Kelly Oram - Cinder és Ella 2. - Örökkön-örökké

– Ez már jobb – horkant fel a mostohatesóm.
– Tényleg? – kérdeztem suttogva, miközben Ana lehuppant Juliette
mellé.
– Kétlem – vigyorgott Brian. – De most már ez fog eszébe jutni,
valahányszor Jesse ráhajt.
Még akkor is hasamat fogva nevettem, amikor két rakodófiú, aki egy
hatalmas franciaágy fejtámláját cipelte, megállt előttem.
– Megmutatná, hogyan szeretné berendezni a hálót, hogy
összerakhassuk az ágyat?
Abbahagytuk az ökörködést, és bementünk a hálószobába – Brian
szeretett volna segíteni a berendezésében, és meglepően határozott
elképzelései voltak erről: az ágy nem kerülhetett a sarokba, mert nem akart
mindannyiszor végigmászni rajta, valahányszor vécére kell mennie éjjel.
Amikor emlékeztettem rá, hogy ez az én hálószobám, és az övé otthon,
a saját házában van, valami olyasmit motyogott, hogy részletkérdés, aztán az
ágykeretet összerakó pasikhoz fordult, és közölte, hogy elég sokat fog itt
tartózkodni, ezért joga van beleszólni a dologba.
A rakodófiúk persze velem értettek egyet, de végül beadtam a
derekam, és nem a sarokba tetettem az ágyat, bár így sokkal kisebbnek tűnt
a szoba. Volt egy olyan érzésem, hogy hiába költözöm el Briantől, nem
leszek annyit egyedül, mint eredetileg gondoltam. Úgy tűnt, az idő nagy
részében lesz egy nem hivatalos lakótársam. Nem tudom, miért, de valahogy
a nem hivatalos lakótárs nem riasztott annyira, mint a hivatalos.
Amikor mindent megbeszéltünk, megbíztak, hogy rendeljek pizzát,
mivel úgysem tudtam segítem a pakolásban. Fogalmam sem volt, hány pizza
kell az olyan termetes férfiak, mint Rhett és Jesse megetetéséhez, ezért a
biztonság kedvéért inkább többet rendeltem, és kértem mellé
csirkeszárnyakat is.
Miután a rakodófiúk elmentek, nemsokára megérkezett a kaja.
Mindenki azonnal rávetette magát. Ahogy leültek enni, visszamentem a
nappaliba, folytatni a levelek szortírozását. Jó, hogy most már van hova ülni,
és vannak polcok is, ahova a csecsebecséket tehetem.
Ana csatlakozott először, miközben a többiek még a konyhában
nevetgéltek és poénkodtak. Óvatosan ült le a kanapéra, és hosszan

tétovázott, mielőtt megszólalt:
- Ömm… – Egy röpke pillanatra azt hittem, bocsánatot fog kérni. Az

arcáról sütött a bűntudat, de mintha az utolsó pillanatban lebeszélte volna
magát. – Tudok segíteni valamiben?

A kérdés majdnem annyira meglepett, mint ha bocsánatot kért volna.
Bár lehet, hogy a maga módján így próbálta kifejezni, hogy sajnálja a
történteket. Meg akartam mondani neki, hogy ne legyen lelkiismeret-
furdalása, mert tényleg nem hibáztatom az Erik Clarke-dologért, de aztán
rájöttem, hogy valószínűleg szeretne mielőbb túllépni rajta, és úgy tenni,
mintha meg sem történt volna. Ami nekem is tökéletesen megfelelt.

Az ölébe adtam egy doboznyi bontatlan levelet, elmagyaráztam, mit kell
csinálnia, ő pedig azonnal munkához látott. Kínosnak éreztem a csendet,
ezért próbáltam kitalálni, mivel törhetném meg.

– Es… ööö… hallottál már Nash Wilsonról?
– A fotósról? – Bólintottam, Ana pedig megvonta a vállát, és átfutotta a
kezében lévő képeslapot. – Persze, anya annyira rajong a munkáiért, hogy
szerintem el is ájulna, ha személyesen találkozna vele. Egyszer elmentünk
valami puccos rendezvényre a galériájába, anyu meg annyira izgatott volt,
hogy alig állt meg a lábán. Láttad már a képeit? Elképesztően gyönyörűek.
Ez volt eddig a legnormálisabb beszélgetésem Anával. Furcsa, de jó
érzés volt. Jól megválogattam a szavaimat, mert nem akartam tíz lépést
visszaesni, miután ilyen hatalmasat sikerült előrelépnünk.
– Szerintem is – értettem egyet. – Brian és én pár hete elmentünk a
galériájába. Sokkal szebb fotók, mint vártam.
– Miért kérdezted?
– Hát… – Vigyáznom kellett, nehogy valami rosszat mondjak.
Felnéztem, és láttam, Ana milyen bizalmatlanul méreget.
Elbizonytalanodtam, vajon hiba volt-e szóba hozni a dolgot. Lehet, hogy azt
fogja hinni, dicsekedni akarok, vagy az orra alá dörgölni Nash ajánlatát,
hogy ezzel bizonyítsam, tévedett. Reméltem, hogy nem így lesz. –
Szilveszterkor odajött hozzám, hogy szeretne egy fotósorozatot készíteni
rólam, amivel megmutathatnám a sebhelyeimet a világnak.
Először tágra nyílt a szeme a döbbenettől, aztán gyanakvóan résnyire
szűkült.

– És miért mondod ezt el nekem?
Nagy levegőt vettem:
– Szerinted megcsináljam?
Ana szeme csészealjnyira tágult, és leesett az álla.
– Tőlem kérdezed, hogy megcsináld-e? Miért érdekel, hogy mit
gondolok?
– Mert te nem rejted véka alá a véleményed – vontam meg a vállam. –
Nem azt mondod, amit hallani szeretnék, és nem hitegetsz, hogy könnyen
fog menni, és minden csodás és tökéletes lesz. Nem fogod azt mondani,
milyen gyönyörű vagyok, és ez életem nagy lehetősége. – Elvigyorodtam, és
hozzátettem: – De azt sem fogod mondani, hogy csináljak, amit akarok.
Tudom, hogy van véleményed, és azt is tudom, hogy jól átgondolod.
Kíváncsi vagyok rá. Légyszi, mondd el!
Anastasia egy pillanatig szótlanul méregetett, közben a hallottakat
emésztette, és hogy vajon komolyan gondoltam-e, amit mondtam. Most már
tuti, hogy határozott véleménye van a kérdésről, csak azt próbálja eldönteni,
vajon tényleg hallani akarom-e. Aztán elszántság villant a szemében, és
kihúzta magát: úgy tűnt, eldöntötte, hogy elmondja, mit gondol, akár tetszeni
fog, akár nem.
– Jól van. Szerintem csináld meg.
Nem lepődtem meg különösebben a válaszán – akkor is az anyjával
értett egyet, amikor megnéztük az Erik Clarke-kal készült beszélgetést.
Én is kihúztam magam, és felszegtem az állam.
– Oké. És miért?
– Azért, mert muszáj.
Na ezen viszont meglepődtem.
Amikor látta rajtam, hogy összezavarodtam, megrázta a fejét.
– Te vagy a legmakacsabb, legmagabiztosabb, legbátrabb ember, akit
ismerek.
Igyekeztem pókerarcot vágni, de nem ment. Ana tudomást sem vett a
döbbenetemről, szerintem számított rá.
– Mindig tele vagy önbizalommal, de amikor szóba kerül a tested,
halálosan elbizonytalanodsz, mert rettegsz a hegeidtől. Félsz, hogy mások
mit gondolnak róluk.

Igaza volt. Már attól kivert a víz, hogy kiejtette a „heg” szót a száján.
– És tök jogosan – motyogtam.
De a mostohatestvéremet nem érdekelték a kifogások.
– A blogodon nyugodt szívvel leírsz bármit. Könyveket és filmeket
cincálsz ízekre, és tudod, hogy lesznek, akik hülyének fognak nézni a
véleményed miatt, de nem érdekel, ki mit mond rólad. Valójában nem az
nyomaszt téged, hogy mások mit szólnak a hegeidhez, hanem hogy te mit
gondolsz róluk. Ez az egész kizárólag arról szól, hogy te mit gondolsz saját
magadról.
Kellett néhány másodperc, hogy észrevegyem, tátva maradt a szám, és
becsukjam. Ebbe eddig bele sem gondoltam, de Anának igaza volt.
Általában le se tojtam, ki mit gondol rólam, kivéve, ha a hegeimről és a
bicegésemről volt szó. Ha szóba kerültek a fizikai korlátaim, más ember
lettem. Gyenge.
– Olyan határozott véleményed van szinte mindenről, Ella, hogy az már-
már a nagyképűség határát súrolja -folytatta. – Ezért tudsz helytállni a
kapcsolatodban egy olyan srác mellett, mint Brian. Mindketten elképesztően
magabiztosak vagytok, kivéve, ami a külsődet illeti. Abban a tekintetben
neked semmi önbizalmad.
Megint csak igaza volt. Ami a külsőmet és a testi korlátaimat illeti,
valószínűleg én voltam saját magam legnagyobb kritikusa. Soha senki nem
mondott annál szörnyűbbeket, mint amiket én már úgyis gondoltam
magamról. Talán pont azért fájtak annyira a sértések, mert elhittem, hogy az
az igazság.
– És ez gátol téged – tette hozzá Ana.
Zavartan összevontam a szemöldököm, mire a mostohatestvérem
megvonta a vállát.
– Ella, a te pasid a világ egyik legszexibb embere, aki még a földet is
megcsókolja, amire rálépsz, és éjszakánként melletted alszik. Lefogadom,
hogy még sosem vetkőztél le előtte, és nem látta minden hegedet. Sőt tutira
azt sem engedted, hogy megérintse őket.
Forróság öntötte el az arcomat, és a konyha felé pillantottam.
Legnagyobb szörnyűségemre elhalt a beszélgetés – nem akartak megzavarni
minket, de mindnyájan Anát hallgatták.

Görcsbe rándult a gyomrom, és még az is megfordult a fejemben, hogy
beviharzom a szobámba, és kipróbálom a vadiúj ágyamat, de én kértem ki
Ana véleményét, és mondtam azt, hogy kíváncsi vagyok rá, mert akkor is az
igazat fogja mondani, ha nem tetszik, amit hallok. Tényleg nem tetszett, de
most már megeszem, amit főztem. Annál többet nem tehettem, mint hogy
veszek pár mély lélegzetet, és próbálom leküzdeni a hányingerem.

– Tényleg nem – suttogtam, mivel Ana szemlátomást választ várt, pedig
biztosan tudta, mit fogok mondani. – Ezek közül egyiket sem engedtem, de
csak azért, mert még nem állok rá készen – védekeztem. – Nem azért,
mert…

– Ugyan már! – forgatta a szemét. – Igen, tény, hogy csak egy félénk
kis szűz lány vagy, de nem a szemérmed tart vissza. Ez kifogás, amivel
magad előtt is tagadod az igazat.

Megfeszültem. Ez volt az első durvább kijelentés, ami eszembe juttatta,
hogy kivel is beszélek. Tény, hogy amit Ana mondott, az nyers, bántó és
rideg volt, de vajon igaz is? Most nem gonoszkodni próbált, pusztán őszinte
volt.

– A prűd emberek rendszerint gyorsan levetkőzik a gátlásaikat, amikor
megtalálják az igazit. Neked Brian a nagy Ő, szereted, és tudod, hogy
viszontszeret. Több mint egy hónapig együtt éltetek, mégsem jutottatok el
odáig, hogy megmutasd neki magad, és nem azért, mert szégyenlős vagy,
hanem azért, mert félsz.

Igaza volt. Gyűlöltem beismerni, de teljes mértékben igaza volt.
Szerettem volna Briannel lenni, tényleg. Valahányszor csókolóztunk, mindig
többre vágytam – annyira, hogy az már szinte fájt. De mindig visszafogtam
magam.

– Azért kell megcsinálnod a fotózást, mert muszáj szembenézned a
félelmeddel – kanyarodott vissza Ana az eredeti kérdéshez. Én már meg is
feledkeztem Nash Wilson felkéréséről. – Egyedül te ítéled meg magad a
külsőd alapján, és addig nem fogsz készen állni az intimitásra, amíg ezen
nem lépsz túl. Mindig visszafogod majd magad, és nem fogod közel engedni
Briant sem. Amitől viszont ő egy idő után besokall. Titeket egymásnak
teremtettek, de ha mégis zátonyra fut a kapcsolatotok, az egyedül emiatt
lesz, és te leszel érte a hibás.

Ahogy kimondta az utolsó mondatot, bizonytalanság suhant át az arcán.
Meglepett, hogy érdekelte, vajon átlépte-e a határt. Ezelőtt biztosan nem
aggódott volna emiatt. Sőt élvezte volna, hogy annyira megdöbbentettek a
szavai, hogy a sírás kerülget.

Az arcára kiülő aggodalomtól Ana sebezhetőnek tűnt. Gyors pillantást
vetett a konyha felé, ahol Juliette és Brian ült, amiből rájöttem, hogy
ugyanazt teszi, amit én: próbálja elásni a csatabárdot, és igyekszik javítani a
viszonyunkon. Lehet, hogy sohasem kerülünk olyan közel egymáshoz, mint
Juliette-tel, de nem kell ellenségeskednünk. Úgy éreztem, az egész
kapcsolatunk jövője azon múlik, most hogyan reagálok. Esélyt adtam neki,
kértem, hogy legyen önmaga, ő pedig élt a lehetőséggel.

Mindennel, amit mondott, az elevenembe vágott, és ez megviselt, de én
kértem, hogy mondja el, mit gondol, és hálás voltam, amiért megtette.

– Köszönöm – motyogtam. – Értékelem az őszinteséged.
Kényszeredetten újabb borítékért nyúltam, kivettem belőle az
ajándékkártyát, és odatettem a többi közé.
– Nem fogod megcsinálni, mi? – bámult rám kitartóan Ana. – Nem
fogadod el az ajánlatát.
Mélyen beszívtam a levegőt, aztán lassan kifújtam.
– Nem biztos, hogy képes leszek rá – ismertem el.
Látszólag elfogadta a válaszomat, és ismét a levelekkel kezdett
foglalatoskodni.
– Ha engem kérdezel – szólalt meg kis idő múlva gyengéd hangon,
amin igencsak meglepődtem, mert nem hittem, hogy így is tud másokhoz
szólni –, szerintem gyönyörű képeket csinálna rólad.
Akárcsak a fejmosás, a bók is élesen a szívembe mart, mert
ugyanolyan nyers volt. A szemébe néztem, és nagyot nyeltem, hogy a
torkomban nőtt gombóc ellenére meg tudjak szólalni:
– Köszi.
Ana továbbra is engem nézett, és bár nem mosolyodott el,
barátságosan biccentett.
Ezután hallgatásba burkolóztunk, és folytattuk a levelek szétválogatását.
De ez a csend már nem volt kínos. Valami megváltozott közöttünk. Több

volt ez egyszerű tűzszünetnél: végre sikerült zöld ágra vergődnünk, és
elfogadnunk egymást. Sokáig tartott, de jó érzés volt.

