagy! Hogy gondoltad ezt? Se szerző dés, se
semmilyen biztosıt́ ék. Azért hazudtá l és tetted kocká ra a
megélhetésemet, mert azt gondolod, hogy celeb vagy? A karriered
legjobb pillanata az volt, amikor megá ztá l.
Pope felemelte Weaver iPadjét. – Nem hiszem el, hogy ilyen kö zel
voltunk hozzá , hogy kurva nagy sztorink legyen, és hagyod elú szni az
egé szet.
‒ Oszintén meg kellett volna mondanod, mi van.
‒ Ha elmondom, nem szá llsz fel a gépre.
‒ Az biztos. Mi vagyunk azok, akik bizonyıt́ ékokat rejtegetnek, nem a
tévé. Ezért le is csukhatnak, Pope. Szó val, mi volt a terved?
‒ Nem talá ltam ki elő re, csak hogy Frostot kö vetni kell.
‒ Ez csak duma. Hova viszed?
‒ Mit? Minden má sodperccel, amıǵ itt á csorgunk, egyre jobban
kicsú szik a kezü nk kö zü l.
‒ Má r biztos intéztél magadnak valamit az egyik nagy csatorná ná l. En
meg majd kö nyö rö ghetek, hogy vegyenek vissza az 55-ö shö z, ugye?

192

‒ Igazad van, ő szintének kellett volna lennem. De ezt lejá tszhatjuk
késő bb is. Ha most nem indulunk el, akkor a semmiért kocká ztattad a
munká dat.
‒ Baszd meg. – Weaver leü lt, és ö sszefonta a karjá t.
Mivel a nap legforgalmasabb ó rá já ban indultak ú tnak, csak
vá nszorogtak a dugó ban. Willnek az is eszébe jutott, hogy kiszá ll és
gyalogol, de az idő nkénti zö ldlá mpahullá mok gyorsabban
keresztü lvitték a vá roson, mintha gyalog ment volna.
Belekapaszkodott az ü lés tá mlá já ba, és szuggerá lta az autó t, hogy
haladjon.
Tudta, hogy hiá ba érne oda hamarabb, ez semmilyen hatá ssal nem
lenne arra, mi tö rténik a 17-es szá mú laká s lakó ival, és nyugtalansá ga
csak magá ra vonta a sofő r igyelmét. Sildes micisapka és vastag
lencsé jű
szemü veg volt rajta, mindkettő tú l nagynak nézett ki a fejéhez képest,
és felnagyıt́ ott tekintete egyre idegesebbé vá lt. Will a visszapillantó
tü kö rben meglá tta sajá t viaszsá padt voná sait.
‒ Minden oké? – Ugy hangzott, mintha a ickó jobban aggó dna az
ü léshuzatért, mint bá rmi má sért. Will bó lintott, de a taxist nem győ zte
meg.
– Csak szó ljon, hogyha megá lljak.
‒ Az az, amit semmiképp se szeretnék.
East Went olyan volt, mint egy erdő vel kö rü lvett ö svény, amely a
Michigan-tó kü lső kikö tő jéhez vezet, olyan ö sszevissza épü letekkel,
amelyek Willt a honlapon lá tott utcá ra emlékeztették. A há z, amit
keresett, viszonylag ú j épıt́ ésű volt, bepasszıŕ ozva két régebbi épü let
kö zé. Odaadta a sofő rnek a bankká rtyá já t, kiszá llt, és megá llt a
vezető ü lés ablaká ná l.
Nem hallotta, hogy a taxis beszó lt valami vicceset, amikor visszaadta.
Felment a kapuhoz vezető kis lépcső n, és kö zben becsú sztatta a kezét
a
kocká s kesztyű be.

