Kelly Oram - Cinder és Ella 2. - Örökkön-örökké

– Készen vagytok már? – kiabált be Brian, miközben harmadjára
kopogott be. – Nem bírom ezt a feszültséget! Látni akarom a gyönyörű
barátnőmet.

Bezárkóztunk a vendégszobájába, és amióta elkészült, az ajtó előtt
járkált fel-alá.

– Jaj istenem, milyen romantikus! – búgta Vivian, miközben újabb
hajlakk felhőt fújt a hajamra.

A klasszikus becsavart és felkontyolt frizura mellett döntött, hogy
szabadon legyen a nyakam, és még jobban érvényesüljön a meztelen vállam.
A nyakkivágásnál kilátszott néhány heg, de nem volt vészes, plusz a
testcsillám, amellyel Juliette parancsára alaposan befújtam magam, elterelte
a figyelmet.

– Ha a romantikus alatt azt érted, hogy türelmetlen és nyűgös, akkor
teljesen egyetértek – ékelődtem, és közben megráztam a kezem, hátha
sikerül kiráznom magamból az idegességet. Azóta nem állhattam fel a
székből, és nem nézhettem tükörbe, hogy megérkeztek.

– Ella, egy olyan észbontó pasi, mint a tiéd, megteheti, hogy nyűgös
legyen, ha nem kapja meg, amit vagy akit akar.

– Ebben meg ő értene egyet veled. – Megköszörültem a torkom, és
kikiabáltam: – Türelem, ifjú padavan!

– Kocka – hallatszott tompán az ajtó mögül, mire elmosolyodtam:
– Szeretem idegesíteni.
Juliette hitetlenkedve rám meredt, miközben vadító vörös rúzst kent az
ajkamra.
– Ti olyan… Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg. Tessék, szedd le a
felesleget! – nyújtott felém egy zsepit, amit a számhoz nyomtam. A folt
ugyanolyan élénk színű volt, mint a ruhám. – Kész! – jelentette ki, és
megengedte, hogy felálljak, és megnézhessem magam a teljes alakos
tükörben.
Amikor végre megpillantottam, milyen tündérmesébe illően széppé
varázsoltak a barátaim, még a lélegzetem is elakadt. El sem hittem, hogy
azok után, amiken a baleset óta keresztülmentem, így nézek ki.
– Várj! – kiáltott fel Vivian. – Ezt majdnem elfelejtettem.
A ruhazsákhoz sietett, és kivett belőle egy új járóbotot.

A Cukibothoz hasonlóan ezt is feldíszítette: fehér és a ruhámmal egyező
vörös anyaggal tekerte körbe. Ráadásul ez egy görbe fejű bot volt, így
tényleg úgy nézett ki, mintha cukorbot lenne.

– Gondoltam, ha már karácsony van…
A járóbot tökéletessé tette az összhatást – álmomban sem gondoltam
volna, hogy így fogok kinézni. Vivian kreativitása nem ismer határokat.
– Viv… – remegett meg a hangom. – Ez egyszerűen tökéletes! Nem
kellett volna.
– Szóra sem érdemes – mosolygott, miközben szorosan magamhoz
öleltem. – Imádom a Cukibotot, de nem illett a ruhádhoz, és arról szó sem
lehet, hogy egy szimpla, csúnya, mankóra emlékeztető alumíniumbottal menj
a buliba. Arra gondoltam, lehetne egy pótbotod, amit az alkalomnak
megfelelően mindig átalakítanánk, így a Cukibot megmaradhatna olyannak,
amilyen. Megszakadna a szívem, ha át kellene öltöztetnem – ahogy most is
megszakadt volna, ha nem illik a botod a szereléshez.
Hitetlenkedve felnevettem, és megöleltem bolondos, divatmániás
barátnőmet.
– Mihez is kezdenék nélküled?
– Anát lennél kénytelen megkérni, hogy segítsen készülődni – ugratott.
Ezen mindhárman nevettünk, aztán megöleltem Juliette-et is, és
visszafordultunk a tükörhöz, hogy még egyszer megcsodáljuk a benne
visszatükröződő, téli csodalényt.
– Ha engem kérdeztek, szerintem egyetlen sztárocska sem rúg labdába
a mi kis szexi senoritánk mellett.
– Főleg az a hárpia Kaylee Summers nem – tette hozzá Juliette, és
pimaszul felvonta a szemöldökét.
– Hacsak nem dumált rá valakit, hogy hadd kísérje el a buliba, akkor
nem lesz ott, mert nem hiszem, hogy egyébként meghívták – vigyorogtam
önelégülten a mostohatestvéremre a tükörből. – Nem elég menő – vontam
meg a vállam.
Kicsinyesen viselkedtem, de azért büszke voltam rá, hogy én kaptam
meghívót, Kaylee Summers meg nem. Igaz, hogy Brian kísérője voltam, de
az ügynöksége szeretett volna behálózni, hogy ők képviselhessenek, és
nekem is küldtek név szerint meghívót. Amikor megkérdeztem Briant,

Kaylee ott lesz-e ma este, azt mondta, kizárt, hogy önállóan felkerült volna a
meghívottak listájára.

– Lányok, el fogunk késni, szóval jó lenne, ha még ebben az
évszázadban visszakapnám a barátnőmet! – hallatszott Brian ideges hangja
az ajtó mögül.

Felnevettünk, Juliette pedig megsajnálta a srácot.
– Kész vagy? – kérdezte, és csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy
Brian ne tudjon rajta bejönni.
– Már vagy fél órája – dohogott.
– Ígérem, a látvány megérte a várakozást – tárta ki a mostohatestvérem
az ajtót.
Brian belépett a szobába, mire szembefordultam vele. Amikor
meglátott, még a lélegzete is elakadt. Izzott a tekintete, ahogy végigjártatta
rajtam, amitől borzongás futott át a testemen. Az arcomat elöntötte a
forróság, és lassan tettem egy lépést felé.
Olyan szívdöglesztően nézett ki rendelésre készült szmokingjában, akár
egy herceg. De ma nem Cinder herceg volt, hanem kifejezetten a daliás
imázsra erősített rá. Sötét haját gondosan belőtte, csokoládébarna szeméből
melegség áradt.
Ahogy megmozdultam, magához tért az ámulatból. Hozzám lépett, és
gyengéden a karomra tette a kezét, a szemében áhítat ült.
– Hű! – lehelte.
– Te is jól nézel ki. Na, mit gondolsz? – forogtam jobbra-balra. –
Szégyenkezned kell majd miattam a nagymenők előtt?
– Miféle nagymenőkről beszélsz? Kizárt, hogy elmozduljak innen,
puccos buli ide vagy oda – lépett még közelebb, és a derekam köré fonta a
karját. Ahogy a tekintete rubinvörös ajkamra siklott, elakadt a lélegzete.
Aztán mélyen a szemembe nézett, de közben a barátaimhoz beszélt: –
Vivian? Jules? Hálám örökké üldözni fog az aranykezetekért, de most
szeretném, ha kimennétek. Menjetek haza. Vagy mindegy, hova, csak el! És
csukjátok be magatok után az ajtót. Szeretném kicsomagolni az
ajándékomat, hogy megnézzem, tényleg olyan finom-e, mint amilyennek
tűnik.

Legszívesebben felvisítottam és karon bokszoltam volna, de láttam
rajta, hogy nem viccel, és a szemében izzó vágytól úgy ledermedtem, hogy
levegőt is alig kaptam. Teljesen a hatalmába kerültem, és ha elkezdte volna
levenni rólam a ruhát, nem hiszem, hogy megállítom. Ráadásul olyan szexi
melltartó és bugyi volt rajtam, amilyet még életemben nem hordtam.

Igen, amikor megláttam a ruhát, úgy éreztem, képtelen lennék pamut
nagyibugyit húzni alá, ezért titokban áttúrtam a Lindon-dobozokat, meg
azokat a cuccokat, amiket Juliette hozott. Először nagyon haragudtam rá,
amiért átküldette a márkás alsóneműket, most viszont, amikor a világ
legdögösebb ruhája és olyan élénkpiros csipke melltartó és -bugyi volt
rajtam, amitől úgy éreztem, megérdemeltem a Lindon felkérését, örültem,
hogy volt miből válogatni.

A varázst Juliette sikítása törte meg, amikor Brian lassan elkezdett
felém hajolni.

– Neeeü! Ne merészeld!!!
A barátom felkapta a fejét, és zavartan rám nézett, mintha mély álomból
ébredt volna. Mindketten Juliette-re meredtünk.
– Tönkre fogod tenni a sminkjét, amin fél órát dolgoztam! – visította. –
Nincs se csók, se szájra puszi. Arcra, nyakra, vállra lehet, de az ajkától
tartsd távol magad. Nem fog jó benyomást kelteni, ha elmaszatolódik a
rúzsa, ahogy az A druida herceg premierjén is történt.
– De az olyan vadító volt – vigyorgott Brian.
– Hess! – tolta hátrébb Vivian. – Egyszer még elmegy, de másodjára
már nem jópofa. Most viszont indulj, vidd el a meseszép kísérődet az év
bulijába, és mutogasd a barátaid előtt.
– Igenis – vigyorgott Brian a barátnőmre.

21.

A buli helyszíne Los Angeles egyik legpuccosabb, legmodernebb hotelé
volt. Felkapott hely, a legszebb szálloda, amiben valaha jártam. De hogy is
járhattam volna? Az ilyen drága helyek elérhetetlenek voltak számomra,
hiszen csak egy szegény latin csaj vagyok, akit az egyedülálló anyukája
nevelt fel Boston belvárosában.

A bulit a tetőtéri medencénél és a bárnál tartották. Miközben a liftet
vártuk, a szívem majd kiugrott a helyéről, de meglepő módon nem csak én
voltam ideges: Brian úgy iz-gett-mozgott, mint még soha. Megnyugtató volt
látni, hogy ő is ugyanannyira izgul, mint én. Jó, lehet, hogy nem pont
ugyanannyira, de tény, hogy nem volt teljesen nyugodt.

– Ideges vagy? – fogtam meg a kezét, miközben kinyílt a liftajtó.
Összerezzent az érintésemre, majd ahogy beléptünk a liftbe, félénken
rám mosolygott.
– Egy kicsit – nyomta meg a tetőtér gombját. – Odafent igazi
nagykutyák vannak. Először fogok a felnőttek asztalánál ülni.
– Szuper leszel – mosolyogtam rá. – Tárt karokkal fognak várni a
menő srácok klubjában, és azt találgatják majd, miért nem hívtak meg már
évekkel ezelőtt.
Végre felnevetett, és hosszan kifújta a levegőt.
– Ha így lesz, azt csakis annak köszönhetem, hogy az oldalamon lévő
nő varázst bocsátott rájuk. Mit mondasz, szépséges Ellamara papnő, készen
állsz meghódítani eme új királyságot?
– Nem is tudom… – húztam az agyát. – Engem is elhagysz egy béna
harcos hercegnőért, mint a filmes Cinder?
– Dehogy! – nevetett Brian, aztán csókot lehelt a kézfejemre, és a
szempilláját rebegtetve nézett rám. – Ő különben sem lesz itt. Nem elég
nagymenő, emlékszel?
Ezzel máris jobb kedvre derített: rávillantottam vakító mosolyomat,
hogy tudja, értékelem, amiért leszólta Kayleet, mire Brian ugyanolyan

szélesen rám vigyorgott.
– Te vagy a leggyönyörűbb nő, akit életemben láttam. Köszönöm, hogy

bevállalod értem a ma estét.
Nem mintha ő nem nézett volna ki lélegzetelállítóan. Szerencsésnek

éreztem magam, hogy én lehetek a kísérője.
– Szívesen. Csak annyit hadd kérjek, hogy… ne hagyj magamra

odafent.
– Nem foglak, ígérem. Ezek – emelte fel az összekulcsolt kezünket –

ma este nem válnak szét. Erre a szavamat adom.
– Köszönöm – suttogtam.
Amikor megállt a lift, és kinyílt az ajtó, mindketten mély lélegzetet

vettünk.
– Felkészültél? – kérdezte Brian.
Nem maradt időm válaszolni, mert abban a pillanatban, hogy kiléptünk

a liftből, két ember kiszúrt minket. A hagyományos szmokingot viselő férfi
úgy üdvözölt bennünket, mintha ezer éve jó barátok lennénk – Briannel
szívélyesen kezet rázott, nekem pedig úgy köszönt, hogy az arcom mellett a
levegőbe puszilt.

– Úgy örülök, hogy eljöttetek! – Elhúzódott, és tetőtől talpig végigmért.
– Ella, sugárzóan gyönyörű vagy ma este.

– Köszönöm. – Brianre pillantottam, hogy segítsen ki, ő pedig halvány,
de őszinte mosollyal az új ismerősömre mutatott. – Ella, ők Samuel
Weinhardt és Afton Marks. – A férfihoz hasonlóan a nő is kézfogással és
levegőbe puszizkodással köszönt. – Sámuel és Afton a stábom vezetői.

– Vagyis az ügynökeid? – kérdeztem, és közben próbáltam összerakni,
hogyan is működik ez a dolog.

– Csak egy szavadba kerül, és téged is örömmel képviselünk – mondta
Samuel. – Egy sor ajánlat érkezett a számodra – Briannek küldik a neked
szánt ajánlatokat is, mivel senki sem tudja, hogyan léphetne kapcsolatba
közvetlenül veled. Már el is kezdtünk összeállítani számodra egy tervet.
Örülnénk, ha megbeszélhetnénk egy találkozót a hétre, és elindíthatnánk
néhány szerződési folyamatot.

Meglepett, hogy szinte azonnal az üzletre terelődött szó, elvégre ez egy
szilveszteri buli. Bár nem is tudom, miért tartottam furcsának. Brian mindig

azt mondja, olyan ez az ipar, mint egy nagy tartály, tele éhes cápákkal. Ezek
ketten nem csupán új ügyfelet szimatoltak, hanem máris több száz lehetőség
sorakozott az e-mail-fiókjuk bejövő levelei között, amellyel pénzt
csinálhatnak belőlem. Naná hogy ráugranak erre a lehetőségre.
Megértettem a dolgot, de még csak annyit sem mondtak, hogy „Örülök,
hogy megismerhetlek”, mielőtt azt feltételezték, egyszerűen besorozhatnak,
és ez idegesítő volt.

– Ez roppant figyelmes – mondtam, és bevetettem ugyanazt a hamis
mosolyt, mint a vezető producerekkel és Briun apjával folytatott
beszélgetéskor. – Nagyon kíváncsi vagyok ezekre a tervekre. Hétfő reggel
felhívom az irodájukat, hogy időpontot egyeztessek az elbeszélgetésre.

– Jaj, kedves, erre semmi szükség – nevetett Afton udvariasan, mégis
leereszkedően. – Nem kell elbeszélgetésre jönnöd, felajánljuk a
képviseletünket.

