Kelly Oram - Cinder és Ella 2. - Örökkön-örökké

Szipogtam még egyet-kettőt, aztán elégedetten felsóhajtottam, és
elhelyezkedtem a karjában. Ő továbbra is gyengéden simogatott, amivel úgy
elringatott és megnyugtatott, hogy egyáltalán fel sem akartam kelni onnan
többé. Örökre a biztonságot nyújtó karja közt szerettem volna maradni.
Hogy soha ne kelljen újra egyedül töltenem az éjszakákat.

Már félálomban voltam, amikor hirtelen eszembe jutott valami.
– Igazad volt. Hagynom kellett volna, hogy vegyél egy új házat –
motyogtam álmosan.
Arra aludtam el, hogy Brian halkan kuncog mellettem.

30.

Miután másnap reggel felébredtem, eltűnődtem, vajon mennyire fogom furán
érezni magam, hogy itt fekszem a barátommal, és egyikünkön sincs más,
csak fehérnemű. Amikor Brian dünnyögve lenyomta az ébresztőt, és
meztelen mellkasához vont, jelezve, hogy szeretne összebújni és
visszaaludni, boldogan tapasztaltam, hogy teljesen nyugodt vagyok. Bár
tovább élvezhetnénk ezt a pillanatot!

– Sajnálom, fiatalúr, de hétre Glendale-ben kell lenned. Ideje felkelni.
– Öt perc – morogta, és még szorosabban magához ölelt, mintha
fogságban akarna tartani.
– Jó, de öt perc múlva tényleg felkelünk.
– Miért pont mára kellett betenni egy ilyen korai megbeszélést? –
zsörtölődött. Aztán kinyújtózkodott, és elhelyezkedett ugyanúgy, mint előtte.
– Hogy érzed magad ma reggel?
Megható volt, hogy így aggódik értem.
– Nagyon jól – mosolyodtam el hálásan. – Nem bántam meg,
szükségem volt erre.
– Nekem is – nyomott puszit a homlokomra.
– Ne haragudj, hogy a végén érzelgős bőgőmasinává változtam.
Esküszöm, nem az zaklatott fel, amit csináltál. Épp ellenkezőleg. Olyan
csodás volt az este, hogy az már fájt. Igen, őrültségnek hangzik, de nem
tudom másképp elmagyarázni. – Egy pillanatra elhallgattam, ahogy hirtelen
ismét megrohantak az érzelmek. – Olyasmit adtál nekem, amiben azóta,
hogy felébredtem a kómából, azt hittem, sohasem lesz részem.
Brian végigsimított szörnyen kócos hajamon, halványan elmosolyodott,
hogy micsoda szénakazal van a fejemen, aztán mélyen a szemembe nézett.
– Ella, több érzelmi traumát kell feldolgoznod, mint bárkinek, akit
ismerek. Megértettem, miért sírsz. Gondolom, a jó pillanatok ugyanolyan
felkavaróak számodra, mint a rosszak.

– Sokkal felkavaróbbak – ismertem be. – A rosszakhoz már
hozzászoktam, a jók viszont váratlanul érnek.

Sohasem fogom megérteni, hogy tud valaki így nézni, de Brian
arckifejezése végtelen szeretetről és rajongásról árulkodott.

– Akkor nem lustálkodhatok – mondta, majd megcsókolta és a
mellkasához húzta a kezem. – Mostantól annyi jó emléket kell gyűjtenünk,
hogy elfelejtsd, milyenek a rosszak.

– Ez a pillanat tökéletes kezdés ehhez – mosolyogtam rá, és boldogan
sóhajtva a mellkasára hajtottam a fejem. Annyira szerettem ezt a pasit, hogy
attól féltem, egyszer szétszakad a szívem a túlcsorduló érzelmektől. –
Bárcsak olyan munkád lenne, ahol nem okozna több ezer dolláros
bevételkiesést, ha beteget jelentesz!

Szombat volt, de a forgatásokon nem igazán követik a hétfőtől
péntekig, reggel kilenctől délután ötig tartó munkaidőt. A napok általában
elég megterhelőek, mert minél rövidebb idő alatt minél több anyagot
szeretnének felvenni. Na igen, a filmforgatás nem olcsó mulatság, ráadásul
több száz ember már korábban elvállalt melójával kell összhangba hozni.
Szóval mindig őrült sebességgel pörögnek, így ha Brian kihagyna egy napot,
azzal az egész csapatnak keresztbe tenne, tehát szó sem lehetett ilyesmiről.

Felkuncogott, és még erősebben szorított.
– Nagy a kísértés, hogy odaszóljak.
– Eszedbe se jusson! Pocsékul érezném magam.
– Annak pedig nem örülnék – sóhajtott. – Akkor mi lenne, ha eljönnél
velem? A napjaim hetven százaléka úgyis abból áll, hogy azt várom, a
többiek elkészüljenek, plusz saját lakókocsim van. Oda is ugyanúgy vissza
tudnánk vonulni, mint ide.
Ez igaz, tényleg így teltek a munkanapjai. Amikor először kísértem el
egy forgatásra, meglepődtem, mennyire sürgetik az embereket, csak azért,
hogy aztán meg ne csináljanak semmit azonkívül, hogy ülnek és várnak. Bár
ha száz különböző feladatot ellátó embert kell mozgósítani ahhoz, hogy
felvegyenek egyetlen jelenetet, nem csoda, hogy így mennek a dolgok.
Mondjuk, nekem ez kifejezetten kapóra jött, mert senkit sem érdekelt, hogy
ott vagyok, és legalább várakozás közben is együtt lehettünk.

– Csábító, de… – Nyújtózkodtam, hátha könnyebb lesz utána felkelni.
– Arra gondoltam, felhívom Nash Wilsont, és megkérdezem, velem
ebédelne-e. – Brian meglepetten felhúzta a szemöldökét, mire gyorsan
kifújtam a levegőt, amit egy pillanatig visszatartottam. – Elfogadom az
ajánlatát.

Hirtelen felült, amivel nagyon meglepett, mert nem tudtam, hogy képes
ilyen fürge mozdulatokra korán reggel. A pasi ki nem állhatta a nap dél előtti
időszakát.

– Ella… Biztos vagy benne? – Buzgón fürkészte az arcomat, hátha
megtudja a választ.

Képtelen lettem volna megmondani, mi zajlik a fejében, de visszafojtott
lélegzettel várta, hogy feleljek a kérdésre.

– Igen – bólintottam végül, és magam is meglepődtem, milyen
magabiztosan csengett a hangom. – Biztos vagyok benne.

Valami megcsillant Brian szemében, aztán keményen a számra
tapasztotta a száját, ami totál váratlanul ért.

– Ezt meg miért kaptam? – kérdeztem, miután kicsit hátrébb húzódott.
– Olyan büszke vagyok rád – mondta, de még csak el sem
mosolyodott. Bármit is érzett, teljesen a hatalmába kerítette. – Reméltem,
hogy így fogsz dönteni.
– Tényleg?
Meglepetten pislogtam. Mégis honnan ez a hevesség? Amióta felmerült
a fotózás kérdése, mindenkinek határozott véleménye volt arról, mit kellene
tennem, kivéve Briant, aki sohasem érvelt sem mellette, sem ellene.
– Nem akartam, hogy nyomás alatt érezd magad, de mindennél jobban
vágytam rá, hogy igent mondj Nash-nek.
Éreztem, hogy komolyan beszél, ezért én is csak kicsit vettem poénra a
dolgot:
– Aha, tehát mindennél jobban vágytál arra, hogy szinte teljesen
meztelen tündéristennőként láthass.
Melegség lobbant a tekintetében, amiből tudtam, hogy részben igazam
van.
– Naná, te kis pajzán tüncike! – Kezdett visszatérni morgós
farkasemberhangja, ezért megrázta a fejét, hogy elhessegesse a buja

gondolatokat. – Ella, gyönyörű vagy! Tudom, azt hiszed, csak azért
mondom ezt, mert elfogult vagyok – és talán tényleg így van –, de attól még
ez az igazság. És Nash zseniális, ő majd tesz róla, hogy te is elhidd. Nem
fog olyasmit csinálni belőled, ami nincs meg benned, egyszerűen segít, hogy
más is meglássa, amit én látok. Téged is beleértve. És ez az, amire vágyom.

– Azért akarod, hogy megcsináljam a fotózást, hogy legyen magamról
pár jó képem? – mosolyodtam el.

– Igen, azért – bólintott még mindig tök komolyan. –Szükséged van
rájuk, és nemcsak neked, hanem a világnak is. Hinned kell magadban.
Akárcsak tegnap este: megmutattad magad nekem, pedig mennyire féltél
tőle – és mi lett az eredménye?

