Kelly Oram - Cinder és Ella 2. - Örökkön-örökké

15.
Brian

Amikor másnap reggel arra ébredtem, hogy Ella szorosan hozzám bújik,
mintha ösztönösen a testem melegére vágyna, rájöttem, hogy hihetetlenül
szerencsés pasi vagyok. Az apja bukása jelentette az én győzelmemet. Ella
nem egyezett volna bele, hogy hozzám költözzön, ha lett volna más
választása. Tudtam, hogy nem áll készen az együttélésre, még ha nem is
értettem, miért.

Lehet, hogy szemétség örülni annak, hogy erre kényszerült, de képtelen
voltam rosszul érezni magam, amiért megvalósult, amire vágytam. Ella itt
amúgy is nagyobb biztonságban van, és egyszerűen magam mellett akartam
tudni. Azt akartam, hogy minden este mellettem aludjon. Azt akartam, hogy
ő legyen az első, akit reggelente meglátok. Hogy mindig velem legyen, hogy
együtt töltsük az időt, együtt nevessünk, együtt hozzunk döntéseket, és
szeretkezzünk. Ha az megkönnyítené neki a dolgot, ebben a szent
pillanatban feleségül venném, de tuti, hogy ha előhozakodnék ezzel az
ötlettel, csak még jobban megijeszteném.

Ella nagyot szusszanva és nyújtózkodva ébredezett, és ez visszarántott
a valóságba. Gyorsan puszit nyomtam a homlokára, majd óvatosan
rámosolyogtam. Nem tudtam, milyen lelkiállapotban van.

- Jó reggelt.
Kábultan rám meredt, majd amikor rájött, hogy egy ágyban,
egymáshoz bújva fekszünk, felszisszent. A szeme tágra nyílt, és lassan, oda
sem pillantva végigfuttatta a kezét a hasamon, mintha bizonyítékra lenne
szüksége, hogy a meztelen felsőtestemen aludt, csak túlságosan zavarban
lenne ahhoz, hogy odanézzen. Amikor az ujjaival végigsimított a
köldökömön, felsikkantott. Egyszerűen imádni való volt.
– Nyugi, rajtam van a nadrágom, és rólad is csak a cipőt vettem le.
Végre rá mert nézni a felsőtestemre, aztán elhúzódott, hogy legyen
köztünk egy kis távolság. Azonnal fázni kezdtem, és hiányzott a közelsége,

de elengedtem, mire zihálva felült.
– Úristen, tegnap eljöttem hazulról! – hadarta, és a szemében rettegés

ült. – Eltaszítottam magamtól apámat, és eljöttem otthonról. Meg csak össze
sem pakoltam. Nincs itt semmi ruhám, még fogkefém vagy…

– Semmi baj – ültem fel, és a karomba vontam. – Minden rendben lesz.
Ella reszketett, ezért gyengéden az álla alá nyúltam, és felemeltem a
fejét, hogy a szemembe nézzen.
– Nincs mitől félned, Ellamara. Itt vagyok veled. Egy csónakban
evezünk, és mindent elrendezünk. De egyszerre csak egy dologgal
foglalkozzunk, oké? – Bólintott, én pedig rámosolyogtam. – Szuper. Először
is, mérget vennék rá, hogy van egy tartalék fogkefém valahol, másodszor, én
nem ragaszkodom a ruhához…
Ahogy számítottam rá, ez a kis élcelődés elfeledtette vele a korábbi
félelmeit.
– Szép próbálkozás – horkant fel.
Felnevettem. Túl könnyű dolgom volt.
– Egy próbát megért.
Ella égnek emelte a tekintetét, de végül elmosolyodott. A fejtámlához
tettem egy párnát, hátradőltem, és ölelésre tártam a karom, mire tétovázás
nélkül hozzám bújt. A fejét a vállamra hajtotta, és pár percig egyszerűen
csak így öleltük egymást.
Olyan kényelmes volt, hogy lecsukódott a szemem, és egy kicsit el is
bóbiskolhattam, mert kellett egy pillanat, hogy felfogjam a szavai értelmét,
amikor végre megszólalt:
– És most hogyan tovább? – kérdezte.
Morogva jó közel vackoltam magam hozzá. Másra sem vágytam, mint
hogy egész nap ágyban maradjak vele. Legfeljebb kajáért lennék hajlandó
felkelni.
– Most sehogy. Így pont jó – motyogtam, mire Ella halkan felnevetett.
– Komolyan mondtam, te nő. Már tényleg mindenem megvan, amire
vágytam. Csak ugrattalak, amikor azt mondtam, téged kérlek karácsonyra,
de ha már szó szerint értelmezted a dolgot, örülök az ajándéknak, és nem
lehet visszavonni. Mostantól velem kell beérned.
– Haha, nagyon vicces vagy – forgatta a szemét.

– Nem vicceltem.
Ha a hangomból nem hallotta ki a hirtelen hangulatváltozást, a
szememben izzó tűzből biztosan megértette.
Az ajkára tapasztottam a számat, és legnagyobb meglepetésemre
szenvedélyesen viszonozta a csókot. Átkarolta a nyakamat, így szinte adta
magát, hogy az ölembe kapjam.
A sérült csípője miatt nem hittem, hogy rám tud ülni lovagló ülésben –
pedig mindennél jobban vágytam rá ezért keresztben az ölembe ültettem, és
magamhoz öleltem. Elengedte a nyakamat, és az egyik kezével a hajamba
túrt, a másikat pedig a mellkasomra tette.
Libabőrözött a karom, miközben Ella másodszorra mert felfedezőútra
indulni a testemen. Az ujjai nagyon finoman érintették csak a bőrömet, és
bár többet akartam ennél, elfojtottam a vágyat, mert nem akartam
megijeszteni, nehogy abbahagyja, amit csinál. Hagytam, hogy ő határozza
meg az ütemet.
Végigsimított a mellkasomon a hasamig, majd követte a szőrzet vonalát
a köldökömtől egészen a nadrágom derekáig, és közben oda-vissza
mozgatta az ujját, mintha élvezné a vékony, selymes szőr tapintását. Olyan
jó érzés volt, hogy fennakadt a szemem.
Õ az első nő az életemben, aki ilyen hatással van rám fizikailag, hogy
csupán az érintésétől kikészülök. A fejem hátrahanyatlott a fejtámlára, és
mélyen beszívtam a levegőt.
Ella egy szempillantás alatt elvette a kezét.
– Ne hagyd abba! – mormoltam. – Fogalmad sincs, mennyire imádom,
amikor megérintesz.
Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy fülig pirult. Amikor elkaptam a
tekintetét, elfordult, és az ajkába harapott. Az álla alá nyúltam, felemeltem a
fejét, és megvártam, hogy rám nézzen. Az arca továbbra is mélyvörös volt,
de végre a szemembe nézett.
– Nem csinálunk semmit, amire nem állsz készen – nyugtattam meg,
miközben a gyönyörű kék szempárba néztem.
– Csak azt, ami neked is elfogadható, és semmi többet, oké? Ha azt
mondod, elég, leállók.

Egy pillanatig még néztük egymást, aztán megnyalta az ajkát, és alig
észrevehetően bólintott.

– Oké – suttogta.
Az alsó ajkába harapott, és megmerevedett, mintha nem tudná, mit
tegyen. A kezembe vettem a kezet, belecsókoltam a tenyerébe, majd a
mellkasomra tettem, és vezettem az ujjait. Közben a hüvelykujjával
végigsimítottam az egyik mellbimbómon, mert eddig túl szégyenlős volt
ahhoz, hogy megérintse.
Ella megremegett, és hallhatóan nyelt egyet. Nagyon nehezen tudtam
kordában tartani az izgatottságomat, soha nem csináltam meg ilyet. Soha
nem kellett nekem kezdeményeznem, vagy bátorítanom a nőt, hogy érintsen
meg. Alig tizenöt évesen vesztettem el a szüzességemet, amikor is az akkor
tizenhét éves szereplőtársam szinte rám vetette magát. Én, a buta és
túlbuzgó tinifiú engedtem, hogy bevezessen egy olyan világba, amelyre még
korántsem álltam készen.
Túl fiatal voltam, és nem elég érett ahhoz, hogy ezt felismerjem. Anyám
akkor már Wisconsinban lakott, apámra pedig nem lehetett számítani abban,
hogy majd ellát bölcs tanácsokkal. Miután megtörtént, úgy éreztem, muszáj
elmesélnem valakinek, ezért elmondtam apámnak, mire ő egyszerűen csak
hátba veregetett, és gratulált, hogy végre férfi lettem, ráadásul egy dögös,
idősebb lánynak köszönhetően, akitől tanulhattam egyet-mást.
Az első alkalom, mondhatni, meghatározta a későbbi szexuális
életemet: a nők rám vetették magukat, én meg hagytam, hadd csinálják, amit
szeretnének, mert jó érzés volt, plusz magányos voltam, és valami mélyebb
kapcsolatot kerestem. Egyre több nővel feküdtem le, és az évek alatt
magabiztossá váltam, így ma már nem jelent gondot irányítani az
eseményeket a hálószobában, viszont nem akartam olyanná válni, mint az a
tizenhét éves lány, aki kihasználta a tapasztalatlan és nála fiatalabb
szereplőtársát.
– Szeretnéd abbahagyni? – kérdeztem halkan, miközben még mindig a
bőrömet simogattam Ella ujjával.
Rám nézett, én pedig vártam. A testem üvöltve követelőzött, hogy
többet akar, de ez most Ellamaráról szólt, nem rólam. A barátnőm ismét az
ajkába harapott, és megrázta a fejét.

– Mondd ki hangosan a kedvemért – kértem, mert szükségem volt a
szóbeli megerősítésre, hogy biztos lehessek benne, nem lépem át a határt.

Ella mély lélegzetet vett.
Én vártam.
– Nem szeretném abbahagyni – súgta.
Ennél szexibb szavakat még életemben nem hallottam. Határozottan a
mellkasomnak nyomta a kezét, mire elengedtem őt, és az arcához emeltem a
tenyerem.
– Jó – feleltem, és megcsókoltam a szája sarkát. – Mert én meg
nagyon-nagyon-nagyon nem akarom abbahagyni.
Végigsimítottam az állkapcsán az ajkammal, majd csókokat szórtam
lefelé a nyakán, mire ismét megremegett, de aztán hamar rátalált a korábban
összegyűjtött bátorságra.
Néhány röpke perc után úgy éreztem, végem. Őrjítő volt az érintése,
amelyből éreztem, mennyire sebezhető, ugyanakkor mennyire kíván. Többet
akartam megízlelni és érezni belőle, ezért felkaptam az ölemből, és az ágyra
fektettem, de közben végig vadul csókolóztunk.
Ella halkan felnyögött, amikor fölé hajoltam, és ránehezedtem.
Megremegett, amiből tudtam, hogy a vágyakozás hangját hallottam, ezért
egyre szenvedélyesebben csókoltam, és felfedezőútra indultam a kezemmel.
Még mindig a tegnapi hosszú ujjú pulóver és szűk farmer volt rajta,
amelyek nyaktól lefelé teljesen elfedték a testét. Tudtam, hogy a ruha rajta
fog maradni, de szabadabban kalandozhattam, mint vártam. Nem húzta be a
féket, amíg teljesen rá nem feküdtem, és úgy nem helyezkedtem, hogy
enyhítsek a nadrágomat feszítő nyomáson.
– Brian – nyögte, amiből biztosra vettem, hogy élvezi a dolgot, bár
valószínűleg kezdett túl sok lenni neki. – Most már szeretném abbahagyni.
Vettem egy mély levegőt, és azonnal leszálltam róla. Még egyszer
megcsókoltam, majd mellé heveredtem, az ágy másik felére. Ella a hátán
feküdt, és a plafont bámulta, miközben próbált úrrá lenni a zihálásán.
Káprázatoson nézett ki kócosan, nedves ajakkal és kipirulva.
Megfogtam a kezét, a számhoz emeltem, majd az ujjai közé fűztem az
ujjaimat, és a mellkasomhoz vontam. Képtelen voltam elengedni. Már nem

csókolóztunk, de szükségem volt arra, hogy érezzem őt. A kezünkre nézett,
aztán elvörösödött arcához emelte a szabad kezét.

– Ne haragudj – súgta, és szégyenkezve elfordította a fejét.
Soha többé nem akartam ezt az érzelmet látni az arcán.
Nem akartam, hogy bűntudata legyen, amiért még nem áll készen a
szexre. Emiatt soha nem kellene így éreznie magát. Ha így érez, az azt
jelenti, hogy túl nagy nyomást gyakoroltam rá.
El kellene ezt mondanom neki, de féltem, hogy kioktatónak tűnnék,
ezért úgy döntöttem, humorral oldom fel a feszültséget:
– Dehogy haragszom! Haladunk, haladunk… – Pimaszul
rávigyorogtam, és vonogatni kezdtem a szemöldökömet.
Elértem a célom, mert bár egy pillanatra ledöbbent, utána égnek emelte
a tekintetét, és elmosolyodott.
Megdörzsöltem piruló arcát, és a hüvelykujjammal végigsimítottam
nedves ajkán.
– Ellamara, te vagy a leggyönyörűbb nő, akit életemben láttam –
mormoltam, és leheletfinom csókot nyomtam a szájára. Aztán a tekintetem a
fejére tévedt, és nem tudtam megállni, hogy ne tegyek rá megjegyzést. – A
létező legbotrányosabban elfeküdt hajjal.
– Fogd be!
– Komolyan mondom – kaptam el a kezét, amikor a karomba
bokszolt. – Gyönyörű vagy, és el sem hiszem, hogy mostantól minden reggel
melletted ébredhetek.
Ella elsápadt, mire eszembe jutott, hogy akad még néhány dolog, amit
meg kell beszélnünk.
– Azt hiszem, megérett az idő arra a beszélgetésre, amit a minap ígértél
nekem – sóhajtottam.

16.
Brian

Ella nagyon jól tudta, miről beszélek. Lehunyta a szemét, és felmordult.
– Nem tudom, mit mondjak. Oké, hogy téged nem zavarnak a hegeim,

és azt mondod, türelmes leszel velem, ami a szexet illeti, de…
– Hagyjuk a szexet meg a hegeidet. Ez nem erről szól. – Ella zavartan

összevonta a szemöldökét. Halványan rámosolyogtam, és ismét az ujjai
közé fűztem az ujjaimat. – Tudom, hogy szégyelled a hegeidet, és zavarba
jössz a szextől, mert nem állsz készen arra, hogy bármelyiket is megoszd
velem, és ez rendben is van. Megértem és elfogadom. Nem szeretném, hogy
emiatt aggódj. Ha majd készen állsz rá, akkor visszatérünk a dologra. Ez
ennyire egyszerű.