Félve a konyha irányába pillantottam, és láttam, hogy Juliette könnytől
csillogó szemmel néz minket. Amikor találkozott a tekintetünk, kicsordult a
könny a szeméből, és olyan szélesen elmosolyodott, csoda, hogy nem
fájdult bele az arca. Felkuncogtam, de aztán észrevettem a többieket, akik
próbáltak úgy tenni, mintha nem engem néznének, és rájöttem, hogy bár
rendeződött a viszonyom Anával, mindenki halálosan cikinek érzi a
helyzetet.

Megköszörültem a torkomat, és jókedvet erőltettem magamra:
– Rhett, képzeld, múlt héten elolvastam A motowni gyilkosságot, és
Brian említette, hogy te játszod a főszerepet a filmben.
Ezzel sikerült megtörnöm a jeget, és mindenki folytatta, amit elkezdett,
például kidobták a papírtányérokat és a szalvétákat. Rhett bejött a
nappaliba, és tőlem nem messze leült a földre.
– Igen, decemberben fejeztük be a forgatást. Király volt, már alig
várom a bemutatót.
– Szuper. Na és milyen volt romantikus krimiben játszani a szokásos
akció-thriller helyett? Félre ne érts, biztos szuperül játszottál, csak meglepő
a váltás. Miért fogadtad el a felkérést?
Rhett arca felragyogott, mintha hízelegne neki, hogy ennyire
érdeklődöm.
– Hát… igazából azért, mert a könyv szerzője egyszer írt egy
bejegyzést, hogy mindig engem képzelt el a történet főnyomozójának.
Gondolom, a rajongói annyira odavoltak az ötletért, hogy a producerek
engem kerestek meg először – vonta meg meglepően szerényen a vállát. –
Hízelgő volt, ezért kíváncsiságból elolvastam a forgatókönyvet, és annyira
tetszett, hogy aztán a könyvet is. Azóta, mondhatni, Janice Bishop-rajongó
vagyok – vigyorgott.
– Ezzel nem vagy egyedül – nevettem. – Karácsonykor megtudtam,
hogy apám hatalmas fan, ezért kíváncsiságból elolvastam Janice új könyvét.
Azóta szabályosan falom a műveit. Nagyon jó író.
– Néhány hét múlva lesz a premier – villantotta rám Rhett büszke
mosolyát –, és még maradt néhány extra jegyem. Gyertek el Briannel!

Elhozhatnád apukádat is. Janice Bishop is ott lesz, szívesen bemutatlak neki.
– Ó… – Apám említésére teljesen zavarba jöttem. – Köszi, ez nagyon

kedves tőled, de…
– Ott leszünk – vágott közbe Brian, és mivel apámról nem tett említést,

én sem mondtam semmit. Még rágondolni is túlságosan fájt.
– Király, akkor felvetetem a neveteket a listára.
Brian leült mellém a földre, a kanapénak dőlt, és az egyik karját az

ölembe tette.
– Emlékszel arra a grafikára, amit Ella blogjához terveztettem? –

vigyorgott a haverjára.
Rhett épp egy nagy dobozt vett az ölébe, és úgy nézte, mintha

karácsonyi ajándék lenne, és próbálná kitalálni, mi van benne.
– A „Cinder és Ella kalandjai" websorozatra vagy mire gondolsz?
– Aha.
– Kibontanád, ha már a kezedben van? – mutattam a Rhett ölében lévő

dobozra. Látszott rajta, hogy fúrja az oldalát a kíváncsiság. – Nézzük meg,
mi van benne.

Rám kacsintott, és letépte a barna csomagolópapírt. Brian is felvett egy
dobozt, és kinyitotta, de közben folytatta, amit elkezdett:

– A bemutató tök jó indulás lehetne a „Cinder és Ella kalandjai"-hoz.
Persze csak ha nem bánod, hogy röviden meginterjúvolunk Ellával.

Rhett felnevetett, lesse pedig hangosan felmordult:
– Hogy aztán Ella kitehesse a szuper blogjára, aminek ötmillió követője
van? Nem hiszem, hogy zavarná a dolog. Sőt – villantotta rám Jesse
lehengerlő mosolyát – ha igazi kalandra vágysz, látogass meg valamikor a
forgatáson, épp a Maximum Force 3.-on dolgozunk. Ha jókor jössz,
feladjuk rád a biztonsági hámot, és kipróbálhatod, milyen robbantásos
jelenetet forgatni.
Édes, mennyire lelkesedik a pirotechnikáért. De valahol számítani
lehetett erre.
– Szuperül hangzik, de szerintem az ápolóm és a fizikoterapeutám
agyérgörcsöt kapna, ha megtennem. – Jesse arca csalódottan megnyúlt,
ezért gyorsan hozzátettem: -A pasimat viszont felrobbanthatjuk. Azt én is
élvezném.

– Aha, bomba jól hangzik – húzta el a száját Brian, mire mindenki
felröhögött.

– Megbeszéltük, mamacita – szaladt megint fülig Jesse vigyora. – De
cserben ne hagyjatok, mert ha elmondom a stúdiónak, hogy írni fognak
róluk az Ellamara Bölcsességén, a forgatás hátralevő részében kinyalják
majd a seggem!

Nem viccnek szánta, mégis nevettem rajta. Hihetetlen, mekkora
befolyásom lett Hollywoodban. A barátomra pillantottam, de ő csak
megvonta a vállát.

– Oké, akkor a napokban találkozunk – bólintottam rá a dologra.
– Azta! – Amikor Brian meglátta, mi van Rhettnél, kikapta a kezéből. –
Egy kávégép! És milyen szép. Ezt megtartjuk – vigyorgott rám.

26.

Apám aláírta a beleegyező' nyilatkozatot, így már Juliette és Ana is
szerepelhetett a websorozatomban. Egyedül azt kérte cserébe, hogy
vacsorázzak vele kettesben, hogy beszélgethessünk. Nem akartam
belemenni, de elég volt egyetlen pillantást vetnem Juliette arcára, és képtelen
lettem volna nemet mondani. Tudtam, mennyire szeretne benne lenni a
videónaplómban – különben is fontos szereplője az életemnek, így nehéz lett
volna mellette dolgozni, ha hivatalosan nem szerepelhet –, bár most sokkal
inkább abban reménykedett, hogy kibékülök apával.

Jules gyűlölte a családi konfliktusokat, márpedig akadt belőlük bőven,
amióta megjelentem az életükben. Amikor láttam, milyen boldoggá tette,
hogy Ana és én elsimítottuk a nézeteltéréseinket, tudtam, hogy muszáj lesz
meghallgatnom apát. De csak egyszer, és kizárt, hogy kettesben találkozzak
vele. Megmondtam neki, hogy Brian is velem jön, amit vagy elfogad, vagy
elfelejtheti a vacsorát. Meglepően könnyen belement a dologba, amitől
valamiért még több fenntartással álltam a találkozóhoz.

Brian asztalt foglalt egy Santa Monica-i étterembe, ahová legalább egy
hónappal előbb be kell jelentkezni. De úgy tűnik, ha az ország éppen
leghíresebb sztárpárja telefonál, és megkérdezi, nem lehet-e mégis valahogy
megoldani, varázslatos módon felszabadul egy asztal estére.

Brian nem azért foglalt asztalt ebbe az étterembe, hogy lenyűgözze
apámat, hanem mert a hely híres volt a diszkréciójáról. Elképzelhető, hogy
feszültté válik a hangulat, és egyikünk sem akarta, hogy bármi kiszivárogjon
a sajtónak. Én azt javasoltam, találkozzunk egyikünk lakásán, de Brian azt
mondta, nyilvános helyen kisebb az esélye, hogy apámmal egymás torkának
ugranak. Ez logikus.

– Nem csoda, hogy ide akartál jönni – suttogtam, miután egy
olyannyira félreeső asztalhoz vezettek minket, amely már-már teljesen el volt
zárva az étterem többi részétől.

– Így tényleg magunk lehetünk – felelte. Észrevette, hogy remeg a
lábam, ezért a térdemre tette a kezét. – Nyugi, minden rendben lesz. Ő
hívott el téged, nem pedig te őt. Nem azért jön, hogy veszekedjen.

– Attól még nem biztos, hogy nem fog – motyogtam.
– Hé… – húzott magához Brian. – Ha cirkuszolni kezd, elmegyünk. És
akkor legalább tudni fogjuk, hogy nem érdemes még egyszer találkozni vele.
Hangosan kifújtam a levegőt, próbáltam megnyugtatni vadul kalapáló
szívemet és remegő gyomromat. Briannek igaza van, nem kell többé
elviselnem apámat. Ha nem tetszik, amit mond, nem muszáj
végighallgatnom.
Amikor megérkezett, megfeszültem, Brian pedig elengedett, hogy
kihúzza magát, de aztán az asztal alatt megfogta a kezem. Összekulcsoltuk
az ujjainkat, és teljes erőmből megszorítottam a kezét. Ha tényleg
vacsorázni akarunk, akkor kénytelen lesz egy kézzel enni, mert én biztosan
nem engedem el, amíg apám látótávolságon belül van.
Apa valami köszönésfélét motyogott az orra alatt, miközben leült
velünk szembe, és biccentett a pincérnek, aki az asztalhoz vezette, és
megkérdezte, tölthet-e neki egy pohár bort. Mindhárman rendeltünk, aztán
néma csend telepedett ránk. Én biztosan nem fogok megszólalni először. Ő
akart találkozni, ha beszélni akar, akkor beszéljen. Én csak abba mentem
bele, hogy meghallgatom.
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy annyit se fogok mondani, „fapapucs",
apám felsóhajtott:
– Kösz, hogy eljöttél.
Sápadt volt, és sötét karikák húzódtak a szeme alatt, mintha az elmúlt
hat hétben egyáltalán nem aludt volna. A ráncai és a haját tarkító ősz
hajszálak is megsokasodtak. Ezek szerint kemény másfél hónap áll mögötte.
Helyes.
– Ella… édesem…
Megfeszítettem az állkapcsomat. Brian biztos minden rezdülésemet
figyelte, mert megszorította a kezem, hogy jelezze, mellettem van. Ez kicsit
megnyugtatott, ezért kifújtam a levegőt – észre sem vettem, hogy
visszatartottam a lélegzetemet.

– Ne haragudj – mormolta apa, aztán gyűrögetni kezdte az
asztalkendőjét. – Bár azt hiszem, ez nem lesz elég.

– Tényleg nem – ráztam meg a fejem, és behunytam a szemem, hogy ne
látsszon, könnyes lett. – Most nem.

Megrándult az arca, és mintha meggörnyedt volna a szavaim súlya alatt.
– Nem tudom, mi mást mondhatnék.
– Én sem tudom. Már mindent elmondtál. – Ránéztem, és
megkeményítettem a hangom. – Hányszor kértél bocsánatot, amióta
hozzátok költöztem? Olyan sokszor, hogy már nem jelent számomra
semmit, mert hiába mondod őszintén, biztos, hogy néhány nap, hét vagy
hónap múlva úgyis megint bocsánatot fogsz kérni.
– Édesem, én nagyon igyekszem…
Megráztam a fejem – gyors, már-már pánikszerű mozdulat volt.
– Nem eléggé. Nem hagyhatom, hogy újra és újra összetörd a
szívemet, mert egy idő után Brian sem fogja tudni összeragasztani.
Karácsonykor a lelkembe tiportál. Végleg megtörtél, és ezen nem bírom
túltenni magam. Képtelen vagyok elfogadni a bocsánatkérésedet, és
megjátszani, hogy mi sem történt. Ha az életem része vagy, folyton
megbántasz, és én ebbe egy idő után bele fogok halni.
Remegés futott végig rajtam, ezért Brian átkarolt, és magához vont. Az
asztalkendőjével felitatta azt a néhány könnycseppet, ami kibuggyant a
szememből, és végigfolyt az arcomon.
Amikor a pincér kihozta az ételt, megmerevedtem, de Brian továbbra is
szorosan ölelt, és mindkettőnk helyett beszélt. Amikor újra magunkra
maradtunk, ő és apa kelletlenül a kezébe vette az evőeszközt, de én csak
bámultam a tányéromat.
Brian észrevette, hogy nem eszem, ezért még egyszer megölelt, de nem
szólt rám, hogy egyek. Tudta, milyen feldúlt vagyok, és kizárt, hogy egy falat
is lemenjen a torkomon.
Amikor apának is feltűnt, hogy nem eszem, felsóhajtott. Letette a
villáját, és a szemembe fúrta párás tekintetét.
– Ella… – Elcsuklott a hangja, várnia kellett, amíg lecsillapodik egy
kicsit. – Nem akartalak megbántani. Szeretlek, kicsim.

Bár semmi kedvem nem volt ehhez a beszélgetéshez, azért jöttünk ide,
hogy ezt megvitassuk, ezért megacéloztam magam, és kimondtam, amit ki
kellett mondanom.

– Tudom, apa, de akár akarod, akár nem, mindig megbántasz.
Elhiszem, hogy szeretsz, mégis én vagyok életed legnagyobb hibája.

– Én nem így…
– Ne, tényleg az vagyok. – Nem hagytam, hogy befejezze a mondatot,
mert nem voltam kíváncsi a hazugságaira. Akkor sem, ha tudtam, hogy nem
szándékosan hazudik, hanem mert maga előtt is tagadja az igazat. – Jennifer,
Juliette és Anastasia… ők a te szemed fényei. Ez teljesen egyértelmű abból,
ahogy beszélsz róluk, ahogy rájuk mosolyogsz, ahogy szereted őket. De
velem más a helyzet, és ezt mindketten tudjuk.
– Nem arról van szó, hogy téged nem szeretlek. Csak nehéz, mert az
anyád…
– Próbálkozol – vágtam a szavába, mert nem akartam, hogy anyut is
belekeverje. Azt nem hiszem, hogy túlélném. – Látom, hogy nagyon
igyekszel, és ezért hálás vagyok. De még ha valamennyire szeretsz is, sokkal
inkább a tetteid következménye vagyok, mintsem a lányod. Folyamatosan a
hibáidra emlékeztetlek, és úgy tűnik, képtelen vagy ezt elengedni, ezért nem
kényszerítelek rá tovább.
– Ella… kicsim… nem kényszerítesz, én szeretném, hogy működjön a
kapcsolatunk. Azóta szeretném, hogy a rendőrség felhívott, hogy elmondja,
balesetet szenvedtél. Ez a hat hét, amióta nem vagy az életem része, kész
rémálom volt. Átestél egy újabb műtéten, de nem lehettem ott. Új lakásba
költöztél, új életed van… és én nem lehetek a része. Lehet, hogy még nem
tökéletes a viszonyunk, és talán mindig is lesz egy kis különbség abban,
hogy milyen a kapcsolatom veled, illetve Jenniferrel és az ikrekkel. De ez is
jobb a semminél. Még mindig jobb próbálkozni, mint elveszíteni téged.
– Lehet, hogy neked jobb, de nekem csak fájdalmat okoz.
Mély lélegzetet vettem, egy kis ideig bent tartottam a levegőt, aztán
lassan kifújtam. Még néhány könnycsepp legördült az arcomon, és ahogy
apámra néztem, aztán meg megéreztem Brian meleg, biztonságot adó karját
magam körül, hirtelen megértettem, miért fáj ennyire.