Ez most komoly? Igaz, hogy újnak számítok ebben az iparban, de nem
vagyok naiv. A tavalyi évet azzal töltöttem, hogy próbáltam megérteni a
nálam tízszer okosabb és intelligensebb orvosokat, és nem hagytam, hogy
gyerekként kezeljenek. Nem fogom engedni, hogy ez a nő – aki legfeljebb
tíz évvel lehetett idősebb nálam, és nem rajta múlt az életem – hülyének
nézzen.

– Úgy értettem, hogy én beszélgetnék el önökkel – nevettem én is
ugyanolyan lekezelően. – Értem, hogy felajánlják a képviseletüket, de
ugyanezt tette a város többi ügynöksége. Szeretnék mindegyikükkel
találkozni, mielőtt döntök, vagy bármit is aláírok.

A szívem kihagyott egy ütemet, amikor Brian zavartan felköhögött.
Udvariatlan voltam? Elvetettem a sulykot? De hát ő mondta, hogy ne
hagyjam magam madzagon rángatni Viszont nem akartam felidegesíteni az
ügynökeit, vagy őt rossz színben feltüntetni.

Ám amikor ránéztem, láttam, hogy a köhögéssel a nevetést próbálja
elnyomni. Találkozott a tekintetünk, és bár nem kacsintott rám, a szeméből
csodálat és büszkeség sugárzott, amitől megnyugodtam, és visszatért az
önbizalmam.

Ezzel szemben Afton és Samuel már kevésbé tűnt higgadtnak.

– Ó, értem! – biccentett Afton kimérten, a hangján érződött a
megjátszott kedvesség. – Akkor…

– Akkor mindössze annyi a dolgunk, hogy alaposan felkészüljünk a
jövő heti találkozóra, nem igaz? – hallatszott egy idegen hang.

Az újonnan érkező férfi idősebb volt, kábé a hatvanas éveiben
járhatott. Szélesen mosolygott, és sokkal tekintélyt parancsolóbbnak tűnt a
társainál. Mindig meglep, ha olyan emberrel találkozom, aki még Briannél is
dominánsabb típus – e mellett a pasas mellett ő és az ügynökei konkrétan
ideges kölyköknek látszottak.

– Ne vegye a szívére, Ms. Marks – fordult Aftonhoz az idegen. –
Ebben a szakmában nem árt óvatosnak lenni, és Miss Roariguez igen
talpraesett nő. De nincs is ebben semmi meglepő. – Megfogta a kezem, rám
mosolygott, amitől a szeme sarkában apró ráncok jelentek meg. – A blogján
közzétett elmés könyv- és filmkritikái sokat elárulnak önről, arról nem is
beszélve, hogy egy olyan nő, aki rabul ejtette Mr. Oliver szívét, biztosan
nem csak dísznek használja a fejét. Örülök, hogy megismerhetem, Ellamara.
A nevem Harvey Buchman.

– Mr. Buchman az ügynökség vezetője – mormolta Brian.
– Kérem, szólítson Harvey-nak – mosolygott a férfi barátságosan a
meghökkent barátomra.
– Igenis – rázta meg a felé nyújtott kezet a még mindig döbbent Brian.
– Köszönöm, Harvey. Nagy megtiszteltetés, hogy végre megismerhetem.
– Részemről az öröm. Sokat hallottam önről, amióta szerződött az
ügynökséggel – nevetett őszinte csodálattal Harvey, majd rám vigyorgott. –
A fiatalember eléggé meglepte az ügynököket, amikor először találkozott
velük.
Brian halkan felnevetett, de hallottam a hangján, hogy ideges – vajon
mekkora felfordulást okozott, amikor kirúgta az előző stábját? Talán
hagynom kellett volna, hogy ez a kis titok a feledés homályába merüljön, de
mivel Harvey jókedvűnek látszott, képtelen voltam megállni, hogy
megkérdezzem:
– Tényleg? Hogyhogy?
Az idős férfi megint felnevetett, aztán alaposan végigmért minket, és
csak ezután döntött úgy, hogy beavat a részletekbe:

– Őszinte leszek, a korábbi hírneve, valamint a műsor alapján, amelyet
az előző stábja összehozott a FantasyCon után, egy fiatal, elkényeztetett,
forrófejű tinibálványra számítottunk, és arra készültünk, hogy ott fog nekünk
hisztériázni.

Brian halkan kuncogott, így nem esett nehezemre piszkálódni:
– Ezzel azt akarja mondani, hogy nem egy fiatal, elkényeztetett,
forrófejű, hisztériázó tinibálvány jelent meg az irodájukban? – néztem
Harvey-ra hitetlenkedve.
– Legfeljebb a találkozó elején tűnt annak – nevetett Mr. Buchman egy
pillanatnyi döbbent csend után. – Bár miután megtudtuk, mi történt
valójában, és mit tett az előző ügynökség, nem csodálkoztunk rajta. Ami
igazán meglepett minket, az Mr. Oliver intelligenciája: a megfelelő dolgokkal
kapcsolatban merültek fel aggályai, jó szeme van az üzlethez, és elképesztő
volt látni, milyen elszántan szeretné kijavítani az ön nevén ejtett csorbát.
Néhány perc után az egész ügynökség kapkodva próbált a kedvében járni.
Na, ezt el tudtam képzelni. A pasim elég ijesztő tudott lenni, ha akart.
Pont, mint az anyukája.
– Azt meghiszem – bólintottam. – Általában alábecsülik a képességeit.
– Amikor Brian a szeme sarkából rám pillantott, felnevettem. – Elismerem,
ebbe a hibába eleinte én is sokszor beleestem.
– Éppen ez a legnagyobb baj az ifjabb Mr. Oliverrel, nem igaz? –
sóhajtott Harvey.
– Mire gondol? – ráncolta Brian a homlokát.
Harvey a vállára tette a kezét, és a bár felé kezdett minket vezetni.
– Mint tudjuk, mágnesként vonzza magához a fotósokat. – Brian
felhorkantott. – Sajnos vannak sztárok, akik elég balszerencsések ilyen
téren. És – folytatta Harvey kicsit csalódottan – az édesapja miatt a
legtöbben már elkönyvelték valamilyennek, ami többet ártott a karrierjének,
mint hinné. De dolgozunk rajta, hogy ez megváltozzon.
– Én ezt nem értem – csodálkoztam. – Azt hittem, Max Olivernek nagy
befolyása van Hollywoodban.
– Befolyása tényleg van, de tisztelni nem tisztelik – mondta Brian
komoran.

– Á! – Így már értem. – És, gondolom, a Végzős kirándulás meg a
Bálkirálynő csak rontott a helyzeten.

– Pontosan. Az előző stáb nem figyelt arra, hogy a választott projektek
milyen hatással lesznek a karrieremre.

– Így van – bólintott Harvey.
Miután odaértünk a bárhoz, és mindketten rendeltünk italt, Harvey –
akinek a szeme sem rebbent, hogy egy pohár vizet kértem, ami rendes volt
tőle – mosolyogva Brian felé fordult.
– Szerencsére mi készek vagyunk rá, hogy megváltoztassuk a
hollywoodiak véleményét.
– Tényleg úgy gondolja, hogy ez lehetséges? – kortyolt bele Brian a
martinijébe.
– Ó, abszolút. És már ma este elkezdjük – ömlengett a férfi. – A
nehezén már túl van: elérte, hogy megkérdőjelezzenek mindent, amit eddig
gondoltak önről – Brian és én kíváncsian összenéztünk, és vártuk, hogy
Harvey kifejtse, mire gondol. – A druida hercegben nyújtott teljesítménye
alapjaiban rengette meg a magáról kialakult képet. Az embereket
megdöbbentette, milyen mélység van önben, és hogy képes egy Max
Oliver-filmet – melynek másik főszereplője Kaylee Summers – ilyen
megindító alkotássá tenni. Most pedig azzal hökkenti meg a
nagyközönséget, hogy egy névtelen fiatal lánnyal kezd kapcsolatot, aki
mozgássérült. Bocsásson meg a nyers megfogalmazásért, Miss Rodriguez,
nem szerettem volna tiszteletlen lenni. Erre sokan felkapták a fejüket, és
most már senki sem tudja biztosan, mit gondoljon magáról.
Harvey egy üres kanapéhoz vezetett minket. Az előtte lévő, falatkákkal
megpakolt dohányzóasztal körül még három ilyen kanapé állt. Örültem,
hogy végre leülhetek, és alig vártam, hogy megkóstoljam a tányéron lévő
töltöttpaprika-falatokat.
Brian észrevette, hogy az ennivalót nézem, és mosolyogva telepakolt
kettőnknek egy kistányért.
– Tehát, Miss Rodriguez – tért rá Harvey az üzletre, miközben leült a
hozzám közelebbi kanapéra –, az a hír járja, hogy nem kívánja elfogadni a
Lindon modellfelkérését.

– Ez valóban így van – nevettem fel bosszúsan. – Nem áll
szándékomban modellkedni, sem a Lindon fehérneműüzletnek, sem másnak.
Arról pedig szó sem lehet, hogy levegyem a ruhámat, és közszemlére
tegyem a sérüléseimet és az eltorzult testemet, hogy ezzel kielégítsem az
emberek morbid kíváncsiságát.

– Megértem, miért vonakodik, de szerintem hiba lenne elszalasztani ezt
a lehetőséget – vonta össze Harvey a szemöldökét.

– Tessék? – Dühösen megráztam a fejem. Mégis hogy gondolhat ilyet?
– Először is lehet, hogy a nyilvánosság szerint Erik Clarke ötlete, miszerint
mutassam be a nyertes fehérneműt, valami jópofa játék, de itt valójában a
büszkeségem, az érzéseim és a jó hírem forog kockán. Ez nem valami vicc,
hanem az életem. Másodszor pedig nem látta, mi történt karácsonykor? Ha
egy mód van rá, a jövőben nem szeretném kitenni magam hasonló
helyzetnek.

Brian megszorította a kezem, hogy figyelmeztessen, vigyázzak, nehogy
elveszítsem a fejem. Aztán szorosan magához vont, amivel egyértelműen
jelezte az elhatárolódásunkat – és tudtam, hogy szándékosan csinálta.

– Minden tiszteletem, Mr. Buchman, de nem értheti, Ella miért
viszolyog ettől. Nincs mód arra, hogy megértse, miken ment keresztül
tavaly, és nem tudja, milyen érzés, amikor egyik napról a másikra elveszíti a
gyönyörű, egészséges testét, majd pedig lenézik, csúfolják és kínozzák, mert
más lett. Sokan úgy viselkedtek Ellával, mintha a sérülései miatt már nem
ugyanolyan ember lenne, mint a balesete előtt. Lehet, hogy önnek ez csupán
hatalmi játék, és fehérneműben mosolyogni a fényképezőgép lencséjébe
semmiségnek tűnik, de ez csak egy százaléka mindazon tényezőknek,
amelyeket figyelembe kell venni egy ilyen döntés meghozatala előtt.

Melegség öntötte el a szívemet, hogy Brian így a védelmemre kelt. De
nem az esett ilyen jól, hogy nyíltan kiállt mellettem, hanem hogy megértett.
Értette, hogy ez nem csak arról szólt, hogy állást foglaljak egy kérdésben
ország-világ előtt.

De Harvey-t nem lehetett eltéríteni.
– Éppen ezért kellene Ellának az ügynökségemmel szerződnie – nézett
rám átható tekintettel. – Lehet, hogy nem tudom átérezni a helyzetét, Miss
Rodriguez, de azt igenis értem, mennyire nehéz kérdés és érzékeny téma ez

önnek. Vegye figyelembe, hogy a sajtó már nyakig belerángatta a dologba,
akár tetszik, akár nem. Magától nem fog elhalni az ügy, viszont ha a kezébe
veszi a gyeplőt, hogy ön irányítsa a helyzetet, és ne csak sodródjon az árral,
sokkal kevésbé lesz ez az egész kellemetlen önnek.

Nem tetszett, amit mondott, de igaza volt. Attól nem változik semmi,
hogy homokba dugom a fejem. Előbb-utóbb szembe kell néznem a
helyzettel.

– Láttam a híreket, és együttérzek önnel meg a családjával, amiért
keresztül kellett menniük ezen. Főleg, mivel az egész egy olyan videóból
indult ki, amelyet Erik Clarke osztott meg. – Harvey olyan undorral ejtette
ki Erik nevét, amely meglágyította a szívemet, és még talán meg is
kedveltette velem egy kicsit Mr. Buchmant, elvégre én legalább ennyire
undorodtam a hazug kis féregtől. – Hallottam, miket kiabáltak önnek a mozi
előtt összegyűlt emberek – folytatta. – Tudom, hogy a rendőrök miért
teperték a földre azt a férfit, még ha a kamera nem is mutatott meg semmit.
Nem volt nehéz kitalálni. Miss Rodriguez, sajnálom, hogy ezt kell
mondanom, de ha nem veszi kezébe az irányítást, nem az lesz az utolsó
magamutogató perverz, akivel találkozni fog. És éppen ebben szeretnénk
segíteni önnek a csapatommal. Szeretnénk, ha az ilyen és ehhez hasonló
esetek nem ismétlődnének meg.

– Hogyan?
Harvey annyira magabiztosan beszélt, de amit mondott, nem tűnt
megvalósíthatónak.
– Úgy, hogy mártír helyett hőst csinálunk önből.
A kijelentés súlya fejbe vágott, és amikor felfogtam a szavak értelmét,
megszédültem, és csak nagy erőfeszítés árán tudtam nem kimutatni,
mekkora hatással van rám, amit mondott.
– Rengeteg ajtó tárult ki ön előtt. Olyan lehetőségei vannak,
amelyeknek még a létezését sem sejti. Számtalan felkérés érkezett,
tulajdonképpen annak a vállalatnak modellkedhet, amelyiknek csak
szeretne. Számos jótékonysági szervezet szeretne szerződni önnel, vagy a
segítségét kérni az ügyük támogatásában. Kiadhat életrajzi könyvet, vagy
szerződhet dokumentumfilmre. Sőt több lehetőség közül is választhat: a
nagyszabású filmes produkciótól kezdve a saját tévés valóságshow-n át

egészen a világméretű motivációselőadás-turnéig. Rengeteg módja van
annak, hogy változtasson a jelenlegi helyzeten.

Miközben a lehetőségeket sorolta, egyre jobban leesett az állam. Brian
és Scott megmutatta azokat az e-maileket, amiket Scott kapott: a többség
felkérés volt olyan műsorokban való vendégfellépésre, mint a Kenneth Long
Show, a Connie Parker Show és a Celebrity Gossip, valamint olyan kiadók
es stúdiók megkeresései, amelyek szeretnének hirdetést elhelyezni a
blogomon, vagy felkérni valamelyik könyv vagy film véleményezésére.

Amiket Mr. Buchman felsorolt, fényévekkel nagyszabásúbb
lehetőségek. Világméretű motivációselőadás-turné? Saját tévés
valóságshow? Nem mintha vágytam volna ezekre. Mégis ki hisz ennyire
érdekesnek? Én nem vagyok hős, sokkal inkább egy érzelmileg labilis
csődtömeg.