Elpirult, de mindig ezt csinálta, valahányszor szóba került a szex. Az
arcán továbbra is értetlenség tükröződött.

– Akkor miről beszéljünk?
Nem tudtam, hogy képes vagyok-e megfogalmazni. A minap
bekapcsoltam a híreket, miközben reggelit készítettem, és amikor a
bemondók említést tettek Ella első, premier utáni interjújáról, majdnem
kiöntöttem a kávémat a konyhapultra. Fogalmam sem volt, miről beszélnek,
mert tudomásom szerint nem adott semmilyen interjút. Aztán amikor
bemondták Erik Clarke nevét és a weboldalának címét, dühömben
majdnem átütöttem a falat. Ismertem annak a szemétládának a módszereit,
és tudtam, hogy nagyon jó ebben a játékban. Csak találgathattam, vajon
mennyit szedett ki az én merész, vicces, játékos és jóhiszemű Ellámból.
Amikor megnéztem a videót, úgy éreztem magam, mint akit
gyomorszájon vágtak. Nem az zaklatott fel, amit mondott, hanem az, amit
nem mondott ki hangosan.
– Ha nem állsz azonnal készen az intim együttlétre, az természetes,
viszont amikor a videóban beszéltél, úgy tűnt, velünk kapcsolatban van
benned egy jó adag félelem és bizonytalanság.

– Ez nem igaz – rázta meg a fejét.
Szerettem volna hinni neki, de nem ment, mert tudtam, hogy valamit
nem árul el.
– De igen – erősködtem. – Legalábbis bizonyos értelemben. Érzem.
Félsz együtt élni velem. Van valami a kapcsolatunkban, ami zavar, vagy
bizonytalanná tesz.
Az ajkába harapott, amitől görcsbe rándult a gyomrom. Igazam volt,
valami tényleg zavarja. Azonnal az őrült életmódomra gondoltam. Ella azt
mondta, őt nem zavarja a hírnév, de a tegnap történtek után lehet, hogy
kezdi úgy érezni, hibát követett el, amikor összejött velem.
– Ella… bármiről is van szó, kérlek, mondd el. – Felkészültem. Nem
maradhat velem, ha irtózik az életmódomtól. Túlságosan szerettem ahhoz,
hogy magamhoz láncoljam. Legszívesebben soha nem engedtem volna el, de
ha erre van szüksége… – Nem akarom, hogy titkolózzunk egymás előtt.
Nem szeretném, hogy elnyomd az érzéseidet. Bármiről is van szó, tudni
szeretném, és megígérem, hogy találunk rá megoldást. Ha ehhez az kell,
hogy feladjam a karrieremet, Alaszkába költözzünk, átoperáltassuk
magunkat, hogy ne ismerjenek fel, és rejtőzködjünk, akkor megtesszük.
Ella elmosolyodott, és megszorította a kezem.
– Imádni való vagy, amikor elbizonytalanodsz – mondta legnagyobb
meglepetésemre. – És meg is nyugtat, sokkal normálisabbnak érzem magam
tőle. De mondtam már, hogy engem nem zavar a hírnév – ingatta a fejét. –
Ami tegnap a mozinál történt, az nagyon gáz volt, de elhalványul ahhoz
képest, hogy ott voltál mellettem, amikor apám lemondott rólam. Soha nem
fogja beárnyékolni, hogy kiálltál mellettem, és azt akartad, hogy az életed
része legyek, miközben ő épp eldobott magától. És azt sem fogja soha meg
nem történtté tenni, hogy egész éjjel öleltél, miközben órákon át sírtam. A
hírnév csekély ár mindezért, és örömmel állok veled a rivaldafénybe, ha ez
kell ahhoz, hogy veled lehessek.
Basszus, ez a nő egyszer meg fog ölni! Úgy összeszorult a mellkasom,
hogy levegőt is alig kaptam, és a fülemben hallottam a kalapáló szívverésem.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer így fogok érezni. Azt hittem,
tudom, mi a szerelem. Olyan régóta érzek így Ella iránt, hogy biztos voltam

benne, kiismertem már a szívem, de ez… ez sokkal erőteljesebb mindennél,
amit valaha is éreztem.

Megköszörültem a torkom, hogy ne hallatszódjon a hangomon az
érzelgősség.

– Akkor miről van szó? Nem akarom, hogy bármivel, főleg kettőnkkel
kapcsolatban félelmeid legyenek, vagy bizonytalan legyél. Mondd el, kérlek,
miről van szó.

Ella valószínűleg megsejtette a bennem tomboló érzelmeket, mert
közelebb húzódott, és a számra tapasztotta a száját, aztán kényelmesen
elhelyezkedett mellettem, a vállamra hajtotta a fejét, és a mellkasomra tette
a kezét. Nagy volt a kísértés, hogy keresztbe tegyem magamon a lábát, mint
ébredés után, de nem biztos, hogy beérném ennyivel, és most nem alkalmas
az idő ilyesmire.

– Nem velünk kapcsolatban vagyok bizonytalan – nyugtatott meg,
miután elhelyezkedett. – Sőt, a kapcsolatunk az egyetlen, amiben jelenleg
teljesen biztos vagyok. És nem félek tőled – nézett a szemembe.

Erre kérdőn felhúztam a szemöldököm.
– Tényleg nem – rázta meg a fejét. – Nem erről van szó, hanem… –
Felsóhajtott, és szórakozottan simogatni kezdte a mellkasomat. Libabőrös
lettem, ahogy a körme finoman a bőrömet karmolászta.
– Hanem mi? – kérdeztem fojtott hangon.
– Az, hogy… te és én más-más életszakaszban járunk.
Mivel nekem is ugyanúgy szükségem volt rá, hogy megérintsem, mint
neki, simogatni kezdtem a karját.
– Ezt hogy érted?
– Tudom, hogy te már készen állsz a „boldogan éltek, míg meg nem
haltak" részre, és hogy szeretnél papás-mamást játszani, meg felnőtt
dolgokat csinálni.
Elképzeltem, amit mondott, és elmosolyodtam. Nem is tudja, mennyire
vágyom erre.
– Örülök, hogy velem képzeled el az életed, mert én is veled szeretném
leélni az enyémet.
– De…?

– De… egyelőre nem állok rá készen. – Ismét felsóhajtott. – Sosem
voltam még egyedül, nem volt lehetőségem arra, hogy a magam ura legyek.
Nem állok még készen arra, hogy teljes értékű felnőtt legyek.

Kezdtem érteni, mire gondol, és igaza volt. Az, hogy jogilag felnőtté
válik az ember, nem jelenti azt, hogy hipp-hopp fel is nő.

– Kell lennie valami átmenetnek az otthon, szüleivel élő tini és a saját,
fehér léckerítéses házban, kutyával és két gyerekkel élő felnőtt között.

– Macskával – javítottam ki nevetve.
– Mi?
– Macskás pasi vagyok – ismertem be félénken. – A kiscicák
aranyosabbak, és amikor felnőnek, harcias, nagymenő macskák lesznek.
Ella felemelkedett a mellkasomról, rám nézett, és hiába szorította össze
a száját, végül kitört belőle a nevetés.
– Oké, kedves nagyágyú filmsztár. Szerzünk majd neked egy bolyhos
kiscicust.
Fülig szaladt a szám. Tuti, hogy a héten elviszem egy állatmenhelyre.
– Hagyjuk – forgatta a szemét, majd visszahajtotta a fejét a vállamra.
– Bocsi – mondtam, de valójában nem sajnáltam semmit.
Nem akartam elbagatellizálni a dolgot, de hát olyan boldog voltam! Ella
a közös jövőnkről beszélt, amelyben nem hittem, hogy valaha részem lehet.
Miután híres lettem, azt gondoltam, úgy végzem majd, mint az apám. Azt
hittem, nincs más lehetőség. Ella háza a gyerekekkel és a fehér léckerítéssel
beindította a képzeletemet. Talán mégis megoldható, hogy filmsztárként
dolgozzak, és a tipikus amerikai álmot is megéljem.
– Azt hiszem, ez az átmenet az, amire nagy szükségem van, elvégre se
fizikálisan, se mentálisan, se érzelmileg nem vagyok még teljesen rendben a
baleset óta.
Hirtelen nagyon szemétnek éreztem magam, amiért élcelődtem vele,
ezért puszit nyomtam a homlokára, hogy tudja, komolyan veszem. Ella mély
lélegzetet vett, és lassan kifújta a levegőt.
– Idő kell ahhoz, hogy hozzászokjak a dolgokhoz. Ideje a magam
lábára állnom, és olyan helyen élnem, ahol biztonságban érzem magam,
kényelmes, és én irányítok.
– Tőlem mindezt megkaphatod.

Ella ismét felemelte a fejét, és hallottam, hogy mosoly bujkál a
hangjában:

– Tudom, és pont ez a baj. Van egy olyan érzésem, hogy túl jól
végeznéd a munkád. Én még csak most repültem ki az otthoni fészekből, te
viszont már megépítetted a sajátodat, és olyan anyamadarat keresel, aki
tojásokat rakna bele. – Felnevettem a hasonlaton, amivel kiérdemeltem tőle
egy szúrós pillantást. – Évek óta a magad ura vagy, és minden tekintetben
felnőtté váltál.

– Apám biztos örülne, ha ezt hallaná – horkantam fel. – Évek óta azt
hajtogatja, milyen egy éretlen seggfej vagyok, és hogy nőjek már fel végre.

– Talán nézzen inkább magába! – mormolta Ella az orra alatt.
Megint felnevettem, és magamhoz öleltem.
– Értem, amit mondasz, és talán van is benne igazság, de én tudok
várni. Néhány plusz év éretlen seggfejként már nem oszt, nem szoroz.
– Na! Komolyan beszélek – bokszolt bele a mellkasomba.
– Tudom. – A kezembe vettem a kezét, és magamhoz húztam. – Én is
komolyan beszélek. Nem csak a levegőbe mondtam, hogy megoldhatjuk
úgy, mintha lakótársak lennénk, ha ez kell ahhoz, hogy jól érezd magad.
Lassíthatunk. Az ég szerelmére, három évig gyűjtöttem a bátorságot, hogy
megadjam a számomat!
– Na igen – gúnyolódott Ella –, és aztán egy hét múlva már arra kértél,
hogy költözzek össze veled.
Ebben volt valami. Sokáig megálljt parancsoltam magamnak, mert
féltem elmondani neki, ki vagyok. Végre valami örömöt okozott az életben,
és azt hittem, ha felfedem a kilétem, mindent tönkreteszek. Amint
megtudtam, hogy ez nem így van, az ösztöneim arra sürgettek, hogy
pótoljam be azt a háromévnyi elvesztegetett időt.
– Oké, elismerem, tényleg nem lassítottam, de most már türelmes
leszek. Nekem teljesen jó ez a mostani felállás.
– Hát persze hogy jó. Elérted, amit akartál, mert egy elkényeztetett
híresség vagy.
Elmosolyodtam. Hízott a májam a büszkeségtől, mert tényleg elértem,
amit akartam. Pontosan az történt, amit szerettem volna, amiért szinte

magamon kívül voltam a boldogságtól. Nem direkt alakítottam így a
dolgokat, úgyhogy nem fogom rosszul érezni magam emiatt.

Ella rám nézett, és amikor meglátta az önelégült vigyoromat, ingatni
kezdte a fejét.

– Komolyan mondom, lehetetlen vagy!
– De ezért szeretsz. – Akaratlanul elmosolyodott, én meg lehajoltam, és
megcsókoltam. – Értem, amit mondasz, és megígérem, ezentúl hagyom,
hogy te vezess. Nyugodtan irányítsd a kapcsolatunkat, te nő. Ismerlek, mint
a rossz pénzt. – Ella kérdőn felhúzta a szemöldökét, mire elvigyorodtam. –
Én is nagyon jól tudom, mire vállalkoztam, de ne aggódj, örömmel átadom
neked azt a bizonyos nadrágot.
Erre még erősebben a karomba bokszolt, de megérte.
– Olyan majom vagy, Cinder!
Ez megtette a hatását. Cindernek szólított, amin erősen érződött a
bostoni akcentusa – mint ahogy az néha-néha előfordul. Olyan gyorsan a
szájára tapasztottam a számat, hogy annyi ideje se lett volna, hogy annyit
mondjon: „ótó".
Kábé egy percig csókolóztunk, majd Ella elengedett, és felült. Azt
hiszem, ezzel vége a reggeli smárolásnak, ami rendben is van. Előttünk az
egész nap – vagyis inkább az örökkévalóság –, lesz még erre lehetőségünk.
Szeretem a délelőtti, délutáni, esti és lefekvés előtt smárolást is. És nem
haragszom meg, ha szünetet akar tartani, hogy igyon egy kávét, vagy
reggelizzen.
– Szóval… – Kifújta a levegőt, és beletúrt kócos hajába, miközben
körbenézett a szobában.
Mivel a háló az emeleten volt, még nem látta. A földszinten
körbevezettem, amikor először átjött, de az emeletre nem jöttünk fel, mert
megterhelő lett volna neki. Azt még nem tudtam, hogy fogjuk ezt megoldani,
de egyszerre csak egy dologgal foglalkozzunk.
Nem volt semmi különleges a szobában: ugyanaz a modern berendezés
jellemezte, mint a ház többi részét. A hideg, télies színeket itt-ott meleg
árnyalatok törték meg, és volt benne egy extra nagy franciaágy, amelynek
mindkét oldalán éjjeliszekrény állt, egy falra szerelt tévé, üveg tolóajtó a
teraszra, egy szék a sarokban – csak a legszükségesebbek.

– Otthon, édes otthon – dörmögtem, és közben megvontam a vállam. –
Semmi különös. Bútorozottan vettem, kicsit több mint egy éve, de nem volt
kedvem változtatni rajta.