– Nem akarok senki tetteinek a következménye lenni, azt akarom,
hogy én legyek valaki szeme fénye.

Ekkor már némán rázott a sírás, és Brian mellkasához bújtam. Ő
szorosan magához ölelt, és a fejemre hajtotta a fejét.

– Több vagy te nekem, mint a szemem fénye – simogatta gyengéden a
hajamat. – Te vagy az életem, a szívem, a lelkem, a mindenem.

Percek teltek el így – a könnyeimmel eláztattam Brian ingét, de se ő, se
apa nem szólt egy szót sem. Amikor összeszedtem magam,
felegyenesedtem, megtöröltem a szemem és az orrom az asztalkendővel, és
ittam egy korty vizet.

Utána visszabújtam Brianhez, majd apámra pillantottam. A szeme vörös
volt, az arcán elkeseredettség tükröződött. Elkapta a tekintetem, aztán úgy
látszott, hogy elmerülten szemlél minket: ahogy Brian ölelt, és ahogy én
kapaszkodtam belé, teljes bizalommal, mintha az életem múlna rajta.
Miközben minket nézett, alig észrevehetően megcsóválta a fejét.

– Nem te vagy a hiba, amit bánok, Ella – mondta halkan. – Hanem az,
hogy kisétáltam az életedből.

Bár el tudnám ezt hinni!
Apa hátradőlt, de a tekintetét továbbra sem vette le rólunk.
– Anyáddal muszáj volt elválnunk, de téged nem kellett volna
elhagynom. – Most egyenesen rám nézett, és szinte könyörgött a pillantása.
– Te váratlan ajándék voltál, Ella. Ő az a következmény, amit bánok –
nézett Brianre.
Kérdőn összevontam a szemöldököm – nem egészen értettem, mire
gondol.
Apa felsóhajtott, de a tekintetét továbbra sem vette le az engem ölelő
férfiról.
– Neked is bocsánatkéréssel tartozom.
Brian nem reagált, én viszont halkan felszisszentem. Nem számítottam
rá, hogy apám beismeri, helytelenül viselkedett a párommal.
– Szeretem a lányomat – mondta határozottan, de nem dühösen. – És
aggódom, hogy a hírneved milyen hatással lesz rá. Aggaszt a nőfaló múltad,
mert nehezen hiszem el, hogy hirtelen megváltoztál, és nem fogsz fájdalmat
okozni a kislányomnak.

– Ez érthető – bólintott Brian, amivel teljesen meglepett. – Ennyi
elvárható egy apától, aki törődik a lányával. De értse meg, hogy a
hírnevemmel nem tudok mit csinálni. Annyit tehetek, hogy amennyire
módomban áll, megpróbálom megvédeni Ellát, miközben segítek neki
megbirkózni a felhajtással. Sosem fogom magára hagyni. – Erre apa
állkapcsa megfeszült, de nem szólalt meg. – Ami pedig a nőket illeti… Eleve
azért kezdtem el csajozni, hogy feldolgozzam Ella eltűnését, bár belátom,
nem a legjobb módszert választottam. – Apa már szóra nyitotta a száját,_
de bármit is akart mondani, Brian belefojtotta a szót: – Abban a három
évben, amikor leveleztünk Ellával, volt, hogy randizgattam, de egyikből sem
lett semmi komoly, és soha nem csináltam olyat, amivel kockára tettem
volna a jó híremet. Bár nem ismertem személyesen a lányát, már akkor is
csak őt akartam. Arra vártam, hogy betöltse a tizennyolcat, és azt
terveztem, hogy Bostonba utazom a szülinapja után, hogy találkozzak vele
és az anyukájával. Arra gondoltam, hogy akkor mindent bevallók arról, ki
vagyok, és hogyan érzek iránta. Aztán jött a baleset – amikor azt hittem,
örökre elvesztettem –, és egy részem belehalt a fájdalomba. Azért szedtem
fel annyi nőcskét, hogy betöltsem az űrt, amit Ella eltűnése hagyott maga
után. Tudom, hogy hülyeség volt, de én így dolgoztam fel a fájdalmat.
Viszont az, amit ezektől a nőktől kaptam, a közelébe sem ért annak az
örömnek, amit akkor éreztem, amikor korábban Ellától akár csak egy
üzenetet kaptam.

Ha engem kérdeztek, ritkán hall az ember ennél romantikusabb
szerelmi vallomást. Lángba borult az arcom, és szorosan megöleltem Briant,
hogy tudassam vele, én is ugyanennyire szeretem őt. Egy kicsit sem zavartak
a nőügyei. Megértettem, miért élt olyan életet, és tudtam, hogy az igazat
mondja. Azok a nőcskék semmit sem jelentettek neki, és többé nincs is
szüksége rájuk.

Visszaölelt, és puszit nyomott a fejemre.
– Azóta, hogy megkaptam az első e-mailt Ellától a balesete után, még
csak gondolni sem gondoltam más nőre. Nekem csakis Ellamara számít. Ez
a hirtelen „változás", amiről beszél, valójában nem is változás. Ez vagyok én
igazából, végre visszataláltam a fényre a sötétségből. Nem fogok fájdalmat
okozni a lányának, nem fogom elhagyni őt. Soha többé nem térek vissza a

korábbi életmódomhoz. Sőt, ha majd megöregszünk és megőszülünk, és
elérkezik a búcsú órája, Isten felkötheti a gatyáját, mert nem hagyom, hogy
csak úgy elvegye tőlem. Ha vinni akarja, akkor engem is vinnie kell.

Elmosolyodtam, ahogy elképzeltem, hogy a Mindenható és Brian
kötélhúzást játszik velem. Simán kinéztem a pasiból, hogy még az Úrral is
megküzd értem.

– Megértem, hogy aggódik a kapcsolatunk miatt – Brian
megkeményítette a hangját –, de ezt a gyűlölködést azonnal be kell fejeznie.
Teljesen felesleges, és csak fájdalmat okoz vele Ellának. Ha nem tud
elfogadni, örökre elveszíti a lányát… ha ugyan nem vesztette el máris.

Komolyan mondom, imádom, amikor a barátomból előbújik az alfahím.
Mindig egy kicsit zavarba jövök tőle, de egyben izgatottá is tesz, na meg
olyan észbontóan szexi! Nem véletlenül volt ő a tökéletes választás Cinder
szerepére: egy magabiztos pasi, ráadásul igazi vezértípus. A valóságban is
simán elmehetne rettegett harcos hercegnek.

Apám kedvéért elnyomtam a mosolyomat, mert velem ellentétben ő
nem értékelte Brian pimaszságát. Sőt, kifejezetten utálta. Most viszont –
legnagyobb meglepetésemre – egy rossz szava nem volt érte. Félretette a
büszkeségét, és bár minden ízében megfeszült, és a fogát csikorgatta, kurtán
Brian felé biccentett.

– Rendben. Áldásomat adom rátok. – Annyira megdöbbentett, hogy
szabályosan hátrahőköltem, mintha arcon csaptak volna a szavak. Amikor
észrevette a szememben a hitetlenkedést, felsóhajtott. – Mint mondtam,
bocsánatkéréssel tartozom a barátodnak.

Apa meg vakarta a tarkóját, és belekortyolt a borába. Brian szótlanul
ült, időt adott neki, hogy végiggondolja, mit akar mondani. Én visszafojtott
lélegzettel vártam a folytatást. Elképzelhető, hogy apám komolyan gondolta,
amit mondott? Elképzelhető, hogy tényleg elássa a csatabárdot, és áldását
adja ránk? Túl szép volt, hogy igaz legyen.

– Tudom, hogy szereted Ellát – nézett végül Brianre. – Ez teljesen
nyilvánvaló, amióta szerepeltél a Kenneth Long Show-ban. Csak a bolond
nem látja.

Mikor már azt hittem, nem tud jobban meglepni, mond valami még
megdöbbentőbbet…

– Én ezt nem értem… – húztam össze zavartan a szemöldököm. – Ha
tudod, mennyire szeretjük egymást, miért utálod őt?

Apa rám nézett – látszott rajta, hogy tudja a választ a kérdésemre, csak
nem akarja elmondani. Gyors pillantást vetett Brianre, és elfintorodott.

– Mert féltékeny vagyok rá.
Hogy mi van?
A barátomra pillantottam – látszott, hogy ő is legalább annyira
meglepődött, mint én.
– Mogorva és megkeseredett vagyok – sóhajtott apa –, és könnyebb
volt rajta kitölteni a haragomat, mint beismerni, az én hibám, hogy soha nem
leszel igazán a kislányom.
– Micsoda? – kapkodtam levegő után.
– Minden, amit Brian karácsonykor mondott, igaz – vonta meg apa a
vállát, és a barátomra emelte a tekintetét. – Te vagy a férfi Ella életében.
Már jóval azelőtt te voltál az, hogy én ismét képbe kerültem. A kórházban
téged, pontosabban Cindert szólongatta. Amikor félig öntudatánál volt, és
túl nagy volt a fájdalom, vagy az anyja után sírt, a te nevedet ismételgette.
Akkor még nem értettem, kit vagy mit ért alatta.
Tágra nyílt a szemem – erről eddig nem hallottam. Brian egy kicsivel
közelebb vont magához.
– Akármi történik, mindig hozzád fut – folytatta apa a hangjában
nyilvánvaló vereséggel. – Te tudod megvigasztalni, mosolyt csalni az arcára,
te vagy az, akiben megbízik… jobban ismered őt, mint én, és jobban
gondját is tudod viselni.
Brian minden izma megfeszült – mindössze ennyi jele volt annak, hogy
hatással voltak rá apám szavai. Elég jól ismertem már, így tudtam, hogy ez
az jelenti, próbálja nem túlságosan beleélni magát az új fordulatba.
Max Oliver meglehetősen nehéz ember, és bár Brian nem túlzottan
szerette, vágyott az elismerésére, de nem sűrűn volt benne része.
Emlékszem, alig várta, hogy megismerje apámat. Igazi főnyereménynek
tartotta magát: okos, felelősségteljes és független, képes gondoskodni a
nőről, akit szeret, és komolyak a szándékai velem kapcsolatban. Azt várta,
hogy apám örülni fog majd kettőnknek.

A valóság azonban komolyan megtépázta az egóját. Sohasem mondta,
de tudtam, mennyire fáj neki, hogy apám ellenzi a kapcsolatunkat. Abból
jöttem rá, hogy apa mindig könnyen kihozta a sodrából, és védekezni
kezdett. Brian nem szokott ilyet csinálni, hacsak nem érdekli, mit gondol
róla a másik. Azért ment fel benne olyan könnyen a pumpa, mert –
Maxéhez hasonlóan – próbálta kivívni apám elismerését. Azt akarta, hogy
kedvelje őt, és büszke legyen rá. A bizalmára vágyott, és szerette volna, ha
elismeri, milyen jól gondomat viseli.

– Apa… – kezdtem halkan. – Csupa jó dolgot mondtál Brianről. Ha a
hírnévtől eltekintünk, egyetlen apuka sem kívánhatna jobb férfit a lánya
mellé.

Ismét Brianre pillantott, az arca ellágyult, majd visszanézett rám.
– Tudom, kicsim, és örülök, hogy találtál valakit, aki ilyen jól gondodat
viseli, és ennyire szeret. Mindkettőtökkel igazságtalan voltam, és ezért
bocsánatot kérek. – A tekintete kettőnk közt ugrált. – Az áldásomat adom
rátok, tényleg. Csak nehéz lenyelni a keserű pirulát.
– De miért?
– Az, hogy elhagytalak, életem legnagyobb hibája volt. – Nagyot nyelt,
a tekintete elfelhősödött. – Nem azt bánom, hogy összejöttem anyáddal,
vagy hogy megszülettél, hanem hogy kiléptem az életedből. Ez abban a
pillanatban tudatosult bennem, hogy meghallottam, balesetet szenvedtél.
Ültem a kórházban, és arra gondoltam, ha végig kell néznem, hogy
meghalsz, az lesz az én büntetésem… ha pedig túléled, lehetőséget kapok
arra, hogy jóvátegyem a bűnömet. Amikor biztos lett, hogy életben
maradsz, tudtam, esélyt kaptam Istentől a hibáim jóvátételére. Élni akartam
ezzel az eséllyel. Szerettem volna, hogy az életem része legyél, hiszen te
vagy az én kislányom. Határtalanul boldog voltam, hogy kaptam egy
második lehetőséget. Alig vártam, hogy hazavigyelek a kórházból, és te is a
család része legyél, de ez sokkal nehezebbnek bizonyult, mint eredetileg
gondoltam. Túl mély volt a seb, amit a szíveden ejtettem, és nem hittem,
hogy képes leszel megbocsátani nekem. – Elkapta a pillantását,
megköszörülte a torkát, és megint belekortyolt a borába. Miután
összeszedte magát, Brianhez fordult. – Amikor Ella kapcsolatba lépett
veled, és megint beszélni kezdtetek, egy csapásra megváltozott a hangulata.

Mintha kicserélték volna. Akkor már tudtam, hogy elkéstem, soha többé
nem lesz az én kislányom, de hát én voltam a bolond, hogy elhagytam. A
távollétemben rád talált, átvetted a helyem, és olyan jó munkát végeztél,
hogy többé nem is volt rám szüksége.

– Apa… – Nem azért mondta mindezt, hogy bűntudatot keltsen
bennem, mégis kezdtem megsajnálni.