– Ömmm… – Végignéztem magamon, aztán rajta, és próbáltam
kitalálni, mire gondolhat. – Az, hogy fehérneműben aludtunk…?

– Az, hogy önbizalmat szereztél. Bár az sem mellékes, amit te mondasz
– vigyorgott.

Brian végigsimogatott a tekintetével, amitől megint elpirultam.
Reméltem, hogy a tegnap este után sikerült levetkőznöm a
szégyenlősségemet, de amikor így néz rám… Valószínű, hogy ebbe mindig
bele fogok vörösödni.

– Legyőzted a félelmedet, és magabiztosabban keltél fel ma reggel –
fogta meg a kezem. – Már most óriási a változás, a fotózás után pedig még
nagyobb lesz. Elsőre talán ijesztőnek tartod majd, de ha sikerül leküzdened
a szorongást, végre tényleg, igazán magabiztos lehetsz.

Én is pont ebben reménykedtem. Itt fekszem az ágyon Briannel, az
összes sebhelyem látható, mégsem érzem azt az idegességet és félelmet, ami
a találkozásunk óta folyamatosan megbénított. Nyugodt voltam. Az ég
szerelmére, hiszen nem volt rajtam más, csak fehérnemű, de úgy
cseverésztem a pasimmal, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga!

– Azt mondtad, meg akarod szeretni magad – mosolygott rám
kedvesen. – Azt mondtad, szeretnél ugyanolyan magabiztos lenni, mint Ellie.
Csináld meg a fotózást, és hozasd nyilvánosságra a képeket. Mutass be
képletesen a gyűlölködőknek! Szerintem felszabadítana, és éppen ez az,
amire szükséged van, Ella, hogy végleg túlléphess a baleseteden, és

megtaláld magadban az erőt, amivel magabiztosan élheted az életedet.
Amivel megszeretheted, és tényleg boldog lehetsz.

Pontosan erre volt most szükségem. Brian belém vetett hite és
támogatása megerősítette az elhatározásomat, így most már magabiztosan
állhattam Nash elé. Az én druida hercegemnek megint igaza volt. Muszáj
legyőznöm a gátlásaimat, és ha ehhez az kell, hogy „képletesen bemutassak"
a világnak, akkor legyen. Az sem számít, ha kigúnyolnak vagy kinevetnek
érte, mert ő mellettem lesz, szorosan ölel majd éjszakánként, és a csókjaival
eloszlat minden kételyt.

Brian szemlátomást arra várt, hogy mondjak valamit, de én csak
mosolyogva felültem, átvetettem a vállán a karom, mire azonnal olyan
szorosan magához húzott, hogy egymásnak nyomódott a mellkasunk.
Melegség járt át, és beleborzongtam az érzésbe.

– Már szeretem az életemet – nyugtattam meg. – Annyira boldoggá
teszel, hogy ennél boldogabb nem is lehetnék. – Megcsókoltam, éppen csak
annyira szenvedélyesen, hogy nehezére essen kimászni az ágyból. – De azért
megcsinálom a fotózást, hogy tehess egy képet a tárcádba, ha dicsekedni
akarsz velem – vigyorogtam.

– Hmm… Egy nő, aki megérti, mi az igazán fontos egy férfinak. Nekem
van a legkirályabb barátnőm a világon!

Brian felnevetett, megint a számra tapasztotta a száját, majd
szétnyitotta, hogy még hevesebben csókolhasson.

Öt perc helyett kétszer öt perc – vagy inkább tizenöt – kellett, hogy
felkeljen, és elkészüljön. Én vártam még pár órát, amíg felébredt a város, és
csak utána hívtam el Nasht ebédelni. Azután megcsörgettem apámat, mert
támadt egy ötletem, ami nem hagyott nyugodni.

– Ella? – szólt bele aggodalmasan a telefonba.
– Szia, apa.
– Szia, édesem. Jó hallani a hangod. Mi van veled? Minden rendben?
Tegnap este úgy láttam, nem érzed valami jól magad. Jenniferrel aggódtunk
érted.
Mosolyra húzódott a szám, miközben az aggodalmaskodását
hallgattam. Tény, hogy nem volt tökéletes apa, de szeretett engem, és ez
jelenleg pont elég.

– Nincs semmi baj – nyugtattam meg. – Sőt nagyon is jól vagyok. Azt
szerettem volna csak kérdezni, hogy ráérnétek-e ma velem ebédelni
Jenniferrel és az ikrekkel?

– Én… – habogta apa, akit láthatóan meglepett a meghívás. – Igen,
szerintem ráérünk. Ma az irodában vagyok, mert át kell néznem néhány
vallomást a hétfői tárgyalásra, de szerintem egy órácskára el tudok
szabadulni. Valamikor enni is kell, nem igaz?

– Szuper! – mosolyogtam. – Akkor találkozzunk egykor az Ivyban.
– Az Ivyban?!
Felkuncogtam. Nash javasolta, hogy oda menjünk, ezért megkértem,
hogy foglaljon asztalt. Még sohasem jártam ott, de azt tudtam, hogy a
szórakoztatóipar szereplői előszeretettel szervezik oda a megbeszéléseiket.
Sok üzlet köttetett már meg abban a furcsa kis étteremben a Robertson
Boulevard-on. Úgy tűnik, Nash abban reménykedett, hogy eredményes lesz
a találkozónk.
– Igen. Egy barátom javasolta, és Brian ismerősei elég gyakran járnak
oda, ezért úgy gondoltam, adok neki egy esélyt. És vannak híreim, amiket
szeretnék megosztani veletek. Konkrétan egy nem mindennapi kérésről
lenne szó.
– Ne csináld ezt velem, Ella! – nyöszörgött apa. – Ugye nem
leánykérés?
Ijedtnek tűnt, de nem volt rosszindulat a hangjában. Nem hiszem, hogy
attól pánikolt be, hogy hozzámegyek Brianhez, sokkal inkább magától az
esküvő gondolatától. Menyasszony, torta, asztaldísz, és még a lányát is át
kellene adnia egy másik férfinak? Ijesztőnek hangzott.
– Nyugi – nevettem. – Nem erről van szó. Nem jegyeztek el, és terhes
sem vagyok. – Megkönnyebbülten kifújta a levegőt, mire ismét felkacagtam.
– Apa – folytattam aztán lágyabb, együttérző hangon –, lehet, hogy már nem
vagyok nyolcéves, de ez nem azt jelenti, hogy fejest akarok ugrani a
felnőttek világába. Nekem is ugyanúgy időre van szükségem az átálláshoz,
mint neked. És megígérem, ha házasság vagy gyerek kerül kilátásba, időben
szólok.
– Kösz – felelte megkönnyebbülten, amin megint csak nevetnem kellett.

Vajon azt köszönte meg, hogy még nem akarok megházasodni és
gyereket szülni, vagy azt, hogy időben szólok, ha már igen?

– Szívesen. Szóval ott tudtok lenni egykor, vagy módosítsam a
foglalást?

– Jó az egy óra, ott leszünk.
– És eljönnél értem? Jenniferrel és az ikrekkel találkozhatunk az
étteremben. Ha úgyis az irodából mész, útba esem neked, és jó lenne egy
kicsit négyszemközt beszélgetni.
Megköszörülte a torkát.
– Örömmel – felelte kissé rekedten.
– Köszi. Mondjuk, fél egykor?
– Ott leszek.
– Szuper. Jaj… és apa? Szólnál Jenniferéknek, hogy valami csinosát
vegyenek fel?
– Szerinted betennék a lábukat úgy az Ivyba, hogy nem a legszebb
ruhájukat veszik fel? – kérdezte nevetve.
– Ebben van valami – nevettem én is. – Akkor nemsokára találkozunk.
És apa… – Egy pillanatig tétováztam. – Köszönöm – nyögtem ki végül.
Egy másodpercig mindketten hallgattunk, de aztán azt felelte:
– Bármikor, édesem. Komolyan.

31.

Az étterem felé vezető úton nem beszéltünk a nagy újságról. Ehelyett
megkérdeztem apát, tetszett-e neki a tegnap esti bemutató, és mit gondol
Janice Bishopról. Elismerte, hogy sokkal jobb volt a premier, mint várta, és
a vörös szőnyeges események tényleg nem mindig olyanok, mint az a
bizonyos karácsonyi. Az út további részében megállás nélkül Janice
Bishopról áradozott. Úgy tűnik, valaki betegesen rajongani kezdett a
kedvenc írójáért. Jó volt látni a lelkesedését, és örültem, hogy ilyen
különleges élményhez segíthettem hozzá.

Jól telt az út, ami önmagában kész csodának számított. Amikor
beléptünk az étterembe, az asztalunkhoz vezettek, ahol Jennifer és az ikrek
már vártak ránk. A testvéréhez és az édesanyjához hasonlóan Anát is
szemlátomást ugyanannyira izgatta, mi lehet a nagy titok.