193

Megtalá lta a 17-eshez tartozó csengő t; a legfö lső emelet utolsó laká sa
volt. Megpró bá lta lenyomni a fémberaká sos ü vegajtó nehéz
rézkilincsét, de meg se moccant. Visszament a lépcső n az utcá ra, és
felnézett az ü res ablakokra, szá molva az emeleteket. Tizenhét. Ugy
tű nt, tető téri laká s. Nem volt má s vá lasztá sa, mint megint felmenni a
lépcső n és megnyomni a csengő t.
A kaputelefon recsegni kezdett. Will vá rta, hogy megszó laljon egy nő i
hang. Aztá n az ajtó zü mmö gö tt, és a kapu kinyıĺ t.
A liftben egybő l elfogta a viszolygá s, majdnem elindult inká bb a
lépcső n. Ugy érezte, jobban illene a helyzethez, ha gyalog menne fö l,
mint hogy a nyá las zenét hallgassa a luxus ü vegdobozban, amely
felszá llıt́ ja a legfö lső emeletre. Sajá t tü kö rképét nézte, mikö zben a
fü lke emelkedni kezdett, és megremegett. Ki nyitotta ki az ajtó t? Ha az
a nő , miért engedi kö zelebb magá hoz?
A lift egy zö kkenés kıś éretében megá llt. Amikor az ajtaja végü l kinyıĺ t,
Willt émelyıt́ ő szantá lfaparfü m illata csapta meg. Ez má r a laká shoz
tartozó sajá t folyosó volt. A sző nyeg ugyanolyan sö tét mézszıń ű volt
itt, mint a liftben. A félig nyitott bejá rati ajtó mellett egy kis asztalon
fonott gö mbö k á lltak egy tá lban.
A liftajtó kezdett becsukó dni mö gö tte, ú gyhogy visszalépett az
ajtó keretbe. Ha elengedi a liftet, nem tud gyorsan elmenekü lni.
Megfogta és kiszedte a poroltó t a fali tartó bó l, és a kü szö bre rakta. Az
ajtó két oldalró l rá csukó dott, majd visszapattant ró la, és kinyıĺ t.
Rá csukó dott, visszapattant ró la, kinyıĺ t.
Fü lelt, de nem hallott má st a liftajtó ü tő désein és szıv́ dobogá sá n kıv́ ü l.
A nappali fény megvilá gıt́ otta a sima fehér falat, a résnyire nyitott
ajtó tó l balra. Valaki vá rakozott odabent.
A kisasztalra tette a laptopot. A zá rban mozdulatlan kulcscsomó
ló gott.
Megfogta a bő r kulcstartó t, és lassan belö kte az ajtó t. Hangtalanul
tá rult ki, és Will belá tott egy má r ismerő s elő szobá ba. Tö bb ajtó is
nyıĺ t belő le; a legtávolabbin kıv́ ü l mindegyik csukva volt. Aztá n rá jö tt,
mi hever a komó don, a tü kö r alatt, tő le jobbra. Egy kaná risá rga retikü l,
olyan, mint amilyet anná l a nő nél lá tott, aki Ellicott Cityben a há z
há tsó bejá ratá ná l ment el mellette.

194

Má r éppen elkö nyvelte volna a dolgot véletlen egybeesésnek, de a
tá rgy jelenléte arra ö sztö nö zte, hogy ú jra felidézze azt az epizó dot. A
nő csak
nagyon kevés há zbó l jö hetett ki azon a gazzal benő tt ö svényen, és az is
tú lsá gosan véletlenszerű nek tű nt, hogy éppen akkor jö tt szembe,
amikor ő
megérkezett. Emlékezett lá mpafénnyel megvilá gıt́ ott arcá ra. Lá tta
kö szö nésre nyıĺ ó szá já t, és valamelyest a mimiká já t is, de az egyetlen,
amit részleteiben fel tudott idézni, a retikü lje volt, amely pont
ugyanú gy nézett ki, mint ez itt.
A liftajtó kö zben ú jra és ú jra nekicsapó dott a poroltó nak, lomha
metronó mként mérve az idő t, mıǵ ő az elő szobá ban tétová zott.
32. fejezet
Will hangtalanul az első csukott cseresznyefa ajtó hoz ment. Nem volt
má s vá lasztá sa, mint mó dszeresen végigjá rni az ö sszes szobá t. Ahogy
megfogta és lenyomta, hű vö snek érezte az aranykilincset a kesztyű n
keresztü l. A berendezés hideg nappali fényben fü rdö tt. A
biliá rdszobá ba jutott; sokkal nagyobb volt, mint amekkorá nak a
digitá lis képen lá tszott.
Egy régi Wurlitzer zenegép á llt a szemkö zti fal elő tt, kihú zva a
konnektorbó l.
Sejtette, hogy a nyitva hagyott há tsó szoba meghıv́ á s, de valami
mozgá s az L alakú kanapéra irá nyıt́ otta a igyelmét a szemkö zti bal
sarokban.
Meztelen fér i fekü dt ott, megkö tö zve a szá já ná l, de még élt.
Kö zépkorú nak lá tszott – festett, koromfekete haja éles kontrasztban
á llt a mellkasá t,
karjá t
é s
sö rhasá t