Megrázta a fejét, továbbra sem vette le a szemét Brianről.
– Jobb ember vagy nálam, Brian Olivér, és jobban megérdemled Ellát,
mint én. Erre akkor jöttem rá, amikor annyira megbántottam, hogy a
kezedbe tette a sorsát, kisétált az életemből, és vissza sem nézett. Az volt a
legrosszabb az egészben, hogy nem hibáztathattam, elvégre én űztem el
magamtól. Én törtem össze a szívét. És még csak aggódni sem aggódhattam
érte, mert tudtam, hogy gondját fogod viselni. Tudtam, ha valaki képes
orvosolni a károkat, amiket okoztam, az te vagy, amiért egyszerre érzek
irántad gyűlöletet és hálát.
– Apa… – Anélkül kezdett ismét patakzani a könnyem, hogy
észrevettem volna.
– Ne haragudj, Ella! – Lehunyta a szemét, és megrázta a fejét. –
Annyira sajnálom! – Vett egy mély lélegzetet, kinyitotta a szemét, és elkapta
a tekintetem. – Folyton csalódást okozok neked, és pocsékul érzem
magam, hogy ilyet kérek, de kérlek, ne zárj ki teljesen az életedből! Ne
fordíts nekem hátat, ahogy én tettem. Könyörgöm, kicsim! Nem akarlak
megint elveszíteni.
Már akkor ingatni kezdtem a fejem, mielőtt tudtam volna, mit fogok
mondani.
– Apa… nem is tudom. Én ezt nem bírom tovább. Folyton
ugyanazokat a köröket futjuk, és minden alkalommal egyre mélyebbek és
fájdalmasabbak a sebek.
Szipogni kezdtem, mire Brian a kezembe nyomta az asztalkendőjét, én
pedig szégyentelenül belefújtam az orromat. Fejenként kábé kétszáz dollárt
fizetünk a vacsoráért, egy textilszalvétát igazán ki tudnak cserélni.
Fájdalom suhant át apám arcán, és ismét lehunyta a szemét.
– Most más lesz – suttogta. Őszintének tűnt, de már nem hittem neki. –
Azóta alázatosabb lettem, Ella. Végre megértetted velem, hogy nem lehetsz

a kislányom, mert már nem vagy kislány. Felnőttél, én pedig lemaradtam
arról, hogy kivehessem a részem a nevelésedből. Ez az, amit igazán bánok.
Ez a tetteim következménye, amiért egyes-egyedül én vagyok a felelős.
Még apának sem igazán nevezhetem magam, ezt a kiváltságot elvesztettem,
amikor lemondtam rólad. Ha adsz még egy esélyt, többé nem próbálok
olyan szerepet betölteni, amelyhez nincs jogom, elfogadom, hogy Brian az
életed része, és hálás leszek, hogy találtál valakit, aki betölti a magam után
hagyott űrt. Örömmel üdvözlöm a családban, ha ez kell ahhoz, hogy
bizonyítsak előtted. – Megint Brianre nézett, szemében őszinteség csillogott.
– Jó ember vagy, hiba volt olyan durván ítélkeznem feletted. Ezért
bocsánatot kérek. Remélem, meg tudsz bocsátani, és hidd el, komolyan
mondtam, hogy Ellával együtt téged is a családunk részének tekintelek. Te is
a csomag része vagy, és ezt hajlandó vagyok elfogadni.

– Köszönöm – mormolta Brian olyan visszafogottan, amilyennek még
nem is hallottam. – Értékelem.

– Nincs sok választásom, életem mind a négy nője teljesen odavan
érted – vonta meg a vállát apa. Félmosolyra húzódott a szája, hogy tudassa
Briannel, csak ugratja.

Válaszul ő is halványan elmosolyodott, és alig észrevehetően biccentett.
– Erről Ellának kell döntenie. Nekem mindig ő lesz a legfontosabb.
Bárhogy dönt, én mellette állok.
– Természetesen – bólintott apa, majd reménykedő pillantást vetett
rám.
Görcsbe rándult a gyomrom. Nem bólinthattam rá a dologra, de azt
sem mondhattam, hogy nem adok neki még egy esélyt.
– Időre van szükségem – suttogtam.
Apám arca megnyúlt, a szeméből eltűnt a remény, de próbálta nem
kimutatni a csalódottságát.
– Megértem. Annyi időt kapsz, amennyit szeretnél. Türelmes leszek. –
Nagyot nyelt. – Tényleg nagyon sajnálom. Remélem, egyszer megbocsátasz,
de ha mégsem, akkor is szeretném megköszönni, hogy a lányokat nem
zártad ki az életedből miattam. Hiszed vagy sem, Anának is szüksége van
rád, Juliette pedig egyenesen belebetegedett volna, ha nem lehettek tovább
barátok.

– Az nem fog megtörténni – ráztam meg a fejem, és egy picit én is
elmosolyodtam.

Az érintetlen ételre néztem, mire összerándult a gyomrom. Éreztem a
bőrömön apám tekintetét, és tudtam, abban bízik, varázsütésre jókedvre
derülök, és minden rendbe jön. Hogy a vacsora során egyszer csak
elfogadom a bocsánatkérését, és azt mondom, megbocsátok neki, és
tartsuk a kapcsolatot. Még nem álltam készen erre, és képtelen voltam
elviselni, hogy rám helyezi ezt a terhet.

– Ne haragudj – suttogtam, és sürgetőn Brianre néztem. – Szeretnék
elindulni.

Nem kérdezett semmit, csak intett a pincérnek, kérte a számlát, és két
perccel később már indulásra készen álltunk. Apám továbbra is az asztalnál
ült, és a saját, szinte érintetlen ételére meredt.

– Értékelem a bocsánatkérést, és gondolkodni fogok rajta – mondtam.
Bólintott, de képtelen volt rám nézni. Gondolom, a szeme megtelt
könnyel, és nem akarta, hogy lássam.

27.

A „Cinder és Ella kalandjai"-hoz készült, vörös szőnyeges Rhett Kessler-
interjú zseniális lett. Ki gondolta volna, hogy Rhett született humorista?
Bemagolt egy csomó nyálas csajozós szöveget spanyolul, és véletlenszerűen
benyögte valamelyiket az interjú során. Végig dőltem a nevetéstől, Brian
meg ideges volt, mert egy szót sem értett az egészből. Szerintem az esetek
többségében Rhett sem tudta, mit beszél. Különben valószínűleg nem
mondja azt, hogy a férfiakat szereti, amin szabályosan fetrengtem a
röhögéstől.

– Jaj, ne már, ez most tényleg romantikus volt – duzzogott, miközben
előregörnyedtem, és a botomra támaszkodva vihogtam.

– Igen, tényleg az volt – ziháltam, és a kezem az oldalamra tettem, ami
időközben megfájdult a nevetéstől. – Nagyon romantikus. Ugye tudod,
hogy azt mondtad, olyan szép vagyok, hogy azt kívánod, bár ne lennél
meleg?

– Hogy mi?! – Rhett elsápadt, nekem fülig szaladt a mosolyom, Brian
pedig hangos nevetésben tört ki.

– Előtte meg azt, hogy engem szeretni olyan, mint hasmenést kapni.
– Ó, az a szemét… – Rhett valami olyasmit morgott az orra alatt, amit,
ha érthető lett volna, biztosan ki kellene sípolnunk. – Így jársz, ha a
haverodat kéred meg, hogy fordítson le neked néhány mondatot –
vigyorgott zavartan. – Kösz szépen, Jesse – nézett dühösen a kamerába. –
Remélem, jól szórakoztál, seggfej!
Erre Briant és engem is vadul rázni kezdett a nevetés.
– Te Jesse Ramost kérted meg, hogy fordítson neked?! Megőrültél?
– Ő az egyetlen ismerősöm, aki tud spanyolul – mentegetőzött Rhett. –
Nem akartam a Google Fordítót használni, mert azt szerettem volna, hogy
hiteles legyen.
– Abszolút hiteles volt – biztosítottam. Próbáltam abbahagyni a
röhögést, hogy szegény ne érezze olyan hülyén magát, de egyszerűen nem

ment. – Nyelvtanilag hibátlan volt, és a kiejtésed sem rossz. Minden spanyol
ajkú néző értette, mit mondasz. – Ekkor ismét kitört belőlem a nevetés, és
bele kellett kapaszkodnom Brian karjába, nehogy elessek.

– Szerintem hagyjuk ezt a dolgot – veregette vállon együttérzőn Rhettet
–, mielőtt a barátnőm megfullad a nevetéstől, te meg bevallod ország-világ
előtt, hogy merevedési problémáid vannak, vagy ilyesmi.

Ha ez így megy tovább, tényleg meg fogok fulladni a nevetéstől.
– Jaj, ne csináljátok, elég! Meghalok! Már fáj a hasam, és el fog
kenődni a szempillafestékem!
– Azt hiszem, innen nincs visszaút, szóval legyen ez a végszó – nevetett
Brian a kamerába. – Mi most megyünk, és megnézzük a filmet!
– Kösz, hogy velünk tartottatok – tettem hozzá. – Ez tényleg kalandos
beszélgetés volt. Sziasztok!
Mérget vennék rá, hogy a kamera még felvette, ahogy Rhett hangosan
szidja Jesse Ramost, és azzal fenyegetőzik, hogy elégtételt vesz, amikor
Jesse kisfilmjét forgatjuk.
Míg Brian és Rhett röhögcséltek, én vettem egy nagy levegőt, hogy
megnyugodjak, és egy szerencsétlen „köszi" elmotyogása közben elvettem
apámtól a kamerát. Tegnap végül megtörtem, és meghívtam őt és Jennifert a
filmbemutatóra, de mivel az utolsó pillanatban szóltam, nem hittem, hogy
eljönnek, mert apa nem szerette az olyan eseményeket, ahol hírességek is
jelen vannak. Legnagyobb meglepetésemre azonban időben ideért, és az
egyik legjobb öltönyét vette fel.
Jennifer tökéletes kísérő volt: gyönyörű, földig érő koktélruhát viselt,
apám karjába karolt, és végig mosolygott – látszott rajta, mennyire izgatott,
hogy a vörös szőnyegen lépdelhet. Vele ellentétben apa kifejezetten
visszafogottan viselkedett.
– Nos, ez elég… érdekes volt – szólt mogorván, de a szája sarka
megrándult, mintha mosolyra akarná húzni. Ez egy kicsit oldotta köztünk a
feszültséget.
– Jesse-vel néhány hete ismerkedtem meg – vigyorogtam. – Szeret
ökörködni, szóval Rhettnek több esze lehetett volna ennél.
– Szerintem aranyos lett a kisfilm – mondta Jennifer –, a nézők imádni
fogják. De készíts feliratot a spanyol részekhez.

– Naná, nem akarom, hogy lemaradjanak a lényegről!
– Ugye segítesz visszavágni neki? – kérdezte Rhett, és a karomba
csimpaszkodott. – Muszáj valahogy visszaszereznem a méltóságomat!
– Majd kitalálunk valamit, ígérem – paskoltam meg a kezét, és puszit
nyomtam az arcára.
– Valamikor ebédeljünk együtt, és kigondoljuk, mit csináljunk – szaladt
fülig a szája. – De most gyertek velem, szeretnélek bemutatni valakinek.
Mi már a mozi előcsarnokában voltunk, Rhertnek viszont még beszélnie
kellett a sajtóval – az igazival – a vörös szőnyegen, ezért úgy döntöttünk,
odabent várunk rá. Nem sokan álldogáltak az előcsarnokban, már mindenki
bement, hogy leüljön, ugyanis hamarosan kezdődik a film. Miután Rhett is
bejött, és elindult valaki felé, azonnal rájöttem, kinek akar bemutatni minket.
Amikor meghallottam, hogy apa élesen beszívja a levegőt, elmosolyodtam
magamban.
Janice Bishop nem úgy nézett ki, mint az írók többsége, sokkal inkább
hasonlított azokra, akik apám irodájában dolgoznak. Gyönyörű nő volt,
jóval fiatalabbnak tűnt a koránál. Stílusosan öltözködött, és sugárzott belőle
az értelem. Bár most, hogy már olvastam néhány könyvét, ez nem lepett
meg: fantasztikus, mennyire odafigyel a részletekre, és mindig izgalmas és
összetett témát választ. Az írásaiból ítélve nagyon okos és türelmes lehet.
Amikor látta, hogy közeledünk hozzá, ránk villantotta ragyogó
mosolyát, és felém nyújtotta mindkét kezét.
– Ella, drágám! Annyira örülök, hogy eljöttél!
Már kezdtem hozzászokni, hogy vadidegenek úgy köszönnek, mintha
ezer éve ismernénk egymást. A jó kezemmel megfogtam felém nyújtott
kezét, megpusziltam az arcát, és a keresztnevén szólítottam, mintha régi
barátok lennénk:
– Janice! Örülök, hogy találkozunk. – Kezdek beletanulni a hollywoodi
módiba.
– El sem tudom mondani, mennyire meglepődtem, amikor a kiadóm
szólt, hogy kértél egy példányt az új könyvemből, mert szeretnél kritikát írni
róla. Megtisztelőnek érzem, hogy esélyt adsz nekem és ennek a műfajnak.
Lehet, hogy már kezdtem hozzászokni a hollywoodiak stílusához, de
még mindig alig bírtam elhinni, hogy a szavaimnak ereje van, és befolyással

rendelkezem. Nagyon furcsa volt az egész, egyszerűen sosem tudtam, mit
mondjak, amikor valaki bókolt nekem.

– Ez nagyon kedves tőled, de apámnak köszönd. Olyan nagy
rajongód, hogy engem is kíváncsivá tett, főleg, mert őt kifejezetten nehéz
lenyűgözni. – Elengedtem janice kezét, és magam mellé húztam apát. –
Janice Bishop, ő Richard Coleman, az apukám, Los Angeles megye
államügyésze.

– Hű, a mindenit! – ragyogott fel boldogan a nő szeme. Gondoltam,
hogy ez tetszeni fog neki. – Remélem, nem írtam nagy butaságokat a
könyvben.

Apa elmosolyodott, és Janice-nek nyújtotta a kezét.
– Minden a helyén volt, mint mindig – biztosította, miközben kezet
fogtak. – Lenyűgöző, hogy így tisztában van azzal, hogyan is működnek a
dolgok. Ön rendkívüli tehetség, Ms. Bishop.
– Kérem, szólítson Janice-nek. Én szólíthatom Richardnak? Képzelje,
a következő történetem Los Angelesben játszódik, és a helyi bűnbandákkal
foglalkozik. De még nagyon sok mindennek utána kell néznem, így igazán
örülnék, ha benne lenne a telefonkönyvemben a megyei államügyész
telefonszáma.
Apa büszkén kidüllesztette a mellét – életemben nem láttam még ilyen
boldognak.
– Hívjon nyugodtan bármikor, Janice – mondta. – Megtiszteltetés
lenne, ha segíthetnék.
Arrébb léptem, hogy apa bemutathassa Jennifert, és kiélvezhesse a
beszélgetést a sztárszerelmével. Kíváncsi voltam, vajon most, hogy
találkozott Janice Bishoppal, elnézőbb lesz-e Brian világával szemben.
Remélhetőleg. Tudom, hogy azt mondta, örömmel üdvözli a családban, de
abban már nem voltam biztos, hogy a munkájával és az életmódjával is
megbarátkozik-e. Aggódtam, hogy tartani fogja a három lépés távolságot,
és az ikreknek is megtiltja, hogy velünk lógjanak. A mai este után talán
rájön, hogy nem mindig olyan ez a világ, mint amilyennek karácsonykor
látta. Eddig jól alakultak a dolgok.
Brian mögém lopózott, és a fülemhez hajolt.