– Mutasd a gyűrűt! – követelte, miközben szinte félrelökte Juliette-et,
hogy ő nézhesse meg először a feltételezett ékszert.

– Nyugalom, ti menyasszörnyek! – nevettem. – Nem vagyok
eljegyezve.

– Akkor mi történt? – kérdezte Juliette. – Meghalok a kíváncsiságtól!
– Először is üljetek vissza. Egy perc, és mindent elmondok. Még
várunk valakit.
– Azt hittem, Brian forgatáson van – vonta össze csodálkozva a
szemöldökét Jules.
– Igen, ott. Egy barátomra várunk.
Jennifer és a lányok leültek, apa pedig épp kihúzta nekem a széket,
amikor meghallottam Nash hangját a terem túlsó feléből.
– Ella, gyönyörűségem! Kérlek, mondd, hogy azért hívtál el ebédelni,
mert elfogadod az ajánlatomat.
– Így van – nevettem, miközben kézfogással és puszival üdvözöltem.
Felragyogott a szeme az örömtől, én pedig bemutattam a családomnak:

– Nash, szeretném, ha megismernéd a családomat. Család, ő itt Nash
Wilson.

Apa kezet rázott vele, és barátságosan biccentett – látszott, hogy
fogalma sincs, ki az a Nash Wilson. Juliette és Ana csodálkozott, de
mindketten tudták, hogy ismerem a híres fotóst, és hogy megkért, hadd
készítsen rólam képeket, így az ő meglepett arckifejezésük semmi sem volt
Jennifer meghökkenéséhez képest.

Áradozott néhány percet – amit Nash szemlátomást örömmel fogadott
–, aztán mindnyájan leültünk.

– Szóval elfogadod a felkérést? – kérdezte Ana, miután leadtuk a
rendelésünket a pincérnek.

– Igen – mosolyogtam az új barátomra. – Már ha még mindig
ihletettnek érzed magad.

Nash az ajkába harapott, és a szájához emelte ökölbe szorított kezét,
mintha próbálná megállni, nehogy felkiáltson örömében. Aztán hirtelen a két
kezébe fogta az arcomat, és mindkét felére akkora cuppanós puszit
nyomott, hogy a családom minden tagja hangosan felnevetett.

– Te imádni való, bátor nő! Te leszel a művészetem fénypontja!
– Remélem is – élcelődtem –, mert az egész világnak meg fogjuk
mutatni a képeket.
Nash azonnal kijózanodott, és megragadta a kezem.
– Szavamat adom rá, Ellamara, hogy te leszel a leggyönyörűbb,
leglégiesebb, legcsodásabb lény, akit valaha lencsevégre kaptak.
Összeszorult a torkom.
– Köszönöm – nyeltem nagyot.
Hamarosan megérkezett az ebédünk, ezért úgy döntöttem, várok még
egy kicsit, mielőtt elmondom, miért akartam, hogy így összegyűljünk.
Amikor már mindenki evett pár falatot, végre előhozakodtam a témával:
– Szóval, Nash… még mindig tündéreket látsz az elvarázsolt erdőben a
lelki szemed előtt?
– Nem az a tökéletes helyszín a titokzatos druida papnőnek és az ő
szeretett druida hercegének? – húzta fel kérdőn a szemöldökét.
– Tökéletesebb, mint hinnéd – mosolyogtam. – Csak szerettem volna
biztos lenni benne, hogy még mindig ebben gondolkodsz, mert lenne egy

ötletem ezzel kapcsolatban.
Nash letette a kanalát, jelezve, hogy hallgat.
– Először is, tudom, hogy ez a te fotósorozatod, és értem, hogy ihletre

van szükséged, meg minden, és bízom az ítéletedben, de ma reggel, miután
úgy döntöttem, elfogadom a felkérésedet, támadt egy ötletem. – Vettem egy
nagy levegőt, és körbepillantottam a jelenlévőkön. – Mi lenne, ha családi
fotósorozatot csinálnánk, és nem csak én szerepelnék a képeken?

Jennifer annyira meglepődött, hogy elejtette a salátás-villáját, és levegő
után kapkodott, míg Juliette és Ana tágra nyílt szemmel meredt rám. Apa a
homlokát ráncolta, mintha próbálná megérteni, mi ebben olyan nagy cucc.

Álltam Nash tekintetét, aki résnyire szűkült szemmel bámult rám.
– Nézz csak rájuk – mutattam körbe –, és mondd el, mit látsz.
Engedelmeskedett, és végignézett a családomon. Nem kapkodott,
láttam rajta, hogy komolyan veszi a kérésemet.
– Egy gyönyörű, festményre illően tökéletes családot látok – mondta,
és a fejét ingatta, mintha Colemanék teljesen átlagosak lennének.
– Pontosan – bólintottam. – Ők maguk a tökély. Rájuk nézve
szépséget, eleganciát és bájt látsz. Ők a hollywoodi ideál mintaképei. És itt
vagyok én… – Nash érdeklődve rám villantotta a szemét. – Aki más, a
fekete bárány.
Elkerekedett a szeme, kihúzta magát ültében, ismét végignézett a
családomon, de most más szemmel figyelte őket. Láttam rajta, hogy érti,
mire próbálok kilyukadni.
– Teljesen igazad van – suttogta átszellemültem – Tökéletesek. Pont
úgy néznek ki, ahogy azt a modern kor embere elvárja a szép emberektől.
Olyan gyönyörűek és tökéletesek, hogy szinte egymásba olvadnak.
Nash ismét felém fordult, aztán felállt, és hátrébb lépett az asztaltól,
hogy alaposabban megnézhessen minket együtt.
– Ez zseniális – mormolta. Kezéből keretet formált, és maga elé emelte,
mintha a fényképezőgép lencséjén keresztül nézne minket. – Ők a világ
leggyönyörűbb, legtökéletesebb lényei, akik közül kiragyogsz. A másságod
– a tökéletlenséged – ki fog tűnni közülük, és elkülönít tőlük. És ez a
tökéletlenség lesz az igazán szép. – Elkapta a tekintetem, és láttam a
szemében, hogy megvettem.

– Brian csalódott lesz, hogy nem lehet benne, de…
– Nem, ő is kelleni fog hozzá – szakított félbe Nash. – A többiek
mellett ti ketten egy párként jelentek majd meg a fotókon, és így még
erőteljesebb lesz a kép. A daliás, megbabonázott herceg magának követeli
hercegnőjét, annak ellenére, hogy a világ első ránézésre nem őt választotta
volna.
– Reméltem, hogy ezt fogod mondani – terült el széles mosoly az
arcomon. – Brian cosplaymániás, teljesen maga alatt lett volna, ha kimarad
a buliból.
Juliette-ből és Anából kitört a nevetés. Imádták, hogy Brian – pont
Brian! – a szíve mélyén hatalmas kocka.
Nashsel egymásra mosolyogtunk, aztán ismét puszit nyomott az
arcomra, és csak utána ült vissza a helyére. Egy teljes percig megszólalni
sem tudott.
– Vállalják a fotózást? – nézett körbe a családomon.
A kérés mögött izgatottság és kétségbeesés érződött. Látszott rajta,
hogy ha kell, könyörögni is hajlandó, aminek kifejezetten örültem, tekintve,
hogy rá kellett vennie apámat, hogy félmeztelen, harisnyás tündérnek
öltözzön, a lányait pedig engedje – feltételezéseim szerint – meglehetősen
anyagtakarékos tündérjelmezben fotózni. Tuti, hogy könyörögni kell majd
neki.
– Tényleg azt szeretné, hogy mi is szerepeljünk Ella fotósorozatában? –
kérdezte Jennifer reszketeg hangon.
– Mrs. Coleman – Nash a fejét csóválta, és Jenniferre villantotta vakító
mosolyát, mire a mostohaanyám elvörösödött –, semmit sem szeretnék
jobban. Gyönyörű családja van, és Ellával együtt olyan lélegzetelállítóan
tökéletes képet alkotnak, amely meg fogja babonázni az egész világot.
Könny szökött Jennifer szemébe. Még ha nem is ő áll majd a fotózás
középpontjában, az, hogy rajta lehet Nash Wilson képein, számára maga
volt a valóra vált álom. Modellként ezek a fotók számtalan új lehetőséget
nyitnak meg előtte, az ikreket pedig tárt karokkal fogják várni az
ügynökségek, amennyiben úgy döntenek, hogy az anyjuk nyomdokaiba
lépnek, és modellkedésre adják a fejüket – és abban szinte teljesen biztos
voltam, hogy Ana erre vágyik.

Jennifer hitetlenkedve ingatta a fejét, majd zavarában felnevetett, és alig
hallhatóan szipogott.