Amikor Harvey észrevette, mennyire meghökkentem, visszafogta
magát, és lehalkította a hangját, hogy ne sokkoljon még jobban.

– Miss Rodriguez, ha nem tesz semmit, azok győznek, akik
becsmérelték. Ha kiáll magáért, akkor a korábban kegyetlenkedő,
szánalmas, gyengeelméjű emberek látni fogják, hogy ön nem áldozat. Eddig
mindennel, amit tett – a FantasyCon-os felvétellel, a blog leállításával, a
komment-szekció letiltásával és az elérhetőségek törlésével, a sajtó elől való
bujkálással, azzal, hogy a mozizás után rettegve tette meg az utat az autóig,
de még azzal is, hogy Brian milyen védelmezőn öleli magához ma este –, azt
a képet erősíti, hogy ön a jámbor, kedves, ijedt bárányka, akit nyugodtan le
lehet vágni. Azok az emberek a mozinál azért voltak annyira megvadulva,
mert áldozatnak látták. Mint a ragadozók, amelyek megérzik a préda
szagát. Lehet, hogy ez most túl sok önnek, de hallottam, hogyan kezelte pár
perce az ügynökeimet, így tudom, hogy ezt a helyzetet is képes lenne
kezelni. Mutassa meg a világnak, milyen erős, és békén hagyják majd, mert
tartani fognak öntől. Ön erős nő, és magában is megvan az a határozottság,
amellyel Brian a lába elé kényszerítette az ügynökségemet, amikor eljött
hozzánk, és azt követelte, hagyjuk a rizsát, mert nem veszi be.

– Igen, ez rá vall – nevettem fel meglepetten, mire a párom
felkuncogott.

– Ahogy rád is, bölcs Ellamara – cukkolt.

Harvey-val mindketten hálásak voltunk, amiért enyhített a feszültségen.
– Engedje meg, hogy az ügynökségem segítsen a felszínre emelkedni a
mély vízből – mosolygott rám Brian ügynöke. – Mi segítünk megszüntetni a
káoszt, amely jelenleg körülveszi, és az előnyére fordítani a helyzetet. Nem
Erik Clarke fehérnemű-bemutatós javaslata tüzelte fel a nézőket – ő csupán
felvetett egy ötletet. Az emberek önre és azokra a kijelentéseire reagáltak,
amelyeket az üzletben tett. Ella, maga inspirálóan hat a világra, és befolyásra
tett szert. Nem is akármilyenre. Ne hagyja ezt kárba veszni!
Amikor befejezte, kifújtam a levegőt. Elismerem, szép beszéd volt.
– Hát… jó sok mindent át kell gondolnom – vallottam be őszintén.
– Rendben. – Látszott rajta, hogy büszkeség tölti el, legalább annyira
miattam, mint maga miatt. – Remélhetőleg sikerült meggyőznöm.
Ez a pasas fáradhatatlan… és nagyon jó a munkájában.
– Az biztos, hogy elgondolkodtatott – mosolyogtam jelentőségteljesen,
mire Harvey is féloldalason elmosolyodott, mert tudta, mi következik. –
Ettől függetlenül szeretnék találkozni a többi ügynökséggel.
Felnevetett – méltóságteljesen fogadta a vereséget, mert biztos volt
benne, hogy végül úgyis őt választom.
– Ahogy gondolja, de tegyen meg nekem egy szívességet. – A
szmokingja belső zsebéből előhúzott egy névjegy-kártyát, és átadta nekem.
Brian halkan felszisszent, amikor meglátta, hogy Mr. Buchman személyes
elérhetőségei állnak rajta. – Ha úgy döntene, hogy az ICM-et vagy a jó
öreg Bill Morrist választja, legyen olyan kedves, és hívjon fel, mielőtt aláírja
a szerződést velük, hogy ellenajánlatot tehessek. Örömmel képviselném önt
személyesen, ha ez kell ahhoz, hogy velünk szerződjön.
Brian megint felszisszent, most hangosabban. Én a kezemben lévő
névjegykártyára meredtem, amelyen a világ egyik legnagyobb és legtöbb
hatalommal bíró ügynökségének vezetője megadta a privát e-mail-címét és
telefonszámát. Álomszerű volt az egész. Amikor végre megtaláltam a
hangomat, felnéztem, és láttam, hogy Mr. Buchman azt várja, mondjak
valamit a kérésére.
– Rendben – egyeztem bele. – De csak ha válaszol egy kérdésre.
Őszintén. – Harvey beleegyezően bólintott, és kíváncsian felvonta a
szemöldökét. – Miért akar engem ennyire? Mármint ön személyesen.

Hagyhatta volna, hogy Brian ügynökei intézzék a dolgot. Feltételezem, a
legjobbak közül valók. Ha Brian tényleg olyan felfordulást okozott, mint
mondja, akkor, gondolom, a legügyesebbeket adta mellé. Viszont ön
eltöltött velem jó húsz percet, miközben minden bizonnyal mindenki abban
reménykedik, hogy válthat önnel néhány szót. Miért tette? Ennek semmi
értelme. Lehet, hogy most van egy kis felhajtás körülöttem, de nem vagyok
sztárügyfél-alapanyag. Nem szándékozom első osztályú színésznő vagy
slágerlistás popénekesnő lenni, szupermodell meg főleg nem. Én sohasem
fogok olyan pénzt hozni, mint Brian, ezért nem értem, miért adta meg a
személyes elérhetőségét. Miért ajánlotta fel, hogy ha szeretném,
személyesen képvisel engem?

Harvey próbálta visszafojtani a mosolygást, és résnyire összehúzta a
szemét, mint valami macska, aki lebukott, mert tejfölös a bajsza.

– Őszintén – figyelmeztettem –, különben elveszti a bizalmam, és itt és
most kihúzom a lehetséges ügynökök listájáról.

Brian ez alkalommal nem felszisszent, hanem egész testében megfeszült.
Meglehet, hogy szemtelenség ennyire nyíltan fogalmaznom, de az egésznek
nem volt semmi értelme, és ez nem tetszett.

A férfi sokáig emésztgette a kérdést. Fojtogatóan hosszú csend állt be
közöttünk, de nem hagytam, hogy kibújjon a válasz alól. Végül úgy döntött,
bármilyen titkot őriz is, inkább megosztja, mint hogy elveszítsen egy leendő
ügyfelet. Ám amit mondott, arra egyáltalán nem számítottam:

– Mert van egy lányom. – Elhallgatott, megvárta, hogy csillapodjanak
egy kicsit az érzései, és csak azután folytatta, hogy ismét egyenletessé vált a
légzése. – Van egy okos, vicces, szerető lányom, aki mindössze néhány
évvel fiatalabb önnél. Egy gyönyörű fiatal lányka… erős sasorral, az én sűrű,
göndör hajammal és a feleségem szeplőivel. Nem nőtt magasra, és sohasem
lesz olyan vékony, mint a magazinokban pózoló modellek. Az ő szépsége
páratlan, egyedi, de ő azt hiszi, ez azt jelenti, hogy csúnya. Az iskolában
egyedül a pozícióm miatt barátkoznak vele a többiek, miközben a háta
mögött csúfolják. És csak olyan fiúk hívják randira, akik előnyre próbálnak
szert tenni a kapcsolatból.

Harvey ismét mély lélegzetet vett, mintha a dühét és a
védelmezőösztönét próbálta volna elnyomni. Jól ismertem ezt az ösztönt,

ugyanis apámban is működött: kitiltotta Briant a birtokáról, engem pedig
eldobott magától, mert dühös volt, amiért karácsonykor Juliette és
Anastasia veszélybe került, és megalázták őket.

– A többi ügynökség azért akarja önt, Miss Rodriguez, mert gyorsan és
könnyen pénzt hozhat nekik a házhoz, mivel jelenleg mindenki önnel és a
rendkívül tehetséges barátjával foglalkozik. Engem viszont nem érdekel a
pénz. Én állást szeretnék foglalni.

Olyan megindítóak voltak a szavai, hogy könnyeket csalt a szemembe.
Emellett persze elképesztően megbonyolította és szinte lehetetlenné tette
számomra a döntést. Őszintén beszélt, emberien. Mostantól valahányszor
felmerül ez a kérdés, mindig azt az imádni valóan félénk tinilányt fogom
magam előtt látni, aki megtörten és önbizalom-hiányosan szenved a
középiskolában, mert nem érzi magát elég szépnek.

Egy részem azt kívánta, bár sose hallottam volna róla. De én kértem
Harvey-t, hogy az igazat mondja, és még ha nem is akarta mindezt
megosztani velem, végül csak megtette.

– Köszönöm az őszinteségét – suttogtam, a hangom még mindig
remegett.

– Mr. Buchman, fogadja őszinte együttérzésemet – mondta halkan
Brian. – Ella is ugyanúgy küzd ezzel, mint a lánya, pedig mellette állok, és
támogatom. Néha legszívesebben felgyújtanám a világot, amikor meghallom,
miket mondanak róla az emberek. – Erre Mr. Buchman arca kissé
megnyúlt, és együttérzőn rám mosolygott. – Képzelje el, hogy megkéri a
lányát, hogy a tévében és a magazinok címlapján szerepeljen, úgy, hogy
fehérneműn kívül más nincs rajta, és ettől sebezhetőbbnek érzi magát, mint
valaha. Azok a testi adottságok, amikről úgy érzi, csúnyává teszik őt, az
idők végezetéig meg lennének örökítve, hogy az emberek jól
megbámulhassák, és azon vitatkozhassanak, vajon megérdemli-e, hogy egy
nála szebb és tökéletesebb emberrel legyen.

– Képtelen lennék rá – vágta rá Harvey elsápadva, miután elképzelte a
képet, amit a barátom lefestett előtte. – Sosem tudnék ilyet kérni a
lányomtól.

– Ellától mégis pontosan ezt kéri.

Briannek dőltem, mert hirtelen úgy éreztem, túl fáradt vagyok ahhoz,
hogy egyenesen üljek.

– Én is tudom – folytatta Mr. Buchman. – Tisztában vagyok vele, mit
kérek Miss Rodrigueztól, és hogy ez álszentség. De továbbra is kérem, nem
is, könyörgök, hogy fontolja meg. Mert akár tetszik, akár nem, már nyakig
benne van, és hatalmában áll tenni valamit. A világot talán nem változtatja
meg, de azoknak az életét igen, akik ugyanolyan kételyekkel küzdenek, mint
ön. Ezek az emberek felnézhetnének önre, és azt mondhatnák: „Ha ez a nő'
tényleg elég gyönyörű és érdemes egy olyan férfi szívére, mint Brian Oliver,
akkor én is.” – Az utolsó mondatnál elcsuklott a hangja, és kellett egy
pillanat, hogy összeszedje magát.

Döbbenten néztük, hogy ez a férfi, aki valószínűleg a legbefolyásosabb
ember a jelenlévők között – pedig akadtak páran rajta kívül – szinte térden
állva könyörög nekem.

– Brian, ön szereti Ellát, igaz? – kérdezte Harvey.
– Mindennél jobban a világon – vágta rá Brian, mintha zavarba jött
volna a váratlan kérdéstől.
– Egyszer önnek is lesznek gyermekei, és meg fogja tapasztalni, hogy
az a szeretet, amit most Ella iránt érez, össze sem hasonlítható azzal az
örömmel, amit a gyerekek hoznak majd az életébe. És amikor elkezdenek
felnőni, és látja, hogy szenvednek, de ön semmit sem tehet ellene, akkor
majd megérti, hogyan kérhetek ilyen kegyetlen dolgot Miss Rodrigueztől.
Illetve mindkettejüktől. – Harvey kihúzta magát, a térdére tette a kezét, és
hosszan kifújta a levegőt. – És most, ha megbocsátanak, megyek. Miss
Rodrigueznek igaza volt abban, hogy illene a többi vendéggel is szót
váltanom. Köszönöm, hogy időt szántak rám, és kérem, gondolják át a
dolgot. – Ezzel felállt, és a kezemben lévő kártyára mutatott. – Azt tartsa
magánál, és el ne feledje, mit ígért. Hívjon fel, ha úgy döntene, másik
ügynökséggel szerződik.
– Úgy lesz – motyogtam.
– Köszönöm. További jó szórakozást kívánok az estéhez, és boldog új
évet!
Ezzel magunkra hagyott minket. Brian döbbenten ült mellettem, én
pedig némán a névjegykártyára meredtem.

22.
Brian

Még volt egy óra éjfélig, de Ella és én már kimerültünk, ezért lecsaptunk egy
üres kanapéra a tűztér előtt, és mindketten nagyot sóhajtva leültünk. Ella
lassabban ereszkedett le, mint általában, és hallottam, hogy felnyög, bár
próbálta elfojtani.

– Hogy bírod? – kérdeztem.
– Megvagyok – felelte kicsit lihegve. Szigorúan rápillantottam, mire
megadóan felsóhajtott, és bevallotta: – A legjobb az lenne, ha már nem
kellene felállnom, és éjfél után elindulnánk haza.
Ettől tartottam. Próbáltam figyelni arra, hogy minél többet üljön, de
annyi ember tartott igényt a figyelmünkre, hogy még így is sokszor kellett
ácsorognunk és beszélgetnünk a többi vendéggel. Ellát eléggé megviselte, ha
sokáig állt, főleg most, hogy nem az ortopéd cipőt viselte. De egyszer sem
panaszkodott, hogy fájna a lába. Azt csinálta, mint általában: próbált
átlagosként viselkedni, hogy ne legyen „teher” számomra. Hihetetlenül
makacs nő. Erős, bátor és csodálatos, de makacs.
– Biztos? Elindulhatunk most is, ha kell. Ne erőltesd megint túl magad,
mint a karácsonyi vásárláskor.
Ismét nagyot sóhajtott, de ez most inkább ideges fújtatásnak hallatszott.
– Nem kell. Ha ülve maradhatok, nem lesz baj.
Miközben próbált elhelyezkedni a kanapén, halkan felnyögött, ahogy a
rossz lábát igyekezett kényelmes helyzetbe tenni. Ismertem ezt a tekintetet.
Ki kellene nyújtania és felpolcolnia a lábát. Felálltam, a kanapé karfájának
döntöttem egy párnát, és jelzésértékűén megpaskoltam. Ella dühösen rám
meredt, de tudtam, hogy csak idegességében teszi. Egy ideig farkasszemet
néztünk, majd végül beadta a derekát.
– Jól van, legyen!
Oldalra fordult, de aztán hirtelen megállt, és elfintorodott.

– Segítsek? – kérdeztem félve. Ki nem állhatta ezt a kérdést, ezért
igyekeztem minél ritkábban feltenni.

Bólintott, a válla megadóan elernyedt. Miközben óvatosan felemeltem a
lábát, és segítettem neki kinyújtani a kanapén, halványan rámosolyogtam.
Ilyesmiben általában nem szorul segítségre, szóval nagyon fájhat a csípője.
Abból, ahogy elfintorodott és elsápadt, miközben kényelembe helyezte
magát, tudtam, hogy igazam van.