Ella bólintott, mintha ezzel mindent megmagyaráztam volna.
– Szép, csak egy kicsit… személytelen.
– Hát igen. Én nem így rendeztem volna be, de az előző helyről gyorsan
el akartam költözni, és ebben a házban minden megvolt, amit alapvetően
kerestem. Távol esik a nagy nyüzsgéstől, magas kerítés veszi körbe, így az
útról nem látni semmit, csak a ház tetejét, és a birtok teljes területén a
legkorszerűbb biztonsági berendezés és kamerák vannak felszerelve.
– Vagyis a zaklatók nem tudnak bekukucskálni az ablakon, és a
fotósok sem tudnak képeket lőni a szuper fényképezőgépeikkel a közeli
fákról?
– Így van. Sajnálom, hogy nincs hálószoba a földszinten. Eszembe sem
jutott, hogy kellene, amikor ideköltöztem.
– Majd kitalálunk valamit.
– Vaaagy… mi lenne, ha minden este ágyba cipelnélek? – kérdeztem,
és közben jelentőségteljesen húzogattam a szemöldököm, hogy elüssem vele
a komolyságot. Lehet, hogy egy ideig ez lesz az egyetlen működő megoldás,
de tudtam, hogy Ella gyűlölné. Ha tényleg együtt fogunk élni, talán ideje
mielőbb felhívnom az ingatlanost.
Volt valami vonzó az elképzelésben, hogy Ella és én együtt nézünk meg
házakat, és együtt választunk egyet, ami mindkettőnknek tetszik –
színösszeállításokról vitatkozunk, és kompromisszumot kötünk, ha muszáj.
Lefogadom, hogy nagy konyhát szeretne, és egy szép fürdőt a hálóhoz, míg
nekem igazából csak a nagy garázs lenne fontos, amiben elfér a jövőbeli
kocsigyűjteményem, és egy nagy hátsó kert, hogy lehessen vendégeket
fogadni. Viszont több eszem volt annál, mint hogy ezt megemlítsem Ellának,
hisz épp az előbb ígértem meg neki, hogy nem fogok olyan „felnőtt"
felnőttként viselkedni. A közös házvadászat és a ház, amelyben egy nap
családot alapíthatunk, kétségtelenül idetartozott.
Ella felsóhajtott, amivel visszarántott az álmodozásból a valóságba.
– Egy újabb dolog, amit később végig kell majd gondolnunk. Most
viszont… – Lehunyta a szemét, megdörzsölte a halántékát, és hosszan

kifújta a levegőt. – Azt sem tudom, hol kéne kezdeni.
– Mi lenne, ha nem kezdenénk sehol? – javasoltam, miközben

visszafeküdtem a párnára, és a fejem alá tettem a karomat. Ella rám nézett,
látszott rajta, hogy nincs elragadtatva, de én csak elvigyorodtam, és
magamhoz húztam. – Mi lenne, ha egész nap csak az ágyban feküdnénk, és
úgy tennénk, mintha nem lenne semmi a szobán kívül? Úgyis nemsokára
vissza kell térnünk a való életbe, de ma még nem muszáj. Szerintem a
tegnapi után megérdemlünk egy lustálkodás napot.

Ella elmosolyodott, mintha neki is tetszene az ötlet, és ismét hozzám
bújt, de aztán aggodalom ült ki az arcára.

– Lehet, hogy neked vissza kell térned a való életbe, de rám nem sok
minden vár. Leérettségiztem, így iskolába már nem kell járnom, viszont nem
találtam még ki, mit kezdjek a jövőmmel…

Ezt úgy mondta, mintha valami rossz dolog lenne. Szerintem maga volt
a mennyország.

– Van még időd gondolkodni rajta.
– Talán először is elmehetnék főiskolára. Nemsokára új félév kezdődik.
Felvehetnék néhány órát a kommunikációs fősulin, hogy addig is lefoglaljam
magam valamivel, amíg kitalálom, mit szeretnék csinálni.
Görcsbe rándult a gyomrom, mert az életmódom miatt muszáj
lebeszélnem erről az ötletről.
– Nem biztos, hogy ez olyan jó ötlet. A tegnapi szörnyűségeket
figyelembe véve, szerintem időbe fog telni, hogy lecsillapodjanak a
kedélyek.
– Akkor mit csináljak? Maradjak örökké ebben a házban, mint valami
fogoly? Én vagyok a toronyba zárt királykisasszony? Ezek szerint most már
mindig ilyen lesz az életünk? – kérdezte éles, feszült hangon.
– Csak egy ideig – ígértem, és kisimítottam a haját a szeméből. Úgy
tűnt, mindkettőnkre nyugtatólag hat, ha megérintem. – Képzeld azt, hogy mi
vagyunk Bonnie és Clyde, és meghúzzuk magunkat, bárhová elmehetünk,
de csak alkalomadtán. Amíg rólunk szólnak a hírek, nem lenne okos kötött
időbeosztású dolgokat csinálni, mint például főiskolára járni. Majd
lecsillapodnak a kedélyek, csak lehet, hogy kis időbe fog telni. Különben is,

még be kell költöztetnünk téged, és néhány hét múlva műtéted is lesz. Bőven
van min gondolkodnod, az egyetem várhat fél évet.

Ella hirtelen felült, mintha valami szörnyű rémálomból ébredt volna. A
szemében rémület csillant.

– A fenébe! A műtét! Nem hagyhatom, hogy apa fizesse tovább a
kórházi kezelést, azok után, hogy megszakítottam vele a kapcsolatot.

Most komolyan emiatt aggódik ennyire?
– Ella, nyugi, nincs semmi baj. Átíratunk szépen mindent a nevemre, és
majd én rendezem a még fennálló költségeket. Plusz megkérem Scottot,
hogy nézzen utána, hogyan lehetne téged is belevenni a biztosításomba.
Mivel együtt élünk, biztos van rá mód, de ha mégsem, akkor egyszerűen
kifizetünk mindent, amit kell.
Ella elsápadt, és láttam rajta, hogy épp azt próbálja kitalálni, mire
hivatkozva tudná visszautasítani az ajánlatomat.
– Brian… – Miközben a szavakat kereste, egyre több ránc jelent meg
a homlokán. Végül egyszerűen hevesen megrázta a fejét. – Ezt nem
fogadhatom el. Túl sok.
– Ella, csak A druida herceggel tizenötmillió dollárt kerestem, és az
ügynökeim biztosra ígérték, hogy a sorozat további négy részéért harmincat
fogok kapni – filmenként. És ebben még nincsenek benne a megtakarításaim
és a befektetéseim, plusz az adaptációs és a szerzői jogdíjak. Hidd el
nekem, ha azt mondom, nem túl sok.
– Tudod, hogy értem – meredt rom.
Figyelmen kívül hagytam a dacos pillantást. Ellát az anyukája nevelte
fel, és egyszerű körülmények között éltek, aminek köszönhetően különösen
önálló lett. Tiszteltem ezért, és tudtam, nehezen viseli, hogy függő helyzetbe
kényszerült a balesete után – először az apjától függött, most pedig tőlem.
Bárcsak ne kellene ezt mondanom neki, de egyszerűen nincs más választás.
Mindketten tudtuk, hagynia kell, hogy fizessem a kezeléseket.
– Az segítene, ha azt mondanám, szeretném megtenni érted? Ha nem
hagyod, hogy fizessem a kezelésedet, úgyis csak elszórom a pénzt, és
veszek még egy felvágós kocsit, vagy kettőt, hogy Drágaságnak legyen
társasága. Vagy összevásárolok más totál felesleges cuccokat, amiktől csak
még elkényeztetettebb leszek. Arról nem is beszélve, hogy sorra venném

neked az ajándékokat, mert egy mocskosul gazdag híresség vagyok, aki
nem tudja, mire költse a millióit.

Ella megdörzsölte az arcát, mintha legalábbis attól kevésbé lenne
feszült, vagy varázsütésre megoldódna a probléma.

– Piszkos eszközökkel harcolsz – meredt rám.
Elvigyorodtam. Ezt a csatát megnyertem.
– Ne haragudj. Tudom, hogy nem tetszik az ötlet, de én tényleg örülök,
hogy segíthetek.
– Tudom – sóhajtott megadóan. – Megengedem, hogy fedezd a
kezelést, mert jelenleg nincs más választásom, de akkor is az lenne a
legjobb, ha nem kellene ilyesmit kérnem tőled.
– Nem jut eszembe semmi, amire szívesebben költeném a pénzem, mint
a te egészséged és jólléted. Sőt tudom, hogy ez gonoszan hangzik, de tökre
feldobott, hogy fizethetem a kórházi számláidat.
– Ez nem gonosz, hanem perverz – horkant fel Ella.
Felültem, a lábam közé húztam, a fejére hajtottam a fejem, és egy kis
ideig így öleltem.
– Köszönöm, hogy megengeded.
Éreztem, hogy lassan megnyugszik, és ellazul.
– Köszönöm, hogy megteszed. Nem mintha nem lennék érte hálás,
csak nem akarom, hogy felelősnek érezd magad értem. A barátom vagy,
nem a gondviselőm. Szeretnék a partnered lenni ebben a kapcsolatban, és
nem az eltartottad. Érted, mire gondolok?
Melegség öntötte el a szívemet.
– Igen, és nagyon tisztelem a hozzáállásodat. Sokszor kihasználtak már
a pénzemért. Az, hogy nem akarod, hogy sokat költsék rád, igazából
megkönnyíti nekem a dolgot. De nem szeretném, hogy azt érezd, nincs meg
az egyensúly a kapcsolatunkban. Én is a partnered szeretnék lenni, nem
pedig a cukrosbácsid. – Ella felhorkant, én pedig halkan felnevettem. –
Oké, valójában nem zavarna, ha a cukrosbácsid lennék, de majd kitaláljuk,
hogy állj a saját lábadra. Lehet, hogy most egy ideig kicsit nagyobb
felelősség lesz rajtam, de majd kidolgozunk egy tervet, hogy ne kelljen
ennek mindig így lennie. Vagy… – szorosan megöleltem, és puszit nyomtam
a fejére – tehetünk úgy, mintha az ötvenes években lennénk. Én foglalkozom

a pénzkereséssel és a számlákkal, te pedig a főzéssel és a takarítással meg a
többivel. – Ella felnevetett, ezért gyorsan hozzátettem: – Nem mintha nem
alkalmaznék bejárónőt, aki hetente egyszer kitakarít, de bármikor
kirúghatom, és megmutathatom, hol tartom a vécétisztító kefét.

– Hmm… Mi lenne, ha inkább megtartanád a bejárónőt, nekem meg
megmutatnád, hol vannak a kötények? A főzéssel szívesen foglalkozom. –
Elvigyorodott, és felém hajolt.

Megcsókoltam, majd a füléhez hajoltam:
– Ha keresek neked egy kötényt, csinálnál nekem reggelit úgy, hogy
azon kívül más nincs rajtad? Az lenne a legszexibb…
– Úristen, Brian! Nem fogok meztelen főzőműsort csinálni neked!
Hagyd ezt abba!
– Jaj, olyan könnyű téged zavarba hozni, Ellamara – nevettem.
– Most ezt miért mondod? Komolyan gondoltad.
– Nem is.
– Jó, de csak azért ugrattál, mert tudtad, hogy úgyis nemet mondok.
– Na és?
– Mi az, hogy „na és"? Perverz vagy.
– Jobb, ha tőlem tudod, hogy teljesen átlagos férfi vagyok – forgattam
a szemem. – Te vagy prűd. – Ella lebiggyesztette a száját, mire kitört
belőlem a nevetés. – Imádni valóan prűd, de attól még prűd. Nincs olyan
férfi a világon, aki ne nézné szívesen a barátnőjét, miközben az egy szál
kötényben reggelit készít neki.
– Ha ennyire tetszik az ötlet, miért nem csinálsz te reggelit egy szál
kötényben, és majd meglátjuk, utána is annyira tetszik-e még a dolog.
Ez az! Szabad utat kaptam.
– Megbeszéltük.
Egy szempillantás alatt felpattantam az ágyból, mire Ella meglepetten
felsikoltott, de ennél többet nem hallottam, mert addigra már kiviharzottam a
hálószobából.

17.
Brian

– Jesszusom, Brian! Brian! – sikoltotta Ella, miközben kinyargaltam a
szobából, és elindultam lefelé. – Csak vicceltem! Eszedbe ne jusson tényleg
megtenni!!!

Az egyik, amit nagyon szeretek ebben a házban, hogy nyitottak a terek
– az elülső felének magas, boltozatos mennyezete van. A lépcső egy
galériára vezet, amelyről lelátni a nappalira és az étkezőre is. Ettől sokkal
nagyobbnak tűnik a ház, mint amekkora valójában.

És ez azt is jelentette, hogy Ella hallja a hálóban, hogy a konyhában
csörömpölök. Mire odaért a galéria korlátjához, és kihajolt, hogy
lekiabáljon nekem, már levettem a nadrágomat, és direkt a nappali
kanapéjának háttámlájára dobtam, hogy lássa.

– Brian? – Ella hangja, ami enyhe spanyolságával 18-as besorolást
szerezhetne egy filmnek, most úgy hangzott, mintha egy egér szerepére
pályázna egy animációs filmben. És nem is egy felnőtt egérére, hanem egy
icipici, ijedős kis egérkéére. – Brian, ugye nem vagy meztelen? Mondd,
hogy van rajtad valami!

Említettem már, mennyire imádom, hogy ennyire szégyenlős? Úgy
vigyorogtam, mint a vadalma, és közben visszakiabáltam neki a konyhából:

– Most jut eszembe, szerintem nincs is kötényem, szóval ha
legközelebb vásárolni megyünk, vegyünk egyet. De ha lejössz, és a pulthoz
ülsz, nem hiszem, hogy olyan sokat látnál belőlem. Gyere, már feltettem főni
a kávét. Kiváló fajta, valami francia pörkölésű.

– Nem megyek le, amíg vissza nem veszed a nadrágodat! – kiabálta
ellentmondást nem tűrően.

– Rajtam van a bokszerem, kicsim – vigyorogtam. – És történetesen
tudom, hogy mindkét tinivígjátékot láttad, amit pár éve forgattunk, vagyis
láttál már egy szál alsógatyában. A nadrág a nappaliban marad. Gyere le!
Csinálok neked rántottás pirítóst.