– Menjünk be! – Apámra pillantottam, mire felkuncogott. – Szerintem
meglesz nélkülünk is.

Másra sem vágytam, mint hogy leüljek, elég régóta talpon voltam már.
– Apa, mi bemegyünk, megkeressük a helyünket. Odabent találkozunk.
Teljesen belemerült a beszélgetésbe Janice-szel, ezért meg sem hallotta,
amit mondok, de Jennifer rám nézett, és biccentett. Az arca ellágyult, és azt
tátogta: „köszönöm". Mosolyogva én is biccentettem, egy pillanatig még
figyeltem őket, aztán elindultam a vetítőterembe.
Brian megszorította a kezem, mintha hirtelen megérezte volna, mennyire
elbizonytalanodtam.
– Minden oké?
– Helyesen tettem, hogy meghívtam az apámat? – torpantam meg.
Hátranézett, és felsóhajtott.
– Helyesen, mert ezt akartad tenni.
Igaz, tényleg azt akartam, hogy megoldjuk a problémáinkat. Voltak
gondjaink, elég nagy gondok, de akkor is az apám. Dr. Parish is arra
biztatott, hogy adjak neki még egy esélyt. Úgy gondolta, most más lesz,
mert már nem függök tőle, és nem ő felel értem. Reméltem, hogy így lesz.
– Igen, ezt akartam – suttogtam. – De félek, hogy ennek is csalódás
lesz a vége.
– Gondolj arra, hogy eljött. Itt van.
– Igaz – sóhajtottam. – Eljött, pedig utálja az ilyen eseményeket.
– Hát most nem úgy tűnik, mintha annyira utálná – kuncogott Brian.
Tényleg nem. Feléjük pillantottam, apám épp hevesen gesztikulált,
Jennifer és Janice pedig hangosan nevettek azon, amit mondott.
– Örülök, hogy jól érzi magát.
– Én is.
Egyikünk sem tudott mit hozzáfűzni a dologhoz – az idő majd eldönti,
hiba volt-e visszaengedni apámat az életembe –, ezért bementünk a
vetítőterembe. Valaki kedvesen lefoglalta a mozgássérülteknek fenntartott
helyeket Briannek és nekem, hogy ne kelljen lépcsőznöm, vagy
átfurakodnom a tömött folyosókon.
Tele volt a mozi, amitől elég fülledt lett a levegő. Szerettem volna
levenni a kabátomat, mielőtt leülök, de kellett egy kis idő, hogy elég

bátorságot gyűjtsék hozzá. Nyakba kötős felsőt viseltem alatta, amely sem a
vállamat, sem a hátam nagy részét nem takarta. A druida herceg
bemutatójára anyu ruháját vettem fel, amiből már itt-ott kilátszottak a
hegeim, de ez még nem könnyítette meg a mostani helyzetet.

Viviant kértem meg, hogy segítsen kiválasztani, mit vegyek fel a „Cinder
és Ella kalandjai” első epizódjához. Elmondtam, hogy a műsorban máshogy
szeretnék kinézni, mint az otthoni webepizódban, hogy érzékelhető legyen a
kettő között a különbség. Teljesen felvillanyozta a gondolat, hogy
felöltöztethet, de elég merész megoldást választott.

Még karácsonykor megígértem neki és Juliette-nek, hogy több olyan
cuccot fogok hordani, ami nem rejti el a sérüléseimet, és ma este szavamon
fogott ezzel a szereléssel. Szerinte szuper lehetőség arra, hogy megtegyem
az első lépést afelé, hogy megmutassam magam Briannek. Azt mondta, kis
lépésekben kell haladnom, úgyhogy most folyamatosan ezeket a szavakat
ismételgettem hangtalanul.

Kis lépések. Ez a ruha az első kis lépés a helyes irányba… már ha lesz
erőm levenni a kabátomat.

Elegáns, nyakba kötős, hátul nyitott, mélyen kivágott, ujjatlan,
élénkpiros felsőt viseltem, amelyhez Vivian fényesfekete bőrjeggingset, édes
kis fekete bőrkabátot, csillogó balerinacipőt és keménykalapot párosított. A
Cukibotot otthon hagytam, helyette egy klasszikus, fekete darabot hoztam.
Úgy néztem ki, mint valami rocksztár-gengszter keverék. A szerelésem
egyszerre volt funky és választékos, mégis lezser. Imádtam! Életemben nem
voltam még sikkesebb.

Brian is imádta. Amikor meglátott, tátva maradt a szája. Határozottan
élvezte, hogy ilyen merész és szexi a stílusom, már többször rajtakaptam,
hogy stíröl, pedig a kabátomat még le sem vettem.

„Kis lépések, kis lépések, kis lépések. Vedd le a kabátodat, Ella!"
– Minden oké?
Összerezzentem, aztán leráztam magamról az idegességet, és Brian felé
fordultam. Aggódva figyelt, várta, hogy leüljek.
– Bocs. Igen, minden oké. – Lassan kifújtam, majd beszívtam a
levegőt, egy kis ideig bent tartottam, miközben először az egyik, majd a
másik karommal is kibújtam a kabátból.

Brian szeme elkerekedett, amint megpillantotta a felsőmet, de nem csak
azért, mert szándékosan szabadon hagytam a hegeimet. Vágy izzott a
szemében. Elpirultam, és megfordultam, hogy a székem háttámlájára
terítsem a kabátomat, mielőtt leülök.

Amikor meglátta a felsőm hátulját, vagyis inkább annak hiányát, élésen
beszívta a levegőt, megragadta a derekamat, és olyan közel húzott magához,
hogy a hátam a mellkasának simult. Körém fonta a karját, és a hasam előtt
összekulcsolta a kezét. Gyakorlatilag csapdába ejtett.

A hajamba temette az arcát, és miután mélyen beleszagolt, a fülemhez
hajolt:

– Ellamara… – súgta a hangoskönyves hangján, miközben az ajka a
fülem mögött lévő puha, érzékeny bőrfelületet cirógatta. – Van fogalmad
róla, milyen hatással vagy rám ma este?

Libabőr futott végig a karomon, és megborzongtam.
– Talán egy kicsi. – Élvezet bujkált ziháló hangomban. –Lehet, hogy
eleve ez volt a célom.
Brian még szorosabban ölelt, majd hirtelen felmordult.
– Ma este nálad alszom.
Nem kérdés volt. Kijelentés, amelynek örömmel engedtem, de attól
még húztam egy kicsit az agyát:
– Holnap korán kell kelned, és te sokkal közelebb laksz a stúdióhoz,
mint én.
– Nem érdekel.
– Jól van, ahogy gondolod – mosolyogtam rá végül.
Éppen azelőtt, hogy a szája az enyémhez ért volna, elhaladt mellettünk
egy helyes pár – legfeljebb egy-két évvel lehettek idősebbek nálam –, mire
a lány hirtelen megállt.
– Nem semmi hegek – szólalt meg váratlanul, amitől Briannel
mindketten visszazökkentünk a valóságba.
– Tessék? – fordultunk felé döbbenten.
A lány magas és vékony volt, hosszú, vörös haját lófarokba kötötte.
Farmer és retró Dead Kennedys-póló volt rajta, amely igazi relikviának
tűnt. Szégyentelenül bámulta a vállamat és a karomat, amin meg is sértődtem

volna, ha nem azon döbbenek meg, milyen leplezetlen csodálat csillog a
szemében.

– Brutálisak – mondta, miközben elkapta a tekintetem, és rám
mosolygott. – Hogy szerezted?

Ezen még jobban meghökkentem, Brian pedig megfeszült, helyettem is
sértve érezte magát a lány szemtelensége miatt. Én annyira megütköztem a
kérdésen, hogy automatikusan válaszoltam:

– Megégtem. Autóbaleset.
– Hű! Durván jól néz ki. Kemény vagy!
– Ellie… – sziszegte a barátja, és bocsánatkérően ránk mosolygott.
A srác egyidős lehetett Briannel, és nagyon jóképű volt. Magas, a haja
barna, a szeme kék, amely most ugyanúgy elkerekedett a barátnője
beszólásától, mint az enyém.
– Ne haragudj! – szabadkozott. – Nem állt sorba, amikor a tapintatot
osztogatták.
– Mi van? – mordult fel a lány. – Én csodálom a hegeit! Az nem
tahóság. Komolyan mondtam, tényleg nagyon jól néznek ki – mosolygott
rám kicsit bátortalanabbul. – Nekem is van. Nem olyan menő, mint a tiéd,
de ezt figyeld…
Összenéztünk Briannel, Ellie pedig felhúzta a pólóját, hogy megmutassa
a hasán keresztben végigfutó, csúnya vágásnyomot. Elborzadva
felszisszentem – hogy a fenébe szerezhetett ilyen heget? Mintha felvágták
volna.
A srác jól hallhatóan felsóhajtott, mintha nem először fordulna ilyen elő.
Furcsa, de hirtelen megkedveltem a csajt. Bárcsak én is olyan magabiztos
lennék, és úgy tudnék beszélni a sérüléseimről, mint ő! Azonnal
megbocsátottam neki a pimaszságát.
– Nem semmi – mosolyogtam rá. – Hogy… – Szerettem volna
megkérdezni, hogyan szerezte, de képtelen lettem volna ilyen
tapintatlanságra.
Ellie viszont nem zavartatta magát:
– Megkéseltek – vágta rá büszkén, mire eltátottam a számat, Brian meg
elképedve bámult rá. A lány észrevette, mennyire meghökkentünk, de csak

lazán megvonta a vállát. – Detroitból származom – tette hozzá, mintha ez
mindent megmagyarázna.

Halványan elmosolyodtam, Brian pedig alig hallhatóan felnevetett.
Ellie pasija szemlátomást megkönnyebbült, hogy feloldódott a
feszültség, és felénk nyújtotta a kezét.
– Sziasztok, a nevem Seth Bishop.
– Bishop… mint Janice Bishop? – kérdeztem, miközben kezet fogtunk.
– Az unokaöccse vagyok – vigyorgott, majd kezet rázott Briannel is, és
a vörös hajú csaj felé biccentett. – Ez az őrült nőszemély pedig a barátnőm,
Ellie.
– Engem is így hívnak – fogtam kezet Ellie-vel. – Vagyis majdnem. Ella
vagyok.
– Ella mint Eleanor? – húzta fel kérdőn a szemöldökét.
– Ellamara.
– Jó neked – húzta el a száját. – Én Eleanor vagyok. Az Ellamara
sokkal szebb. Egzotikus. Az Eleanor olyan régies, mint valami zakkant nagyi
neve. Öregkoromra kötelességemnek fogom érezni, hogy üvöltözzek a
gyerekekkel.
Briannel kitört belőlünk a nevetés. Haláli humora van a csajnak.
– Szóval… – kezdtem, miután tudatosult, hogy hívják őket – Seth és
Eleanor. Miért érzem úgy, hogy van valami távoli kapcsolat köztetek és a
film két főszereplője között?
A srác felnevetett, Ellie meg a szemét forgatta.
– Mert sajnos tényleg van – felelte. – Ez történik, ha az ember Janice
Bishoppal lakik szemben, és sorozatgyilkossági ügybe keveredik.
Sorozatgyilkossági ügy? Brianre néztem, de ő is csak zavartan
pislogott.
– Emlékeztek az öt évvel ezelőtt, Detroitban történt szombat esti
gyilkosságokra? – segített ki minket Seth.
– Persze. Azon alapszik A motowni gyilkosság, nem?
Mindenki hallott az ügyről. Egész nyáron arról a sorozatgyilkosról
beszéltek a híradóban. A pasi minden héten megölt egy lányt, amíg el nem
kapták. És mindig szombat este gyilkolt – innen kapta a nevét az ügy. Főleg
vörös hajú lányokat választott áldozatul, és késsel gyilkolt… A tekintetem

hirtelen Ellie tűzvörös hajára siklott, onnan pedig a hasára. Ahogy összeállt a
fejemben a kép, a számhoz kaptam a kezem, nehogy felszisszenjek.

– Te vagy Eleanor Westley? – kérdezte halkan Brian. Úgy tűnik, ő is
emlékezett az öt évvel ezelőtti hírekre.

– Teljes, bár szétszabdalt valómban – paskolta meg Ellie büszkén a
hasát.

– El sem hiszem, hogy így tudsz viccelődni ezen – nevettem fel
akaratlanul a meglepetéstől.

– Ne szórakozz már, állandóan ezzel poénkodom! – nézett rám
zavartan, mint aki nem érti, mi ebben a furcsa. – Farkasszemet néztem egy
sorozatgyilkossal, és túléltem. – Naná hogy erről fogok beszélni, amikor
csak lehet. De képzeld, miután begyógyultak a sebeim, az orvosok
felajánlották, hogy megplasztikáznak, és eltávolítják a hegeket. El tudod ezt
hinni? – kérdezte méltatlankodva.

– Nem akarod eltávolíttatni?
Megdöbbentett a hangjából kicsendülő hitetlenkedés. A heg csúnya
cikcakkvonalban futott végig a hasán. Ellie sportos testalkat volt, de ezzel a
heggel lemondhatott a bikiniről. Bár ha azt nézem, milyen halálnyugodtan
felhúzta a pólóját, hogy megmutassa a hasát, nem hiszem, hogy zavarba
jönne tőle.
– Dehogy akarom! – háborodott fel Ellie, és megint felhúzta a pólóját,
hogy megsimogassa a kidudorodó, fogazott vonalban futó heget. – Ez az én
harci sérülésem. Kiérdemeltem. Kizárt, hogy azok a tuskók elvegyék tőlem.
De gondolj csak bele. Nyilvánvaló, hogy valami szörnyűségen mentél
keresztül – mutatott a sérült karomra. – Megégtél – borzongott meg.
Engem is kirázott a hideg, ahogy megrohantak az emlékek, Brian pedig
a karjába vont, mintha gondolni sem akarna rá.
– Most meg nézz magadra – mutatott végig Ellie rajtam és a páromon.
– Itt jössz-mész, káprázatosan nézel ki, és egy olyan fantasztikus pasival
jársz, mint Brian Oliver! Téged nem tudott tönkretenni az autóbaleset.
Mindazok után, amin keresztülmentél, és amennyit küzdened kellett, hogy
túlélj egy ilyen tragédiát, nem lenne szörnyű egyszer csak arra ébredni, hogy
ismét átlagos vagy? Mintha az egész meg sem történt volna? Én biztosan
szomorú lennék – dörzsölte meg megint a hasát.

– Én is – mormolta Seth, és szorosan magához vonta Ellie-t, ahogy nem
sokkal ezelőtt Brian vont magához engem. – Imádom a hegedet – mormolta
a barátnője fülébe és megsimogatta Ellie hasát. – Ez is azt bizonyítja, milyen
kemény az én szexi és belevaló csajom.