– Szólnod kellett volna, hogy fájdalmaid vannak.
– Nem akartam. – A hangjából kicsendülő vereség összeszorította a
szívem.
– Ella…
– Ez a te estéd, és nagyon fontos neked. Szerettem volna melletted állni
és támogatni, miközben fenekestül felforgatod a nagymenők világát.
Mellé guggoltam, és vigyorogva megfogtam a kezét. „Fenekestül
felforgatod a nagymenők világát.” Imádni való volt. Az este pedig kész
őrület! Miután Mr. Buchman elment, néhány perccel később már mellettünk
is termett az első kíváncsiskodó, de amint megtört a jég, annyi embernek
mutattak be minket, hogy két órán át egy perc nyugtunk sem volt.
Ella elgondolkodva az összekulcsolt ujjainkra nézett.
– Tudom, milyen izgatottan vártad a ma estét. Azt szerettem volna, ha
élvezed, nem akartam, hogy miattam aggódj, és velem foglalkozz, mint most
is.
– Az este csodálatos volt, de annyit nem ért, hogy fájdalmaid legyenek
miatta. Főleg, ha annyival megelőzhető lett volna, hogy leülsz. Nem hallottál
még a királyi trónról? Szemlátomást mi vagyunk az este királya és
királynője, szóval nyugodtan kereshettünk volna egy kényelmes kanapét,
hogy a többiek járuljanak elénk, ne pedig mi menjünk oda hozzájuk.
Gyorsan körbepillantottam, van-e valaki a közelünkben, aki esetleg
meghallhatná, milyen arrogánson beszélek. Habár tiszta volt a levegő, közel
hajoltam Ella füléhez, és suttogóra fogtam a hangom:
– Akkor csak a talpunkat nyalták volna, nem pedig a seggünket.
Ella pontosan úgy reagált, ahogy vártam: döbbenten hápogott, és a
mellkasomba bokszolt, de aztán felnevetett, és egyedül ez számított.

– Úristen, Brian, még a végén valaki meghallja, hogy ilyeneket
mondasz! Bár nem mintha nem lenne igaz… – forgatta a szemét.

Erre én nevettem fel. Még most sem hittem el, micsoda fogadtatásban
részesültünk. Nálam sokkal híresebb és befolyásosabb emberek gratuláltak
nekem, és üdvözöltek a köreikben. Szinte az összes nagyágyú meghívott
minket vacsorára. Egyszerűen észbontó volt!

– Elnézést. Mr. Oliver?
A kisegítő személyzet egyik tagja észrevette, hogy Ella mellett
guggolok, és hozott nekem egy széket. Nyújtózkodva felálltam, és kezet
ráztam a sráccal.
– Kösz.
– Szóra sem érdemes, Mr. Oliver. Ha ezenkívül bármire szükségük
lenne, csak szóljanak.
A srác aggódva Ellára pillantott, amivel valószínűleg felidegesítette, ám
én azonnal megkedveltem.
– Igazából lenne valami. Örülnénk, ha tudna hozni valami extra erős
fájdalomcsillapítót.
– Máris – bólintott, és Ellára mosolygott. – Egy perc, és itt vagyok.
Ahogy a srác elsietett a gyógyszerért, úgy tűnt, Ella megkönnyebbül.
Látszott rajta, hogy nagyon fáradt. Közelebb húztam hozzá a székemet, és a
számhoz emeltem a kezét.
– Köszönöm, hogy eljöttél velem. Amint hatni kezd a
fájdalomcsillapító, elindulhatunk.
– Maradunk – nézett rám Ella dacosan. – Nem azért csíptem ki
magam, hogy korán lelépjek, és elszalasszam az alkalmat, hogy éjfélkor
megcsókolhassam a kedvenc sztárszínészemet egy puccos szálloda
tetőterében.
Beleszédültem a gondolatba, hogy végre megcsókolhatom, ugyanis
káprázatosan nézett ki. Glen és Stefan nagyon kitett magáért, Ella sosem
volt még gyönyörűbb, mint ma este. Miután először megláttam, minden
önfegyelmemre szükségem volt, hogy el tudjak indulni otthonról, de azóta is
folyamatosan pajzán gondolatok járnak a fejemben. Vicces, mennyire
odavagyok a ruhájáért, mégis másra sem vágyom, mint hogy levehessem
róla.

Elhessegettem ezeket a képeket, és Ellára villantottam díjnyertes
mosolyomat.

– Te aztán tudod, hogyan kell meggyőzni valakit. Akkor maradunk.
– Szuper. Megkeresnéd nekem Declan Simmonst? Az előbb itt láttam
valahol, és vészesen közeledik az éjfél.
Ezt most megkaptam. Próbáltam nem felnevetni, de Ella látta rajtam,
hogy küzdök. Amikor belőle kitört a nevetés, én sem bírtam tovább
visszatartani:
– Most komolyam, Declan Simmons? Olyan gyerekes vagy.
Erre Ella még hangosabban nevetett.
– Úgy látom, itt van az igazi buli.
A nevetésünk néma döbbenetbe fulladt, amikor észrevettük, hogy
Astrid Graves mosolyog ránk.
– Remélem, nem zavartam meg semmit. Egész este próbáltalak elcsípni
titeket egy pár percre.
Minden színészi tehetségemre szükségem volt, hogy elrejtsem a
döbbenetem. Eddig is a legjobbak közül a legjobbakkal ismerkedtem, de
Astrid Graves más volt. Csak hat évvel idősebb nálam, de már három
Oscart nyert – az egyiket tizenkilenc évesen, így ő lett az eddigi legfiatalabb
jelölt, aki elnyerte a legjobb színésznőnek járó szobrot. Gyönyörű nő: a haja
barna, a szeme jégkék, ami uralkodói eleganciát kölcsönzött neki, mintha
Hollywood arisztokratái közé tartozna… már ha lenne ilyen. Ő volt a mi
generációnk Audrey Hepburnje. Sosem részesültem abban a kiváltságban,
hogy egy helyiségben legyek vele, hát még hogy megszólítson.
– Nem, dehogy zavarsz – álltam fel, és kezet nyújtottam. – Örülök,
hogy megismerhetlek.
– Szintén – rázta meg a kezem, majd Ellára mosolygott.
A barátnőm is felé nyújtotta a kezét, de egyébként meg sem mozdult.
– Ne haragudj! Muszáj így maradnom, ha ki akarom húzni éjfélig, de
nyugodtan csatlakozz hozzánk.
Azonnal felajánlottam Astridnak a székemet, magamnak pedig gyorsan
kerestem egy másikat. A kanapé mellé tett két szék egyfajta családias kört
alkotott a tűz előtt, így más csak nehezen tudott volna csatlakozni. Astridtól
néhány centire leültem, de meglepően nehéz volt összpontosítanom. Ella

észrevehette, milyen ideges vagyok, mert visszafojtva a mosolyát, a
kezemért nyúlt. Résnyire szűkült szemmel ránéztem, mire rám kacsintott, és
a zseniális színésznőhöz fordult.

Ekkor visszatért a kisegítő fiú a gyógyszerrel és egy üveg vízzel. Astrid
udvariasan megvárta, hogy Ella lenyelje a pirulát, és csak utána szólalt meg:

– Szóval… – A tekintete köztem és a barátnőm között ugrált, mintha
jól meg akarna nézni minket magának. Végül megrázta a fejét, mintha
hitetlenkedne. – A hírhedt Cinder és Ella… személyesen.

– Mondta Astrid Graves – csipkelődött Ella, és ő is hitetlenkedve a
fejét ingatta.

Meghökkentem a játékos élcelődésén. Én egy épkézláb mondatot sem
tudok összerakni, ő meg ékelődik a bálványommal. Hát tényleg senkitől
sem ijed meg?

Astrid szeme nagyra tágult a meglepetéstől, de aztán jókedvűen
felnevetett:

– Touché, Miss Rodriguez.
– Szólíts csak Ellának!
– Rendben, te meg Astridnak. Örvendek.
– Nagyon béna lenne, ha azt mondanám, részemről a megtiszteltetés?
Te vagy az egyik kedvencem.
– Az enyém is.
Astrid egy igazi hercegnő eleganciájával fogadta a bókot, aztán megint
minket kezdett fürkészni. Még mindig nem tudtam, mit mondjak neki, így
hosszúra nyúlt a csend.
– Vallomás következik – ütötte össze a tenyerét, mielőtt kellemetlenné
válhatott volna a hallgatásunk. – Zachary Goldberg nagyon jó barátom, és
hetekig azért zaklatott, hogy vállaljam el Marguerite szerepét A Vörös
Pimpernelben.
Mindketten eltátottuk a szánkat, aztán Ella izgatottsággal és
döbbenettel vegyes pillantást küldött felém. Lehet, hogy egyszerre
dolgozhatok Zachary Goldberggel és Astrid Gravesszel? Ilyesmiről álmodni
sem mertem eddig. Visszafojtott lélegzettel vártam a folytatást.
– Mindig is szerettem volna kosztümös filmben játszani – mondta
Astrid, amitől megremegett a gyomrom –, ezért ahogy Zachary átküldte a

forgatókönyvet, azonnal elolvastam, és imádtam. De amikor elmondta, hogy
te fogod Sir Percyt alakítani, tétovázni kezdtem – nézett a szemembe. –
Hetekig várattam a válasszal.

Remegő gyomrom görcsbe rándult, de pókerarcot erőltettem magamra.
Mondjuk, nem hiszem, hogy csak azért mesélné el nekünk mindezt, hogy az
orrom alá dörgölje, miattam nem fogadta el a felkérést – legalábbis nagyon
remélem, mert nem hiszem, hogy túlélnék egy ekkora csalódást.

Ella elég jól ismert ahhoz, hogy tudja, a nyugodt felszín alatt teljesen ki
vagyok készülve. Határozottan megszorította a kezem, mire rápillantottam,
ő meg magabiztosan rám mosolygott.

– Lélegezz! – mondta kedvesen. – Minden rendben.
Ettől a nyílt őszinteségtől majdnem szívrohamot kaptam, Astrid viszont
felnevetett, és egyetértően bólintott.
– Igaza van. Érdekelt, mi ez a felhajtás körülötted, ezért elmentem
megnézni A druida herceg premierjét, hazafelé pedig felhívtam Zacharyt,
hogy megmondjam neki, elvállalom Marguerite szerepét. Szerződést csak a
jövő hét után írunk, de Zachary megígérte, hogy enyém a szerep. Szóval úgy
tűnik, hamarosan együtt fogunk dolgozni.
Azóta visszatartottam a lélegzetem, hogy Astrid beszélni kezdett, és
most hirtelen nagy lendülettel távozott a tüdőmből a levegő, ahogy
meglepetten felnevettem. Szerettem volna megszólalni, de egy szót sem
bírtam kinyögni.
Megráztam a fejem, miközben próbáltam felfogni, mi is történt:
szerepelni fogok egy Zachary Goldberg-filmben, Astrid Gravesszel.
– Úgy látszik, megnémult a hírtől – nézett Ella Astridra, miközben
játékosan oldalba bökött.
– Bocsánat, én csak… Hű! Megtisztelve érzem magam.
Mindig is szerettem volna komoly filmen dolgozni, de álmomban sem
gondoltam, hogy… – Elhallgattam, még mindig nem hittem el, hogy ekkora
szerencsém van, ezért hitetlenkedve felnevettem. – Köszönöm, hogy adsz
nekem egy esélyt – böktem ki végül.
Astrid megvonta a vállát, mintha semmiség lenne az egész, én viszont
biztosra vettem, hogy tudja, mennyit jelent ez számomra. Értékeltem, hogy
így áll hozzá.

– Már alig várom a közös munkát – mondta, amivel még jobban
meglepett. – Zacharyvel az élen ötcsillagos filmet fogunk csinálni. Kíváncsi
vagyok, mire vagy képes, amikor valódi tehetségekkel dolgozol együtt.
Szerintem sokkolóbb leszel, mint valaha – mosolygott rám cinkosan. – És
szívesen lennék része a következő Brian Oliver-botránynak.

Ismét leesett az állam, Ella pedig rám vigyorgott, nagy kék szeme úgy
csillogott a csodálattól, hogy belevörösödtem.

– A Brian Oliver-botrány részesének lenni tényleg nagy élmény –
vigyorgott szélesen Astridra.

Jövőbeni szereplőtársam felnevetett, de tudtam, hogy nem engem,
hanem Ellát találja lenyűgözőnek. Biztos voltam benne, hogy a beszélgetés
innentől a „hírhedt" barátnőmre fog terelődni, ami általában idegessé tett
volna, de most kifejezetten örültem, hogy nem én vagyok a figyelem
középpontjában. Kellett egy perc, hogy magamhoz térjek az ámulatból.

– Mondta a nő, aki körül szintén állandó a felhajtás – ugratta Astrid
Ellát ugyanúgy, ahogy a barátnőm ugratta őt az előbb.

– Touché – ismételte meg Ella nevetve Astrid korábbi válaszát.
– Ha már szóba került az a bizonyos szaftos botrány… – Ella kérdőn
felhúzta a szemöldökét, amit Astrid úgy értelmezett, nyugodtan folytathatja.
– Két nagyon kedves barátom azóta minket figyel a bár mellől, hogy
idejöttem, és nyálcsorgatva várják a lehetőséget, hogy beszélhessenek
veled. Bemutathatom őket?
– Velem szeretnének beszélni? – kérdezte Ella zavartan.
– Aha. Ugye nem bánod?
– Nem, dehogy.

23.
Brian

Mivel nem volt hely több embernek, Ella a kanapéra nézett, amin feküdt, és
megpróbált felülni. Gyorsan talpra ugrottam, hogy megállítsam.

– Maradj, ne mozdulj!
Megfogtam a kanapénak azt a végét, ahol Ella lába volt, megemeltem,
és hátrébb fordítottam, hogy több hely legyen. Ezután Carla Wilson, a
Grammy-díjas countryénekesnő és híres fotográfus testvére, Nash
odahúzott hozzánk egy-egy széket, kiszélesítve kis körünket.
Bemutatkozás után Carla tetőtől talpig végigmérte Ellát. Abban a
testhelyzetben, ahogy feküdt, láthatóvá vált a lábfeje és a bokája. A zárt
orrú papucscipő, amit viselt, a sebhelyek nagy részét elrejtette, de néhány
heg még így is kilátszott. De Carla nem ezekre volt kíváncsi: Ella ruháját
nézte.
– A bátyámmal arról beszélgettünk, milyen gyönyörű vagy ma este –
mondta végül.
– Lélegzetelállítóan szép – értett egyet Nash.
Mivel Carla szemet gyönyörködtető látványt nyújtott, Nash pedig akár
velem is versenyre kelhetne, a bóknak valódi súlya volt.
– Köszönöm – vörösödött el Ella.
– A ruhád egyszerűen mesés – nézett végig az énekesnő még egyszer
Ellamarán. – Mintha kifejezetten neked készítették volna – mind testileg,
mind a személyiségedet tekintve. Egyszerű dizájn, mégis elegáns és szexi.
Pont annyit mutat, amennyit kell, mégsem érzed, hogy közszemlére teszed
magad… gondolom.
Carla nagyon tapintatosan fogalmazta meg azt, hogy az estélyi úgy rejti
el Ella sérüléseit, hogy fel sem tűnik. Egyetértettem vele, szerintem is
zseniális ruha. Engem ugyan nem zavartak a sebhelyek, de tudtam, hogy
Ellát igen, és amikor láttam, mennyire ragyog az arca ebben az öltözékben,

egyből arra gondoltam, hogy alulfizettem Glent és Stefant. És azt is tudtam,
hogy soha senki mással nem fogok ruhát készíttetni neki, csak velük.