– Megtisztelő lenne részt venni a munkában. Ugye? – nézett a
többiekre.

Juliette és Anastasia szeme akkorára tágult, mintha animefigurák
lennének, és hevesen bólogattak.

– Alig tudom elhinni, hogy részt fogunk venni egy Nash Wilson-
fotózáson – suttogta Ana.

Minden szempár apa felé fordult jóváhagyásért. Ő rám nézett, a
szemében olyan mértékű óvatosság tükröződött, hogy majdnem
felnevettem.

– Álljunk meg egy pillanatra! Az előbb valami tündéreket emlegettél
egy elvarázsolt erdőben. Mégis milyen családi fotózásra gondoltál?

Hagytam, hogy Nash feleljen a kérdésre. Miközben az elképzeléseit
részletezte, Juliette, Ana és Jennifer arckifejezése egyre álmodozóbb, apámé
pedig lassanként egyre rémültebb lett – egy idő után kezdtem attól félni,
hogy szívrohamot kap.

Láttam a szemén, hogy nemet akar mondani. Részben a lányai miatt
vonakodott, de jobbára a büszkesége nem engedte, hogy belemenjen a
dologba. Briannek nem lett volna gondja azzal, hogy feszülős harisnyába
bújjon, és eljátssza a tündért, na de Richard Coleman, a félelmetes ügyész,
aki bűnözőket eszik reggelire? Nem volt rá sok esély.

– Apa… – suttogtam, amikor már nyitotta a száját, hogy nemet
mondjon. – Egyedül is meg tudom csinálni a fotózást. Bárhogy döntesz, én
akkor is vállalom, és legfeljebb ketten leszünk Briannel. De nagyon sokat
jelentene nekem, ha ti is részt vennétek benne. – Becsukta a száját, és
bűntudatosan pislogott rám. – Tudom, hogy sokat kérek – folytattam –, de
az a helyzet, hogy… ez is a gyógyulásomhoz tartozik. Azért kell
megmutatnom magam a világnak, hogy el tudjam fogadni a testemet. Viszont
nemcsak magamat, hanem a családomat is el kell fogadnom.

– Ella… – Apám hangja elcsuklott, és közben a fejét rázta. Nem tudta,
mit feleljen, amivel nem is volt semmi baj, mert sejtettem, hogy ez lesz, és
előre kitaláltam, mit fogok mondani.

– Reggel, miután megbeszéltem Nashsel a találkozót, felhívtam az
ügynökömet. Hosszan beszélgettünk arról, mit jelentene nekem ez a fotózás,
és mit akarok kihozni belőle. Végül arra jöttem rá, hogy szeretném lezárni a
múltat. Szeretném megírni az önéletrajzomat, és megosztani az emberekkel a
történetemet. Szerintem ha szembenézek a félelmeimmel, és őszintén
beszélek róluk, meg fogok tudni békélni azzal a sok szörnyűséggel, ami
történt velem. Viszont nemcsak a testemmel kell megbékélnem, hanem veled
és a családoddal is. – Elszakítottam a tekintetem apámról, és a
mostohaanyám meg a mostohatestvéreim szemébe néztem. – Sohasem
éreztem igazán úgy, hogy közétek tartozom. Attól a pillanattól kezdve, hogy
megérkeztem Kaliforniába, olyan voltam, mint egy nagy, tökéletlen paca,
ami próbál beilleszkedni a ti festőién tökéletes világotokba. Igazából meg
sem lepődtem, hogy apa elhagyott értetek. Miért is kellettem volna neki,
amikor jobbat talált?

– Ella… – nyögte apám felindultan, és a kezemért nyúlt.
Legnagyobb meglepetésére megfogtam az övét.
– Ne haragudj! Tudom, hogy szörnyen hangzik, de ez az igazság.
Annyira megrémisztett a tökéletes életed, hogy képtelen voltam a részévé
válni. Szükségem van erre a fotózásra. Szükségem van arra, hogy azt
érezzem, én is érdemes vagyok rá, hogy Coleman lehessek. Ha le akarom
győzni a veled, Jenniferrel és az ikrekkel kapcsolatos görcseimet, akkor
szembe kell néznem velük. Tudom, hogy kellemetlen helyzetbe hozlak ezzel,
apa, de akkor is muszáj megkérnem téged erre.
Egy pillanatig rám meredt, majd megrándult az arca, és nagyot
sóhajtott.
– Édesem, attól a perctől kezdve, hogy hazahoztalak, másra sem
vágytam, mint hogy a családom részének érezd magad.
– Akkor tedd ezt meg értem! Most az egyszer legyünk egy család. Mi
mindannyian. Életem eddigi legfélelmetesebb lépésére készülök, és bár én
döntöttem úgy, hogy megteszem, nagyon nehéz lesz. – Mély levegőt vettem,
hogy visszatartsam a könnyeimet, amelyek hirtelen csípni kezdték a
szemem. – Jól jönne egy kis extra támogatás.
Apám láthatóan ellazult, amikor végül beadta a derekát.

– Rendben – nézett a szemembe az enyémmel egyező, nagy, csillogó
kék szemével, amelyet továbbörökített rám. – Ha tényleg erre van
szükséged, ha tényleg úgy érzed, ez segíthet abban, hogy a család részének
érezd magad, akkor legyen. Megteszem.

Jennifer, Juliette, Ana és Nash éljenzésben tört ki, miközben apám és
én csak bámultuk egymást. El sem hittem, hogy belement. Igen, elismerem,
kicsit piszkos húzás volt, de nem hittem, hogy bejön. Mondjuk, minden
egyes szó igaz volt. Tényleg szükségem van erre, és most, hogy apa
rábólintott, már nemcsak ideges, de legalább annyira izgatott is voltam.

Végig nagyon igyekeztem nem elbőgni magam, de most feladtam a
küzdelmet, és a szemem megtelt könnyel. Apám nyakába vetettem magam,
és szorosan megöleltem.

– Köszönöm – hüppögtem.
– Szeretlek, édesem.
A sírás még jobban fojtogatta a torkomat, és úgy éreztem, képtelen
vagyok elengedni apámat, bár nem mintha ő annyira ki akart volna
bontakozni az ölelésemből.
– Én is szeretlek – suttogtam.
Amikor végre hátrébb húzódtam, megtöröltem a szemem az
asztalkendővel, és elvörösödve végignéztem az asztal körül ülőkön. Ahogy a
tekintetem találkozott Anáé-val, rám villantotta szokásos gunyoros vigyorát,
ami most egyáltalán nem hatott bántónak.
– Mindig is Coleman voltál, te hülye – mondta kedvesen, és mosolyra
húzódott a szája sarka.
– Örülök, hogy hajlandó vagy végre közénk állni – tette hozzá Juliette.
Az ikrek felnevettek, mire vigyorogva égnek emeltem a tekintetem,
aztán Jennifer könnytől csillogó szemébe néztem. Ő szélesen rám
mosolygott, és halkan felkuncogott:
– Üdv a családban, édesem!
Azóta, hogy Kaliforniába érkeztem, most először éreztem őszintének
ezeket a szavakat, és végre készen álltam rá, hogy a magaménak tudjam
őket.
– Köszönöm. Jó érzés tudni, hogy megint van családom.

EPILÓGUS
Négy hónappal később

Idegesen doboltam a lábammal, miközben Brian és én megérkeztünk a
gyönyörű, kétszintes, téglaépítésű, fehér kerítéses, verandás házhoz. Először
jártam Brian anyukájánál és mostohaapjánál, de nem volt nehéz kitalálni,
melyik az ő házuk, tekintve, hogy egyedül az pompázott karácsonyi díszben.

A veranda korlátjára és oszlopaira girlandot tekertek, a bejárati ajtón
hatalmas koszorú lógott, a kertben pedig egy világító, fehér rénszarvas állt
büszkén. Liz és Doug még a szép zöld füvet is beszórta műhóval. A házat
megvilágító fények épp most kezdtek érvényesülni, ahogy a nap lassan
alábukott a Wisconsin állambeli Green Bay városa fölött. Pont jókor
jöttünk. Tökéletes időzítés.

Miközben Lizék felhajtójára kanyarodtunk, Brian úgy meredt a
karácsonyi dekorációra, mintha azt gondolná, elment az anyja esze. Nem
hibáztattam érte, elvégre majdnem augusztus volt.