– Ez most más, és ezt te is tudod!
– Segítsek? Szívesen lehozlak.
Erre ingerülten felmordult. Egek, imádom cukkolni!
– Inkább visszafekszem. Hozd majd fel a reggelit, ha abbahagytad
végre a gyerekeskedést.
Pár pillanattal később hallottam, hogy becsukódik a hálószobám ajtaja.
Felkuncogtam, és addig kutakodtam, amíg meg nem találtam a tálcákat. Az
ágyban reggeli mesésen hangzott. Azonnal munkához láttam, és csináltam
kávét, töltöttem narancslevet, készítettem rántottát meg pirítóst, és a tálcára
tettem egy-egy joghurtot is.
Felsóhajtottam, miközben visszavettem a nadrágomat. Máskor majd
megmakacsolom magam, de Ella még alig egy napja van itt, és nem akartam
túlságosan feszegetni a határokat. Szerettem volna, hogy jól érezze magát,
és lazítson, meg persze megbízzon bennem, és biztonságban és otthon
érezze magát nálam.
– Van rajtam nadrág – mondtam, miközben beléptem a szobába.
A tányérok és poharak halkan csörömpöltek a tálcán, miközben
odamentem az ágyhoz – amely üres volt.
– Akkor jó – kiáltott be a teraszról –, mert egy kicsit hűvös van idekint,
ezért elloptam a köntösödet.
Hallottam a hangján, hogy megnyugodott, és láttam, hogy nyitva van az
üveg tolóajtó. Óvatosan letettem a tálcát az ágyra, és odamentem a
szekrényhez. Még jó, hogy szinte mindenből legalább kettő van. Kivettem
egy másik köntöst, aztán kivittem a reggelit a teraszra.
Már sütött nap, és az amúgy tiszta eget csak néhány kisebb felhő
tarkította. Egy kicsit hűvös volt, de csak annyira, hogy kissé csípősnek
érezze az ember, és a köntös kellemesen melegítse.
Ella a kis asztalnál ült, a tolóajtó mellett, a szeme csukva, a feje a nap
felé fordítva. Halvány mosoly bujkált az ajkán, látszott, hogy élvezi az arcát
simogató napsugarak érintését. A fürdőköntösömben napozott, a haja kész
szénakazal volt, de soha nem láttam még ennél gyönyörűbbnek.
Meg tudnám ezt szokni.
Az asztalra tettem a tálcát, és puszit nyomtam az arcára.
– Egyszerűen elragadó vagy.

Elmosolyodott, vártam, hogy viccel üsse el a dolgot, vagy nyálasnak
nevezzen, de csak a tálcára nézett, és azt mondta:

– Kösz, hogy csináltál reggelit.
Nemcsak elfogadta a bókot, de még egy csókkal is megjutalmazott.
Nevetve leültem mellé, és elvettem a tálcáról a részemet.
– Ez már sokkal jobban ment.
– Mert tetszett, amit mondtál – húzta el a száját.
– Ennek örülök.
Belekortyoltam a kávémba, miközben Ella megsózta és –borsozta a
tojást, majd azonnal nekilátott. Egyikünk sem vacsorázott tegnap.
Eltelt néhány csodás perc ebben a meghitt csendben, de aztán úgy
döntöttem, a lényegre térek.
– Szóval… szeretnéd ma elhozni a cuccaidat, vagy menjünk el inkább
vásárolni, és várjunk még kábé egy hetet, mielőtt kapcsolatba lépsz a
családoddal?
– Nem tudom – vonta össze Ella a szemöldökét. – Később felhívom
Juliette-et, és majd meglátom. Legszívesebben soha nem mennék oda
vissza, viszont van néhány dolog – mint például anyu cuccai –, amit
mindenképpen szeretnék megtartani.
– Oké. Akkor mi lenne, ha… – De elfelejtettem, mit akartam mondani,
mert megszólalt a kapucsengő. – Mégis ki a fene…?
Ella letette a villáját.
Feltartottam a mobilomat, majd feloldottam rajta a billentyűzárat.
– Beállítottam, hogy csörögjön, amikor valaki megnyomja a
kapucsengőt.
– De ki lehet az?
Elvigyorodtam. Nem vagyok nagy műszaki zseni, de szerettem a
biztonsági rendszerrel játszani.
– Ezt nézd meg! Ha felveszem, megjelenik a lenti térfigyelő kamera
képe a kijelzőn.
Felvettem a „telefon"-t, mire felugrott egy kis ablak, és megláttam azt az
embert, akire a legkevésbé számítottam.
– Anya?!
– Halló! Brian, szívem, te vagy az? Halló!

Majdnem kiesett a kezemből a kávésbögre. Mit keres itt az anyám?
Nem akartam hinni a szememnek. Legalább annyira utál utazni, mint
amennyire apámat utálja. Mindig azt mondta, hogy annál rosszabb nincs,
mint amikor abba a városba kell utaznia, ahol apám is van. Ha egy mód volt
rá, nem jött Los Angelesbe. Mindig engem vett rá, hogy látogassam meg.
Legalább három vagy négy éve nem járt a varosban.

– Anya, mit keresel te itt?
Anyám a kaputelefonon lévő kis hangszóróhoz fordult, ahonnan a
hangomat hallotta. Amikor meglátta a kamerát, ingerülten összevonta a
szemöldökét.
– Szerinted mit? Meglepem a fiamat karácsonykor. – Kinyúlt a kocsi
ablakán, és még párszor megnyomta a csengőt, majd dühösen fújtatni
kezdett. – Brian, édesem, ez nem működik. Nem nyílik ki a kapu.
A fejemet ingattam, és elnyomtam a nevetést.
– Az a csengő, anya. Azzal nem tudod kinyitni a kaput.
– Ó! Akkor mégis hogy az ördögbe tudom?
Lilára pillantottam. A mobilom kijelzőjét nézte tágra nyílt szemmel, és
közben az ajkát harapdálta, mintha próbálna nem felnevetni. Örültem, hogy
jókedvűnek látom. Bár az időzítés nem a legjobb, tudtam, hogy Ella imádni
fogja az anyámat, és már alig vártam, hogy megismerjék egymást.
Rákacsintottam.
– Te nem tudod kinyitni – feleltem nevetve. – Én tudlak csak
beengedni.
Anya hátrahőkölt, mintha megsértettem volna.
– Akkor megtennéd, hogy beengedsz? Wisconsini idő szerint már
hajnali négykor a reptéren kellett lennünk, mert ez volt az egyetlen járat az
elkövetkezendő két napban. Órákig utaztunk, és szeretnénk bemenni,
átöltözni és pihenni egy kicsit.
– Te és még ki? – hunyorogtam a telefonom kijelzőjére, hátha
meglátom, ki ül az anyósülésen. – Doug is veled van?
– Hát persze, mégis ki más lenne velem?
– Szia, Doug!
– Helló, Brian – köszönt a mostohaapám, aztán anyámhoz fordult. –
Látod? Én megmondtam, hogy ide kellett volna telefonálnunk.

– Az ég szerelmére, Douglas! Mégis hogy lepjük úgy meg, ha előbb
idetelefonálunk? Meglepődtél, édesem? – fordult vissza anya a kamerához.

– Én… – Nem meglepett, hanem megdöbbent voltam. Szóhoz sem
jutottam. – Igen, meglepődtem.

– Annyira, hogy már ki sem nyitod a kaput a drága anyádnak?
Mellettem Ella a szájára tapasztotta a kezét, a szemében nevetés
csillogott.
„Ne haragudj" – tátogtam.
– Jobb lenne, ha beengednéd őket, nehogy anyukád büntit szabjon ki,
amikor végre bejut a házba – súgta nevetve.
Égnek emeltem a tekintetem, de aztán beütöttem a kapunyitó kódot, és
az asztalra tettem a telefont. Pár másodpercig csak némán meredtem rá.
– Komolyan itt van az anyám?
– Jó fejnek tűnik.
– Ja, jó fej. – Kifújtam a levegőt, és beletúrtam a hajamba. – Már ha
túléljük. – Ellára néztem, és próbáltam kitalálni, hogyan készíthetném fel
arra, ami ránk vár. Anyám… nehezen kezelhető. – Szeretem anyámat, és te
is bírni fogod, csak hát ő…
– Egy kicsit túl lelkes?
Felhorkantam.
– Inkább túlbuzgó.
Négyszer egymás után megcsörrent az ajtócsengő, mire felmordultam.
– Ennyit a nyugis hetünkről. Előre is bocsi – pillantottam Ellára. – Nincs
mitől félned, de nemsokára megtudod, miért kérek bocsánatot.
Ismét megszólalt a csengő, és egyúttal a telefonom is megcsörrent.
– Megyek már! – vettem fel morogva. – Csak felveszek egy pólót, és
már lent is vagyok.
– Most öltözöl fel? Brian, már fél tizenegy! Még mindig ágyban vagy?
– Nem, vagyis valami olyasmi. Várj egy pillanatot, máris lent vagyok. –
Ella utánam jött a szobába – a reggelit kint hagytuk a teraszon –, és nevetni
kezdett, amikor felvettem a tegnapi gyűrött pólót. – Egy szót se! –
figyelmeztettem. – Ez nem vicces. – Az ördögi vigyorát látva hozzátettem: –
Most nevetsz rajtam, de várj csak, amíg megtudja, hogy te is itt vagy! Tuti,
hogy nem miattam jött.

Ez letörölte az arcáról a mosolyt. Rosszul kellett volna éreznem magam
emiatt, mert harapdálni kezdte az ajkát, és kócos haját próbálta igazgatni,
de nem volt bűntudatom. Azonkívül, hogy anyám megfojtja a szeretetével,
nincs mitől tartania, és volt egy olyan érzésem, hogy Ellát ez cseppet sem
fogja zavarni a tavalyi év megrázkódtatásai után. Puszit nyomtam a
homlokára, és az ajtó felé indultam.

– Jól nézel ki, és anyám imádni fog. Bízz bennem!
Mire a bejárathoz értem, és kinyitottam az ajtót, anyám a karját
szorosan keresztbe fonta a mellkasa előtt, és türelmetlenül dobolt
dizájnercsizmába bújtatott lábával. Szerettem volna haragudni rá, de amint
megláttam a kis barna házisárkányt, előbújt belőlem a gyerek, és izgatottság
fogott el.
– Szia, anyu!
Átöleltem, mire ugyanolyan lelkesen visszaölelt.
– Hát itt az én kicsi fiam! – sikkantotta, és olyan szorosan magához
szorított, hogy a szuszt is majd kinyomta belőlem.
Kibontakoztam az ölelésből, és gyorsan, feszengve megöleltem
Dougot. Bírtam a pasast, de nem töltöttünk annyi időt együtt, hogy
apafigurának érezzem.
– Örülök, hogy látlak, Doug. Remélem, nem volt túl fárasztó utatok.
Doug felhorkant, és anyámra sandított, mire felnevettem. Elképzelni
sem tudtam, milyen lehet vele a zsúfolt turistaosztályon utazni hajnalok
hajnalán. A pasi biztos kimerült, és már alig várta, hogy végre átpasszolja
nekem a nejét.
Anyámékra néztem, akik közben beléptek az előtérbe, és becsuktam
mögöttük az ajtót.
– Hű! – Még mindig nem tértem magamhoz a döbbenetből. – El sem
hiszem, hogy itt vagytok. Kösz, hogy eljöttetek.
– Most ugye csak viccelsz? – Anyám izgatottsága odalett, és az arcára
ismét kiült a „most bajban vagy, fiatalúr" kifejezés. – Azok után, hogy az
utolsó pillanatban lemondtad a látogatást? Mégis mit kellett volna
csinálnunk? Persze karácsony előtt nem indulhattunk el – Doug nem
hagyhatta csak úgy ott a gyerekeit –de Brian, el sem hiszem, hogy pont
karácsonykor hagytad cserben anyádat!

– Elmagyaráztam, miért nem tudok menni – morogtam. – Nem
hagyhattam itt Ellát, pont, amikor rivaldafénybe került miattam.

– Reméltem, hogy sikerül meggyőznöd, hogy jöjjön veled Wisconsinba
– dohogott anya. – Megpróbáltad egyáltalán?

– Nagyon jól tudod, hogy nem, és azt is megmondtam, miért nem
fogom – forgattam a szemem. – Nem arról var szó, hogy nem akart volna
elmenni, csak túlságosan megviselték az események. Kellett egy kis idő,
amikor magunk vagyunk.

Anyám rosszallóan ciccegett, majd karon fogott, és a nappali
kanapéjához vezetett.

– Komolyan, Brian, milyen egy hálátlan kölyök vagy te – oktatott ki. –
Az egyetlen gyermekem kijelenti ország-világ előtt, hogy megtalálta élete
szerelmét, de arra már nem képes, hogy felhívja az anyukáját, hogy neki
újságolja el először a nagy hírt! Aztán meg közlöd, hogy nem látogattok meg
karácsonykor!

Felnevettem. Liz Crawford ijesztő nő – hajthatatlan és határozott.
Szerintem ezért házasodtak össze apámmal annak idején, és ezért is váltak
el alig három évvel később. Hogy hogyan kötött ki végül a Wisconsin
állambeli Green Bayben, egy hallgatag matektanár mellett, sosem fogom
megérteni, de örültem a boldogságának.

– Anya, állj le! Még nincs két hete, hogy járunk.
– Azt mondtad, szerelmes vagy belé, Brian. Az emberek nem szoktak
egy hét után szerelmesek lenni. Három éved lett volna arra, hogy mesélj
nekem erről a titokzatos lányról, de soha még csak meg sem említetted. Az
ég szerelmére, az anyád vagyok!
Igaz, de nem volt bűntudatom, amiért nem meséltem neki Elláról.
Senkinek sem meséltem róla, mert ahhoz túl fontos volt nekem. Ő az én
titkom volt, egyedül az enyém. Ha nagyon kocka akarnék lenni, Gollam
szavaival élve azt mondanám, ő az én „drágaszágom". Az Egy Gyűrű,
amelyet titokban és biztonságban kellett tartanom.
Nem éreztem zavarban magam attól, hogy egy idegennel beszélgetek a
neten. Nekem sosem adatott meg az átlagos élet, Ella pedig olyan…
hétköznapi volt. Na nem mintha nem tartottam volna mindig is
különlegesnek, de mindennapi életet élt. Ő jelentette a kapcsot egy olyan

világba, amelybe sosem lesz bejárásom, pedig a szívem mélyén nagyon
vágytam rá. Ella barátsága túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, és attól
féltem, ha beszélek róla valakinek, eltűnik. Most, hogy már tudtam, nem
megy sehová, készen álltam arra, hogy megmutassam a világnak micsoda
kincsre bukkantam.

– Jól van, oké, megértettem. Be kellett volna avatnom téged. De ha
hagysz engem is szóhoz jutni, akkor bemutatlak neki.

– Te meg miről… – esett le anya álla. – Ő is itt van?! Anyám döbbent
arcát látva elmosolyodtam – elvégre most rajta volt a sor, hogy
meglepődjön.

18.
Brian

Önelégülten anyára mosolyogtam, majd felnéztem a galériára, ahol a
korlátnál Ella nézte elmélyülten a jelenetet, a szemében vidámság csillogott.
Anya követte a tekintetem, és felsikkantott:

– Ó, Ellamara, szervusz, kedves! – A szájához kapta a kezét, és
hirtelen elhallgatott. – Bocsánat, csak olyan izgatott vagyok, hogy
megismerhetlek. Gyere le, és öleld meg a leendő anyósodat!