– Így van – bólintott Ella. – Ismerek két, számomra nagyon kedves
embert, akik csodákra képesek a varrógéppel.

– Ez az estélyi tényleg csodás. Tudtam, hogy egyedi darab! Mintha rád
öntötték volna. Kik tervezték? Dolgoznak más megrendelőknek is? – dőlt
előre érdeklődve Carla a székében. – Ők fogják elkészíteni a ruhádat az
Oscar-gálára is?

Elvigyorodtam. Olyan volt a csaj, akár az ugrásra kész macska, de
megértettem, miért ennyire izgatott: egy jó ruhával nagy hatást lehetett
gyakorolni az emberekre a szórakoztatóiparban, csakhogy nehéz volt ilyet
találni. Elláé viszont tényleg fenomenális. Ha Glen és Stefan karriert szeretne
váltani, ez a darab a tökéletes bemutatkozó munka.

– Oscar-gála?! – kérdezte Ella döbbenten. – A gálára nem is
gondoltam – kapta felém a fejét.

Imádni való volt, ahogy kétségbeesett.
– Nyugi, még bőven van időnk, és biztos vagyok benne, hogy Glen és
Stefan örömmel készítenek neked arra is egy estélyit.
– Glen és Stefan – ismételte meg Carla. – Van vezetéknevük is?
Vállalkozásuk? Telefonszámuk?
Nash előrehajolt, és a testvére térdére tette a kezét.
– Nyugalom! Úgy beszélsz, mintha az életed múlna rajta.
Carla sértődötten felhúzta az orrát, mire Nash égnek emelte a
tekintetét, aztán bocsánatkérőn ránk mosolygott.
– Tavaly őt választották a Grammy-díj-átadó legrosszabbul öltözött
sztárjának.
Astrid, Ella és az én arcom is megrándult.
– Látod? – morogta Carla a bátyjának.
– A vezetéknevük Euling – szánta meg Ella az énekesnőt. – Mindketten
a Szombat esti láz című műsor jelmeztervezői. Ők varrják az összes táncos
ruháját.
– Hmm… – merült Carla a gondolataiba. – Nem ismerem, de azt
hiszem, megvan, mit fogok visszanézni holnap a tévében. Szerinted

hajlandóak lennének rúnát tervezni nekem a Grammy-díj-átadóra? – csillant
remeny a szemében.

– Fogalmam sincs – rázta meg Ella a fejét, majd megvonta a vállát. –
Azt tudom, hogy imádják a műsort, és nem hiszem, hogy ezelőtt dolgoztak
volna magánmegrendelőnek, de szívesen megkérdezem őket a kedvedért.

– Nagyon köszönöm! – ömlengett Carla. – Mindenképp mondd meg
nekik, mennyire imádtam a ruhádat, és hogy természetesen nagylelkűen
megfizetem az idejüket és a munkájukat.

– Átadom – nevetett Ella.
Mivel ő nem hozott retikült, elővettem a zsebemből a mobilomat, és
odaadtam Carlának, hogy beírhassa a számát.
– Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Jaj, remélem, igent mondanak!
Soha többé nem szeretnék a legrosszabbul öltözött sztár lenni.
– Örülök, hogy ez megoldódott, de hagyjuk ezt a mesébe illő ruhát –
hessegette arrébb a húgát Nash –, és beszéljünk a tényleg fontos dolgokról.
Abból, ahogy Ellára mosolygott, tudtam, merrefelé akarja terelni a
beszélgetés fonalát. Nash volt az egyik legismertebb fényképész a világon,
aki kizárólag számára érdekes emberekkel dolgozott, és kifejezetten kreatív
fotókat – gyakran aktképeket – készített. Most viszont szegény ördög túl
nagy fába vágta a fejszéjét.
– Ella, úgy hallottam, a Lindon modellmegbízást ajánlott…?
A mondat végén felfelé vitte a hangsúlyt, mintha kérdés lenne. Mindenki
tudott a felkérésről, Nash valójában arra volt kíváncsi, Ella elfogadja-e.
– Igen, de elfelejthetik, mert nem fogok modellkedni – vágta rá azonnal
a barátnőm.
Ezen mindenki nevetett, Nash pedig úgy vigyorgott, mint a fakutya.
– Reméltem, hogy ezt mondod. Hagyd a Lindont meg a fehérneműit, és
engedd, hogy én mutassalak meg a világnak.
Tudtam, hogy ez lesz, mégis meghökkentő volt hallani, hogy felkéri a
barátnőmet egy fotózásra. Nash Wilson nem szokott ajánlatokat tenni – ő
fogadja őket, és nem olcsón. A bulin jelen lévő legtöbb vendég – köztük az
első osztályú színészek és mindenki más – ölni tudott volna egy Nash
Wilson-fotózásért.

A híres fotós valószínűleg nem avatta be a húgát a terveibe, mert Carla
és Astrid is a szájához kapta a kezét.

– Jaj, Nash! – visította Carla, és megragadta a bátyja karját. –
Komolyan mondod?!

– Persze csak ha Ella beleegyezik. Akár ingyen is megcsinálom.
Egyszerűen szeretném lefotózni.

Carla ismét felvisított, aztán izgatottan megragadta Ella karját.
– El tudod ezt hinni? Reménykedtem, hogy felkér, de nem hittem volna,
hogy tényleg! Alig várom már, hogy lássam, mit hoz ki belőled!
Káprázatoson fogsz kinézni!
– Várjatok! – Ella az ámulatba esett Astridra és a szeleburdin izgatott
énekesnőre nézett, majd pedig összevont szemöldökkel rám. – Én ezt nem
értem. – Carlára mutatott. – Téged felismerlek, és ezek szerint ő a bátyád…
– Nashhez fordult. – Vagyis te… fotós vagy?
Carla és Astrid döbbenten hápogott, mire felkuncogtam. De úgy tűnt,
Nash nem sértődött meg, amiért nem ismerték fel, épp csak egy kicsit
felszaladt a szemöldöke.
– Ő nem akármilyen fotós – mondtam, miközben a számhoz emeltem
Ella kezét, és gyengéd csókot leheltem rá.
– Tényleg nem – értett egyet Astrid. – Nash igazi, vérbeli fotográfus. És
elképesztően nagylelkű dolgot ajánl neked.
Ella hozzám fordult megerősítésért, ezért bólintottam. Lehet, hogy ennél
határozottabb választ várt, de nem akartam semmilyen módon befolyásolni.
Reméltem, hogy elfogadja Nash ajánlatát, de azt nem akartam, hogy a
vágyaim befolyásolják a döntésben. Azt pedig végképp nem szerettem
volna, hogy olyasmit vállaljon el, ami kényelmetlenül érinti.
– Ő a legjobb, de nevetségesen drágán dolgozik, és iszonyatosan
megválogatja, kit fotóz le – hadarta Carla. – A felkérések kilencvenkilenc
százalékát visszautasítja. Ilyen lehetőséged nem lesz még egyszer az életben.
Nem viccelek! Még engem, a saját húgát sem hajlandó lefotózni, szóval
most nagyon irigy vagyok.
– Jaj, hugi, ne vedd a szívedre – nevetett Nash, és megveregette Carla
vállát. Nem készíthetek fotót akárkiről – még ha az illető olyan gyönyörű is,
mint te.

A lány felhorkant, de láttam rajta, hogy meglágyította a szívét a bók.
– Miért nem fogadod el az összes felkérést? – kérdezte Ella. – Ha nem
a pénz és a szépség, akkor mi alapján döntöd el, kit fotózol le, és kit nem?
– Minden és mindenki szép valamilyen módon. Az én munkám
felismerni és előhozni ezt a szépséget – magyarázta Nash. A hangja egyre
komolyabb lett, ahogy kezdett úrrá lenni rajta a szenvedély. – De tudod, én
nem szimplán képeket készítek. Fotós vagyok. Művész. Műalkotásokat
hozok létre. A modelljeim a festővászon, és a fényképezőgép az ecset.
Inspirációra van szükségem ahhoz, hogy elvállaljak egy megbízást. Az a jó,
ha a gép és a lencse önálló életre kel, és beszél hozzám.
Ella végiggondolta a hallottakat, és lassan bólintott.
– Ez érthető. De csakugyan annyira megihlettelek, hogy nemcsak
önként felajánlod a szolgálataidat, hanem még ingyen is megcsinálnád a
munkát?
– Engem megihlettél – vonogattam jelentőségteljesen a szemöldököm.
– Főleg, ha aktképekről van szó.
– Brian! – visította Ella. Már készült, hogy leüvölti a fejem, de végül
észbe kapott, és ijedt tekintettel Nashre nézett. – Nem ilyen fotókról van
szó, ugye? Remélem, nem aktfotózásra gondoltál.
– Reménykedtem benne, hogy vállalnád – ismerte el óvatosan Nash. –
Természetesen ízlésesen lennének elkészítve, és csak annyit mutatnál meg,
amennyit még nem érzel kellemetlennek. Arra gondoltam, hogy…
– Kizárt! – vágott Ella a szavába. – Ez rosszabb, mint a Lindon kérése,
hogy fehérneműben parádézzak.
Nash hátradőlt, keresztbe fonta a mellkasa előtt a karját, és
elkomorodva a barátnőmre nézett.
– Amiről én beszélek, az távolról sem olyan kisstílű.
– Nem akart megsérteni – vágtam rá gyorsan. – Csak megbotránkozott
az ajánlaton, ugyanis nagyon szigorú nevelést kapott, és nem találkozott még
ilyenfajta szabadelvűséggel. Valószínűleg elképzelni sem tudja, milyen jellegű
képekre kellene gondolnia.
Ella feldúltnak látszott, amiért helyette beszéltem – és ezért később még
biztosan leszedi a fejem. Most még nem fogta fel, milyen különleges
lehetőség pottyant az ölébe, ezért semmiképp sem hagyhattam, hogy

megsértse Nasht. Ha majd átgondolja a dolgot, és az aktfotózást nem is
vállalja be (tudom, hogy nem fogja), valószínűleg felkéri Nasht, hogy
készítsen róla képeket. Később, amikor kettesben leszünk, megpróbálok
segíteni neki, és megbeszéljük a dolgot. Persze csak azután, hogy leharapta
a fejem.

Nash résnyire szűkült szemmel meredt rám, de végül úgy tűnt, sikerült
meggyőznöm, hogy Ellamara nem bántó szándékkal mondta, amit mondott.

– Ella, én nem pornográfiáról beszélek – sóhajtotta.
– Értem, miről beszélsz – morogta a barátnőm, miközben a szemével
villámokat szórt felém. Igen, most már tuti, hogy le fogja üvölteni a fejem. –
De művészet vagy sem, akkor sem leszek aktmodell. Soha. Senki kedvéért.
Téged is beleértve – lövellt felém újabb szúrós pillantást.
Erre mindenki elmosolyodott, én meg színpadiasan a homlokomat
ráncoltam, és úgy tettem, mintha szíven ütött volna a dolog.
– És ha csak egy kis…
– Eszedbe se jusson befejezni ezt a mondatot! Ha kedves az életed,
ejted a témát.
Ella egyre dühösebb lett rám, de a többiek nevettek a kis közjátékon,
amit sikernek könyveltem el. Újabb puszit nyomtam a barátnőm kezére;
legszívesebben az ölembe ültettem volna, hogy ne csak a kezére tudjak
puszit adni, de tekintve, milyen pipa rám, ez most nem lenne jó ötlet.
– Bocsi. Viselkedni fogok, ígérem.
Ella felhorkant, mintha kábé annyi esélyt látna arra, hogy tényleg így
lesz, mint hogy másodjára is összefut Erik Clarke-kal.
– Ella, tényleg nem olyan, mint hiszed – kelt Carla a bátyja védelmére.
– Nash olyan képeket készítene, amelyektől a világ leggyönyörűbb nőjének
éreznéd magad. Bármit széppé varázsol, nem kellene aggódnod amiatt,
hogy kilátszik egy kis bőrfelület, heges vagy sem. Biztosíthatlak, hogy Nash
azokat is olyan természetesnek láttatná, mint az ember arcán elszórt szeplőt.
– Akkor mi lenne, ha csak félaktokat készítenénk? –alkudozott a
bátyja. – Biztos találnánk olyan felállást, amelyben te is kényelmesen
éreznéd magad. Viszont az egész lényege, hogy megmutasd a sérüléseidet a
világnak, és hagyd, hogy meglássák, milyen gyönyörű vagy azokkal együtt

is. Hiba lenne eltakarni a tested… nem mintha nem lennél szemkápráztatóan
gyönyörű ma este.

Ella arcáról eltűnt a harag, és bizonytalanság suhant át rajta. Elengedte
a kezemet, és szorosan átkarolta magát, miközben az ajkát harapdálta. Ha
nem estélyiben lett volna, tuti, hogy a térdét a mellkasához húzza. Nem
örültem, hogy rettegni látom, és annak sem, hogy a többiek így látják –
valószínűleg ő sem örült neki.

– Ella, ez csak egy ajánlat – mondtam halkan, és közelebb húztam a
székemet a kanapé sarkához. Szétválasztottam összekulcsolt karját, és
direkt a sebhelyes kezét vettem a kezembe. – Nem kell semmi olyat tenned,
ami kellemetlen lenne neked. Ezt te is tudod. Felejtsd el Erik Clarke-ot! Az
a szemét a szemedbe hazudott, manipulált és kihasznált téged. Akik
ismernek, nem fogják a szemedre vetni, ha végül úgy döntesz, nem mutatod
meg magad a világnak, az pedig, hogy mások mit gondolnak, nem számít.
Senkinek sem tartozol semmivel.

Ella lehunyta a szemét, és mély lélegzetet vett, mintha a könnyeivel
küzdene. A hüvelykujjamat mozgatva gyengéden simogattam sérült kezét.

– Bárhogy is döntesz, én szeretni foglak, Ellamara – szólaltam meg
ösztönösen a hangoskönyves hangomon. – Én tudom, mit jelent ez neked,
és tudom, mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy elgyere, és itt legyél ma
este. Látom, mennyit erősödtél, és ha nem is mutatod meg a tested a
világnak, nem fogom azt gondolni, hogy gyenge vagy, és ugyanolyan büszke
leszek rád, mint most.