– Bezzeg a kitört fogamat nem találtad ilyen szexinek, és nem mondtad,
milyen kemény csaj vagyok tőle – horkant fel Ellie. – A két elülső fogam
nem igazi – mosolygott szélesen Brianre. – A Minnesotai Egyetemen
jégkorongozok. A tavalyi bajnokságon képen talált valaki a botjával.
Szünetet kellett beiktatni, hogy feltöröljék a vért a jégről, és megkeressék a
fogaimat.

Ellie-re meredtem. Ennek a csajnak tényleg nincs ki mind a négy
kereke, de jó értelemben. Briannel együtt felnevettem, Seth pedig a fejét
csóválta.

– Az más volt. Amíg helyre nem jött az arcod, nem csókolhattalak meg.
A heged viszont… nagyon, nagyon jól csókolgatható – csúsztatta be a kezét
a barátnője pólója alá.

Bár Ellie alig pár perce húzta fel a felsőjét, hogy megmutassa és
megsimogassa a hegét, amikor Seth csinálta teljesen más volt, és
belepirultam.

Ellie olyan keményen oldalba könyökölte a pasiját, hogy az kénytelen
volt elvenni a kezét.

– Ne most! – mordult rá. – Bocsi – mondta nekem, és égnek emelte a
tekintetét. Aztán ismét az összeégett karomra nézett, és elvigyorodott. – De
tudod, hogy megy ez. Képtelenek levenni a kezüket a sebhelyeinkről. Már
csak ezért is szomorú lennék, ha meg kéne válnom tőle – mosolygott sokat
sejtetően.

Elkerekedett a szemem, mire Ellie felnevetett, és a terem másik végébe
mutatott, ahol a helyük volt.

– Na jó. Nemsokára kezdődik a film, úgyhogy lassan ideje mennünk.
Örülök, hogy megismertelek benneteket.

– Én is – motyogtam.
Figyeltem, ahogy elindulnak felfelé a lépcsőn, a terem hátsó részébe, és
közben hitetlenkedve ingattam a fejem. Ellie nem mindennapi csaj, és ahogy
a sebhelyéről gondolkodik… arra nincsenek szavak. Boldog és magabiztos

volt, látszott rajta, milyen büszke a hasára. Arról nem is beszélve, mennyire
élvezte, amikor a barátja hozzáért. Ahhoz pedig végképp kétség sem fér,
Seth mennyire szereti a heget. Az a sebhely teljesen elcsúfította Ellie hasát, a
srác mégis beindult tőle. Tényleg szexinek látta a barátnőjét.

Ahogy belegondoltam, hogy talán Brian is így áll a sebhelyeimhez,
nagyot nyeltem. Sohasem ért hozzájuk úgy, ahogy Seth Ellie-éhez, de nem is
adtam rá esélyt neki. Amikor csak lehetett, igyekeztem eltakarni. Biztos azt
hitte, nem akarom, hogy megérintse őket, és talán így is volt, de… Ismét
erre a különös párra gondoltam, és arra, menynyire szeretik mindketten Ellie
hasát. Talán hiba volt, hogy nem engedtem Briannek, hogy hozzám érjen.
Lehet, hogy emiatt hiányzik valami különleges a kapcsolatunkból.

28.
Brian

Életemben nem találkoztam még olyan lánnyal, mint Eleanor Westley, és
miután elköszöntek tőlünk, az is nyilvánvaló lett, hogy Ella sem. Mélyen a
gondolataiba merülve nézett utánuk, amíg meg nem találták a sort, ahol a
székük volt, és el nem tűntek a tömegben.

– Érdekes csaj – mondtam, és közben finoman megrángattam Ella
kezét, hogy üljön le. Jó ideje talpon volt már, biztosan fájt a lába.

– Az nem kifejezés – helyeselt szórakozottan.
Nagyon lassan ült le, mintha teljesen elgémberedett volna, de mivel
látszott, hogy még mindig erősen gondolkodik valamin, nem kérdeztem rá,
jól van-e. Szerencsére a vetítés alatt végig pihentetheti a lábát, ezért
reméltem, hogy nem fog nagyon fájni neki. A szilveszteri buli után elkezdte
magával hordani az orvos által felírt fájdalomcsillapítót arra az esetre, ha
máskor is olyan rendezvényre mennénk, ami ennyire megterhelő számára.
De nem akartam, hogy most is be kelljen vennie belőle, mert attól
mindig elálmosodik, és nem szerettem volna, hogy elbóbiskoljon. Ma este
semmiképp, miközben ilyen dögösen néz ki, és végre volt bátorsága ujjatlan
felsőt felvenni. Nem tudtam biztosan, miért döntött emellett, de
tagadhatatlanul hatással volt rám – olyan hatással, amit egész éjjel érezni
fogok.
Nem mintha azt hittem volna, hogy Ella varázsütésre mindenre készen
áll majd ma este, és ágyba bújik velem. Basszus, miket gondolok!
Valószínűleg az ujjatlan felső a maximum, amit el tud viselni. Jó eséllyel
hazarohan, és átöltözik melegítőbe, mielőtt közel enged magához, de nem
érdekel. Bármi is változott meg benne, jó irányba változott, és nem fogok
panaszkodni.
– Jól vagy? – kérdeztem, mert úgy láttam, valami nyomasztja.
– Hmm…? – Végre rám nézett. – Bocsi, elbambultam. Igen, jól
vagyok, csak azon gondolkodtam, hogy…

Vártam, hogy befejezze a mondatot, de ismét eltűnődött. Úgy
döntöttem, türelmes leszek. Majd elmondja, ha készen áll rá. Most
különben sem volt alkalmas az idő, hiszen egy tömött moziban ültünk, és
már lekapcsolták a fényeket. Amikor elkezdődött a film, Ella halványan rám
mosolygott, és váratlanul puszit nyomott az arcomra.

– Szeretlek.
Fogalmam sem volt, ezt most miért mondta, de melegség öntötte el a
szívemet. Felemeltem a két szék közötti kartámaszt, hogy hozzám
bújhasson.
– Én is szeretlek, Ella.
A film alatt végig furcsán szótlan és visszahúzódó maradt, aztán amikor
Janice Bishop, Seth és Ellie meghívtak minket és Ella családját egy késő esti
vacsorára, azt mondta, ezt most inkább kihagyná. Nem kérdeztem semmit,
de kezdtem aggódni érte.
Elköszöntünk, és sikeresen megálltam, hogy végigdumáljam a hazautat.
Idővel el fogja mondani, mi a gond. Amint beérünk a lakásba, átöltözünk, és
végre tényleg csak magunk leszünk, biztosan elárulja, mi történt.
Türelmes akartam lenni. Kivárni, hogy ő kezdeményezze a beszélgetést.
De amint felértünk a lakásba, és becsuktam magam után az ajtót, még
azeló'tt kicsúszott a számon a kérdés, hogy észbe kaphattam volna:
– Ella, mi a baj? Mi történt? Tudok segíteni? Kezdek komolyan
aggódni érted.
Akárcsak a vetítés kezdetekor, Ella megint gyengéden rám mosolygott,
és puszit nyomott az arcomra.
– Bocsi. Tényleg jól vagyok.
Segítettem levenni a kabátját, aztán felakasztottam a bejárat melletti
fogasra.
– Láttad őket ma este? – kérdezte, amikor mindketten letelepedtünk a
kanapéra.
– Kiket? – Meglepődtem a váratlan kérdésen.
– Ellie-t és Sethet.
Á, szóval ekörül forogtak a gondolatai! Próbáltam megnyugodni, de
még mindig nem tudtam pontosan, mi foglalkoztatja ennyire.
– Persze. Érdekes emberek.

Ella féloldalason elmosolyodott, és közben a semmibe meredt.
– Olyan lazán viselkedtek egymással. Mármint lazán kezelték a
testiséget.
Azonnal eszembe jutott, ahogy Seth kéjesen végigsimított Ellie hegén,
és eltűnődtem, vajon erre gondol-e Ella.
– Igen, de ha jól vettem ki a szavaikból, elég régóta együtt vannak már.
– Azt szeretném, ha a mi kapcsolatunk is olyan lenne – nézett hirtelen a
szemembe.
Megdermedtem. Olyan téma volt ez, amiről szinte soha nem lehetett
beszélni vele. Attól, hogy ezt ilyen nyíltan kijelentette, felgyorsult a
szívverésem.
– Én is azt szeretném – mondtam óvatosan.
Ella elkapta a tekintetét. Nem akartam elengedni ezt a különleges
pillanatot, nem akartam, hogy visszahúzódjon a csigaházába. Végre elég
bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy megossza velem a gondolatait, és nem
akartam, hogy abbahagyja. Félretettem az idegességemet, az ép kezéért
nyúltam, és a két kezembe fogtam.
– Olyan lesz egyszer, Ella. – Amikor ismét a szemembe nézett,
hozzátettem: – Egyszer a mi kapcsolatunk is olyan lesz.
– Én igyekszem – suttogta, ahogy hirtelen elöntötték az érzelmek.
Majd megszakadt a szívem a hangjából kicsendülő szomorúságtól és
szorongástól.
– Tudom.
Gyengéden a kezembe fogtam az arcát, és megcsókoltam. Amikor
hátrahúzódtam, meztelen vállára néztem, és úgy döntöttem, kockáztatok.
Óvatosan megérintettem, és finoman simogatni kezdtem. Nem kapkodtam,
hogy legyen ideje leállítani, ha szeretne. Nagyot nyelt, és enyhén
megremegett, amikor a kezemet a megégett vállára tettem, de hősiesen tűrte
az érintésemet.
– Nagyon büszke voltam rád ma este – mondtam.
Végigsimítottam mind az egészséges, mind a sérült karján, majd az ujjai
közé fűztem az ujjaimat. Lehunyta a szemét, mire néhány könnycsepp
fogságba esett a szempillájában.
– Nagyon-nagyon büszke – ismételtem meg suttogva.

Előrehajoltam, végighúztam az orrom hegyét az álla vonalán, majd
puszit nyomtam a nyakára. Aztán onnan végigsimítottam az ajkammal a
bőrén, egészen a meztelen válláig – jobban feszegettem a határokat, mint
eddig valaha. Ahogy a hegekre tapasztottam a számat, Ellának elakadt a
lélegzete. Furcsa érzés volt, de ugyanolyan mennyeien finom, mint az ép
bőrfelületek. Mindenhol meg akartam érinteni és ízlelni. Minden egyes
négyzetcentiméterét fel akartam fedezni, és egyszer majd fel is fogom, de ma
egyszerűen csak hálát adok ezért a kis ízelítőért, és azért, hogy megbízik
bennem ennyire, és hajlandó ezt megengedni.

A hajába túrtam, magamhoz vontam, a másik kezemmel pedig fel-le
simogattam sérült karját, miközben megint csókolgatni kezdtem a vállát.

– Erős, bátor és gyönyörű nő vagy, és csak addig megyünk el, ameddig
engeded. – Hátradőltem, hogy a szemébe nézhessek. – Ha csak eddig
szeretnél elmenni ma este, akkor eddig megyünk, nem tovább. Más nem
számít.

Ella az ajkába harapott a hirtelen rátörő érzelmektől.
– Köszönöm – suttogta.
Megráztam a fejem.
– Én köszönöm, hogy ennyire megbízol bennem.
A szájára tapasztottam a számat, és szenvedélyesen csókolni kezdtem.
Ella visszacsókolt, de amikor hátra akartam dönteni a kanapén, megállított.
– Várj! Egy perc, és itt vagyok, jó?
– Oké – feleltem, de közben azonnal törni kezdtem a fejem, most vajon
mi lehet a baj.
Ella felállt, és megnyugtatóan rám mosolygott, mintha olvasott volna a
gondolataimban.
– Csak beveszek egy fájdalomcsillapítót, és átöltözöm. Egy perc az
egész. Nem csinálnál addig valami innivalót? Valami meleget.
– Kávé nekem, forrócsoki neked? – vigyorogtam.
– Tökéletes. – Adott egy gyors puszit, majd eltűnt a folyosó végén, a
szobájában.
Vettem egy nagy levegőt, és a konyhába mentem. Le kell csillapodnom.
Ella sokszor mondja, hogy velem minden olyan gyorsan történik. Tudtam,
hogy ez nem feltétlenül zavarja, de nem akartam túl nagy nyomást helyezni

rá. Most, hogy engedte megcsókolni a sérült vállát, biztosan felkavarodtak
benne az érzelmek. Ezért állított le még az elején. Aztán bement a
szobájába, és valószínűleg magára vesz két-három rétegnyi ruhát, hogy úgy
érezze, ismét ő irányít.

De ez nem visszalépés.
Ezt többször is elismételtem magamnak, miközben bekapcsoltam a
kávéfőző gépet, és vizet melegítettem egy bögrében Ella forrócsokijának.
Fel kellett készítenem magam arra, hogy amikor visszajön, valószínűleg
tetőtől talpig be lesz bugyolálva, és nem lesz már kedve tovább csókolózni.
Fel kellett készülnöm erre, mert bármi is történik, nem hagyhatom, hogy
lássa rajtam, mennyire csalódott vagyok.
A forrócsokit kavargattam, amikor Ella halk torokköszörüléssel jelezte,
hogy visszatért.
– Brian? – kérdezte alig hallhatóan.
Megfordultam, és ahogy ránéztem, hálát adtam az égnek, hogy nem a
kezemben volt a forró ital, mert tutira leejtettem volna. Ellán egy nagyon
szexi, fekete szaténköntös volt, amely alig ért a combja közepéig. Ez
egyszerűen… egyszerűen… hű!
Hosszan kifújtam a levegőt.
Vajon mit visel a köntös alatt, és miért állt így ide elém?
A konyhapultnak dőltem, szorosan megmarkoltam, hogy visszafogjam
magam, nehogy a karomba kapjam. Nem értettem, mi ez az egész, de azt
biztosan tudtam, hogy az nem lehet, amire a testem vágyik.
Magamba ittam a látványt, aztán lelassítottam ziháló légzésemet és
száguldó gondolataimat, hogy meg tudjak szólalni.
– Szép ez a köntös. – Megköszörültem a torkom, és igyekeztem
közömbös hangon beszélni. – Új?
Persze nem tudtam becsapni, Ella átlátott a szitán. Elpirult, de
felkuncogott:
– Az egyik dobozban találtam, amit a Lindon küldött – vonta meg a
vállát.
– Nagyon csinos. – Megint meg kellett köszörülnöm a torkom.
Kétszer. – Szóval… ömm… milyen alkalomból döntöttél a köntös mellett?

Ella megdörzsölte a karját, mintha hirtelen fázni kezdett volna, és a
nappali felé sandított. Oda akartam menni hozzá. Olyan forróság lángolt
bennem, amivel egy pillanat alatt felmelegítettem volna.