A tenyerembe temettem az arcom, és felmordultam. „A leendő
anyósodat"? Nem mintha nem szeretném, hogy egyszer tényleg az legyen,
de már így is megkaptam, hogy milyen felnőttes vagyok, és hogy már
olyasmire is készen állok, amire Ella még nem. Például a házasságra, amit
tuti, hogy anya ötpercenként szóba fog hozni az elkövetkező… fene tudja,
milyen hosszú időben, amíg itt maradnak Douggal.

Szerencsére Ella gondolatai valami más körül forogtak.
– Én is örülök, hogy megismerhetem. És örömmel lemennék, csak…
ömmm… – Elhúzta a száját, és elkapta a tekintetem. – Elég meredekek
ezek a lépcsők, és nincs korlát. Nem hiszem, hogy segítség nélkül le tudok
menni.
Kifutott a vér az arcomból, de már szedtem is a lépcsőfokokat felfelé,
miközben gondolatban végig magamat szidtam. Olyan hülye vagyok!
Eszembe sem jutott, hogy azért nem jön le, mert nem tud. Biztos
borzasztóan érzi magát, hogy anyám füle hallatára segítséget kellett kérnie.
– A fenébe, Ella, ne haragudj! – suttogtam, amikor felértem.
Csak legyintett, de a mosolyán látszott, hogy kényszeredett. Komolyan
mondom, legszívesebben seggbe rúgtam volna magam.
– Levigyelek? – Nem szívesen kérdeztem tőle ilyet, de nem tudtam,
mennyi segítségre van szüksége, és nem akartam, hogy neki kelljen
megkérnie rá.
Ella nagy levegőt vett, és megrázta a fejét.

– Menni fog, csak kell valami támasz. Mondjuk, ez – karolt belém.
Miközben a lépcsőhöz mentünk, tovább mentegetőztem:
– Én olyan hülye vagyok, eszembe sem jutott…
– Semmi baj, Brian. Nem csináltál semmi rosszat.
Én mégis úgy éreztem. Hogy a fenében tudna itt lakni, ha még a
hálószobájába sem tud felmenni egyedül?
Ella megállt a legfelső lépcsőfokon, a homlokát ráncolta, és ismét
harapdálni kezdte az alsó ajkát.
– Minden rendben?
– Öö… csak annyi, hogy… – Megint elhúzta a száját, közben a
lépcsőt bámulta, végül felsóhajtott. – Beletelik egy kis időbe, mire lejutok,
és fájni fog, és még nem is zuhanyoztam, meg semmi ilyesmi. Ha utána
azonnal vissza kell jönnöm az emeletre, akkor…
Nem hagytam, hogy befejezze:
– Anya, Doug! Fel tudnátok jönni ide egy percre?
Ella arcán megkönnyebbülés suhant át. Legszívesebben megint seggbe
rúgtam volna magam, hogy nem gondoltam erre.
– Na jó, ennyi volt. Ma délután felhívom az ingatlanost.
– Brian, ez nevetséges! – Ella szeme majd kiugrott a helyéből. – Nem
költözhetsz el csak azért, mert én nehezen lépcsőzöm.
Már hogy a fenébe ne!
– Dehogynem, majd meglátod.
Nem örült a válaszomnak, de ebben a kérdésben nem fogok engedni,
mert soha többé nem akarom ilyen helyzetbe hozni. Azt meg végképp nem
szeretném, hogy olyan helyen kelljen laknia, ahol vinni kell őt – amit utál –,
vagy csak nagy fájdalmak árán tud eljutni az ágyáig.
Még mindig farkasszemet néztünk, amikor a mostohaapámék felértek a
galériára.
– Mi a baj, édesem? – kérdezte anya aggodalmasan.
– Nincs semmi baj, csak Ella nehezen használja a lépcsőt. Szeretett
volna találkozni veletek, de még nem áll készen arra, hogy lemenjen.
Anya szemöldöke olyan magasra szaladt, hogy eltűnt a frufruja mögött.
– Hát miért nem mondtad azonnal? Hol hagytad a jó modorodat? –
Már vártam, hogy kapok egy tockost, ehelyett egyszerűen csak Ellához

fordult. – Édesem, úgy örülök, hogy végre megismerhetlek! Bár
mondhatnám, hogy rengeteget hallottam már rólad… de Brianből alig lehet
kihúzni valamit – vetett rám dorgáló pillantást, aztán megölelte Ellát. – Na
nem baj, nem számít, mert itt vagy, és rengeteg időnk lesz arra, hogy
megismerjük egymást. Nem semmi nő lehetsz, ha elérted, hogy az én kisfiam
felhagyjon a szoknyavadászattal. És nézzenek oda! – Anya kibontakozott az
ölelésből, és végigmérte Ellát. – Határozottan… – Elhallgatott, oldalra
billentette a fejét, miközben alaposabban megnézte a barátnőmet, majd
lehervadt a mosolya. – Hogy őszinte legyek, elég ramatyul festesz, és…
csak nem sírtál?

– Anya…
– Liz… – súgta figyelmeztetően Doug is.
De anyám mindkettőnk közbeszólását eleresztette a füle mellett, és a
galéria fala mellé állított kanapéhoz vonta Ellát.
– Mi történt? Zaklatottnak látszol. Kérlek, mondd, hogy a fiam
általában nem így viseli gondodat.
Anyám elborzadt arcát látva Ella elmosolyodott.
– Brian tökéletesen gondomat viseli – nyugtatta meg, miközben leültek.
Anya még mindig az egyik kezét fogta, a szabad kezével pedig most már a
barátnőm haját igazgatta. – Hirtelen felindulásból jöttünk el tegnap este,
mert szörnyű napom volt. A fia hagyta, hogy órákon át sírjak a vállán, és
elaludjak rajta, aztán ma reggel még a reggelit is az ágyba hozta, hogy
felvidítson.
Ez már valami. Piros pontokat szerez nekem anyánál, pedig csak azért
készítettem el a reggelit, mert a perverzióm kapcsán felvetette, mi lenne, ha
fordulna a kocka.
De az igaz, hogy szerettem volna felvidítani, és minden úgy történt,
ahogy mondta, szóval végül is megérdemlem a dicséretet.
Amikor anyám arca ellágyult, büszkeség töltötte el a szívemet. Rám
mosolygott, mintha még mindig gyerek lennék, akit esténként betakargathat,
és akinek altatót énekelhet. A mosolyát látva akaratlanul elvigyorodtam.
Anyának nem könnyű megfelelni.
– Örömmel hallom, hogy szorult belé némi illem – cukkolt.

– Az őrülten szigorú anyám megtanította, hogy kell bánni a nőkkel, és
nem szeretném életre kelteni a benne lakozó sárkányt – vontam meg a
vállam, mire Doug felkuncogott, anya pedig égnek emelte a tekintetét.

– Valakinek nevelnie is kellett, mert apádra nem számíthattam. –
Sóhajtva visszafordult Ellához. – Úgy örülök, hogy a fiam végre talált
magának egy rendes lányt, aki törődik vele! Látszik rajta, mennyire
boldoggá teszed. – Könnybe lábadt a szeme, és felszipogott. – Tegnap este
láttam a hírekben, mi történt. Egyszerűen borzalmas! Sajnálom, hogy
ilyesmit kellett tapasztalnod, kedves, és hogy Brian élete megnehezíti a
tiédet, de köszönöm, hogy kitartasz mellette a sok őrültség ellenére is.

Ella meghatottan rámosolygott, és váratlanul megölelte. Valamit a fülébe
suttogott, amit nem hallottam, de anyám szorosan visszaölelte érte.

– Isten áldjon téged, kedves!
Kérdőn Dougra pillantottam, aki csak megrántotta a vállát, a pillantása
mintha azt üzente volna: „nők".
Amikor kibontakoztak az ölelésből, anyám szélesen rám mosolygott.
– Meg kell tartanod ezt a lányt – jelentette ki anya.
– Tudom – mosolyogtam Ellára.
Engedte, hogy segítsek neki felállni, és miközben a dereka köré fontam
a karomat, puszit nyomott az arcomra. Anya úgy bámult minket, mint aki
bármelyik pillanatban elsírhatja magát.
– Na, akkor – csapta aztán össze a tenyerét, és egy szempillantás alatt
visszatért a határozott nő, akit olyan jól ismertem. – Mi lenne, ha mind
rendbe szednénk magunkat, és ünneplés gyanánt együtt ebédelnénk? Vagy
van már valami tervetek mára Ella családjával? Szívesen megismerném őket
is, ha már itt vagyok.
Ella és én megdermedtünk. Kérdőn rápillantottam, mire felsóhajtott –
tudta, hogy most már nem ússzuk meg a magyarázatot. Anya előbb-utóbb
úgyis megtudja, mi történt. Szorosan magamhoz vontam Ellamarát, és
hagytam, hogy ő beszéljen.
– Valójában… tegnap este én megszakítottam a kapcsolatot a
családommal.
Anya felszisszent, és a szája elé kapta a kezét, mire Doug odalépett
hozzá, és támogatóan a felesége köré fonta a karját, miközben aggodalmas

pillantást vetett Ellára és rám.
– Mi történt?
– Apám dühös volt, amiért zaklatták a mostohatestvéreimet, és

veszekedni kezdtünk, ami eléggé elmérgesedett. Végül az új családját
választotta helyettem, pont, mint nyolcéves koromban – vonta meg Ella a
vállát, mintha semmiség lenne az egész, de aztán remegni kezdett. – Azt
mondta, ha továbbra is Briannel akarok lenni, akkor inkább menjek el,
úgyhogy össze sem pakoltam, csak eljöttem. Ezért nézek ki ilyen ramatyul,
ezért aludtam a tegnapi ruhámban, és ezért sírtam ki a szemem. Brianen
kívül szinte senkim sincs.

Az utolsó mondat hallatán szorosan a karomba zártam. Hirtelen engem
is elöntöttek az érzelmek.

– A mozinál történtek miatt volt ennyire dühös édesapád? – kérdezte
anya lágyan. Amikor aggodalmas tekintete találkozott az enyémmel,
megértettem, mire gondol: hogy a barátnőm a hírnevem miatt veszítette el a
családját.

Ella is megértette az aggodalmát, ezért gyorsan megrázta a fejét.
– Lehet, hogy az volt az utolsó csepp a pohárban – felelte halkan –, de
a gondok sokkal mélyebben gyökereznek kettőnk között.
– Jaj, te szegény drága! – suttogta anya. Megfogta Ella kezét, magához
vonta, és szorosan megölelte. – Hát akkor üdvözlünk a családunkban! Mi
boldogan látunk, nem igaz, Douglas?
– De igen – biccentett ő Ella felé ellágyult arccal.
Elmosolyodtam – olyan érzelgős tud lenni. Még jó, hogy nincsenek
lányai, mert tuti az ujjuk köré csavarnák. Mérget vennék rá, hogy ezt Ella is
megteszi, még mielőtt visszamennek Wisconsinba.
Doug rendes pasi. Hallgatag és jószívű, de vág az esze, mint a borotva,
és van humorérzéke. És nyilvánvaló, hogy az erős, határozott, makacs nőket
szereti, elvégre feleségül vette az anyámat! Szerintem Ellát is könnyen meg
fogja szeretni. Sőt anyámmal együtt még jó beugró szülők is lehetnének, ha
Ellának épp szüksége van rá.
– Világéletemben vágytam egy lányra – mondta anya. – De miután
hozzámentem Doughoz, csak még több fiam lett. Douglasnek három

gyereke van az első házasságából, és mind fiatalabbak Briannél, így várni
kell még arra, hogy nőkkel bővüljön a család.

Kezdett megfájdulni a fejem.
– Lassíts egy kicsit, anya! – Ella úgy nézett ki, mint egy ijedt őzike,
amelyik bármelyik pillanatban elinalhat. – Mondtam már, még nincs két hete,
hogy együtt vagyunk, nem keresgélünk menyasszonyi ruhát meg gyűrűket.
Ne ijeszd meg Ellamarát!
Anya a rémült barátnőmre nézett, majd szúrósan rám pillantott.
– Jaj, ne légy nevetséges, Brian! Senki sem beszélt itt gyűrűkről és
házasságról. Hacsak… te nem gondolkodsz ezen – szűkült résnyire a
szeme.
A szemében egy ragadozó mohósága izzott, amit azonnal felismertem,
bár még sosem láttam őt ilyennek.
– Nem, anya! Eszedbe se jusson.
Kihúzta magát, és felszegte a fejét.
– Nekem nem is jutott. Neked viszont igen. – Önelégült vigyora
leginkább egy emberevő tigris vicsorgására hasonlított. – Édesem, ha azon
gondolkodsz, hogy…
– Anya! – csattantam fel élesen, amivel végre elhallgattattam.
A szeme elkerekedett, de befogta a száját – életében talán először –, és
várta, hogy én beszéljek. Ella is elhűlve meredt rám, a szemében izzó láz
mellett döbbenet és rémület tükröződött az arcán. Felmordultam. Mégis
hogyan tévedt ennyire tévútra ez a beszélgetés?
Megdörzsöltem a halántékomat, hogy enyhüljön benne a lüktetés, és
hosszan kifújtam a levegőt.
– Senki sem beszél házasságról, érthető? – néztem szigorúan anyámra.
– Csak annyit akartam mondani, hogy fogd vissza magad egy kicsit, mert
kezdesz nagyon erőszakos lenni, és Ellának már így is kijutott elég cirkusz
az utóbbi huszonnégy órában. Lassíts, különben megfojtod, csak túl
udvarias ahhoz, hogy szóljon miatta.
Farkasszemet néztünk egy rövid ideig, majd amikor szóra nyitotta a
száját, figyelmeztetően felhúztam a szemöldököm.
– Elég lesz, anya.
– De te voltál az, aki…

– Ezt most hagyd abba!
– De ha ti…
– Nem.
– Édesem, én csak azt gondolom, hogy…
– Ne gondolj semmit! A téma lezárva.
Karba tettem a kezem, és megvártam, hogy eltűnjön az őrült izgatottság
a szeméből. Egy rövid ideig még makacskodott, a tekintete ide-oda ugrált
Ella és köztem, aztán Doughoz fordult segítségért, de ő csak megrázta a
fejét.
– Hallottad, mit mondott. Jobb, ha békén hagyod őket ezzel.
– Szeretném leszögezni – fújtatott dühösen –, hogy egyáltalán nem
voltam erőszakos – morogta az orra alatt. – Ez egyszerűen nevetséges… –
ingatta a fejét, majd a barátnőmre mosolygott. – Ella, kedves, mit szólnál, ha
magukra hagynánk a fiúkat, hadd sörözzenek és nézzenek focit, mi meg
addig elmennénk vásárolni. Ha össze sem pakoltál, akkor szükséged lesz
néhány alapvető dologra, amíg áthozatod a holmidat ide.
– Nem – vágtam közbe, mielőtt Ella válaszolhatott volna.
Mindketten zavartan rám meredtek, mire összerezzentem. Még mindig
nagyon pipa voltam, de nem akartam goromba lenni.
– Bocsánat. A vásárlással nincsen semmi gond, csak a tegnapiak után
nem szeretném, hogy egyedül menjetek. Túl nagy jelenleg a felhajtás Ella
körül, ezért nem lenne biztonságos. Ebédeljünk meg, ha szeretnétek, és
utána menjünk el együtt. Viszont hívok egy testőrt, hogy legyen a
közelünkben, ha nyilvános helyre megyünk.
Ella bólintott – nagyon megrázták a tegnap történtek. Miután anya
észrevette, milyen feszült lett a barátnőm, vonakodva ő is beleegyezett a
tervbe.
– Rendben, legyen, ez teljesen érthető. De Brian, édesem, légy oly
kedves, és segíts a mostohaapádnak behozni a csomagokat a kocsiból,
amíg én segítek elkészülni Ellának.
Anélkül, hogy megvárta volna a válaszomat, a hálószoba felé tessékelte
Ellamarát, és közben úgy beszélt hozzá, mintha négyéves lenne:
– Engedünk neked egy kád finom meleg vizet. Lefogadom, hogy
találunk valamit a bőröndömben, ami jó rád. Meglátod, mennyivel jobban

fogod érezni magad a fürdő után.
Utánuk néztem, és közben azon gondolkodtam, vajon közbelépjek-e.