Halkan elsuttogott szavaim lecsitították a körülöttünk lévőket. Bár
kettesben lehetnénk most Ellával, az ő érdekében, de így legalább végre
Nashék is kezdik érteni, milyen rettenetesen nehéz ez neki.

Amikor Ella ismét felnézett, szeme könnytől csillogott, de nem sírt. A
szín is visszatért az arcába, bár még látszott rajta, hogy feldúlt. A szemembe
nézett, alig észrevehetően bólintott, és a homlokomnak döntötte a homlokát.
Bátorítóan rámosolyogtam, és nem tudtam megállni, hogy ne lopjak egy
gyors csókot, bár az óra még nem ütött éjfélt.

– Egyet megígérhetek – mondtam, amikor visszadőlt a kanapéra. –
Nash nem Erik Clarke. Ő sosem próbálna rászedni, hogy olyasmit tegyél,
amit amúgy nem tennél. Nem azért szeretne lefotózni, mert ki akar használni.

– Természetesen – erősítette meg Nash.
Ella végre a többiekre pillantott, akik együttérzőn és bátorítón figyelték
őt. Carla szemében könnyek ültek, némán ingatta a fejét. Aztán Ellamara
Nashre nézett, majd lesütötte a szemét.
– Hogy lehetsz biztos ebben? Mi másért tenne ilyen ajánlatot, ha nem a
hírnévért vagy a népszerűségért vagy a pénzért, amit a képek eladásával
keresne?
– A művészetért – felelte Nash.
Erre Ella ismét elkapta a tekintetét, a szemében bizonytalanság
tükröződött.
– Nincs szükségem pénzre – folytatta a sztárfotós –, és már most én
vagyok a világ egyik, ha nem a leghíresebb fotográfusa. Több felkérést
kapok, mint amennyivel elbírok. Viszont attól a pillanattól fogva, hogy
megláttalak abban az édes kis sárga ruhában A druida herceg bemutatóján,
minden vágyam az lett, hogy veled dolgozhassak. Lélegzetelállítóan
gyönyörű nő vagy, a sebhelyek pedig csak tovább növelik a szépségedet.
Amiben mások tökéletlenséget látnak, én egyediséget. Én nem hibákat
látok, hanem szépséges megkülönböztető jeleket, amelyek egyedivé
tesznek. Én azt a csodás lényt látom, aki te magad vagy.
Ella nagyot nyelt, és végre kezdett megnyugodni. Mondjuk, nem
meglepő, a pasi nem semmi beszédet mondott. És mivel őszintén beszélt,
minden szaván érződött, hogy komolyan gondolja, amit mond.
– Amikor rád nézek – suttogta Nash, és a távolba révedt a tekintete –,
egy titokzatos és gyönyörű varázslónőt látok, hasonlót ahhoz, akiről
elneveztek. Szeretnék egy olyan fotósorozatot készíteni rólad, amelyben ez
megjelenik. Látom magam előtt, amint a ködös varázserdőben állsz egy kis
patak mellett, körülötted apró, tündérszerű lények. Szélfútta hajadban
virágok, a hátadon kecses, fátyolszerű szárnyak. Szabad? – nyújtotta a
barátnőm felé a kezét.
Azért a kezéért nyúlt, amelyet fogtam – a sérültért. Ella élesen beszívta
a levegőt, én pedig megdermedtem – vártam, mit reagál, és hogy közbe
kell-e lépnem. Pillanatnyi feszült csend állt be, majd vonakodva bár, de
Nash tenyerébe tette remegő kezét, amit ő egy rövid ideig mozdulatlanul
tartott, majd nagyon lassan végighúzta az ujjait a sérült bőrfelületen.

- Csodaszép – suttogta maga elé. – Sokkal puhább, mint amilyennek
képzeltem. – Ekkor Ella szemébe nézett, de a kezét továbbra sem engedte
el. – Ha engednéd, megmutatnám a világnak, milyen gyönyörű a bőröd.
Természetes és ízléses fotók lennének. Nem fednénk fel az intim részeket,
legfeljebb sejtetnénk egy kis domborulatot itt-ott, hogy csábító legyen.
Olyan lennél, mint egy gyönyörű vízitündér – egyszerre játékos és vonzó,
határtalan szépségeddel édesgetnéd magadhoz áldozataidat. Csak egy
kevés hangulatvilágítást használnék, hogy egyenletes legyen a bőrszíned,
majd kiemelném a szemed természetes, metsző kékségét, hogy egy
titokzatos tündéristennő benyomását keltsd. Úgy képzellek el, mint a valaha
létezett leglélegzetelállítóbb élőlényt, a hegek pedig csak tovább növelnék a
téged övező titokzatosságot.

Ahogy elképzeltem magamban a Nash által leírt képet, kiszáradt a
szám. Ellamara mint az én titokzatos, egzotikus, varázslatos, vadon élő
tündéristennőm… Te jóságos ég, most már nemcsak a képekre vágyom,
hanem a fotózáson is ott akarok lenni, az elejétől a végéig. A fenéket, én
leszek a reményvesztett, eltévedt favágó, akire Ella bűbájt bocsátott. Nem is
kellene sokat színészkednem hozzá. Felejtsük el a szuperhős Cindert és
Ellát – valami új ragadta meg a képzeletem. Es ha valaki képes arra, hogy
életet leheljen ebbe a képbe, az Nash Wilson.

– Ez tényleg gyönyörűen hangzik – ismerte el Ella halk, remegő hangon,
amely kizökkentett az álmodozásból. –Gondolkodni fogok rajta, jó?

Nash beleegyezése jeléül halványan elmosolyodott, elengedte Ella
kezét, és hátradőlt a székében.

– Gyere el valamikor a kiállítótermembe, több olyan képem is van,
amin meg tudom mutatni, milyen beállításokra gondoltam. Bár azok a fotók
a benned rejlő lehetőségek nyomába sem érhetnek. A munka előtt
természetesen megbeszélnénk minden részletet, nem lennének
meglepetések. És minden egyes fotó csak a jóváhagyásoddal jelenhetne
meg.

Ella megint bólintott, ami reményt adott, hogy talán lesz elég bátorsága
bevállalni a fotózást. Nash nagyon értett a munkájához, szóval kifejezetten
jót tenne Ellamarának. Annyira káprázatoson mutatna a képeken, hogy még

ő is teljesen oda meg vissza lenne tőlük. Végre olyan gyönyörűnek látná
magát, mint én őt. És végre a sajtó is elkussolna, és békén hagyná.

– Rendben – egyezett bele. – A fotózással kapcsolatban nem ígérek
semmit, de szívesen megnézem néhány korábbi munkádat.

– Megbeszéltük – vigyorodott el Nash. – Ha nagyon muszáj,
elhozhatod a barátodat is.

A tekintete egy pillanatra rám villant, amitől azonnal izgatottság fogott
el. Lehet, hogy meg akar kérni, hadd készítsen közös képeket rólam és
Elláról? Persze több eszem volt annál, hogy rákérdezzek, de a fenébe is,
nagyon örültem volna neki!

Biztos észrevette a szememben csillogó vágyakozást, mert megrándult a
szája sarka, és ismét Ellához fordult.

– Talán még azt is megoldhatjuk, hogy egy-két képen ő is rajta legyen,
már ha elfogadod a felkérésem. – Megint rám pillantott, és cinkosan
elmosolyodott. – Nem is néznél ki rosszul harisnyában, meztelen felsőtesttel
és hegyes fülekkel.

Ez azzz! Tündének lenni sokkal izgalmasabb, mint favágónak.
– Ha azt hiszed, megijed a harisnyától, és emiatt elmegy a kedve az
egésztől, akkor nagyon tévedsz – horkant fel hangosan Ella.
Ezen mindenki nevetett, én viszont büszkén kidüllesztettem a
mellkasomat, és rájuk vigyorogtam.
– Benne vagyok! És ellentétben az én kis szégyenlős barátnőmmel,
nekem nincs bajom a meztelenséggel.
Ahogy arra számítani lehetett, Ella a tenyerébe temette az arcát, és
felmordult.

24.

A január úgy elszaladt, hogy észre sem vettem. Az első dolgom volt
szerződni egy ügynökkel. Többekkel is találkoztam, de végül Harvey
Buchman mellett döntöttem, mert másra nem mertem volna rábízni az
életemet, és egyedül benne bíztam annyira, hogy tényleg olyan karriert segít
felépíteni, amilyet szeretnék, és nem olyat, amellyel a lehető leggazdagabb és
leghíresebb leszek.

Amint aláírtuk a szerződést, igyekeztünk minél többet belesűríteni a
műtétemig hátralévő két hétbe. Elindítottuk a szerződési folyamatot egy nagy
hollywoodi produkcióra, valamint egy dokumentumfilmre, Briannel pedig
több beszélgetős műsorba is elmentünk. A hónap második felét a műtétem
és az utána következő fizikoterápiás kezelések töltötték ki.

Ami szabadidőm volt, azt arra fordítottam, hogy Scott-tal újratervezzük
a blogomat. Sikerült szuperül újraindítani, és Scott szinte azonnal rávett,
hogy vágjak bele egy webepizód-sorozatba. Úgy döntöttem, videónaplót
fogok vezetni, aminek a címe „Az én tündérmesébe illő életem" lesz. Csak
rövid, öt-tíz perces videókról volt szó, amelyekben azt mutattam meg,
mennyire a feje tetejére állt az életem, mióta híresség lettem, és a nézők
imádták.

Tehát a január őrülten mozgalmasan telt, de élveztem. És a legjobb az
egészben, hogy találtam magamnak kiadó lakást. Most február elseje van,
és végre a kezemben tartom a kulcsokat. Ma fogok beköltözni, de
borzalmasan összekuszálódott minden, mert reggel váratlanul csomagok
érkeztek az ügynökségemtől.

Viviannel és a haverommal, Robbal a nappaliban ültünk, és épp a
leveleket meg a csomagokat válogattuk, amikor megérkezett Juliette.

– Bújj be! – kiáltottam, amikor bekopogott, ugyanis szinte eltemetett a
sok cucc, és nem akartam megkockáztatni, hogy véletlenül felrúgom
valamelyik átválogatott kupacot, vagy megbotlok valamiben, és kitöröm a

nyakam. – Koszi, hogy átjöttél. Még épp időben vagy ahhoz, hogy segíts
átválogatni nekünk az egészet.

– „Épp időben"? – nevetett Vivian. – Ha hat órával később jössz,
akkor is „épp időben" lettél volna. Holnap reggelig itt leszünk.

– Hűha! – ámult Juliette, amikor belépett. – Mi ez a sok minden?
Végignéztem a körülöttünk uralkodó káoszon, és felsóhajtottam:
– „Gyógyulj meg!"-jókívánságok, rajongói levelek és lakásavató
ajándékok.
A mostohatesóm a kupit bámulta. A nappaliban – amiben még bútorok
sem voltak – a plafonig álltak a képeslapok, lufik, virágok és mindenféle
háztartási eszközök. Olyan volt, mintha a világ legnagyobb lagzijára kapott
ajándékokat bontogatnám.
– Emlékszel, hogy a múlt heti epizódban elejtett egy félmondatot,
mennyire izgatottan várja, hogy beköltözhessen élete első saját lakásába? –
kérdezte Vivian.
– Aztán meg – vette át a szót Rob – naivan azzal poénkodott, hogy
haláláig a földön kell aludnia, és papírtányérból ennie, mert a műtétje miatt
egy jó ideig most biztosan nem mehet vásárolni, és még nincsenek saját
cuccai. Íme, a poénkodás eredménye – mutatott körbe az ajándékhalmon.
Felmordultam. Több mint ötmillió feliratkozóm van a YouTube-on, ami
olyan következményekkel jár, amilyenekre nem is számítottam. Január
elején kezdtem posztolni, csak heti egy videót osztok meg, és csupán egy
hónap leforgása alatt már fel is kerültem a 300 legnépszerűbb YouTube-er
listájára, ami őrület.
Miután feltöltöttem az előző heti videót – amelyben levették a műtét
utáni kötéseket, és bemutattam a rehabcsapatomat –, másnap már érkeztek
a rajongói levelek és az ajándékok. Az egyetlen elérhető levelezési címem
az új stábom irodája volt, így mindenki oda küldött mindent. A stáb volt
olyan jó fej, hogy eltette nekem a cuccokat, mivel az ügynököm a cég feje,
és mivel akkor még nem kaptam meg a kulcsot a bérleményemhez. Viszont
amikor ma reggel ideszállították a teherautónyi postámat, kedvesen
megkértek, hogy fektessek be egy postafiókba, és figyelmeztettek, hogy
mostantól minden küldeményt a lakásomra fognak továbbítani, amiért nem is
hibáztattam őket.

Amikor végre Juliette is leült közénk a padlóra, Vivian a kezébe
nyomott egy nagy kupac borítékot, hogy bontsa ki őket.

– Tessék, szállj be! Vannak, amik kereskedőktől jöttek, és házavató
ajándékkártyák vannak bennük. Azokat ne dobd ki, mert összegyűjtjük és
odaajándékozzuk a bántalmazott nők menedékházának, vagy valamelyik
bentlakásos gyermekintézménynek.

– Közben én átnézem az ajándéktárgyakat – tartottam fel egy kis
kristályórát, amely mesésen mutatna a könyvespolcon… már ha lenne
könyvespolcom. – A fölösleges darabok közül persze ti is nyugodtan
válogathattok, a maradékot pedig eladományozzuk az ajándékkártyákkal
együtt.

– Azta! – lehelte Juliette, miközben felbontott egy borítékot. – Ez
őrület!

– Jaj, a rajongói leveleket elég, ha gyorsan átfutod – tette hozzá Vivian.
– Ella úgysem tudna mindegyikre válaszolni, ezért csak azokat őrizzük meg,
amik tényleg fontosak. Ha a kis tízéves Marcie küldte, aki túlélt egy
autóbalesetet, akárcsak Ella, és küldött egy köszönőlevelet, mert jelenleg
kerekesszékben van, és most tanul újra járni, amihez Ellamara óriási erőt ad
neki, akkor megtartjuk, mert az ilyeneket Ella meg szeretné őrizni. De ha az
egész arról szól, hogy „milyen csinos és humoros lány", vagy ocsmány,
perverz dolgokat írnak benne, azokat kidobjuk.

– Kivéve, ha annyira bizarr és beteges, hogy át kell adnunk a
rendőrségnek – viccelődtem.

– Voltak olyanok is? – nézett rám Juliette döbbenten.
– Eddig még egy sem – nevettem. – De karácsony óta Janice Bishop
hatása alatt vagyok, és eluralkodott rajtam a fekete humor.
– Ilyennel ne viccelődj! – csóválta nevetve a fejét. – Csak idő kérdése,
és valami elmebeteg tényleg zaklatni kezd.
– Bocsi, így már tényleg nem olyan vicces. De itt biztonságban vagyok.
Komolyan, nagyon szigorú az épület biztonsági rendszere, másképp Brian
nem is engedte volna, hogy ideköltözzek.
– Igen, volt szerencsém tapasztalni.
A hangjában volt valami, amiért felpillantottam a dobozból, amit épp
kibontottam.