– Mi a fene…?
– Nagyon furcsa – értettem egyet.
Rám sandított, és gyanakvás villant résnyire húzott szemében. Mivel
kettőnk közül nem én voltam a színész, alig bírtam megállni, hogy ne
vigyorodjak el, miközben kinyitottam a kocsiajtót, és kiszálltam a bérelt
autóból.
– Menjünk, derítsük ki, mi folyik itt!
Brion egy percig sem hitte el, hogy semmit sem tudok az egészről, de
nem faggatott, miközben a bejárathoz sétáltunk. Még fel sem értünk a
lépcsőn, Liz és Doug már megjelent a verandán.
– Hát megjöttetek! – sikkantotta Brian anyukája.
Gyorsan megölelte a fiát, aztán félretolta, hogy a karjába zárjon, és még
a szuszt is kiszorítsa belőlem. Persze ez nem azt jelenti, hogy engem jobban
szeretett, csak izgatott volt, mert tudta, mit tervezek.

Miután röviden, de szeretetteljesen megöleltem Dougot, betessékeltek
minket a házba, amit belülről is ugyanolyan szépen feldíszítettek, mint
kívülről. A karácsonyfa hatalmas volt, legalább három és fél méter magasra
nyúlt a boltíves nappaliban, alatta pedig kis halomban álltak az ajándékok,
arra várva, hogy kibontsuk őket. Még halk karácsonyi zene is szólt, és tűz
ropogott a kandallóban. Ha nem tudtam volna, hogy július 25-e van, simán
elhiszem, hogy a szentestét ünnepeljük.

– Épp időben jöttetek – lelkendezett Liz. – Most tettem a vacsorát az
asztalra. Marhasültet készítettem krumplipürével, illetve rakott zöldbabot,
házi zsemlét és sütőtökös pitét. Egész nap főztem, úgyhogy remélem, éhesek
vagytok.

– Kilyukad a gyomrom – ismertem be. – Isteni illata van.
– Tényleg mennyei – értett egyet velem Brian. – De mi ez az egész,
anya? Július van!
Választ azonban nem kapott, mert Liz eltűnt az elegáns étkezőben. Az
asztalon igazi lakoma illatozott, középen karácsonyi asztaldísz állt, és a
vendéglátóink az alkalom tiszteletére elővették a porcelán étkészletetet és az
ezüst evőeszközöket. Életemben nem ültem még ennél díszesebben
megterített asztalnál.
Belegondoltam, mennyi energiát fektethetett az estébe Brian mamája,
és összeszorult a torkom. Én csak annyit kértem, hogy állítson fel egy kis
karácsonyfát. Ez több volt, mint amire számítottam.
– Liz, ez gyönyörű! Köszönöm, hogy ennyit fáradtál.
– Nem volt fáradság – legyintett. – Gyertek, üljetek le! Lássatok neki,
mielőtt kihűl!
– Anyu…? – próbálkozott újra Brian, amivel csak azt érte el, hogy Liz
szúrósan meredt rá.
Felkuncogtam, a barátom pedig a fejét csóválta, és kihúzta nekem a
széket. Igen, határozottan kezdte azt hinni, hogy az anyja teljesen
begolyózott.
Amint helyet foglaltunk, Doug elmondta az asztali áldást, és mindnyájan
szedtünk az ételből. Amikor megdicsértem a mennyei karácsonyi menüt,
Brian nem bírta tovább:
– Oké, most komolyan! Július van… Anya, te teljesen becsavarodtál?

Liz dühösen összevonta a szemöldökét, a villa félúton a szájához
megállt.

– Nem, nem csavarodtam be, édes fiam – fújtatott sértetten. – Én
mindössze segítettem az elképesztően figyelmes barátnődnek újraalkotni a
mi Urunk, Jézusunk születésének napját.

Brian rám meredt, a tekintetéből sütött, hogy azt gondolja: „Neked
elmentek otthonról!"

– Nem hallottál még a júliusi karácsonyról? – mosolyogtam rá
ártatlanul. – Amikor megtudtam, hogy július 25-én jövünk, arra gondoltam,
jópofa lenne megismételni a karácsonyt, ha már az első enyhén szólva
szörnyen sikerült.

Brian arckifejezésében a kételkedést azonnal rajongás váltotta fel.
– Igen, tényleg elég rossz volt – ismerte el.
Na ja. Mivel az apja gyakorlatilag kiszolgáltatott minket a sajtónak, az
enyém meg eltaszított magától, azt hiszem, bátran állíthatjuk, hogy
borzalmasan sikerült az első közös karácsonyunk.
– Az volt – bólintottam. – Az azelőttit meg úgy töltöttem, hogy hol
eszméletemen voltam, hol nem, és akkor veszítettem el anyut is. Szeretnék
végre egy jó karácsonyt, de nem akarok a következőig várni, nehogy
kiderüljön, valami átok ül rajtam. Valahogy meg kell törnöm a sort.
Brian nevetve puszit nyomott az arcomra.
– Az egyetlen átok, amivel a sors sújtott, az az elkényeztetett herceged,
Hamupipőke.
– Ez nagyon igaz – értettem egyet.
Magamban felnevettem, miközben Brian a szemét forgatta, és végre
nekilátott a tányérján lévő ételnek. Mások folyton azzal viccelődtek, hogy
korbáccsal fenyítem, de igazság szerint csak makacsabb voltam. Most már
ugyanannyit vitáztunk, mint annak idején, amikor netes barátok voltunk,
mindössze azzal a különbséggel, hogy nem e-mail-ben, hanem szóban. Brian
hozzá volt szokva, hogy mindig mindenki körülrajongja, és eléri, amit akar.
És mivel folyton akart valamit, elvárta, hogy mások teljesítsék a kéréseit.
Az utóbbi hét hónapban, mióta együtt vagyunk, rengeteget tanultam.
Kitapasztaltam, mikor kell simogatnom a törékeny egóját, és mikor kell
letörnöm a szarvát. Az, hogy olyan csökönyös voltam, mint egy szamár, és

talán egy kicsit akaratos is, meglepő módon hozzájárult ahhoz, hogy jól
működjön a kapcsolatunk. Briannek kellett valaki, aki néha visszavág,
ahelyett hogy a többséghez hasonlóan engedne az akaratának. Én könnyen
visszavágtam, de mentségemre legyen mondva, ugyanilyen gyorsan szoktam
bocsánatot kérni, vagy épp megbocsátani.

– És hogy éreztétek magatokat Bostonban? – kérdezte Doug.
Akaratlanul elmosolyodtam. Végül olyan gyorsan a feje tetejére állt
minden, hogy semmit sem vettem Briannek karácsonyra. Valentin-nap volt,
amikor végre előhozta az ajándékaimat, és követelte, hogy fogadjam el. Az
egyik egy utazás volt az ország keleti felébe. Azt mondta, szeretné, ha
elmennénk a temetőbe, és tisztességesen bemutatnám anyunak, abuelának
és nagypapának. Persze A Vörös Pimpernel forgatásának végét meg kellett
várnunk, de júniusban végül sikerült hazautaznunk.
– Csodásan. Észre sem vettem, hogy ennyire hiányzik a keleti part. Jó
volt hazamenni. Még néhány középiskolai barátommal is beszéltem. Olyan
volt, mintha valami álomba csöppentem volna, de el kellett búcsúznom. Úgy
érzem, jót tett, hogy végre ezt is lezártam.
– Plusz a Red Sox megnyerte a mérkőzést, amit megnéztünk, ezért
Ellamarával az egész kiruccanás alatt madarat lehetett volna fogatni, és amíg
Bostonban voltunk, még az akcentusa is visszajött. Imádni való volt!
Ráöltöttem a nyelvem. Nevetséges, mennyire bele van bolondulva az
akcentusomba. Az út nagyobbik felében rajtam röhögcsélt, és megkért,
hogy mondjam ki ezt vagy azt a szót.
– És hogy halad az önéletrajz? – kérdezte Liz.
– Nagyon jól – bólintottam, és próbáltam lenyelni az utolsó falatot, ami
a számban volt. – Együtt dolgozom egy dokumentarista íróval, aki már több
híresség életrajzát is megírta. Sokat tanulok tőle, és dr. Parish is segít. Az,
hogy papírra vetem, mi minden történt velem, előrelendítette a terápiás
üléseket. Ahogy elkészülök egy-egy fejezettel, elviszem neki, ő pedig
minden egyes mondatot agyonelemez, én meg telebőgök egy egész csomag
zsepit, de az ülések végén mindig kicsivel jobban érzem magam. Lehet,
hogy mire elkészül a könyv, én is százszázalékosan működő, normális,
lelkileg kiegyensúlyozott nő leszek – forgattam játékosan a szemem.

Liz és Doug abbahagyta az evést, és zavartan rám meredt, Brian
viszont felhorkant, őt nem lepte meg, hogy a terápiámmal és a lelki
egészségemmel poénkodom. Egyszerűen rájöttem, hogy a humor a legjobb
gyógyszer, és bár sok mindent kellett feldolgoznom, sokkal könnyebb volt
szembenézni mindezzel, ha viccre vettem. Különben is, tényleg nagyon sokat
fejlődtem dr. Parish segítségével. Már nem érintett minden olyan
érzékenyen, és még az apámmal való kapcsolatom is kezdett megerősödni.