Amikor Ella hátrafordult, és megnyugtatóan ram mosolygott, úgy döntöttem,
hagyom, hadd menjenek. Még akkor is hallottam anyám csacsogását,
amikor már eltűntek a szemem elől.

Doug kedvesen megveregette a vállamat, amivel kizökkentett a
merengésből.

– Nézd a dolgok jó oldalát. Most, hogy valaki más körül süröghet-
foroghat egész héten, nem veled fog foglalkozni –kuncogott. Meglepetten
felnevettem, mire hozzátette: – Ne aggódj annyit! Anyád tudja, mit csinál, és
ahogy elnézem, ráfér a barátnődre a felfrissülés.

Ebben igaza volt.
– Ezt nem vitatom. Ez az első karácsonya az anyja nélkül, és tudom,
mennyire hiányzik neki. Az apjával való kapcsolata egész évben viharos
volt, pedig nagyon szerette volna, hogy működjön. Ráadásul rettenetesen
megviselte a tegnap este, de lehet, hogy anyának sikerül elterelni a figyelmét.
Doug büszkén elmosolyodott.
– Akkor hagyjuk, hadd tegyek, amit a nők ilyenkor tenni szoktak.
– Jó ötlet.
– Gyere, hozzuk be a csomagokat – biccentett a bejárat felé.
– Elhozta az egész házat? – kérdeztem nevetve lefelé a lépcsőn.
– Csak a felét – húzta el Doug a száját. – Kifogyott a bőröndökből.

19.

Liz valami elképesztő! Most már értem, miért kért Brian előre is elnézést, és
miért aggódott, hogy mi lesz, ha a tegnapiak után még vele is találkoznom
kell, de őszintén szólva pontosan rá volt most szükségem. Nagyon
hasonlítod anyura – energikus és lelkes volt, tele életkedvvel. Ellentmondást
nem tűrő, makacs, hajthatatlan és szókimondó nő, de a szíve a helyén, és
elfogadott úgy, ahogy vagyok. Már azelőtt megszeretett, hogy megismert
volna.

Fura, de bizonyos tekintetben meg apámra emlékeztetett: igazi akarnok
volt, összeszedett és gyakorlatias, amilyen az én szabad szellemű mamám
sohasem lett volna. Liznek sosem kellett gondoskodnia magáról, cserébe
viszont rengeteget jótékonykodik, és sokat segít Doug egyetemén az
öregdiákok egyesületében és más segítő szervezetekben. Úgy nőtt fel, hogy
nem kellett pénzhiánytól tartania, és mindig fontos körökben mozgott.
Szerintem nagyon jól kijönne az elitista apámmal, bár Liz nem sznob, és nem
ítélkezik. Ő és Doug szuperek, és őszintén megmondom,
megkönnyebbültem, hogy van legalább egy szülőpáros, amelyre Brian és én
felnézhetünk.

Amíg tusoltam, Brian elment Douggal a kocsijáért a mozihoz. Amikor
kijöttem a zuhany alól, Liz lesegített a földszintre – mire leértünk, kezdtem
komolyan elgondolkodni, hogy megkérem Briant, mégis hívja fel az
ingatlanost.

– Mindig ilyen nehéz? – kérdezte Liz, míg én egyenesen a
konyhaszekrényben tartott fájdalomcsillapítóért indultam.

– A lépcsőzés a legmegterhelőbb mozgásforma, amire képes vagyok –
bólintottam, miközben lenyeltem a gyógyszert. – Az is kész csoda, hogy
ilyen szinten megy. Az orvosok sokáig kételkedtek, hogy egyáltalán lábra
állok-e valaha, de borzasztóan keményfejű vagyok, és nem akartam életem
hátralevő részét kerekesszékben tölteni.

Benéztem a hűtőbe, hogy mit tudnék összedobni ebédre. Igaz, hogy
későn reggeliztünk, de az ennivaló nagy részét a tányéron hagytuk. Míg
zuhanyoztam, Liz lehozta a megmaradt ételt, és most ragaszkodott hozzá,
hogy egyek valami kiadósat.

– Nocsak, van még itt egy kis garnéla. Mit szólnál, ha garnélás
tésztasalátát ennénk?

– Istenien hangzik. Tudsz főzni? – kérdezte kíváncsian.
– Az az egyik hobbim – vigyorogtam, miközben a konyhapultra
pakoltam a hozzávalókat. – Anyukám is nagyon szeretett főzni, mindig
együtt sürögtünk a konyhában. Általában sokáig dolgozott, hogy ki tudjuk
fizetni a számlákat, és emiatt későn ért haza. Egy idő után rászoktam, hogy
megvárom a vacsorával, hogy együtt főzhessünk, miután hazaért. Így neki
sem volt akkora bűntudata, amiért olyan sokáig dolgozott. Ez lassacskán
afféle hagyománnyá vált.
Liz mosolygott, én pedig rádöbbentem, hogy anélkül beszéltem a
mamámról, hogy elszomorodtam vagy feszengtem volna, ami nagyon jó
érzés volt. Otthon sohasem hoztuk szóba anyut, mert tudtam, hogy
fájdalmasan érintené apát. Jennifer is kellemetlenül érezte volna magát, és
Ana sem volt egészen kibékülve a dologgal. Egyedül Juliette kérdezgetett
néha róla, és hacsak nem magunk voltunk, mindig a lehető legtömörebben
válaszoltam.
Briannél anyu nem tabutéma, ami váratlan, de üdítő
megkönnyebbüléssel töltött el. Újabb előnye annak, hogy eljöttem apám
házából. Lehet, hogy szép lassan végre el fogom tudni fogadni a halálát, és
túlléphetek a gyászon. El ne felejtsem ezt elmondani dr. Parishnek a
legközelebbi terápiás ülésen, nehogy azzal vádoljon, hogy elmenekülök a
problémák elől, amikor elmesélem neki, hogyan szakítottam meg a
kapcsolatot apámmal. Nem vártam a percet, amikor majd be kell
számolnom a történtekről, de szerencsére volt még egy hetem addig.
Amíg feltettem egy lábasban vizet forrni a tűzhelyre, és elővettem egy
serpenyőt, Liz buzgón nyitogatni kezdte a szekrényeket és a fiókokat.
Amikor rájöttem, mit keres, elhúztam a számat.
– Azt mondta, nincs köténye.

– Ó! – Liz visszatolta a fiókot, és a vágódeszkáért nyúlt. – Akkor majd
óvatos leszek – nevetett feszengve, és közben elkezdte felvágni az egyik
kikészített avokádót. – Nagyon hasonlít az apjára. Aggódtam, hogy élete
végéig agglegény marad. Meglepődtem, hogy a több napja rendelt kaján
kívül más is van a hűtőjében.

Felnevettem, öntöttem egy kevés olívaolajat a serpenyőbe, majd
beletettem a rákot egy kis fokhagymával és citromlével.

– Amikor először jöttem át, még üres volt. Megkértem, hogy vigyen el
bevásárolni, mert nem bírtam elviselni, hogy kihasználatlanul marad ez a
szép konyha. – Liz nagyot sóhajtott, mire hozzátettem: – De nem
reménytelen eset. Valahányszor főzünk, egy rossz szó nélkül tűri a
kuktáskodást.

– Ez az én nevelésemnek köszönhető – mosolygott kajánul, és rám
kacsintott. – Már megszokta, hogy utasítgatják.

– Akkor ezért köszönettel tartozom. Sokkal jobban viselem, ha én
utasítgathatok, mint ha engem utasítanának.

Ezen mindketten nevettünk, és vidáman főzőcskéztünk tovább, amíg ki
nem nyílt a bejárati ajtó.

– Hahó? – hallatszott egy ismeretlen hang.
Liz és én összerezzentünk – a tegnapi őrület, plusz Brian határozott
kijelentése után, miszerint testőrre lesz szükségünk, mindketten megijedtünk
a betolakodótól.
– Ki van ott? – kiabáltam, miközben Liz a szekrénybe nyúlt, és kivett
egy öntöttvas serpenyőt.
Ahogy a fiatal, jól öltözött, szőke férfi besétált a konyhába, felismertem,
és még épp időben megállítottam Brian anyukáját, nehogy agyonüsse
szegényt.
– Liz, várj! Nincs baj, csak Brian asszisztense az.
Scott hátraugrott, és megadóan felemelte a kezét.
– Hé, hé, hé! Bocsánat, nem akartalak megijeszteni. Nem vettem észre,
hogy van itt valaki, különben kopogtam volna. Briannek sosincsenek
vendégei, és folyton azt mondja, hogy nyugodtan engedjem be magam, mert
lehet, hogy épp edz, vagy elaludt, vagy egy olyan megbeszélés elől bujkál,
amire semmi kedve elmenni.

Felnevettem, pedig a szívem még mindig őrült sebességgel zakatolt.
Nem esett nehezemre elképzelni, hogy Brian elalszik egy fontos találkozóról,
vagy direkt nem nyit ajtót.

– Gyakran megesik az ilyesmi?
Scottot szemlátomást megnyugtatta a nevetésem.
– Igen – ingatta a fejét. – Többször, mint kellene. Amúgy örülök, hogy
ismét találkozunk, és hogy végre hivatalosan is megismerhetlek – nyújtotta a
kezét, és félénken rám mosolygott.
– Igen, a múltkor nem tudtunk rendesen bemutatkozni – ráztam meg a
kezét, miközben kissé összerezzentem a FantasyCon-os emléktől. – Scotty,
ugye?
– Jobb szeretem a Scottot. A nagymamám az egyetlen, aki Scottynak
szólít. Na meg Brian, mert imád idegesíteni.
– Ez rá vall – nevettem.
– De nem zavar – vonta meg Scott a vállát. – Brian nem sok embert
kedvel, szóval kifejezetten biztatónak találom az ugratást.
– Jól teszed – mosolyodtam el. – Tényleg nem valami nagy emberbarát,
szóval a cikizés kifejezetten jó jel. Csak olyanokkal viccelődik, akiket bír.
Érted viszont teljesen odavan! Nem telik el úgy beszélgetés, hogy ne
említene meg téged.
– És ezek közül hányszor mond olyat, hogy: „Scotty biztos nem bánja
majd", vagy: „Scotty majd elintézi"? – kérdezte fanyar mosollyal.
– Tíz esetből csak hatszor – vigyorogtam. – A maradék négyben
olyanokat mond, hogy: „Találnunk kell valakit Scottynak", vagy: „Hívjuk el
Scottyt is. Ideje lenne végre kimozdulnia."
– Most már értem, miért van annyira oda érted – ingatta a fejét, és
közben letette a válltáskáját a pultra.
Váratlanul ért a bók, de nem esett nehezemre viszonozni.
– Ahogy én is, hogy miért van oda érted, Scotty.
Halkan nevetgélt a cukkoláson, majd kedvesen Lizre mosolygott. Erre
észbe kaptam, és megkérdeztem:
– Találkoztál már Brian anyukájával?
– Nagyon örvendek – fogott kezet Lizzel.
Amíg ők ismerkedtek, visszamentem a tűzhelyhez folytatni a főzést.

– És mi szél hozott? – pillantottam rá, amikor elhallgattak. – Nagyon
remélem, hogy Brian nem akar karácsony másnapján dolgoztatni.

– Említette, hogy a héten le kellene ülnünk megbeszélni néhány dolgot,
de ma reggel én kerestem őt. Megígérte, hogy hivatkozhatok rá, ha el
akarnék szabadulni egy kis időre a családomtól, szóval megkérdeztem, hogy
lehetne-e ma a megbeszélésünk. Azt mondta, jobb, ha minél előbb
megejtjük, én meg úgy döntöttem, szó szerint értem, és azonnal átjöttem.

– Ennyire el akartál szabadulni? – kérdeztem nevetve.
– A nővéreim mind hazajöttek karácsonyra – bólintott Scott komoran.
– Mind? Hányan vannak?
– Hatan.
– Hű!
– És a nagymamámmal együtt épp azon mesterkednek, hogy valami
netes társkeresőn regisztrálják a szegény öccsüket.
Azonnal nevetésben törtem ki:
– Jól van, akkor érezd otthon magad. Csak el ne mondd Briannek,
mire készülnek a tesóid, mert még a végén átmegy segíteni nekik.
Scott beletörődően felsóhajtott, ami imádni való volt. Ő maga is imádni
való volt! Kezdtem érteni, miért próbált mindenki folyton barátnőt találni
neki.
– Nem vagy éhes? Jut mindenkinek.
– Biztos? – derült fel az arca. – Nem szeretnék zavarni, ha ez ilyen
családi ebéd lenne. Brian nem mondta, hogy a szülei is itt lesznek.
– Mert nem tudta, hogy jövünk – magyarázta Liz. – Meg akartuk lepni.
És maradj nyugodtan, szívesen látunk. Ella most úgyis nagy kutyaszorítóban
van, szóval mindenképp ki kellett volna gondolnunk valami tervet. Mi lenne,
ha megterítenél, és ebéd közben majd megbeszélnénk a dolgokat? Brian és
Doug bármelyik pillanatban visszaérhet.
– Máris csinálom – ugrott le Scott azonnal a bárszékről. –
Kutyaszorító? – kérdezte, miközben nyitogatni kezdte a szekrényeket. – Az
Erik Clarke-dologra gondol?
Tudtam, hogy sehogy sem úszhatom meg ezt a beszélgetést. Az
étkezőasztalra tettem az elkészült ennivalót, és közben elmeséltem Scottnak

a tegnapi veszekedésünket apámmal, és hogy Briannel maradok, amíg
kitalálok valamit.