195

borıt́ ó
ő sz
dró tsző rrel.
Kezé t
ragasztó szalaggal kö tö zték ö ssze a há ta mö gö tt és rö gzıt́ ették a
boká já hoz; a szeme annyira kidü lledt, hogy ú gy tű nt, mindjá rt kiugrik
a fejébő l.
Tekintete rá tapadt Willre. Kiabá lni kezdett a szá já t eltö mő anyagon
keresztü l.
‒ Mr. Frost – mondta egy nő i hang, mintha a neve vá lasz volna egy
sü rgő s kérdésre.
A hang mö gü le érkezett.
‒ Mr. Frost – szó lt most parancsoló bban. Will a hang irá nyá ba fordult.
Kisétá lt a szobá bó l. A szemkö zti ajtó mö gü l jö tt a hang. A nő és a
kanapén fekvő fér i kö zé kellett hogy kerü ljö n.
Atvá gott az elő szobá n, és besietett a szobá ba. Arra szá mıt́ ott, hogy
megtá madjá k, vagy hogy ú jabb megcsonkıt́ ott emberek lá tvá nya
fogadja majd. De csak a nő pro iljá t lá tta, és hosszú , sö tét haja
libbenését, ahogy elhagyta a szobá t egy há tsó ajtó n á t, amit aztá n
gyorsan becsukott maga mö gö tt.
Azonnal á tkelt a szobá n, és megragadta a gö mbkilincset. Az ajtó nem
nyıĺ t ki. Pró bá lta elfordıt́ ani az ó ramutató já rá sával megegyező és
ellenkező irá nyban is, de a nő bezá rta. Kö rü lnézett, felismerte a kö r
alakú
á gyat, és visszarohant ahhoz az ajtó hoz, amelyen bejö tt. Becsapó dott,
mielő tt elért volna odá ig, és hallotta, hogy kattan a zá r. A nő
kö rbement.
Rá jö tt, mi van készü lő ben, még mielő tt vá llával nekidő lt volna az
ajtó nak. – Nyissa ki! – kiabá lta a faburkolatnak.

196

Vá rta a vá laszt, fejét még mindig ide-oda forgatva. A nő az ajtó má sik
oldalá n volt, érezte a kö zelségét. – Nyissa ki az ajtó t – mondta nyugodt
hangon. A réshez tette a fü lét, és hallgató zott, de csak a fá t hallotta a
fü léhez érni. A nő elment.
Há tralépett, és visszatartotta a lélegzetét, há tha meghallja a lépések
zajá t a laká sban. De csak a plafonra szerelt légkondicioná ló
zü mmö gö tt. Lehet, hogy elment? Will nem hitte.
A fá jdalom hangja, amely a fér itó l szá rmazott, megvá laszolta a
ké rdé st.
Hosszan tartó , reménytelen, á llatias tiltakozá s. Ezt fulladozá s kö vette,
amikor a vér elnyelte a kiá ltá st.
Tú l késő , hogy megmentse. Ha letartó ztatná k a nő t, sosem lá tná k
tö bbé Libbyt.
Vagy mindegy, mit csiná l, mindenképp ugyanaz lesz a vége? Semmit
sem tehet, csak ü l, és hagyja, hogy megtö rténjen. A nő is tudja ezt.
Ujra rá ngatni kezdte a má sik ajtó t, izmai nekifeszü ltek a kemény
felü letnek. Odament a há tsó ablakhoz, és elhú zta a fü ggö nyt. Az ablak
nem volt nyitható , és meredek lejá ratot képzett egy ü res belső
udvarra, a há z sajá t parkoló já hoz. Visszament az ajtó hoz, amelyen
keresztü l bejö tt, és rugdosni kezdte a kilincset. Nem tudta, mi
tö rténne, ha kinyıĺ na az ajtó . Mit tehetne, még ha ki is tudna szö kni?
Mégis, csak akkor hagyta abba, amikor a sikoltozá s abbamaradt.
Igyekezete a hanggal együ tt elillant.
‒ Mr. Frost. – A nő megint az ajtó ná l á llt, hangja tele volt melegséggel.
– Ha eltö ri a zá rat, nem fogom tudni kiengedni. Es ha nem tudom
kiengedni, nem tudja teljesıt́ eni a feladatot.
‒ Lá tom még valaha a lá nyomat? – A kérdésnek nem volt éle. Will vá rt.
Nem érkezett vá lasz.
‒ Hol van Libby?
‒ Ami nincs szem elő tt, arró l kö nnyen megfeledkezü nk – suttogta a nő .