– Ezzel a vérmérséklettel nem neveznélek éppen normálisnak –
gúnyolódott Brian.

Most én horkantam fel, bár talán egy icipici igazság volt abban, amit
mondott.

Vacsora után úgy éreztük, túlságosan teleettük magunkat, és pihennünk
kell egy kicsit, mielőtt megkóstoljuk a pitét, ezért mindnyájan a nappaliba
vonultunk. Brian és én a kétszemélyes kanapéra ültünk, míg Doug a
díványra, Liz pedig egyenesen a karácsonyfához ment, hogy kiossza az
ajándékokat. Fülig ért a szája, miközben átnyújtotta a fiának a kis
dobozkát, amelynek a címkéjén az állt: „Cindernek Ellától". Brian hangosan
felolvasta, majd felnevetett.

– Minden követ megmozgattál ezért, jól gondolom? –kérdezte.
Válaszként csak megvontam a vállam, mire magához húzott, és
megcsókolt.
– Meglep, hogy egyáltalán találtál nekem valamit. Karácsony óta ezt
kerested? – élcelődött. – Mert remélem, tudod, hogy öt hónap múlva
megint karácsony, a szülinapomig meg alig három hét van.
– Ne is emlékeztess rá! – mordultam fel. – Legfeljebb megegyezünk
abban, hogy ez egyben a szülinapi és karácsonyi ajándékod az elkövetkező
ötven évre.
Ezen megint felnevetett, aztán elkezdte kibontani a dobozkát, de
gyorsan megállítottam.
– Várj! Előbb hadd nyissa ki anyukád és Doug a sajátját.
Mindkettejük ajándékát jó előre becsomagoltattam és ideküldettem.
Liz mesélte, hogy Dougot már hetek óta majd megeszi a fene a
kíváncsiságtól, de a szavukat adták, hogy nem fognak csalni. Brian
mostohaapja nem totojázott, azonnal letépte a csomagolópapírt, majd

amikor meglátta az egész csapat által aláírt, bekeretezett Green Bay
Packers-mezt, felszaladt a szemöldöke, és elnyílt a szája. A reakcióját látva
elvigyorodtam.

– Az egész csapat dedikálta?
– Igen, az előző idényből – bólintottam büszkén.
Doug döbbenten meredt rám, Brian pedig azonnal talpra szökkent,
hogy alaposabban megnézze a mostohaapja ajándékát.
– Hogy mi van? Dougnak sikerült ilyen menő ajándékot találnod,
nekem meg semmit sem tudtál kitalálni? Ne már! Én is akarok egy ilyet!
Liz és én nevetve összenéztünk. A pasik meg a sport… Bostoni lévén
természetesen Red Sox-szurkoló voltam, és időnként szívesen elmentem a
meccsükre, de azt egyszerűen képtelen voltam ép ésszel felfogni, hogy lehet
ennyire megszállottan szeretni a sportot. Liz sem igazán értette, de hozzám
hasonlóan ő is imádni valónak találta, milyen izgatottság fogta el a két férfit
az értékes mez láttán.
– Ella, ez valami elképesztő! – lelkendezett Doug. – Köszönöm. De
mégis hogy sikerült hozzájutnod?
– És nekem miért nem szereztél? – kérdezte Brian, és duzzogva a
kezében lévő kis dobozkára nézett, amelyben nyilvánvalóan nem dedikált
amerikaifoci-mez van.
Lesújtó pillantást vetettem rá, és megvontam a vállam.
– Először idénybérletet szerettem volna venni, de arra már vagy 1960
óta várólista van, és nincs az a pénz vagy hírnév, amivel a lista elejére
lehetne kerülni. Higgyétek el, tudom, miről beszélek. Felhívtam a klubot, és
megkérdeztem.
Doug ismét döbbenten rám meredt, Brian pedig horkantva felnevetett.
– És még te mondod, hogy visszaélek a hírnevemmel!
– Én nem éltem vissza a hírnevemmel, csak udvariasan megkérdeztem,
nem volna-e mégis valami megoldás, és amikor azt mondták, hogy nem,
megköszöntem az idejüket, és megkérdeztem, tudnak-e helyette esetleg
valami dedikált cuccot szerezni. És miután felajánlottam, hogy bemutatnánk
őket az idény előtti edzőtábor alatt a „Cinder és Ella kalandjai"-ban, azt
mondták, boldogan küldenek egy ilyen mezt.
Brian felkapta a fejét, a szemében gyermeki izgatottság csillogott.

– Hogy mi? Tényleg felajánlottad? És mit válaszoltak?
– Nagyon hízelgőnek találták, hogy Brian Oliver hatalmas rajongójuk,
és azt mondták, megtisztelő lenne, ha Cinder és Ella az ő edzőtáborukba
kalandozna el először élsportolótémában – nevettem. – Talán
kipróbálhatom, milyen Green Bay-pompomlánynak lenni, téged pedig lehet,
hogy egyszer-kétszer leterít a támadófal, de igen, ezen a héten Cinder és
Ella ellátogat egy napra a Green Bay Packers edzőtáborába. És meghívták
anyukádékat is.
Brian izgatottan összenézett Douggal, aztán két lépéssel átszelte a
szobát, a karjába kapott, és vigyázva körbeforgott velem.
– Te szépséges nő! Te vagy a világ legjobb barátnője!
– Tudom, de most tegyél le, hogy Liz is megnézhesse az ajándékát.
Amikor végre leültünk – előtte persze Brian olyan szenvedélyesen
megcsókolt, hogy belevörösödtem –, szorosan az oldalához vont, és
figyelte, ahogy az anyukája kibontja az ajándékot.
Liz aggodalmas arckifejezéséből arra következtettem, hogy attól fél, ő
is egy dedikált amerikaifoci-mezt kap, de amikor végre lefejtette a
csomagolópapírt, még a lélegzete is elakadt a meglepetéstől.
– Jaj, Ella! – kapta a szája elé a kezét, miközben könny szökött a
szemébe. – Ez gyönyörű!
Feltartotta és Dougék felé fordította a nagy, bekeretezett kollázst,
amely a Nash Wilson által készített, tündérmesetémájú fotókból állt. A
képek még annál is varázslatosabbak lettek, mint képzeltem. A fotózás
helyszínéül az észak-kaliforniai redwoodi erdőt választottuk. Akkor jártam
ott először, de tagadhatatlan, hogy a világ egyik legtitokzatosabb és
legvadabb erdeje. Lélegzetelállítóan gyönyörű volt, és az lett az új kedvenc
helyem.
Doug hosszan füttyentett, Brian pedig élesen beszívta a levegőt.
– Ebből is akarok egyet – motyogta.
– Van bármi, amiből nem? – nevettem.
– Persze, sok minden – felelte szórakozottan, és közben le sem vette a
tekintetét a kollázsról.
A legjobb csoportképeket, páros képeket és egyalakos fotókat
válogattam össze kettőnkről. Brian talpra ugrott, és az anyja mellett termett.

Letérdelt, hogy közelebbről megnézhesse a válogatást, aztán
rámutatott, és megrázta a fejét.

– Rosszul mondtam, nem egyszerűen akarom, hanem szükségem van
rá.

A fotózáson készült összes kép közül az volt a kedvencem, amelyiken
egyedül voltam, és egy hatalmas, kidőlt fatörzsön ültem a sűrű erdőben. A
fák lombjai között átszűrődő napsugarak rám vetültek és megvilágítottak,
mintha reflektorfényben lennék. Nash nagy, hegyes füleket és hatalmas,
csillogó, jégkék, fátyolszerű szárnyakat adott rám, illetve kiválasztotta a
világ legrövidebb, kék színű szoknyáját és felsőjét. A felsőrész
tulajdonképpen csak egy kötés volt, ami a mellemet takarta, a szoknya
láttán pedig még Csingiling is mélyen elvörösödött volna. A hajamnak
szélfútta hatást kölcsönöztek, és kis kék virágokat fontak bele. Életemben
nem láttam még ennél a lánynál gyönyörűbb teremtést. Nehéz volt elhinni,
hogy valójában én vagyok a képen.

A lábamat felhúztam, és bár oldalt ültem, a fejemet a fényképezőgép
felé fordítottam, és sejtelmesen néztem felfelé. Nashnek igaza volt: ez a
beállítás kiemelte a szemem, és varázslatos hatást keltett. A fotó zsenialitása
abban rejlett, hogy a sebhelyes bőröm egyenetlenségét tökéletesen
kiegészítette az öreg fa kérge – úgy néztem ki, mintha a természet része
lennék, mint valami erdei tündéristennő. Ez a kép lesz a könyvem borítóján.