– Nem akarsz itt maradni a fiammal? – kérdezte Liz zavartan.
Amikor megráztam a fejem, az arcára csalódottság és aggodalom ült ki.
Utáltam, hogy el kell oszlatnom az esküvővel kapcsolatos reményeit,
amelyeket Brian nyelvbotlása óta dédelget.
– Szeretem Briant, efelől ne legyenek kétségeid, Liz. Csak még nem
állok készen arra, hogy együtt éljek vele.
Erre még erőteljesebben ráncolta a homlokát, ezért úgy döntöttem,
bedobom azt a magyarázatot, amelyet biztosan nem fog megkérdőjelezni:
– Különben is, ez a ház nem jó nekem. Keresek egy akadálymentesített
lakást, amint kitalálom, miből tudom megfizetni.
– Az egyszerűbb lesz, mint gondolnád – vetette közbe Scott
izgatottságtól csillogó szemmel. – Brian említette, hogy meg kell beszélnünk
néhány dolgot. Elmondta, mikről lenne szó?
– Nem mentünk bele a részletekbe, de szó volt a történetem
megfilmesítésének jogáról, és hogy találnom kell magamnak egy ügynököt.
Scott bólintott, és tányérokat rakott az öt kitett alátétre.
– A megfilmesítési jog csak egy a több száz ajánlat közül, amelyből
profitálhatsz.
Leesett az állam. Biztos túloz… De Brian asszisztense nem tűnt olyan
típusnak, aki szépítené a dolgokat, és úgy látszott, nagyon összpontosít –
mintha munkaüzemmódba váltott volna. Mondjuk, az illett is hozzá, tekintve,
hogy most is épp elegáns nadrágot, fehér inget és nyakkendőt viselt,
amelyek teljesen természetesen álltak rajta. Szokott ez a pasi lazítani? A
rendezett megjelenés tökéletesen kiegészítette komoly viselkedését.
– Ilyen sok? – kérdeztem.
Bólintott, mintha a számok semmit sem jelentenének.
– Plusz-mínusz egy kevés. De ne aggódj, már készítettem neked egy
listát, és legjobb tudásom szerint fontossági sorrendbe szedtem az
ajánlatokat. Brian, te és én majd átbeszéljük.
– Azta! – Le kellett ülnöm.
Az étkezőasztal melletti egyik székre ereszkedtem, Liz pedig kérés
nélkül hozott nekem egy pohár limonádét.

– Ne aggódj, Ella, Brian tudja, mit csinál. Figyelni fog rá, nehogy túl
nagy nyomás nehezedjen rád, és én is mindenben segítek, amíg nem kell
hazaindulnom.

Scott elkezdte kitenni az evőeszközöket. Miközben az előttem lévő
tányér mellé helyezte a kést és villát, magabiztosan rám mosolygott.

– Nem olyan vészes, mint amilyennek hangzik. És a legtöbb nagyon jól
fizet, szóval ha csak a töredékét fogadod is el az ajánlatoknak, vígan találsz
magadnak lakást, ha tényleg erre vágysz. Plusz ha érdekel, van egy ötletem
arra, hogyan csinálhatnánk a blogodból jövedelmező vállalkozást.

– Tényleg? – kaptam fel a fejem. Van rá mód, hogy a blog ne csak a
hobbim legyen?

– Igen. És ha jól csinálod, sokat hozhat a házhoz.
Mivel az étel elkészült, és Scott is megterített, Liz elnézést kért, és
elment „felfrissíteni" magát ebédhez. Amint eltűnt az emeleten, Scott leült
velem szemben az asztalhoz.
– Tényleg úgy gondolod, hogy pénzt kereshetnék a blogommal? –
kérdeztem. – Mármint hogy karriert csinálhatnék belőle?
– Most viccelsz? – nevetett hitetlenkedve. – Már meg is tetted, csak el
kell kezdened beszedni a lóvét.
– Mire gondolsz?
– Amióta a FantasyConon kiszivárgott a netes személyazonosságod,
olyan sok követőd lett, hogy a hirdetők állandóan ajánlatokkal bombáznak.
Szinte könyörögnek, hogy hadd adják neked a pénzüket.
– Komolyan? – koppant megint nagyot az állam, és kalapálni kezdett a
szívem.
– Briant keresik, mert neked nincs megadva elérhetőséged, ami azt
jelenti, hogy én kapom meg az e-mailjeiket – mosolygott Scott.
– Jaj, tényleg… Ne haragudj! A Kaylee-cirkusz után fel kellett
szívódnom, és amióta kijöttem a kórházból, még nem volt időm arra, hogy
újra elindítsam a dolgokat. Az ünnepek után terveztem.
– Hát ha ismét elérhető leszel a neten, végtelen számú lehetőség közül
választhatsz majd. Szerintem érdemes lenne átalakítani a blogodat egy
sokoldalú, szórakoztató, elektronikus magazinná. Alapvetően
megmaradhatnának a szórakoztató kritikák, de esetleg kiegészíthetnéd a

palettát zenével vagy videojátékokkal. Csinálhatnál egy szórakoztató
hírrovatot is, és felvehetnél egy riportert, hogy menjen utána a legfrissebb
történéseknek. Lehetnének interjúk különböző hírességekkel – ehhez már
megvan a szükséges látogatottságod és főleg a hollywoodi kapcsolataid. És
talán érdemes lenne elgondolkodnod egy YouTube-csatorna indításán is,
amire heti rendszerességgel készíthetnél termékbemutató és -kritikai
videókat. Ha emellett döntesz, és jól csinálod, pénzzé teheted a videókat, és
már az első feltöltéseddel annyit kereshetsz, amennyivel könnyedén
megállhatsz a saját lábadon.

Hátradőltem a székben, miközben próbáltam feldolgozni a hallottakat.
Nagyon régóta blogolok, és egyszerűen imádom. Ha ez lehetne a munkám,
amiért pénzt is kapok… Ha jól értem, amit Scott mondott, az álmom
csupán egy karnyújtásnyira van tőlem.

És ami még jobb: nemcsak hogy imádnám a munkámat, a testi
korlátaim ellenére is könnyedén végezhetném. Nem kellene állásajánlatokat
nézegetnem, és azon töprengenem, vajon fizikailag képes lennék-e a
munkára. Ha vállalkozást építenék a blogomra, otthonról dolgozhatnék, a
saját időbeosztásom szerint. És ha forgatás miatt Brian-nek hónapokra el
kellene utaznia, és szeretné, hogy vele menjek, semmi akadálya nem lenne,
mert bárhol tudnék dolgozni. Ez egyszerűen tökéletes.

– Ez lesz az – mormoltam döbbenten. – Tökéletes! Száz százalékban
nekem való, ez a megoldás a problémáimra, és választ ad a nagy kérdésre
is, hogy mihez kezdjek a jövőben.

A tekintetem találkozott Scottéval, és meglepetten láttam, mennyi
bátorítás sugárzik a szeméből. Legalább olyan lelkesnek tűnt, mint én.

– Meg tudnád csinálni, Ella – biztatott. – És nem is lenne nehéz.
– Asszem… Elméletben igen, de… – ráztam meg a fejem, miközben
tovább száguldoztak a gondolataim. Bár én is olyan magabiztos lennék, mint
Brian csodaasszisztense! Lelkesedtem az ötletért, de ijesztő volt
belegondolni, hogy a gyakorlatba is átültessem. – Fogalmam sincs, hogyan
kell ezt csinálni, Scott. Kritikákat írni egy dolog, de hivatalos elektronikus
magazinná alakítani a blogomat, az más. Ahhoz komolyan át kellene
programozni a weboldalt, és embereket felvennem a különböző rovatok
szerkesztésére, plusz találnom kéne valakit, aki a marketingért és

hirdetésekért felel… Tulajdonképpen saját vállalkozást kellene indítanom.
Vagy saját céget alapítanom. Lehet, hogy van annyi követőm, hogy
kifizetődő legyen, de nincs meg a megfelelő tudásom ehhez. Azt sem
tudnám, hol kezdjem.

– Hááát… – dörzsölte meg a tarkóját, és halványan elvörösödött. –
Én… ööö… már készítettem neked egy üzleti tervet… ha érdekel.

Úgy meglepődtem, hogy egy percig szóhoz sem jutottam. Scott nagyon
idegesnek látszott… annyira édes volt.

– Üzleti tervet? – kérdeztem vissza. – Miről beszélsz, milyen üzleti terv?
– Nos… – Vett egy mély lélegzetet, és kihúzta magát. – Tavaly
végeztem a UCLA-n, gazdálkodási és menedzsment szakon. Vállalkozási
ismeretek szakirányon voltam, ahol olyanokról tanultam, mint ez is: hogy
hogyan lehet egy blogra jövedelmező céget építeni. És én alapvetően ezzel
szeretnék foglalkozni. Ráadásul ez a konkrét projekt kifejezetten testhezálló
lenne nekem, hiszen jól ismerem már a szórakoztatóipart. Brian mellett olyan
készségekre tettem szert, amelyek rendkívül hasznosak lennének a
vállalkozásodhoz.
– Tehát partnerségi megállapodást szeretnél. Együtt indítanánk el a
vállalkozást, és aztán feleznénk a hasznot, igaz?
– Igen – bólintott félénken. – Te lennél a kreatív igazgató – a magazin
tartalmának főszerkesztője –, én pedig az üzlettársad, a háttérember.
Gyakorlati tapasztalatom még nincs, de tudom, hogy képes lennék rá, és
biztos vagyok benne, hogy te is. Szórakoztató, szerethető és okos vagy. Jó
érzéked van az olyan tartalmak megválasztásához, amelyek érdeklik az
embereket. Őszinte leszek: szerintem mi ketten együtt nagyon sikeresek
lehetnénk.
Megremegett a gyomrom. Egyedül nem lennék képes erre, de Scott
segítségével… Brian mindig azt mondta, Scott igazi Superman. Ő biztosan
meg tudná valósítani mindezt, és tényleg ő a legtökéletesebb ember a
feladatra. Sokkal jobban ismeri a szórakoztatóipart, mint én, ráadásul ezt
tanulta az egyetemen…
– Briannel már beszéltem erről, nem akarok a háta mögött
szervezkedni, vagy ilyesmi – tette hozzá Scotty. – Csak felmértem a
helyzetet, és rájöttem, hogy ez mindkettőnknek jó lehetőség lehet.

Bárcsak hallottam volna azt a beszélgetést! Scott elképzelései alapján
ez a vállalkozás mindkettőnknek főállást jelentene. Lehet, hogy nem
azonnal, de ha egyszer véglegesítjük a tervet, tutira sok dolgunk lesz. Idővel
fel kellene mondania Briannél.

– És hogy fogadta? – kérdeztem fanyar ábrázattal.
Megrántotta a vállát, de a szemében jókedv csillogott.
– Kettőt találhatsz.
– Sokat nyafogott, hogy új asszisztenst kell majd találnia? – Scott
bólintott. – Lefogadom, hogy azt mondta, áruló vagy.
– Többször is – kuncogott, és közben a fejét csóválta. – De áldását
adta rá, mert tudta, mennyire odaleszel az ötletért. Ezt ő mondta így.
Nem tévedett, tényleg úgy éreztem, ez életem nagy lehetősége, és
biztos voltam benne, hogy ezt Brian is tudja. Nem függnék tőle anyagilag, és
olyan karriert építhetnék, amelyet tényleg szívből szeretek, és örömmel
csinálnék.
Egyre hosszabbra nyúlt a csend, míg újra és újra végiggondoltam a
hallottakat. Lehet, hogy még túlságosan izgatott voltam, és nem láttam
tisztán, ám azonkívül, hogy Brian elveszti a kedvenc asszisztensét, más
negatívumot nem találtam. De lehet, hogy ez még jót is tesz neki. Scott-nak
igaza volt abban, hogy Brian nem sok embert enged közel magához, őt
viszont kifejezetten bírja. Ha nem állna az alkalmazásában, a kapcsolatuk
tényleg olyan barátsággá alakulhatna, amelyért Brian folyamatosan küzd, és
amelyet Scott eddig folyton hárított, mert nem lett volna profihoz méltó.
Amikor a tekintetünk találkozott, Scott izegni-mozogni kezdett ültében.
Szinte lélegzet-visszafojtva várta a válaszomat.
– Benne vagyok. Hol írhatom alá, partner?
Idegesen felnevetett, és visszatért a pír az arcára.
– Ömm… szerintem előbb olvasd el az ajánlatot, aztán beszéld meg
Briannel, és csak utána dönts. És tudom, hogy ezen kívül száz másik, sokkal
kecsegtetőbb ajánlatot kapsz majd, szóval megérteném, ha…
– Meg ne próbálj lebeszélni róla! – nevettem. – Mindig is erre vágytam
– ezért szerettem volna főiskolára menni és afelől sincs kétségem, hogy
tökéletesen helytállnál. Brian Szuper Scottnak hív a hátad mögött –
vigyorogtam, mire a leendő üzleti partnerem elvörösödött. – Egyedi

szuperhősjelmezt akart csináltatni neked karácsonyra, amiről csak nagyon
nehezen tudtam lebeszélni.