– Hogy érted?
– Apa is eljött velem – vallotta be némi tétovázás után.
– Apa itt volt? – A szemöldököm szinte a homlokomig felszaladt.
Juliette komoran bólintott.
– Szeretett volna feljönni és beszélni veled, de a neve nem szerepelt a
jóváhagyott látogatók listáján. A recepciós felajánlotta, hogy felszól, és
megkérdezi, feljöhet-e, de apa azt mondta, erre semmi szükség, és
kiviharzott, mert azt gondolta, úgysem engednéd meg.
Fogalmam sem volt, mit mondjak. Még abban sem voltam biztos, mit
érzek. Már nem haragudtam annyira apára, mint korábban, de kezdtem
beletörődni, hogy nélküle fogom leélni az életemet. Már-már meggyőztem
magam arról, hogy így lesz a legjobb.
– Kezd beleőrülni a dologba – sóhajtott Juliette. – Több mint egy
hónap eltelt, de még mindig nem válaszoltál a hívásaira és az üzeneteire.
– Igen, ez van, ha lemondanak valakiről – mondtam fogcsikorgatva.
– Tudom – bólintott szomorúan –, de pocsékul érzi magát. Nem akart
minden kapcsolatot megszakítani. Aznap nagyon dühös volt amiatt, amiket
azok a szemétládák kiabáltak nekünk. Nem akart bántani téged, Ella, csak
félt.
Lehunytam a szemem, és hosszan kifújtam a levegó't.
– Sosem akar megbántani, mégis mindig megteszi – ingattam a fejem.
Azt hittem, ezzel lezárjuk a témát, de nem.
– Szerintem most megtanulta a leckét – tette hozzá halkan Juliette. –
Megértem, ha nem tudsz megbocsátani neki, de nagyon örülnék, ha
legalább megpróbálnád. – Kinyitottam a szemem, és ránéztem; a
mostohatestvérem szemében könny csillogott. – Apa kész idegroncs, és
mindannyiunknak hiányzol, még Anának is. Végre kezdett megbarátkozni
veled.
– De mi ketten azóta is rendszeresen találkozunk, Anának pedig
valószínűleg mégsem hiányzom annyira – vontam össze a szemöldököm. –
Amióta elköltöztem otthonról, mindig kértelek, hogy hívd el őt is, amikor
jössz. – Körbenéztem a szobában. – Most sincs itt.
– Ez nem ugyanaz – villant dühösen Juliette szeme. – A család tagja
voltál, most pedig már nem vagy az. Ana pedig csak kínosan érzi magát, és

mardossa a bűntudat, mert azt gondolja, a fehérneműs botrány az ő hibája
volt. Még Brian is ezt mondta. Azt hiszi, mindketten őt okoljátok, és
meggyűlöltétek.

– Jaj, ne már! Brian ugyanolyan pipa volt aznap, mint apa, és azonnal
bocsánatot kért.

– Igen, de attól még megfordult a fejében.
– Gyakorlatilag tényleg Ana miatt indult az egész, de tudom, hogy ő
csak segíteni akart – sóhajtottam. – Ha nem lett volna velünk Erik Clarke –
amiről neki fogalma sem volt –, nem is lett volna semmi baj. Nem
hibáztatjuk Anastasiát, és ezt te is tudod.
– Igen, én tudom. De mondtad ezt Anának is? Beszéltél vele azóta,
hogy elmentél, vagy mindig csak rajtam keresztül hívtad meg?
Juliette farkasszemet nézett velem, miközben átgondoltam, amit
mondott. Szerettem benne, hogy mindig kimondja, amit gondol. Szeretett és
támogatott, igazi barát, sőt igazi testvér volt. Viszont ha haragudott, vagy
csalódott bennem, azt sem félt a képembe vágni. És be kellett látnom, hogy
jogosan akadt ki rám.
Bólintottam, elővettem a mobilomat, és talán életemben először
bepötyögtem Ana számát. Juliette csodálkozva felhúzta a szemöldökét, de a
szemébe visszatért az örömteli fény, és a szája sarka is mosolyra görbült.
– Halló? – Ana kicsit élesen szólt bele a telefonba, ugyanakkor
hallatszott a hangján, mennyire meglepődött.
De legalább felvette, és nem valami olyasmit vakkantott
köszönésképpen, hogy: „Mi a fenét akarsz?”
Úgy gondoltam, Anastasia nem vágyik a béna bocsánatkérésemre, sőt
talán annak örülne a legjobban, ha egyáltalán nem hoznám szóba a
történteket, ezért egyszerűen annyit mondtam:
– Told ide a csontos feneked! Juliette-et apa hozta, szóval tudom, hogy
otthon van a kocsi. Julest amúgy is haza kell majd fuvarozni, nekem meg
kéne még egy segítő kéz átválogatni ezt a sok cuccot. Mielőtt felhördülsz,
elmondanám, hogy a segítők lecsaphatnak bármilyen kincsre, ami nekem
nem kell, és biztosíthatlak, bőven van miből válogatni. Szóval siess,
különben a többiek elkapkodják a jó dolgokat.
A többiek remekül szórakoztak és vihogtak körülöttem.

– Nem csontos a fenekem! – kérte ki magának Ana megjátszott
sértődöttséggel. Majd kis hallgatás után valamivel halkabban hozzátette: –
Húsz perc múlva ott leszek.

Pittyenést hallottam, de nem lepődtem meg, hogy köszönés nélkül
letette.

– Tessék – mondtam, miközben elküldtem a mostohatestvéremnek
SMS-ben a címemet, és hogy hol tud parkolni. – Húsz perc múlva itt lesz.

Mindhárman kíváncsian méregettek, de egyikük sem szólt egy szót
sem, csak folytattuk a munkát.

Végül Juliette törte meg a csendet, miközben felbontott egy borítékot.
– Mesélte Rob, hogy találkozgat valakivel?
– Hogy miii?! – sikkantottam, és izmos, hallgatag barátomra
pillantottam. – Nem is mondtad!
– Mert nem komoly a dolog – vonta meg a vállát.
– De igen, nagyon is az – vágta rá Vivian, mire Rob bosszúsan
rámeredt.
Amikor elvigyorodtam, engem sem kímélt a szúrós pillantásával.
– Még csak ismerkedünk, szóval nem tudom, miért vannak ennyire
bezsongva – biccentett Juliette és Vivian felé, aztán tüntetőén ismét a
kezében lévő borítéknak szentelte a figyelmét.
– Van neve is? – kérdeztem játékosan. – Hol találkoztatok? És mit
értesz azalatt, hogy még csak „ismerkedtek"? Csókolóztatok már? Jártok?
Találkozgattok közben mással is? Egymásba zúgtatok? Ne csináld már,
részleteket akarok! Utálom, hogy mindenből kimaradok, amióta nem kell
iskolába járnom.
– A neve Marian Fitzwalter – kacagott Juliette hisztérikusan. – A téli
szünet után iratkozott át hozzánk. Barna haja van, és übercsinos.
Kedvesnek, de hevesnek tűnik.
– Nem is tudom, kire emlékeztet! – nevetett Vivian, és sokatmondóan
rám nézett. – Úgy látszik, a mi imádott focikapitányunknak ez a típus jön be.
Rob a fejét csóválta, és a már szinte megtelt szemeteszsákba dobta a
kezében lévő levelet, majd nyúlt a következőért.
Amikor észrevettem, hogy halványan elpirult, elvigyorodtam. Egy ideig
tetszettem Robnak, amit mindenki úgy állított be, mintha teljesen odalenne

értem, ezért amikor úgy döntöttem, visszautasítom, féltem, hogy összetöröm
a szívét. De ha epekedett is utánam, nem mutatta ki, így könnyen jó barátok
tudtunk maradni. Örülök, hogy talált magának valakit.

– Várjatok! – kiáltottam fel hirtelen. – Robin Loxley egy Marian nevű
lánnyal jár?!

Juliette és Vivian azonnal nevetésben tört ki, mintha egész eddig arra
vártak volna, hogy leessen a tantusz.

Rob felmordult. Gyűlölte a Robin Hood-utalásokat, és képtelen volt
megbocsátani a szüleinek, amiért Robinnak nevezték el, miközben a
vezetékneve Loxley. A szülei azt gondolták, ez mennyire jópofa, de a
választásukkal tulajdonképpen örök szekálásra kárhoztatták a fiukat. Az
egyetlen enyhítő körülmény, hogy Rob máshogy írta a nevét, mint a legendás
törvényen kívüli hős. Ezt mindig felhozta mentségéül, de senkit sem érdekelt.
Szegény! Felső tagozatban mindenkinek nekiugrott, aki Robinnak szólította,
így egy idő után leszálltak róla. Legendás a jobbhorogja.

Nem akartam tovább cukkolni a barátomat, gondolom, úgyis halálra
cikizték már, amióta ezzel a Mariannel talál-kozgat.

– Micsoda véletlen – csóváltam a fejem.
– Vagy inkább a sors műve – vágta rá Juliette, mire Rob ismét
felmordult, aztán sóhajtva újabb borítékot bontott fel, és közben a
nevetséges szülőkről motyogott valamit az orra alatt.
– Felveszem – ugrott talpra, amikor megszólalt a kaputelefon.
Olyan gyorsan mozgott, hogy mindannyian nevetésben törtünk ki. Pár
pillanat múlva felém nyújtotta a kagylót.
– A portás az.
– Tessék?
– Halló, miss Ella? – A megszólítás hallatán elvigyorod-tam. A portás,
Yeriel egy tündéri kis Puerto Ricó-i férfi volt. Amikor az ügynökség
váratlanul átküldte a cuccaimat, elég jól összeismerkedtünk. Mondtam neki,
hogy szólítson csak Ellának, de egyszerűen képtelen volt elengedni a „miss"-
t. -Újabb küldemény érkezett.
– Újabb küldemény? – Görcsbe rándult a gyomrom. Hát ennek már
sosem lesz vége? Ha ez így megy tovább, kénytelen leszek felbérelni egy
csapatot csak a levelek szortírozására.

– Igen, miss Ella. De ne tessék aggódni, úgy látom, csak a
nappalibútor. Felküldjem?

– Bútor?! – Nem is rendeltem semmilyen bútort, mert még nem volt rá
időm. Úgy volt, hogy ma reggel nekiállok a keresésnek, és a héten el is
intézem, de kénytelen voltam eló'bb a levelekkel foglalkozni. – Ömm… Van
hozzá levél vagy valami üdvözlőkártya?

– Tessék várni, megnézem. – Addig is röviden összefoglaltam a
barátaimnak, hogy mi történt, amikor egyszer csak meghallottam Yeriel
hangját: – Áhá.

– Mi„áhá”?
– Úgy tűnik, ez is ajándék. Visszaküldjem?
– Ööö… – Fogalmam sem volt, mit feleljek. – Valaki küldött nekem
egy komplett nappaligarnitúrát? Ez most komoly?
– Jól néz ki? – kiabálta Juliette. – Mi van? – kérdezte ártatlanul, amikor
sokatmondóan rápillantottam. – Nincsenek még bútoraid.
– Nagyon ízléses, miss Ella – kuncogott Yeriel a kagylóban,
megválaszolva Juliette kérdését. – És drága. Tényleg jól néz ki, tetszene
magának.
– Rendben, akkor küldje fel – sóhajtottam.
– Azonnal, miss Ella – nevetett Yeriel.
Letettem a telefont, megfordultam, és azt láttam, hogy Vivian felém
fordítja a kamerát.
– Ella, most küldött neked egy vadidegen egy komplett
nappaliberendezést. Ezt muszáj megosztanod a csatornádon.
– Vigyázz, hova irányítod azt az izét! Juliette nem íratott beleegyezési
nyilatkozatot a szüleivel, és erősen kétlem, hogy apa engedné, hogy
szerepeljen a webepizódjaimban.
– Engedélyt kell kérnem hozzá? – ráncolta a homlokát Juliette.
– Scotty szeretne mindent szabályosan csinálni – bólintottam. – Nem
akarja, hogy bepereljenek minket, ezért mindenkinek, aki szerepelni akar a
sorozatban, alá kell írnia egy nyilatkozatot. És mivel még nem vagy
tizennyolc, gondviselő aláírása szükséges.
– Ez gáz – biggyesztette le Juliette az ajkát. – Megkérdezem otthon, de
szerintem igazad van, apa nem fog belemenni.

– Mindegy – vonta meg a vállát Vivian, miközben lőtt néhány képet a
levélkupacokról. – Akkor majd kikockázzuk az arcodat, vagy ilyesmi.

– Az duplán gáz.
Felnevettem, ám ebben a pillanatban kopogtak.
– Mégis ki küld csak úgy valakinek egy teljes nappaligarnitúrát? –
hitetlenkedett Rob.
– Nem tudom. Biztos valami tervező, aki reméli, hogy majd sok
epizódot forgatok a kanapén ülve.
– Megtartod?
– Lehet, nem tudom – vontam meg a vállam. – Még nincs.
– De mi van akkor, ha ronda? – kérdezte Juliette.
– Yeriel szerint jól néz ki – vontam meg ismét a vállam.
Kinyitottam az ajtót, mire Jules azonnal kiviharzott mellettem a
folyosóra, és felsikkantott:
– Úristen, Ella, ez valami mesés! Megtartjuk!
– Megtartjuk? – nevettem. – Ha szeretnéd, hogy maradjon, gyere
vissza, és segíts helyet csinálni neki.
A futár elég meglepett arcot vágott, amikor meglátta a káoszt a
nappaliban.
– Nem maga az első, aki meglepetés-küldeményt hoz ma –
mosolyogtam zavartan. – Szerintem egyelőre tegyék le a folyosón, a fal
mellé, kell egy kis idő, hogy helyet csináljunk idebent.
– Rendben. – A termetes férfi intett a csapatának, hogy rakják le a
bútorokat, és odaadta az átvételi elismervényt, hogy írjam alá. – Úgyis le
kell mennünk még a többiért.
– A többiért? – kérdeztem vissza döbbenten, de a futár meg sem
rezzent, a gondolatai már a földszinten jártak, a küldeménynél.
A kezében lévő papírra nézett, és bólintott.
– Ez csak a nappali- és étkezőbútor. Van még a hálószobához és az
irodához is.
Mostanra hozzá kellett volna szoknom a meglepetésekhez, ennek
ellenére tátott szájjal meredtem rá.
– Az egész lakást berendezik? De mégis ki küldte mindezt?

– Én azt nem t'om, kisasszony. Valami sztárlakberendező. Van itt
valahol egy üdvözlőkártya. Várjon egy kicsit, máris hozzuk a többit. Addig
próbáljanak meg legalább egy szabad ösvényt vágni, hogy bevihessük a
bútorokat a többi szobába – nézett végig aggodalmasan a lakásban
uralkodó zűrzavaron, majd fogta magát, és három társával együtt
visszaindult a lifthez.

Nyitva hagytam nekik az ajtót, és a barátaimhoz fordultam. Még mindig
nem tértem magamhoz a döbbenetből.