Nash áprilisban mutatta be a fotókat a galériájában, amihez Mr.
Buchman óriási megnyitóünnepséget szervezett, én pedig életemben először
kiálltam a nyilvánosság elé, hogy beszéljek a tapasztalataimról, és arról,
hogy mit jelentenek nekem ezek a képek. Nash csodálatos fotóinak és a
beszédemnek köszönhetően a Time magazin címoldalára kerültünk, és a
velünk készült interjút is leközölték.

– Komolyan mondtam, Ella. Nekem is kell egy ilyen –ismételte meg
Brian.

– Jó. Most már legalább tudom, mit adjak a szülinapodra.
Igazából már készíttettem három másik összeállítást a nappaliba, a
kanapé mögötti falra.
– De addig még van három hét – ráncolta a homlokát.

– Túléled, te nagy, elkényeztetett gyerek – nevettem. – Miért nem
foglalkozol inkább a mostani ajándékoddal?

Felemeltem és megráztam a kis dobozt, amit letett mellém a kanapéra,
amikor felállt, hogy megnézze a képeket. Brian szája fülig szaladt, azonnal
mellettem termett, és elvette a dobozkát. Nekiállt kibontani, de aztán
hirtelen megállt, és aggodalmasan rám nézett.

– Én nem hoztam neked semmit.
– Már odaadtad az ajándékaimat, vagy elfelejtetted? –nevettem. –
Ráadásul nem is csak egyet. Még Bostonba is elvittél. Nekem az elég volt.
– Az nem ugyanaz – ráncolta össze még jobban a homlokát. –
Karácsonykor én sem adtam neked semmit. El kellett volna mondanod,
hogy újra karácsonyozunk, kitaláltam volna valamit.
– Jó ez így, Brian. Nekem nem kell ajándék, csak téged kérlek
karácsonyra – mosolyodtam el gúnyosan, és énekelni kezdtem a
legutálatosabb karácsonyi szám, az All I Want for Christmas is You
szövegét.
Résnyire szűkült a szeme, és elhúzta a száját.
– Én is ennyire idegesítő voltam?
Kitört belőlem a nevetés.
– Igen! Hetekig! Megérdemled, hogy visszakapd. De most bontsd ki
végre az ajándékodat!
Letépte a csomagolópapírt, majd kérdőn felhúzta a szemöldökét,
amikor meglátta a Tiffany jellegzetes, babakék dobozkáját. Nem szóltam
egy szót sem, csak elvigyorodtam. Brian kinyitotta a dobozt, és amikor
meglátta benne a gyűrűdobozt, még kíváncsibb lett. Amikor azt is kinyitotta,
és zavartan a benne lévő gyűrűre nézett, az ajkamba haraptam, nehogy
felnevessek.
– Eljegyzési gyűrűt vettél nekem?
– Jaj, dehogyis! – kiáltottam, de nagyon nehezemre esett
visszatartanom a nevetést. – Igazából nem neked, hanem magamnak
szántam. – Brian rám emelte a tekintetét, mire jelentőségteljesen felvontam a
szemöldököm. – Szóval ha úgy vesszük, mégiscsak hoztál nekem valamit.
Az ölébe ejtette a kezét, és elkerekedett szemmel meredt rám.
– Te most megkéred a kezem?

– Dehogy kérem, az a te dolgod – legyintettem, mintha ennél nagyobb
butaságot nem is kérdezhetett volna. – Mindössze finoman célzok rá,
elképzelhető, hogy már készen állok. Persze csak akkor, ha te is.

Amint Brian magához tért a döbbenetből – ami jó tizenöt
másodpercébe tellett –, hamiskásan elmosolyodott, és feltartotta a gyűrűt.

– Ezt nevezed te finom célzásnak?
– A „finom célzás” relatív fogalom, mindig a célzás címzettjének
együgyűségétől függ.
– Én nem vagyok együgyű! Eddig te nem akartál összeköltözni velem,
és te papoltál arról, mennyire nem állsz készen az olyan komoly, felnőtt
dolgokra, mint a házasság és a gyerekvállalás.
– Ó, a gyerekvállalásra még mindig nem állok készen – vágtam rá, mire
Liz csalódottan felsóhajtott, de eleresztettem a fülem mellett. – A házasságra
viszont igen, és amint lejár a bérleti szerződésem, és találunk egy olyan
házat, ami mindkettőnknek tetszik, az összeköltözésre is.
Brian elhomályosult tekintettel nézett rám, látszott, hogy magával
ragadta a képzelete. Mindig is tetszett neki a gondolat, hogy hollywoodi
módra éljük a tipikus amerikai álmot: filmbemutatókra és díjátadó
ünnepségekre járunk, miközben fehér léckerítéses házban lakunk a
gyerekeinkkel és kutya helyett macskával. Ami szerintem imádni való – az
én nagy, erős, macsó pasim rajong az édes, bújós kiscicákért.
– Amint hazaérünk, felhívjuk az ingatlanost – jelentette ki Brian. –
Örülni fog, hogy végre komolyan gondolom a házkeresést.
Ahogy kiköltöztem apáméktól, azonnal olyan helyeket kezdett
nézegetni, amelyek megfelelnek a szükségleteimnek, ám amikor beköltöztem
a lakásba, feladta a keresést.
– Jobb lenne várni ezzel, amíg hazajövünk Új-Zélandról.
A Cinder-krónika további részeit augusztusban, mindjárt a szülinapja
után kezdik forgatni, így hosszú időre be volt táblázva. A druida herceg
olyan jól sikerült – megdöntötte a legtöbb bevételt hozó film rekordját –,
hogy azonnal szabad utat adtak a sorozat további részeinek elkészítéséhez,
amelyeket egy időben forgatnak le, hogy ezzel csökkentsék a gyártási
költségeket. Ez azt jelentette, hogy Brian kábé nyolc hónapig Új-Zélandon
lesz, ahol a sorozat első részét is forgatták. Természetesen vele megyek –

már alig várom, hogy életemben először külföldre utazzak! Közvetlenül a
születésnapja után indulunk. A weboldallal kapcsolatos dolgokat úgyis
online intézem, és különben is, Scott Los Angelesben lesz, szóval az egyéb
teendőket nyugodtan rábízhatom.

– Jó, de ez lesz az első dolgunk, amint visszajöttünk. Rendben?
– Rendben – mosolyogtam rá, majd megfogtam a kezét, azt,
amelyikben még mindig az ékszert tartotta. – Visszatérve a gyűrűre…
Brian arcán ismét megjelent a hamiskás mosoly, és kérdőn felhúzta a
szemöldökét.
– Azt hittem, nem akarod megkérni a kezem.
– Nem is – néztem rá ártatlan tekintettel. – Csak szeretném megértetni
veled, mit jelent ez az ajándék. Olvasd el a gravírozást.
A gyűrűre pillantott, és észrevette, hogy apró betűk vannak belevésve.
– „És boldogan éltek, míg meg nem haltak" – olvasta, mire
elvigyorodott.
– Na ez az én ajándékom neked – mosolyodtam el végre szelesen,
ahogy már a legelején szerettem volna. – Hogy mindig veled leszek.
– Örökkön-örökké?
Fülig érő szájjal bólintottam.
– Feltéve, ha nem tökölsz tovább, és megkéred végre a kezem.
Jelentőségteljesen megmozgattam a gyűrűsujjamat, jelezve, hogy ne
várasson tovább, húzza fel végre a gyűrűt az ujjamra.
Szigorú pillantást vetett rám, amivel mintha azt üzente volna, hogy
„Brian Oliver nem hajol meg senki akarata előtt".
– Én nem kérek, én követelek – jelentette ki, majd kidüllesztette a
mellét, és szorosan keresztbe fonta a karját maga előtt. – És nem fogom
csak azért megkérni a kezed, mert te azt mondtad. Ez kicsit sem
romantikus. Előbb megtervezem a létező leggyönyörűbb, legegyedibb és
legromantikusabb lánykérést, és majd akkor.
Rámeredtem, kérdőn felhúztam a szemöldököm, és makacsul ismét
megmozgattam az ujjamat. Kihívóan összehúzta a szemét, a karja továbbra
is keresztbe fonva a mellkasa előtt. A szoba túlsó feléből kuncogás
hallatszott, de nem foglalkoztunk a nézőközönségünkkel, hosszan
farkasszemet néztünk.