– Csak úgy – suttogta, és még mindig kerülte a tekintetem. – Én…
Vártam, hogy összeszedje a gondolatait, de láttam, hogy egyre jobban
összezavarodik.
Amikor megremegett, és egyik lábáról a másikra helyezkedett, elléptem
a pulttól, és felé nyújtottam a kezem.
– Üljünk le! Szinte egész este talpon voltál, és reszketsz. Hozok neked
egy plédet.
Megfogta a kezem, de ahelyett, hogy utánam jött volna a kanapéhoz, a
hálószobájába vezetett. Megint felgyorsult a légzésem. „Nyugi már, Brian!
Az úgysem fog megtörténni."
Amint a szobába értünk, vártam, hogy megmondja, mit csináljak, mert
fogalmam sem volt róla, mit tervez, és úgy éreztem, jobb, ha nem
bocsátkozom feltételezésekbe ebben a helyzetben.
Ella leült az ágy szélére, és megpaskolta maga mellett a helyet. Leültem,
és összekulcsoltam az ujjaimat az ölemben, nehogy valami hirtelen
mozdulatot tegyek.
Szétválasztotta a két kezemet, és megfogta az egyiket. A másikat
ökölbe szorítottam magam mellett, de legszívesebben ráültem volna, mert
Ella nem kötötte meg valami szorosan a köntösét, és nagyon egyszerűen
megnézhettem volna, mit visel alatta.
– Azt mondtad, szeretnél ma este nálam aludni – mondta halkan.
– Igen – nyeltem nagyot. – Szeretnék. De csak ha te is szeretnéd.
Bólintott, amitől újabb adrenalinhullám söpört végig rajtam.
– Akkor is itt maradnál éjszakára, ha abban aludnék, ami… ami a
köntös alatt van… de tényleg csak aludnánk? – Megremegett a hangja, a
tekintetét pedig végig a szőnyegre szegezte.
Olyan hirtelen tört föl bennem a vágy, szinte fuldokoltam tőle. A testem
és az eszem egymással viaskodott, de a kérdésre egyértelműen tudtam a
választ. Bármennyire nehéz lesz is, maradok, és egy ujjal sem nyúlok hozzá,
ha nem akarja. Igen, mindenképp itt maradok. Ella olyasmit ajánlott most

nekem, amit örömmel elfogadok – ezek után semmivel sem tud kiüldözni
ebből az ágyból napkelte előtt.

– Igen, nagyon-nagyon szeretnék maradni még így is. –Annyira rekedt
volt a hangom, hogy alig tudtam kimondani a szavakat. – Persze csak ha
tényleg ezt szeretnéd.

Ella élesen beszívta a levegőt, aztán lassan kifújta.
– Szeretném, hogy maradj, és szeretném, hogy láss. Már amennyit így
látni lehet. De más nem megy. Ennél többre ma este nem vagyok képes –
nézett végre a szemembe.
– Rendben.
Nyugodt maradtam. Fogalmam sincs, hogy csináltam, de sikerült
lelassítanom őrülten kalapáló szívemet, és lecsillapodtam.
Ella így is elég idegesnek tűnt, szüksége volt rá, hogy higgadt legyek.
Biztonságot és megerősítést várt tőlem, és azt meg tudtam adni neki.
Ami itt történt, olyasmi volt, amire szörnyen vágytam, de ez most nem
rólam szólt. Ellamara nem miattam tette meg ezt a lépést, hanem maga miatt,
ezért félretettem a bennem kavargó számtalan érzést és vágyat. Nekem még
várnom kell.
Elnyomtam egy mosolyt. Ha Ella olvasni tudna a gondolataimban,
leájulna az ágyról meglepetésében, hogy mennyire önzetlen vagyok.
Abszolút igaza volt abban, hogy elkényeztetett és önző vagyok. Talán
életemben most először voltam hajlandó teljesen háttérbe szorítani a saját
szükségleteimet, hogy valaki másét helyezzem előtérbe.
– De te biztos, hogy ezt akarod? – kérdeztem, bár a szavak keserű ízt
hagytak a számban. – Mert nem muszáj, ha nem. Várhatunk még, ha nem
állsz rá készen.
– Igen, szeretném.
„Hála az Úrnak az ő kegyességéért!"
– Ma este, miközben Sethet és Ellie-t figyeltem, egyszer csak bevillant
valami – folytatta Ella. – Sethet nem zavarta a heg, sőt odavolt érte. Beindult
tőle.
Ismertem az érzést. Nem önmagában a hegek vonzottak, hanem maga
Ella, és ő úgy volt gyönyörű, ahogy volt. A sérülései is hozzá tartoztak, el
sem tudtam képzelni nélkülük. De tudtam, hogy ő rengeteget gyötrődik

miattuk, ezért borzasztóan izgató volt a gondolat, hogy mégis megengedi,
hogy megérintsem őket, hogy láthatom teljes valójában, hogy hajlandó
megosztani velem a legnagyobb félelmét.

– Nem Seth az egyetlen, aki így viszonyul a barátnője sebhelyéhez,
Ella. – Hagytam, hogy kicsendüljön a hangomból a vágy, és meglássa a
szememben az éhséget.

A pupillája enyhén kitágult, de gyorsan úrrá lett a félelmén.
– Hiszek neked. – Az ajkába harapott, és homlokráncolva ismét a
földre szegezte a tekintetét.
Egy pillanatig csendben ült, összeszedte a gondolatait, aztán kicsit
arrébb helyezkedett, hogy szemben legyen velem.
– Gondolkodtam, és rájöttem, hogy… soha nem fogom teljesen
biztonságban érezni magam melletted, ha nem szeretem meg magam. Nem
te vagy az oka a nyugtalanságomnak. A testem az, ami rettegéssel tölt el.
– Ella, nincs semmi baj a…
– Hadd fejezzem be!
Elhallgattam, és megfogtam a kezét, mire halványan elmosolyodott.
– Az az igazság, Brian, hogy te valószínűleg sokkal lazábban kezeled a
hibáimat, mint én, és ha magamtól nem tudok rájönni, hogyan fogadhatnám
el a testem, akkor hagynom kéne, hogy segíts ebben.
A számhoz emeltem sérült kezet, de egy szót sem szóltam. Szívem
szerint hangosan felkiáltottam volna, hogy hát persze hogy semmi bajom
nincs a testével, és amióta csak ismerem, próbálom ráébreszteni, milyen
gyönyörű. Ehelyett szótlanul ültem, mert orrvérzésig hajtogathatnám neki –
próbáltam már vagy százszor –, amíg nem hiszi el, hogy tényleg így van,
olyan, mintha a falnak beszélnék. Ez olyasmi, amire magától kell rájönnie.
Ella a kezünkre nézett, és az ujjaim közé fűzte az ujjait.
– Ha nem vagyok képes arra, hogy teljes egészében megmutassam
magam neked, akkor nem bízom benned annyira, amennyire hittem. De
talán ha… – Elhallgatott, mintha nem tudná, hogyan is fogalmazza meg, mit
érez.
Vártam. Ennél többet nem tehettem. Kis idő után végre rám emelte
nagy, kék szemét, amelyben könny csillogott, és úgy nézett rám, mintha
betekintést engedne a leikébe.

– Ha sikerül teljesen rád bíznom magam, és hagynom, hogy helyettem
is szeresd a hibáimat, akkor talán képes leszek elfogadni őket.

Kifújtam a visszatartott levegőt. Hónapok óta hajtogattam ezt neki, és
végre kezdi megérteni. Hálával tartozom Ellie-nek és Sethnek, mert én
sohasem tudtam volna úgy felnyitni Ella szemét, ahogy nekik sikerült
egyetlen rövid beszélgetés alatt. Bármire jött is rá ma este, úgy tűnt, kezdi
elfogadni, amit azóta hajtogatok, hogy személyesen találkoztunk.

– Ahogy figyeltem Ellie-t ma este, és láttam, hogyan reagál Seth
viselkedésére, és mennyire… büszke magára, rájöttem, hogy én is erre
vágyom. – Ella arckifejezése hirtelen megváltozott, elhatározás és tűz izzott a
szemében. – Megjártam a poklok poklát, és nagyon keményen küzdöttem,
hogy eljussak oda, ahol most vagyok. Ellie-nek igaza volt: ha holnap arra
ébrednék, hogy teljesen meggyógyultam, és nyoma sincs a testemen annak,
amin keresztülmentem, egy kicsit szomorú lennék.

Előrenyúltam, a füle mögé tűrtem egy tincset, amely gyönyörű kék
szemébe lógott, majd halványan, de őszintén rámosolyogtam.

– Én teljesen magam alatt lennék.
Meglepettnek látszott, pedig komolyan gondoltam. Ha bármi
megváltozna rajta, már nem az én szépséges papnőm lenne.
Mély lélegzetet vett, végül bólintott, mintha végre elhinné, hogy őszintén
beszélek. Lassan felállt, és felém fordult.
- Bízom benned, Brian – suttogta, és a köntöst tartó övért nyúlt. –
Bízom benned, hogy szeretni fogod rajtam mindazt, amit én nem.
Vett még egy nagy levegőt, kicsit bent tartotta, aztán kioldotta az övét,
és hagyta, hogy a köntös a földre hulljon.

29.

Remegve felálltam. Meg kell tennem. Nem éreztem rá késznek magam, de
nem akartam örök életemben félni ettől. Elegem volt már abból, hogy nem
lehetek a férfival, akit szeretek, mert túlságosan rettegek attól, ami most
következik. Akartam Briant. Vele akartam lenni testileg, lelkileg. Vágytam a
testiségre, amely természetes módon része egy olyan kapcsolatnak,
amelyben a két fél szereti egymást, ahogy mi is tesszük. Oké, kicsit prűd
vagyok, de Brian az Brian, és ha nem lennének ilyen gátlásaim a testem
miatt, tuti, hogy három nap után engedtem volna a kísértésnek.

Türelmesen várt, mozdulatlanul és szótlanul ült, hagyta, hogy én
irányítsam a helyzetet. Ennek nagyon örültem, mert enélkül képtelen lettem
volna végigcsinálni.

A szemébe néztem, amiben nem láttam mást, csak szeretetet és
bátorítást. Ezen meglepődtem, mert másra számítottam: döbbenetre,
várakozásra, izgatottságra, vágyra és talán még egy kis idegességre is, de
ezek közül semmit sem fedeztem fel a tekintetében. Mintha nem az járt
volna a fejében, hogy mindjárt meglát szinte teljesen meztelenül, vagy hogy
végre megpillanthatja, meddig terjednek a sebhelyeim. A gondolatai
körülöttem, nem pedig a testem körül forogtak – hogy mennyire nehéz lehet
most nekem, és milyen nagy előrelépés ez.

Támogatott, és semmi másra nem gondolt. A szemében csillogó
büszkeség és feltétel nélküli szerelem miatt tudtam végül kioldani az övét,
amely a köntösömet tartotta.

– Bízom benned, Brian – suttogtam rettegve, de szenvedélyesen.
Tényleg bíztam benne. – Bízom benned, hogy szeretni fogod rajtam mindazt,
amit én nem.

Szerettem volna behunyni a szemem, vagy elfordulni, miközben
levetettem a köntöst. Annyira féltem, hogy nem akartam látni az arcát, amint
megpillant, viszont látnom kellett a reakcióját. Brian nyitott könyv volt
előttem: bármit is fog érezni, az arcára lesz írva, és pont az volt ennek az

egésznek a lényege, hogy lássam, elborzad-e a látványtól, összerezzen,
hátrahőköl, netán elfintorodik. De egyiket sem tette.

Ahogy leemeltem a vállamról a puha szövetet, és hagytam, hogy a
földre hulljon, erőt vettem magamon, és végig Brian szemébe néztem, bár
közben úgy reszkettem, mint a nyárfalevél, és még a lélegzetemet is
visszafojtottam. A balesetem óta nem féltem ennyire.

– Ez vagyok én. Mármint ami maradt belőlem – suttogtam, és felé
nyújtottam a szabad kezem.

A másikkal úgy kapaszkodtam a botomba, mintha az életem múlna
rajta. Annyira rettegtem, hogy attól tartottam, bármelyik pillanatban
elájulhatok. Egyedül a Cukibotnak köszönhettem, hogy nem csuklott össze
alattam a térdem.

Brian egy pillanatig mélyen a szemembe nézett, aztán a tekintete elindult
lefelé, és csak nézett. Nem uralkodott el rajta a vágy. Nem mondta azt
romantikusan, hogy milyen gyönyörű vagyok. Egyszerűen csak…
megnézett. Kicsit úgy éreztem magam, mintha orvosi vizsgálaton lennék, de
nem vettem a szívemre. Nem volt könnyen emészthető a látvány.

Nem úgy kell elképzelni a testem, mintha néhány sápadt, elszíneződött
folton kívül teljesen átlagos lenne. Sokkal rosszabb volt, mint ahogy azt az
emberek elsőre gondolták. Elmérgesedett, kidudorodó hegek és beültetett
bőrfelületek borították, amelyek egyenetlenül húzódtak egymás mellett, és
ettől úgy nézett ki a bőröm, mintha valaki természetellenesen kinyújtotta és a
testemre feszítette volna. (Ami így is történt.) Nem volt szép látvány, sokkal
inkább meghökkentő és borzalmas. Úgy néztem ki, mint egy Barbie baba,
amit nyílt láng fölé tartottak, és megolvadt. Egyes helyeken szó szerint
eltorzult a testem.

Egészen addig észre sem vettem, hogy Brian visszafojtja a lélegzetét,
amíg hirtelen be nem szívta, aztán szinte azonnal ki nem fújta a levegőt,
mintha légszomja lenne. Amikor elkapta a tekintetem, láttam, hogy a
szemében könnycseppek ülnek.

Ekkor hirtelen talpra ugrott, magához rántott, és szenvedélyesen
megcsókolt. A kezébe fogta az arcomat, és úgy csókolt, mintha az élete
múlna rajta.

Olyan volt, mint mikor a FantasyConon ültünk az étteremben, és
először beszéltem neki a sebhelyeimről. Az érzékeny pontjára tapintottam,
és túlcsordultak benne az érzelmek.

– Ellamara – suttogta rekedten, miközben próbált lehiggadni. Az ajka
az enyémet simogatta, a kezével pedig beletúrt a hajamba. – Ella…

Nem ő az első, aki nem tudott uralkodni az érzelmein a sebhelyeim
láttán. Annak idején Jennifer annyira meghökkent, hogy le kellett tennie a
limonádés poharakat, nehogy elejtse, és könnyekben tört ki. Szabályosan
kirohant a szobából, mert nem bírta elviselni a látványt. Juliette
káromkodott, Ana arca pedig falfehér lett, és két hétig nem volt hajlandó
egy szobában megmaradni velem.