Scott arcszíne ismét normális lett, és felfelé görbült a szája sarka.
– Komolyan?
– Igen – nevettem. – Arra gondolt, hogy munkaruhaként kötelezővé
teszi a viselését.
Scott szeme tágra nyílt a döbbenettől, ami megint csak azt mutatta,
milyen jól ismeri a főnökét. Mások azt hitték volna, viccelek, pedig nem.
Brian felkereste a kedvenc képregényrajzoló művészét, hogy rajzoljon meg
minket szuperhősökként a blogom új webepizód-sorozatába, amit „Cinder
és Ella kalandjai" névre kereszteltünk. Rávette a srácot, hogy rajzolja meg
Szuper Scottot is. Alig tudtam lebeszélni arról, hogy tényleg megcsináltassa
a szuperhősjelmezt az asszisztensének.
– Értékelem a közbenjárásodat – vigyorgott Scott. – De talán jobb lett
volna hagyni, hadd csináltasson nekem jelmezt.
– Szeretsz testhezálló cicanaciban rohangászni, és a világ
megmentőjének képzelni magad? – vontam fel kérdőn a szemöldököm.
– Nem kifejezetten, de tudod, mit kaptam helyette?
Ezt olyan baljóslatúan kérdezte, hogy elbizonytalanodtam, vajon tudni
akarom-e.
– Nem… Mit?
– Találd ki. Várj, segítek: a felhajtón parkol, és legalább annyiba kerül,
mint az egyéves fizetésem.
Egy autót?!
– Most csak szívatsz, ugye?
Scott olyan tekintettel nézett rám, ami mindent elárult – nem viccelt.
Mielőtt tovább faggathattam volna az ajándékáról, betoppantak
Brianék. Doug lépett be először, beleszimatolt a levegőbe, és szélesen
elmosolyodott.
– Isteni illatok vannak idebent!
– Bizony ám – helyeselt Liz, aki meghallotta a férje hangját, ezért
elindult lefelé az emeletről. – Ella titokban sztárszakács, és mennyei ebédet
főzött.

Doug vigyorogva az ebédlőasztalhoz ment, megnézte az ételt, és a
levegőbe szippantott.

– Mesésen néz ki. Brian, tartsd meg ezt a lányt!
Brian követte a mostohaapját az asztalhoz, és büszkén puszit nyomott
az arcomra.
– Azt tervezem.
– Üdv újra itthon. Ha jól sejtem, Drágaság jól van, és már bent áll a
helyén a garázsban.
– Igen, minden visszatért a megszokott kerékvágásba. És úgy láttam,
társasága is akadt. – Brian leült a mellettem lévő székre, és széles mosolyt
villantott Scottra. – Hogy vette a kanyarokat idefelé?
– Most komolyan, Brian? – húzta fel az asszisztense a szemöldökét. –
Vettél nekem egy autót karácsonyra?
Szerettem volna kiállni Scott mellett, mert a kocsi szerintem is túlzás, de
Brian gyermeki izgatottságát látva nem volt szívem hozzá.
– Ez nem akármilyen autó, Scotty, hanem egy Audi A8-as.
Luxusverda.
– Köszönöm a nagylelkűséged, de nem fogadhatom el – rázta meg
Scott a fejét. – Túl nagy értékű.
– A „túl nagy érték” relatív fogalom, barátom. – Brian színpadiason az
ölébe tette az asztalkendőt. Minden mozdulata lendületes volt, mintha
teljesen bezsongott volna attól, hogy meglepte az asszisztensét egy kocsival.
– És különben sem vihetem vissza. Készpénzzel fizettem érte, és a te
nevedre írattam, szóval már a tiéd.
Scott hitetlenkedve felnevetett, masszírozni kezdte az orrnyergét, és
megrázta a fejét.
– Őrült vagy, főnök.
Brian ezt bóknak vette. Még jobban kidüllesztette a mellét, és fülig
szaladt a szája.
– Az lehet, de attól még bírod a búrám. Egyedül úgy tudsz
megszabadulni a kocsitól, ha eladod, de az nagy pazarlás lenne. Személyre
szabottan neked választottam, és különben is, a Toyotád már az utolsókat
rúgja.
– De…

– Csak hallgass meg! Jól dolgoztál, megérdemled, és szükséged is van
rá. Örülj neki, vigyázz rá, ne adj neki béna nevet, és akkor megbocsátom,
hogy elhagysz a barátnőmért – kacsintott rám, majd szigorú pillantást vetett
a zavarba jött Scottra. – Tudom, hogy már beszéltél neki az áruló terveidről.
Látom rajta, csak úgy sugárzik a boldogságtól – nézett rám, és
lebiggyesztette az ajkát. – Ella, ugye tudod, hogy borzalmas partner lesz? A
legrosszabb.

Scott felhorkant, én pedig próbáltam nem mosolyogni azon, Brian
micsoda hisztit csap.

– Tényleg?
– Ahogy mondom! Erőszakos, szinte már betegesen pedáns, és
förtelmesen alapos. Az őrületbe fog kergetni.
– Ez igazán kedves tőled, főnök.
– Brian! – szólt rá a fiára Liz. – Ne légy tiszteletlen! Scott egy
példátlanul kedves fiatalember.
– Leszámítva, hogy áruló, aki lecserélt a barátnőmre – meredt szúrósan
a srácra. – És ha már az árulóknál tartunk… – nézett rám résnyire szűkült
szemmel – életem szerelme épp most csaklizta el az asszisztensemet.
Ennyi volt, nem bírtam tovább, elvigyorodtam.
– Bocsánat, hogy elloptam a csodálatos, zseniális és pótolhatatlan
asszisztensedet – kuncogtam. – De inkább én, mint valaki más, nem?
A pillámat rebegtetve ártatlanul Brianre mosolyogtam. Ő próbált
továbbra is szomorú képet vágni, de megtört, és féloldalason
visszamosolygott.
– Szerencséd, hogy ennyire szeretlek.
Ez már-már fenyegetésnek hangzott.
– Tudom – nevettem rá szívből. – És köszönöm, ez óriási lehetőség
nekem. Olyan izgatott vagyok!
– Azt látom – sóhajtott Brian lemondóan. – Scottnak is hatalmas
lehetőség, és hogy őszinte legyek, másra nem is bíznám a jövődet. Szuper
csapat lesztek ti ketten.

20.

A következő hét gyorsan eltelt. Váltottam pár üzenetet Juliette-tel, így
néhány cuccomat sikerült áthozatni Brianhez. (Hálám örökké üldözni fogja
Viviant és a papáit, akik hajlandóak voltak futárt játszani.) Ezenkívül
értesítettük az új rehabcsapatomat a változásokról, és megújítottuk a
kezelések időpontját.

A csapatom jelezte, hogy a fizikai korlátaim miatt nem maradhatok
véglegesen Briannél, bár én ezt eddig is tudtam. Erre ő aznap, amikor
találkozott a fizikoterapeutámmal, felhívta az ingatlanost, és megkérte, jöjjön
át azonnal, hogy megbeszélhesse Daniellel, mi lenne a legmegfelelőbb
számomra. A nő persze kezét-lábát törve sietett a milliomos sztárügyfele
segítségére.

Elmondtam, hogy szeretnék egy jól őrzött épületben lévő, biztonságos
lakásba költözni, ahol nem eshet bajom, és magánéletem is van. Briannek
persze nem tetszett az ötlet, és úgy nyafogott, mint valami kisgyerek. Ő arra
szavazott, hogy minél előbb keressünk egy új házat, amely megfelelő
számomra.

Liznek is megvolt a véleménye a dologról, ami nagyrészt egyezett Brian
álláspontjával, miszerint ne pazaroljam az időt és a pénzt saját lakásra, és a
házvásárlásnál gondoljunk a gyerekeink jövőjére is. Többször célozgatott
arra, milyen jó nevű iskolák vannak Wisconsinban.

Imádtam a nőt, de tényleg olyan fárasztó volt, ahogy Brian mondta.
Szilveszter napján indultak haza Douggal, én pedig addigra már annyira
kimerültem, hogy úgy éreztem, rám férne egy vakáció. Brian és én a
felhajtóról integettünk nekik, és amint becsukódott mögöttük a kapu,
visszatértünk a házba, és leroskadtunk a kanapéra.

– Végre miénk a ház – motyogta.
Az ölébe hajtottam a fejem, nyögdécselve nagyot nyújtóztam, és
kényelmesen elhelyezkedtem egy jó kis szunyókáláshoz.
– Napokig tudnék aludni.

Brian gyengéden simogatni kezdte a hajamat.
– Jól hangzik, de várjuk meg ezzel a holnapot.
– Muszáj? – nyöszörögtem.
– Jó lesz, ígérem – nevetett.
– Ha te mondod…
Aznap este tartották az ügynöksége által szervezett szilveszteri bulit,
ami nagy durranásnak ígérkezett. Kizárólag első osztályú tehetségeket
hívtak meg, és nagyon puccos eseménynek számított. Brian idén először
vehet részt rajta. Csak a FantasyCon-os botrány óta dolgozik ezzel az
ügynökséggel, azelőtt pedig nem tartották elég fontosnak ahhoz, hogy
meghívják.
Büszke és izgatott volt, hogy kiemelkedett a tiniszépfiú szerepéből, és
már igazi sztárnak számít. Én is büszke voltam rá, ezért beleegyeztem, hogy
elkísérem a buliba, és felöltöm a legszebb mosolyomat, de a szívem mélyén
rettegtem.
A druida herceg bemutatója óta most először fogok nyilvánosan
mutatkozni Briannel az ő világában. A premier éjszakáján olyan
megszeppent voltam, hogy csak néhány embernek mutatott be, és a
beszélgetés többségében ki is merült annyiban, hogy: „Szervusz, örülök,
hogy megismerhetlek." A ma este viszont más lesz.
– Nem muszáj elmennünk, ha nem szeretnél – ajánlotta fel kedvesen
Brian, miután ideges csendbe burkolóztam.
– Dehogyisnem. Egész héten ezt vártad, és nagy udvariatlanság lenne,
ha nem jelennénk meg. Biztosan szuper lesz, csak ideges vagyok.
– Ne legyél! – nyugtatott. – A legtöbben úgyis a hátsóját fogják nyalni a
drága kritikus kisasszonynak. – Felhorkantam, mire komolyan rám meredt.
– Ella, most már te is befolyással rendelkezel. Elfelejtetted, mi történt
apámmal a karácsonyi közbenjárásodnak köszönhetően?
– El sem hiszem, hogy részben az én felelősségem lesz a Max Oliver-
féle Drive Hard-szörnyűség – nyögtem fel félig mulatva, félig elborzadva.
– Hidd el, sokan imádni fogják – nevetett Brian. – A Drive Hard
klassz játék, és egyetértek veled, tényleg apám a tökéletes rendező a
filmhez.

– Ja, és tutira úgy felturbózza majd az egészet félmeztelen csajokkal és
óriási robbanásokkal, hogy az összes tinisrác eldobja tőle az agyát –
forgattam a szemem. – Téged is beleértve.

– Mert szeretem az akciófilmeket, nincs velük semmi baj.
– Tényleg nincs, ha van bennük cselekmény és némi karakterfejlődés.
Akkor csakugyan élvezhetőek. De pusztán cicivillantással és
fegyverdurrogtatással jó filmet csinálni nem lehet.
– És meg mered osztani e bölcs szavakat apámmal is, Yoda mester? –
pöccintette meg Brian az orrom hegyét. – Előre figyelmeztetlek: te leszel a
kísérőm apám minden filmbemutatójára, úgyhogy jobb, ha már most
felkészülsz lelkileg.
– Szerinted ő is kitagad, ha elolvassa a kritikát, amit a filmjéről írok?
Brian erre falrengetően hangos nevetésben tört ki.
– Szerintem ettől nem kell tartanod. Van annyira nagyképű, hogy azt
feltételezze, teljesen odavagy érte, és nem olvassa el, mit írtál, viszont a sajtó
rá fog harapni – ingatta a fejét, és megint felnevetett. – „Cinder Ellája
szétalázza a herceg apjának filmjét” – szuper szalagcím lenne – mondta
derűsen.
– Hát ha jó előre számítasz rá, hogy így lesz, és nem sértődsz meg a
kritikámon, akkor nem számít – vigyorogtam.
– Meglepődnék, ha nem lenne minimum csípős hangvételű – kuncogott
Brian. – De visszatérve a ma esti bulira és arra az észbontóan szexi ruhára a
szekrényben… Kell segítség az öltözködésnél?
– Ha! Valószínűleg igen, de Vivian és Juliette átjönnek, hogy
megcsinálják a hajam és a sminkem, szóval lesz segítségem.
– Juliette átjön?! Apád engedélyt adott rá, hogy a gonosz filmsztár
házába lépjen? – kérdezte meglepetten, mire összeszorult a torkom.
– Igen. Szerintem azt gondolja, ha átengedi Juliette-et, majd felveszem
neki a telefont.
– Na és felveszed? – kérdezte Brian egy pillanatnyi hallgatás után.
– Nem – horkantam fel.
Éreztem, hogy erre ellazul. Bárhogy is döntök apámmal kapcsolatban,
tudom, hogy Brian támogatni fog, de azt is tudom, hogy örül, amiért
megszakítottam vele a kapcsolatot. Túl sokszor volt tanúja annak, hogy

megbánt, és attól tartott, ha visszaengedem az életembe, újra megteszi. Én is
féltem ettől, éppen ezért nem vettem fel apámnak a telefont az utóbbi egy
hétben.

– Örülök, hogy Juliette-tel barátok maradhattok – mosolygott rám.
– Én is. Hiányzik.
– El ne mondd neki, hogy ezt mondtam, de nekem is hiányzik.
Szeretem ugratni. És Ana is egész szerethető a maga módján.
Na erre majdnem dobtam egy hátast.
– Pimasz a csaj, és én szeretem, ha egy nő pimasz – vigyorgott Brian,
és célzatos pillantást vetett rám.
– Hagyjuk – vágtam egy grimaszt. – Segíts felmenni az emeletre, mielőtt
Jules és Vivian megérkezik. Nem lesz egyszerű varázslás, hogy készen álljak
egy első osztályú bulira.

Nem sokkal később már estélyiben álltam, miközben böködtek, sminkeltek
és fújkáltak.

– Ne ficánkolj, különben szemen böklek a szempillaspirállal – szólt rám
Juliette.

Azóta nem láttam, hogy összevesztem apával. Soha jobbkor nem
jöhetett volna a segítsége.

– Bocsi, csak izgulok.
– Nincs miért izgulnod – biztosított Vivian. – Főleg nem ebben a
ruhában.
Ami a ruhát illeti, igaza volt. Mikor Brian említette, hogy ki kell öltözni,
nagyon megijedtem, ezért megbízta Vivian papáit, hogy készítsenek nekem
ruhát, hátha ettől majd megnyugszom. A végeredmény nem egy sima estélyi
lett, hanem egy művészi alkotás. Élénkpiros, gyöngyökkel díszített, félvállas,
földig érő csoda, amelyet mintha rám öntöttek volna.
Az, hogy a ruhának csak egy csuklóig érő ujja volt, mert a másik oldala
szabadon hagyta az ép vállamat és a karomat, észbontóan szexi hatást
kölcsönzött neki, és ennek köszönhetően ugyanolyan elegáns és gyönyörű
lett, mint bármely másik estélyi, de közben mégis elfedte a hegeim nagy
részét. Zseniális volt, még a szemem is könnybe lábadt, amikor
felpróbáltam.