197

‒ Nyissa ki az ajtó t! – Will a tenyerével, aztá n ö kle szélével ü tö tte az
ajtó t.
Elfojtott há nyá shangot hallott a má sik szobá bó l. Aztá n abbamaradt.
Egyetlen pillantá sra is elég volt lá tnia, hogy megbizonyosodjon ró la. O
volt az a nő , aki elment a há z mö gö tt Ellicott Cityben. Akkor azt
gondolta, egy szomszéd. Nem jutott eszébe, hogy Strickéktő l is
jö hetett. Ugyanú gy biggyesztette le az alsó ajká t, amikor kiment a
szobá bó l, ahol most Will volt, mint akkor, és ez nyilvá nvaló vá tette az
egyezé st.
O volt az, aki csalit dobott elé az éjszakai telefonnal, és akkor is,
amikor Will felhıv́ ta a csalá dot Bel Airben. Eddig azt gondolta, a nő nek
talá n van egy tá rsa, de most má r tudta, hogy egymaga csonkıt́ otta meg
és rendezte el a holttesteket.
Eszrevette a fekete keretes fotó t az á gy fö lö tt. Má s képek kö zö tt bú jt
meg, de kö zépre volt felfú rva az á gy fejtá mlá ja fö lö tti részen. Carla volt
rajta.
Carla nem mert azon gondolkozni, vajon mit jelent a mozdulatlan
piros pö tty a GPS-térképén. Mennyi idő telt el, mió ta Will odaért a
laká shoz?
Gyorstá rcsá zta a szá má t, és vá rt. Pope is tudja a cıḿ et. Mennyivel
já rhat Will mö gö tt? Tudta, hogy nem fogja betartani az ıǵ ért
távolsá got. Lehet, hogy tú l kö zel akart menni.
‒ Ez Will Frost hangposta ió kja. Kérem, hagyjon ü zenetet.
Will kikapcsolta a telefonjá t, mielő tt bement? Carla egy perc mú lva
ú jrahıv́ ta. Hangposta. Megismételte a mű veletet, de Will még mindig
nem vette fö l. Felhıv́ ta Pope-ot.
‒ Mrs. Frost? – A fér i hangja ijedtnek tű nt.
Hallotta, hogy emberek nyü zsö gnek Pope kö rü l. – Mi tö rténik ott?
‒ Akadt egy kis nehézségü nk.
– Mi a fenét csiná lt?

198

‒ Nyugodjon meg, semmi olyat, ami elá rulná , hogy itt vagyunk. Csak el
kell simıt́ anom egy-két ü gyet.
‒ A laká sná l van?
‒ Nem. Megıǵ értem, hogy nem megyek tú l kö zel, és nem is mentem.
‒ Hol van most?
‒ Pá r há zzal arrébb.
‒ Ne hazudjon nekem, Pope. Ha bá rmit tud arró l, ami most ott
tö rténik, el kell hogy mondja. – Nem akarta elá rulni a fér inak,
mennyire aggó dik.
– Nem veszi fel a telefont.
‒ Oké, folyamatosan pró bá lja hıv́ ni, és ha megengedi, kö zelebb
megyek, hogy megnézzem, mi a helyzet.
Carla eredetileg csak arró l akart volna beszélni Pope-pal, mit kér a
hallgatá sá ért cserébe, de ıǵ y, hogy Will nem vette fö l a telefont, ő volt
az egyetlen esélye, hogy kiderıt́ se, mi tö rténik.
‒ Hıv́ jon vissza, ha megtud valamit. – Pope kinyomta a hıv́ á st, és
letette a telefont az asztalra Weaver és maga kö zé. – Frost nem veszi
fö l a telefont.
A nő megkért, hogy nézzü k meg, mi van.
Weaver még mindig vele szemben ü lt a lébá rban, ö sszefont karral,
kiengesztelhetetlenü l. Pope pró bá lta megdolgozni, de nem jutott
elő rébb.
Operatő r nélkü l pedig fö lö sleges lett volna folytatni.
‒ Weaver, az oké, ha utá na fel akarsz szá llni az első gépre, és haza
akarsz menni, de ez most segélyhıv́ á s.
‒ Ami neked épp kapó ra jö n.