– Az egész lakáshoz jöttek bútorok.
– Őrület! – mormolta Vivian.
Mindenki mozgásba lendült, hogy segítsen helyet csinálni a
rakodóknak. Egy perccel később megint megcsörrent a kaputelefon.
Tekintve, hogy egész nap csak Yeriel hívogatott rajta, felvettem, és
felmordultam:
– Mondja, hogy nem újabb küldemény, mert több cuccnak már tényleg
nincs hely.
– Nem, miss Ella – nevetett Yeriel. – Mr. Oliver és Mr. Thompson
érkezett meg, de vannak velük néhányon, akik nincsenek rajta a listán. –
Megköszörülte a torkát, és valamivel halkabban folytatta: – Ömm… Mr.
Olivér azt mondta, hozott még férfierőt, hogy segítsenek a költözésben.
Felküldhetem őket?
– Igen, persze – nevettem. – Brian és Scott bárkit felhozhat. Mondja
meg nekik, hogy pont időben jöttek.
Letettem a telefont, a többiekre vigyorogtam, akik még mindig a
rumlival küszködtek a nappaliban.
– Jó hírem van. Megjött Brian, és hozott segítséget.
– Brian Oliver segítséget hozott? – tett félre Vivian egy dobozt az útból,
és megint kézbe vette a kamerát. – Ezt muszáj felvennem.
Két perc sem telt bele, és kopogtak az ajtón.
– Különleges küldemény Ellamara Rodrigueznek – duruzsolta nyálas
pornófilmsztár-hangján.
A barátaim kérdő pillantást vetettek rám, mire megvontam a vállam.
– Most mit mondjak? Eddig is tudtuk, hogy lökött.

– Tökéletes – nyomta meg Vivian a „felvétel" gombot a kamerán, majd
pimaszul rám mosolygott, és az ajtó felé fordult. – Muszáj csinálnunk néhány
képet, amikor hülyül, mert általában morcos vagy túl komoly a nyilvánosság
előtt.

Hagytam, hadd élje ki magát, elvégre van abban valami, amit mond.
Még Brian ügynökei is megjegyezték, hogy használok az imázsának, mert
szerethetőbbé teszem.

– Gyertek be! – kiabáltam. – Csak vigyázzatok, nehogy rálépjetek
valamire. Sikerült egy kis helyet csinálnunk, de még mindig elég nagy a
rendetlenség idebent.

Abban, hogy Brian egy dohányzóasztallal a kezében lépett be, semmi
meglepő nem volt. Abban viszont, hogy nem volt rajta póló, már sokkal
több. Kérdőn felhúztam a szemöldököm, mire rám villantotta széles
vigyorát, amely tökéletesen illett a nevetséges pornósztár-hanghoz, amin
megszólalt:

– Szép nagy csomagom van az ön számára, miss Rodriguez.
Megmutatná, hova tehetem… be?

A szemem majd kiugrott a helyéből, és a tenyerembe temettem egyre
vörösödő arcomat.

– Jesszusom, Brian! – visítottam, miközben Juliette, Vivian és még a
szupervisszafogott Rob is nevetésben tört ki. – El sem hiszem, hogy ezt
mondtad!

Erre végre Brian is elnevette magát, és miután letette a dohányzóasztalt,
a karja közé kapott, és megcsókolt.

– Bocs, de nem hagyhattam ki, és nem tudtam, hogy társaságod van –
szabadkozott. – Ezt most felvetted? – kérdezte zavartan, amikor észrevette
Vivian kezében a kamerát.

– Naná! – húzta ki magát büszkén a barátnőm, miközben továbbra is
minket vett.

– Ugye nem teszed bele a videóba? – kérlelt Brian.
Hangosabban nevettem, mint ő fél perccel ezelőtt.
– Most viccelsz? Hagyjam ki „Az én tündérmesébe illő életem"-ből,
amint pornós Brian „csomagok”-at szállít nekem?

Résnyire szűkült szemmel rám meredt, és közben próbálta kitalálni,
komolyan beszélek-e. Rendületlenül vigyorogtam rá. Persze hogy nem
fogom beletenni, ha nem akarja, de erről neki nem kell tudnia.

– Kihagynád, ha kapnál cserébe valami sokkal jobbat? – kérdezte.
– Jobbat, mint pornós Brian? – hördült föl Juliette. Látszott rajta, hogy
nem hiszi, létezhet ennél is jobb.
El kell ismernem, én sem hittem.
Brian a szájába vette két ujját, és hosszan füttyentett.
– Jól van, fiúk! Hozzátok!
A nyitott bejárati ajtó felé fordultam, amin Hollywood két legnagyobb
akciófilmsztárja – ugyancsak póló nélkül – épp becipelte az új kanapét a
lakásba.
Leesett az állam.
Az egyikük, Jesse Ramos népszerű akcióhős volt. Ha izmokat, sok
fegyvert és robbanásokat akartál, Jesse volt a te embered. Nemegyszer
szerepelt már Brian apjának filmjeiben – gondolom, így ismerkedtek meg.
A másik srác, Rhett Kessler inkább az akció-thriller műfajban mozgott.
Tökéletesen alakította a szexi, okos kémet. A filmjei tele voltak látványos
ugrásokkal és nindzsaharcokkal, amiket a rajongók annyira imádtak, plusz
elmés beszólásokkal és ábrándos férfimosolyokkal, hogy a női nézőket is
bevonzzák valamivel a moziba. Brian mesélt már róla korábban, amiből azt
szűrtem le, hogy Rhett az egyik legjobb haverja.
Jesse és Rhett is nyálcsorgatóan jól nézett ki, és mindketten
félmeztelenül álltak a nappalim közepén, arra várva, hogy megmondjam,
hova tegyék le a kanapét.
– Az én szemem káprázik – motyogta Rob –, vagy tényleg beállított az
Ellenséges felvásárlás szereplőgárdája, hogy segítsen Ellának költözni?
– Úristen! – sikkantotta Juliette.
– Oké, ezért hajlandó vagyok kitörölni pornós Briant –bólintott Vivian.
– Ez tényleg tündérmesébe illő!
Mindkét ijesztően ismerős srác a barátaimra vigyorgott, majd felém
fordult.
– Remélem, nem baj, hogy ilyen váratlanul betoppantunk – mosolygott
rám kisfiúsan Rhett, miközben letették a kanapét egy viszonylag rumlimentes

részre.
Jesse, miután megszabadult a nehéz bútortól, nagyot nyújtózkodott, és

egyetértően bólintott.
– Összefutottunk Briannel a stúdióban, mondta, hogy elkelne egy kis

extra izomerő, és hát… – Befeszített, és pimaszul rám vigyorgott.
Amikor végre magamhoz tértem az ámulatból, féloldalason Jesse-re

mosolyogtam.
– Igen, határozottan izomagyak vagytok mindketten.
Nevettek, aztán Jesse a kezét nyújtva felém lépett.
– Örülök, hogy végre megismerhetlek.
– Végre?
Kezet fogtam vele, aztán Rhetthez fordultam, de tudomást sem vett a

felé nyújtott karomról, hanem gyengéden magához ölelt – meglepett, milyen
közvetlen, és mennyire odafigyel az állapotomra. Cseppet sem zavarta, hogy
félmeztelen, és hogy annyival alacsonyabb vagyok nála, hogy az arcom a
dagadó mellizmához nyomódik.

– Ja, végre – nevetett. – Amióta a FantasyConon találkoztatok, ez a
hülye másról sem beszél, csak rólad. Hetek óta nyaggatom, mikor ad esélyt
arra, hogy lecsapjalak a kezéről.

Brian felnevetett, de azért elhúzott a haverjától, és szorosan maga mellé
vont. Örültem, hogy végre kapok egy kis levegőt, de gondolatban
elképedtem ezen a macsó megnyilvánuláson. Szerintem Brian észre sem
vette, hogy ezzel a gesztussal gyakorlatilag körbepisilt… Férfiak!

Valaki kopogott.
– Elnézést, kisasszony? – hallatszott egy óvatos hang, mire mindannyian
az ajtó felé kaptuk a fejünket.
A futár és csapata visszaért a többi bútorral, és aggódva a lakásban
lévő félmeztelen férfiakat méregette. Amikor felismerte őket, leesett az álla.
Tágra nyílt szemmel rám nézett, de nem jutott eszembe értelmes magyarázat,
ezért egyszerűen csak megvontam a vállam, és azt kérdeztem:
– Kell még segítség a cipekedéshez?

25.

Amikor Brian is a többiek után indult, hogy segítsen a hurcolkodásban,
megragadtam a karját, és visszahúztam.

– Hagyd, majd ők elintézik – csúsztattam a karomat a dereka köré.
Nem ellenkezett. Gyorsan puszit nyomtam a szájára, hogy csak rám
figyeljen. – Milyen napod volt? Hogy ment a próba?

Kiválogatták A Vörös Pimpernel szereplőgárdáját, és ma volt az első
olvasópróba. Brian tiszta ideg volt miatta, és rettenetesen izgult ma reggel,
indulás előtt.

– Elképesztően jól – ragyogott fel az arca, és hitetlen-kedve rázta a
fejét. – Még mindig nem hiszem el, hogy ezekkel az emberekkel fogok
dolgozni. Ez valami nagyon ütős lesz. Én vagyok az egyetlen főszereplő, akit
még nem jelöltek Oscarra.

– Jövőre majd pótolod. Ennek a filmnek köszönhetően úgyis tuti befutó
leszel.

Brian mély lélegzetet vett, és bólintott, mintha próbálná meggyőzni
magát, hogy tényleg így lesz. Idén nem jelölték a legjobb férfi főszereplő
kategóriában, bár a szóbeszéd szerint nem sokon múlt. Egy kicsit csalódott
volt, de szerencsére nem nagyon, tekintve, hogy álmodni sem mert arról,
hogy egyáltalán felmerül a neve. És az is segített túllépni a csalódáson, hogy
idén egy olyan filmben játszik főszerepet, ami tutira elsöprő sikert arat a
jövő évi gálán.

– Örülök, hogy jól sikerült az olvasópróba. Aggódtam, hogy túlságosan
zavarba jössz attól, hogy a drága, imádott sztárszerelmeddel, Astrid
Gravesszel fogsz dolgozni.

– Tessék? – hőkölt hátra elvörösödve. – Ezt meg honnan szedted?
Ennyire azért nem vagyok oda érte.

– Pedig elpirultál – vigyorogtam.
Brian az arcára tette a kezét, és nagyot káromkodott, amikor
megérezte, milyen meleg. Ugyanannyira zavarba jött, mint szilveszterkor.

– Fogd be, te nő! – meredt rám. – Ez nem sztárszerelem.
Imádtam ezzel ugratni.
– Ó, dehogyisnem!
– Csak felnézek rá – morogta. – Ne piszkálj!
– Eszem ágában sincs – tört ki belőlem a nevetés.
Brian résnyire szűkült szemmel rám meredt, és még szorosabban
magához vont.
– Tuti, hogy neked is van sztárszerelmed.
Naná hogy volt, de eszembe se jutott volna megmondani neki, mert
megölne érte.
– Pfff… Még hogy nekem? Nincs.
– De, de, van! – Látszott rajta, hogy nem hisz nekem. – Idővel
mindenki rajongani kezd valakiért. Amikor megtudom, ki az, vigyázz, mert
nem lesz kegyelem.
Rávillantottam ördögi vigyoromat – egy kicsit még kínozni akartam.
– Talán tényleg van valaki, akinek a jelenlétében az ájulás kerülgetne,
de nem árulom el a nevét. Ezt a titkot magammal viszem a sírba.
Játékos élcelődésnek hangzott, de a szívem mélyén tényleg
reménykedtem, hogy Brian sosem tudja meg, mennyire betegesen rajongok
Kyle Hamiltonért, a rocksztárért. Kyle a kedvenc együttesem énekese, az ő
poszterét tettem ki először a szobám falára. Viszont Brian ki nem állhatta.
Évekkel ezelőtt egyszer megemlítettem neki az egyik e-mailemben, hogy
szeretem a Tralse-t, mire végig kellett hallgatnom, Kyle mekkora egy bunkó,
és hogy elvből utálnom kéne az egész bandát. Azóta nem hoztam szóba
őket.
– Tuti, hogy vérciki a fazon, különben elmondanád – meredt rám Brian,
mintha a tekintetével ki tudná húzni belőlem az igazat.
Talán egy nap bevallom neki, hogy minden alkalommal, amikor az
ősellensége a mikrofonhoz lép, elgyengül a térdem, de az a nap nem ma van.
– Hogy haladsz az asszisztenskereséssel? – váltottam témát pofátlanul.
– Vannak normális jelöltek?
Brian vigyora egy csapásra eltűnt, és helyette lebiggyesztette az ajkát,
amin majdnem hangosan felnevettem. Tudtam, hogy ezzel elterelhetem a
figyelmét a sztárszerelmemről.

– Remélhetőleg nincsenek – morogta. – És akkor Scotty nem hagyhat
el.

– Igen, volt pár ígéretes jelölt – szállt be Scott is a beszélgetésbe a
szoba túlsó feléből – örült, hogy ellentmondhat a főnökének.

Õ interjúztatott ma reggel, miközben Brian az összeolvasáson volt. A
jelentkeződnek először őt kellett meggyőzniük, mielőtt a reménybeli
munkaadójuk elé kerülnek. Scottot ismerve nem hittem, hogy sokan
megütötték a mércét.

– Szuper – villantottam Scottyra széles mosolyomat. –Átküldenéd a
legjobbak nevét és elérhetőségét, miután Brian kiválasztotta közülük az új
asszisztensét?

– Gyorsan megtanultad, hogy mennek itt a dolgok – nevetett Scott, és
meglepetten felhúzta a szemöldökét.

– Nézz körbe! Tuti, hogy kelleni fog még segítség, ha másra nem is, a
rajongói levelek kezelésére biztosan.

– Hát… – Scott végignézett a többdoboznyi levélen és ajándékon, amit
ő is segített a nappali egyik felébe hordani – nem irigylem a leendő
asszisztensedet.

– Én sem – nevettem.
Ebben a pillanatban Ana szambázott be a lakásba, és zavartan ránk
nézett.
– Jól láttam, hogy… Rhett Kessler és Jesse Ramos épp egy íróasztalt
cipel a folyosón?
– Félmeztelenül! – csiripelte Juliette lelkesen bólogatva, és arcán széles
vigyorral megpaskolta a mellette lévő üres helyet a kanapén. – Gyere!
Csüccs le, és élvezd a műsort!
– De Jesse-vel vigyázzatok – kuncogott Brian. – Ő Los Angeles
legnagyobb nőcsábásza, és az sem fogja érdekelni, hogy kiskorúak
vagytok.
Ana egy pillanat alatt magához tért a döbbenetből, és kajánul Brianre
vigyorgott.
– Ha ezzel azt akartad elérni, hogy távol tartsam magam tőle, nem jó
módszert választottál.
– Tetves – vágta rá Brian.