Brian nézett félre először.
– Rendben – mondta ingerülten. – De ezért megeszem a pitédet.
Felnevettem, aztán amikor fél térdre ereszkedett, és a kezébe fogta a
kezem, vadul kalapálni kezdett a szívem. Mérhetetlenül boldogan Lizre
mosolyogtam, mire ő is rám villantotta ragyogó mosolyát.
– Ellamara Valentina Rodriguez… – dorombolta Brian azon a mély
hangján, amit annyira szeretek.
Ahogy belenéztem csokoládébarna szemébe, szeretetteljesen rám
mosolygott. Oké, lehet, hogy megterveztem az egészet, de attól még ez
tökéletes pillanat volt, és visszafojtott lélegzettel vártam a nyálason
romantikus, filmbe illően giccses lánykérést.
Brian jó öt másodpercig egy szót sem szólt – minden bizonnyal a
drámai hatás kedvéért majd megrándult a szája sarka, és a szemében
pimaszság csillogott.
– Gyere hozzám, te nő!
Igen, ez határozottan követelésnek hangzott. Ennyit a nyálas
romantikáról.
Hangosan felhorkantam, aztán kitört belőlem a nevetés, és szalutáltam.
– Igenis!
Brian még mindig előttem térdelt, és türelmesen megvárta, hogy
lecsillapodjak. Izgatottan rámosolyogtam, mire égnek emelte a tekintetét, és
az ujjamra húzta a gyűrűt. Bevallom, egy pillanatra előbújt belőlem a csajos
csaj, és felsikítottam.
Erre végre ő is nevetni kezdett, és hitetlenkedve csóválta a fejét,
miközben az ujjamon lévő gyűrűt vizsgálgattam.
– Nézzenek oda! Tökéletesen illik rám! – cukkoltam.
– Gonosz – vágta rá fapofával.
Felnevettem, Brian pedig felállt, engem is felhúzott, és megcsókolt,
amivel belém fojtotta a nevetést. Liz ezt szemlátomást úgy értelmezte, hogy
vége a lánykérésnek, és még csókolózás közben letámadt minket:
– Jaj, olyan boldog vagyok! Gratulálok! El sem hiszem, hogy a kicsi
fiam megnősül!
Leendő anyósom szeméből potyogtak az örömkönnyek, elárasztott a
csókjaival, és agyonölelgetett bennünket. Végül már Dougnak kellett

beavatkoznia az érdekünkben:
– Drágám, nyugodj meg! Hagyd egy kicsit magukra őket, hadd

örüljenek együtt!
– De Doug…
– Liz…
Ahogy Brian anyja meghallotta a férje ellentmondást nem tűrő hangját,

és arrébb kullogott, elmosolyodtam. Nem tudtam, hogy ez az érzelgős
ember ilyen határozott is tud lenni. Doug rám kacsintott, és megfogta a
felesége kezét.

– Mi lenne, ha felvágnánk a pitét?
Liz dühösen pufogott, de amikor Doug nem hátrált meg, megadóan a
magasba emelte a kezét.
– Jól van, vágjuk fel!
Brian még azelőtt magához vont, hogy az anyukája kiért volna a
szobából.
– Szeretlek – suttogta.
– Én is szeretlek – fontam a nyaka köré a karom, mire gyors csókot
nyomott az ajkamra.
– Félre ne érts, nagyon tetszik az ajándékom, de tényleg szólhattál
volna, hogy én is készülhessek neked valamivel – vonta össze a
szemöldökét.
– Te állandóan ajándékokkal halmozol el…
– És?
Amikor összejöttünk, figyelmeztetett, hogy készüljek fel, mert
rendszeresen meg fog lepni ezzel-azzal, és tartotta is magát ehhez. Nincs
még egy olyan ember, aki ennyire szeret ajándékozni, mint Brian. Szerettem,
hogy ilyen nagylelkű, még ha a legtöbbször el is vetette a sulykot. Le
mertem volna fogadni, hogy majd belepusztul, amiért nem tud mit adni,
miközben nekem végre sikerült megajándékoznom. De ez is a tervem része
volt.
– Figyelj csak… – Kibontakoztam az ölelésből, és megfogtam a kezét.
– Van valami, amire vágyom, és ma este megadhatod nekem. Már ha
tényleg mindenáron kedveskedni szeretnél valamivel.
– Mi az? – kérdezte buzgón.

Széles mosoly terült el az arcomon, majd a füléhez hajoltam, és
belesuttogtam, mit szeretnék, mit tegyen. Mivel tudtam, mennyire élvezi, ha
kimondom, mire vágyom, nagyon egyértelműen és konkrétan fogalmaztam.

Élesen beszívta a levegőt, mire ismét elmosolyodtam. Hátrébb
húzódtam, Brian pedig baseball-labda méretűre tágult szemmel meredt rám,
aztán nagyot nyelt, és megnyalta az ajkát, mintha hirtelen kiszáradt volna a
szája.

– Biztos, hogy ezt akarod?
Ideges remegés futott végig rajtam, de készen álltam. Nagyon is. A
nyakába fontam a karom, és lassan megcsókoltam.
– Mondtam már, csak téged kérlek karácsonyra, és komolyan
gondoltam.
Döbbenten meredt rám, aztán vadul a számra tapasztotta a száját,
mintha most azonnal, a nappali kellős közepén szeretné teljesíteni a
kívánságomat.
– Brian! Ella! A desszert tálalva!
Brian zihálva hátrébb húzódott, a tekintete izzott a vágytól. Az étkező
felé sandított, majd visszanézett rám. Az arcára kiült a vívódás, mire
felnevettem:
– Az csak pite – suttogtam.
Úgy értettem, hogy az csak pite, gyorsan megesszük, de Brian úgy
értelmezte: „Az csak pite, hagyjuk a fenébe!"
– Bocs, anya, most mennünk kell! – kiabálta, miközben a karjába
kapott. – Holnap visszajövünk.
– Hogy micsoda? – viharzott be Liz a nappaliba. – Hová mentek?
– Valahova, ahol vadul, szenvedélyesen szeretkezhetek a
menyasszonyommal, anélkül, hogy a szüleim a folyosó túlsó végén lévő
szobában mindent hallanának.
Mostanra már hozzászokhattam volna, milyen szókimondó tud lenni,
mégis elborzadva meredtem rá, és éreztem, hogy elönti a forróság az
arcomat – valószínűleg vörösebb lettem, mint életemben valaha.
– Brian!
– Brian! – sikoltotta velem szinkronban Liz. – Vigyázz, hogy beszélsz!

– Bocs, anya – felelte a vőlegényem a megbánás legkisebb jele nélkül.
– Holnap délelőtt visszajövünk, ígérem – mondta, miközben a bejárati ajtó
felé vitt. – Ömm… vagyis inkább délután.

– Brian Olivér, most azonnal megállsz ott, ahol vagy! Még csak most
értetek ide. A… a fizikai szükségleteid várhatnak. Legalább kóstoljátok
meg a pitét!

– Sajnálom, anya, de nem várhat a dolog – nyitotta ki Brian az ajtót. –
Az én részemet tegyétek a hűtőbe.

– Brian!
– Liz, hagyd, fölösleges – szólt közbe Doug, és bár nagyon igyekezett
megállni, mégis elmosolyodott.
Briant nem lehetett megállítani. És bármennyire is elborzasztott a
gondolat, hogy a szülei tudják, hová visz és miért, nem éreztem magamban
erőt ahhoz, hogy a sarkamra álljak, és megállítsam.
– Ne haragudj, Liz – mosolyogtam rá bocsánatkérőn a fia válla fölött. –
Ígérem, holnap ebédre visszajövünk, és elkezdjük tervezni az esküvőt.
A jövendőbeli anyósom erre szemlátomást megenyhült kissé, a szemem
sarkából viszont láttam, hogy Brian arca megrándul. Úgy kell neki.
A bérelt autó anyósülésére ültetett, aztán visszarohant a házba a
táskámért és a botomért. Odaintett Dougnak, puszit nyomott Liz arcára, aki
még mindig rosszallóan ráncolta a homlokát, és bepattant a volán mögé.
– Ez tényleg szükséges volt? – kérdeztem, miközben legördültünk a
felhajtóról.
– Igen. – Megfogta a kezem, az ujjai közé fűzte az ujjaimat, majd
csókot nyomott rá. – Ami az esküvőt illeti… – kezdte, mire boldogságtól
csillogó szemmel ránéztem, ő pedig elhúzta a száját. – Gondolom, nem
leszel kegyes hozzám, és nem mondod azt, hogy tartsunk gyors vegasi
esküvőt, mielőtt Új-Zélandra mennénk… Pedig ha választhatnék, inkább ezt
kérem a szülinapomra a kollázs helyett.
Szegény Brian, majdnem megsajnáltam. De csak majdnem.
Derűsen, már-már idegesítően felnevettem, és szánakozó pillantást
vetettem rá.
– Jaj, édesem… Sajnálom, de a te Hamupipőkédnek szüksége van a
tündérmesébe illő esküvőre, hogy elmondhassa: „És aztán boldogan éltek,

míg meg nem haltak."