Nem lehetett egyszerű megemészteni a látványt. Az emberek akkor
értették meg igazán, milyen borzalmakon mentem keresztül, amikor
egyszerre látták minden sebhelyemet. És ekkor döbbentek rá, hogy valóban
megalapozottak és jogosak a félelmeim. Briant valószínűleg jobban
letaglózta a dolog, mint mást, hiszen ő annyira szeretett, hogy velem együtt
szenvedett.

Megint megcsókolt, ezúttal gyengédebben, de még mindig az érzelmei
hatása alatt. Aztán az ajkával sürgetőn szétnyitotta az enyémet, hogy még
hevesebben csókolhasson.

Ahogy szétvált az ajkam, olyan szenvedéllyel és vadul tapadt a számra,
hogy szinte éreztem, mennyire szomorú, mennyire fél, és milyen nagy
szüksége van arra, hogy bizonyítsa, mennyire törődik velem. Mintha a
csókjaival próbált volna meggyógyítani, vagy legalábbis eltörölni minden
borzalmat, amivel a balesetem óta szembe kellett néznem. Most ő is
átérezhette ezeket.

Hagytam, hadd csókoljon, ameddig csak szeretne. Nem mintha zavart
volna a dolog – Brian akkor csókolt meg, amikor csak akart, és mindig
örömmel viszonoztam –, de ez most más volt. Kifejezetten szüksége volt rá,
ezért nyugton maradtam. Visszacsókoltam, hogy tudassam vele, jólesik, de
engedtem, hogy ő irányítson. Most ő volt soron. Türelmesen kivárta, hogy
elmondjam, amit akarok, és bátorságot gyűjtsék ahhoz, hogy megmutassam
magam neki. Most nekem kellett higgadtnak lennem, hogy összeszedhesse
magát.

– Ne haragudj, Ella – suttogta reszkető hangon, miután végre képes
volt elszakadni a számtól. Kezével továbbra is az arcomat fogta, a homlokát
a homlokomnak döntötte, és lehunyta a szemét, hogy összeszedje magát. –
Majdnem elveszítettelek – súgta. – Mindig is tudtam, de… – Lassan
megrázta a fejét, vett egy mély lélegzetet, és gyors csókot nyomott az
ajkamra. – Köszönöm, hogy túlélted – suttogta. – Köszönöm, hogy
küzdöttél, és nem adtad fel, és eljutottál hozzám.

Lehunytam a szemem, de a sarkánál még így is kicsordult néhány
könnycsepp, ami legördült az arcomon.

– Köszönöm, hogy értelmet adtál annak, hogy legyen miért küzdenem.
Szipogni kezdtem, mire Brian elengedett, letörölte a könnycseppeket az
arcomról, és vagy nem vette észre, hogy az ő arca is nedves, vagy nem vett
róla tudomást.
– Ne haragudj – ismételte meg. – Megígértem magamnak, hogy nem
fogom túlreagálni, de… elképzeltelek, amint ott fekszel a kórházban, és
rájöttem, milyen közel jártam ahhoz, hogy végleg elveszítselek. Ha arra
gondolok, hogy sohasem találkoztam volna veled… – Ahogy ezt kimondta,
lehunyta a szemét, mintha a szavak fizikai fájdalmat okoztak volna neki. –
És úgy kellett volna leélnem az életemet, hogy sohasem tudom meg, mi
történt veled…
Sohasem láttam volna a mosolyodat sohasem tarthattalak volna a
karomban, és sohasem csókolhattalak volna meg… Elképzelni sem tudom
nélküled az életem.
Lenyeltem a gombócot a torkomban, és megráztam a fejem.
– Én sem nélküled. – A nyaka köré fontam a karomat, loptam tőle egy
gyors csókot, aztán elmosolyodtam, először azóta, hogy bejöttünk a hálóba.
– Köszönöm, hogy ennyire szeretsz.
– Nagyon szívesen – vigyorodott el játékosan, amitől hirtelen
megváltozott a szobában a hangulat. – Én pedig azt köszönöm, hogy nem a
kéket, és nem is a rózsaszínt választottad, mert ez sokkal jobb.
A szemem majd kiugrott a helyéből, mire Brianből kitört a nevetés. A
tekintete a mellemre tévedt, kajánul elvigyorodott, amitől persze azonnal
felgyorsult a szívverésem. Aztán lehámozta a karomat a nyakából, hátrébb
lépett, hogy alaposabban szemügyre vehessen. Forróság öntötte el az

arcomat, amint rájöttem, hogy fehérneműben állok előtte, és nem a hegeimet
nézi, hanem engem. Ismét végigjártatta rajtam a tekintetét, de ez
alkalommal izzott a szeme a vágytól, melyet egész eddig elfojtott.

Nagyot nyeltem, és igyekeztem büszkén kihúzni magam az egyszerű,
csipkés szettben, amit végül felvettem. Azonnal megakadt rajta a szemem,
ugyanis ugyanolyan kanárisárga volt, mint anyu ruhája, de nem ezért tetszett
meg. Azért választottam ezt, mert a legtöbb Lindon-féle cucchoz képest
jóval egyszerűbb volt. Anélkül volt szexi, hogy túlságosan kihívó lett volna.
Sőt inkább játékosnak mondanám, és úgy tűnt, Brianre is pont ilyen hatást
gyakorolt most, hogy magához tért a kezdeti döbbenetből, amit a hegeim
látványa okozott.

– Határozottan a sárga a kedvenc színem – mormolta, és még mindig
nem bírta levenni rólam a tekintetét.

– Ne mondd már! – nevettem fel meglepetten. – Nem is igaz, mert az
éjkék – Drágaságot is ilyen színűre festetted.

Brain megrázta a fejét, de továbbra sem a szememet nézte.
– Nem, A druida herceg bemutatója óta a sárga. – Megnyalta az
ajkát, és látványosan nyelt egyet. – És most már teljesen tuti. A sárga a
kedvencem.
Végre felemelte vágytól izzó tekintetét, és a szemembe nézett, amitől
annyira kalapálni kezdett a szívem, hogy már-már azt kívántam, bárcsak
inkább a mellemben gyönyörködne. Ezután odalépett hozzám, és visszatette
a nyakába a karomat.
– Gyönyörű vagy, Ellamara. Nálad gyönyörűbb nővel még életemben
nem találkoztam.
– Biztos? – nevettem akaratlanul. – Ez elég merész kijelentés valakitől,
akinek már vagy „milliárd" nővel volt dolga.
Brian szeme megvillant, a karjába kapott, és játékosan felmordult.
– Kész, ennyi volt! – mondta, miközben meglepetten fel-sikoltottam. –
Most megtanulod, hogy kell fogadni a bókot, te nő!
Az ágyhoz vitt, és lefektetett rá. Volt egy olyan érzésem, hogy ha nem
lennék törékeny, egyenesen rádobott volna.
Egyetlen mozdulattal kibújt a felsőjéből, a nadrágját a földre dobta,
aztán rám mászott, lovagló ülésben a combomra ült, de nem nehezedett rám,

hanem fölöttem egyensúlyozott. A pillantása szinte perzselt a vágytól, a
mellkasa pedig zihálva emelkedett és süllyedt.

– Minden porcikádat végigcsókolom, és addig abba sem hagyom, amíg
nem tudod nevetés nélkül egyszerűen megköszönni, amikor azt mondom, te
vagy a legszebb nő a világon – morogta.

Te jó szagú úristen! Szabadjára engedtem egy dühös, éhes és mindenre
elszánt fenevadat! A hangoskönyves hangját vad vérfarkasmorgásra
cserélte: mély, rekedtes, veszélyt sejtető, de egyben izgató is volt. A
fenyegetéstől – ami bizony fenyegetés volt – borzongás futott végig a
hátamon, felgyorsult a szívverésem, és teljesen feltüzelt.

– Nem felejtettem el, mit mondtál, ezért ígérem, ennél tovább nem
megyünk. Amit ruha takar, az tiltott terület. – Megragadta mindkét kezem,
majd a fejem fölé emelte, a párnához szegezte, és az ujjaim közé fűzte az
ujjait. – De amit nem, azt nem kímélem, minden négyzetcentiméteredet meg
fogom ízlelni, te nő!

A döbbenettől még a levegő is kiszaladt a tüdőmből. Úgy éreztem
magam, mint a fogságba esett préda, de az idegességemet háttérbe
szorította a mindent elsöprő vágy, ami végigfutott rajtam. A félelmet
izgatottság, aztán pedig sóvárgás váltotta fel. Brian egyszerre volt ijesztő és
megigéző, és Isten a tanúm rá, azt akartam, hogy felfaljon.

Bármit olvasott is ki az arckifejezésemből, tetszett neki. Kiéhezetten és
sokat sejtetőn rám mosolygott, aztán lassan a számra tapasztotta a száját,
majd a kínzóan leheletfinom csók után a fülemhez hajolt.

– Add meg az engedélyt, Ella!
Élesen beszívtam a levegőt, és bólintottam, mire Brian felmordult:
– Ez nem elég. Azt akarom, hogy kimondd. Hallani akarom!
Milyen utasító és akaratos! Mégsem éreztem magam nyomás alatt.
Brian csak hozta a szokásos macsó formáját, de arra figyelt, hogy csakis
olyasmit tegyen, amit én is szeretnék. Ég óvjon tőle, hogy egyszer rájöjjön,
mi mindent szeretnék!
– Oké – mondtam fojtottam
– De mi oké?
– Megadom az engedélyt.
Hátrébb húzódott, és a szemembe nézett.

– Mire adod meg az engedélyt? Mit szeretnél, Ella, mit csináljak?
Azt akarta, hogy kimondjam. Szerette volna hallani. Volt bármi fogalma
róla, milyen nehéz ez egy olyan szégyenlős lánynak, mint én? Milyen ijesztő
és zavarba ejtő? Mondjuk, azt nem tagadhattam, hogy beindított a
pimaszsága, és nem hibáztathattam, amiért pontosan tudni akarta, mit lehet
és mit nem. El akarta kerülni, hogy véletlenül átlépje a határt, amiért hálás
voltam neki, és ha ehhez szóbeli megerősítésre volt szüksége, hát megkapja.
Elkaptam várakozó tekintetét, vettem egy nagy levegőt, és a tőlem
telhető legmagabiztosabban azt mondtam:
– Azt akarom, hogy fedezd fel a testem.
Brian szeme megvillant, és az orrán keresztül élesen beszívta a levegőt.
Egyszerre lettem izgatott és merész, hogy ilyen reakciót váltottam ki belőle.
– Azt akarom, hogy minden porcikámat végigcsókold és megérintsd.
Azt akarom, hogy olyan jól megismerd a testem, ahogy engem ismersz,
hogy soha többé ne féljek tőled.
– Elcsuklott a hangom, így aztán halkabban folytattam: –Segíts
elfogadni a hibáimat, Brian! Segíts, hogy gyönyörűnek és kívánatosnak
érezzem magam! Kérlek!
A perzselő vágy, amely eddig vezette, hirtelen kialudt. Gyengéden rám
mosolygott, és félresöpörte a hajamat a homlokomból.
– Tőlem nem kell félned, Ellamara – mondta halkan. – És el fogod
fogadni magad, mert tényleg gyönyörű és baromi kívánatos vagy.
Egyszerűen tökéletes. – Az ajka az államra vándorolt, onnan pedig lefelé,
végig a nyakamon.
– Tökéletes vagy itt – mormolta, miközben a nyakam alsó részére
tapadt, de ahelyett hogy továbbhaladt volna a dekoltázsom felé, amiből a
sárga melltartó nem sokat takart, végighúzta az ajkát a kulcscsontomon,
egészen a sérült vállamig, amit már az előbb is megcsókolt. – Tökéletes
vagy itt – mormolta újra, ahogy a szája a heges bőrfelülethez ért.
A szemhéjam reszketve lecsukódott, miközben átadtam magam
gyengéd csókjainak. Valahányszor a bőrömhöz ért a szája, a szívemet édes
fájdalom járta át, mintha a csókjaival egyenként forrasztaná be a rajta futó
láthatatlan repedéseket és töréseket.

Ezután lejjebb csúszott, és amint megéreztem meleg leheletét a
hasamon, felsóhajtottam. Brian a csípőmre tette a kezét, és kicsivel a
köldököm fölött a hasamra tapasztotta a száját.

– És itt is abszolút tökéletes vagy.
Könny szökött a szemembe, miközben leírhatatlanul élveztem az érzést.
A hasam csúnyán megégett, és borzalmasan nézett ki. Még a lélegzetem is
elakadt, hogy ott kényeztet az ajkával, mintha így is értékes lennék.
Kicsordult a könnyem. Brian kénye-kedve szerint rendelkezett velem,
azt csinált, amit akart. Megengedtem neki, hogy ilyen közel kerüljön a
testem legcsúfabb részeihez, és ezért a szerelemtől, a hálától, az örömtől és
a megkönnyebbüléstől könnycseppek potyogtak a szememből.
A balesetem után feladtam a reményt, hogy nekem részem lehet
ilyesmiben. Nem hittem, hogy bárki is elfogadna így, és szeretne a testi
hibáim ellenére. De Brian igen, és nem csak azért, hogy megvigasztaljon,
vagy jobb kedvre derítsen. Ő is akarta ezt. Akart engem. Sőt a
hevességéből ítélve nagyon nehezére esett megállnia, hogy ne tegyen
olyasmit, amire még nem álltam készen. Az ő szemében tényleg gyönyörű és
kívánatos voltam. Ugyanolyan tökéletes, mint ő az én szememben. Ez maga
volt a csoda.
Folytatta a mennyei kínzást, egymás után csókolta a hegeket, mígnem
zokogás tört fel belőlem, és bőgni kezdtem. Egyszerűen eluralkodtak rajtam
az érzések. Olyan gyönyörű volt ez a pillanat! Sokkal több, mint amiben a
balesetem óta reménykedni mertem. Ez volt életem legszebb estéje.
Brian megértette, miért sírok, ezért ahelyett hogy megkérdezte volna,
minden rendben van-e, lemászott rólam, és lehúzta az ágytakarót.
Bemásztunk az ágyba, magához húzott, és folyamatosan a meztelen hátamat
simogatta, miközben én kibőgtem magam a karja közt. Amikor végre
kezdtem megnyugodni, puszit nyomott a fejemre.
– Ennyi elég is egy estére. Aludj, szépséges Ellamara.
Ez nagyon úgy hangzott, mintha valami melodramatikus filmből szedte
volna, de nem nevettem. Magamban elmosolyodtam, és hálát adtam, hogy
mindig ilyen nyálas, romantikus hülyeségekkel jön. Mondjuk, színész, mi
mást ismert volna, mint filmszövegeket? De ezt is szerettem benne, úgyhogy
ellenálltam a kísértésnek, hogy csípősen visszaszóljak.