199

Pope csavart egyet az eddigi beszélgetésen. – Ha mindenképp ilyen
cinikus akarsz lenni, az legalá bb megkö nnyıt́ i a dolgunkat, ha segıt́ ü nk
a Frost csalá dnak, tekintve, milyen informá ció kat tartunk vissza.
‒ Te tartasz vissza informá ció kat. – De valami megjelent Weaver
tekintetében, és á llkapcsa ú jra dolgozni kezdett a nikotinrá gó n.
Pope ezt jó jelnek vette. – Ha nem megyü nk a rendő rségre Frosték
utasıt́ á sá ra, és ha kö vetjü k a faszit a nő instrukció i alapjá n, az
ü rü gyü nk csakis az lehet, hogy védjü k a lá nyt.
Weaver végü l bó lintott, és megrá zta a fejét, hogy jelezze: tudja, Pope-
nak mekkora szerencséje van. – Oké, de bá rhogy alakul is a sztori,
ö tven szá zalékban benne vagyok.
‒ Majd késő bb megbeszéljü k. – Pope má r má szott is le a bá rszékérő l.
‒ Otven szá zalék, Pope. Vagy most megegyezü nk, vagy kiszá llok.
Bó lintott. Má r nem volt hitele a tá rsa elő tt. – Megegyeztü nk.
Weaver felkapta a zsá kjá t, és felemelte a kamerá t.
Délutá n 5 ó ra 10 perc volt. Will ú gy szá molta, kicsit tö bb mint
negyedó rá ig lehetett a szobá ba zá rva.
Bá rki ü lt is a kanapén, má r nem élt. A terv része volt, hogy a gyilkos
azalatt végezzen vele, mıǵ Will tehetetlen. Miért? Mit jelentenek ezek
az emberek neki vagy a nő nek, vagy Libbynek?
Ujra megnézte a szıń es fotó t Carlá ró l. Tudta, mikori. Jú niusban készü lt,
amikor nyıĺ t napot tartottak Easton Greyben. Carla meghıv́ ta a falu
lakó it, hogy ö sszeverbuvá lja ő ket a tiltakozá shoz David Wardour és az
á ltala javasolt Motex Radials ü zem épıt́ ése ellen. Hiá ba lá tszott csak a
feje és a
vá lla, Will felismerte a kosztü mö t, amelyet aznap viselt, és lá tta a nyá ri
lakot a há ttérben. A kis há z teraszá ró l kö szö ntö tte az embereket,
amelyet Libby plaká tokkal rakott tele. Kö nnyen bejö hetett valaki a
tö megben, és elosonhatott, hogy a tö bbi képet is elkészıt́ se, amit aztá n
felraktak a honlapra.
Az ablak melletti ajtó ná l kapará szá st hallott. Felá llt, és odament.

200

Megpró bá lta elfordıt́ ani a kilincset, de még mindig zá rva volt. Vá rt,
há tha ú jabb utasıt́ á sokat suttog a nő . Rá jö tt, mi fog tö rténni, ú gyhogy
visszament a má sik ajtó hoz. Lassan elfordıt́ otta a fogantyú t, amely
kattant egyet, és az ajtó kinyıĺ t.
Ovatosan kilépett a folyosó ra. A nő direkt a belső ajtó hoz vezette, hogy
addig kinyithassa a má sikat. Will az elő szobá ba futott, és azonnal
észrevette, hogy a sá rga retikü l eltű nt a komó dró l. A lift lefelé tartott.
Atfutott az agyá n, hogy megkeresi a kijá ratot a lépcső há zhoz, de tudta,
nem érne oda idő ben, hogy megá llıt́ sa a nő t. Es mit csiná lna, ha
sikerü lne?
Visszament a laká sba.
Megú szta, de ú gy érezte, egy ú jabb rész omlik ö ssze benne. Még el
kellett hoznia valamit odabentrő l.
33. fejezet
Will a biliá rdszoba elő tt á llt, a makulá tlanul tiszta folyosó n, egy
szö rnyű
mészá rszék elő szobá já ban. Bá rmit mű velt is a nő , mindenképpen
biztonsá gba kell helyeznie a kis szuvenıŕ t – el kell hatá roznia magá t
ahhoz, hogy az ujjai engedelmeskedjenek. A fér i halá lsikolyai má r
csak az emlékezetében visszhangoztak. Mintha a szobá bó l érkező
csö nd hatalmasra és ocsmá nyra dagadt volna. Belélegezte a parfü mtő l
illatos levegő t, és kinyitotta az ajtó t.
Amikor meglá tta a fér it, aki kevesebb mint féló rá ja még élt, lélegzett,
és eszeveszetten pró bá lta kiszabadıt́ ani magá t, azonnal eszébe
jutottak a nő
utolsó szavai.
Ami nincs szem elő tt, arró l kö nnyen megfeledkezü nk.
A fér it a kanapéra ü ltették, de még mindig meg volt kö tö zve, a fekete
ragasztó szalag a szá já t takarta. Mint valami sö tét re lektorfény,
vértó csa vette kö rü l. Két orcá já bó l is szivá rgott, és vastag patakokban
folyt mindkét orrlyuká bó l a vér, a szaká lla beitta. Szemét kivá jtá k, a
sö tét á rnyékgö drö k az érzelmek minden nyomá t eltü ntették az

201